Nem láthatta a meglepett arcomat, mikor megtudtam, hogy milyen étrendet követ. Továbbra is voltak kétségeim afelől, hogy ez mennyire volt hiteles állítás a részéről, de ha azt néztem, hogy alapvetően a vérre van szüksége, akkor másodlagos már, hogy mellőzi a húst a táplálkozási szokásaiból. A kedvéért rántott sajtot ettem rizzsel, hogy ne lógjak ki a sorból. Szeretem amúgy. Mármint az ételt. Kellemetlen lett volna szerintem, ha hústálat rendelek, pedig tudom, hogy szemforgatás nélkül tűrte volna. Meg amúgy is, ha nekem egyszer belekezd a hegyi beszédébe, azonnal otthagyom. Nem érdekel, hogy utána mit gondol rólam.
Az ebédre idő előtt megérkeztem. Úgy tűnt, ezt a szokásomat hamar megjegyezte, ugyanis ő is egy kicsivel korábban jelent meg a lebeszélt időponthoz képest. Magát az étkezést nem ragoznám túl, éhesek voltunk, de a gyomrom az izgalomtól mindvégig egy kissé össze volt szorulva. Annyit legalább megtudtam róla, hogy az anyukája is vegetáriánus, ő pedig a tengeri ételeket például szereti, úgyhogy nem annyira nehéz megtalálni a közös nevezőt. Furcsa látványt nyújtott sapkában, napszemüvegben. Kicsit a bulvárlapokra emlékeztetett, mintha Michael Jacksonnal randiztam volna, vagy egy olyan hollywoodi hírességgel, akit bármikor hasonlóan letámadhattak volna az utcán, ha felismerik. Ha erre gondoltam, legalább egy kicsit elmosolyodtam, és csökkent bennem a félvámpírsága miatti együttérzés.
Jóllakottan távoztunk a formaiságok után, az étteremtől pedig gyalogszerrel mehettünk át a galériába. Kortárs akvarell, ahogy az az átnyújtott prospektuson is szerepelt. Féltem, hogy ez a kettő együtt valami hihetetlenül sznob légkörben fogad majd minket, így meglehetősen nyers arccal léptem be a kiállítótérbe, a drága jegyek megváltása után, aminek összegét később kívántam rendezni vele. Ha már én hívtam meg, én akartam állni e számomra jelentéktelen árat is. Miután összekaptam magam, már az első alkotást figyeltem, majd az arcára pillantottam.
- Ehhez te értesz igazán, szóval hallgatlak. Majd ásítok, ha túl részletes vagy – mosolyodtam el. Kezdtem úgy érezni, hogy túl nagy szívességet tettem a részemről, hogy eljöttünk. De szépnek szépek, és szoktam is kiállításokra járni, viszont a kortárs néha ijesztő műfaj. Meg azt akartam, hogy megtörje a csendet, és szórakoztasson. Elővettem a zsebemből egy csomag nógrádi sós pálcikát, közismertebb nevén ropit, majd a kezébe nyomtam. - Tényleg el akartam jönni. És bocs, hogy goromba voltam a bagolyban… - s hogy tovább érzékeltessem vele a nyitásomat, egy pillanatra még a nyelvem is kiöltöttem

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809708#post809708][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 22:19[/b][/url]

Öleltem és ragaszkodtam hozzá, mert ott és akkor ő volt az egyetlen, aki segíthetett rajtam, függetlenül attól, hogy egyúttal neki köszönhettem a fájdalmas harapást. Ritkán érzem magam ennyire gyengének, és valószínűleg nem fogtam fel az előbb, hogy mit is tettem, s miért féltett ennyire az ösztöneitől. Nagyon hamar, akár pillanatok alatt rossz vége lehetett volna az érintkezésnek. További intő jel kellett volna legyen, hogy még sosem csinált ilyet, az egész egy hatalmas belső harc lehetett a számára, ami alatt mindvégig a kapaszkodókat, a kettőnk közötti határvonalat kellett keresnie. Meddig mehetett el, és melyik az a korty, ami már sok lett volna. Megálljt parancsolni a vágyainknak, éppolyan nehéz volt neki, mint nekem, aki önként kínálta fel magát, megfeledkezve arról, hogy mivel jár még az ő mássága. De ugyanúgy kattogott az emberi és a vámpír oldala is. Láthatóan nem tudhatta, hogy öröm vagy bűntudat, aminek helye volt a szívében.
- Szerinted mikor fog eltűnni? – ha egyáltalán lesz ilyen. Félve kérdeztem meg, mert perpillanat sokkal jobban érdekelt a karom állapota, valamint a saját egészségem, mintsem az ő vívódása. Ezt a meccset már rég le kellett volna játszania magában. Tényleg egy kezdő félvámpírt fogtam ki, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy még sosem harapott meg senkit. Annyiban igaza volt, hogy nagyon kevés méltó embert találni erre a feladatra, elvégre a vérnek tiszta dolognak kell lennie, a kísértés pedig túlságosan nagy lehet, minden egyes alkalommal. Nem gyilkos ő, hogy valaha is meg merje ezt kockáztatni. Majd ha elég idő telik el az átváltozása óta, és elfelejti a korábban meghatározó korszakát, feladva azt, hogy megóvja magát… De Min Jong mindvégig ember marad majd a szíve mélyén. Túlságosan békés, hogy agresszív legyen. Legalábbis így ismerem.
- Vigyázhatnál magadra – nem akartam kioktató lenni, de valamennyire mégis olyanra sikerült. Aki egy kicsit forgatja a szakirodalmat velük kapcsolatban, az tudja, hogy meghatározott időnként égető szükségük van a vérre. Az életük múlhat rajta, ha elmulasztják. A rossz közérzet tapasztalható volt a vattacukorevés közben is. Ilyenkor elég egy apró inger, hogy beinduljon a vágy. Viszont biztos voltam abban, hogy sokkal nehezebb így megállt parancsolnia, ha egyszer újból hozzájuthat a vörös nedűhöz. S ha valaha is azt akartam, hogy erre újból sor kerüljön, azt egy jól kitalált rendszer keretében képzeltem el.
Én sem akartam tovább gerjeszteni a vitát. Az előző mondjuk kifejezetten jól sült el, büszke voltam magamra, hogy eljutottunk ide. Ha nem lettem volna határozott, ő esett volna össze, míg így engem fenyegetett ez a veszély a veszteség miatt. Elmosolyodtam, és már alig vártam, hogy legközelebb kikérdezhessem őt arról, hogy pontosan mit élt át, amíg az állítólag finom véremből ihatott. Már ha képes lesz elmagyarázni, körülírni a benne zajló folyamatokat. De én is kezdtem úgy érezni, hogy egyre inkább vágytam rá. Még nem tudtam, hogy hol találhatnék neki helyet az életem bonyolult kapcsolati hálóján belül. Úgy tűnt, mintha azzal a kevéske emberrel is jelentősen megkavarodtak volna a szálak, és betelt volna azoknak a köre, akik iránt mélyebb érzésekkel voltam. És most mégis, mintha fel akarta volna borítani mindezt az érkezésével.
Miután erőre kaptam, utunkat folytatva a hazajutás kezdett el minket foglalkoztatni. A poénját lassú fejrázással honorálom, mert velem ugyan nem jön haza. Annak rossz vége lett volna, és nem éreztem magam készen arra, hogy az otthonomban fogadjam. Biztosan kiütköznének azok az idegesítő szokásai, amiket egyelőre képes voltam lenyelni, de ki tudja meddig. Másrészt kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy bármit is produkáljak… Így hát, amint megnyugodtam arról, hogy a titkunk biztonságban lesz, kiértem vele a sétány végéig, ahol az autóút kezdődött.
-  Nem halok bele az összegbe, nyugi. A házig eljöhetsz… Legalább láthatod, hogy hol élek. De remélem nem kell sokat gyalogolnod tőlem – fogtam rá a fájós karomra, mielőtt feltartott kézzel torpantottam a lábammal. – Stop! – eszembe se volt a villamossal utazni, helyette másodpercek alatt ott termett a piros taxi. Ajtót nyitottam neki, hogy aztán óvatosan én is beszállhassak, s mikor rövidesen megérkeztünk, elbúcsúzhassak tőle. Fizikailag és lelkileg is fájón. Egyből hiányozni kezdett.