Budapest

Olivia
Budapest külvárosa, éjjel

Vadászat. Még így emberi alakban is felborzolja a kedélyeit, a vére megtelik adrenalinnal, a hallása és a szaglása még inkább kiéleződik. Igaz, a mai estének nem ő a főszereplője, inkább bábáskodni fog a siker vagy a bukás fölött, de még így teljesen megfeszül. Minden porcikája felkészült a legrosszabbra. Látott már vámpírt vadászni, látta már kihunyni az ember szeméből a fényt, mégis aggódik. A hatalmas nagy egója már nem is annyira hatalmas, mi lesz, ha nem lesz elég ereje? Nem akarja, hogy valaki ma miatta lehelje ki a lelkét pusztán azért, mert rosszkor volt rossz helyen. Egy hosszú, gyéren kivilágított sikátor bejáratánál áll, hanyagul az omladozó falnak dőlve, egyik kezében ott füstölög a cigaretta a másik a zsebébe süllyesztve. Mellette egy csinosnak is mondható lány áll, aki legalább két fejjel kisebb, mint ő, nem sejtené senki, hogy kettőjük közül ő a veszélyesebb. Egy pillanatra lenéz a lányra, rávigyorog, majd a szemét ismét a járdára szegezi abban a reményben, hogy találnak alkalmas vacsorajelöltet. Szakértői szemmel figyeli a ritkán elhalandó jelölteket, de az egyik túl öreg a másik fiatal, a harmadik pedig bűzlik az alkoholtól. Olyan személyt keres, aki viszonylag egészséges és a vére sem borzalmas ízű, ilyet pedig nehéz találni.
 - Ugye tudod, hogyha megharapsz, visszakézből fogsz kapni?
Remekül szórakozik, még fel is nevet. Egyáltalán nem fél. Annyit kapott az élettől, a fájdalom hozzátartozott a mindennapjaihoz, ezt a sebek is remekül mutatják amik a testét borítják. Mindezt persze nem kötötte a lány orrára, hiszen az alkalom nem volt megfelelő, a legutóbbi találkozásuk alkalmával a lányka csak úgy faképnél hagyta, mielőtt bármit is mondhatott volna. Jó ideig állnak még csöndben, Kornél feleslegesen soha nem jártatja a száját, nem érzi szükségét a fecsegésnek.
Aztán meghallja.
Hirtelen kapja oldalra fejét, már távolról hallani az erős, egészséges szívdobbanásokat. A zsebében lévő keze ökölbe szorul és abban reménykedik, hogy a férfi, aki a harmincas éveiben járhat erre fog jönni. Bárcsak így lenne? Türelmes, de csak tetteti, az orrluka kitágul. Aztán a férfi elsétál előttük, egy pillantást sem pazarol a kettősre, majd besétál a szűk utcába. Ez az a pillanat, amire vártak. A Rellonos elpöccinti a csikket, elrúgja magát a faltól és szétnéz az üres utcán.
 - Kerítsd be.
Hangzik a tömör utasítás, majd egy utolsó vigyor keretében ráérősen a férfi után sétál. A terv egyszerű, bekeríteni, nem hagyni menekülési útvonalat.

Olivia
Budapest külvárosa, éjjel

Naiv volt, pedig nem jellemző rá. Hogyan is gondolhatta, hogy lehet egy éhes vámpírral normálisan vadászni? Amint elhangzik az engedély a szájából a lány mit sem törődve azzal, amit Kornél mondott, a férfi után veti magát. Pedig annyira egyszerű volt a terv. Bekerítik, megvacsorázik, életben hagyják és már itt sincsenek, mehetnek vissza a kastély biztos rejtekébe mindketten, mintha mi sem történt volna. Hosszú lábainak köszönhetően hamarosan beéri a kettőst, éppen akkor, amikor Olivia egy lökéssel a falnak préseli a szerencsétlent. Szemrebbenés nélkül nézi végig a dolgot, közönyös tekintettel. Mégis mit tehetne? Szokásához híven a zsebébe süllyeszti a kezét és úgy nézi végig a jelenetet, csöndben. A helyzet egészen lenyűgözi, mondhatni, imponál is neki. Halványan elmosolyodik Olivia kijelentésére, még egy utolsó pillantást pazarol a névtelen szerencsétlenre és aztán annyi.
 - Nem erről volt szó.
Teszi hozzá hűvösen, szinte félvállról, előhalássza a zsebéből a cigarettát és ismét rágyújt, csakhogy valamivel lekösse a fölös energiáit, végtére is, mindenki máshogy lazít.
 - Ezt azért jó tudni.
Kifújja a füstöt, a tekintetét továbbra is a szőkeségen nyugtatja, majd óvatosan oldalra néz, mindkét irányba, de továbbra is egyedül vannak. Türelmesen várja, hogy az Eridonos befejezze. Közben lényének egy belső részére hallgatva kénytelen elismerni magának, hogy valójában nagyon is élvezi a helyzetet, sőt, talán túlságosan is élvezi. Érdeklődve oldalra billenti a fejét és elhúzza a száját, ugyanis hangok ütik meg a fülét, távolról ugyan, de tisztán kivehetőek.
 - Befejezted?
Nem mintha nem tudnának egy másik földi halandóval elbánni, de felesleges lenne, akkor már inkább keresnek egy másik helyet, két eltűnt ugyanabból a körzetből nagyon feltűnő lenne.

Olivia
Budapest külvárosa, éjjel

 - Ohh nagyon tanulságos volt.
A hangjából csöpög a gúny, természetesen. Olivia úgy viselkedik, mintha ő tenne azzal szívességet, hogy most itt van. Valamilyen szinten ez még igaz is lehet, hiszen alig várta, hogy elszabaduljon a kastély fojtogató folyosóiról, de ezt a vámpírnak egyáltalán nem kell tudnia. Így hát még csak jelét sem adja semmi ilyesminek, még a végén túlságosan nyeregben érezné magát. Kíváncsi, vajon mi járhat a lány fejében, de nem kérdez rá, inkább marad közönyös, mindennel szemben, az lesz a legjobb taktika. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyébként nem szórakozhatna jól, mert jól szórakozik, csak nehezen ismeri be még magának is.
 - Indulás.
Parancsol rá egy csöppet sem kedvesen és már épp indulna a másik irányba, amikor a falnak passzírozva találja magát, egyik pillanatról a másikra. Ez határozottan váratlan volt. A torkából feltör a morgás, vicsorog a kezei a lány felkarjára kulcsolódnak, egyik pillanatról a másikra. Továbbra sem fél, de határozottan az volt az érzése, hogy a szegény szerencsétlen áldozat után ő lesz a következő.  Soha nem szerette, ha valaki ilyen közel volt hozzá, csak akkor, ha a közeledést ő kezdeményezte, ez a természetével járt. Az pedig pláne felidegesítette, hogy ebbe a helyzetbe kényszerítette a szőkeség az akaratán kívül.
 - Mi van?
Az első gondolat bukott ki a száján. Mégis hogy jön ez ide? Miért pont most? Talán az lehet az oka, hogy jóllakott, nyilván tele hassal mindenki jókedvűbb, ezek szerint ez nem csak az emberek kiváltsága.
 - Bizonyára a jóllakottságod az oka.
Inkább magának, mintsem Oliviának mondja, mindenesetre érdekes felvetésnek tartja. Lehet ez is csak olyan, mint amikor ő átváltozás előtt türelmetlen, amikor nem fér a bőrébe, fáj minden porcikája és majd szétrobban a feje. Aztán megrázza a fejét és kirángatja magát a gondolatmenetből, ennyire azért nem akar belemenni a vámpírok tulajdonságaiba, számára taszító továbbra is.
 - A halottak nem beszélnek.
Vág vissza csípőből, de elmésebb nem igazán jut az eszébe, teljesen ledermed, főleg mert Olivia a nyakához közelít aztán a várt fájdalom elmarad, felvonja a szemöldökét és beharapja az alsó ajkát.
 - Remélem nem várod, hogy ezt viszonozzam.
A jól ismert, beképzeld vigyorral a száján löki el magát a faltól és könnyedén veszi fel lépést a lánnyal, vissza sem nézve arra, akit hátrahagytak.
 - És most?
Nem akaródzik neki annyira visszamenni a kastélyba, de azt sem szeretné ha a lányt megint elragadná a hév, viszont úgy néz ki, ma nem fogja tudni jobb belátásra téríteni.

Olivia

Nem reagál, semmire. A fogait összeszorítva tűri, hogy Olivia kiélvezhesse a helyzetet. Úgy érzi, hogy ő már idős az ilyen gyerekes és sokszor kicsinyes csipkelődéshez. Nem akar túl mélyen belemenni az ilyen dolgokba, mert az esetleg szóváltássá, végül pedig tettlegességgé fajul, az pedig nem lenne túl kifizetődő. Nem bolond, tudja nagyon jól, hogy ebben a csatában jelenleg nem nyerne, Olivia könnyű szerrel végezhetne vele minden különösebb erőfeszítés nélkül. Sokkal kiegyensúlyozottabb lenne az dolog, ha telihold lenne. Majdnem biztos abban, hogy akkor nem lenne a lány számára menekvés. Ugyanakkor, jelenleg eszében sincs a vámpírlányt bántani. A tekintetét újra és újra végigvezeti rajta és átlátva a mázon amit jelenleg magára öltött, nagyon is tetszik neki a látvány. A gondolatra halvány mosoly fut át az arcán, ami éles ellentétben áll azokkal a beszólásokkal amik záporoznak rá, de ez csöppet sem érdekli. Hagyja, hogy a lány megragadja a csuklóját és elkezdje a zene irányába vonszolni. Vet egy tétova pillantást a fogyó holdra, majd egy váratlan rántással visszahúzza magához Oliviát.
 - Ha szórakozni akarsz, legalább csináljuk rendesen.
Féloldalas mosolyt villant, miközben az ujjai ellentmondást nem tűrően fonónak össze Oliviáéval megspékelve ezt egy csontropogtató szorítással, amit egy szimpla emberi kéz biztosan nem úszna meg sérülések nélkül. Mikor végre-valahára elégedett lesz a szituációval -hiszen mégis ő a férfi- újra elindul a zene irányába. Hamarosan egyre többen gyűlnek köréjük, illuminált állapotban lévő kisebb-nagyobb csapatok hangos kiabálása egészen összezavarja. Egyszerre hallja a szívdobbanásokat, a zene lüktetését és a ricsajt. Gyűlöli. Mindig is gyűlölte, hiszen a hallásának élességét nem tudja kontrollálni. Felszisszen, de igyekszik normális képet vágni a dologhoz, mert valahol a mélyen ő is szeretne egy kicsit kikapcsolódni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy halláskárosodást szenved el.
Amint belépnek a szórakozóhelyre, a fények villódzása, a zene dübörgése eltompítja az érzékeit, egészen normálisnak érzi magát. Átverekszi magát a tömegen, nem zavartatja magát, van akit egyszerűen csak félrelök, hogy az Eridonossal az oldalán a pulthoz sétáljon.
 - Mit iszol?
Micsoda lovagias magatartás egy vérfarkastól, egész ügyes, bár távol áll a természetétől, úgy érzi, hogy talán kivételt tehet. Lassan elengedi a lány kezét, de csak azért, hogy egy óvatos mozdulattal végigsimíthasson a felkarján. A kíváncsiság vezérli. Vajon Olivia is érzi? Benne van a játékban? Talán most kiderül.

Olivia

 - Ha őt szeretnéd, az sem lehetetlen.
Egykedvűen megvonja a vállát, amolyan neki mindegy alapon. Azonban úgy gondolja, hogy ha Olivia tényleg a pultos srácot szeretné megkóstolni, ahhoz az ő közreműködése majdnem teljesen szükségtelen. Mire feleszmélne, a lány már régen végzett volna vele, de még azokkal is, akik a tekintetükkel végigkísérték a procedúrát. Nem kell ahhoz nagyon okosnak lenni, hogy az ember tudja, hogy a bizonyítékokat el kell takarítani. Igaz, hogy ők is hátrahagyták az áldozatot, de bizonyíték? Ugyan. Senki nem tudja, hogy itt vannak. Legalábbis Kornél nem mondta meg senkinek, úgy gondolta, hogy senkire nem tartozik. Egyrészt a helyzet milyensége miatt, másrészről pedig a kettősük miatt, ami egy kicsit sem szerencsés. A pultos felé mutat aki amint meghallja a tequila szót, rögtön felkapja a fejét. Kornél felé mutatja a négy ujját, ha már lúd akkor legyen kövér. Ő maga sem rendszeres fogyasztó, hiszen elvileg nem ihatna, főleg nem a gyógyszerre amit szed, de jelen körülmények között ez egy csöppet sem zavarja, a gondolatai valahol egész máshol járnak...
 - Veszélyes? Ugyan már...
Nem húzódik el, pedig a természetéből adódóan az lenne a minimum, hogy hátrahőköl egy vámpír közelségétől, de neki eszében sincs elhúzódni, sőt. Élvezi, hogy a lány ennyire közel van hozzá. Egyszerre érzi a veszélyt és a kihívást a dologban, izgatja a dolog, nagyon is, pont ezért kezdett bele a kis játékba. Egészen addig nem fordítja el a tekintetét ameddig az italok meg nem érkeznek. Aztán hirtelen kapja oda a tekintetét, rámorog a pultosra amiért félbeszakította a kis jelenetet, de a hangos zenétől nem hallatszik semmi, így az italért nyúl, kettőt odalök az Eridonosnak, a két másikat magához húzza, a kezére sót szór, majd megfogja a citromot, és úgy ahogy kell, elkíséri velük az átlátszó folyadékot. Egy ideig a tömeget bámulja, majd egy idő után azon kapja magát, hogy a szőkét tanulmányozza, méghozzá félrebillentett fejjel, érdeklődő tekintettel. A keze akaratlanul is elindul az irányába, mintha mágnes vonzaná, végighúzza az ujjait a lány szőke tincsein, a szeme összeszűkül, a légzése felgyorsul, hiszen a természetétől idegen, hogy az ellenséggel pajtáskodjon, pláne ilyen mértékben. Így ezzel nem csak Oliviát, hanem magát is teszteli.
 - És most?
Fintorogva körbepillant, a szabad kezével hanyagul a pultra támaszkodik, míg a másik még mindig a szöszkén pihen.

Olivia

 - Nem kell megtagadnod magadat, azért vagyok itt, hogy ne ölj meg senkit. De nem végeztem valami jó munkát.
Mintha ezt beszélték volna meg, vagy mégse? Innia kell, hiszen ez élteti, ez ad neki erőt, ettől lesznek a hétköznapok elviselhetőek, a probléma ott van, amik a létfenntartása mások életébe kerül. Ezért egyezett bele abba, hogy segít neki, bár amilyen csökönyös ez a lány, egy örökkévalóságig fog tartani, mire ezt megértetni vele. Egész biztos benne, hogy ez volt az, ami zavarta Oliviában, a halál szaga, ami állandóan körüllengte, most is körüllengi, de a kavalkádban kevésbé érdekli. Sok impulzus éri, bár legerősebben még mindig a szőkét érzi, de ez csak azért van, mert rá koncentrál. Emberi alakban nehéz egyszerre több helyre figyeli, tekintve, hogy van valami ami sokkal inkább leköti a figyelmét és ettől az egész csak még nehezebb lesz, ráadásul mégiscsak férfiból van, még akkor is ha valami mutálódott benne és szereti nézni a szépet.
 - Nem tartana vissza az, hogy lány vagy.
Jelenti ki egyszerűen, és majdnem biztos abban, hogy ez igaz is. Bár lehet, hogyha ilyesmire kerülne sor, akkor a másodperc törtrészéig talán elgondolkodna, de ő könnyebben veszi észre a szemében a szörnyeteget, mint bárki mást, ez az egyik előnye annak, hogy pont vele van, ő is szörnyeteg.
 - Áhh, bűzlik, azért ennél válogatósabb vagyok.
Egy pillanatra felhúzza az orrát, mintha fintorogna, de nem tud sokáig gondolkodni a témán mivel egy másodperc alatt a tömeg közepén találja magát. Tétován körbenéz, zene, szívdobbanás, alkohol és izzadságszag, gusztustalan. Tényleg élvezik ezt a koruk béliek? Nehezen tudja elhinni, főleg, hogy zene se épp az ízlésének való, túl monoton, és összezavarja, de azért megragadja Olivia csuklóját megfordítja, hogy háttal legyen neki, majd szorosan magához húzza, a kezei a lány csípőjén. Ahhoz képest, hogy nem szeret táncolni, egész jól csinálja, bár még mindig nem érti mi ebben az olyan nagy dolog. Miközben a zene ritmusára lépked az egyik kezével a lány egyik vállára dobja a hajzuhatagot, szabaddá téve ezzel a nyakát. Lehajol, végighúzza az orrát az Eridonos füle mögött, érezhetően borzong meg a hatására, hiszen mégiscsak ő egy vámpír, de most valamiért nem érdekli a dolog annyira.

Olivia

Nem az a táncolós fajta, sosem volt az. Legtöbbször kényelmetlenül érzi magát a tánctéren, olyan érzése van, hogy mindenki őt bámulja, hogy nevetnek rajta...lehetséges az ezek az érzések gyerekkorából maradtak meg, de még mindig erősen élnek benne, akárhogy is próbálja elnyomni. Itt viszont senki nem figyel rá, mindenkit valami más köt le, ráadásul sötét is van, csak a villódzó fények világítják meg őket egy pillanatra. A zene üvölt, a szövegét még csak véletlenül se érti, bár nem is biztos benne, hogy az egy-egy szó amit a hangfalakból szól egyáltalán értelmes összefüggő mondatot alkot, de nem is érdekli. Jelen pillanatban egészen más az, ami a leköti a gondolatait. Ő annyira próbál jó lenni! Minden erejével azon van, hogy megváltozzon, hogy méltó legyen arra, hogy szeressék, de egy-egy sötét gondolat mégis visszarántja. Hiszen ő egy szörnyeteg, soha nem élhet normális életet, még akkor sem, ha akarna, hiszen a természet körülményei megakadályozzák. Örökké titkolóznia kell majd, ha az emberek megtudják az igazat megint csak a társadalom peremére kerül, az egyéb problémái sem fognak soha elmúlni, csak elnyomni lehet őket. Gyógyszerek, a farkas pofája a pocsolyában, sikolyok, a dübörgő zene. Egy pillanatra egészen elfogja a hányingert amikor ismét feleszmél, hogy ő soha nem lesz normális, még akkor sem, ha belegebed. Még ha nem is lenne vérfarkas, még akkor is csak selejtnek minősülne. Már nem is hallja a zenét, a teste automatikusan lép valami ritmusra, egész egyszerűen elsötétül előtte a világ így esélye sincs észrevenni, hogy Olivia közben szembefordult vele. Ha magánál lett volna abban a pillanatban, lehet, hogy eltolta volna. De a csók egész egyszerűen kirántja abból az állapotból amibe saját magát lökte. A tüdeje megtelik oxigénnel és szinte reflexszerűen mozdulnak meg az ajkai. A karjait a lány köré fonja, lehajol hozzá, hogy mindkettőjüknek egyszerűbb dolga legyen, aztán egyszer az egész abbamarad. A lánykezei lehullanak róla és mintha mentegetőzne. Kornél azonban nem engedi el, a kezei továbbra is a lány csípőjén nyugszanak, kifújja a levegőt, megrázza a fejét, majd egy mielőtt még meggondolná magát, megemeli Oliviát, az egyik kezével tartja, hogy egy szinten legyenek és a szemébe tudjon nézni a másikkal végigsimít a gerincén majd a tarkójánál fogva közelebb húzza magához és most ő csókolja meg, erőszakosan, követelőzőn. Nem valami kedves mozdulat egyik sem, de hát, ez a vele jár.

Olivia

Jó ideig nem foglalkozik semmivel. Egész egyszerűen belefeledkezik a csókba és minden pillanatát megbecsüli. Nem kell felesleges gondolkodnia, aggódnia és problémát kreálnia. Mert az agya a nap minden percében ezt teszi, akaratlanul is mindig mindenben a hibát keresi, hiszen valahol ő maga is egy hiba. Hiba az, hogy akkor éjszaka életben maradt, sokszor kívánta bár meghalt volna. Az egész lénye természetellenes és ez átitatja a mindennapjait, de a legtöbbször megtud vele birkózni, csak másra kell fordítani a figyelmét, vagy a kelleténél egy kicsivel többet kell bevennie a csodabogyóból, ez attól függ mikor milyen hangulata van. Most viszont egészen addig csókolja Oliviát ameddig a lány el nem húzódik. Kornél összevonja a szemöldökét és hallgatja a lány szavait. Ő azért ezt nem vette ennyire véresen komolyan. De úgy tűnik, talán ismét félreértették, nem ez lenne az első eset. Azt hitte, jól tudják magukat érezni, tetszett neki a lány és ha nem cipelnék a saját batyuikat akkor talán esélyük lett volna egy szép estére, de ha nem hát nem. Ő biztosan nem fogja erőltetni a dolgot.
 - Kérlek.
Mondja szívélyes hangon, miközben leteszi, és egy lépés tesz hátrafelé, jelezvén, hogy neki igazán mindegy. A zsebébe süllyeszti a kezeit, sem a tekintetén, sem az arcán nem látni semmiféle érzelmet, mert valójában nincs is. Ha Oliviának ez a szíve vágya, akkor hát megkapja, ő biztosan nem fog sem kiakadni, sem pedig erőszakoskodni. Egyszerűen csak megvonja a vállát, és felteszi a kapucnit a fejére.
 - Kint megvárlak, ne csapolj meg senkit, ha lehet.
Nem kiabál, tudja, hogy ha normál hangerővel beszél, az Eridonos akkor is tisztán fogja hallani minden egyes szavát. A következő pillanatban pedig már meg is fordul és ügyesen eloldalaz az emberek között a kijárat irányába. Követi a friss, hűvös levegő illatát, ami józan gondolatokat ígér neki. Amint kiér, rögtön tudatosul az agyában mennyire büdös volt odabent, és meleg. Magán érzi még azokat az embernek a szagát is, akik véletlenül érintkeztek vele, undorító. Kicsit odébb sétál a bejárattól, közben előveszi a cigiért és az öngyújtóját és egy laza mozdulattal rágyújt. Ráérősen füstöl, hiszen sehová nem siet.

Olivia

Ráérősen szívja a cigijét, hiszen nem siet sehová, nem mérges nem ideges, leginkább üresnek titulálná magát. Hiszem nem érez semmit, ő az a fajta aki nehéz megmozgatni, eddig egy embernek sikerült igazán, de ő túl jó hozzá. Miért jut ez most az eszébe? Szabad kezével az orrnyergét kezdi dörgölni, legszívesebben morogna, de mivel néhány méterre tőle egy párocska lelkesen "beszélget" inkább visszafogja magát, helyette inkább csak a fogát csikorgatja, szórakozásképp. Néhány másodperc teljesen kiesik neki, mintha látná maga felé futni a szőkét a következő pillanatban pedig már ők is ugyanazt csinálják, mint néhány méterre tőlük a párocska. A szabad kezével végigsimít a lány oldalán, csak a miheztartás végett. Maga sem tudja, miért teszi ezt, mert nem érez semmi különöset a lány iránt, mégis valami mintha egymáshoz kötné őket, talán az, hogy mindketten szörnyek, hogy mindketten rosszak, Oliviában nem tehet kárt, nem úgy mint...benne. A gondolatra elhúzódik, lazán szív bele a cigijébe, majd elpöcköli a csikket és oldalra billentett fejjel figyeli a lányt.
 - Felesleges az érzelgősség, mást szeretek.
Nyögi ki nagy nehezen, a keze ökölbe szorul, még fel is horkant. Legszívesebben beverné a falat, aminek most nekitámaszkodik. Addig ütné, ameddig az egész düledező romhalmaz össze nem szakadna. Miért nehezíti meg a saját dolgát? Fintorogva nézi a lány, fél attól, hogy mi lesz a reakció, mert úgy érzi, az ő hibája az egész. Hiszen ő adott neki félreérthető jeleket, de a lényeg még most sem változott. Olivia csinos, és szabad és szörnyeteg, akárcsak ő. A szerelem, a normális élet számukra lehetetlen, hát miért szenvedteti magát? Miért ne lehetne szimplán csak, hogy jól érezzék magukat együtt, kötöttségek nélkül? Fogalma sincs, hogy mit akar, a gondolatok kergetik egymást a fejében, úgy érzi, megőrül tőlük. Soha nem gondolkodott sokat, inkább az ösztöneire hallgatott, azok soha nem hagyták cserben. Féloldalas mosoly húzódik a szájára, nyom egy csókot a lány szájára és körbepillant.