Budapest

Haru
Pestseholse



Felfrissülve lép ki a macskaköves utcára.  Az idő egyre hűvösebb, de mindig felmelegíti az embert ha néhány szokásának eleget tesz. Ejt még egy fesh mosolyt maga mögé a hölgyeknek, mikor pedig az ajtó a becsukódó lendülettel elrejti a benti társaságot, zsebre vágja kezeit és útnak indul. Nincs is jobb, mint napközben Pestseholse tereit járni,  költeni a megmaradt pénzt és nem merengeni azon, hogy még mindig nincsen munkahelye és azt a tündéri bejárócsajszit se fogja tudni kifizetni. Sőt, előbb-utóbb ételre se lesz pénze. Mondjuk ettől nem fél túlzottan, a szülei bármily öregecskék is, nem fogják hagyni, hogy az egyetlen szem pici fiuk éhezzen. Ez a jó az egyke-létben, ha akarnak sem tudnak a szülők másra koncentrálni rajtad kívül. Annyira jól érzi magát, hogy fütyörészni kezd a zsúfolt úton, de hamar rá kell jönnie, hogy amott az a bíbor taláros fazon nem igazán érzékeli ezt. Nagy süvegével, arany fogaival furcsán kezdi méregetni Kristófot, amitől a férfi inkább bekanyarodik egy másik utcába. Az itteni emberekkel jobb inkább vigyázni, első a személyes biztonság. Megáll egy cilindereket és süvegeket áruló bolt előtt, merthogy megakadt a szeme egy a kirakatban lévő tetszetősnek tűnő darabon. Elmereng azon, milyen jól is nézne ki egy cilinderben, majd rögtön a forró gesztenyét áruló, ujjatlan kesztyűs alakok jutnak az eszébe. Lehet, hogy ilyesmivel kéne foglalkoznia? "Simfel Róbert, a köztiszteletben álló nyugalmazott nemzetközi kapcsolatok fejének a fia árulja Bogolyfalva főterén a legfinomabb pörkölt mogyorót, vigyék, egyék!" Sóhajt a gondolataiban felvillanó szalagcímen, majd inkább tovább folytatja céltalan útját. A fene se érti ezeket a minisztériumi fejeseket. Egyik nap még vígan írja alá a papírokat, a másikon pedig már mondhatni az utcát söpri. És mindezt azért, mert útközben hívta őt természet anyánk. Érezte ezt a különleges kapcsolatot közte és Terra, a föld Istennője között, és ezt a bensőséges viszonyt kettőjük között kirúgással jutalmazták. Kristóf végül megáll most egy fogadó előtt és azon kezd el töprengeni, bemenjen-e elverni az utolsó galleonjait és sarlóit.

Haru
Pestseholse


Krisóf gyanútlanul figyeli a csárda bejáratát, vállán a két kis ördög, akik rá hasonlítanak folyton mondogatják neki, hogy befelé kéne már menni. Hogy hol lehet az az angyalka, akinek most vissza kéne tartania, hát a fene tudja, de még egy tücsök se akad erre, aki a lelkiismerete szerepét játssza. Az egyetlen ami szöget üt a fejében, hogy azt az édes bejárónőjét illene nem elbocsájtania, a múltkor is a születésnapján olyan isteni finom tortát hozott, hogy kár lenne érte. Meg aztán a ház már a beköltözés másnapján is úgy nézett ki, mint egy disznóól amíg a leányzó nem állt be neki segíteni. Meg főz, mos rá, tisztára, mint egy feleség, azzal a különbséggel, hogy délután némi fizetség fejében lelép. A gondolat iróniáját nem tudja rendesen befejezni, mivel egy ismerős hang szólítja meg, tulajdonképpen az elveszett lelkiismerete. Kristóf meglepetten maga mellé pillant, feltűnően nagy önuralommal, mert legszívesebben ugrott volna vagy fél métert hátrafelé, arcát takargatva, nehogy valami seprenyőfélét kapjon belé.
- Az lehet, de egy kis ihatnék mindig segít a helyzeten. - Mire felfogja, hogy mit is mondott Haru (vagyishogy tud a nemrégiben történt munkakörnyezetváltozásáról), a narancs hajú szépség már vészjóslóan összehúzott szemöldökökkel próbálja faggatni Kristófot az ittléte okáról. Improvizálj öcsém, improvizálj, nem mondhatod el neki, hogy nemrég még bilincs volt a csuklódon!
- Hogy... kinyissam neked az ajtót. - S mint valami lovag, színpadiasan kitárja a kocsma bejáratát Haru előtt. Odabent a dohos félhomályban ülő férfiak zöme felmordul a hirtelen jött fényre, de Kristóf hősiesen tartja az ajtót, bár érzi, nemsokára átkok zöme fogja őt érni a vendégektől... vagy Harutól, mert a kis rögtönzése nem biztos, hogy beválik.

Haru
Pestseholse


Kínos másodpercek telnek el aközött, hogy ő kinyitotta az ajtót és Harura vigyorog. A mármár komikussá fajuló jelenetet a fiatal nő zökkenti ki, mikor végül úgy dönt, mégis bemegy. A szépség elszólása, miszerint majd meghívja őt valamire, eléggé szíven üti Kristófot, és arcáról lefagyott mosollyal, kókadt fejjel kullog be a narancshajú után. Az az elképesztő Haruban, és mindig is ez volt a legnagyobb erénye, hogy mindenben megtalálja a fényt. Még a leglehetetlenebb helyzetekben is látja azt a bizonyos reménysugarat, jelen esetünkben a félhomályos kocsma ablaka mellett. Simfel követi a gyönyörűséget, hagyja, hogy a másik üljön le előbb és csak azután huppan le mellé. Csendben, bűntudatosan próbálja elkapni a másik tekintetét, de ő mint mindig, mint mikor rossz fát tett a tűzre azelőtt, szigorúan ül a lehető legelegánsabban.
- Igen, anya. - próbál egy kicsit viccelni a másik hangvétele miatt, de utólag belátja, hogy nem ezt kellett volna mondania és nem így. A belső extra negyedek mondatra krákogni és köhögni kezd, kihúzza magát és lemélyítve hangját szólal meg.
- Khm, szóval akkor egy sört kérnék, és ennyi. - Kellemetlen helyzet, hogy Haru minden egyes lépéséről tud. Felettébb furcsa, de egyben... érdekes is. Végigméri a fiatal nőt, agya tekervényei próbálják összerakni a képet.
- Szóval, honnan tudsz te arról, mi történt velem? - Ad hangot kérdésének, miután végképp feladja magában a találgatások miértjét.
- És várj, hogyhogy te Pestseholsén járkálsz? Miféle bűnös dolgokat művelsz itt, hm? - Egy újabb megszólalás, amit nem így kellett volna tálalnia, de Kristóf most kaján vigyorral az arcán várja egykori menyasszonya zaftos válaszát, hátha végül a narancshajú szépség sem maradhat fedhetetlen.

Haru
Pestseholse

Nem, a kék szemű szépség nem preferálja az anyás poénját, ezért Kristóf másképp kezd el próbálkozni. Haru közelében mindig annyira másképp érzi magát... Merthogy tudja magáról, hogy a hétköznapokban elég szétszórt, kelekótya, gyerekes, és még miegyéb, de amikor ezzel a nővel van, mintha eljönne a régen várt szombat, amikor megválthatja a világot. Zavarban is van, nem megy úgy neki az ökörködés és a nevettetés, mint általában. A narancs hajú lány a mosoly álarca mögé bújtatja gondolatait, így még kiismerhetetlenebbé válik Simfel számára, ettől kicsit megáll benne az ütő. Haru tud arról, hogy őt kirúgták, talán még arról is, hogy miért? Ha így is lenne, biztosan nem ilyen finoman mosolyogna, hanem vagy kinevetné, vagy szánakozva nézne rá.
- Micsoda?? Az óvodában is tudják, hogy mit csináltam? - tátja el a száját és elképzeli, amint a pici, három év körüli gyerekeknek mutatja a fiatal nő a róla készült fényképet (ami a szakítás után darabokra lett szaggatva de magifixel összeillesztette), és elrettentésképp tart kiselőadást róla "Tehát gyerek, ti is ide kerültök, ha ilyen haszontalanok lesztek..." A beugrott képtől az riasztja fel (akár egy lidérces álomból), hogy Haru ismét megszólal. Saját magát buktatta le.
- Oh... - Sóhajt egy aprót, és kinéz az ablakon. Nem is tudja mit gondoljon most erről, tiszta ciki a helyzet. Aztán visszatér a másikhoz és egy kicsit kellemesebbnek ígérkező témához.
- Bláh, vidd innen. - fújjog a zacskó tartalmára, őszintén undorodik minden olyan adalékanyagtól, ami nem alkohollal van ihatóra keverve. Viko... jaj, már megint barátnőzik. Ezek a nők és a barátnőik! Egyszer mond a szíved hölgyének, hogy szereted, a barátnője máris ott van, hogy a fejébe beszélje, hogy igazából nem is úgy gondoltad és csak kihasználod őt. Aha, persze, errefelé volt dolga, mi?
- Ja, azok a jópofa kis rondaságok? Téged zavarnak? Nekem eltakarítják a kertemből a maradékot, ha valamit kiszórok az ablakon. - Vigyorodik el, de ezzel talán újra kínos helyzetbe hozza magát, habár... Haru élt már vele egy darabig, tudja hogy mennyire szétszórt. A nő feláll és megveregeti a vállát mikor mellé ér, aztán elindul a pult felé. Az érintésétől Kristóf hirtelen minden mást elfejelt és az elhaladó narancshajú után pillant. Megnéz bizonyos testrészeket, mennyire is változtak az évek alatt, aztán visszapillant az asztalra és malmozni kezd az ujjaival.

Haru
Pestseholse


- A többi...? ~ Ez kész, biztosan tudja, hogy miért raktak ki. Átlát rajtam. ~
Tudta. Úúúúúgy tudta, hogy Haru ilyen sarkalatos ellenpéldákkal oktatja a kicsiket.
- Pláne, hogy náluk természetes, ha az egyikőjük bepisil... - be szépek is voltak azok az évek! És milyen kár, hogy Kristóf már azokat is otthon töltötte, gyesen lévő anyjával. Alig érthetően motyogott, úgyhogy ki tudja a nő hallott-e ebből valamit is. Bláh, gennyes vacak. Még az a szerencse, hogy a vértől is csak rosszul lesz, el is ájulhatna tőle. Micsoda férfi, mi?
Kínos csend ül be kettőjük közé, aztán Haru elmegy az italokért, ő pedig megnézi a nőt, majd visszatér malmozni a kezével az asztal lapját bámulva. Mennyi idő is telhetett el azóta, mióta szétmentek? No nem mintha napra pontosan tudná... élete legnagyobb hibáját követte el, és azóta is ezt bánja, de akkor és ott most se döntene másképp. Edward gondolatára ökölbe szorul a keze, ő volt az, aki minden elrontója volt. Ő, és csakis ő. Ha nem lett volna együtt Haruval, most vígan együtt élnének boldog, néha döcögős házasságban, talán kis-Simfelek is rohangálnának a ház körül. Egybenyitották volna a bogolyfalvi ikerházat és onnan járna a nő dolgozni, amíg Kristóf otthon vakargatja a talpát... na jó nem, valami munkája akkor is lenne. Szomorú ábrándozásaiból a söröcskével visszatért narancshajú szépség kelti fel. Szájához emeli a korsót, csakhogy ne kelljen beszélnie, aztán végül Haru lesz a bátrabb, ő az, aki megtöri a csendet. Nem válaszol azonnal. Leteszi a korsót és maga elé meredve sóhajt egyet.
- Fogalmam sincs. Beadtam egy pár helyre az önéletrajzom, de nem kapkodnak értem. Leginkább Bogolyfalván lenne jó maradni, pár részlet van csak hátra a házból, de munka nélkül azt sem fogom tudni rendezni. Nade... beszéljünk inkább rólad. Hogy vagy? - Kristóf vonásai most meglepően komolyak, látszik rajta, hogy őszintén érdekli a másikkal történt-e azóta valami. Lehet, hogy van már barátja? Vagy a hülyesége miatt lemondott a férfiakról? Semmiben sem biztos már, kicsúszott alóla a talaj, úgy érzi ebben a helyzetben bármi megtörténhet.

Haru
Pestseholse


Könyökével megtámasztja fejét az asztalon, a tenyerébe motyog valami olyasmit, hogy „már aki volt óvodás”, majd félmosolyra húzza száját Haru állításán. Hát persze, ő sosem, őőő nem. Aztán elmeséli a nőnek, hogy nincs munkája és az álláskeresés terén sem remekel.
- Jaj ne is mond, még mindig fizetem a törlesztést… most el kell adnom majd valamit addig, hogy kihúzzam ideiglenesen… – sóhajt Kristóf, és egyből a drága konyhai felszerelés valamelyikére tud gondolni, hiszen azokhoz nem nyúlt hozzá még sohasem. Ő legalábbis, mert hát a bejárónője bizony folyamatosan használja őket, csakhátna. Munka híján le kell mondania az ilyen luxusról is.
- De nem akarom, hogy segíts. Megoldom. – merthát egy férfiúnak ha megélhetése nem is, büszkesége attól még van, és nem várhatja el a volt menyasszonyától, hogy bármi módon kisegítse őt a szorult helyzetben. Ellenkező esetben felborul a világegyetem rendje, káosz lesz, a patakokban tiszta víz helyett almalé fog folyni és mindenki csak gumicukrot ehet…
Nem mer Haru szemeibe nézni, nem tudja mit is várjon a kérdésére. Leginkább az érdekli, hogy van-e már valakije a nőnek, akármilyen férfi, de a válasz kitérő, vagy csak nem így értette a másik.
- Értem. – nem képes többet kinyögni. Aztán Haru még hozzáteszi, hogy mennyivel jobb most neki Magyarországon, a családja és a barátai társaságában, no meg hogy vele került szomszédságba. Simfel megjátszott halk kacajjal próbál együtt nevetni a másikkal, de nem tud. Egyrészt nem nevezné ezt a sors fintorának, hiszen nem véletlenül kerültek egymás mellé. Másrészt ő ezt így egyelőre tökéletesnek véli… mármint itt lehet Bogolyfalván Haru közvetlen közelében, mégha nem is beszélnek vagy beszélhetnek annyit… Hogyan mondhatná el neki, hogy mit érez? Nem lenne rá jellemző, hogy az érzelmeiről beszéljen, meg különben is, mit mondhatna? Lopva felpillant a nőre, aztán vissza a korsójára és inkább iszik egy újabb kortyot. Görcsben van a gyomra, valamivel meg kéne törnie ezt a miatta keletkezett csendet. Hogy időt húzzon, még a száját is megtörli, s csak eztán szólal meg.
- Te figyelj… Ha egy nyúl repülni tudna, hogy hívnák?