[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=583103#post583103][b]Lepsényi Zalán - 2016.04.03. 20:26[/b][/url]

Általában a diákok alig várják már, hogy hazautazhassanak a családjukhoz és kellemesen eltöltsék a szünidejüket. Nos, ez nálam kicsit máshogy néz ki. Én is nagyon örültem, hogy végre befejeződött a tanév és egy ideig nem kell tanulni, viszont szívesen maradtam volna az iskolában. Itthon mindig csak a veszekedés ment, a köztem és apám között folyó szűnni nem akaró konfliktus teljesen elátkozta a családi légkört. A kajálások, főleg az ebéd kínosan zajlottak volna, ha a húgom és anyám nem igyekeztek volna tenni ellene. A húgom folyamatosan jártatta a száját, talán fogalma sem volt, hogy mennyire utáltam az apám előtt ülni az asztalnál, anyám pedig tudatosan küzdött a kínos csenddel és a feszült hangulattal. Éppen egy ilyen ebéd után üldögéltem a szobámban és olvastam egy könyvet, amit a polcomról vettem le. Talán valamelyik születésnapomra kaphattam, de még nem olvastam el. Harminc oldal után csörtetésre figyeltem fel az ablaknál. Bagoly jött. Mutatóujjamat az aktuális oldalnál hagyva becsuktam a könyvet és az ablakhoz ugrottam, hogy beengedjem Beck-et, az amerikai uhu baglyomat. Szerettem az állatot, hozzám hasonlóan csendes volt, egyáltalán nem idegesített. Sokszor hagytam, hogy a szobámban legyen, hisz elég tiszta, igényes madár volt. Most sem zavartam el, miután elvettem tőle a levelet, felrepült a könyves szekrényem tetejére és onnan figyelt tovább. Meglepő volt, hogy a levél Gwentől jött. Jóban voltam a lánnyal, csak nem vártam, hogy szünetben is gondol rám. Mikor az felolvasta magát – Gwen hangjával –, belelkesültem. „Az aquaworldben várlak.” Egy egészen jó indok, hogy lelépjek itthonról.
Annyira sok idő nem telt el a levél megérkezése óta, talán csak háromnegyed óra. Annyi idő pedig kellett, hogy összedobjam a cuccaimat, az irataimat és a tömegközlekedés is elvett néhány percet az életemből. Alig tudtam otthon tartani a húgomat, nagyon velem akart jönni, de közöltem vele, hogy most nem. Szóval abban a tudatban volt, hogy randim lesz és mindenféle hülye kérdést feltett. Idegesítő nőszemély. Feltételeztem, hogy Gwen már bent várt a medencéknél és nem majd csak utánam érkezik. Könnyedén bejutottam és átöltöztem az egyik kabinban. A cuccomat beraktam az értékmegőrzőbe és csak egy törülközővel a vállamon léptem be a medencék birodalmába. Rohadt nagy volt a hely és nehezen belátható is. Elindultam körbe a medencék mentén szememmel Gwent keresve. Ha a csúszdáknál volt éppen, akkor az szívás. Nem adtam fel. Útközben elmentem egy üres napozóágy mellett, ezért lefoglaltam magamnak, ami abból állt, hogy lehajítottam rá a törülközőmet. Még pár métert haladtam, amikor elértem a jacuzzikhoz, melyeknek pereme magasított volt, azaz nekem pont a hasamnál könyökölhettek az emberek. Halkan mentem oda, mintha csak osontam volna, ám nekem ilyen volt az átlagos járásom. Odamentem Gwen mögé, aki már relaxálva ázott a medencében és finoman a vállaira tettem a kezeimet. Nem szándékoztam megijeszteni, inkább csak közölni vele, hogy megérkeztem, bizony eljöttem.
- Szia! – Köszöntem neki, amikor rájött, hogy a csupasz vállán lévő kezek hozzám tartoznak. – Elég meleg a víz? – Kérdeztem, mintha csak azon gondolkodnék, hogy bemenjek-e mellé, de valójában tudtam a választ, hiszen már sokszor jártam itt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=583478#post583478][b]Lepsényi Zalán - 2016.04.04. 18:14[/b][/url]

Gwen levele kiút volt a pokolból. Oké, ez persze túlzás, de nem szerettem otthon tartózkodni és a délutánra még csak programot sem tudtam szervezni magamnak. A lány lehet ráérzett erre. Rögtön nekiálltam összedobálni az aquaworld-höz szükséges cuccaimat. Annyira nem laktunk messze tőle, kétségtelen, hogy sokkal bonyolultabb dolgom lett volna eljutni oda, ha teszem azt, Kelenföldön laknánk. De nem. Körülbelül háromnegyed óra után már a fürdőkomplexum öltözőjében álltam és pakoltam el a nem kellő dolgaimat. Simán pánikba eshettem volna, hiszen nálam – és feltételeztem, hogy Gwennél szintén – nem volt elérhetőség, legyen az muglis eszköz, vagy egyéb. Azonban higgadt maradtam és nem kezdtem el idegeskedni, előbb-utóbb úgyis rátalálunk majd egymásra, gondoltam. Ez szerencsére így is lett, nem sokkal azután, hogy leraktam a törülközőmet egy szabad napágyra, megpillantottam a lányt éppen a bugyogó medencében. Még jó is, hogy nem mentem el mellette lazán, habár képes lettem volna, amilyen vak vagyok ilyenkor. „Nem látom a fától az erdőt.” De Gwent kiszúrtam a tömegből és odamentem mögé. Óvatosan értem csak hozzá vállához, mert nem akartam megijeszteni. Fura, pedig a gyengédség nem az én stílusom.
A köszönés után egy kérdéssel indítottam. Butaság volt a részemről, de tudatosan tettem fel. A lány válaszára csak bólintottam, elvégre nekem sem kedvenceim a meleg vizes medencék. Megvártam amíg Gwen kimászik onnan. Pár év volt közöttünk, mégis én voltam a magasabb, ezt végre pontosan is meg tudtam állapítani, mert ezúttal közel egymás mellett álltunk. Az egészséges (nagyjából) öt centi megvolt köztünk, ami valószínűleg tovább fog nőni az idők során.
- Az a medence? – Böktem jobbra, egy nagy és kellemesen langyos vizű medence felé. Nekem az volt az egyik kedvencem, mert a falánál végig ülőkék voltak, valamint egyes helyekről áramlott a víz, mely hol a nyakunkat masszírozhatta a vízsugár, hol pedig a hátunkat. Továbbá elég nagy volt a tere, vagyis a tömegnyomort is el tudtuk kerülni. Amennyiben Gwen beleegyezett, elindultam vele együtt a közelben lévő lépcső felé. Előtte még levettem a papucsomat, aztán belépegettem a vízbe. Nem ment azonnal, kellett kis idő mire hozzászoktam a hideg (amúgy langyos) vízhez. Bár még mindig jobb helyzetben voltam, mint a szőke, hisz a meleg víz után ezt fokozottan hidegnek érezhette. Mikor meguntam, hogy járva lassú és tehetetlen voltam a köldökig érő vízben, belemerültem nyakig és siklottam pár métert befelé. Majd megálltam, hátrafordultam és megvártam a lányt. Nem kérdeztem, inkább hagytam, hogy menjen amerre akart, én passzívan követtem őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=584956#post584956][b]Lepsényi Zalán - 2016.04.08. 19:15[/b][/url]

Amint beértem a medencetérbe, a meleg és végletekig párás levegő azonnal megcsapott. Legtöbbször ki nem állhattam az ilyen légkört, az aquaworldben azonban muszáj volt megszoknom, és a meztelen felsőtestem miatt jól is esett, hogy nem hideg. Nem mérgelődtem miatta, csak egy pillanatra jött elő belőlem az undor, de azonnal elfogadtam és arra gondoltam, hogy végre elszabadulhattam otthonról. Ráadásul találkozhattam Gwennel, aki remélhetőleg egyedül jött fürdeni. Szerencsére igen, egy ismerősével sem társalgott a meleg vizes medencében. Odamentem hozzá és elkezdtünk beszélgetni, egyelőre még arról, hogy hol lenne jobb fürdeni, mivel a jakuzzi tele volt. Javasoltam egy másikat, a hely egyik legnagyobb és legkellemesebb medencéjét, mely éppen mellettünk volt. A lány egyetértésével elmentünk a lépcsőig, majd onnan belépkedtünk a medencébe. Én előbb hozzászoktam az egyébként langyos vízhez, hamarabb elmártóztam benne nyakig és úgy figyeltem a libabőrössé váló Gwent. Elmosolyodtam rajta, amikor pár gyerek a közelében játszott és véletlenül lefröcskölték a szőkét, aki feltűnően kiakadt rájuk. Gwennek a legjobban a mosolya áll és ezt majdnem megmondtam neki, hogy lenyugodjon a kölykök után, de végül nem volt bátorságom ilyet kijelenteni. Inkább csendben a medence széléhez úsztam és leültem a lazulás céljára kialakított padkára az angollal körülbelül egyszerre. Felvettem egy kényelmes pózt, ami annyi volt, hogy hátradőltem és könyökeimet a medence szélén pihentettem. Gwen is lazulni kezdett, miközben megemlítette, hogy végre tényleg érzi a szünet lényegét. Kérdésére a vizet kezdtem el bámulni magam előtt és elmélkedtem, hogy most mit kéne mondanom erre. Úgy döntöttem, hogy nyitott leszek a lánnyal, úgyis régóta ismertük egymást és kedveltem is.
- Jobb volt a suliban. - Mondtam némi csend után, hangomban kis szomorúság és diszharmónia csengett. - Otthon nem mennek egyszerűen a dolgok. Ha nem lógok haverokkal, akkor mondhatni egyedül vagyok a szobámban és elfoglalom magam. Semmiben sem más, mint év közben, a kastélyban legalább nincs folytonos veszekedés, amitől állandóan ideges és kiábrándult lennék. - Megeredt a nyelvem, viszont maradtam továbbra is higgadt és halk. Gondoltam, Gwen sem azért jött, hogy a gondjaimat hallgassa, én pedig nem akartam, hogy miattam menjen el a vakációtól a kedve. A lányon kívül azonban kevés embernek beszéltem a gondjaimról, az iskolából pedig még ő az egyetlen. Nekem tökéletes, ha a többiek azt hiszik, a családi hátterem stabil és kiegyensúlyozott. Érdekes, hogy pont Gwennek árultam el a valóságot, mikor a lányt jobban megkedveltem másoknál és éppen azt akartam, hogy ne aggódjon miattam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=585218#post585218][b]Lepsényi Zalán - 2016.04.09. 19:02[/b][/url]

Nekem kellemes volt a víz, habár az elején tényleg kicsit hideg volt a még száraz bőrömnek, de amint már teljes testtel (a fejem kivételével) a medencében voltam, hozzászoktam. Nem volt tömeg, ha sokan tartózkodtak volna a medencében, akkor nem is javasoltam volna Gwennek, hogy jöjjünk ebbe. Mihelyst a lány is megmártózott és elfelejtette a kis játszadozó gyerekeket, a medence széléhez mentünk, hogy ott leülhessünk. Én úszva tettem meg a távot, mert számomra nehezebb volt a mellkasig erő vízben sétálni, vízszintes helyzetben azonban alig telt néhány karcsapásba.
Az első témát a lány teremtette meg. Először magam sem tudtam, hogy miként válaszoljak a kérdésére, az igazságot haboztam elárulni neki, mert éppen most sikerült neki is kikapcsolódnia és nem akartam zaklatni a családi ügyeimmel. Ha simán elintéztem volna annyival, hogy "jól", akkor azzal hazudtam volna neki, ezt pedig nem szerettem volna. Neki nem. Maradt az elhallgatás lehetősége, viszont udvariatlanság lett volna, ha nem, vagy teljesen másról kezdenék el beszélni, arról nem is beszélve, hogy mennyire átlátszó lett volna ez a magatartás. Tehát döntöttem az első válasz mellett és elmeséltem neki azt, amit előtte még kevés embernek. A régi haverjaimnak nem kellett erről beszélnem, egyszerűen csak tudták, hogy mi folyik nálunk, az újakkal az iskolában pedig nem osztottam meg e tényt. Amúgy sem nagy dolog, bizonyára még sok családban vannak konfliktusok, amik durvábbak a megszokottnál, vagyis nem csak azon veszekszik az apa a fiával, hogy miért nem tanul jól. Hozzáteszem, ez nálunk pont nem a fő probléma, a fater az első vizsgáim után kicsit visszafogta magát, hisz kitűnő lettem, de sajnos maximalizmusa miatt sosem kaptam biztató dicséretet.
- Főként apámmal. - Válaszoltam a lány újabb kérdésére szinte rögtön. Fura, de nem zavart, hogy a személyes dolgaimról beszéltem neki, el kellett ismernem, hogy jól esett végre megosztanom valakivel, ez a valaki pedig Gwenen kívül nem hiszem, hogy lett volna más.
- Kiskorom óta nehezen jövünk ki. Néha tényleg úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha inkább csak anyánkkal élnénk, de a húgomnak látszólag szüksége van rá, ezért hagyom a dolgot és inkább én megyek el otthonról. - Veronika pont abban a korban van, amikor fontos, hogy mindkét szülője meglegyen. Ha azt látná, hogy a családunk nem stabil és netán elveszne az otthoni nyugalom, akkor az kihatna az majdani életére. Nehezen tanulna, folyton stresszelne és abban a tudatban nőne fel, hogy a válás egy megoldás az konfliktusokra, a család pedig nem minden esetben összetartó és megbízható. Jelenlétében nem is szoktunk sokat veszekedni, ilyenkor általában beállt a kínos csend, hacsak eleve nem ignoráltuk egymást az apámmal. Kicsit elgondolkoztam ezen, de nem akartam magam felidegesíteni, ezért Gwen felé fordultam és hagytam, hogy a lány elfelejtesse velem a problémákat.
- Jól esett ezt veled megosztanom és ne gondold, hogy nincs közöd hozzá. - Reagáltam a közben általa megfogalmazott kételyekre, igaz kis fáziskéséssel. Hozzá közelebbik kezemmel arca felé nyúltam és óvatosan füle mögé tűrtem az eltévedt, szeme alatt arcához tapadt vizes hajtincsét. - Hisz barátok vagyunk, nem? - Magyaráztam meg utána, hogy miért gondoltam úgy, hogy köze van a dolgaimhoz.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=585280#post585280][b]Lepsényi Zalán - 2016.04.09. 21:36[/b][/url]

Nem vagyok panaszkodós típus, bár induljunk ki abból, hogy beszédes sem, ebből kifolyólag magamról is keveset mesélek másoknak, a problémáimról pedig aztán végképp semmit. De most megtettem, Gwennek elmondtam, hogy mennyire nem szeretek otthon tartózkodni a családommal, különösen az apámmal. Az említett személyt a bátyám sem szereti, bár látszólag kevesebbet veszekszik vele, mint én. A húgom pedig egy kis bárány, az egészből szerintem fel sem fog semmit. Nekem pedig pont ez a célom, külön próbálom visszafogni magam, hogy nehogy olyat mondjak a faterra a lány előtt, ami durva lenne. Gwen meglepődött, hogy van húgom, ebből is jól látszik, hogy mennyire bezárkózok a saját világomba és nem vagyok nyitott személyiség, hogy ilyen apróságokat megosszak másokkal. Bólintással megerősítettem, hogy bizony van testvérem. Veronika most tizenhárom éves, az kora kamaszkorba lépett, tehát bármi kényes gesztust teszünk felé, az meglátszik rajta. Csak reménykedek, hogy nem fog elkezdeni kiakasztó ruhákat hordani, habár a drága szüleim amúgy sem hagynák neki, mivel már azért is beszólnak nekem, hogy sok a fekete ruhám, vagy hogy nem eléggé kulturált a hajam, vagy ha kapucnival a fejemen járok az utcán.
- Tündér vagy! - Oké, ez valóban érdekesen hangozhatott az én számból, de Gwen annyira aranyos volt, ahogy megpróbált felvidítani. Egyébként nem voltam szomorú, sem pedig ideges, ezért hogy megnyugtassam a szőkét, egy erőltetett, de mégis szolid mosolyt kerítettem az arcomra. Ám jól mondta, tényleg itt van nekem, ebben a pillanatban is itt van, hiszen pont ő volt az, aki miatt el tudtam jönni otthonról egy nyomós indokkal. Felajánlotta, hogy akár átmehetek hozzájuk a szünetre. Ez számomra lehetetlen volt, több napot biztosan nem maradnék nálunk, legfeljebb, ha elmenekülnék otthonról és nem mondanám meg senkinek, hogy hová megyek, de idővel úgyis kiderülne és nekem semmi kedvem nem volt úgy összekapni a családdal, hogy az már szívfacsaró legyen. Miután egyszer elszaladt velünk a ló, apám kijelentette, hogy nem érdeklem őt, magasról tesz a dolgaimra, felőle akár el is mehetek, de akkor az utcára hajítja az összes cuccomat. Nagyon úgy tűnt, hogy komolyan gondolja, viszont költözésnek még nincs meg az ideje. Lassan tizenhét leszek, aztán már csak egy év és törvényesen felnőtté válok, akkor pedig gondmentesen saját (vagy megosztott) lakásba költözhetek.
- Kösz, de még bírom. Viszont ha szükségem lesz rá, küldök egy baglyot. - Válaszoltam, ám tudtam, hogy nagyon is akartam az egész szünetet vele tölteni, csak nem úgy, hogy menekülök és hogy mások segítségére szorulok.
- Te is megoszthatsz velem bármit, ugye tudod? - Gwen mondjuk nem tartozott a lakatszájúak közé, de feltételeztem az ő életében is történtek mozzanatok, amiket inkább megtart magának, minthogy kivetítse a világnak. Szomorú témáról beszéltünk, én mégis inkább boldog voltam. Gwen valahogy megoldotta, hogy ne csak a családtagjaimon járjon az eszem. Hogy végképp kiverjem őket a fejemből, a lányhoz fordultam és megigazítottam egy hajtincsét, de csak játékból. Örültem, hogy van nekem a szöszi, akivel időnként megoszthatok olyasmiket, amiket mással nem. Ilyenek a jó barátok, az igazán szoros kötelékek. Mikor ennek hangot is adtam egy költői kérdés formájában - amire egyébként én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget -, Gwen viselkedése megváltozott. Elkapta a tekintetét rólam és úgy erősítette meg a barátságunkat. Arcát kezdtem figyelni, mert attól tartottam, hogy megbántottam, vagy valami.
- Rosszat mondtam? - Lehet, hogy az egyik barátjával hasonló történt, akivel aztán rossz lett a viszonya, vagy valami oknál fogva nem találkoztak többet. Azt tudtam a lányról, hogy sok barátját vesztette el az elmúlt időben, féltem, hogy most pont ezzel felelevenítettem egy emlékét. Persze lehet, hogy teljesen másról volt szó.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=600977#post600977][b]Lepsényi Zalán - 2016.06.08. 21:35[/b][/url]

Valóban rossz, ha valaki úgy jár a fővárosban, hogy fogalma sincs a helyi közlekedésről, az úthálózatról és egyéb, turistáknak fontos információkról. Egyébként hamar meg lehet szokni, bele lehet tanulni, habár én könnyen beszélek, mikor Budapesten születtem és nőttem fel. A legtöbbeknek sikerül, kivétel a reménytelen eseteknek, mint például az a nő a kelenföldi metróvégállomáson, amikor is lefelé a mozgólépcsőn megkérdezte a barátnőjétől, hogy melyik metróval menjenek. Akkor azért vertem a fejemet a falva, még ha nem is szó szerint. Egy másik ilyen, ennél talán még durvább szituáció az volt, amikor egy öreg nő odajött hozzám a déli pályaudvari metróra várva, hogy legyek szíves megmondani neki, melyik metró megy a délibe. Na ezt most hogyan kellett volna lereagálnom? Próbáltam nem nevetni és szolidan megfogalmazni, hogy semelyik. Gwen náluk sokkal értelmesebb lány volt, biztos voltam benne, hogy hamar megtanulja a budapesti fortélyokat.
Kevés ember volt, akinek nyugodtan mertem mesélni magamról, vagy az érzéseimről. Zárkózott vagyok, de Gwennek mégis belátást engedtem a családi hátterembe, az otthoni problémáimba. Mondtam a lánynak, hogy ő is bármit megoszthatott velem, hisz kíváncsi voltam a mindennapjaira és nem fecsegtem volna tovább a hallottakat. Szerencsére a magas fokú elzárkózottságom az évek során enyhült, észrevettem, hogy kicsit megváltoztam és már jobban viszonyulok az emberekhez és az idegenekhez. Ezt nem is lehetett volna hatásosabb helyen megtanulnom, mint egy bentlakásos suliban. Gwennek azonban egyelőre nem volt szüksége arra, hogy megossza velem a problémáit és érzéseit, szóval arra még várnom kellett.
Határozottan látszódott rajta, hogy valami megbántotta, jobban mondva a szavaim benne feleleveníthettek egy történetet, egy emléket, vagy ki tudja mit. Mikor erre rákérdeztem, inkább nem akart róla beszélni, amivel esély lett volna a jelenlévő hangulat elrontására. Még mielőtt reagálni tudtam volna a válaszára, Gwen átölelt. Erre tényleg nem számítottam, ám nagyon pozitívan ért. Másokkal ellentétben neki engedtem, az ő közelsége jó volt és eszembe sem jutott, hogy én egyébként utáltam, ha hozzámértek, vagy ha túlságosan közel léptek hozzám. Kezeimet a lapockájára tettem keresztbe, így még szorosabban a karjaimban lehetett és talán jobban érvényesült az ölelés nyugtató hatása.
- Annyira nem is rossz, meg tudnám szokni. – Mondtam meglehetősen jókedvűen, majd homlokomat a jobb vállára hajtottam le. Távolról nézve úgy tűnhetett, mintha sírnék, de erről szó sem volt, ezt Gwen is jól tudta. Én csupán kiélveztem a helyzetet, a lány ölelését azt, hogy végre a családi viszályok után nyugodt és boldog közegben lehettem egy olyasvalakivel, aki közel állt hozzám. Egy idő után azonban felemeltem a fejem ismét normális állásba és a szemébe néztem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=605584#post605584][b]Lepsényi Zalán - 2016.06.29. 15:22[/b][/url]

Még én sem értettem, hogy mi a franc ütött belém. Elsős koromban még alig szóltam az emberekhez és mindenkit – oké, a legtöbb embert – elutasítottam magamtól. Szerettem egyedül lenni, a magam világába merülni. Erre most már kevésbé voltam antiszociális, többször vetettem bele magam közös összejövetelekbe és bulikba, habár a tömeget még mindig ki nem állhattam, ahogy azt is, ha egy általam nem igazán jól ismert valaki hozzám ért. De Gwen nem ilyen volt, ő minden szempontból egy különleges lány számomra és ezt muszáj volt bevallanom magamnak. Sokáig törtem a fejemet az érzéseimen, próbáltam azokat megfejteni, vagy csupán elhessegetni, ám utóbbi reménytelen volt és egyben butaság is. Az ölelés is ezt erősítette meg. Talán Gwen tudta, hogy alapjáraton nem szoktam senkihez sem hozzáérni, ha nem kell és az ölelés tőlem nem megszokott, mégsem húztam el magam. A lány szavai azonban elgondolkoztattak. Tényleg sokat kérek tőle? Talán el kéne engednem és akkor nem kéne ilyeneken törnöm a fejem és ő sem tenne fel az előzőhöz hasonló kérdéseket.
- Semmi sem kötelező. Nyugodtan ellökhetsz magadtól és mondhatod azt, hogy nem. – Kissé ironikus volt a helyzet, tekintve hogy Gwen is nevetett közben és továbbra is egymás vállán és karjaiban pihentünk meglehetősen idilli környezetben, de közben ilyen megjegyzéseket tettünk, én még eléggé komoly hangon is ráadásul, elvégre nem vicceltem. Ha valami sok neki, megmondhatta.
Kényelmes volt a vállán pihenni, valóban kezdtem azt érezni, hogy megnyugszom és boldogság váltja fel az otthoni haragot. Most már minden rendben volt, kikapcsolódhattam. Viszont nem akartam a fejem súlyával terhelni a lányt, egy idő után felegyenesedtem és a szemébe néztem. Hová máshová, mint egyenesen előre, rá?  Fogalmam sem volt, hogy mi jöhetett ezután, mikor kiegyenesedtem olyan állapotban voltam, akár csak ha mély álomból ébredtem volna és ez az álom úgy tűnt, folytatódott. Alig fogtam fel, hogy Gwen ajkai pár centire voltak az enyémtől és ez a fikarcnyi távolság is csökkenni látszott. Minden annyira természetesen történt, mintha ezt csináltuk volna már legalább fél éve. De nem, ez a mi első csókunk volt. Egy hajszálnyira oldalra döntöttem a fejem, hogy az orraink ne jelentsenek akadályt, majd becsuktam szemeimet és átadtam magam az ösztöneimnek. Szánk összetapadt miközben kezeimet a derekáról felcsúsztattam a tarkójára és hüvelykujjaimat gyengéden két oldalt az állkapcsára helyzetem, mint egy tollpihét. Több volt ez egy szájra puszinál, ajkaimmal követtem Gwenét és kiélveztem a pillanatok adta minden érzéki mámort. Ám semmi sem tarthatott ökörré. A lánnyal egy időben számmal eltávolodtam tőle pár centire, de ujjaim és homlokom tovább tapadt vizes bőréhez. Nem tudtam mit mondani, ebből mindketten megtudtuk a másik érzését, egyedül szemeimet nyitottam ki, hogy ha valamit meg akart tudni, hát onnan kiolvashatott mindent: boldog voltam és kiegyensúlyozott, végre. Kétség kívül egy új fejezet kezdődött el az életemben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=642001#post642001][b]Lepsényi Zalán - 2016.11.24. 20:27[/b][/url]

Gwen kellőképpen megnyugtatott, annyira hogy jobb kedvem lett másnap és értelmesen végig tudtam gondolni, mi is lenne az optimális cselekedet a jelenleg kialakult káoszban, mely az utóbbi heteimet uralta. Igaza volt, muszáj beszélnem anyámmal, mert nem érdemli meg, hogy indokolatlanul a háta mögött találkozzak az igazi apámmal. Nem is értem, hogy eddig miért csak apáim körül forgott az eszem. Ez neki rosszul eshet és szándékosan sosem bántanám meg őt. Miután a csajom rendesen helyrebillentette az agyamat, már-már nyilvánvalóvá vált számomra is, hogy haza kell utaznom és meg kell lépnem ezt a lépést. Nem haboztam, másnap beállítottam otthon váratlanul, csupán egy muglis üzenetet dobtam anyámnak, hogy "utazok". Első kérdése az volt, hogy miért a szorgalmi időszak közepén, amikor eddig haza se szagoltam, amíg vége nem lett a vizsgaidőszaknak. Nem adtam kielégítő választ, de tudta, hogy nem éri meg faggatni, már ismer, viszont azt nagyon is furcsállotta, hogy egyedül mentem és egy testvérem sem jött velem. Bizony kiürült a pesti otthonunk most, hogy mindhárom gyerek eljött a Mátrába.
Hazaérve megkaptam a magam leszidását a nevelőapámnak sem nevezhető személytől, nem tetszett neki, hogy tanulás és órákra járás helyett itthon csücsülök, de ez most fontosabb, Dai is meglépte ezt és nekem is muszáj. Elég frusztrált voltam a napokban, semmi esély a tanulásra addig, amíg nem intézzük el a családi kalamajkát. Mikor az eddigi apám másnap elment dolgozni, én leültem anyámmal és elmondtam neki mindent. Már hozzászoktam a kényes tények ismertetéséhez, kétszer túlestem rajtuk - Dai és Ricsi esete -, anyám előtt pedig erőt vettem magamon és ellentmondást nem tűrve öntöttem magamból a szavakat. Persze próbáltam kedves lenni vele, de nehéz virágnyelven megfogalmazni azt a számonkérést, ami arra vár magyarázatot és megerősítést, hogy az eddig vélt apám nem is az eredeti biológiai szülőm és hogy valóban egy Tanizawa férfival kavart anyám Ricsi születése után. Ez nem könnyű, én is tudom, de nincs mit szépíteni a múlton, valamint úgy ültem a konyhaasztal túlvégén anyámmal szemben, mint érett, már lassan felnőtt fia. Szerencsére megértette, hogy nem rosszindulatból kérdeztem rá és csak az igazságot akartam megtudni. A kedvessége és a bűnbánó tekintete ismételten ráébresztett, hogy mennyire szeretem. Mindenki követ el nem túl etikus tetteket az életben, nincsenek jó és rossz emberek, hiszen mindenkiben van ez is és az is. Attól még, hogy anyám félrelépett annak idején, nem jelenti azt, hogy ne lenne csodálatos nő és anyuka, elvégre szerette azt a férfit, de az akkori családi állapotokat nézve mérlegelt - az apámnak és neki is addigra megvolt a maga családja gyerekkel együtt - és nem hagyta, hogy elváljanak Áronnal, hanem Ricsi jövőjét is szem előtt tartotta, megállapodott a férjével és elfelejtette a valódi szerelmét, valamint inkább egy számára kevésbé szimpatikus emberrel döntött együtt élni, minthogy Ricsi elveszítse az apját és kimozduljon egy meleg családi légkörből egy zivataros útra. Hiába utálom Áront, anyám helyében én is ezt tettem volna és nagyra értékelem az áldozatát. Örülök, hogy minden jól alakult, sőt úgy érzem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, talán ő benne is tudatosodott, hogy a második fia is felnőtt és képes az lábain megállni attól függetlenül, hogy elmúlt tizennyolc éves. Támogatta, hogy keressem fel az eredeti apámat, hiszen mégis csak az én életem és bár Ricsi és Veronika örökké az otthont és a családot fogják jelenteni számomra, de jogomban áll ismerni a valódi apámat. Szóval nincs vége az izgalmaknak, már ha ezt lehet annak nevezni.
Még aznap láttam, hogy küldött egy üzenetet Dai. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg rajta, mert már kezdtem lemondani arról, hogy értesít, gondoltam majd a suliban egyszer csak összefutunk. Igen, rohadtul mérges vagyok rá, de Gwen biztatása után hittem abban, hogy nem fogja megszegni az ígéretét. Különös módon jelenleg itt van Pesten és találkozni akar. Nyilván nem utasítom vissza, az butaság lenne és gyerekes durcizás is, abból már kinőttem. Viszonylag nyugodt vagyok míg el nem indulok elé, kíváncsi vagyok hogy most mi lesz: megmondja vajon, hogy ő nem tud elfogadni tesónak, vagy esetleg csak megmagyaráz mindent és jól fog elsülni a találka? Nem arra számítottam, hogy majd Pesten fog megtalálni engem, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a suli környékén beszélnénk meg mindent, de végül is nekem teljesen mindegy, csupán elnyúlt kicsit az otthon tartózkodás időtartama és két napja csak azt hallgattam Árontól, hogy az iskolában, a padokban lenne a helyem.
A füllyukamba nyomott fülhallgatókon át dübörgő zene elűzi a főváros összes undorító zaját. Már hozzászoktam, itt nőttem fel, ám ez egyben azt is jelenti, hogy meguntam, főleg a csendes hegyek közti kastélyból visszatérve ez elég kellemetlen, na de mindegy. A rock fellelkesít kellőképpen és hála neki egészen jó is a kedvem, igaz ez lehet annak köszönhető inkább, hogy anyámmal tisztáztuk a dolgot. Nem tervezem megijeszteni, vagy hátulról rárontani a féltestvéremre, egyszerűen sétálok az utcán a magam tempójával, amíg Dai mellé nem érek. Nem vagyunk egyedül, vagyis a városban rengeteg az ember, szóval gyakorlatilag lehetetlen megkísérelni a kettesben létet, kivéve, ha átjön hozzánk. Komolyan fordulok felé, még mindig nem tudom, hogy mi sül ki ebből és továbbra is mérges vagyok rá, mert az, hogy nem írt és nem jelzett semmit, azt nem mentesíti semmi, noha nem zúdítom rá az érzéseimet, ő is tudja, hogy eléggé befelé forduló típus vagyok és csak nagy küzdelemmel lehet felfedni a valódi és nem elnyomott érzelmeimet. Talán ezúttal neki sikerülni fog, de semmiképpen sem egyből. Félek, ez az igazság, de örülök, hogy legalább láthatom és hogy akart velem találkozni.
- Helló! - köszönök neki fapofával miközben kiakasztom a fülemből a fülhallgatót. Magam sem tudom, mit gondolok, vagy milyen hangulatomban vagyok, azt hiszem, hogy nagyon kétes a helyzetem és pozitív, illetve negatív irányba is ellendülhet a dolog, tulajdonképpen ez csak Daitól függ. Csendes és visszafogott vagyok, nem csapongok, pedig az elmúlt hetekben eléggé adrenalintól fűtött állapotok jellemeztek. De most nem és ez tán nyugtalanító lehet a testvérem számára. A szemébe nézek és várom, mit akar.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=642383#post642383][b]Lepsényi Zalán - 2016.11.25. 21:53[/b][/url]

Sok szempontból különleges számomra Gwen. Ő a híd a régi, teljesen befásult és antiszociális srác - aki annak idején még a klotyót is csak feszülten hagyta el a folyosók nagy tömege miatt (és itt nem fizikai mennyiségként értve) -, valamint a már érett és megnyíltabb Zalán között és talán ő az oka a változás bekövetkeztének. Mindenképpen sokat köszönhetek neki és jól döntöttem anno, hogy megosztottam vele a mélyebb lelki problémáimat, mert az valami nagy érzelmet indított be a szívemben, utána pedig nem haboztam, megcsókoltam. Ha ő nem lenne még mindig mellettem, akkor egyrészt visszazuhannék a magamfajta elzárt világba, ráadásul sokkal nehezebb módon tudtam volna megoldani a család-testvériség problémámat. Rávilágított az anyám fontosságára és nagyon is röstellem, hogy eddig rá gondoltam a legkevesebbet, mikor mai eszemmel már nyilvánvaló, hogy vele beszélem meg először és nem a még ismeretlen apámmal. Jól tettem és büszke voltam magamra és anyámra is, hogy értelmesem túl tudtunk lenni ezen, a megértésének és a nagy szeretetének hála új erőre kaptam, ami talán elég lesz a mostani Daival való találkozásomhoz. Nem is vagyok lehangolt, csupán jobban örülnék, ha Áron egy kissé visszafogná magát, de végül is mindegy, terveim szerint miután beszélek a rellonos sráccal, visszajövök, összepakolok és már utazok is vissza az iskolába. Feltéve, ha letudjuk legalább tizenegyig, ha nagyon elhúzódik, akkor majd csak holnap indulok el, de csaknem fogjuk végigdumálni az egész éjszakát, kivéve, ha beülünk valamelyik kocsmába, ami engem nem zavarna. Meg is fordul a fejemben ez a gondolat és egyelőre nyitva hagyom a kérdést, majd meglátjuk mi lesz, az sem biztos, hogy jól fog elsülni a találkozás, tán csupán közölni akarja, hogy neki ez nem megy, hagyjuk abba, mert nem kéne felbolydítani a családi viszonyokat, vagyis ne zavarjuk fel az állóvizet. Ha ő nem akar testvérként tekinteni rám, el fogom fogadni a döntését, mi mást tehetnék, noha rendkívül szomorú lennék. Van egy nagy különbség Ricsiék és Dai között: igaz, hogy mindannyiuknak pontosan ugyanannyira vagyok testvérük, de míg például Ricsi vagy Veronika esetében a testvériség egy természetes dolog, amit nagyon nehéz elszakítani, vagy meglazítani még úgy is, ha kiderül időközben, hogy csupán féltesók vagyunk, addig Dainál fel kell építeni szinte nulláról ezt az erős fonalat és amennyiben ez sikerül, ugyanolyan stabil lesz, mint a másik két személy esetében. Ricsivel sajnos már teszteltük, nem szándékosan, de kitapasztaltuk, mennyire erős a köztünk lévő kötelék és kibírt egy ekkora fájdalmat, amelynek örülök, de még egy kicsit mindig rossz érzésem van tőle.
Lépteim ismételten határozottak, tudom merre kell menjek és azt is tudom kivel fogok találkozni és mikor, mégsem sejtem, hogy mi vár rám pontosan. Elképzeléseim vannak, de pár percnyi aggódó gondolkozás után elengedem és csak annyit állapítok meg, hogy vagy jó fog kisülni ebből a találkozásból, vagy irtó rossz. Persze ettől még izgulok rendesen, de a felesleges energiámat leköti a zene. Mikor megpillantom Dait, kissé meghűl bennem a vér, tudatosul elmémben, hogy most valami nagy fog történni, visszafordulni pedig semmiképpen sem akarok. Elé érve köszönök neki és kiakasztom a fülhallgatómat annak megadott helyéről. Közömbösen köszöntöttem, amiből leszűrheti, hogy én is az vagyok, valamint bizony haragszom rá, amiért nem írt, bár feltételezem ezt ő is pontosan tudja. Daisuke sziával válaszol, szóval valóban nagyon megbánta, hogy így alakult, vagy most igyekszik közölni velem egy keserű hírt, meglátjuk. Beáll közöttünk a csend, amíg elintézi a fülesét, ám a város mocskos undorító zaja nem hagyja, hogy hatásszünet legyen és feszült pillanatok, pedig számomra pontosan azok és feltételezem Dainak is. Ezek után újra egymás szemébe nézünk, én nem szólalok meg, ellentétben vele. Gwen jól mondta, valóban veszekedett a szüleivel és azzal is, hogy nem beszélt rólam, utóbbiban azóta nem is kételkedtem nagyon, bíztam a srácban még mérgesen is. Komoly arccal hallgatom végig mondandóját, mellyel magyarázatot ad mindenre, de elhalkulása után is megtartom ezt a fapofát. Szemeimet a beton járdára szegezem le, majd visszaemelem rá. Nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Ez nehéz. Megértem őt és nem haragszom rá, de egy kicsit mégis. Ha ő nem felejt el, akkor talán én sem lettem volna annyira idegbeteg anno és sok butaságot nem követtem volna el. Nem foghatom a tetteimet rá, de azért ott motoszkál az agyamban az a "mi van ha..." gondolat. Szándékosan nem kívánok haragban lenni és veszekedni sem, de úgy döntök, hogy kimondom az igazat, mert ez mindkettőnknek jobb, túl leszünk rajta és ha elég erős már a köztünk lévő fonál, vagy csupán nagy rá a hajlam, hogy az legyen, akkor minden rendben lesz.
- Köszi, hogy tartottad magad az ígéretedhez és megbocsátok, de azért szomorú vagyok, amiért nem írtál vissza a keresésemre. Nagyon frusztrált lettem emiatt és rosszul sültek el a dolgok - mondom, miközben elhúzom szám sarkát. Végül is már mindegy a múlt, ami történt, elmúlt és szerencsére Ricsivel is azóta viszonylag minden rendben, csak még lelkiekben kell feldolgozni azt a pokoli helyzetet. Látom Dai arcán a kíváncsiságot és én is korrektnek tartom beszámolnom az eseményekről, ha már így felhoztam neki.
- Verekedtünk Ricsivel - teszem az előzőekhez halkan, a fájdalom már-már kézzel tapintható szavaimban. - De nem csak úgy hülyeségből, ez most elég komoly volt és szomorú. - Nehéz erről beszélni és nem is akarok, számomra túl szégyenletes, ahogyan az is az lenne, ha Daival esnénk egymásnak. Még egy hasonló harcot már nehezen bírna ki a lelkem és gondolom Gwen sem akarná hallgatni a depizésem, amivel oly kevésszer sújtom, de ha ehhez folyamodok, annak komoly háttere van. Tudom, hogy Dai név szerint ismeri Ricsit és Veronikát is, ahogyan én is Sorát és feltételezzük a másik "édestestvéri" kapcsolatát, ugyanis sokszor meséltünk a családtagokról a másiknak, még mikor csak barátok voltunk. Kényes téma ez és jobb, ha túllendülünk rajta, valamint mégse álldogáljunk az utcán, mint két fa, így én hozom fel a továbblépést helyileg értelmezve, noha nem lehet egyszerűen meghatározni, hogy kettőnk közül melyik a dominánsabb, nagyjából egy szinten vagyunk, ráadásul nagyon hasonlítunk a másikra személyiségben.
- Igyunk valamit addig is... - ,mármint amíg ennyire nehéz témákról beszélünk. Nem is kérdés, sokkal inkább kijelentés, de természetesen az előbbinek szánom, csak feltételezem, hogy semmi ellenvetése sincs. Sokszor ültünk be mindenféle helyekre sörözgetni, valamint most már mindketten beléptünk a tizennyolc pluszosok társaságába, bár ez nem azt jelenti, hogy akkor ezentúl milyen faszagyerekek vagyunk, hanem senki sem szólhat be, hogy miért iszunk nulla százalékosnál kicsivel ütősebb italokat, virágnyelven megfogalmazva. Elindulunk az egyik kocsma felé, én a nagy hideg miatt kabátzsebembe gyűröm a fülhallgatómat és mellé bedugom a mancsaimat is, ne fázzanak. Továbbra is feszült vagyok, de már van valami fény az alagút végén, hogy tán jó irányba vezet az út, amin együtt Daival lépkedünk elvont értelemben és nem haraggal fogunk elválni az este végén.
- Beszéltem anyámmal. Elmondtam neki azt, hogy tudok mindről és hogy szeretnék találkozni az igazi apámmal. Nála megértőbb emberrel még sosem találkoztam! - mesélem el neki, mert erről mindenképpen tudnia kell és a szavak után megengedek magamnak egy szerény mosolyt. Ha anyámra gondolom, rögtön jobb kedvem lesz. Remélem egyszer majd Dai is megismerheti őt, tényleg szeretném, ha a két család között barátság lenne, ez viszont sosem fog megvalósulni Áron miatt. Ha megtudná, hogy az a srác, aki nálunk van és anyával beszél, az az általa legjobban utált személy fia, akkor kitörne egy vulkán ott helyben. De ez még korai, egyébként is csak egy téves gondolatmenet a fejemben. Pest tele van kocsmákkal, sokkal több van, mint amennyi elsőre látszik az utcákról és nem csoda, hogy nem kell sokat mászkálnunk, hogy betérhessünk az egyikbe. Nem a legjobb, de már voltam ebben és jól éreztem magam a haverjaimmal, most is megteszi, gondolom én. Leülünk egy egyik asztalhoz, a helyiség sarkába. A levegő kissé dohányfüsttel telítődött idebent, meleg van, így azonnal leveszem a kabátomat, majd hátradőlök a kipárnázott ülőalkalmatosságon. Még mielőtt elbambulnék, felteszek a testvéremnek egy kérdés.
- Min kaptál össze az otthoniakkal? Az aurorság, már megint? - kérdezem, mert érdekel. Ismerem, a barátom már elég régóta és hiába vagyok béna a beszédben - és itt-ott kimarad az állítmány, vagy nem fejezek be egy mondatot a lustaságom okán - ő megérti, ahogy én is őt. Azonban nem örülök, hogy összeveszett velük, mert így nem lenne jó a közeljövőben beállítani elé, vagyis apánk elé ezzel a nehéz témával. Vele nem kéne azt eljátszani, hogy rossz pillanatában keressük fel, mert rosszul jön ki mindenki a helyzetből, ezt tapasztalatból tudjuk mind a ketten. Ezen még nem kell aggódnom, egyenlőre az érdekelne, hogy Dai bocsánatkérése azt jelenti-e, hogy a testvérem akar-e lenni, vagy ezzel akarja megszüntetni a családi viszonyunkat, melyet nyilván csupán elméletben tud megtenni, a véremet nem képes leszívatni és helyére a vérkeringésembe befolyatni másvalaki vérét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=645049#post645049][b]Lepsényi Zalán - 2016.12.04. 13:24[/b][/url]

Örülök, hogy sikerült túltennünk magunkat az összekapáson melynek látható maradványai is lettek és amik örökké figyelmeztetnek arra, hogy  mi az, amit nem szabad hagynom megtörténni még egyszer. Ricsinek igaza volt, túl feszült voltam az utóbbi napokban és hetekben, de szerencsére Dai felbukkanása segített valamennyire, ám ettől még van bőven bennem aggodalom. Szeretjük egymást Ricsivel, azt hiszem ebben nincs semmi különleges és félreérthető. Nagyon jó testvér és jó érzés, hogy ezúttal is figyelt rám: az ő ötlete volt eljönni bulizni. Mindkettőnkre ráfért már és ami engem illet: mentőövet jelent és épp fuldokoló személy számára. Nem együtt megyünk a buliba, nekem még van egy kis dolgom előtte. Már az ötlet felvetésekor is közöltem vele, hogy ha összejön a buli, akkor majd figyeljen oda rám, mert az biztos, hogy én nem leszek komplett. Nyilván nem hitte el ezt, mert még sosem látott durván bulizni, de én valahonnan érzem, hogy most el fogom tudni engedni magam. Pár óra múlva érkezek meg a szórakozóhelyre és akkor jön a neheze, megtalálni Ricsit. Rengetegen vannak, így eltart egy ideig, közben veszek is valamit inni. Hosszú kutakodás után látom meg üldögélni és beszélgetni valakikkel. Csak a hátát látom, de így is biztos vagyok benne, hogy ő az. Lassan közeledek felé, bár nincs is miért lopakodnom, a hangos zenétől úgysem hallhat meg, max ha hátranéz, viszont remélhetőleg ez nem történik meg és én meg tudom lepni, avagy ijeszteni.
- Csáó! - mondom hirtelen közel a füléhez hajolva, amitől talán meglepődik. Egyből leülök mellé és csatlakozok a társasághoz, de mindenek előtt kortyolok ismét az italomból.
- Hű, de be vagy pörögve. - Hát éppen, hogy nem, az irónia csak úgy cseng a hangomban. Legalább táncolna a csajokkal, vagy ilyesmi. Ejjh Ricsi, Ricsi...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=645051#post645051][b]Lepsényi Zalán - 2016.12.04. 13:27[/b][/url]

Akarok bulizni, ki akarom tombolni magam ezen az éjszakán, hogy aztán újra nekikezdhessek az ügyes-bajos dolgaimnak, mint például, hogy találkozzak az igazi apámmal, vagy hogy ismételten jól teljesítsek a vizsgáimon, igaz azok még odébb vannak. Késve érek a szórakozóhelyre, de Ricsinek erről volt tudomása. Úgy tűnik, Ricsi jól elvan és én is egészen feldobott hangulatomban vagyok, noha lehet azért, mert nem az első ital van a kezemben ebben az órában. Talán sikerül meglepnem a tesómat, viszont nem foglalkozok többet a betoppanásom sikerességével, inkább leülök mellé. A késésemet megjegyezi, mire én is visszaszólhatnék neki valami frappánsat, ám ezúttal nem így teszek különös módon, hanem ártatlanul belekortyolok az italomba újra, jelezve hogy nem is akarok sokat beszélni, mert jobban teszem, ha szürcsölöm a narancslét meg a többi alkotórész, amit a poharamban van. Végül is sosem szeretem sokat jártatni a számat, noha most nincs ellenemre a rengeteg ember és a társaság, simán önteném a szavakat, de ugyan kérlek, ha van jobb dolgom is...
- Nekem nyolc, mehetünk - mondom közömbösen, én még úgyis most jöttem, valószínűleg nekik már kevésbé van kedvük ücsörögni, biztos régóta iszogatnak és beszélgetnek. Akarok táncolni, szóval végignézve a többiek reakcióin - mindannyian mennének - én is bólintok, aztán lehúzom a maradék gyömölcslevemet, majd az öres poharat az asztalon hagyva felállok és követem az induló emberkéket, köztük az én drága bátyámat, aki szerencsére nem példamutató, hiába állítja, hogy ő az. Pont annyira illik prefektusnak, mint én.
A zene egyre hangosabb lesz, amint beérünk a "tömegbe". Elég sokan vannak, ám ezúttal nem érdekel az, hogy időnként hozzáérek másokhoz, mondjuk Gwen hiányzik, de ez most tesós ötlet volt, meg egyébként sem ér rá a napokban. Egy körbe állunk, én Ricsi mellé kerülök, aztán indul a buli. Ricsi jobban táncol mint én, ez nem is csoda és emiatt megfordul a fejemben, hogy nem mellette kéne lennem, mert így kissé gázos a szituáció, de aztán elengedem magam és csak szórakozok. Nem érdekel semmi, úgy mozgok a zenére, ahogy én akarok. Ugrálok, táncolok akár egy őrült és bár nem annyira vagyok feltűnő a rengeteg ember eszeveszett szórakozása között, mégis magamhoz képes sokkal felszabadultabb vagyok. Ritka az ilyen és lehet az ismerősök sokáig emlegetni fogják eme alkalmat, de egyelőre csak a testvéremet ismerem, ő pedig valószínűleg nem sokra fog emlékezni. Mármint biztos be fogja verni a fejét valahova, amilyen ügyetlen szegényke, szóval értitek...    

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=645053#post645053][b]Lepsényi Zalán - 2016.12.04. 13:28[/b][/url]

Nem panaszkodhat, hogy nem vagyok szófogadó testvér, amint mondja, hogy ne beszéljek, én már meg sem szólalok. Persze ezzel sosem volt problémám, inkább annak örülhetne, hogy beszédes vagyok, mert ez így van, de ki tudja, lehet büszke, hogy az öccse első szóra is iszik - narancslét - és ő ezúttal is felettébb példamutató testvér. Szó mi szó, régen az volt, csak aztán felnőttünk és már figyelmen kívül hagyjunk minden etikai közleményt és csak megyünk a fejünk után. Szerintem ez így van rendben, fiatalok vagyunk és mikor érezzük magunkat jól, ha nem itt és most? Tíz év múlva már nem lesz erre nagyon lehetőségünk. Bevallom, keveset buliztam együtt még a bátyámmal és ennek az elsődleges oka az, hogy nem vagyok az a nagy emberfüggő személyiség, ráadásul kisebb koromban jobban antiszociális voltam, mint most. De igazából ez az egész egyszerű: felnőttünk és megértünk, végre elértük azt a kort, amiben már szinte ikertestvérek is lehetnénk, mert eltűntek azok a nagy tudásbéli és érdeklődésbeli szakadékok, amik mondjuk egy tizennégy és egy tizenhét éves között vannak.
Nem túl lelkesen bólintok a táncra, de valójában van kedvem hozzá, sőt azért jöttem, csupán épp az előző percben ültem le és innen jön a szemforgató magatartás. A táncparketten azonban egyből elkapom a ritmust és mihelyst érzem, hogy a narancslé gyümölcsös zamata eléri agysejtjeimet is, édes íze jobb kedvre ösztönöz. Nem vagyok magamhoz illő jelenleg, és pont ez a jó. Ha most Gwen látna, biztos meglepődne, de szerintem tetszene neki ez a Zalán is. Ugrálok, hiszen az egyik kedvenc pop számom megy, hiába a rock az én zenei világom. Negyed óra telhet el és látszólag a többiek, különösen a lányok kezdenek fáradni, nem úgy, mint én, aki továbbra is annyi energiával rendelkezik, akár három oroszlán együtt, ha éhesek. Hirtelen új szám dübörög a hangfalakból, mire Ricsire pillantok, összenézünk, ugyanis ez az egyik kedvenc dalunk, amit rengeteget hallgattunk együtt éveken keresztül. Ez csupán jobban fellelkesít és ösztönöz arra, hogy ne menjek se az ülőhelyekhez, se a klotyóba okádni. Bár bírom az italokat, de a narancslé kicsit sok volt egyszerre, nem szeretem ennyire a tömény gyümölcskészítményeket. A szám végén valakiben megbotlom, érzem, hogy épp most akarnának elmenni mögöttem, csak összegabalyodnak a lábak és mindennek végére én kerülök a földre. Elesek a testvérem mellett, ám nem ütöm meg magam, ennyitől még nem érzek fájdalmat, főleg nem most, szóval röhögök az eseten szüntelenül, akár egy idióta.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=645055#post645055][b]Lepsényi Zalán - 2016.12.04. 13:29[/b][/url]

Jól érzem magam. Igen, én ilyet is tudok, bizony nem csak az a komoly antiszociális srác vagyok, akinek sokan hisznek. Valójában nem érdekel ki mit gondol, szerintem rengeteget változtam az elmúlt időkben és ezt legjobban Gwen láthatja rajtam, meg talán a tesóim és itt most Daira is gondolok, mert ő is legalább annyira testvérem, mint a többiek, hiába eddig csupán haverok voltunk. Örülök, hogy kiderült az igazság és hogy vele is minden rendben van, mondjuk még előttem van egy nagy lépés: megismerni az igazi apámat és ez elég stresszes, de pont ezért vagyok most Ricsivel itt, Budapesten.  
Nem szeretek úgy leülni, hogy a következő pillanatban már kelhetek is fel, ám hamar túlteszem magam ezen és követem a többieket. Igyekszek nem lemaradni, noha nehéz a közelükben maradni a nagy tömeg miatt. Megoldjuk és találunk egy szellősebb helyet, majd táncolni kezdünk egy körben. Nem lep meg Ricsi tánctudása, igaz nem sokat láttam miközben próbált az órákon, valamiért sosem kötött le az a hobbi. Ami engem illet, nekem is van ritmusérzékem a sok zenéléstől, hiába az egy másik stílus. Negyed, netán fél óra után kezdek túllendülni a normális jelző határán, az ideális az lenne, ha elmennénk pihenni, de én még bírom és csak most pörgök be igazán, mivel megszólal az egyik kedvenc zenénk, amit rengetegszer hallgattunk együtt Ricsivel. Tombolok, akár egy őrült és talán ezért, talán mert szimplán megszédülök, vagy csupán mert meglöknek, a földre kerülök. A mögöttem lévő emberke azonnal bocsánatot kér, ezáltal kiderül, hogy mégsem egyéb okokból estem össze, hanem miatta. Beletelik kis időbe, mire felfogom, hogy már nem állok és milyen király helyzetben vagyok, mert ha felnézek, akkor sok szép jó dolgot látnék a körülöttem lévő lányok jóvoltából, akikről persze fogalmam sincs, hogy kicsodák és nem is jut ez a gondolat az eszembe, csupán röhögök mint egy hülye. Némi fáziskéséssel Ricsi is észreveszi az összezsugorodott testvérét és próbál nekem segíteni, nyújtja a kezét, amit elfogadok, mert egyedül nem biztos, hogy fel tudnék kelni, ám a várttal ellentétben ő köt ki mellettem. Majdhogynem rám esik és ez meglep.
- Istenem, de szerencsétlen vagy! - mondom röhögve, de nyilván én is az vagyok és ezt ő is tudja. Nem biztos, hogy meghallja, max leolvassa a számról. Ott ülünk egymás mellett a földön és csak röhögünk magunkon, bár addig jó, amig nem pánikolok be, hogy simán eltaposhatnak minket. Kezd homályosulni körülöttem minden, idelent nem nagyon van levegő és a nagy bulizó tömeg is kezd sok lenni. Érzem, hogy fel kell állnunk, mert baj lesz. A többiek is nyújtják a kezüket, de mivel kezdek komollyá válni, így már önerőből is fel tudok állni és próbálom Ricsit is magammal húzni. Oké, ideje pihenni és lenyugodni kissé, ezt meg is akarom mondani a tesómnak. Közelebb hajolok hozzá, hiszen a hangos zenétől nem hall semmit úgy, ha csak előtte beszélek.
- Szerintem jobb, ha most leülünk - mondom viszonylag hangosan, hogy meghallja. Ilyen közel is már rég voltam hozzá, de ez most nem érdekel. Ha egyetért, ha nem, elkezdem húzni az ülőhelyekhez.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=645057#post645057][b]Lepsényi Zalán - 2016.12.04. 13:30[/b][/url]

Nem akarom, hogy összetapossanak, és bár nem nézek fel, érzem, hogy vannak páran, akik nem vesznek észre és simán rám lépnének. Ha ez megtörténne, lehet fájna, különösen ha egy tíz centis tűsarokkal nehezednek rám. Nem tudom, hogy pontosan mennyi időt töltök a földön, a röhögés és s megszédülés kissé elveszi a normális érzetemet, de talán az segít, hogy Ricsi is mellettem köt ki. Nem örülök ennek, vagyis meglep, hogy ő is annyira ügyetlen és kábult, mint én. Úgy néz ki, mintha nem hallaná az indulatból kiejtett szavaimat, jobb is így szerintem, noha lehet pontosan tudja, hogy mit gondolok és ez fordítva is igaz. Nagyon ritkán láttam eddig ilyennek, az is meglehet, hogy ez az első közös nagyobb bulizásunk és bevallom, tetszik. Jó dolognak tartom, hogy azok után is ennyire el tudjuk magunkat engedni és újra normális testvérekként tudunk viselkedni. Már nem félek attól, hogy elveszítem, hisz őt sosem fogom és emiatt nagyon hálás vagyok neki. Haverok, barátnők, ismerősök és ellenségek: őket mind el tudom veszíteni, de Ricsit soha! Persze Gwent sem szeretném, az nagy trauma lenne számomra. Valahogyan feltápászkodok és felhúzom Ricsit is. Kérdő pillantásaira csak egy komoly tekintettel válaszolok, nem értem, miért akar ott egy helyben ücsörögni, az veszélyes és én féltem őt. Ebből is látszik, hogy egy szinten vagyunk már, eltűntek köztünk a korbeli különbségek. Közelebb hajolok hozzá, mert ezúttal valóban szeretném, hogy meghallja a mondandómat. Hosszú idő után most kerülök hozzá nagyon közel és ez feltűnhet számára is, ám nyilván nincs ebben a közeledésben semmi félreérhető, mert basszus, ő a bátyám, mindazonáltal legalább boldog lehet, hogy már nem irtózok annyira senkitől sem, tőle pedig főleg nem. Mondom neki, hogy menjünk és pihenjünk, aztán tekintetét keresve próbálom leszűrni a válaszát, avagy gondolatait. Meglepi a dolog, nem számított rá, de nem különösebben érdekel, húzni kezdem egyenesen vissza az asztalokig.
- Ha csak az ártana meg... - Nem tudom, hogy mennyire akadna ki, ha azt mondanám, hogy az egyik haveromnál voltam a buli előtt és ott is volt egy-két finomság. Muszáj volt elmennem hozzá, mert azt a találkát már előbb megbeszéltük és nem akartam lemondani. Persze amint megtudta a régi gitáros, hogy tőle nem haza, hanem bulizni megyek, egyből hozta is a dugóhúzót.
- De mit szólsz be, te sem vagy józanabb?! - válaszolok vissza csipkelődve. Ez most nem olyan, mint anno a verekedés. Itt mindketten jól érezzük magunkat és csak poénból szólunk be a másiknak és ezt is csupán azért, mert már jól ismerjük egymást. A következő órákban még párszor visszamegyünk táncolni, meg inni is, míg a végére azzal a problémával szembesülünk, hogy haza kéne menni. Nem bírjuk már tovább, hajnali négy van. Vesszük a kabátunkat, én ezt csak az utcán teszem meg, mert nem akarok a tömegben öltözködni. Odakint megcsíp a hideg, de jól jön, legalább felfrissülök és remélhetőleg kitisztul a fejem. Vagy nem.
- Mennyire kéne most hazamennünk? - Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. Áron biztos kiakadna, ha meglátna minket így, persze engem már nem érdekel ez az egész, annyiszor lecseszett már, hogy nem kottyanna meg és várhatóan én leszek a hibás, hogy elrontottam Ricsit is. Igazából nem zavar, amúgy is szívesebben aludnék az ágyamban, mint a hideg büdös utcán a fővárosban.
- Szerintem osonjunk be, max ha felébred ránk, akkor futunk. - Izgalmakból amúgy sem lehet kevés az életben. Elindulunk hazafelé, mely nincs messze nagyon, bár metróval jobb lenne közlekedni, de kinek van kedve várni rá ilyen időtájt. Fázunk, én biztosan, valamint még nem is vagyok észnél teljesen. Bizony, továbbra is jó a hangulatom, így hirtelen az utcán seggbe rúgom a tesómat és futni kezdek. Ennek csak azért van értelme, hogy ne fázzunk és gyorsabban hazajussunk, az pedig béna lett volna, ha csak simán megkérdeztem volna a bátyámat, hogy nincs-e kedve futni egyet. Fáj a lában, de nem számít, röhögve rohanok a visszatámadása elől. Szerintem mindketten jól szórakozunk. Olyanok vagyunk, mintha tíz évesek lennénk, de sebaj, az élet akkor jó, ha kiéljük azt és biza ez azzal jár, hogy időnként ismét gyerekké kell változni.
Hazaérve lassan közelítjük meg a lakást és próbáljuk rettentően halkan kinyitni a zárat. Ricsi lép be először, mert az ő apja ellen bujkálunk, hiába új és fájdalmas ebbe belegondolni. Nekem az a férfi már csak Áron nem pedig apa. Belépek utána és halkan becsukom, bezárom mögöttünk az ajtót. Indulunk a szobánk felé, mikor összenézünk és engem elkap a nevetés a vicces helyzet miatt. Hihetetlen, hogy tényleg bujkálnunk kell, ez már szarkasztikus. Kiadok magamból valami kis hangot, aztán visszafogom magam még mielőtt észre vennének minket. Már majdnem elérem én a szobámat és Ricsi a sajátját, mikor a szemben lévő szoba ajtaja kinyílik és az a személy szúrós tekintete néz ránk, akit el akartunk volna kerülni. Érzem, hogy most bajban vagyunk, és hogy szidás lesz, bár nem tudom, hogy mi a gond, két tizennyolc év feletti srácról van szó, akik értelemszerűen bulizni is akarnak néha. Lehet az a gond, hogy nem szóltunk neki erről, vagyis én csak annyit mondtam a szüleimnek, bocsánat: anyámnak és Áronnak, hogy az egyik haveromhoz megyek át és hogy majd jövök. Ricsire pillantok, hogy most akkor futunk, vagy mi lesz. Elmosolyodok, még mindig hülyék vagyunk és nem is akarok komoly lenni. Olvasunk egymás tekintetében, majd megiramodunk és nevetve befutunk a szobánkba, lesz ami lesz. Reméljük, nem jön utánunk az a bizonyos személy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=658003#post658003][b]Lepsényi Zalán - 2017.01.31. 11:06[/b][/url]

Dai és Ricsi... mindketten pont annyira testvéreim vér szerint, mégis teljesen más a helyzet. Míg Ricsivel egész ezidáig együtt éltem, vele nőttem fel és teljes testvéremként nézhettem rá, így a tudat, hogy valójában csupán az egyik szülőnk közös, a kezdeti pánik után remélhetőleg nem fog nagy változást okozni a mi életünkben. Bízok benne, hogy hamarosan ki fogunk békülni, az agyam is ezt sejtetni, mert ismerem annyira a srácot, hogy tudjam, most ő is szenved és nem csak a megtudott információtól, hanem a verekedésünktől is. Lehet ő is már békülni akarna, én mindenképpen, mégis jó, ha van egy kis szünet köztünk, mialatt lenyugszunk, rendezzük gondolatainkat és aztán új erővel tudjunk egymás szemeibe nézni. Dai. Ő ilyen szempontból Ricsi esetének az ellentéte. Kezdetben nem is ismertük egymást, a kastély falai között ismerkedtünk meg és barátok, úgymond haverok lettünk. Idegenek voltunk egymásnak, aztán már nem annyira, de semmiképpen sem készültünk fel arra, hogy hirtelen megtudjuk, testvérek vagyunk. Míg Ricsi esetében szinte nem számít, hogy fél, vagy teljes a kapcsolat, addig Dainál rendkívül sokat billentett. A semmiből hirtelen szoros kapcsolat lett, noha ezt a gyakorlatba átvinni igen nehéz és máig nem sikerült annyira, de lelkiekben biztosan ő is megemésztette már a gondolatot.
A találkozónk előtt nagyon félek, hogy hogyan fog hozzámállni, de végül úgy tűnik, minden rendben van köztünk, innentől már csak az idő kell ahhoz, hogy valóban testvérekként viselkedjünk, de nagy baj már nem történhet. Nem mondom, hogy nem neheztelek rá még mindig, lehet túl könnyen megbocsátok neki, de nem szeretnék duzzogni és szidni a fejét, hogy mekkora köcsög volt, azt ő is pontosan tudja és belátta, úgyhogy jobb továbblépni a témán. Örülök, hogy láthatom és ha már itt van velem, ideje beszélnünk pár dologról. Jól esnek szavai, noha még nem vagyok kész rá, hogy találkozzak az apámmal, jelenleg legalábbis. Előbb szeretném, ha minden rendben lenne Ricsivel is. Azt pedig nem igazán értem, hogy egyedül kéne vele beszélnem. Mármint, persze, négyszemközt is fogok vele váltani néhány szót, hiszen neki van elég mondanivalója, melyet immáron nem titkolhat el előlem, de én úgy gondoltam, hogy Dai által fogok vele találkozni. Egyelőre csak bólintok, de tudom, hogy hamarosan úgyis visszatérünk erre.
Félig akaratlanul térek rá Ricsire, pedig nem akartam a mi problémánkról beszélni Dainak, de a szavak terén ugyancsak figyelmetlen vagyok. Nyilván rákérdez az esetre, mire nem tudok elsiklani felette, így egyértelműen kimondom a történteket. Ez nem Dai hibája, hanem az én gyengeségemé, rosszul alakultak a dolgok és elpattant a cérna. Valójában senki sem hibás, noha nem lehet lehunyt szemekkel elsiklani egy verekedés felett, főleg ha az testvérek között zajlik. Szörnyű ami történt, de a múlton nem lehet változtatni és az egyetlen elfogadható lehetőség Ricsi és köztem, az a békülés.  
- Erről te nem tehetsz, csak feszült voltam, ennyi. Hát ennél komolyabb szerintem nem is lehetne, mármint jelenleg nem beszélünk egymással, mindketten emésztjük a történteket, aztán majd ha visszamegyek a kastélyba, remélem megoldódnak a dolgok - magyarázom és bízok benne, hogy komolyan veszi az első megjegyzésemet. Ennél rosszabb mi lehetne? Ricsi nem tagadhat le, hiába mondja azt, hogy már nem vagyok a testvére, az vagyok, hacsak nem akarja molekuláris genetikai eljárásokkal módosítani a génállományomat, de az nagyon drága lenne és a jogszabály is tiltja, szóval remélem ennyire valóban nem nagy a baj. Felvetem közben, hogy üljünk be valahová, mert idekint eléggé hideg van és nem szeretek a forgalmas utcákon álldogálni és személyes témákról beszélgetni, feltételezem Dai sem. Nincs ellenvetése, ezáltal megindulunk az egyik kedvenc helyem felé. A séta során elmesélem, hogy beszéltem anyámmal és nagyon együtt érző volt. Láttam a nő szemében a bűntudatot, de tökéletesen kezelte a helyzetet, azonban nem hiszem, hogy segítene találkozni az apámmal, noha ez sem kizárt, de ilyet nem is kértem tőle, ezt majd én megoldom, nehogy Áron rajtakapjon minket és újabb családi botrány törne ki, amivel Ricsi és Vero ne adj isten elvesztené az apjukat.
- Örült és magunk között teljesen higgadtan meg tudtuk beszélni azt a helyzetet, még bocsánatot is kért, pedig nem vártam el tőle, az ő élete és én szeretem őt, akár Áront szereti, akár az apámat. Bár ez már ideje múlt, éppen azért, mert nem akar kapcsolatba kerülni az apánkkal, mivel fél, hogy esetleg rajtakapná ismét Áron. Tehát a közreműködése miatt nem kell aggódnunk. - Mire a mondandóm végére érek, már ott vagyunk a kocsma ajtaja előtt. Belépünk és kiválasztjuk a megfelelő helyet, ahová letelepedhetünk néhány órára. Dai nagyon nekiáll vetkőzni, én a pulcsimat azért magamon hagyom, mert így is vékony, nem véletlenül fáztam odakint nagyon. Rendelek magunknak egy-egy sört, majd a csöndet megtörve kérdezek rá a kényes témára, viszont tudni szeretném, azt hiszem nekem is közöm van hozzá most már. Feltételezem, hogy nem rólam van szó, bár meglehet, pont ettől félek és emiatt érdekel annyira. Vagy csak mert a testvérem és az apám és miért ne tudhatnám, mi van a hozzátartozóimmal, avagy azok között. Van egy tippen, amibe bele is trafálok, ez is csak azt bizonyítja, hogy jól ismerem már a srácot és ez nem a testvériségünkből adódik, hanem a barátságunkból. Nem akarom elveszíteni őt, szóval legyen akár rokon, vagy barát, számomra lényegtelen, de nem szeretnék vele rosszban lenni, vagy megszüntetni a kapcsolatunk legapróbb fonalát is. Mihelyst kimondja, hogy a szülei azt akarják, menjen vissza Japánba, fájdalmat érzek. Én sem akarom ezt, bár Japán nagyon jó hely, boldog vagyok, hogy Dai mégis itt akar maradni és az ittlétem az egyik ok számára, hogy maradjon. A kis meglepődés után annyira örülök, hogy elfelejtek még aggódni is, pedig kéne, mert jelenleg semmi sincs rendben.
- Én sem akarom, hogy visszamenj. Hamarosan már megmondhatod neki, pontosabban ketten fogjuk ezt megtenni valószínűleg és akkor reménykedhetünk abban, hogy minket látván majd jobban kompromisszumképes lesz. - Ha apa lennék és lenne két fiam hozzánk hasonló családi háttérrel, akkor én nagyon boldog lennék, ha a két fiam jól kijönne egymással és nem választanám őket el. Persze nem azt mondom, hogy nem tudnék Dai nélkül élni, ennyire még nem szoros a kapcsolatunk és nem is vagyok egy érzelgős típus, megoldanám, de nem szeretném. Jóban akarok lenni már végre vele is és testvérként szeretnék rá tekinteni az átlagos napokban is. Lehet az auror szakma annyira tetszik apánknak, hogy a fiát is annak akarja adni, de egy idő után nem erőltetheti tovább. És mi lesz, ha kiderülnek itt a dolgok? Tőlem is elvárja majd, hogy auror legyek? Csak mert én nem szeretnék, pont mint Dai. Jelenleg viszont ezt nem csupán egy adott probléma, hanem több. Alapból nem kéne nekik rosszban lenni az elkövetkező hetekben.
- Jó lenne, ha valahogy kibékülnétek, ha nem is sikerül megegyeznetek, de valahogy össze kéne hozni a békességet, mert addig nem szeretnék a színre lépni. Egy frusztrált pillanatban elsütött baki elég volt, nem akarok még egyszer hasonlóba keveredni. - Gondolom megérti, hogy miért akarok az apánk nyugodt perceiben a szeme elé kerülni. Ez most úgy hangzik, mintha bűnös lennék, pedig én aztán nem csináltam semmit, apa volt az, aki elrontott valamit a múltban - anyámmal együtt - és nincs kedvem azt játszani, hogy ismét az én fejemen csattan a dolog. Nem segíthetek ebben sajnos Dainak, egyedül kell elérnie a nyugalmat, de remélem ez az utolsó, amikor magára kell hagynom a családi ügyekben. Nem tehetek mást jelenleg.
- De ne aggódj, bőven van időd, mert nekem még ott van Ricsi és Vero is, amíg velük nem beszélek és simítom el a témát, addig amúgy sem lépnék tovább - nyugtatom Dait, majd nevetve folytatom. - Persze mire eljutok én odáig, hogy kész leszek az apámmal beszélni, addigra ti ötvenszer kibékültök és újból összevesztek. - Hát de most nem? Az elmúlt években is rengetegszer az én vállamon dühöngte ki magát Dai, mikor összeveszett apával. Sokszor van ez így, de én valahányszor megvigasztaltam még anno barátként. Testvérként is ezt teszem, de már nem azt kérdezem, hogy "tényleg veszekedtetek?", hanem hogy "már megint?". Természetesen én ezen csak nevetek, szerintem már Dai is, de elhiszem, hogy nehéz neki, nekem is az Áronnal, mert akárhányszor jött hozzám Dai panaszkodni az auror faterről, én pont annyiszor mentem hozzá hasonlóan Áron miatt. De ez csak az élet iróniája. Remélem érti, hogy miért nevetek és nem veszi sértésnek. Tán azért sikerül jobban elengednem magam, mert most már nem félek. Szavaiból érzem, hogy nem akar engem elveszíteni, sőt nyitott a testvéri kapcsolatra. Noha a jókedv és a röhögés sem tart örökké. Dai megérzi, hogy a kapcsolatunkon gondolkozok el és komolyabbra fordítva a szót, kimondja a találkozásunk legnagyobb okát és a leginkább érdekfeszítőbb kérdését. Elhúzom számat és nem kapkodom el a válaszadást, pedig nem kérdés számomra, mi lesz az.
- Figyelj, azt hiszem jelenleg a lányokon kívül mindannyian rossz tesók vagyunk. Az utóbbi időben elhamarkodott döntéseket hoztunk, vagy amikor nem, akkor pedig túl sokat hezitáltunk és amiatt lett rossz vége. Úgyhogy nem vagy egyedül és emiatt nem foglak eltaszítani magamtól. Én szeretném megpróbálni, amennyiben te is - mondom lesütött szemekkel, hol az asztalt bámulva, hol pedig az előttem ülő szemeibe nézve. Komolyan mondom, ez a hangomból meg sem kérdőjelezhető. Nehéz belegondolni, mennyire nagy jelentőségű ez a válaszom, elvégre egy életre kihat a jelenlegi döntésem és ebbe csak utólag gondolok bele. De jól döntöttem, még mindig ezen a véleményen vagyok. Remélem, Dai is hasonlóan érez, bár már előző szavaiból erre engedett következtetni. Minden rendben lesz. Bemutatjuk egymást a tesóknak, ő engem az apánknak és minden ehhez fogható teendőt sikerrel fogunk megtenni. A barátoknak is kikerekedhet majd a szemük, amikor megtudják az igazat. Vicces lesz, de megpróbálom ezentúl élvezni a kialakult családi kalamajkát, igaz előbb még Ricsivel kell kibékülnöm és Veronak kell elárulnom a nagy hírt. Azok még fájni fognak, ám erős a szívem, annak kell lennie. Hálás vagyok Dainak, hogy félretette az összes önbecsülését és képes volt felkeresni, valamint bocsánatot kérni. Nem ilyennek ismertem meg, de ezek szerint ő is változik, pont ahogy én. Ha így folytatjuk, mindent meg fogunk tudni oldani és mire lezárul az ügy, mindketten érett férfiak leszünk! Vagy nem...