Szinte még hallom, ahogy a zene a fülemben dörömböl. Talán kissé borszagú vagyok, nem mintha ez bárkit is izgatna most. Sőt, Adrian szereti, ha jól tudom. Bár, asszem' mindent szeret, ami én vagyok, akár boros, akár vodkás, akár józan. Bár ez utóbbi mostanában ritkán fordul elő.
Tényleg, komolyan, szinte még táncolok az utcán is, hallom a zenét. Annyira nem vagyok bebaszva azért, hogy mozogni ne tudjak, ahhoz már komoly piamennyiség kéne. Mondjuk... azért most is megittam pár pohárkával... Nem nehéz, ha van, aki fizesse...
- Haha - röhögök hangosan az utcán a műhely felé haladva. - Esküszöm, olyan, mintha még mindig ott lennénk... - Mert ha már nem láttam egy hete, akkor, ha már találkozunk, legalább táncolni menjünk el a kedvenc helyemre. Imádok odajárni. Legjobb hely. - Jó, de nem vagyok részeg! - Röhögök megint.
Majdnem elmegyek a kapu előtt, mert nem veszem észre, de ez csak a szétszórtságom. Annyira tényleg nem para. Esküszöm! Voltam már sokkal jobban is szétcsúszva, például mikor a múltkor benyitottam Adrianhez hajnalban bedrogozva.
- Várj, várj, itt az ajtó - mondom a szokásosnál hangosabban, aztán némi balfaszkodás után ki is nyitom, hogy felsiessek a lépcsőn, megpróbálva lehagyni Adriant. - Gyere már, siess! - Már nyitom is a műhelyajtót, közben röhögcsélek, mert azért, valljuk be, hiányzott már az esti szórakozgatás Adriannel.
Ahogy belépünk, lerúgom a cipőm, meg a kabátom is ledobom a földre (fogas híján), aztán megfordulok, és nem is érdekel, hogy Adrian hogy áll az öltözékbeli változásokkal, azért lesmárolom (igen, erre ez a jó szó), átkarolva a nyakát. Imádok Adriannel táncolni a bulikban. Jól táncol. Szeretem az olyat.

Még az ajtó előtt zavartan beletúrok a hajamba, mint aki nem emlékszik teljesen, mit akart csinálni.
- Majd rágyújtunk... - mondom elúszó hangon, de nem, mást akartam csinálni, mit is...? Igen, ajtó. Kinyitni az ajtót. Miközben megyünk fel, az jut eszembe, milyen kurva irigyen nézett rám rengeteg srác, hogy ezzel itt smárolok, érted, ez nagyon vicces. Úgy éreztem magam, hogy haha bitches, tényleg az enyém, szívás, pedig én vagyok az egyetlen, aki pont azt mondja egyébként, hogy nem, nekem nincs barátom, és a hideg ráz tőle, ha elképzelem, hogy véletlen van. Értitek...
- Minek-minek bazdmeg, hát minek - röhögök még mindig hangosan, olyan részeg-röhögés. - Hát gyere aztán meglátod hogy minek siettetlek gec. - Mondjuk szerintem nem árulok el nagy titkot, hogy mi is az oka. Nem épp prózai, vagy plátói okai vannak, hanem kizárólag a függőségem tárgya az indok; ami ő, de nem csak ő, hanem bárki, akit éppen megkívánok, bárki, akár bárhol, nekem mindegy. Rájöttem már, hogy ettől is függök, de csak nem olyan rég, egy olyan fél éve tudatosult. Amióta elköltöztem Angliából és Barnabás itt hagyott a francba, azóta másról sem szól az életem. Könnyű hozzászokni.
Amikor felmorran, elvigyorodok, úgy imádom, mikor ilyen. Borostás, erős, kicsit ittas, nem problémázik a dolgokon - erős válla van, amiben most is megkapaszkodom, és nem úgy nyúl hozzám, mintha félne, hogy összetör. Ritkán csinálja ezt józanul, ennyire magabiztosan, de most nagyon tetszik, hát belesimulok a tenyerébe és felnyögök, csak amennyire a szétdohányzott hangom engedi, rekedten.
Egy fél pillanatig mintha hirtelen csak úgy lenyugodnánk, csak egy heves csók lett volna - kinyitom a szemem, az övéibe nézek, de ez sem tart sokáig, mert hirtelen (most már némiképp hangosabb) karcos torokhang szakad fel belőlem, ahogy közelebb von magához. Én megyek is, hát persze, hogy megyek -szeretnék még közelebb és közelebb, annyira közel... Mintha csak kitalálná, felkap, elvigyorodom ismét.
- Mmm - harapom be az alsó ajkam a füle mellett közvetlenül, majd a bőrét is elérik fogaim. Megint csak igyekszem a lehető legjobban belesimulni a karjaiba, miközben csókjaimmal nyomot hagyok a nyakán, holnapra ez lila lesz - de szeretem látni másnap, hogy tényleg megtörtént.

Mindig le kell állnom.
Amikor érzem már, hogy remegni kezd a kezem az újabb adagért, amikor érzem, hogy elönt a pánik, hogy soha többé nem leszek boldog, amikor tudom, hogy nincs értelmem nélküle, akkor mindig le kell állnom. Harmincöt perc. Harmincöt perces visszaszámlálást indítok a telefonomon minden alkalommal, amikor benyomok egy adagot. Ha letelt a harmincöt perc, letelt a kokain hatása. Ha letelt életem legboldogabb harmincöt perce, életem legszörnyűbb másfél-két napja jön, amikor tisztának kell maradnom. Ha jelez a telefonom, az emlékeztet rá, hogy nem szabad újra megtöltenem a pipát, és nem szabad elszívnom a tartalmát. Tudok uralkodni magamon!
Lemerült a telefonom.
Éppen kifordul a srác az ajtón.
- Baszki, ne hagyj itt! - Kiabálok utána, de le se szarja. - GYERE MÁR VISSZA!
Nem válaszol, az én kezem már legalább egy órája remeg. Úgy érzem, hogy egy órája, de lehet, hogy csak pár perce. Nem lehet, nem lehet, nem lehet vége pont most, pont most, mikor annyira jó volt minden. Nem lehet vége, nem lehet vége, nem lehet vége... Kitágult pupillákkal pillantok körbe a saját Műhelyemben, de idegennek tetszik Nélküle. Nem lehet vége, eddig mindent megtehettem, enélkül senki vagyok. Nem lehet vége, nem lehet vége...
Csend van, és ez most egy pillanatig sem zavar össze. Nem csörög az órám, nem értem, hogy miért történik ez. Nem vagyok magamnál amúgy sem.
Nem lehet vége pont most. Elkezdem szétdobálni a cuccaimat, iszonyatosan rettegek. Keresem a pipámat és a cuccot. Nem lehet nélküle, most nem szabad abbahagynom, ez borzalmas, enélkül meg fogok halni, kell nekem, enélkül végem, kell nekem...
Mi van, ha nincs nálam? Rettegek, rettegek, hogy ez megtörténhet, és elerednek a könnyeim is. Hazáig futottam, már így is vízben úszok, a srác is most ment el, még rosszabb. Meztelen vagyok, és éppen próbálom megtalálni azt, ami az egyetlen értelmet adhatja. Hol van?! Eszeveszetten dobog a szívem, majdnem kiugrik a helyéről, száraz a szám.
Már megint mászik rajtam valami. Iszonyatos. Bogarak másznak a bőröm alatt, vadul vakarni kezdem a karomat, miközben próbálok valami értelmes helyre gondolni, ahova tehettem. Ez borzalmas, kurva rohadék borzalmas, hol a faszomban van?! Nem, nem, nem lehet, hogy nincs meg...
Az egyik rejtett helyemen találom meg, egy sporttáska aljában.
- Aaaaahhhh-haha - nevetek remegősen, de még mindig viszketek, így, hogy viszketek, így nem tudom megtölteni a pipát...
Csöngetnek. Ki a faszom csönget?! Valaki... valaki megtalált, basszameg, el kell raknom...
Valami feldereng az agyamban. Valami másnak is csörögnie kellett volna, az, hogy most nem szabad... Most nem lenne szabad... Lenézek a táskára, ott van mellette a füvem is, a cucc után azt kell, mert ha folytatom... a fűtől jobb, a fűtől is jobb, de nekem nem az kell, nem...
- KI AZ? - kiáltok ki, a kezeim remegnek és mindenhol, mindenhol viszketek. Valami mászik a bőröm alatt. Jó, igen... oké... fű... fű kell, az letompít, nem fogom érezni... nem...
Egy megtekert jointot gyújtok meg, és közben a pipát nézem. Az kéne, igen, az kéne, attól sokkal jobb lenne, de már csak egy perc, és jobb lesz ettől is, de kurvára viszketek, valami mászik rajtam, nem bírom... nem bírom... Érzem, hogy tiszta vörös vagyok, egyre szaporábban lélegzem és egyre gyorsabban dobog a szívem a mellkasomban, de közben érzem a fű ízét, semmi baj, mindjárt jobb lesz, viszketek, nem bírom, érzem a fű ízét, jobb lesz, baj van... Mindjárt jobb lesz...
- Itt hagytam a pulcsim - hallom az ajtón kívülről, és nem bírom, nem megy, mindjárt jobb lesz... Mindjárt jobb lesz... Volt már ilyen, mindjárt jobb lesz...
- Várjál - kiáltok vissza még mindig pánikban, leülök oda a földre, és mindjárt... jobb lesz...

Mire kinyitom az ajtót, már elment a srác. Addigra már jobb is. Nem, nem igaz... Nincs értelme ennek a szürke szarnak, de csak tompán érzem ezt a csontba és húsba maró szomorúságot, a szürkeséget, iszonyúan fáradt vagyok, de most nem fog hagyni aludni... Sosem lesz jobb enélkül, és csak még egy kicsi kéne... Bámulok magam elé, és becsukom az ajtót. Ez a zsibbadtság a legrosszabb benne, hogy tudom, milyen vele, és soha többé nem akarok mást érezni. Soha többé nem akarok józan lenni. Miért is akartam józan maradni? Az is jobb lenne, ha túltolnám, úgyse hívná ki senki a mentőket. Elrúgom a sporttáskát a másik szobába. Üres vagyok. Kongok. Minden én voltam ezelőtt, és most annál is kevesebb vagyok, az ürességnél, a semminél. Elenyészek.

Hamarosan el fogok aludni. Az órára nézek. Hajnali három van, ott világít az a kis szar, a kijelző, hogy 03:07. Annyiszor figyeltem már ezt a kijelzőt, és csak számolom a perceket meg a jointokat, és azt remélem, hogy ettől hamarosan el fogok aludni. Iszonyatosan fáradt vagyok és viszketek még mindig, de már igyekszem nem vakarni.
Tök szét vagyok, tudom. Ha most belenéznék a tükörbe, látnám magamat csík szemekkel és sápadtan, vakarásnyomok vannak rajtam, de azóta felhúztam már legalább valami gatyát, amit valahol találtam, már nem tudom, hogy hol. Folyamatosan dohányzom. Most épp sima cigi van a kezemben, de miközben cigizek, az az érzésem, hogy rá akarok gyújtani. Nem elég ennyi. Annyira ki vagyok...
Elcsigázottan pillantok fel, mikor nyílik az ajtó. Egy órát úgy töltöttem, hogy bámultam magam elé, és észre sem vettem, hogy telt az idő. Ki jött vissza, az a srác a pulcsijáért?
- Nem vagyok itt - motyogom. Nem vágyok társaságra. - Menj el. - Kérem homályos tekintettel pislogva. A lépcsőházból beáradó fény miatt nem látom a bejövőt szinte egyáltalán, túlságosan erős és éles az a fehér csóva.
Mikor becsukódik az ajtó, akkor is hunyorgok, és próbálom kivenni, ki volt az, de az arcomon egyáltalán nem látszik ez az erőlködés. Ez egy nő, jövök rá, aztán a felismerés eljut a tudatomig, hogy ez Mínea.
- Mini - szólalok meg - De... idegenül festesz. - Mondom lassan, miközben figyelem, ahogy valahova gyalogol, de a tekintetem nem tud rendesen fókuszálni ilyen gyors mozgásra.
Valami nekem vágódik, de csak késve fogom fel, és nem ejtem el azt, ami nekem jött, de csak pár pillanat múlva tudok lenézni, miközben eljut hozzám Mini szavainak az értelme, hogy "elment az eszed?" - és amikor lenézek, tudom, hogy mit látok, a cuccomat, amit megvettem jó előre, hogy ne kelljen folyamatosan a dealeremhez rohangálnom. Elég lesz egy darabig. De ennek most nem kéne a kezemben lennie.
Lassan emelem fel a fejemet, valami hülye mosoly van rajta, ahogy nézek a lányra.
- Heh - osztom meg, aztán a zacskót valahova az egyik párna alá rakom, hogy ne legyen a kezem ügyében. - Bárcsak elment volna... - mondom már jóval lemondóbb hangon, rekedten, ahogy lepillantok. Baszki, kell... kell... meg kell töltenem a pipát... Jó lenne... - Ezt most nem kellett volna... ideadnod... - motyogom. - Épp... tisztulok...
A kezembe fogom a csomagot, és úgy nézem a fehér kristályokat. Szépek. Ezek a fehér kristályok gyönyörűek szerintem, nem lehet azt mondani, hogy nem. Különleges az alakjuk és nagyon jót tesznek velem. Szép a színük is, és nagyon jó a tapintásuk.
Felállok a helyemről, de megingok, bele kell kapaszkodnom a fotelbe, amiben ültem. Erősen markolom, mert úgy érzem, mindjárt kicsúszik a lábam alól a padló. Tényleg ki fog csúszni... valaki fel fogja göngyölíteni, mint egy szőnyeget... és kirepül alólam, és le fogok esni.
- Geci... - sóhajtom, és beletúrok a hajamba. Még mindig rohadtul csatakos vagyok.
Mégis folytatom az utamat, valami stabil után tapogatózok, a cuccot pedig visszarakom a sporttáskába. Asszem' egész sokat szarakodok a cipzárral, mert az ujjaim valahogy nem találják a megfelelő fogást, és most tök nehéznek tűnik ez a művelet, annak ellenére, hogy sokkal könnyedebb vagyok, mint általában. De aztán sikerül, és élesen hallom a cipzár surrogó hangját.
A sporttáskát a szobába viszem, aztán kulcsra akarom zárni az ajtót és jól megmarkolni a kulcsot magát, hogy végül visszazuttyanjak a kanapéra, ha elérek odáig, de egy örökkévalóságnak tűnik. Sosem fogok odaérni. Aztán végül mégis.
- Nyugi... ne paráztass... most oké vagyok - motyogom le-leragadó szemekkel.