Karmaim csikorogtak a fényesre pucolt padlón, apró lábaim meg-megcsúsztak a kövezeten. Csőrömet csattogtattam olykor bosszúságomban, minek hangját visszaverték a falak, ha már a zene odáig már nem hallatszott el. A vaskos faajtó előtt álltam meg, borostyán színű apró gombszemem az ott strázsálóra függesztettem. Némán álltunk, egymással farkasszemet nézve. Ő, a nagydarab, kopasz férfi és én, az apró madártestben kuporgó lány. És mégis ő volt az, aki tartott tőlem. Hisz ki az, aki nem tart az ismeretlentől?
Pár évvel ezelőtt léptem át először az előttem magasodó, robusztus ajtót, azóta már megszámolni se tudom hányszor csattogtam végig azon a folyosón. Mégsem ismert fel senki, hisz csakis ezt az alakomat mutattam mindenki felé. Nem ismerik a lányt, a tolvajt, azt, aki az információkat csepegteti. Csak a szarkát látják. Arc és név nélkül.
- Tüstént, Kopasz - recsegtem, tollaim kissé felborzolódtak egy pillanatra. Hangom metsző volt, mint a fém csikorgása a fémen, amitől egyből feláll a szőr az ember karján. Láttam, ahogy fintor fut végig a tag arcán, majd kelletlenül tárta ki az ajtót végre előttem. Köszönetképp belecsíptem a nadrágja szárába, majd betotyogtam az irodába.
Alulnézetből ittam a látványt, pár pillanatig kerestem valamit, bármit, ami az idő múlását idézheti, azt a pár röpke hetet, hónapot, míg távol voltam. Majd tompa puffanás jelezte, hogy végre magam vagyok a helyiségben. Két lépést tettem előre, hogy a harmadikat már a saját testemben tehessem meg. Az asztalhoz sétáltam, töltöttem egy pohárka whiskyt, hogy végül annak társaságában álljak meg a roskadozó könyvespolcok előtt. Balom vékony ujjait a gerinceken simítottam végig, el-elidőzve olykor egy-egy kötetnél. Szerettem azt a zugot, mindig Ágoston dolgozószobáját idézte fel bennem. Mert sosem feledhetem, hogy ki miatt váltam azzá, aki.
Végül oda se nézve emeltem le egy vaskosabb könyvet és ültem le a földre, hátamat a könyvespolcnak vetve. Bokámat összekulcsolva nyújtottam ki lábaimat és fektettem rá az elemelt kötetet. Aprót kortyoltam a whiskyből, aminek az ízét valószínűleg soha a büdös életbe nem fogom megszokni, majd a poharat inkább magam mellé tettem.
Így vártam, hogy a nehéz faajtó újra kinyíljon és mosolyogva biccenthessek a férfi felé és paskolhassam meg magam mellett a földet. Tudtam, hogy csupán másodpercek kérdése. Engem sosem várat meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809189#post809189][b]Demeter Janka - 2020.05.22. 00:05[/b][/url]

Karmaim csikorogtak a fényesre pucolt padlón, apró lábaim meg-megcsúsztak a kövezeten. Csőrömet csattogtattam olykor bosszúságomban, minek hangját visszaverték a falak, ha már a zene odáig már nem hallatszott el. A vaskos faajtó előtt álltam meg, borostyán színű apró gombszemem az ott strázsálóra függesztettem. Némán álltunk, egymással farkasszemet nézve. Ő, a nagydarab, kopasz férfi és én, az apró madártestben kuporgó lány. És mégis ő volt az, aki tartott tőlem. Hisz ki az, aki nem tart az ismeretlentől?
Pár évvel ezelőtt léptem át először az előttem magasodó, robusztus ajtót, azóta már megszámolni se tudom hányszor csattogtam végig azon a folyosón. Mégsem ismert fel senki, hisz csakis ezt az alakomat mutattam mindenki felé. Nem ismerik a lányt, a tolvajt, azt, aki az információkat csepegteti. Csak a szarkát látják. Arc és név nélkül.
- Tüstént, Kopasz - recsegtem, tollaim kissé felborzolódtak egy pillanatra. Hangom metsző volt, mint a fém csikorgása a fémen, amitől egyből feláll a szőr az ember karján. Láttam, ahogy fintor fut végig a tag arcán, majd kelletlenül tárta ki az ajtót végre előttem. Köszönetképp belecsíptem a nadrágja szárába, majd betotyogtam az irodába.
Alulnézetből ittam a látványt, pár pillanatig kerestem valamit, bármit, ami az idő múlását idézheti, azt a pár röpke hetet, hónapot, míg távol voltam. Majd tompa puffanás jelezte, hogy végre magam vagyok a helyiségben. Két lépést tettem előre, hogy a harmadikat már a saját testemben tehessem meg. Az asztalhoz sétáltam, töltöttem egy pohárka whiskyt, hogy végül annak társaságában álljak meg a roskadozó könyvespolcok előtt. Balom vékony ujjait a gerinceken simítottam végig, el-elidőzve olykor egy-egy kötetnél. Szerettem azt a zugot, mindig Ágoston dolgozószobáját idézte fel bennem. Mert sosem feledhetem, hogy ki miatt váltam azzá, aki.
Végül oda se nézve emeltem le egy vaskosabb könyvet és ültem le a földre, hátamat a könyvespolcnak vetve. Bokámat összekulcsolva nyújtottam ki lábaimat és fektettem rá az elemelt kötetet. Aprót kortyoltam a whiskyből, aminek az ízét valószínűleg soha a büdös életbe nem fogom megszokni, majd a poharat inkább magam mellé tettem.
Így vártam, hogy a nehéz faajtó újra kinyíljon és mosolyogva biccenthessek a férfi felé és paskolhassam meg magam mellett a földet. Tudtam, hogy csupán másodpercek kérdése. Engem sosem várat meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809236#post809236][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.05.22. 16:56[/b][/url]

Unottan kopognak az ujjaim a hatalmas faasztalon, ám a hangot elnyomja az igazgató folyamatos beszéde. Másfél órája tart a megbeszélés és  jelentéktelennél jelentéktelenebb dolgokról, amelyek olyan nyíltan pazarolják az időmet, hogy még gondolni sem akarok rájuk. Kékjeim vándorolnak az asztalnál ülő arcokon, az unalom legőszintébb formája ül ki rájuk. Az előttem ülő szőke nőre mosolygok, zavartan kapja el rólam pillantását, hogy végül egy tincsével kezdjen el játszani, hogy oldalra sandítva fürkésszen, azonban tekintetem már az igazgatón pihentetem. Érdeklődés csillog tekintetemben, ujjaim dobolása is leáll egy pillanatra. Az e havi elemzést már leadtam a készülendő projektről, aligha lenne itt már dolgom, a vezetőség mégis ragaszkodott a jelenlétemhez, akik most ugyanolyan unottan ülnek az asztalnál. Ujjaimat fonom a hűvös vízzel megtöltött pohár köré, ajkaimhoz emelem azt, apró kortyot követően koppan az asztalon ismét. Az igazgató tekintete találkozik az enyémmel, halvány mosolyt küldök felé, majd mikor közli, hogy végeztünk mára, aprót szusszanok. Türelmesen várom meg, amíg a tömeg eloszlik, a szőke nő zavart pillantással néz vissza rám az ajtóból, ajkai nyílnak szólásra, de megszólalni már nincs ideje, mert azonnal mennie kell, hiszen hívják. Szám szeglete remeg meg a mosoly közben, majd mikor mindenki elhagyja az irodát tűnik el arcomról, ahogy a csillogás a tekintetemből. Mélyet sóhajtok, kékjeimet hunyom le egy pillanatra, végül táskámat magamhoz fogva állok fel én is az asztaltól, hogy a kapott információt szinte figyelmen kívül hagyván, elhagyjam az épületet.
A faajtó előtt állva, mélyet szippantok az olyan ismerős levegőből, fáradtan nyomom le a kilincset, hogy belépjek rajta. Kékjeim akadnak meg rögtön a földön ülő lányon, immár egy sokkalta őszintébb mosoly kerül fel ajkaimra. Könnyedén lépkedek az asztalhoz, a táskát teszem le a lábához, fáradtan rogyok bele a bőrszékbe.
- Örülök, hogy visszataláltál hozzánk és ki is szolgáltad magad - a legalsó fiókot húzom ki és veszek ki belőle egy poharat, amit meg is töltök az aranyló itallal. Aprót kortyolok belőle, végül fejemet hátrabiccentem, szemeimet lehunyva szólalok meg. - Megszerezted az információkat? - ismét a lassú víz partot mos elvet követem. Tudom ki tette, már Weiss is tudja, csak arra vár, hogy megkapja az engedélyt, hogy elém hozza, azonban minél több információ jut a birtokomba róla, a terv annál egyszerűbb és kivitelezhetőbb lesz. Mindent tudni akarok a férfiról, aki megengedte magának ezt, és Jankával az oldalamon ez könnyebben megy, mint bárki eltudná képzelni. A hangtalanságban engedtem meg magamnak azt, hogy elhiggye, sikerült megfélemlítenie, én pedig csak türelmesen várom, amikor a kocka végre megfordul. Mert megfog, csak idő kérdése. Győzd kivárni, hogy a végén megilletődött könyörgésed töltse meg a szobát.