Budapest

Mr. Szalai

Az a jó ebben a létben, hogy az egyik pillanatban még a kastélyban, a másik pillanatban pedig már Budapesten vagy. Az egész már annyira természetes, hogy fel sem kapod a fejed, hevesebben sem ver a szíved, gyorsabban sem veszed a levegőt, mert minek, ez már megszokás. Dr. Nádori Pál azt mondta a megszokásról, hogy csak egy múló szeszély, ami csak azért van jelen az ember életében, mert az ember retteg attól, hogy előrelépjen az újdonság veszélyes vizére. Állítása szerint, épp ezért vagyok az álszentség csúcsa: megjátszom önmagamat, mutatom a megszokások gyönyöreit, aztán meg igazából minden másodpercben azt keresem, hogy valami újba keveredjek bele. Az ember már a saját pszichológusába sem bízhat. Az ember igazából senkibe sem bízhat. Főleg akkor nem, ha... Elfogok késni!

Budapest. Tömöttség, rohanó villamosok, száguldó metrók, érdekesebbnél érdekesebb emberek körülötted lézengve, arcodra fagyott hideg és meleg édes keveréke. Aztán a megérkezés a végcélhoz, ajtó kinyílik, az ember belép és megcsapja azaz önfeledtségtől telefűtött szag, amitől már tudni lehet, hogy az emberek az átlagosnál bátrabbak lesznek. Még be se léptél az ajtón, de már a negyedtömeg megtalál. Jönnek, köszöngetnek, kérdezgetnek, ölelnek, s elvárják, hogy tudd a nevüket, te pedig legszívesebben az anyukájuk mellé küldenéd őket vissza név nélkül, de hát nem teheted, így válaszolgatsz, próbálsz kedves lenni, már amennyire a személyiséged engedi, és igyekszel a legtermészetesebb maradni a legnagyobb pókerarccal az arcodon, ami létezik. Művészkörök. Megnyítók. Karsa B. Bálint neve beleivódott lassan ebbe a közegbe. A divattervező, éljen-éljen, a divattervezők Man Rayje! - olvasható a muglilapokból, jelen esetben meg úgy nézhetek ki, mintha egy közkedvelt politikus betért volna ebbe a kis kultúrától bűzlő pubba. Eléggé ambivalens két szó, tisztában vagyok vele, a közkedvelt meg a politikus együtt, de így legalább átadhatom, megmagyarázhatom, hogy itt és most hogy is áll a helyzet velem meg a többi ember között. Úgy tesznek mintha kedvelnének, mert azt hiszik, mennyire befolyásos tehetség vagyok és amúgy is, közben pedig a hátuk közepére sem kívánnak. Én viszont egy jó erős whiskyt kívánok. Úgyhogy kilépek a közegből, a pulthoz lépek, rendelek, természetesen megkapom, aztán elindulok a kiállításra, mert hát megnyitó van. A régi Képzőművészes csoporttársam kiállítása. Van itt egy képem is, eléggé pocsék, még az egyetemen adtam neki, aztán felhívott két hónappal ezelőtt, hogy kirakhatja-e, én meg mondtam, tegyen amit csak akar. És kitette. Hogy rühellem én az embereket. Még szerencse, hogy eltűnésben jó vagyok, bár ezzel a whiskyvel a kezemben, már eléggé elviselek mindenkit.

- Áhá. Már tudom miért törődnek itt velem ennyire. Ezek a képek pocsékak - jegyzem meg félhangosan a teremben az egyik kép előtt. Érzem az emberek tekintetét az arcomon, a hátamon, s felnevetek. Nem nézek senkire, mereven nézek két képet, egymás mellett szorosan, mintha ikrek lennének, közben pedig az egyik az enyém. Amit hangosan kimondunk, az sosem a teljes igazság, csupán várjuk, hogy kinek van annyi vér a szóval ott, hogy megmondja a véleményét velünk szembe. Dr. Nádori Pál idegesítő, kötözködő vakarcsnak hívott. Igaza volt. - Legalább a whisky finom - ma azt hiszem, részegre iszom magam. Nálunk így dívik.

Mr. Szalai

Igazából, ahogy állok a whiskys pohárral a kezemben a kép előtt, a lézengő tömeggel a hátam mögött, arra gondolok, hogy az ég miért kék, a fű meg miért zöld, s valójában mi a Jahve-t keresek itt. Nem tudom eldönteni, hogy miért jöttem el, de azt hiszem azért, mert nem volt jobb dolgom, s mert érdekelt, igen, meglehetősen égetett belülről a kíváncsiság, hogy a régmúltból felbukkant csoporttársam, az aki szökőévente egyszer járt el velünk szórakozni és akkor is kimondottan csak narancslét ivott, jó, kis vodkával kísérve, de szóval ez az ember miféle kiállítást szervezhet. A festészet a megélt, elkorcsosult, szürrealista tettekről szól. Azt tedd, amit akarsz, s megtedd azokat, amiket rettentő módon elítélsz. A festészet kockázat és önmagad tükrének kettőse. Emlékszem, amikor Erdődy József Attila tanár úr azt a feladatot adta, hogy álljunk a tükör elé egyik éjszaka, és csak rajzoljuk le minden gondolkodás és agyalás nélkül, amit látunk, ez a csoporttársam, akinek most a kiállításán vagyok, egy egész elcseszett nagyszobai csendéletet rajzolt. Önmaga nélkül. Még csak az árnyéka sem volt rajta. Bútorok, szőnyeg, és ennyi. Lélek nélküli rajz, a címe az volt, hogy 'Életem, röviden'. Mindenki arra koncentrált, amit először látott a tükörben, ami nyilvánvaló volt: a fáradt, elkarcolt önmagát, néhányunkon még az is látszott, hogy éppen részeg. De ő bútorokat rajzolt. A Tanár úr az ő rajzán keresztül szemléltette azt, hogy egy festőnek úgy kell ismernie saját magát, mint ahogy egy pszichológus se ismeri az embereket - és ezt kell visszaadnia. Nem szájbarágósan, nem mintha egy ovis csoportnak magyaráznánk meg Darwin-elméletét, hanem egyszerűen, simán, a valódit papírra. Utolsó év első felében volt a nagy áttörése, akkor rajzolt először olyat, hogy hűha. Fruzsina csak 'kései gyereknek' nevezte, még akkor is, amikor neki mondott valamit. Fruzsina bírta őt. A két ellentét mindig megérti egymást. Ahogy erre gondolok, kortyolok egyet a whiskymből, s közben feltűnésmentesen körbenézek, de nem találom. Egész este nem találtam Őt, pedig ha valakinek a csoportból itt kéne lennie miatta, akkor az Ő. S ekkor meghallok mellettem egy hangot. Mondatokat. 'A megnyitókon inkább bort vagy pezsgőt isznak...' Grimaszt vágok, és afelé nézek, ahonnan ezeket a szavakat hallom. Nem ismerős. Nagyon nem ismerős, szóval nem lehet rajongó, mert azok már a bejáratnál megtaláltak úgy, hogy alig kaptam levegőt, alig jutottam az italomhoz, pedig az eléggé nagy bűn lett volna.
- Közkedvelt politikus, az - végre elsüthettem szóban is a remek kis képzavaromat, igazán büszke vagyok magamra, a hangom persze fagyosabb az oroszországi télnél, a testtartásom meg olyan sziklaegyenes, mint a kifutókon loholó kőszobor férfiaké. Akik már nem férfiak, de ez más kérdés. - Amúgy meg honnan veszi, hogy nem egy olyan ritka különleges művész vagyok, aki utálja a bort, a pezsgőt, és csak a whiskyt vedeli temérdek számra? Végtére is, Bukowski se a borozási szokásairól volt híres... Ha jól tudom, persze - és persze, hogy jól tudom, mert miért ne tudnám jól, ugye. Inkább iszom... iszom? Innék, ha tudnék, de nem, nem tudok, mert elfogyott. Marde. Jobb kezemben a pohár, megfordulok úgy, hogy a hátam mögötti tömeget lássam, háh! Mily szerencse! Egy "jó barát".
- ANDRÁS! - csettintek a bal kezem ujjaival, üvöltök is hangosan, hogy meghallja, kit érdekel a tömeg, kit érdekel, hiszen ismernek, ez már csak így megy. András felém néz, én felemelem az üres poharamat, s a pult felé bólintok. Úgy néz ki megértette, mert sóhajtva igaz, de elindul az italkuckó felé. András jófej, bírom a buráját, főleg, hogy csak ilyenkor látom és konkrétan ennyit is szoktunk beszélgetni egymással, de hát ő egy nagyon menő kurátor, nem ér rá olyanokra, mint én, amikor igazgatókkal kell tárgyaljon... az időjárásról. Inkább az időjárás, mint ez a mocskos élet kibeszélése, nem? Dehogynem. Na de nem, amúgy kedves fickó, bírom. Mint aki jól végezte a munkáját, visszafordulok a kép irányába, ekkor ez az idegen már a festmény melletti táblát pásztázza. "Karsa B. Bálint". Ki a francom az. Ja én. De mivel ő szemlátomást nem tudja, én pedig imádok játszani, ezért pókerarc fel, s mint valami megjátszott sznob az üres pohárral, a mókázás beindul. Vagy valami olyasmi. Dr. Nádori Pál ezért gerinctelen, lelketlen féregnek tartott, aki lelkiismeret-furdalás nélkül űzi az emberekkel folytatott játékokat. Mindig azt válaszoltam erre, hogy ezekben a játékokban én nem hazudok, csupán belemegyek abba a szerepbe, amit a többi ember rám ad. Tehát nekem azért, mert nem hazudtolom meg a többieket, miért kéne, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen? Az vagyok, akit csak akarnak, hogy legyek. Ennyire egyszerű.
- Nem ismerem, de ezzel a névvel biztos valami vidéki suhanc. Egyszer volt egy Bálint ismerősöm, az irritálóan magasról lenézett mindenkit. Olyan, "ki ha ő nem" típus, közben pedig igazán imádnivaló volt. Így van ez - a mély bariton külön életet él, nem is figyelek oda, miket ejtek ki a számon, csak állok ott egyenes derékkal, üres pohárral, alkotásra kész üres lélekkel, s nézem a szembelevő 'iker-festményt'. Röhejes ez az egész. Elvétve egy-két szín, közben meg az egészet a fekete-fehér valóság komolysága hatja át. Az egyetemen éltem ki a fekete-fehér szenvedélyemet. Mindent úgy rajzoltam, mindent úgy festettem, s így is írtam. Függője lettem. A tanáraim azt hiszem, a végére már beleuntak vagy megszokták, hogy itt van ez az elkorcsosult emberi fajzat, aki a valóság nosztalgiáját csepegteti ide, mindenféle színkavalkád nélkül. 'Engedjük át, és jók leszünk mindannyian!' Vagy csak ennyire volt hatással rám akkoriban a három betűs, L-lel kezdődő szavak gyöngye.
- Prága? Új... micsoda? - a szokásos érdeklődő, de összezavart fej és tekintet, amitől Fruzsina, de még Léda is nevetve hagyja ott a társalgást, otthagyva engem, mert egyrészt olyan jó fejek, hogy nem akarnak lebuktatni, másrészt mennek a következő italukért, mert állításuk szerint, józanon nem lehet engem kibírni. Aljas rágalom. - Új, ja, Művészet. Igaza van, nem ismerem, túl műveletlen vagyok én hozzá, én kis nyomorult politikuslélek, fúj-fúj, micsoda emberek vannak, micsoda lelkek vannak, fúj!
- Itt a whiskyd, te idióta, akivel beszélnem kell a kiállítás után! Van egy megbízásod vagyis nekem feléd, ha minden jól megy, szóval igyál még, hogy igent mondj - állít mellém András ezzel a szöveggel, az üres poharat elviszi, a telit itt hagyja, én meg a hátának fordítva grimaszt vágok, majd visszanézek a képre és belekortyolok a whiskymbe. Éget. Imádom.
- Emberek. Csak a baj van az összessel! - jegyzem meg színpadias sóhaj közepette, majd a terem másik végébe nézek. Nem töprengek sokat, odasietek, van ott egy polcos szekrény, nem most járok itt elsőnek, a földre teszem a poharat, a szekrényről lehalászok egy bazi nagy fehér lapot, valami ócska ceruza is leesik a földre vagy már ott volt? Mindegy lényegtelen is. Rajzolni kezdek a földön. Tömeg, rajz, és whisky. Az édes hármasaim. Egészen biztos vagyok benne, hogy megmaradt a társaságom; társaságra mindig szükségem van. Elcseszett mérleg vagyok, méghozzá halloweenes példány, szükségem van emberekre magam körül, hogy érezzem a zsenialitásomat.

Fekete-fehér vonalak a beszürkült fehér papíron. Égesd el az üres lelkedet, hogy kézen-fogva sétálgass majd vele egy kiállítás közepén. Égesd el a lelked. Égesd el a lelked.