[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=453706#post453706][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.01.16. 17:49[/b][/url]

Kávássy A. HenriettaBudapest, Váci utca. 2015. január 17. Szombat

Amint delet üt az óra, tömbösíti az asztalán nagy összevisszaságban álló iratokat, különböző méretű és formájú papírfecniket, és dátum szerint listázza a legfontosabb küldeményeket, melyeket aztán kollégája asztalára tesz le, hogy a férfi mielőtt belevág a nagy családi hétvégéjébe, még szaladjon el a bagolyházba, és értesítsen ki minden címzettet. Ma ugyanis ő nem marad bent délutánra, bár hétvégén ha lehet, még a nyüzsgő hétköznapoknál is jobban kedveli azt a másoknak leírhatatlan légkört. Letörli a karcos asztallapot, még egyszer be les minden fiókjába, és csak akkor hagyja el irodáját, amikor mind részlegét, mind saját magát - úgymint nyakkendő, ing, mellény, zakó - tökéletesen rendben találja.
Tudniillik, kora délután szüleivel találkozik Budapest egy előkelő vendéglőjében, amely édesapja régi nagy kedvence. A recepció falára akasztott tükörben még rápillant visszanéző képmására, és egy, a saját magának küldött biztató mosoly után kilép a hivatalból, hogy néhány perc múlva már Budapest egyik legnépszerűbb utcája melletti sikátorában találja magát. A hoppanálás még jó néhány év után is megviseli, hiába a sok gyakorlás, és a megfelelő óvintézkedések, a megérkezés utáni pillanatokat egyszerűen  képtelen megszokni. Émelygő gyomrára tapasztott kézzel siet a Fatál nevezetű vendéglőbe, hogy a kirakatüvegben még egyszer megigazítsa nyakát szorító kendőjét, és csak azután lépjen be a csilingelő ajtón. Édesanyját azonnal észreveszi, és a nővel szemben ülő férfiben is hamar rácsodálkozhat kopaszodó öregére. Kölni illatú, frissen borotvált arcán végigsimít, ahogy megközelíti idősödő szüleit; anyját arcon csókolja, míg apjával tisztelettudón kezet ráz. A férfi bár megpocakosodott, és hajlottabb, mint egykoron volt, még így is tükrözi régi valóját. Konstantin tisztelettudón, szerény csöndbe burkolózva foglal helyet közöttük, de kedélyessége már az előétel közben haragra gyullad. Apjával szinte minden találkozásukat elrontják a politikával, és az abból fakadó eltérő nézetükkel, nem kímélve így a mellettük türelmesen várakozó asszonnyal. A főétel alatt a férfiú munkahelyére terelődik a szó, végül, a desszertet fogyasztva szóba kerül családi állapota is. Édesanyja félti, hogy ugyanolyan sorsra jut, mint ők, apja viszont egyenesen tiltja a korai házasságot. Ráérsz még, mondja minduntalan. Ezután a szülőpár heves vitája következik, amely alatt Aliz, a húszas évei végét taposó Konstantin anyja, éveket öregszik.
- Köszönöm az ebédet, és utólag még egyszer hálás vagyok a gramofonért is - mondja búcsúzásul az öltönyös férfi, és homlokáról letörölve néhány apró izzadtságcseppet, kilép a hűvös utcára. Végre. Hogy merre indul, fogalma sincs, csak felveszi a tömeg tempóját, az út alatt hol cipője orrát, hol az üzletek fényeit nézve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=453814#post453814][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.01.16. 21:12[/b][/url]

Kávássy A. HenriettaBudapest, Váci utca. 2015. január 17. Szombat

A szülőkkel való találkozások során nemcsak édesanyja, de ő is éveket öregszik - legalábbis így érzi, noha mindez kívülről csupán fáradt kék tekintetében és néhány órára elmélyedő apró ráncaiban nyilvánul meg. De belül már jóval a megbeszélt ebéd előtt szorong, és tart attól, ami az ételek váltakozása alatt történni szűk családja körében. Az egy dolog, hogy szülei soha nem ápoltak egymással normális viszonyt, hogy mindent megadtak neki azonkívül, amire valójában szüksége lett volna, de hogy húsz évvel később sem képesek kibírni egy közös órát, az bizonyára kívül esik a normálison. Értékeket képviselnek, mégsem hordoznak magukban semmit. Kolos szülei előtt nem tudja levetkezni régi önmagát, a rossz útra tévedt kamaszt, a később otthonkerülővé serdülő varázslótanoncot. Mugli, a politikai életben jártas anyja és apja olykor még a mai napig is érthetetlenséggel fordul felé, mintha várnának valamire, amit talán még ők maguk sem tudnak. Az évek múlásával már igazán megbékélhettek és elfogadhatták volna a megváltoztathatatlant.
Miután elköszön az étteremben maradó, hosszú kávéjukat kortyolgató szüleitől, és kilép a napos, bár az étterem benti melegéhez képest igen hűvös utcára, belélegezvén az éltető oxigént, gyorsan felfrissül. Már éppen elindul, hogy felvegye a tempót a pesti elit tömegével, amikor finom ütközés éri jobb vállát, és ő megtorpanva az érintés, s az azt követőn felhangzó bocsánatkérés irányába fordul.
- Nem tesz semmit - mormogja vissza nyúzottan, majd egészen véletlenül a fiatal hölgy lábánál fekvő irattartóra esik pillantása. - Kisasszony, ez nem az öné?
Visszalép egyet, s gyorsan lehajol a színes tartóért, hogy átnyújtsa azt a barnaságnak, nehogy még idő előtt elkeveredjen a szombatonként általánosan megszokott kora délutáni forgatagban. Talán a komolyabb ütközést elkerülendő szökkenésnél eshetett ki a lány zsebéből, talán nem is az övé, nem lehet tudni, de fő a biztonság. Na meg az udvariasság.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=454519#post454519][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.01.18. 10:18[/b][/url]

Kávássy A. HenriettaBudapest, Váci utca. 2015. január 17. Szombat

Az irattartó átnyújtása után illedelmesen biccent egyet, majd egy halovány, délibábnak is betudható búcsúmosoly után csatlakozik a soha le nem lassító tömeghez, hogy folytassa céltalan útját a Váci utcában. Néhány lépés után azonban minden különösebb indok nélkül megtorpan, és ráncokba futó homlokkal visszafordul. Először nem mozdul, csak nézi az esetlennek tűnő fiatal nőt, akinek szája állásán bár látszik, hogy mondana valamit, torkát mégsem hagyja el egyetlen halk hangocska sem. Értetlenül figyeli a kővé dermedt alakot, végül saját figyelmességétől megilletődve tesz néhány óvatos lépést felé. A bevásárlás nyomait látja annak kezeiben lógni, és némi szomorúságot is felfedez arcán, így első pillanatban szerelmi csalódás okán elkövetett hatalmas pénzköltésre gondol.
- Gondterheltnek tűnik - jegyzi meg zavartan, s kísérletet tesz arra, hogy felvegye a másikkal a szemkontaktust. Egyáltalán nem tudja, hogy ilyenkor mit kell mondani, de azt sem érti, hogy miért nem hagyta azonnal magára a csüggedt fiatalt. Ezidáig nem jellemezte őt az idegenekkel való törődés, de még csak az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatta soha. Most viszont - talán a családi ebéd miatt - megbocsáthatatlan véteknek érezné, ha magára hagyná a vele szemben álló, védtelennek tűnő leányt. - Esetleg eltévedt, vagy vár valakit?
Lelkiismereti kérdést csinálni egy véletlen ütközésből, na ez az, amire képtelenség reális választ találni. Konstantin szövetnadrágja zsebeibe csúsztatja fázós ujjait, és köhint is néhányat. Bár szépen süt a Nap, ahol árnyék van, ott a hideg gyorsan bebújik a férfi zakója és vékony inge alá. A hűvöstől egészen kipirult orcákkal figyeli a lányt, s magában eldönti, hogy ha nem kap rendes választ, gondolkodás nélkül elfordul tőle, és Budapestet maga mögött hagyván visszahoppanál a faluba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=471149#post471149][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.05. 14:06[/b][/url]

Almásy LénaFebruár 16. Budapest, Váci utca.
   
Majd harmincévesen is ugyanolyan nehezére esik hoppanálni, mint mikor éppen tanulta, vagy az első években kisebb-nagyobb nehézségek árán hasznosította megszerzett tudását. Imbolyogva igazítja meg öltönymellénye felett elmozdult sötét nyakkendőjét, míg kiér az étterem mögötti zsákutcából. Csak néhány szemetes konténer, és üres doboz fekszik ott. Elvétve előfordul egy-két autó is, és van, hogy új plakátot ragasztanak a hirdetőtáblára, azonban a Váci utcán nincs ennél elhagyatottabb, s ezáltal jobb hely arra, hogy megérkezzen a szokásos, már-már kötelező, havonta megrendezésre kerülő családi ebédre. Már az étterem ablakában megpillantja szüleit, akikről távolról lerí, hogy szóváltásba keveredtek, és anyja, mint mindig, úgy most is alulmaradni látszik makacs apjával szemben.
Dünnyögve nyitja ki az ajtót, zakóját a hozzásiető pincérnek adja át, majd a zongora mellett helyet foglaló idős párhoz sétál. Anyját arcon csókolja, apjával tiszteletteljesen kezet ráz, és mihelyst elhelyezkedik díszes asztaluknál, nyomban értesül is a vita tárgyáról: vajon elrontott házaséletük miatt nem alapított még családot egy szem gyermekük?
Konstantin - csakúgy, mint minden találkozójuk alkalmával - hidegfejjel, meglehetős türelemmel igyekszik levenni anyja válláról ezt a terhet, nyugodtan érvel szeretett munkája, és nőtlen élete mellett, ám bármikor erre terelődik a szó, Aliz elnézést kér, és még azelőtt kisiet a mosdóba, hogy fia befejezhetné megkezdett mondatát. Az asztalnál maradó férfiak eztán az étlapba bújva ütköztetik a muglivilág politikai hanyatlásáról szóló képzeteiket, s mikor visszatér körükbe a megnyugvást nem találó asszony, az összes kényes téma kerülésével, kizárólag bulvár - és sajtóhírek felreppentésével fogyasztják el ebédjüket. A desszert alatt mindannyian csendesebbek, asztaluknál csupán az ezüst evőeszközök hangja hallatszik, végül apja nehézkes köhögés után hátradől székén, és imára kulcsolt ujjakkal jelzi; befejezettnek ítéli találkozójukat.
- Köszönöm az ebédet! Vigyázzatok magatokra, ne veszekedjetek annyit, azt a csekkfüzetet pedig tedd el, mert nem szorulok rá - utasítja el anyagi támogatást ajánló szüleit, majd egy rövid ölelésbe zárja édesanyját, a kézfogás alatt pedig hallgatagon megszorítja apja vállát. Nincs jól mostanság az öreg, tudja és egyre inkább látja is rajta. Szüleit hátrahagyva, az ajtóban álló fogadópincértől visszakapott öltönyzakóját magára kanyarítva lép ki a hűvösbe, és körbepillantva az utcán, egy közeli antikvitáson akad meg a szeme. Zsebébe süllyeszti fázós kezeit, és a zsibongó tömegen át elindul a régiségek felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=473160#post473160][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.10. 00:28[/b][/url]

Almásy Léna
Február 16. Budapest, Váci utca.


Nem kell hátrafordulnia ahhoz, hogy megpillantsa Léna közeledő alakját. A napfénytől csillogó kirakatüvegben már azelőtt látja sálba csavart kolléganőjét, hogy az pillanatokkal később megtorpanna mögötte, s üdvözlésképp lágyan megtapintaná lapockáját. Az érintésre titkon elmosolyodik, és bár úgy tervezi, hogy lehajtott fejét már csak komoly fizimiskával, rendezett vonásokkal emeli a nőre, ahogy megfordul, és szembetalálja magát a szélfútta tincsekkel, és Léna már-már kamaszlányos zavarával, nem bírja megállni, újabb, immáron egy percig sem rejtegetett vigyorra húzza ajkait. Arca frissen borotvált, és bár sima bőréért szüleit tartja felelősnek, önmagának mégsem hazudhatja, hogy reggel a tükör előtt állva nem volt annak is pontos tudatában, hogy ebéd után találkozója lesz az aurorral.
- Szia – köszönti ő is halkan a nőt, majd a szájához túlságosan is közeleső puszira elneveti magát. Vállai megreszketnek a félhangos kuncogás alatt, feje jobbra-balra mozdul, s kék fényű szemei környékén is megjelenik néhány apró, egészen halvány nevetőránc. Jóleső mosollyal néz le az előbb még pipiskedő nőre, majd megnedvesíti kiszáradt ajkait, és csak egy apró fejrázást követőn szólal meg. – Nem baj, én is csak nemrég értem ide. Elhúzódott.
Szavai után Léna bal oldalához szegődik, s karját annak derekára téve, az antikvitás bejáratához kíséri őt. Az illemszabályoknak eleget téve csak miután kinyitja előtte a csengőbongó ajtót, utána lép be a dohszagú helyiségbe, és int az üzlet legvégében üldögélő, köztudottan süket eladónak.
- Jártál már itt? - kérdezi a nőt, s míg továbbfűzi gondolatsorát, közelebb hajol hozzá. - Az úr semmit nem hall. Nyugodtan beszélgethetünk. Kezdjük mondjuk ott, hogy nagyon… csinos vagy.
Hasonlóan a kolléganőhöz, ő is kisfiús zavarba jön, ha olyan szokatlan szavak akaródznak kibukni szájából, amikre már évek óta nem volt példa. Nagyot nyel a kimondott tényre, majd hümmögve elfordul, és egy nagyon érdekesnek tűnő, szakadt borítású könyvért nyúl, amit nyomban fel is kap, és tüzetes vizsgálat alá vet.
- Az ebéd meg… - kezd bele rekedtes hangszínen. - …ugyanazokat a köröket rójuk, újra meg újra. Anyám unokát akar, és amiért még nincs saját családom, szüntelen magát, meg apámat hibáztatja. A másik, amit az utóbbi időben a fejébe vett, hogy nem vagyok boldog. Nem érti meg, hogy én így boldog vagyok.
Léna barnáit keresve beszél, hangjában itt-ott érezni némi feszültséget, szemeiben tehetetlen harag éledezik, de amint találkozik tekintetük, minden indulat kivész belőlük. Megrázza fejét, mintha ekként akarna bocsánatot kérni előző szavaiért, majd egy könyvkupac tetejére teszi előzőleg kézbe vett könyvét, aztán egész testével a nő felé fordul.
- Mesélj, milyen volt találkozni Ninával? - kérdezi őszinte érdeklődéssel. Noha hozzá is eljutott egy-két ízesebb pletyka, ő csak ritkán ad a faluban szájról szájra járó, sokszor rosszindulatú kitalációkra. Majd Léna elmondja az igazat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=474911#post474911][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.12. 17:01[/b][/url]

Almásy Léna
Február 16. Budapest, Váci utca.

Titkon figyeli a nőt, tekintetét csak akkor választva el finom vonásaitól, amikor az visszapillant rá. Érzi, hogy teste kimelegszik, s legszívesebben nyomban kifordulna az utcára, hogy a kirakatüvegnek dőlve lehűtse magát. Mindemellett a nő egyetlen rezdüléséről sem szeretne lemaradni, így amikor vérszegény, gyakorlatban még alig alkalmazott bókjától Léna kislányos zavarba esik, s pironkodva egy régi, szépen megmunkált komódra süti le szemeit, ő a kezében tartott könyv felett fürkészi tovább formás arcát.
- Édesanyád megértené magát az enyémmel - mosolyodik el lágyan, majd a szakadt irományba kapaszkodva, egyenletlenül dobogó szívvel hallgatja újra a kolléganőt. Amikor aztán afelé a bizonyos, minden férfi számára kényes téma felé sodródnak, és válasz gyanánt Léna is unokák után vágyódó anyját hozza szóba, ő élesebben, szúrósabb szemekkel kezdi vizslatni őt, minden szavára dupla olyan koncentrációval figyelve oda. Az ő korukban sajnos már nem elhanyagolható kérdéskör a család, és a gyerek, ami az ismerkedést újra és újra külön megnehezíti. Ilyenkor veszi csak észre hogy elröpültek felette a bohém évek. Most már figyelembe kell vennie olyan tényezőket is, amelyek évekkel ezelőtt még csak fel sem merültek benne, mára viszont már prioritást élveznek.
Akar-e a másik családot, el kell-e vennem feleségül, hány hónap után illik összebútorozni, meg kell-e változnom miatta, egyáltalán, hárpia lesz-e, ha elhagyom a félpár zoknimat?
Az auror őszinte sajnálatából azt a következtetést vonja le, hogy ha az előtte vörösödő, édes nő anya is szeretne lenni egyszer, attól nem kell tartania, hogy az az elkövetkezendő években lesz. Nyugodtabb, megkönnyebbült arccal dobja le kezéből a könyvet, majd egy alig észrevehető sóhaj után fordul vissza Lénához.
- Nem akarok gyereket - mondja ki váratlanul, saját maga is megilletődve a nyers valóságon. És bár az illem megkövetelné tőle, hogy válaszoljon a Ninával történtekre is, mégsem teszi meg. Helyette csöndbe burkolózva mustrálja a nőt, tekintetét le sem véve annak szóra nyíló ajkairól. Noha nem így tervezett előhozakodni a számára legkényesebb témával, talán jobb is, hogy már most tisztázzák. Még mielőtt valóban egymás mellett döntenek. Tudnia kell. Mereven néz a másikra, teljes testével felé fordulva. Most még bármelyikük kiléphet az antikvárium és régiségkereskedés csengős ajtaján.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=474956#post474956][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.12. 18:20[/b][/url]

Almásy Léna
Február 16. Budapest, Váci utca.

A sál alól felszakadó horkantásra meglepett vigyorral reagál, majd az azt követő dicséretre somolyogva bólint egy aprót. Az anyja csakugyan egy angyal, aki igazán mindent megtett, hogy normális, egészséges gondolkodású férfit neveljen belőle, és bár az elmúlt években sűrűn emlékezteti őt arra, hogy élete valahol 25 és 30 között csorbát szenvedett, azt mindig elismeri, hogy amit kellett, mint illem, fegyelem és kötelességtudat, az évek alatt sikerült belevernie fia fejébe.
- Az enyémnek ott van édesapám - lassan kezd bele mondandójába, tekintetét végighordozva a különleges lámpákkal megvilágított helyiségben. - De ők ketten, együtt, soha nem voltak boldogok.
Kár lenne akként beállítani őket, mint amit világéletükben mutatni szerettek volna környezetük felé. Hiszen tudja ő, tudja az apja összes szeretője, és még az utcasarki zöldséges is, aki szombat reggelenként kénytelen-kelletlen, de végighallgatja az Osztrovszky házaspár végeláthatatlan vitáit. A gondolatra, hogy egyszer egy ilyen kapcsolatban éljen, gyomra nyomban összeugrik, s attól tartva, hogy egy nap majd idejut, félve pillant fel Lénára.
- Üljünk le - ér hozzá a nő karjához, és egy közeli, mélyzöld vászonnal kivarrt díványhoz invitálja. Ő csak miután a körülményekhez képest kényelmesen elhelyezkedik, és ujjaival az oroszlánfejű karfa faragásain köröz, pillant fel rá. - Nem nekem való a család. És ha te arról álmodsz, hogy évek múlva férjhez menj, és gyereket szülj..., nem én vagyok az embered.
Hangja komolyan cseng, tekintetével minduntalan keresi Léna bájosan csillogó barnáit. Még soha sem merült fel köztük ez, és miután egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Konstantin néhány napja eldöntötte, hogy egy finom vacsora mellett felhozza az elkerülhetetlent. Na, nem pont így tervezte, de ha már belekezdett, folytatja.
- Viszont, ha megelégszel azzal, amit én adni tudok, akkor... - az oroszlánra fordítja fejét, és sűrű levegővétel után, megemelkedett adrenalinszinttel fejezi be gondolatát. - ...átmennék ma este hozzád.
Nem ezekkel a szavakkal szerette volna lezárni mondanivalóját, de ami a fejében kavargott, azt egyelőre nem tudta kimondani. Idejét sem tudja mikor élt utoljára kapcsolatban, és megfakult emlékei alapján az sem tarthatott tovább két hónapnál. Szabad kezével megdörzsöli állát, majd egyetlen vékony vonallá préselődött ajkakkal néz fel a mellette ülő nőre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=475089#post475089][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.12. 20:17[/b][/url]

Almásy Léna
Február 16. Budapest, Váci utca.

Bármit is mondjon egy nőnek, legyen az csitrikorú, vagy már érett felnőtt, abból előbb-utóbb félreértés, majd sértődés lesz. Értetlenül áll Léna hideg hangvételű válasza előtt, és míg újragondolja saját szavait, a karfán könyöklő kezébe engedi sima állát. De hisz... Becsületes, mi több, figyelmes akart lenni Lénával, és bár talán korán tört ki belőle az igazság, ő ezt így tartotta fair-nek. Nem akarta hitegetni a nőt, vagy kerülgetni a forró kását, mint sokan mások teszik. Úgy kezdeni bele egy partnerkapcsolatba, hogy a felek nincsenek tisztában a másik igényeivel és vágyaival, nagy ostobaság. Meggyőződése volt, hogy hozzáállásának az auror örülni fog, nem pedig felróni neki az egyébként is kézenfekvőt. Egyértelmű, hogy még nem ismeri eléggé, hiszen hét napból hetet dolgozik, nem mellesleg kettejük közül nemcsak ő munkamániás. Az idő, amit a minisztérium mellett együtt tudnak tölteni, meglehetősen kevés. A kanapé túloldalára pillant, Léna távolba meredő tekintetét lesi, majd ugyanolyan nyugalommal felel, mint bármikor máskor tette.
- Éppen azon vagyok, hogy megtudjam őket - mutat rá, és mellé egy halovány mosolyt is megereszt. A hely dohszagához és a fáradt sárga fényekhez már teljesen hozzászokott. Az üzlet vezetőjére pillant, aki egy kopott könyvbe bújik, majd visszahordozza tekintetét a kifakadni készülő nőre.
- Hogy mi? - nyögi válaszul, homlokát és szemöldökeit tehetetlenül ráncolva össze. - Te ilyen férfinak látsz engem?
Csalódottan fordítja el fejét Léna feszült vonásokkal tarkított arcáról, hogy minden gondolatától mentesen, egyszerűen csak kibámulhasson a kirakatüvegen. A váci utca élettől duzzad, a cukrászdák előtt tömegével ülnek a muglik.
- Miféle ígéretre vágysz? - kérdezi továbbra is az utca képét szemlélve. - Hogy nem nézek rá más nőre, és esténként hozzád megyek haza?
Annak ellenére, hogy szülei kapcsolatában mindent látott, csak épp követendő példát nem, még vágyik a normális életre, ami magába foglalja a szerelmi kapcsolatot is.
- Ha döntést hozok, ahhoz tartom magam - fejét Léna felé fordítja, rezignált tekintete komolyságot kölcsönöz egész valójának.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=475179#post475179][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.12. 21:28[/b][/url]

Almásy Léna
Február 16. Budapest, Váci utca.


Már akkor tudta, hogy nem lesz egyszerű ledönteni a nő körül felépített téglafalat, amikor először megpillantotta. A bájos arc, és kedves, mindenkivel szemben odaadó viselkedés rögtön megtetszett neki, de akkor még csak, mint barát közeledhetett felé. A Dwayne hagyta űr bizonyára még sokáig betöltetlen marad, és még rengetegszer kell bizonyítania hűségét és komoly szándékait, addig azonban saját magával is dűlőre kell jutnia. Fiatalabb korában úgy hitte, hogy mire betölti a harmincat, addigra ugyanolyan családi élete lesz, mint kollégáinak, de ahogy közeledett a megnevezett szám, a gondolat úgy távolodott tőle el.
A mellette ülő nő hamar észreveszi ingerült stílusát; feszült szavai, és hirtelen magára rántott páncélja után visszafogottabban fordul a férfihoz. Csalódásról beszél, hangja tele van bizonytalansággal. Olyasfajta kételyekkel, amit Konstantin maga is érez. Az ablakon át az utcát pásztázza, s csak miután végiggondolta válaszát, szólal meg.
- Az lesz a legjobb, ha a kétségeinknek időt hagyunk elülni - mondja határozottan, jobbjával rácsapva saját térdére. Hogy ez mit jelent pontosan, azt maga sem tudja, viszont amíg bármelyikük is ingatag, nem léphetnek tovább. Virág, bögre, szép szavak.
Tekintete hosszasan ejtőzik a kinti világon, a nő szavait is ekképp hallgatja végig. Szavai visszhangot vernek fejében, lusta pislogása alatt újra és újra lejátssza magában az elhangzottakat. Igen, aztán nem. Egyértelmű, hogy Léna mire vágyik. Kérdés, hogy hagyná-e, hogy valaki teljesítse vágyait?
- Nem azért mennék át este, hogy ágyba kényszerítselek - visszafordulva pillant fel a nőre. Ezt tudnia kellene. Szürkés fényű szemei Léna világait keresik, és amint találkoznak velük, lassan tovább fűzi szavait. - Azt hittem ezt tudod. Az az este megtörtént, de... azóta sem közeledtem feléd úgy. Engem nem az érdekel, hogy mint nő mit tudsz adni. Arra bárki képes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=475773#post475773][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.03.13. 21:36[/b][/url]

Fán könyöklő baljához dől, hosszú ujjaival lassan simítva végig fekete tincsei között. Nem sokszor ült hasonló helyzetben nő mellett, és azokat a beszélgetéseket sem kísérte tartós kapcsolat. Volt kedvesei ugyanis rosszul viselték munkamorálját, és bizonyos kérdésekhez való önfejű, minden más véleményt rendre elutasító hozzáállását. Aki mégis képes volt elfogadni a férfi életritmusát, és együtt élni megrendíthetetlen szokásaival, azzal végül ő maga szakított, miután egy-egy - az izzasztó várakozást követően aztán mindig negatív - terhességi teszttel ráhozták a frászt.
Az antikvárium ablaka előtt egy fiatal család sétál el, a kacagó kisgyermek aprócska ujjai között egy rózsaszín léggömböt szorongat. Konstantin utánuk meredve ereszti kezét a karfára, majd félredobbanó szívvel fordítja arcát Léna felé. Annak ajkait komoly szavak hagyták el az imént, amire egyelőre nem akar felelni. Fogadott már meg olyat, amit végül nem tartott be, és az elhamarkodott ígéreteknek bebizonyosodott már, hogy olykor túl nagy áruk van. Szemei ide-oda ugrálnak a nő íriszein, csöndben hallgatva tovább szende mosolyú szavait. Tudja, és köszöni. Akkor mégis mire volt az előbbi kitörés? Léna bizonytalannak tűnik, és bár ő az előbb kapcsolatukban már egy újabb ajtót próbált meg kinyitni, a váratlan félreértéssel talán megspórolt maguknak egy, a későbbiek során robbanó dühös vitát és az azt követő, csalódottságtól átitatott időszakot. Aztán a nő közelebb húzódik hozzá, arcát vállára engedi, ő pedig tehetetlenül beletörődve abba, hogy még mindig nem képes eligazodni a másik nem hozzá közelálló képviselőin, felemeli karját, hogy átölelve kolléganője keskeny vállát, csinos arcát a lehető legközelebb tudhassa sajátjához.
- Már előkészítettem néhány régi lemezt – suttogja bele a csillogó szempárba. Szíve ütemet vált, feszített tempót diktálva kezdi verni mellkasát. Szeretné megcsókolni a karja védelmében pihenő aurort, mégsem teszi meg. Talán mert az előbb éppen erről esett szó közöttük, talán mert még maga sem biztos a dolgában, s talán mert érzi Lénán, hogy még időre van szüksége. Vágyódó tekintetét elválasztja a másiktól, szemeitől és kívánatos ajkaitól egyaránt. Az ablak felé pillantva dönti halántékát a mogyoróbarna tincsekbe, majd egy félhangos sóhaj után belemosolyog az utca képébe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=498660#post498660][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.07.21. 20:10[/b][/url]

Előzmény
 

Egy kétes mozdulattal simít végig frissen borotvált állán, majd egy mély sóhaj kíséretében az oldalán álló, ismét felöltözött nőre pillant. A szülői lakás míves ajtaja előtt várakoznak, de a férfi egyelőre még nem kopogtatott be. Ha eddig nem is volt, hát most különösen ideges, de koránt sem azért, amit Katherine hisz. Biztos benne, hogy a vámpírt sem származása, sem fiatalsága okán nem fogják elítélni, elég csak belegondolni abba, hogy szülei között is súlyos korkülönbség húz szakadékot. Sokkal inkább tart attól, hogy az idősödő házaspár felé hogyan fordul majd? A felszíni kedvesség alatt mennyi minden halmozódhatott fel a hosszú évek ritka találkozói során, amiért lassan kezdetét veheti a törlesztés.
Konstantin az oroszlánfejű kopogtatóhoz nyúl, háromszor leüti, majd Katherine mellé lépve, átöleli derekát. Ujjai dobolnak a előbb még a lányról lefelé csúszó anyagon, s egy pillanatra felrémlik előtte a zárt ajtó mögötti órácska. Arca kipirul a hirtelen odatóduló vértől, s egy, a gondolatairól mindent eláruló pillantást küld a volt diáknak.
- Szervusztok! Fáradjatok be - tárul fel néhány perccel később az ajtó, és tűnik ki mögüle egy egykor gyönyörű, mára már megöregedett nő őszbe borult feje. Hajában már csak néhol táncol egy-egy szőke szál, szoros kontya egyébként teljesen fehér.
- Anya - hangzik Konstantin mély, rekedtes hangja, s megköszörülve torkát, maga elé tessékeli Katherine-t, és a tágas folyosóra érve, a becsukódó ajtó mögött lehajol édesanyjához, hogy átfogva karját, üdvözlő csókot adjon arcára. - Hogy vagy? Apa?
Az asszony szelíd mosollyal néz a nála jóval magasabb gyermekére, de mielőtt válaszolna neki, kék színű pillantása az életükbe lépő első nőre esik. Szája megremeg, keze nyomban szívére tapad.
- Gyuri, hagyd a bort, gyere ide - szól hátra az étkező irányába, mire egy Konstantinéra ijesztően hasonlító hang méltatlankodva visszakiált: Jóvanmá', jövökmá'. Aliz tekintete újra Katherine arcára esik, amitől lassan már a hivatalnok is kellemetlenül érzi magát. Köhint egyet, és a vámpír hátát simogató kezét annak vállára teszi. - Elnézésed kérem, csak tudod Koloskám mindig azt mondta, hogy ne is várjam, nem fog megnősülni, és én már nem mertem bíz...
- Tudjuk, anyukám, tudjuk. Hagyd bemutatkozni - jelenik meg az öregedő asszony mellett egy még öregebb férfi, aki bár valaha olyan magas lehetett, mint most fia, mostanra elvesztett jó néhány centit, ráadásul az irodai munka hatására még görnyedt is. Az öltönyviseletről azonban - mint ahogyan Aliz sem szeretett kosztümjeiről - még otthon sem mond le.
- Khm... anya, apa - torkában dobogó szívvel kezd bele Konstantin. A rendhagyó bemutatás szokatlanul jó érzéssel tölti el. Míg beszél, szája szegletébe költözik egy jól látható, boldog mosoly. - Ő itt Katherine, a menyasszonyom. Katherine, édesanyám Aliz és édesapám György.
Az idős férfi hol a vámpírra, hol fiára pillant, egyelőre szavak nélkül méregeti a lakásába lépő párt. Az asszony viszont le sem veszi tekintetét leendő menyéről, szemébe lassan könnyek gyűlnek. Az anyai szív.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=502564#post502564][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.08.03. 20:54[/b][/url]

Előzmény
 

Évek óta nem járt szülei budai lakásában, de a folyosót belengő, jól ismert illat már az első percben elhinti benne az otthonlét kellemes, el nem feledhető érzetét.
Édesanyja vékony könnyfátyol mögül figyelő tekintete végig Katherine-t mustrálja, úgy tűnik, a frissen végzett nő gyorsan belopta magát idősödő, érzékeny szívébe. A férfi lágy, aggódó mosollyal néz édesanyjára, majd mikor kedvese megszólal, felé fordulva hallgatja őt. Katherine magabiztos nő látszatát kelti, mely mögött udvariasság, s aranyvérűekre jellemző elegancia bujkál.
- Megzavarni? Így is alig látjuk a gyereket - förmed rájuk apja, és egy ideges legyintéssel hagyja ott őket, hogy minden további nélkül az étkező felé ballagjon. Konstantin egy szorongó, feszélyezett pillantást küld az öreg után, majd Katherine vállát megszorítva rámosolyog. Csupán tekintetével, szavak nélkül üzeni, hogy semmi baj, az apja ilyen, nem kell vele foglalkozni. Anyja a maga, jól nevelt csendjében csóválja meg fejét, majd mintha mi sem történt volna, a ború eltűnik arcáról, s helyét örömteli kedélyesség veszi át.
- Soha nem zavartok. Örülnénk, ha többször látogatnátok el hozzánk - szólal meg az asszony, és ahogy férje után indul, futólag végigsimít leendő menye karján. - Gyertek, a vacsora tálalva. Katherine, nem tudom... szereted a húsételeket? Kolos nem volt bőbeszédű ezzel kapcsolatosan.
Gondterhelt pillantást küld fia felé, majd eltűnik az étkező boltíve alatt.
- Apámmal ne törődj - súgja Konstantin a nő fülébe, és derekán pihentetett kézzel vezeti végig az egyszerű, mugli fényképekkel tarkított falú folyosón.
A tágas ebédlőben drága fabútorok kaptak helyet, a tálalószekrények patyolat tiszták, rajtuk további fényképek díszelegnek. Középen a szülők esküvői fényképe áll, mellette a csecsemőkorú Konstantin néz nagy szemekkel, másik oldalán a régi családi autót vezető apuka, ölében a vigyorgó kisfiúval mutogat a szélvédő irányába. György az asztalfőn ül, Aliz rögtön mellette foglalt helyet. Vele szemben csillog a két plusz teríték.
- Foglalj helyet - mondja a hivatalnok Katherine-nek, s az óceánszínekbe pillantva, egy félmosollyal húzza ki neki a nehéz széket. Mikor leül, segít betolni a bútort, majd ő is elhelyezkedik mellette, a saját helyén. - Mi újság a minisztériumban?
Konstantin természetesen apjának intézi kérdését, hátha kedvenc témái egyikével oldja hangulatát, de az idősödő férfi morcogva rázza meg fejét. Kezében a merőkanállal pillant fiára, tekintete aztán a mellette ülő, rózsaszín ruhás barnán állapodik meg.
- Vámpír, mi? - dünnyögi, miközben belemeríti a kanalat a forró, gőzölgő húslevesbe. - Na és lakmároztál már a fiamból is? Vagy az unokánkból? Mit szól ehhez Renée, hm, fiam?
- Gyuri! - csattan férjére az egyébként higgadt asszony. Tekintete egy pillanatra villámokat szór. - Nem kell válaszolnod, drágám. Inkább meséljetek, hogyan ismerkedtetek meg?
Biztató mosolyával pillant Katherine-re, majd fiára néz. Úgy tűnik, férjéről ettől a perctől kezdve nem fog tudomást venni - legalábbis a ma este folyamán.
- Biztos megcsapolta - motyogja az orra alatt az öreg, és már szürcsöli is teletányér levesét.
- Apa, kérlek... - fejcsóválva sóhajtja Konstantin, és egy kósza pillantást küld kedvese felé. Jobbja annak csupasz combján pihen, baljával a merőkanálért nyúl. - Nos, a megismerkedésünk... hát az egy igen hosszú történet. Talán inkább együnk.
Nem tudja nevessen-e vagy inkább sírjon, mert bár tisztában van azzal, hogy édesanyja jót akar, kérdésével - és bizonyára az ezt követőkkel is - csak adja apja alá a lovat. Néhányszor, mintegy itt vagyok mozdulattal megszorítja Katherine combját, majd elengedi lábát, és kézbe fogja kanalát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=502596#post502596][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.08.03. 22:23[/b][/url]

Vámpírokkal harcolok, elbírok apáddal is.
Fél szemöldöke önkéntelenül is feljebb kúszik a halk hangú válaszra, és szája is összepréselődik a benne lappangó aggályokra, hiszen szemmel láthatóan nem a legjobb hangulatában kapták el az öreget, azonban szemernyi kétsége sincs afelől, hogy Katherine elbír vele. Döcögve, dacosan, vagy sértett ridegséggel, nem tudja, de abban biztos, hogy após és meny remek szócsatákat fognak még vívni egymással az ebédlőasztal körül.
- Egyszerű ember vagyok, aki nem szokott vámpírokkal étkezni, aki félti a családját, aki... - György elharapja ingerült mondandóját, amint az éjlény ajkait elhagyja az a bizonyos gondolat, miszerint szereti őt. Konstantin leplezni sem próbálja meglepett tekintetét, mellyel a kedvesre pillant. Néma mozdulatlanságában mosolyodik el, keze a nő combján dermed meg. Az asztal körül megfagy a levegő, a férfi édesanyja egészen megilletődve figyeli a vele szemben összeszokottan ülő különös párt.
Katherine még soha nem mondta el neki, és bár még ő sem hozakodott elő valóban létező érzéseivel, valahol mindig is tudta, hogy ez így van - kimondva, kimondatlanul. Érezte és érzi most is. Hallani viszont egészen más, mint tudni vélni. Elmosolyodik, balja fekete hajába túr, hogy pótcselekvésként megigazgasson pár szerteálló tincset.
- Ezek szerint találkoztál már Fleur-rel - szólalt meg Aliz, aki a széktámlának dőlve, a merőkanálért még egyszer sem nyúlva ül, és figyeli az otthonába érkező gyerekeket. Békés mosolya mintha örökre vonásaiba költözött volna, tekintete bizakodón csillog. - Megértjük és idővel mindketten elfogadjuk az állapotod. Vannak dolgok, amiknek nem szabad számítaniuk két, egymást szerető ember között. Mit innál szívesebben? Fehér vagy vörösbort?
Habár az asszony beszél, Konstantin mintha meg sem hallaná szavait. Lágy, átható tekintetét képtelen elválasztani az őt fürkésző óceánszínektől. Az imént kézbe vett kanala a tányér szélére ejtve csilingel.
- Fleur bizonyára azt is tudja, hogy én mit érzek irántad - válaszát egyenesen a nő tekintetébe mondja, és bár a szó még nem csúszik ki ajkai között, már nem sok híja van.
- Nem sokat tudunk vámpírokról és a többi varázslényről - fűzi tovább gondolatát Aliz, és felállva áthajol az asztal felett, hogy szedjen néhány merőkanálnyi levest menyének. - Öregek vagyunk mi már a mostanában divatos könyvekhez, és a mi világunkban az ilyesmi nem hétköznapi téma. Visszafordítható a mostani léted? Vállalhattok gyermeket? Nem baj, ha nem, csak... örülnénk, ha mesélnétek arról, mire számítsunk - visszaülve fejezi be mondandóját az asszony, reszkető kezeivel elegáns kosztümjét igazgatva.
- Nem - adja meg a kurta választ Konstantin, mély hangjából kérdés nélküli természetesség hallatszik ki. - De felesleges Fleur miatt aggódnotok, remélem hallod te is, apa. És... csak, hogy tisztázzuk, Katherine még engem sem csapolt meg.
Egy huncut, amúgy benne lennék pillantást küld a mellette ülő nőnek, aztán azóta is duzzogó apjához fordul.
- Szeretnétek eljönni az esküvőre? - kérdezi tőle, de ha igenlő választ is kap, abban egyáltalán nem biztos, hogy ő maga szeretné ott látni őket. Nehéz eset.
- Hogyne. Nászajándék gyanánt viszünk pár szűz lányt vagy holtat - motyogja a férfi, mire felesége újfent felcsattan, és megfenyegeti azzal, hogy ha így folytatja, Isten bizony nem kap második fogást. - Jóvan má', na. Mit szeretnétek? Lakást, autót? Kivele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=513548#post513548][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.09.05. 17:00[/b][/url]

Jobbjában narancssárga kosár lóg, míg baljával újra és újra végigsimítja állát, észrevétlen játszva sercegő borostájával. Elmélázva nézegeti az előtte tornyosuló megannyi csempét, járólapot és követ. Feje lassan mozdul, fáradt szemei egyik mintáról ugranak a másikra. Bár határozott elképzeléssel érkezett, most, hogy a kézzelfogható választék előtt áll, egészen elveszettnek érzi magát.
Drágábbat vagy olcsóbbat válasszon? Matt legyen, hideg hatású vagy fényes? Egyáltalán, mi különbség van a krapp és alizarin között?
Hümmögve lép egyet jobbra, tekintete ráesik egy egyszerű, fényes fekete burkolólapra, ami az oxid nevet kapta. Nagy levegőt vesz, majd lassan, fejcsóválva fújja ki. Fogalma sincs mit akar.
Magával hozhatta volna Jaredet, és talán még a Neviczky lány is elkísérte volna a gyors előremenetel érdekében, de hiába is lennének itt, a fiú éppen azzal a faarccal bámulná a színkavalkádot, mint ő teszi, a lány meg sértetten tenné-venné magát mellette, amire nincs szüksége. Váradi a családjával van, Katherine otthon, ő meg hunyorogva sétál a burkolólapok melletti betonplaccon fel és alá, hátha kiszúrja a megfelelőt.
Aztán megáll, sóhajtva körbenéz, de senki sincs ott, aki megtudná mondani, melyik lenne ideális még fel sem épült helyiségeibe. Megvakarja arcát, majd fekete tincsei között végigszántva elindul a fa járólapok felé.
Agglegénylakása kezdi kinőni magát, és bár sohasem gondolta, hogy egyszer bővítésbe kell fognia, otthona lassan átjáróházzá alakul, amit így, ebben a formában nem szívesen viselne el huzamosabb ideig. Nem mellesleg pedig szeretne egy kis szobát is, ahol kislánya lehet, mikor hétvégente nála van.
Hm, milyen nagy is már a kis boszorkány! Őt kellett volna magával hoznia, gond nélkül megmondta volna neki miből milyen színűt vegyenek. Elmosolyodva nyújtja ki karját, tenyerét egy szép, cseresznyefa anyagon húzza végig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=513579#post513579][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.09.05. 18:41[/b][/url]

A faanyagú burkolólapok nézegetése közben csapja meg fülét az oly ismerős hang, amit hosszú évek múlva is azonnal hozzápárosítana az Almásy lány arcához. Kérdő tekintettel fordul a kocsiját toló nő után, és kezét elválasztva a puha érintésű cseresznyefától, fejét kissé megbillentve gondolkodik el hozzáintézett szavain.
- Miért, milyen színű a szemem? - kérdezi egyszerre Lénától és saját magától is. Nem szokott reggelente a tükör előtt éppen szemszínével törődni, noha nagyjából betudja lőni a kék és szürke közé, a nők valószínűleg több árnyalatot ismernek, mint ő. Arról nem is beszélve, hogy létezik vásárló, aki az alapján választ csempét, hogy az megy-e a bőre, haja vagy szeme színéhez?
Tényleg nem egyedül kellett volna idejönnie, és úgy tűnik, Jared sem felelt volna meg a célnak. A Neviczky lány, az kellett volna ide!
Homlokráncolva követi a nő pillantását, és a lila csempét elnézve, megbiccentett feje tovább dől. A látványtól és ténytől, hogy az erdőlakó szerint az a csempe passzolna a szeméhez, azonnal elszörnyed. Fintorogva néz vissza a nőre. - Tudom, hogy utálsz, de azért mégis... pont lila?!
A mutatott csempéhez sétál, ujjbegyével megérinti, majd megrázza a fejét. Ez még viccnek is rossz.
- Felújítasz? - dörmögve kérdezi aztán, lassan haladva el Léna mellett, egyenesen a földszínű járólapokat célozva meg. Azt sem tudja mivel kezdje, hogy fürdőszobába illő darabokat vagy folyosóra illőket nézzen? Azt sem tudja, hány helyiséggel fog terebélyesedni a háza. Egy, kettő..., három? Hasát vakargatva néz vissza a nőre, mire megvillanó fogakkal vigyorodik el. Pont lila?!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=513622#post513622][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.09.05. 20:32[/b][/url]

Hangulattal együtt változó szemszín. Ha volna más sürgető dolga, ezen most egy percig sem gondolkodna el, de mivel teljes tehetetlenségében áll százféle - és fajta burkolólap között, hagyja magát eltűnődni a nő szavain. Mindig másmilyen. Nem, dehogy másmilyen. Hogy lenne már mindig másmilyen? Az lehetetlen. Egyszerűen kék vagy szürke. Egyik vagy másik. Ellenkezve rázza meg a fejét, és egy utolsó pillantást szentelve a lila mintacsempének, tovább sétál.
- Az a fekete tényleg jó - mondja megadón, és visszalépve hozzá, ő is végighúzza ujjbegyét annak karcos anyagán. - A lakberendezőm meg soha az életben nem leszel, Hello Kitty és Én kicsi pónim? Nem, ennyire nem utálhatsz.
Vigyorra húzódó ajkakkal beszél, de egyszer sem néz Lénára. Jobbnak és furcsamód természetesebbnek érzi kerülni a pillantását és a kellemetlen témákat. Ugyan már nem érzi kínosnak a vele való találkozást, közelgő esküvőjét még véletlenül sem említi meg, nehogy végül savanyú szájízzel kelljen elköszönniük. Bár már valóban pontot tett közös múltjuk végére, a nő váratlanul felcsendülő hangjára tenyerei önkéntelenül is zsibbadni kezdtek.
- De Fleur imádná - felnevetve egészíti ki gondolatát, aztán kosarát lengetve elindul a kocsiját toló nő után. A meglepő hírre aztán újfent megáll, értetlen tekintetét rávezeti a barna arcára. Ha az nem néz vissza rá, kíváncsi szemeit akkor is rajta tartja. - Elmész?
Nem kérdez rá miértekre, mert anélkül is sejti a választ, ha pedig vélt sejtelmeiről beszélnének, véletlen találkozásuk bizonyosan veszekedésbe torkollana.
- Én... mi... Katherine meg én..., hát a bál után hozzám költözött, és Fleur is sűrűn jár, a nevelt lányom is betéved néhanapján... kezdünk szűkösen lenni. Építkezünk.
Az utolsó szót már alig érteni, ugyanis a helyet egyszeriben betölti a rádióban üvöltő zene. Konstantin a tarkóját vakargatva fordul meg tengelye körül, majd nevetősen, felvont szemöldökkel pillant vissza az aurorra.
- Nagy sláger lehet, idejövet a buszon is ez szólt - mondja még, mintegy utolsó esélyeként. Hátha kikerülik a kényes témát. Hátha.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=566290#post566290][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.01.24. 20:59[/b][/url]

Kezében egy vaskos, rendes A/4-es papírforma borítékkal lép be az enyhén füstködös, azzal együtt is ízlésesen berendezett szórakozóhelyre. Noha ráférne az ilyesfajta kikapcsolódás, mégsem a drága italok vagy a csábító, könnyen kapható nők lehetősége hozta ide ma este. Lepillant a jobbjában tartott koperta cikornyás címzésére, mire eszébe jut a péntek délelőtt portán fecsegő kollégák visszafojtott beszélgetése, amiből csak egy-egy szót értett ki: régi ügyfél, előző századbéli nagyasszony, alig tudni róla valamit.
És bár a személyes postaszolgálathoz semmi köze, és az adományozás még csak nem is hatásköre, az akkor még a portás asztalán fekvő tömböt neki kellett megkapnia. Elizabet ügyével együtt tehát vállalta még kismillió másik levél címzetthez való eljuttatását is, de mint tudjuk, mindennek ára van. Neki pedig mindig jól jön néhány plusz munkaóra.
- Pardon – köszörüli meg a torkát, amint válla egy másik férfiéval ütközik. Nincs rossz kedvében, de viseltes arcáról nem ez olvasható le első pillanatban. A szemét és száját övező barázdák mélyebbek, mint azt kora megkövetelné tőle, tekintete sötét, kiveszett belőle a régen rá oly jellemző, pimasz fény.
Lassú, magabiztos járással közeledik a pulthoz, ahol az egyik fiatal kiszolgálólánytól skót whiskyt rendel magának.
- Ismeri Báthory kisasszonyt? – kérdezi tőle, mikor borravalóval együtt kifizeti italát. A fruska mosolyogva bólint és a pulton áthajolván az egyik félreeső box felé mutat. A férfi követi a mutatóujj útját és megpillantva a hirtelenszőke, elegáns nőt, szemöldökei árnyalatnyit megemelkednek. Nem pontosan ilyen megjelenésű hölgyre számított. A pultoshoz vissza sem fordulva, kisvártatva szólal meg újra. – Nagyszerű, sokat segített.
A hivatalnok két ujja közé veszi a széles szájú, vastag üvegaljú poharat, és kerülőutak nélkül, végig Elizabetet mustrálva sétál oda hozzá. Vonásai mogorvák, de ő maga még véletlenül sem goromba.
- Kisasszony – biccent neki, pohara vele szemben koppan a faasztalon. Ő maga még néhány pillanatig állva marad, míg megenged magának egy pillantást, amit Elizabet mélyen kivágott ruhájának szentel. Szürke szemei aztán a szipkára kúsznak át, s végül megállapodnak a nő tekintetén. Szabad kezével gyorsan kibújtatja zakója gombját, majd köhintve helyet foglal, és maga elé teszi a súlyos borítékot. – Osztrovszky Konstantin vagyok, és a bogolyfalvi hivatalból jöttem kegyedhez. Zavarok netán?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=566353#post566353][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.01.24. 23:15[/b][/url]

Elizabet hangja igazán kellemes, amolyan múlt századi, valóban nagyvilági asszonyhoz illő. Olyan nő hangján szólal meg, aki nemcsak szavajárásával, de hanghordozásával is magával ragadja az embert. A hivatalnok bal tenyere a súlyos borítékon pihen, jobbja az üvegpoháron, amit lekerekített szájára tapasztott ujjaival könnyedén forgat az asztal lapján. Mikor előzőleg még csak messziről látta a füstös bár hátsórészében ülő dívát, addig eszébe sem jutott, most viszont, hallván azt a selymes, feketeözvegyként csalogató, finom hangját, megfordul a fejében, hogy illett volna kézen csókolnia a minden bizonnyal hosszú, zavaros korokat megélt nőt. Felpillant rá, és míg beszél, le sem veszi róla szürkés tekintetét. A pletykák, az a néhány elejtett, fojtott szó, amit péntek délelőtt a portán hallott, beváltják a férfi hozzájuk fűzött reményeit. Elizabet érdekes nő, ez már most nyilvánvaló.
- Nos, személyes okaim is vannak – feleli szárazon, torkát újra megköszörülve. Nem kenyere a hazugság, sem a hosszas, értelmetlen kertelés, de még azelőtt, hogy rátérnének arra, ami igazán érdekli, és amiért ezzel a címzettel mindenképpen ő akart találkozni, a keze alatt ott fekszik egy fontos boríték. Mielőtt megszólalna, még lepillant pohárral játszó kezére, az ujján feszülő gyűrűre, majd egy levegővételnek álcázott apró sóhajjal a nőhöz fordul, s amint az visszanéz rá, folytatja. – Elsősorban azonban természetesen a hivatalban zajló ügye miatt vagyok itt.
A papírtömeget egy mozdulattal tolja át az asztal másik felére, és kissé előrehajolva, lentebbről néz fel Báthory kisasszonyra.
- A Minisztérium a kérelmét pozitívan bírálta el, a patronáltja igazán hálás lehet Önnek – mondja, majd lecsúsztatja kezét az ezennel kézbesített borítékról, és visszahúzódva, a box támlájának dőlve emeli meg poharát. Azt egy pillanat erejéig a nő felé dönti, mintha csak az egészségére inna, végül szájához emeli, és két kisebbet kortyol belőle. Míg ízlelgeti a scotchot, tekintete a nő körvonalait vizslatja, hol az arcát, hol szipkát tartó kezét figyeli, de leginkább, s legerősebben arcvonásait fürkészi. Az ösztönös, ám nem túl helyénvaló kíváncsiság adrenalin formájában dolgozik testében, és bár tudja, hogy a szemben ülő hölgy minden szívdobbanását hallja, úgy tesz, mint akinek erről nincs tudomása. Sajátos csendjével leplezi gyorsuló szívverését, komor vonásaival duzzadó ereit. Lassan pislog, nem szól semmit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=566945#post566945][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.01.27. 14:31[/b][/url]

Morózus csendjéből követi a szemben ülő nő mozdulatait, figyeli szóra nyíló vörös ajkait, a hivatalos levél sorain sebesen végigszaladó szemeit. Fürkészi a sminkkel elfedett arcbőrt, a túlontúl szőke fürtöket, amik más nőn bizonyosan műhatást keltenének, de Elizabetnek sem a kozmetikum, sem a ruha, sem ez a hajszín nem áll rosszul, sőt. Lehet, hogy más, lehet, hogy az emberhez csak testében hasonlatos, veszélyes lény, Konstantin szemében mégis igazi nő, aki nemcsak felvenni, hordani, de viselni is tudja a külcsínt.
- Az – feleli, s pillantását elválasztja a kézműves munkát sejtető szipkáról, hogy tekintetük újból találkozhasson. Báthory kisasszony megtévesztő; a hivatalnok hol törékenynek látja, hol uralkodónak, erősnek, aki bár elbűvölően beszél, korántsem biztos, hogy a gálánsnak hangzó szavak mögött megbúvó szándék is ugyanolyan bájos. Talán csak egy elragadó, éhes szörnyeteg.
- Szerencsés volnék? – halk nevetéssel kérdez vissza, szája csak éppen, hogy mozdul, vonásai azonban továbbra is ugyanolyan rezzenéstelenül ülnek arcán, mint előtte. Nem, ő nem a szerencse fia. De ez így rendben is van, már megbékélt vele, hónapokkal ezelőtt kezet fogott sorsával. Soha nem hitt Istenben, felsőbb hatalomban, útmutatásban, sorsban. Ha viszont a lánya egyszer megkérdezi tőle, higgyen-e valamiben, azt fogja felelni, higgyen mindenben, olyan erősen, amilyen erősen csak tud. - Szerencse nem létezik. Akarat és kitartás már annál inkább.
Magabiztosan beszél, de csak futólag néz Elizabetre. Helyette a lassú mozdulatokkal forgatott poharat figyeli és a benne hullámzó italt. Majd, mikor elhallgat, szájához emeli azt, és kortyol néhányat. A keserű ital összerántja torkát, végigmarja nyelőcsövét, és máris érezhető melegséggel tölti el ereit. Arcizmai egy halvány pillanatra megfeszülnek, de köhintése hamar feloldja őket.
- De a sikeres eljárásnak örülök - lélegzetvételnyi idő múlva tér vissza a tárgyra, némán követelve ki a szemkontaktust. Csak akkor folytatja, ha Elizabet ránéz és a tekintete nem kalandozik el másfelé. - Szeretném, ha hozzám fordulna, mikor hivatalos ügye akad.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=568792#post568792][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.02.29. 10:48[/b][/url]

Budapest, bár - folytatás

Elizabetnek elég csak megszólalnia ahhoz, hogy a szemben ülő férfi azonnal, önkéntelenül is ráemelje szürke tekintetét. Nem kell, hogy érdekeset vagy olyasmit mondjon, ami meglepné őt, szavainak még csak figyelemfelhívónak sem kell lenniük, Konstantin akkor is ránéz, mert rá kell néznie. Figyeli a vörös rúzs alatt formálódó ajkakat, azt a hideg, metsző kék tekintetet, amitől megborzong, s karjain, a zakó és ing rejtekében megemelkednek a sötét szőrszálak. Figyeli, mert az a búgó, kellemes női hang úgy hat rá, mint más emberre a vélavér. Felpillant, odanéz és figyeli a nőt, mert hangja, akár az áldozatát hálóba csalogató pók, odavonzza. Megreszkető gyomorral hallgatja, de hiába a hosszasan fejtegetett gondolatmenet, a hivatalnokot nem győzi meg. Számára ezek csupán véletlenek, nincs jó vagy rossz szerencse, ami rátapad az emberre és utánakígyózik, mint ahogy azt az asztalra könyöklő nő mondja. Régebben a véletlenben sem hitt; akkoriban úgy vélte, minden, ami történik, azért van, hogy tanuljunk belőle. De ha így van, akkor a szerencse is létező, valami olyan, ami így vagy úgy, de kiegészíti a véletleneket.
Annak ellenére, hogy követi Báthory kisasszony eszmefuttatását, mi több, vele együtt gondolkodik, nem szólal meg. A szavába egyébként sem vágna bele, ahhoz túlságosan is udvarias, illemtudó jellem – főleg, hogy ez az első találkozójuk, és ha később megmutatná más arcát is a nőnek, ezen az estén legjobb énjének tiszta leple alól egyetlen pillanatra sem akar kilógni. De pillanatok múlva, azután sem mond semmit, hogy Elizabet elhallgat, és csak beszéd nélkül, csendben fürkészi őt. Nem szívesen keveredne vitába vele, legyen szó egy ennyire balga, kicsinyes dologról is, mint a szerencse és véletlenek kérdése. Még nem tudja, mire számíthat, hogy a szemben ülő éjlény mennyire veszélyes. Feltehetőleg roppant mód, olyannyira, amit elképzelni sem tud, amit elhinni sem akar. Felajánlása éppen ezért meglepő – bizonyára pont olyannyira a nőnek is, mint saját magának. Komoly tekintettel mered rá, de poharára fonódó ujjai megreszketnek, ahogy válaszol.
- Mint mondtam, volna valamiféle hátsószándékom – mozdulnak meg végül az ő ajkai is. Mélyhangú kijelentése közben szívverése felgyorsul, hormonjai fokozódnak, érzi, hogy vértől zsongó erei felett bal keze zsibbadásnak indul. Elnyíló, valamit még mondani akaró szájjal pillant le rá, majd ökölbe szorított kezét az asztal alá, lábára engedi. – Szeretek adni is, ha már kérnem kell.
Még nem tudja, pontosan miben is tudna neki segíteni az elementáris erővel bíró szőke, hiszen várhatóan nem fognak éjszakákat ágyban tölteni és arról diskurálni, hogy házassága egy hozzá hasonló lénnyel – az alapvető tényeken túl - miért ment tönkre máris, és arról, hogy ez milyen mérhetetlenül megviseli őt. Hogy szüksége van valakire, valamire, aki segít neki, akivel választ kereshet a benne zakatoló miértekre, arra a sok kérdésre, amire Katherine már nem felelhet. Erről azonban nem beszélgethet akárkivel.
Ujjai ismét megremegnek, ahogy a rászegeződő tekintet mellé egy jól irányzott kérdést is kap. Hogy tart-e? Maga sem tudja, mit érez, hiszen az izgalom miatt az orra hegyéig sem lát el. Elvakítja a remény, és az a valami, amit képtelen nevén nevezni.
- Dehogynem – feleli, bár tudja, hogy a bordái alatt ritmustalanul dobogó szíve elárulja. – Csak az ostobák és tudatlanok nem tartanának Öntől. De... – elhallgat egy pillanatra, asztal alatt elrejtett kezével megvakarja orra hegyét. – De nem félek. Nekem nincs veszítenivalóm.
Dehogy nincs. Ott van egyetlen gyermeke, a kis Fleur, akit jobban szeret bárkinél a világon, de róla már csak a saját biztonsága érdekében sem beszél. Noha, nem teljesen bizalmatlan Elizabettel szemben, az óvatosságról most nem feledkezhet meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=568853#post568853][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.02.29. 13:01[/b][/url]

Budapest, bár - folytatás

Nincs?
A kérdésre megborzong, a nő felélénkülő hangjára minden porcikáját, egész testét belepi a libabőr. Elég ez az egyetlenegy szó, hogy társaságában mostantól ne azt a dúskeblű, kívánatos nőt lássa, akit a világon bárki szívesen meghívna néhány italra, hogy aztán megtisztelje őt egy együttöltött éjszakával. Ebben az egyetlen – egyszerre nyers és bársonyos - szóban benne van az életre kelt, mély álmából ébredt vadállatiság, olyasfajta belső ösztön, ami a halandókból csak nagyon ritkán, talán csak a halál torkában tűnik ki.
A férfi csak nagyon lassan emeli tekintetét Elizabetre, mintha attól tartana, hogy ha most rápillant, már nem az a szempár néz vissza rá, ami percekkel ezelőtt még olyan erős, megingathatatlan nyugalmat árasztott magából, hogy ő megbizonyosodás nélkül elhitte neki; csak egy sokat megélt nő, akivel rossz dolgok történtek, és ezt az utat kellett választania. Ostobaság volt hinni a látszatnak. Noha az éjlény pont úgy mosolyog, mint másodpercekkel ezelőtt tette, valami mégis érezhetően megváltozott körülöttük. Hogy ezt csak ők ketten érzik-e, vagy rajtuk kívül mindenki más is, talány, de a hivatalnok szíve lüktető, kiszáradt torkába szökik. Tökéletesen érez mindent; Báthory kisasszony aurája, mágiája, éhsége körüllengi asztalukat, tekintetével már-már felfalja a whiskyjébe kapaszkodó férfit. Konstantin még soha nem érzett ilyet. Nem találkozott még ehhez fogható, testét és elméjét is megbabonázó erővel.
Szürke fényeit elszakítja a szemben ülő nő ragadozó tekintetétől, futólag az asztalra pillant, s mikor éppen szóra nyitja ajkait, a vámpír akkor csap le újra. Konstantin ráncolt homloka alól néz fel ismét, de csalódnia kell: az imént hiába hallotta maga mellől Elizabet hangját, ő még mindig az asztal túloldalán, mozdulatlanul ül, arcán mélyen barázdált mosollyal. Pedig esküdni merne rá, hogy félreérthetetlen kérdését közvetlen közelről hallotta. Ez lehetetlen.
Felgyorsuló lélegzetének hangja csak most jut el hallójárataiba, csak most hallja meg, hogy milyen hangosan is szedi a levegőt. Olybá tűnhet, hogy fél, hiszen mindez számára annak ellenére is ismeretlen maradt, hogy maga is egy tűhegyes fogú nővel kelt egybe. Katherine mégsem, egyetlen ízében sem hasonlatos Báthory kisasszonnyal.
A hivatalnok rendezi vonásait, homlokán elhalványulnak az utóbbi év során egyre csak mélyülő ráncok, kiszáradt szemeiből néhány pislogás kiűzi az égető fájdalmat és a köhintés, ami utolsó, mély sóhaját követi, jelzi társaságának, hogy ismét kész megszólalni.
- Ma éjszaka? - nem hadar, lassan, ízesen kérdez. Arcára visszatér az életteli, egészséges bőrszín, és még egy korty alkohol is belefér, mielőtt folytatja. - Semmiképp sem.
Bár hízelgő a kiéhezett nő meghívása, nem bízik benne, amihez bőven hozzájárult az előbb megtapasztalt ereje is. Abba pedig még bele sem gondolt, hogy amit látott és érzett, az nem minden, sőt mi több, talán csak egy aprócska, szemfényvesztő darabka volt, a felszín egy szeglete, és az azt körülölelő sötétségben még sok meglepetés várhat rá. Ahhoz, hogy önként felajánlja vérét, az kell, hogy kialakuljon közöttük valami - vagy magánéletileg, vagy hivatalosan, szerződéses formában. Lennie kell valaminek, ami azt sugallja a férfinak, hogy nem fog csalódni. Tudnia kell, hogy megkapja, amit akar, és kapcsolatuk avagy üzletük - ahogy Elizabetnek jobban tetszik -, kölcsönös lesz.
- Szívesen odaadom Önnek, amit tőlem megkíván - szólal meg újra, szavait megrágja, ízlelgeti, hanghordozásában és testtartásában is a másik fél odaadó tisztelete uralkodik. - De szeretném tudni, hogy nem marad adósom. Ha kapok, adok. Ha adok, kapnom is kell.
Jobbja pohara mellett pihen, a gyűrű megcsillan gyűrűsujján, de beszéd közben nem törődik vele. Elizabet tekintetét keresi, s ha megtalálja, tartja vele a szemkontaktust.
- A kérésem csupán annyi volna, hogy egyszer-egyszer kísérjen el étterembe, töltsön velem néhány órát, jöjjön el hozzám, vagy hívjon el magához - adja elő saját feltételeit, amit csak azután egészít ki, hogy a nő teljes figyelmét elnyeri. - Félreértés ne essék, nem testiségre vágyom, hanem szellemi együttlétre. Beszélgetni szeretnék Önnel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=569732#post569732][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.03.02. 18:40[/b][/url]

Budapest, bár - zárás

A varázs egyszerre megtörik. Az asztaluk körül fojtogató füstként imbolygó láthatatlan köd egy pillanat alatt szertefoszlik, Konstantin feje azonnal kitisztul. Poharát balra-jobbra döntögetve figyeli a szemben ülő dívát, fürkészi az arcát, kislányként lebiggyesztett ajkait és az előző percben még oly hívogató, erős tekintetét, melyben immáron leplezetlen csalódottság ül. A szürke pillantás az előreeső vállakra vándorol, és ha már ott jár, a mélyen dekoltált ruha szegélyén is végighalad. Lassan, kiélvezve a látvány minden pillanatát. Elizabet viselkedése, majd érzéseit felszínre hozó, kimondott szavai simogatják csonka férfiöntudatát, a gondolat, hogy efféle csalódást okozott a nagyságos asszonynak, imponál neki és erősebbé teszi; az elmúlt majdnem egy évben darabjaira hulló hivatalnok most először érzi úgy, hogy az életnek ezzel még koránt sincs vége.
- Ezt örömmel hallom - oldalra billentett fejjel, a szemkontaktust mindvégig tartva, tisztelettudóan bólint egy mélyet, mikor a hölgy nemhogy nem utasítja el azonnal az újabb találkozók lehetőségét, de azoknak előre örvendve, még szívélyesen bele is egyezik. A férfi halvány mosollyal fűzi tovább szavait. – Lesz lehetősége csevegni, efelől biztosíthatom.
Amint elcsendesednek, asztaluknál teret nyer a duruzsoló, sokakat táncba csábító zene. Konstantin ugyan már saját gondolataiba merülve, de még sokáig nézi Elizabetet, mielőtt aztán végleg elszakítaná tőle kutakodó tekintetét, és poharához fordulva kihörpintené belőle itala utolsó megmaradt cseppjeit is. Nézi, mert a lénye úgy vonzza magához, mintha csak mágnes volna, úgy, mint ahogy a felesége is vonzotta első pillanattól kezdve. Érdekes, eddig még egyszer sem gondolt arra, hogy valami különös oknál fogva talán erősebb vonzalmat érez a vámpírok iránt, mint az emberek nagy része általában szokott. De maga előtt nem titkolhatja – és minden bizonnyal Báthory kisasszony is tisztában van vele -, hogy tetszik neki. Hogy az erőteljes vonzalom hátterében inkább a nő vagy inkább a lény ereje áll, azt még nem tudja, de idővel arra is fény derülhet. Talán ez is egyfajta érzékenység, mint a sorozatban vélanőkbe szerető férfiak esetében. Ki tudja.
Üvegpohara vastag alja élesen koppan az asztalon.
- Nos, akkor én nem is zavarom tovább – berekedt hangon, torkát megköszörülve szakítja meg a rájuk telepedő, könnyed csendet. Feláll, zakója gombját egyetlen gyors mozdulattal visszabújtatja a helyére, és a nőhöz lépve kezéért nyúl, hogy kissé meghajolva, száját éppen csak, hogy bőréhez érintve, megcsókolja hófehér, hűvös kézfejét. – Ön nagyszerű társaság, Elizabet. Legyen szép éjszakája, viszontlátásra.
A szemét, pont, ahogyan illik, a kézcsók közben, de még utolsó szavai alatt sem választja el a kéken ragyogó szempártól. Végül kiegyenesedik, a nő finoman tartott kezét elengedi, és egy újabb alig látható mosollyal hátat fordít neki, hogy a bárból úgy léphessen ki a friss levegőre, hogy egyszer sem nézett vissza.