BK Fórum - Budapest és környéke

Emma & Mesélő

Budapest, 03.02.

Kellemes, tavaszi napsütés jellemezte az első, tavaszi napok egyikét. Bár, még nincs oka a felhőtlen örömnek és a téli kabát rituális eldobásának ideje sem jött még biztosra el, de már azt lehet mondani, hogy tavasz van. Naptárilag. Azért még nem gatyarohasztó melegre kell számítani, de úgy érzi, a mínuszokat, a jeget, és a fagyos, havas szélvihart elfelejtheti egy időre. A természet éledezik hosszú álmából, lassan borul majd zöldbe minden, előkészítve a még távolinak tűnő nyarat. A pakliban persze még ott van, hogy egy nem várt havazás még megmutatja magát, a faggyal együtt, de már sokkalta tiszavirág életű dologra kell számítani, mint amilyenre decemberben, januárban lehetett tekinteni.
Ezen a szép napon döntött úgy, hogy fogja a hétmérföldes csizmáját, és világgá menetel helyett, kirándul egyet, barangol a friss levegőn, feltöltődik egy kicsit a téli, visszavonult élet után. Ennek viszont most nem a már ismert, jól bejárt kastélyt és környékét szerette volna meglátogatni és valahogy most a faluhoz sem volt túl nagy hangulata, nem mintha akármi gondja lett volna a két hellyel. Egyszerűen messzebbre vágyott jelenleg, mint ami szinte karnyújtásnyira volt tőle. Így gondolta ki, hogy ha már nem otthon kell lennie, illetve annak környékén, elhatározta, hogy kicsinyke országa fővárosa felé veszi az irányt, látogat el és nézi meg magának épp azt, amit kigondol. Nem készülődött sokat, egy egyszerű mintás felsőt, egy farmert és hozzá vastag pulóvert húzott magára, hiszen ez elég volt egy kabátnak is, így már csak a táska hiányzott a válláról a induláshoz. Kevés dolgot tervezett cipelni, így csak a reggelinek való, egy kis nasi és innivalót zsúfolt bele, persze a könyv nem maradhatott el. Amikor már kellően késznek érezte magát, az órájára pillantott még utolsónak és megindult kifelé az állomás felé, remélve, hogy nem kell órákat várnia a vonatra.
Kilépve és séta közben élvezte a napsütést, a hűs, kellemes levegőt, mely cirógatta, míg nem oda nem ért. A menetrendet elnézve, nem tévedett sokat és így várnia sem kellett az idők végezetéig. A vonat fél órán belül már döcögött is be az állomásra, felszállva foglalt le magának egy kabint, helyezte magát kényelembe és könyvét előhalászva foglalta le magát, az út hátralevő részében. Az idő repült, nem figyelte, csak néha-néha pillantott fel, hogy merre járnak, mennyire van messze Budapesttől. A visszamaradt lapok fogyatkoztak, ahogy a táv is, végül pedig, a vonat kicsit késve ugyan, de beérkezett az állomásra. Összepakolva szállt le, vette nyakába a várost, mely nem volt idegen számára, jól ismert pár helyet, tudott útvonalakat. Terve viszont nemigen volt, nem készült önmaga számára programmal, hogy mit és merre fog meglépni, úgy néz ki a spontán ötlettel kell élnie. Elgondolkodva ült le egy padra, míg megreggelizett és a siető, rohanó embereket nézte, miközben agytekervényei forogtak. Annak idején, amikor belekóstol a mugli egyetem világába, számtalan szórakozóhelyet, múzeumot keresett fel, a kávézókról és pubokról nem is beszélve. Nem maradt sok lehetősége, egy-két kósza ötlete akadt, de a végsőt egy, épp a közelében kipakolt plakát döntötte úgymond el. Az állatkertet hirdette, csalogatta a tömeget és ő maga is kénytelen volt engedni neki. Nagyon régen járt arra, még egészen pici volt, azóta pedig biztosan sok minden változott. Így döntötte végül el, indult meg az állatkert felé, hol gyalog, hogy tömeg közlekedve szelte át a várost, egészen az állatkertig. A sorát kivárva váltotta meg jegyét, épp időben, hiszen a nagy tömeg még sehol sem volt és belépve indult meg a túrára. Nem sietett, elidőzött ahol csak lehetett, megnézett mindent, amit csak az állatkert engedett. Hosszabb megállókat, pihenőket betervezve lassította az amúgy hosszú, szapora lépteit, hiszen akaratlanul is végigsietne az állatok közt, lemaradva dolgokról. A következő megálló előtte a zsiráfok voltak, melyeknél a kezében szorongatott lapocska szerint, nemrég született kiszsiráf várja az érdeklődőket. Mindig is jópofa állatnak tartotta őket, néha saját magát is zsiráfnak érzi egy alacsonyabb társaságban, így gondja nem volt semmivel. Megállva nézte, ahogyan a kicsi lépeget, eszik és ahogyan a többiek viselkednek vele. Körülötte zaj, fecsegés, gyerekek, önmaga pedig teljes csendben ácsorgott, egyedül. Nem volt gondja vele, nem akart feltűnő lenni, társaságéhesnek látszani, de a társaság magától is rátalált. Így, kicsit ugyan meglepte amikor a közelében felcsendült egy kellemes hang, láthatóan neki címezve szavait, de nem bunkó ő, amint felfogta, hogy igenis hozzá beszélnek, már fordult is a hang gazdája felé. Első pillantásra nem tűnt neki ismerősnek, sokadikra sem, de még ezzel az indokkal sem akarta elküldeni ők. Inkább mosolyodott el végül, rázta meg fejét a kérdésre, hiszen a semmiben és a nézelődésben igencsak nem tudná megzavarni.
- Szia, nem dehogy. Most épp szabadnapos vagyok. – válaszolt végül, majd visszatekintve a kifutóra, újfent megszemlélte a baba-zsiráfot. Kicsit közelebbről, kicsit jobban látta, mint eddig, talán az is közrejátszott, hogy a zsibongó ovis csoport tovább állt, így közelebb merészkedik, mint eddig.
- Jópofa. Meg ahogy botladozik, aranyos. Öüühm.. még nincsen neve. – nézett le a papírra a kezében, majd a lányra tekintett ismét. – Amúgy, Botond vagyok. – bökte ki a nevét, csak úgy, random módon és szabad kezét felé nyújtva üdvözölte, kicsit megkésve. Valóban jó ötlet a kiruccanás, talán többször is megejthetné.