Budapest

Maja  
kinézet
Ifimeccs és utána

Mikor beadtam a kikérőmet a mai edzésre, az edzőnk kis híján lefordult a székéről, mert hogy én ilyet nem szoktam és "mi ez hirtelen váltás, ugye hogy nő van a dologban, vagy egy rivális klub, csujujujujujuj Bojarski!" Mikor azt feleltem, hogy bizony, ez így van, egy nő miatt átigazolok a Visegrádi Viperákhoz, az összes vér kiszállt az emberből, meg remegett és hebegett. Azonnal nevetésben törtem ki, majd közöltem, hogy ne aggódjon, hétfőn már jövök és folytatom az edzést, mire utánam dobta a kesztyűjét.
Nagy nehezen sikerült elkeverednem a színhelyre, ahol természetesen több ember is felismert, az egyik csaj persze a mellét akarta aláíratni, mire felhorkantam és lassú, teátrális mozdulattal a hajamba túrtam. Ez éppen elég időt hagyott neki, hogy a csuklómra tekert bőrszíjon fityegő dögcédulát kiszúrja, majd szúrós pillantásokkal jutalmazzon. Mindezek után közölte, hogy ááááh tárgytalan.
Még a meccs előtt folytattam le egy röpke tárgyalást az unikornis-hölggyel, hogy hát egye fene, ha annyira akarja, szakértse meg a hajamat, de csak akkor, ha nyernek!
Erre pedig a meccs elején nem sok esélyt láttam, hibát hibára halmoztak, sokszor már a tenyeremmel takartam el a szemem, hogy ne lássam a szerencsétlenkedést (közben pedig természetesen az ujjaim között igyekeztem megsasolni, mi folyik a pályán). Mikor Maja pontot dobott, persze egyből átváltottam lelkes rajongóba és felugorva tapsoltam, ezt egy mögöttem ülő idős hölgy nehezményezte is. Kedvesen elmagyaráztam neki, hogy máskor olvassa el csak a tudósítást (kuss vén szatyor), és ne mondja meg nekem mit csináljak (ne akarj megtanulni repülni).
A meccs végén azonban megjelent nekem a kis sérült, én meg persze a derekát elkapva felemeltem kicsit és szélesen rávigyorogtam.
- Megyek már, megyek! - tettem le finoman, hogy aztán csókot nyomjak a hajába, majd a kezemet nyújtottam neki. Vele tartottam, út közben többször is felajánlva, hogy viszem ám, csak meg ne terhelje nekem itt magát, mert jaj mi lesz. Talán egy kicsit jobban aggódtam, mint szoktam. Múltkor a bordarepedt Czernyt hátba veregettem, hogy "szép volt fiam".
- Igen, mindent láttam, te gurkók királynője! - forgattam a szemem kis mosollyal, hogy aztán az ajkamat lebiggyesztve nézzek az arcába. Ledobtam magamat az egyik ágyra, hogy aztán leszedjem a nyakamból a sálat, felfedve a nyakláncom látványos hiányát.
- Hogy tetszett az ajándékod?

Maja  
kinézet
Ifimeccs és utána

A hölgy határozottan elutasította a lovagias ajánlatomat, mire csak a szemem forgattam. Sosem leszek így szőke herceg fehér lovon... Nem mintha tudnék lovagolni, de nem lehet sokkal nehezebb, mint a seprűt kezelni.
Finoman megszorítottam a kezét, miközben a földet bámultam magam előtt, majd rápillantottam széles vigyorral.
- Elbűvölő vagy, miért ne akarna megismerni? Teljesen megértem az indítékait, de attól még nem kéne ennyire nyomulni, az az én szerepköröm - sóhajtottam fel végül teátrálisan. Ebből a szempontból anyám hibája lesz, ha majd az újságok szétcincálnak, hogy milyen fiatal lányokkal lófrálok. Ha nem rángat Magyarországra, nem találkoztam volna vele. Bánnám is, de... na.
A szálláson kisebb vetkőzésbe kezdtem, hiszen baromira melegem lett volna a szobában is ilyen cuccban. Szóval végül megszabadultam a sáltól, meg a zakótól, kicsit meglazítva a nyakkendőt is, miközben rákérdeztem, hogy tetszett a csomag.
- Sérülékeny dolgokat nem lehet papírdobozban adni. Azt hittem, ez teljesen egyértelmű - néztem rá sokatmondóan, hogy aztán oldalra biccentett fejjel figyeljem őt. Közölte, hogy hibás, mert nincs meg a párja, de nekem sikerült megőriznem a pókerarcomat. Mégsem lőhettem le rögtön a poént, amúgy is azt hittem, egyértelmű a dolog. A szemébe néztem, majd a pillantásom a nyakláncra tévedt és felsóhajtottam.
- Nagy kár... pedig jól áll. Akkor add vissza, ha nem kell! - Nyújtottam felé a bal kezem, a zakó hiányában pedig a kis biléta kicsúszott az ingem ujja alól.
Persze láttam, ahogy a hajam fixírozta, szóval csak elfojtottam egy mosolyt, hogy aztán az ölembe ejtsem a kezem.
- Ne bánts...

Maja  
kinézet
Ifimeccs és utána

- Gondolkoztam rajta, hogy úgy sokkal szórakoztatóbb lett volna, de elvetettem az ötletet, mert úgysem láttam, hogyan bontod - grimaszoltam kicsit, miközben a hajamba túrtam. Lehet, hogy mások számára furcsa volt, hogy ennyiszer csinálom, de ha egyszerűen nem akar úgy maradni, ahogyan azt én akarom, akkor mi van?
Maja érveket kezdet sorakoztatni, hogy ő miért is nem fogja nekem visszaadni a nyakláncot, legalább háromig eljutott, mielőtt kiszúrta volna a csuklómon fityegő dögcédulát. Mats már szabályosan kötözködött velem, hogy mi az és miért hordom és úr isten mi van velem. Szívem szerint orrba vágtam volna érte, de aranyos vagyok, hát nem tettem!
- Hm. Azért jó tudni, hogy rád lehet bízni az ilyesmit. Anno volt egy barátnőm, három napig tartott, elvittem moziba, megvettük a jegyet, odaadtam neki, hogy fogja meg, hozom az üdítőt. Tíz méteren elhagyta. Többet nem kezdek szőkékkel. - Alapvetően nem ítéltem volna a hajszín alapján, de már annyi volt a negatív tapasztalatom, ha a csaj nem ajánlólevéllel érkezett, akkor bizony fordulhatott is vissza. Maja eközben végigmért, majd elbicegett kifelé, én meg addig is eldőltem az ágyon és bámultam a plafont hümmögések közepette. Nem volt rossz meccs, de az isten szerelmére, kézen fogva sétáltam vele. Valami nagyon nincsen rendben nálam felsőbb régiókban, hjaj.
- Ha meg akarnék szabadulni tőled, kigaloppoznék az ajtón. Úgysem vagy most olyan állapotban, hogy rohanj utánam - ráztam meg a fejem, sokatmondó pillantást vetve a lábára, majd feltápászkodtam. Mármint ülő helyzetig. - Ha szóltál volna, elintézem á...
A puszitól egy pillanatra elvesztettem a fonalat és csak pislogtam zavartan, hogy aztán ismét szólásra nyissam a szám, majd becsukjam. A hajamba túrtam, majd megvonogattam a vállamat lazán, hogy aztán tereljek kicsit.
- Fogalmam sincs. Kell hozzá indok?

Maja  
kinézet
Ifimeccs és utána

Persze nem lettem volna annyira troll, hogy egy lelakatolt dobozt adjak neki, maximum kulccsal együtt. Hát hogy nézett volna az ki?
Igazán szórakoztató volt, ahogyan próbálta tagadni, hogy ő szőke lenne. Persze nem a hajszínnel volt a bajom, nagyon szép szőkék vannak, de túl sok volt a rossz tapasztalatom, a legtöbbjük nem volt egy lángész. Hogy finoman fogalmazzak.
- Hát, helyes. Már én is akartam venni másikat, de valahogy sehol sincs raktáron! - horkantam fel, bár nem voltam biztos benne, hogy mi ketten most egy dologról beszélünk. Szomorú. Előbb-utóbb úgyis rájön.
Mikor az eredeti sérülését említette, csúnyán néztem rá, hogy na most ezt mégis hogy gondolta, hogy sérülten játszik? Jó, nekem nem illene ilyen helyzetben ítélkeznem, hiszen nálam jobban szinte senki nem tudta, milyen is sérülten játszani.
- Azért csak óvatosan! Nehogy túlfeszítsd a határodat, Maja - ráztam meg a fejemet, mert hát sajnos megesik, hogy az ember túlzásokba esik. Én is volt, hogy kiestem két hétre, mert a sérült vállammal játszottam.
Közben elugrott szerezni egy hajnyírót, én meg megkértem, hogy ne bántson, hát tök jó voltam. Persze, ő nem is akart, de azért na, mégiscsak a hajamról volt szó, a hiú mindenemet!
- Jó, jó, nem kell, hiszek neked. Csak szerintem már feltűnt, eléggé ragaszkodom a loboncomhoz - sóhajtottam fel, miközben még egyszer beletúrtam, majd lehuppantam a padlóra és elkezdtem kigombolni az ingemet. Még csak az hiányzik, hogy mindenütt csupa haj legyek!
- Jó, ez azért megnyugtató. Remélem tudod, mit csinálsz - néztem rá sokatmondóan, már az utolsó gombjaimmal szenvedve.

Maja  
kinézet
Ifimeccs és utána, Visegrád

Eddig nem volt szerencsém Majához dühösen, de azt hiszem, ezzel a tudattal meg tudok birkózni valahogy. Arról nem is beszélve, hogy a mondandója valahogyan nem igazán nyűgözött le. Egy cseppet sem. Szóval magamra öltöttem egy kifejezéstelen arcot, miközben sűrűn pislogtam, hogy aztán felé fordítsam az arcom, az egyik szemöldököm felvonva.
- Hogy ki csinál, mi csinált? - kérdeztem lágyan, ami ezzel az arckifejezéssel párosítva kb azt jelezte előre, hogy az adott illetőnek három percen belül tíz napon túl gyógyuló sérülése lesz.
A hajam kérdése hirtelen visszaesett a fontossági lista második helyére, de azért kötelességemnek éreztem, hogy kihangsúlyozzam, mennyire ragaszkodom hozzá. Szerencsére ez neki is feltűnt, de azért közölte, hogy viszünk bele valami extrát, mire biccentettem.
- Jó, egye fene, de ne reklámozd, hogy ilyen engedékeny vagyok veled, rontaná az imidzsem - jegyeztem meg kis mosollyal. Persze, vicc volt, ez teljesen egyértelmű. A fiúk tudták, hogy ha lányokról van szó, kviddicsen kívül, akkor meglehetősen máshogy viselkedem. Sokkal emberibben, kevésbé elmebeteg módon, Maja pedig elég jó példa volt erre a változásra.
Végül bekapcsolta a hajnyírót és meg is szabadított egy hosszabb tincstől, amit igazából nem is bántam. Sokkal hosszabbra hagytam, mint ahogy általában szoktam. Rá sandítottam a szemem sarkából, majd felsóhajtottam kicsit.
- Na nyomasd, kicsilány... - vigyorodtam el, a kezem a vádlijára csúsztatva, mielőtt még a hajamba nyírt volna. Ezen kívül meglepően jól viselkedtem, hagytam, hogy fodrászosdit játsszon rajtam.

Maja  
kinézet
Ifimeccs és utána, Visegrád

Mééééély levegő, nem fogok kiakadni, neeem fogok kiakadni, neeem fogok... Oppá, megtörtént. Szóval pár pillanatig csak arra figyeltem, hogy mély levegőket vegyek, majd Majára összpontosítottam. Na, nem azért, mert őrá rágtam volna be. Kissé oldalra döntöttem a fejem, majd megköszörültem a torkom.
- Életem, nem azt kérdeztem, butus voltál-e, hanem azt, hogy ki volt! - Igyekeztem a lehető legtürelmesebb hangnememet megütni, azt hiszem, vajmi kevés sikerrel. Tényleg nem Majával volt a gondom, isten ments, imádtam... sokkal inkább azzal, hogy kedvem lett volna az imént említett illetőt kicsit megropogtatni.
- Igazán köszönöm, nem egy nap volt felépíteni - mondtam, a szememet forgatva, ha már egyszer szarkazmus, akkor kérem legyen tömény és jól felismerhető. Kéne rám egy tábla, hogy "vigyázat, nyomokban szarkazmust tartalmazhat". Igazából buli lenne...
Közben Maja pedig utasított, hogy maradjak nyugton és a hajam kezdte nyírni, mire széles vigyorral pillantottam rá a szemem sarkából, a kezem még mindig a vádliján nyugtatva.
- Micsoda határozott lett hirtelen valaki... - jegyeztem meg dorombolós hangon, persze igyekeztem nem magam ellen dolgozni, de az isten szerelmére, ez olyasmi volt, amit nem lehetett kihagyni. A kérdésére pár pillanatnyi töprengés után válaszoltam csak, mikor már biztos voltam abban, amit mondani akarok.
- Azt hiszem, ha gond lenne sem érdekelt volna különösebben. Hívtál, hát itt vagyok - vontam meg a vállam.

Maja  
kinézet
Ifimeccs és utána, Visegrád

Nem mondom, hogy higgadt és kiegyensúlyozott ember vagyok, mert valószínűleg hazudnék. Most is sajnos ez történt, tök nyugis akartam lenni, de eszembe jutott ez a Maja ügy és felment az agyvizem. Iszonyúan aranyos lány, nem is akarok belegondolni, hogy lehet őt akár egy ujjal is bántani. Igazán nem érdemelte meg. Szóval mikor terelni próbált, tiltakozón megráztam a fejemet.
- Nem, szívem, ez nem így működik... Hogy hívják az illetőt? - érdeklődtem, még mindig teljesen komolyan, mert bár szívesen hazudtam volna neki, hogy nem bánom az egészet, nem lett volna igaz. Szívesen átrendeztem volna az illető arcberendezését.
Nem ellenkeztem, mikor rám parancsolt, csak egy kicsit piszkáltam érte, azt is csak viccből. Igazából szórakoztató volt a helyzet, főleg, hogy a hajam szent és sérthetetlen és én hagytam, hogy megközelítse egy nyírógéppel. Hogy én milyen önfeláldozó tudok lenni!
Ameddig a mintán dolgozott, én egész addig is csacsogtam, minden rémálomról, mint a Bundes, a Német kupa vagy a válogatott meccsei, ahol kilátástalanok voltak a többiek az idő nagy részében.
Mikor elkezdett leporolni, szinte azonnal visszarántotta a kezét, mire a vállam fölött kérdő pillantást vetettem rá.
- Talán gond van, Maja? - kérdeztem kis mosollyal, miközben provokálón néztem, hol őt, hol a kezét, hogy akkor most hajtalanít, vagy mi lesz? Végül kis várakozás után felkeltem, a tükörhöz sétáltam és a fejem oldalra biccentve vettem szemügyre a kilencest.
- Nekem határozottan tetszik. Ügyes vagy...

Maja  
kinézet
Ifimeccs és utána, Visegrád

Azt hiszem, ha nem ilyen szeleburdi a közelemben, nem szedtem volna ki belőle egyhamar, hogy mi az illető neve. Mint kiderült, még csak nem is egy szemét pasi, hanem egy szemét csaj, hát ez szenzációs. Már csak ez hiányzott, hogy egy csajnak kelljen eligazítást tartanom. Összepréseltem az ajkaimat pár pillanatra, még mindig komolyan figyelve Maját, majd hangosan felsóhajtottam.
- Még egy ilyen és kénytelen leszek érzékeltetni vele, mennyire rossz ötlet ilyen szar vicceket elsütni - pislogtam nagyokat, aztán megköszörültem a torkomat, hogy kicsit a hangulatot is elhessegessem. Nem hiányzott, hogy ezzel lehúzzam a napot, de azért... azt akartam, hogy tudja, hogy van valakije, aki figyel rá.
Láttam, hogy eléggé zavarban van, de aztán erőt vett magán és leporolta a hátamról meg a vállamról a hajtörekeket. Aztán mikor rásandítottam, láttam, hogy remeg a keze és megfogtam finoman a csuklóját, majd szembe fordultam vele és a kezét a mellkasomhoz húztam.
- Ne reszkess, nem foglak bántani... - grimaszoltam kicsit, majd megsimogattam a kezét, persze ha akarta, hagytam, hogy elhúzza. Én nem akartam, hogy szegény nekem itt lelki törést szenvedjen.
- Hova menjek? - nevettem el magam, miközben megcsodáltam magamat a tükörben és határozottan elégedett voltam magammal. Eddig a legdurvább minta, ami bele volt nyírva az két csík volt. Közben leporoltam magamról a hajat, aztán magamra rántottam az ingemet és gombolni is kezdtem, hogy szegényt ne zavarjam össze jobban.
- Tényleg szerencse... - kuncogtam fel.

Maja  
kinézet
Ifimeccs és utána, Visegrád

Azt állította, hogy tudja, nem fogom bántani, de egyáltalán nem úgy nézett ki. Összességében lassan elég biztos vagyok benne, hogy a pasikkal eléggé kerülte a fizikai kontaktust, semmi ölelés, semmi puszi. Nem tűnt olyasminek, amit csak úgy hipp-hopp kivitelez. Persze, eddig is fel kellett volna tűnjön... Áh, hagyjuk.
Persze szabad kezet adtam neki, ha akar, akkor a szoba másik felébe rohanhat - biceghet - vagy bármi.
- Helyes. Mert tényleg nem - mosolyogtam rá halványan, majd puszit nyomtam a paradicsompiros orra hegyére. Határozottan imádtam, hogy folyton zavarba tudtam hozni, minden különösebb erőlködés nélkül. Megköszörültem a torkom kicsit, majd enyhén oldalra biccentett fejjel a barna hajú leányzót figyeltem. Szemügyre vettem minden egyes porcikáját. Szóval összességében végignéztem, ahogy kicsit rendet varázsolt, miközben felöltöztem, majd intettem a fejemmel, hogy lassan ideje lenne indulni.
- Még a végén hiányolni fognak, nem akarom, hogy azt feltételezzék, hogy én voltam a csúnya, gonosz emberrabló - nevetgéltem, miközben a kezét megfogva kisétáltam vele a folyosóra. Persze csak azután, hogy minden cuccát összeszedte. - Még szép hogy! Én vagyok a kabalád - forgattam a szemem sokatmondóan, hogy aztán rövid búcsúzás után tényleg útjára engedjem. Kivételesen.

//köszönöm a gémet *-*//

Tizenkét teljes perce bámultam a folyamatosan csobbanó, majd partra mászó fókákat. Azt hiszem, hogy ez rekordidőnek számít, amit egy kifutónál töltöttem, anélkül, hogy ingerem támadt volna hazamenni. Anyámék úgy döntöttek, hogy egy serdülőkorú sportolónak nincs jobb közös családi program, mint a fővárosi állatkert. Ha nem vesszük, hogy ez nem az én fővárosom és amúgy is elég állat vesz körbe. Végül is mindegy, mert ha egyszer itt végzünk, kivehetem a táskámat a megőrzőből és elmehetek végre az edzőtáborba. Ezt vártam az egész nyárban, mert hiába az edzések, attól még nem csiszolódik össze a társaság. Azért pedig kibírható a tömeg.
Azután sikerült meglógnom a csigatempóban közlekedő idősebb generáció mellől, mikor csoportosan elvonultak a mosdóba. Ez ilyen tréning lehet a nőknél. Azóta viszonylag csend és béka van. Én pedig bámulom a fura vizikutyákat, mintha muszáj lenne. Vajon nagyon szúr, ha puszit adnak?

Ha tudnék biztosabb helyet, ahova anya nem követ, mindenképpen az lett volna a következő úticél. Így is idegesítően sokat lógtak a nyakamon, képtelenek voltak megérteni, hogy nekem nincs szükségem rá, hogy babusgassanak. Az edzésemet így is le kellett mondani miattuk és utána még azt sem értették, miért vagyok dühös. A felnőttek hülyék.
A kis térképet gombóccá gyűrtem mérgemben, és éppen eldobtam volna, vissza se nézve, mikor apró koppanások hallatszottak és valami a perifériás látásom területén alkotóira zuhant. Mint a karrierem fog, ha anya továbbra sem enged el az edzéseimre.
- Te mit csinálsz? - kérdeztem talán kicsit értetlenebbül a szükségesnél, miközben a barna hajú kislányt figyeltem. Valami kavicsokat szedegetett, legalábbis olyasminek tűntek. Szóval mély sóhajjal guggoltam le és kapkodtam össze a vékony, sápadt ujjaim közé a színes mütyüröket. - Na, tartsd a kezed...
Sosem értettem, hogy ilyenkor a szülők - akik még mindig értetlenek és hülyék -, miért nem segítenek a kislánynak. Igazán összeszedhetnék maguk.

Bármennyire is akartam megszabadulni a lányoktól, nagyon úgy tűnt, hogy ez egyhamar nem fog bekövetkezni. Mindenhol ott vannak és kínosan sok figyelmet igényelnek.
Mint ez a pöttömpanna, aki csak így szétszórta a kavicsait, miután nekinyomódott a fókás üvegnek. Mivel más nem segített neki és ugye illik jól neveltnek lenni, vagy mi, összekapkodtam a kavicsokat, majd a kicsi kezébe adagoltam őket.
- Én... csak... vigyázz rájuk! - horkantam fel, mert hát ő is kicsit figyelhetett volna. Ha már a buta szülők nem tették. A másik kezemben továbbra is ott pihent a gyűrött galacsin és ezt ő is észrevette, mert a kicsi kacsó felém nyújtotta a saját térképét. Nem mintha szükségem lett volna rá, de pár másodperc hezitálás után elvettem a kezéből. Talán még hasznos lesz, ha nem akarom folyton a táblákat figyelni, mint azok a fura nénik. Nem mindig értem őket.
- Köszönöm - mondtam halkan és már éppen indultam volna az utamra, hogy esetleg vegyek egy üveg vizet, de a gyomrom gubanccá ugrott össze az idegességtől. - Te egyedül vagy?

A kislány meglehetősen érdekesen viselkedett, de ki vagyok én, hogy elítéljem? Ha a fókák teszik boldoggá, felőlem végig is nyalhatja az üveget s alakban, csak ne engem! Halk szusszanással vettem ismét szemügyre a térképet és éppen az utamra indultam volna, mikor az a bizonyos rossz érzés tudatosította velem, hogy Bojarski, marad! Még azt is megkérdeztem a magát karoló kisasszonytól, hogy egyedül van-e. Valószínűleg ez a vörös haj mellékhatása, vagy azé, hogy túl sok időt töltöttem a napon. Ez már egészen kérdéses, de nem most kell rá választ keresnem.
- De... de várj! Ez nem jó. - Morális válság futott végig a kicsi lelkemen, mert ha most hátat fordítok és elmegyek, ehetek egy fagyit és láthatom a tigriseket a mamáék nélkül. DE! Akkor itt hagyom a pöttömöt egyedül és ki tudja, meglesz-e a papa. Szóval mély sóhajjal emelkedtem kicsit feljebb a guggolásból, a térdemen támaszkodva hajoltam le hozzá.
- Hogy hívnak, kiscsillag? - sóhajtottam fel, majd kis szünetet követően a hajamba túrtam, egy tincset eltűrve a homlokomból. - Segítek megkeresni, na.

Lehetett látni az arcán, hogy valahogy úgy vívódik magában valamin. Vagy megzavarodott azt illetően, hogy akar-e a fókák mellett maradni, nem tudom, nem egészen egyértelmű. A lányok furák. Ezt nekem senki nem magyarázza meg!
A kislány képes volt megkérdezni, hogy én nem vagyok-e rossz ember, mire elgondolkoztam egy kis időre. Mert hát ezt az ember nem tudja meghatározni magáról, főleg nem, ha olyan kevés ideje él a földön, mint a korosztályom.
- Ha rossz is vagyok, még senki nem mondta... - mosolyodtam el szélesen, majd a fókák felé pillantottam. - Lewy vagyok.
Szóval figyeltem, ahogyan tépelődik azon, hogy szeretné-e, ha segítenék, de végül csak elhangzott a kérdés. Kis szusszanással nyújtottam felé a kezemet végül. Még csak az hiányozna, hogy egy második ember mellől is elkeveredjen! Majd ha megnéztem vele a jegesmacikat, elkísérem az információhoz, hogy kerítsék elő a családot.
- Igen. Igen, pontosan - bólogattam aprókat.

Azt hiszem, eldőlt, hogy nem vagyok rossz embert, mert csak elárulta, hogyan is hívják. Azért ez rendes volt tőle. Vagyis hát nem tudom, van olyan, hogy egy lány rendes? Néha erősen kételkedem benne.
A kezem felé nyújtottam, mire kissé rémülten bámult rám, én pedig azonnal felvontam a szemöldököm. Nem akartam én senkit megijeszteni, pláne nem egy kislányt, de ezt neki kellett éreznie. Szóval már azon voltam, hogy visszaejtem a kezem magam mellé, mert úgyis mindegy ez nekem, mikor a tenyere az enyémnek simult. Arról a piros arcról meg már szót sem ejtek.
- Persze, hogy szeretem - közöltem, finoman megszorítva a kacsóját és a vidrák felé indultam vele, mert azok voltak közelebb. Ha már minden áron látni szeretné őket... - Ne aggódj, biztosan megtaláljátok egymást! Csak a papáddal vagy?
Hozzátehettem volna, hogy itt, de még most is akadtak gondjaim a nyelvvel és ha egy mondat nem akart úgy alakulni, ahogyan azt én akartam, sokszor inkább csak legyintettem, hogy hagyjuk. Most viszont elég értelmes volt. Asszem.

Lehet, hogy inkább a papáját kéne megkérdezni a kutya kérdésről, de bármennyire is tűnik ez most jó ötletnek, nincs kéznél a bácsi. Ez elég szomorú, inkább elengedtem a dolgot. Lehet, hogy úgy gondolják, még túl kicsi egy kutyához.
- Majd ha nagyobb leszel egy kicsit, biztos beleegyezik, na. Nekem is azt mondták anno, hogy nem kéne... sportolni, mégis fontos része lett az életemnek - vontam meg a vállamat kicsit, miután gyorsan korrigáltam a majdnem vétett hibát. Anya és a minisztérium is hisztiztek volna, ha egy varázstalan kislány előtt elszólom magam róla, hogy különlegesebb vagyok a nagy átlagnál.
- Igen, a felnőttek buták. Mindig csak a munka, meg a pénz. És utána meg sírnak, mikor a gyerekük el akar költözni. - Bizony, ez megtörtént. Már az elköltözés, nem a sírás. Egyelőre a nagypapáékkal lakom Varsó szélén, de ha betöltöm a tizenhatot, veszek majd egy sajátot és akkor tényleg azt csinálok, amit akarok. Kezdhetem majd a desszerttel az ebédet és ha akarok, három lányt is áthívok pizsamapartira. Persze csak akkor, ha addigra már nem lesznek ilyen buták és csökönyösek.
De ez az egy aranyos volt, szóval mikor jelezte, hogy nem igen lát, apró sóhajt követően kaptam fel a földről, hogy jobban szemügyre vehesse a vidrákat.
- Nem tudom, biztos félősek. Vagy túl nagy lenne a tömeg - gondolkoztam el pár pillanatig, továbbra is tartva. Igazából nem okozott gondot, nem volt különösebben nehéz. - Ugye te nem leszel olyan buta, ha nagy leszel, mint a többi lány?

A nevetés jó dolog, így már írható egy jó pont a számlámra, a kamuzás mellé is. Egy időben anya azt mondta, olyankor, mikor hazudok, puha az orrom. Aztán rájöttem, hogy ő is hazudik, mert mindig puha az nózi.
- Szerintem biztos, hogy van ilyen, csak lehet, hogy nem itt - közöltem bizonytalanul visszasandítva a fókák ketrece felé, majd ismét Majára. Aztán persze figyeltem, mert nem csak őszintének, de udvariasnak is kell lenni, ezt a nagyi mondta mindig. Rá jobban hajlamos vagyok hallgatni.  - Megígéred nekem, hogy nem leszel undi, buta lány? Akkor én is megígérhetek valamit...

Mert ugye az undi kiscsajokat megcsókolják, a jókat meg feleségül veszik. Legalábbis a papa ezt mondta. Meg hogy tigris lesz belőlük, de ezt nem igazán értettem. Akkor a mama nem volt jó lány, mert még mindig nem csíkos.  
Még éppen feleszméltem a kérdésre, majd heves fejrázásba kezdtem, miközben leraktam őt a tappancsaira. Ő még kicsi volt és aranyos, az teljesen más, ilyenkor még nem bántják a kicsi lelkem.
- Nem, te most néztél velem vidrákat és nem hajoltál furin az arcomba. De te amúgy is kicsi vagy - állapítottam meg, mintha egyértelmű lenne, hogy ha kicsi, akkor nem lehet undi. Pedig vannak olyan lányok is, és olyankor sírnak a bébinyuszik.
A lelkesedés szinte már önmagában válasz volt, szóval intettem a fejemmel, majd az első padhoz sétáltam vele és letérdeltem, hogy a padról a nyakamba tudjon ülni. A mama nem fog megdícsérni a koszos térdemért, de addig még lesz egy edzőtábor, sosem kell megtudnia, hogy lett a fehér nadrág sötétszürke.
- Persze, szabad, csüccs fel, aztán menjünk! Nem akarlak bajba keverni.
Amúgy meg én nem vagyok olyan hátfájós - közöltem, ha kellett, segítettem neki feltápászkodni, majd elmosolyodva lassan felkeltem. - Kapaszkoodj!

Azt hittem teljesen egyértelmű, hogy nem ígérek bele a vakvilágba. Magamnak szoktam, de azt halkan teszem és általában négy fal között, nem pedig egy rakás vidrának. Szóval rántottam egyet a vállamon.
- Persze, hogy neked. Miért, minek tűnik, kivel beszélgetek? - kérdeztem enyhén értetlen fejjel. Figyeltem, ahogyan a bal kezét ünnepélyesen felemeli és halványan elmosolyodtam, mikor megígérte, hogy nem lesz undi lány. Helyeslően bólintottam, hogy hát igen, az elég fúj, majd elvigyorodva a jobb kezem a szívemre tettem. - Cserébe megígérem, ha nem leszek buta, bunkó fiú, majd esetleg térden csúszva kérem meg a kezed.
Még egy kicsit fel is nevettem az elképzelésre, mert ugye én nem olyan fiú vagyok. Egész biztos, hogy én soha nem fogok megházasodni. De persze, ha ő nem lesz buta lány, én is lehetek okos fiú, aki nem bántja lelkileg.
Nem egészen egy dologról beszéltünk, de oda se neki. Előbb-utóbb ő is nagyobb lesz, még elég pöti egy kislány.
- Nem, tényleg nem láttam, de mondom, megkeressük, ha ráuntál a macikra. Én még ráérek. - Mert ugye úgy szólt a megállapodás, hogy délután kettőig kell mézelődni és még nem volt annyi idő, dél felé járhatott talán. Akkor meg kimaxolom a jegyem, körbemászkálok egy kislánnyal a nyakamban.
Szóval hagytam, hogy  nyakamba másszon, majd feltápászkodtam a földről és már indultam is, hogy közelebbről megnézzem magamnak a jegessmacit.
- Örülök, sok munkám van benne - bólogattam egyetértően, majd hagytam, hogy kapaszkodjon és figyeltem a jegesmacikat. - Azt tudod, milyen ruhája volt a nagypapa kinézetű nagypapádnak?

Megegyeztünk, hogy én is jó leszek, meg ő is, sőt, hogy ha tényleg betartja, akkor esetleg majd meg is kérem a kezét. Mert hát ha ő egy édes lány és a többiek meg nem, akkor miért kéne másikat keresnem? Majd visszajövök, jól megkérem a kezét és élünk boldogan. Gondolom?
- Nem tudom, nem szoktam meséket nézni, nem igen van időm rá. De majd a következő találkozás előtt bepótolom a dolgot, amennyire lehet - bólogattam aprókat és komolyan is gondoltam. Majd nézem a furi disney bigyókat, anya még úgysem ábrándult ki belőlem eléggé.
Érzékeltem azt a bizonyos csalódottságot szóval az ajkamba harapva sunytam le kicsit a fejemet, majd gyorsan korrigáltam is, mielőtt még komolyabban bedurcázik.
- Öm... hát, ha nem zavarok... persze - biccentettem aprókat ismét, kis sóhajjal, majd inkább az állatkákat figyeltem. Aztán csak észrevettem, hogy itt a bácsi, akire illik a leírás és halványan elvigyorodva hívtam fel rá a kishercegnő figyelmét is, hátha kapásunk van. A jegesmacikat úgyis túl sokan nézegetik. Nekem is elegem lenne, ha minden nap így bámulnának rám.
Leraktam Majust a nyakamból, de nem szándékoztam eltűnni a tömegben, helyette lassan utána baktattam és bemutatkoztam a bácsinak is, nehogy nekem udvariatlannak nézzen. Én jó fiú vagyok.
- Csókolom...

- Hát, nem tudom, ez nem csak rajtam múlik, én messze lakom innen - közöltem kissé a hajamba túrva, mert hát Varsó akárhogy is nézzük, nem a szomszéd falu. Én pedig még nem vagyok elég nagyfiú ahhoz, hogy egyedül hoppolgassak. Pedig én próbáltam megértetni a szüleimmel, hogy ez bizony fontos a részemről.
Közben meginvitált, hogy igazán piknikezhetnék vele, szóval kénytelen voltam belemenni, még ha ez azt is jelentette, hogy este extra felülésekkel kell majd búcsúztatnom a napot. Mert hátha egy lány szépen néz rád, akkor be kell adnod a derekadat, nincsen mese.
- Nincs más dolgom, majd táborozni indulok, de még maradunk egy darabig az állatkertben, szóval végül is ráérek... - közöltem kissé vonakodva, de attól még én akartam a dolgot. Aztán megjelent a papa, aki nem igazán volt elragadtatva tőle, hogy a hölgy elkalandozott. A kéznyújtásra halványan elmosolyodtam, mert csak nagyon ritkán szoktak privát emberek nem gyerekként kezelni.
- Lewy vagyok. Vigyáztam a hercegnőre, míg körbefutotta az állatkertet - jegyeztem meg elbűvölő mosollyal, hátha kicsit megenyhül az amúgy sem túl harapós bácsi. - Ne mesélje? Szerintem se. Azt mondta huszonnegyvenhat éves koráig ne házasodjon, én pedig megígértem neki, hogy majd térden csúszva kérem meg a kezét, ha nem lezs buta lány.
Közöltem a leendő családtaggal széles mosollyal, majd ledobtam magamat a fűre.

Pár pillanatra eltöprengtem, hogy a Balatont vajon eszik-e vagy isszák, de aztán felrémlett, hogy a nagyiék mellette laktak és ezért összepréseltem az ajkaim, mielőtt megráztam volna a fejemet.
- Nem, annál egy kicsit messzebb. Varsóban, Polska...ban - gondolkoztam el egy kicsit, hogyan is kéne mondani, de aztán elengedtem a dolgot, mert rájöttem, hogy már mindegy neki. Ritkán kavarodok bele a mondatokba, de akkor nagyon durván.
A kérdésre aprókat bólintottam, mert én viszont ott szoktam aludni. Elég nagy voltam hozzá, már hét éves korom óta mindig ott aludtam és hát, évi többször is mentem oda.
- Vidra és jegessmaci -   ingattam meg egy kicsit a fejemet, hogy nem, nem a teve volt a mai nap sztárja. Aztán sikerült egy egészen kicsit kiakasztanom azzal, hogy közöltem, hogy márpedig én elveszem a kicsilányt, de összességében támogatta a projektet... Azt hiszem.
Én is ledobtam magam a lány mellé és szép mosollyal figyeltem, ahogyan elkezdett kipakolni és a szemem felcsillant a karaizé hallatán. Szóval türelmesen vártam, amíg kipakolta a táskát és az adott tasira böktem.
- Az karamella? - kérdeztem és amennyiben felajánlotta, hajlandó voltam kettőt kivenni és elrágcsálni. Bocsánatos bűn, mert rettenetesen szerelmes voltam bele. - De ne tessen a lelkére venni. Sokat edzek, hogy ne fájjon.

Szinte biztos voltam benne, hogy nekem szól a kérdés, szóval kis hezitálást követően lassú bólogatásba kezdtem. Igazából nem volt baj vele, aranyos volt, nem kért szinte semmit, csak hogy mutassam meg neki, hol vannak a vidrák. A többi már grátisz volt hozzá, nem ő kérte.
- Aha, persze, hercegnős volt - jelentettem ki magabiztosan, párat biccentve, majd rántottam egyet a vállamon. Arra a látványra, hogy a karamellát kissé bénázva kibontja, nagyon akartam nevetni, de helyette inkább köhögtem egyet és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Igazából aranyos volt tőle.
- Ühüm,  szeretem. Igazából az egyik kedvencem - közöltem elégedetten kibontva egyet és már rágcsáltam is, a pillantásomat én is a jegesmedvékre szegezve, mert legalább a kilátás jó volt. Innen én is jobban láttam őket, mert nem akart egy kisnyugdíjas sem megölni és megetetni a macikkal. - Köfönöm nem.
A szám tele volt a ragacsos édességgel, de kénytelen voltam megelőzni a bajt, azaz a még több felülést. Halkan felvihogtam, ahogy elképzeltem, hogy a bácsi mondjuk a lámpafelengedős partyn egy lánykával a nyakában csápol és jön az agresszív mama és lecsapja.
- Azt hittem egyértelmű. Ha már nagyobbak leszünk és én kevésbé elfoglalt,
megkérem a kezét! - és még csak a szemem sem rebbent, ahogy ezt előadtam nekik, mert én így gondoltam. Még ha a kishercegnő úgy is tartotta, hogy nem találkozunk többet. - Azért Varsó nincs olyan messze... vagyis hát... meg tudom oldani.

Nem is értettem, mi olyan fura a hercinőben, mert az unokahúgomat is ugyanúgy le szoktam hercegnőzi, amikor nem viselkedik úgy, mint az anyai nagyi, aki egyszer csak furcsa hobbikat vett fel és a családdal is érdekesen kezdett viselkedni. Mert ugye ő fiatal. Nem értettem Rózi nénit, de ő kellett érezze a szánsájnt.
- Tak. Aham - bólogattam kis mosollyal, mert igen, én az előbb tényleg azt mondtam. Talán titkolnom kellene?  Szóval én csak nyammogtam ott a vajkaramellán nagy boldogan, hallgatva, ahogyan hupog a zacskó és a papa fogai alatt hangos sercegéssel pusztul a nápolyi. Nem tudom, lehet, hogy talán túlságosan is figyeltem, de hajlamos voltam rá, hogy csak a hangokra figyeljek. Goromba gurkók!
A karamellástej olyan luxus volt már reggelire, amit nem szívesen engedtem meg magamnak, a cikóriakávé is csak akkor fért bele, ha éppen nem volt más, de akkor is inkább vízzel. Bizony.  Nincs rosszabb a vizes macis kávénál, pedig elvileg a háborúban is ilyet ittak. Nem akarok háborút. Nincs cukor, tehát nincs karamella. A nő bámulását inkább ignoráltam látványosan, még a szemöldököm is felvontam, hogy most mégis mi baja, aztán inkább Maját figyeltem.
- Nem azért csináltam, amúgy sem volt semmi dolgom, nem okozott gondot. És mi az, hogy vár rám? Az is kész csoda lesz, ha pár hét múlva emlékszik rá, hogy nem magával volt. Az unokahúgom is ilyen. Persze, nem azt jelenti, hogy nem tartom be a szavam, csak... megjegyzés - sunytam le a fejemet, majd a hajamba túrtam és egy tincset kezdtem piszkálni kissé zavartan. Legalább addig sem történik semmi katasztrofális.
A nem tudsz repülni más esetben szíven ütött volna, most is éreztem a mellkasomban azt a rossz csomót, de visszanyeltem, mert hát, végül is nem tudhatta, hogy nekem ez az életcélom.
- Hát, ha addig ki nem megy a kicsi fejedből, én várok... - vontam egy aprót a vállamon, miközben pár szál füvet tépkedtem apróbb cafatjaira. Nem vártam, hogy bármit megígérjen, csak... igyekeztem reálisnak lenni, mert a papa  mindig azt sulykolta.

Azért az biztató volt, hogy a papa közölte, hogy szerinte a kislány próbálkozni fog, mert megígérte. Sok embernek még ez sem jelent túl sok mindent, ez meg elég szomorú.  Legalább a családon belül, ha valaki megígér valamit, akkor azt betartja.
- Örülök, hogy jól érezted magad - mondtam halkan, mert hát nem kell világgá kiabálni, hogy tudok normális is lenni. Az nagyon ijesztő lenne, főleg anyám számára, mert ugye ő évekkel ezelőtt elvesztette a fonalat a nevelésemben.
Szóval ő is ott bizonygatta, hogy majd emlékezni fog, semmi baj, én meg csak mosolyogtam magam elé, hogy remélhetőleg tényleg így lesz és nem készít ki teljesen. A néni lassan tovább settenkedett, én meg kis mosollyal ingattam meg a fejemet, hogy hát nem, nem kell vele foglalkozni, akármilyen csúnyán néz is.
A jó nagy feje lesz dologban nem igen hittem, mert hát kinek van akkora feje, hogy nem tetszik az embernek? Leginkább fiúknál fordul elő, akkor is csak azért, mert kövérek.
Szóval ahogy ott csücsültünk, elég békés volt minden és lehetett látni a macikat és nyugi volt. A kérdése meg teljesen abszurd.
- Hát, igazából már azelőtt kerestek, hogy veled találkoztam... de még nem találtak meg, szóval nincs gond. Tudod, én már nagyfiú vagyok.
Azzal bocsánatkérő pillantást vetettem a papára, amiért ilyet tanítok az unokájának.

A karamellát csendesen rágcsálva figyeltem a medvéket, mikor a kishölgy elkezdett zörögni ismét a kavicsaival. Azokkal a kis kövekkel, amik miatt találkoztam vele, szóval csak követtem a pillantásommal, hogy most mit is csinál velük. Lassan átmerte őket a táskába, majd felém hajolt, mire kissé értetlenül vontam fel a szemöldökömet, de hagytam, hogy felfelé fordítsa a tenyerem. Aztán az ujjaim a kis kavicsok köré zártam és gondosan a zsebembe csúsztattam őket, hogy el ne tűnjenek.
- Köszönöm, hercegnő - mosolyogtam rá, majd kérdő pillantással a papájára, hogy mik nem történnek! Kavicsokat kaptam egy lánytól, aki aranyosnak tart. Elkezdődik az élet?
Az eltűnésem nem véletlen volt, még csak nem is kértem engedélyt, hanem míg eltűntek a mosdó feneketlen bugyraiban, szépen szedtem a sátorfámat és felszívódtam a tömegben. Nem akartam megnézni a madárházat, épp eleget láttuk a kabalákat kviddicsen, nem kell több madár!
- Neeem, én tudom hol vagyok, azt is tudtam, a többiek hol vannak és nem akartam oda menni. Öm... régebben nem akartak elengedni edzésre, de rájöttek, hogy ez nálam nem megy semmire, ezért általában nincs süti, ha elkallódom. Szilvás süti van otthon. Utálom a szilvát és így a nagyi sem bántódik meg - vezettem le a dolgokat, viszonylag gyorsan és tömören. Mert ugye ki akar balhét, ha akár meg is úszhatja? Win-win.
Figyeltem a kis eszmecserét, majd vettem egyet a vaníliás karikából és elgondolkozva kezdtem rágcsálni.
- Hm, tényleg nem rossz... Vonattal mentek? Az vicces, de a mama nem szereti, ha vonatozunk. Szerinte túl lassú... - biggyesztettem le az ajkamat kicsit.

A halk dúdolást nem különösebben vettem figyelembe, mármint ez olyan lány dolog volt, vagy csak úgy érezte, szívesebben élne egy filmben, ahol mindig van háttérzenéje. Azt mondjuk megértettem volna, mert nekem is lehettek volna olyan menő edzéses jeleneteim, ami alatt ACDC szól. Így meg? Hát, legfeljebb, ha magammal vittem a kis elemes cd-lejátszóm.
- Nem, nem szeretem. Olyan fura mellékíze van és karácsonykor is mindig azt erőltetik. Öregnek érzem magam tőle - közöltem felhúzva az egyik térdemet és átkaroltam azt, az államat rátámasztva. A gesztenyével nem volt bajom, azt szerettem, főleg sülten vagy főve. Az volt az egyetlen dolog, amit szerettem a karácsonyi vásárokon a... jó, ez hazugság, elég sok dolgot szerettem, de leginkább akkor, ha nem anyámékkal mentem, hanem egyedül. Vagy a papával.
- Busz? Sosem buszoztam, furin hangzik. Ha a csapattal megyünk, akkor mi mindig... öm... gyalogolunk. - Mert ugye hogy is hangzana, ha azt mondanám, hogy beállunk a kandallóba és hopp-porral utazunk? Nem hiszem, hogy hinne nekem, ráadásul a minisztériumiak nem is dicsérnének meg. A bácsi közben fotózgatott, az egyiken még épp időben vettem észre, hogy a kezem diszkréten felemelve túrjak a hajamba, így a kezem kitakarta az arcom abban a pillanatban, mikor kattant a gép.
- Nem, nincsen, csak ő ilyen furcsi. Gondolom... autóval gyorsabb és azért akarja minden áron elkerülni a vonatozást.- És még csak nem is hazudtam olyan nagyot. Anya autóval jött, csak én, meg a mama jöttünk hopp-porral és ha megyek a táborba, engem is autóval visz. - Kísérleti lények?