36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Alfred Nathan Declaire
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 83
Összes hsz: 103
Írta: 2020. április 26. 18:37 | Link

L A F A Y E T T E  B É L I V E A U
“Your mind is a weapon,
Keep it loaded”

Budapest, Saint bár, just smiling

Soha nem vártam lehetetlent az emberektől. Mindig annyira terheltem meg és le őket, amiről még biztosan tudtam, hogy elbírják. A határok meghúzása ilyenkor nem rajtam múlt, az adott személy keverte a lapokat, én csak, mint csendes szemlélődő várhattam a végkimenetelt. A rúnával sem volt másképp, amikor Sébastien lépett be – kis túlzással – az irodába, hogy meghúzza a határt, amíg még elbír. Meghúzta, majd olyan könnyedén lépte azt át, mintha soha nem is állította volna fel magának. Somolyogva követtem végig a harcot, amelyet önnönmagával vívott végig, félve a tettét, mégis megcselekedvén azt. Házborzongató volt, a hatást csak akkor fokozta igazán mégis, amikor távozott, a jegyzeteit itt hagyva nekem, amiknek először nem is tulajdonítottam nagyobb figyelmet. De végül az emberi kíváncsiság győzött, és minden sort, minden egyes szót és meghúzott vonalat úgy faltam, mintha muszáj lett volna. Egy kapcsolat rúna, amelyen elindulhatunk. Hangosan tört ki belőlem a nevetés, ahogy az információmorzsák a helyükre kattantak, azonban az egy hetet még így is meg kellett várnom, hátha a gerinctelen előbújik. Nem tette meg, így a három nap és három éjjel, amelyet a könyvek és a jegyzetek bújásával töltöttem, meghozta az eredményt, aminek a kezdővonalát teljesen véletlenül vettem észre. Nem szólt róla, elrejtette, talán remélte, hogy nem tűnik fel? Mégis leírta valamiért. Végül minden a helyére kattant, nekem pedig a mosoly még mindig ajkaimon játszik. A határok kitolódtak, és a helyzet egyre csak élvezetesebb.
Lassan egy órája mentek el érte, lábam akaratlan remeg meg néha, ahogy türelmetlenségem fokozódik. Az óra halk, egyenletes kattogása tölti meg az egész helyet, lábam jár a ritmusára, agyam folyamatosan jár, nem áll meg egy percre sem, hogy nyugtot hagyjon nekem. Ajkaim elé teszem ujjaimat, nekik nyomom, halkan szusszanok, az órára villan tekintetem, azonban az nem hajlandó gyorsabban, vagy akár lassabban menni. Lehunyom szemeimet, végül pálcámat felkapva szegezem az órára azt, hogy az végre elhallgasson, lerobbanjon a földre, majd a szobát teljes csend uralja. Majdnem. A férfi rezzen össze a hangra, ahogy az óra csapódik a földnek, arcára ül ki a kín, amelyet azóta minden egyes nap átél. Információ kellett volna nekik. Ám most a kocka fordult, és az információ, amit szeretnének, tálcán megy el értük. Csak győzzék kivárni.
Hozzászólásai ebben a témában

Sébastien Lafayette Béliveau
INAKTÍV


#Barázdabillegető
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 140
Írta: 2020. április 26. 22:16 | Link

Nathannak címezve
×××


Egy hét. Egy hete volt leküzdeni minden ellenérzését. Ennyi ideje volt megtanulni újra emelt fővel tükörbe nézni és elfogadni a saját döntéseit. Ennyi ideje volt felsorakoztatni az okokat, az érveket és megszilárdítani magában a gondolatot, hogy igenis ez volt a helyes.
Többször megfordult a fejében a gondolat, hogy miért pont ő? Ezer féle választ generált már rá, de végül rájött, hogy egyik sem igazán fontos. Nem az számít, hogy mi volt, hanem, hogy mi lesz ezután. Mert ha másban nem is, abban sziklaszilárdan hisz, hogy nincsenek véletlenek. Valamiért oda kellett kerülnie akkor, valamiért neki kellett rájönnie a háttérben futó szálak egyikének értelmére. Hogy mi a fontos ebből? Talán a férfi, akinek még a nevét se tudja? Alfred? A hely, amiről fogalma sincs, hogy merre is található? Vagy pusztán a vívódása, a cselekedete? Nem tudja, de nyitott lesz, figyelve a jelekre. Mert nincsenek véletlenek.
Egy hét. Egy hete volt felkészülni az újabb találkozásra. Kevésbé tudott koncentrálni az egyéb teendőire, az órákon is kissé szétszórtabb volt, de a zavart senki sem vette észre, ami benne uralkodott. Könnyedén fogták a bohókás stílusára és senkit sem cáfolt meg ezzel kapcsolatban. Minden szabadidejét az újabb találkozás különböző kimeneteleinek szentelte. Kutatott, olvasott, feljegyzéseket készített, hogy ne érhesse semmi váratlanul. Alapos volt, mintha csak egy előre egyeztetett időpontra várná egy ügyfelét. Viszont, ha időpont nem is volt, a kopogás visszhangja jelezte a munkájának kezdetét.
A legutóbbi találkozásuk óta felszerelte a lakást pár biztonsági rúnával, ezzel lehetetlenné téve, hogy egyenesen a lakásába hoppanáljon bárki, vagy nyitóbűbájt alkalmazhassanak az ajtón.
Egy pálcaintéssel és a korábbinál enyhén nagyobb feszültséggel tárta ki előttük a bejárati ajtót és tömören a türelmüket kérte. A dolgozószobájában a már kikészített kellékeket pakolta a táskájába, majd pár mély lélegzetvétel után csatlakozott hozzájuk, hogy újra a fejére kerülhessen a már ismerős zsák.

Apró fénypöttyök keverednek a sötétségbe, ahogy a kinti világosság átszűrődik a durva anyagon. Minden lélegzetvétele hangos robajjal tölti meg a falatnyi teret, el-elnyomva a körülötte lévő zajokat. A levegő egyre fülledtebb a szűk helyen. Nem látja hová lép, hogy meddig mennek, merre fordulnak, teljesen a két férfira kell bíznia magát. Viszont az odaút kellemesebb, mint egy hete, a korábbi durvaságnak már nyoma sincs.
Végül tompa panaszos sóhajjal nyílik a tömör faajtó és hunyorogva fogadja az arcába toluló bántó világosságot. Baljának ujjaival dörgöli meg sajgó szemeit, majd párat pislogva járatja végig tekintetét az irodán, csak úgy, ahogy első alkalommal is tette. Egy pillanatra elidőzik a némán haldokló szerkezeten a földön, majd tovasiklik és megállapodik a házigazda arcán.
- Alfred - köszönti kimérten a másikat, hangja betölti a néma csendet. Pár pillanatig farkasszemet néz a férfival, majd teljes lényével az ismeretlen ismerős felé fordul, hogy pár kimért lépéssel szelje át a köztük lévő távolságot és kezet nyújthasson neki.
- Üdv, Sébastien vagyok, én fogom elvégezni a kis szertartást - barátságosabb mosoly szökik arcára, hangja nyugodt. Pontosan olyan az egész lénye, mintha csak otthon, a dolgozószobában fogadta volna az ügyfelét; kedves, nyitott és nyugtató.
Utoljára módosította:Sébastien Lafayette Béliveau, 2020. április 27. 14:38
Hozzászólásai ebben a témában

Alfred Nathan Declaire
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 83
Összes hsz: 103
Írta: 2020. április 27. 00:40 | Link

L A F A Y E T T E  B É L I V E A U
“Your mind is a weapon,
Keep it loaded”

Budapest, Saint bár, just smiling

Sajnálom, ahogy érez mélyen legbelül. Őszintén sajnálom, hogy ebbe kellett belehúznom, pedig nem is szerette volna, mégis… a sajnálatom pillanatok alatt csap át újra és újra megkönnyebbüléssel vegyített értetlenségbe. Ott lebegett a döntés joga, hogy egyszerűen mondjon nemet és kisétáljon, de nem tette meg, mert az idegen férfi megmentését választotta ahelyett, hogy a becsülete tiszta maradjon. Az erkölcsöt úgy dobta sutba, mintha soha nem is létezett volna. Egy idegen férfiért, mert fontosabbnak tartja az ő életét, mint a saját lelkének tisztaságát. Miért? A kérdés minduntalan felbukkan agyamban, befurakszik gondolataim közé és nem hagyja, hogy megszabaduljak tőle. Többnek kell ott lennie, mintsem annak, hogy megmentsen egy életet, amiért nem tartozik felelősséggel, amit nem is tud milyen. Családapa és férj, de ki mondta, hogy vér nem tapad a kezéhez? Ki mondta, hogy az élet, amit éppen megmenteni készül szent és sérthetetlen? Ki mondta, hogy a törhetetlen elhatározása, miszerint megmenti a kanapén ülő embert, egy olyan ember iránt keletkezett, akinek lelke tisztasága csorbíthatatlan? Senki. Ezeknek nincs tudatában, semmit nem tud valójában, mégis belép ismét azon az ajtón, hogy segítsen. Sokkal többet, mint azt gondolná, mert az elrejtett gondolatokat, amelyek a használóhoz vezetnek, nem is a készítőhöz, tökéletesen rejtette el, nem véletlen került több napomba, hogy rájöjjek mi is az a plusz, ami a kusza gondolatok között rejtőzik.
- Sébastien – halvány mosolyom remeg meg, ahogy elszakítja rólam pillantását, majd a kanapén ülőhöz lép. Bensőm rázkódik, ahogy megszólal. Hangja más hangszínt üt meg, mosolya még oldalvást is láthatóan máshogy fest és lesz hatással a férfira, aki előtte ül, mert megnyugvást sugall. Az én mosolyom egy ideje semmit nem sugall az ember felé, aki a megváltásomért könyörgött percekkel ezelőtt, mint egy istenhez. Kért, könyörgött, miközben tépte magán a ruhát, izzadságban fürödve, hogy inkább öljem meg, tegyem meg neki ezt utoljára, mert nem bírja, nem akarja tovább bírni. Aztán a fájdalom győzött végül, és pillanatokra ugyan, de elvesztette az eszméletét, utána pedig mintha mi sem történt volna esedezett a bocsánatomért. Milyen kedves. Megbocsájtás. Vajon, ha az illető, aki ekkora bátorságról tett tanúbizonyságot, ő is megbocsájtásért fog könyörögni? Egyáltalán mit szeretnék majd tenni vele, ha odáig jutok? Magamnak akarom majd, esetleg ismét a leghumánusabb módokat kell elővennem ahhoz, hogy beszéljen az okairól? Kékem villan a hátra, ami most a megkönnyebbülést és a segítséget nyújtja nekem, amiért nem lehetek elég hálás. Mosolyom nem lankad, aprót rázok fejemen, hogy a gondolatok kissé kiszakadjanak onnan és hagyjanak valóban gondolkodni. Hadd gondolkodjak a jelenben.
- Hálás vagyok a rejtett információért. Köszönöm – pillantásomban csillan meg az őszinteség, ahogy szavaim mögött is az bújik meg. Mindenem őszinte, amit eddig látott a férfi, minden én vagyok, ami előtte áll, mégsem menekült még el. Szó nélkül jött az embereimmel, hozta a holmiját és most áll a kanapénál. Félelem nélkül. Minden félelem nélkül.
Hozzászólásai ebben a témában

Sébastien Lafayette Béliveau
INAKTÍV


#Barázdabillegető
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 140
Írta: 2020. április 28. 17:44 | Link

Nathannak címezve
×××


Minden kétes érzelmet, ellenérvet az ajtón kívül hagyott. Most nem úgy érkezett, mint a legutóbb, pontosan tudja, hogy mire kellett készülnie, hogy mi fog történni. Biztos terep. Ehhez mérten nem számít, hogy ki is az a férfi, aki sápadtan, kimerültségtől barázdált arccal ül összeroskadva előtte. Nem számít, hogy mit tett, vagy ezután mit fog. A munka számít, amit el kell végeznie, semmi más.
Ahogy kezet nyújt, a férfi elfogadja, de egy hang sem hagyja el a száját. Sebi valahol ezt nem is bánja, ha eddig névtelenséggel övezve küzdött, talán jobb is, ha megmarad az anonimitás a másik részéről. Talán túl sok információ lenne ez, kevésbé felejthető és lezárható, ha az archoz végre név is társulna. A férfi arcát, testtartását figyelve foglal helyet végül a bőr fotelben. Az arcára nem ül ki más, csakis az a bizalomgerjesztő, barátságos mosoly, de tekintete egy pillanatra Alfredre siklik. Múltkor nem tudta megmondani, hogy mennyire fogja megviselni a férfit a rúna. Mára már meglett a válasz... De tényleg hagyni kellett, hogy rájöjjenek? Megérte? Néma sóhajjal hunyja le egy pillanatra a szemeit, közben a táskáját az ölébe fekteti. A csattok csilingelve adnak utat a matató kezeknek, amik kisvártatva egy teleírt pergament és tollat helyeznek az asztalra.
- Elmondom, hogy hogyan is fog zajlani. Először a túlfeszültséget fogom kivonni a kötésrúnából, megszüntetve a köré húzódó védelmet, hogy hozzáférhessek. Ez időigényesebb feladat, de csupán a pálcámra lesz hozzá szükség, nem fog fájdalommal járni - hagy egy kis hatásszünetet, hogy megemészthesse az eddig elhangzottakat a férfi. Végig a vele szemben ülő arcát figyeli, a legkisebb reakciót is észlelve. - Ezután jön a neheze. Ha a védelem megszűnt, szét kell választanom elemeire a kötésrúnát, amihez meg kell vágnom pár helyen a kapcsolódási pontokat. Apró vágások, épp csak a bőrt kell felsértenem, de csakis így tudom kiiktatni a rúna együttes hatását. Van, amelyik el fog tűnni, de némelynek új értelmet kell adnom, hogy ne kínozzon tovább. Sajnos ennél többet nem tehetek - sóhajt egyet, ahogy a végére ér. Akárhányszor végigzongorázta fejben, kimondva mégis sokkal nagyobb súlya van. Eddig volt akkora szerencséje, hogy nem kellett testrúnát eltávolítania, de természetesen az eljárás nem volt ismeretlen számára. Viszont ez... ha csak rágondol, elfogja az undor. - Megírtam a szerződést, amiben engedélyezed a beavatkozást. Részletesen le van írva mindaz, amit most elmondtam és megtalálod az új rúnák jelentéseit, hatásait is. Kérlek csakis akkor írd alá, ha elolvastad és mindennel egyetértesz. Ez egyedül a te döntésed, nem lehet másé - mondja végül, egy kisebb, bátorító mosollyal az arcán, miközben közelebb tolja elé a lapot. Vár pár pillanatot, majd feláll és az asztalhoz sétál, Alfred közelébe. Szeretné meghagyni azt a pár percet nyugton a férfinak, hogy végigvehessen mindent és döntést hozhasson. Akárcsak otthon, a dolgozószobájában.
- Nem miattad. De nem úszhatja meg az, aki ilyesmire vetemedik. Ha tehetném, az aurorokat értesíteném - mondja halkan, hangjában ismét csakis a komolyság cseng. Tekintete Alfredre esik és talán magának se vallja be, de megnyugvással tölti el, hogy megtalálta az információt. Nem a használni felkutatása miatt. Egyáltalán nem kíváncsi arra, hogy mit fog vele tenni, ha a kezei közé kaparintja. Nem. Az nyugtatja meg, hogy nem egy tudatlan bolond kezére került.
- Tényleg szükséges volt szenvedni hagyni? - teszi fel a kérdést kissé erőteljesebb éllel, mint tervezte. Kékjei a másik arcát kutatják. Lehet, hogy intelligens, de mégis rengeteg még körülötte a kérdőjel.
Utoljára módosította:Ombozi Boróka, 2020. április 28. 20:42
Hozzászólásai ebben a témában

Alfred Nathan Declaire
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 83
Összes hsz: 103
Írta: 2020. április 28. 18:57 | Link

L A F A Y E T T E  B É L I V E A U
“Your mind is a weapon,
Keep it loaded”

Budapest, Saint bár, just smiling

Vissza-visszatérő képek játszódnak le gondolataim között. Nem boldog gyerekkori emlékek, nem gimnazista csínytevések a haverokkal, hanem az őszinte és kőkemény valóság képei. A férfi, aki mióta az eszemet tudom a kezem alá dolgozik, akinek ismerem a családját, akinek a kertjében ücsörögtem már nem egyszer elkortyolgatva egy pohárka whiskyt, hogy végül udvariasan köszönjem meg a vendéglátást, majd távozzak, izzadságtól csillogó homlokkal ül a kanapén és várja a segítő kezet, amely megmenti a szenvedéstől. A mindennapos szenvedéstől, amely hetek óta húzódik, amely úgy üti fel a fejét, hogy nem számítasz rá. Váratlanul döntötte le a lábáról, lehetetlen volt rá felkészülni, ezért engedtem haza. Ott volt a legnagyobb biztonságban és boldogságban, bár a makacssága ismételten az eget verdeste. Hadd segítsen megtalálni azt, aki ezt tette vele. Ezt nem engedhettem, nem tehettem meg neki, miután pár perccel azelőtt még háta ívbe feszült a fájdalomtól és hörögve pillantgatott rám, hogy öljem meg inkább. Nem. Aki ezt tette, az elém kerül és nem az embereim elé. Nem intézheti más a piszkos munkát most, csakis én, akinek szánták az üzenetet. Megkaptam, és értelmeztem minden egyes sorát. Kár, hogy fordítva fog elsülni.
Fejemet kapom fel a csatok hangjára. Kissé, mintha elkalandoztak volna a gondolataim. Bátorító mosolyt küldök a férfinek, aprót bólintok felé, így amikor Sébastien beszélni kezd, mint egy jól nevelt kisiskolás issza a szavait. Nagyon helyes. A szenvedéseknek a megszüntetése az ő kezében van, így aligha pillantgathat rám támogatásért. Ebben most nem tudok adni semmit a nevemen kívül, amely megvédheti mindkettőt. Mint eddig is tette, csak a szemtelenség egy olyan határt lépett át, amely megtorlásra kerül, nehogy véletlenül ismét ilyen kellemetlen helyzetbe kerüljünk. Bár nem olyan áhítattal, mint a kanapén ülő, de én is hallgatom a szavakat, amelyeket Sébastien ajkait hagyják el, és az én tekintetemben inkább elismerés csillan, mintsem csodálat vagy áhítat. Elismerés, amiért segít, amiért megteszi, és elismerés, amiért nem fél. Egyáltalán nem fél, mintha rettenthetetlen lenne mindenben és mindenki előtt. Elmosolyodom, ahogy közli, ennél többet nem tehet, majdnem fel is nevetek, ám csak fejemet hajtom előre. Tekintetemet lehunyom, karjaimat fonom keresztbe magam előtt, lábaimat bokámnál teszem át egymáson. Mint aki alszik, pedig nagyon is jelen vagyok. Én még így is képes vagyok látni, talán ez az egyik hátrányom. Papírzörgés csapja meg fülemet, de nem pillantok fel, csak amikor meghallom a halk hangot.
- Nathan – lassan emelem fel fejemet, kékjeim az emelkedéssel egy időben nyílnak fel és pillantok a férfire. Kedvesen mosolyodom el, majd bocsánatkérően pillantok Sébastienre. – Bocsáss meg egy pillanatra – ellököm magam az asztaltól, pár lépéssel termek a férfi előtt és veszem el tőle a pergament, amit egy ideje felém nyújt. A szerződés minden betűjét alaposan olvasom át, nem csak átfutom, szemöldököm hol ráncolódik, hol az egekben van, de szerencsére vendégünk ebből semmit nem lát. Igen, elismerés. Még erre is volt ideje gondolni. Halkan nevetek fel, az irodát mégis megtölti a lágy hang, aprót biccentve nyújtom vissza a pergament a férfinek, hogy nyugodtan írja alá, miután ő is elolvasta, és egyetért. Természetesen. Szélesen mosolyogva helyezkedem vissza az asztalhoz, majdnem ugyanabba a pozícióba, ám most tekintetem vendégemre siklik.
- De ne tedd, kérlek – arcomon a visszafogott mosoly, mely számszegletében ékeskedik nem tűnik el, aprót remeg meg. Ha tehetné.Mindegy kiért vagy miért tetted, hálás vagyok – és még a módszer is tetszik, ahogy a tudtomra adta ezt, de nem éppen most jött el az ideje annak, hogy ezt bevalljam talán. Igen taktikus és megfontolt, talán még kicsit ravasznak is mondanám. Kedvelem.
- Nem rajtam múlott – vonom meg kicsit vállaimat, figyelmen kívül hagyva a kérdésben fellelhető élt. Hangom ugyanolyan nyugodtan cseng, mint eddig bármikor. Elkapom Sébastien kékjeit, mielőtt folytatnám. – Ő kért meg rá. Adjuk meg a lehetőséget az illetőnek, hogy elém álljon, de ez nem történt meg – bátorító mosollyal pillantok a kanapén ülőre, aki még mindig a sorokat olvassa. De nem történt meg.
Hozzászólásai ebben a témában

Sébastien Lafayette Béliveau
INAKTÍV


#Barázdabillegető
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 140
Írta: 2020. április 30. 17:02 | Link

Nathannak címezve
×××


Ahogy eltávolodik a kanapén ülőtől, a fókusza is kitágul. Már nem csak az ügyfelet látja, nem csak az eltávolítandó rúna lebeg a lelki szemei előtt. Ahogy tekintete Alfredre siklik, tucatnyi kérdés tör újra felszínre benne. Mégis ki ez az ember? Ahogy végre magának maradt a múltkori találkozó után, utánanézett a másiknak, már amennyire ez tőle telt. Sosem csinált még ilyet, nem kutakodott mások után, sosem érdekelték a hátterek, az előzmények, mindig csakis annyi, amennyit meg szerettek volna osztani vele. De hogy ő kutakodjon a másik beleegyezése nélkül? Soha. Most viszont ez is elérkezett, hisz elég drasztikus módon sodorta őket az élet egymás mellé egy rövidke időre. Mégis ki ez az ember?
Ahogy eltávolodik tőle, figyeli a mozdulatait, az apró gesztusokat. Próbálja belelátni a tanácstagot, amivel kapcsolatban sejtései bebizonyosodtak. Egy megbízható, precíz és becsületes emberként illusztrálták, de mégis mennyi lehet igaz mindebből? Fogalma sincs, hogy milyen helyen vannak, de abban teljesen biztos, hogy nem Bogolyfalván és nem a Tanácstól próbáltak információt lopni... Nem, ez egy személyes ügy, ami teljes mértékben csakis Alfredhez köthető. Ha nincs is kifejezetten véleménye a másikról, pláne nem pozitív, azt elismeri, hogy őszintének hat. Legalábbis okot eddig nem adott arra, hogy másképp gondolja. De, hogy becsületes lenne? Minden attól függ, hogyan értelmezzük ezt a szót. Ha csak Sebi idehurcolását nézzük, nem feltétlen mondaná azt, hogy teljes fedhetetlenségre utal. De ha csak a kanapán ülő férfi arcára néz, ahogy teljes bizalommal nyújtja át az általa írt szerződést Alfrednek... Mégis ki ez az ember?
Képtelen levenni kékjeit leendő ügyfeléről. Zavarba hozza az a végtelen odaadás, amit lát. Nem a félelem vezérelte a férfit, hogy magához intse Alfredet, ez tisztán látszik. Nincs megvetés, utálat a tekintetében, minden egyes porcikájából ordít, hogy ad a főnöke szavára. Mégis mivel volt képes ezt a fokú hűséget elérni?
Mégis ki vagy te, Alfred Declaire?
Kissé megemelkedik a szemöldöke, ahogy a férfi nevetése betölti a teret. Tekintetével észrevétlenül tartja fogva, elemez minden apró pillanatot, majd komolyságot tükröző arccal kíséri a mozdulatsort, ahogy visszaér mellé. Furcsa, de többet akar tudni. Kíváncsi a miértekre.
- Valamit nem találtál megfelelőnek? - kérdi halkan, kissé még mindig ráncolt homlokkal. Tekintete keresi, kutatja a válaszokat, még mielőtt Alfred felelhetne. Mert a szavak nem mindig árulják ez az igazat. De a tettek kevésbé képesek hazudni.
- Nem vagyok igazságszolgáltató. Véleményem szerint te sem, de vajmi kevés közöm van ehhez. Ha szólnék bárkinek, az sem gátolna meg téged, csupán még több ember kerülne bele feleslegesen a történetbe - mondja halkan, mintha csak egy ideje begyakorolt szöveget ismételne. Muszáj volt igazságot tennie saját magában, a saját tettei felett. Mert ha más felett nem is, saját maga felett hozhat ítéletet.
Csendben hallgatja tovább a mellette lévőt, szavainak egy része elszáll, míg némely visszhangot ver benne. Mindeközben a kanapé előtt lévő asztalra fókuszál, így láthatja a férfit is, kissé elmosódva a peremvidéken. Látja, ahogy a pergament szorítva remeg a keze, hallani a papír zizegését is az olykor beálló csendben.
- Mert nálad mindenkinek van választási lehetősége... - állapítja meg egy kis idő múlva, majd egy nevetős kis szusszanás is kitör belőle. Szeme sarkából pillant ismét Alfredre, majd abban a pillanatban indul meg a kanapé felé, ahogy a toll, munkáját bevégezve koppan az asztalon.
Hozzászólásai ebben a témában

Alfred Nathan Declaire
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 83
Összes hsz: 103
Írta: 2020. május 1. 18:55 | Link

L A F A Y E T T E  B É L I V E A U
“Your mind is a weapon,
Keep it loaded”

Budapest, Saint bár, just smiling

Minden emberi kapcsolatnak a legfőbb alapja a bizalom. Ha nem bíznak benned az emberek, akik neked dolgoznak, akkor minden oda és igenis várhatod azt, hogy az árulás ingoványos és ködös mocsara mikor üti fel a fejét a gondolataik között, ami abban a világban, ahol én töltöm majdnem mindennapomat, aligha megengedhető. Árultak már el, természetesen, sajnos nem kerülhettem el én sem, de az árulás oka, aligha rajtam csattanhat. Rossz lóra tett, így mindent elvesztett, és még csak hibásnak sem érzem magam, amiért megtettem, mert megérdemelte, és ha neki ez kellett, mert ezt választotta, akkor nem lehetek olyan szemtelen, hogy elvegyem tőle, amit szeme-szája kívánt. A megbánás, az árulás után, már nem opció. Éppen ezért lehet meglepő, vagy talán már-már meghökkentő mindenkinek a tény, miszerint az embereim olyan feltétel nélküli bizalommal vannak irántam, hogy az életüket adnák a kezembe. Megtörténik, majdnem mindennap. Ahogy a mai nap is egy ilyen, sőt, az elmúlt másfél hét ilyen volt, mert a már kanapén izzadó pontosan az életét adta a kezembe azzal, hogy nem hagyta, hogy akkor és ott, amikor a lehetőség adott volt, a rúnát leszedjék róla.
Mosolyogva helyezkedem vissza, a szerződés elolvasása után, az asztalhoz. A sorok visszhangzanak agyamban. Mindenre gondolt, és ez pontosan itt mutatkozik meg. Szerződést hoz az illetőnek, akin éppen segít, nehogy a végén rosszul süljenek el a dolgok, míg a szerződésben leírtak pedig mindennek megfelelnek, amit csak az ember elképzelhet. Mindenre kitér, mindent leír, mindent megmagyaráz, amire csak ember gondolhat, ha találkozott már hasonló esettel. Elismerően rázom meg fejemet ismét, majd halvány mosollyal ajkaimon, már-már szégyenlősnek tűnő pillantásomat emelem fel Sébastienre, hogy válaszomat kékjeibe fúrva formálhassam meg.
- Minden tökéletes volt a szerződésben – a valódi elismerés csillan tekintetemben, ahogy szavaimból is az, és az őszinteség sugárzik ki. Nincs okom hazudni, mert valószínűleg vendégemnek is egyértelmű már, hogyha csak egyetlen szó nem felelt volna meg a szerződésben, akkor nem hagyom, hogy aláírja. Nem vagyok isten, de nemet mondani meg kell tanulni, és ez pontosan ilyen lett volna, hiába egy élet van ismét az ujjaim között, amit vasmarokkal szorongatok másfél hete. Az élet túlontúl nehéz akkor, ha önhibádon kívül választanak meg istennek. Szavak nélkül rendelkezel életekkel, és hozhatsz ítéletet emberek fölött, akik néha talán túlságosan elvakultan bíznak benned, mégis tudják, hogy ahogy ők, úgy te is mindent megtennél azért, hogy a kölcsönös jó elérjen mindenkinek. Mert nem vagy isten, de eljátszani eltudod.
- Ha ennyire szükségét érzed annak, hogy hivatalos szervek is bevonásra kerüljenek, szólhatok pár auror ismerősömnek – kissé szemtelen mosoly kerül fel ajkaimra, tekintetemet emelem a kanapén ülőre. A papír remeg ujjai között, az izzadság folyamatosan csordogál nyakán, tarkóján és homlokán, a póló, amelyet két órája adtunk rá tisztán, elázva tapad testéhez. De ennek hamarosan vége. A csillogás hal ki tekintetemből, ahogy csak szuggerálom az embert, aki valóban képes lett volna meghalni értem, azért, hogy aki ezt tette vele, megmutassa magát nekem és mint névleges isten osszak ítéletet felette. Meg fogom tenni, mert nincs más választásom, szinte már elvárja tőlem, hogy tegyem meg, és ha őszinte akarok lenni, örömmel fogom megtenni, hogy az illető, akinek bátorsága nem ismer határokat, megismerje azt, amikor azokat az elmosódott határvonalakat más húzza meg neki ismét. Oldalra sandítok, halkan kuncogok fel.
- Mert nálam mindenkinek van választási lehetősége – halvány mosollyal ismétlem meg a mondatot, amely Sébastien ajkait hagyta el, mielőtt olyan sietősen lépett volna el mellőlem. A toll koppan, piszkos kékjeim vándorolnak ismét a kanapén ülőre. Akkor eljött az idő, hogy ítéletet mondjunk.
Hozzászólásai ebben a témában

Sébastien Lafayette Béliveau
INAKTÍV


#Barázdabillegető
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 140
Írta: 2020. május 5. 20:38 | Link

Nathannak címezve
×××


Túlságosan összetett ez a történet, amibe a semmiből csöppent bele. Egy hete ilyenkor még boldogan főzőcskézett és fejben próbálta összerakni a harmadikosok következő órai anyagát. Próbált különböző megoldásokat kitalálni, hogy mivel dobhatná fel a száraz anyagrészt, hogy ne akarjon senki harakirit elkövetni a tanóra kellős közepén... a következő pillanatban pedig már egy zsákkal a fején hurcoltál ezen iroda felé. Azóta a pillanat óta agya egy része folyamatosan magyarázatokat keresett, különböző teóriákat állított fel és vetett el. Most viszont újra itt van, mondhatni saját akaratából. Természetesen megvan az oka arra, hogy így döntött, hogy felajánlotta a további segítséget. Ugyanis még csak véletlenül se engedhette meg, hogy Alfred esetleg az anyjához fordulna, ha ő maga nemet mondana. Nem keverheti veszélybe se akarva, se akaratlanul azt a nőt, aki lehetőséget adott neki egy jobb életre, aki miatt megtalálta élete hivatását. És elérkeztünk a második ponthoz, ami miatt most épp ismét Alfred irodájában támasztja az asztalt. A hivatás... mert számára ez nem csak egy munka. Nem csak egy szükséges rabiga, aminél a napi robot után leteszi a lantot és hallani sem akar róla a következő nap kezdetéig. Ezzel kel, ezzel fekszik, ez az élete és ez tartja életben. Mikor meglátta a kötésrúnát, ami miatt ebbe a még mindig teljesen ismeretlen világba keveredett, elfogta az undor. Ez a mestersége meggyalázása, sőt, ezzel mindenkit bemocskolt, aki ennek szentelte az életét. Lehet, hogy ő csak egy átlagos varázsló, túlságosan nagy igazságérzettel és elhivatottsággal. Lehet. De ez akkor sem maradhat büntetlenül.
Tekintete a mellette támaszkodó férfire siklik, a mosolyára, ami önmagában képes egyszerre valamiféle nyomasztó érzést előidézni és bizalomra ösztökélni. Alfred minden egyes részéből sugárzik az őszinteség, amit valamiért annyira összeférhetetlennek érez ebben a világban. De mégis... milyen világ ez? Ahogy körbenéz a fehér falakon, a hatalmas, roskadozó könyvespolcokon, az elegáns bútorokon és a hamis valóságot idéző ablakokon... minden annyira normálisnak tűnik. Mintha épp csak a Minisztériumba tévedt volna be, valami piszlicsáré ügyet intézni. Aztán kékjei átsiklanak a kanapén ülő, megfáradt és remegő férfire, aki mintha a kínok kínját élte volna át nem sokkal ezelőtt és az iménti illúzió hangos robajjal szakad darabokra. Nem akarja tudni. Tudni akarja. Tudni akarja?
A megjegyzésre tekintetét hirtelen elszakítva a szerződést olvasóról siklik Alfred arcára, leginkább a mosolyára, ami egy röpke pillanat erejéig még zavarba is hozza. Hogy a szavai, vagy maga a gesztus mellé, azt nem lehet tudni. Halkan, lemondóan sóhajt egyet, miközben feje a mellkasára csuklik, szemei lecsukódnak. Talán naivan hisz a tiszta és szép világban, ahol nincsenek korrupt emberek, ahol mindenki képes a jót észrevenni és nem ártanak szánt szándékkal másnak. De ha így is volt, ez a két alkalom gyökerestül írtja ki benne eme ábrándot.
- Mintha akkor békésebb mederben zajlanának a dolgok... - mondja halkan, kissé megfáradt hangon. Ő hinni akart a szervek tisztaságában, sőt, a saját maga tisztaságában is. Érdekes, mikor tükröt tartanak az ember elé.
Rengeteg kérdése lenne még, de mindet visszanyeli, ahogy elérkezik az idő. Nyugodt, magabiztos léptekkel szeli át a szobát és veszi kézbe a szerződést, hogy átfussa, minden szabályos-e. Tekintete megakad egy pillanatra az aláíráson. Olvashatatlan. A névtelenség hát megmarad.
- Rendben. Még egyszer elmondom, hogy ez sajnos nem egy veszélytelen beavatkozás, de biztosítalak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek - mondja immár a szakértő hangján, egy biztató mosollyal az arcán. - Ahogy olvashattad, két opciód van, hogy fájdalommentessé tehessük a procedúrát. Én személy szerint az altatást ajánlanám, de teljes mértékben a te döntésed - mondja, majd a válasz hallatán bólint. Szóval altatás.
A táskájához lép és kimondottan alkalmi testrúnákhoz való pennát vesz elő, hogy amint a férfi elhelyezkedett a kanapén, felrajzolhassa a szükséges rúnát. A bájitalokban sosem bízott igazán.
- Megengeded, hogy kissé átrendezzem a szoba ezen részét? Csak, hogy jobban hozzáférhessek - kérdi, miután a férfi végre álomba merült. Fel se néz Alfredre közben, az eszközeire fókuszál, amiket a táskájából pakol precíz sorban az asztalra.
Hát ismét ketten maradtak.
Hozzászólásai ebben a témában

Alfred Nathan Declaire
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 83
Összes hsz: 103
Írta: 2020. május 8. 17:30 | Link

L A F A Y E T T E  B É L I V E A U
“Your mind is a weapon,
Keep it loaded”

Budapest, Saint bár, just smiling

Fel szokott merülni bennem a kérdés, hogy aki hazudik, az miért teszi? Sokkalta egyszerűbb így az élete? Megkönnyíti valamennyivel is neki a mindennapokat? Esetleg csak egyszerűen így védekezik valami ellen? De ha az utóbbi, akkor mi ellen? Megéri saját magadnak megcsinálni a kellemetlen helyzeteket, csak azért, hogy az igazság ne derüljön ki? Álszentség és képmutatás lenne azt állítani, hogy én nem hazudtam soha életemben. Megtettem, mert szükséges volt, és abban a helyzetben sajnos csak így élhettem túl, márpedig én tartom azt, hogyha valakinek halnia kell, akkor az bizonyos szituációkban ne én legyek. Túl sok dolgom van még ezen a világon, túl sok minden várat még magára ahhoz, hogy ilyen idejekorán távozzak el innen. Valahogy ebben a világban a ravaszság, az egymás megfúrása és a hazudozás a legfőbb erénye az embereknek. Nem tisztán, ó, dehogyis, minél mocskosabb módszerekkel a legjobb megoldani a problémákat, hogy utána sokkal nagyobb dicsőséget zsebelj be. Aztán jöttem én, aki akaratlan robbant be a köztudatba, mert mindenki azonnal tudni akarta, hogy mégis ki vagyok, így megpróbál fúrni, megtalálni a gyengepontot, hazugságokkal, fals információkkal és pletykákkal a közelembe férkőzni, hogy megláthassák az igazi Alfred Nathan Declaire-t. De nem tudják, nem értik, hogy nincs igazi avagy hamis. Én vagyok, én, akit láthatnak, ha kivételes alkalmak vannak. Fúrnak minden irányból, a vesztemet akarják, mert túl okosan csinálom azt, amit, és nem értik hogyan, de tudni akarják, hátha ők is hasznot húzhatnak belőle. Ostoba az összes.
Akaratlan pillantok Sébastienre, amikor feje fordul vissza felém a kanapén ülőről. A hirtelen mozdulat ránt ki merengésemből. Pár pillanatig ráncolom szemöldökömet, érzem magamon pillantását, a halvány mosollyal fordítom felé fejemet végül, hogy válaszolhassak.
- Soha nem tudhatjuk – megvonom vállaimat, de éppen hogy csak, miközben piszkos kékjeim vándorolnak vissza a sérültre, akinek nehéz légzése tölti meg az egész helyiséget. Ahogy a toll koppan az asztalon, a mosoly fagy arcomra. Sébastien indul a férfi felé, fejemet billentem előre, miközben elmagyarázza neki ismét, hogy mi hogyan fog történni, és valamiért ezért mérhetetlen hálát érzek. Még akkor is, ha a férfi pillant el megmentője mellett ismét rám, és ha a hang nem szólal meg a fejemben, akkor fel sem tűnne. Felemelem fejemet, rápillantok, majd egy aprót bólintok. Ha Sébastien az altatást ajánlja, akkor kénytelenek vagyunk hinni neki, mert egyelőre, bármennyire is kiszolgáltatottnak érződik a helyzet, sajnos ő diktálja a szabályokat, amíg ennek az egésznek nincs vége. A férfi hangosan is kimondja, majd kezdődhet az egész. Kékjeim figyelik minden mozdulatát Sébastiennek, ahogy előveszi a pennát, majd rajzolni kezd vele, s közben a férfi fokozatosan merül mély álomba. Elismerés csillan tekintetemben, hihetetlennek tartom az egészet, és valószínűleg el sem hinném, ha nem az én szemem előtt történik. Van ebben az egészben valami megmagyarázhatatlanul különleges, ami az embert akaratlan készteti csodálatra. Tekintetem siklik Sébastienre, mikor a kérdés elhangzik.
- Vedd úgy, hogy az iroda most a tiéd, és azt csinálsz vele, amit szeretnél, én pedig, mint egy vendég tartózkodok csak itt – halvány, de egyértelműen kedves mosoly kerül fel ajkaimra, egészen addig, amíg az információ el nem jut hozzám. A mosoly fagy arcomra, vonásaim keményednek meg pillanatok alatt, fejemet fordítom az ajtó felé, és mintha teljesen elment volna az eszem intézem szavaimat arrafelé.
- Tökéletes időzítés. Keressétek fel Weisst, közöljétek vele az időpontot és a helyszínt. Ott fogom várni, és ha lehetséges, ne késsen, mert nem fogja megköszönni – mert kiderült, hogy ki az, ők pedig meg is találták. Tudjuk a tartózkodási helyét, mindent felmértek már, az összes olyan információ a birtokomba került másodpercek alatt, amikre csak szükségem lehet. Immár megenyhült kékjeimet emelem Sébastienre. – Elnézésedet kérem a kis interakcióért. Engedd meg, hogy hozassak neked valami ételt, esetleg egy pohár víz, valami erősebb? – a kérdéssel egy időben fordulok oldalra és lépkedek az asztalom mögé.
Hozzászólásai ebben a témában

Sébastien Lafayette Béliveau
INAKTÍV


#Barázdabillegető
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 140
Írta: 2020. május 22. 10:30 | Link

Nathannak címezve
×××


Némán, szinte lélegzetvétel nélkül várja, hogy a felrajzolt rúna kifejtse a hatását. Egyszerű, mindennapokban használatos altató módszer, a gyógyászatban is egyre inkább elterjedt a bájitalok és bűbájok helyett, hála a szüleinek. Viszont ő nem gyógyító. Minden alkalommal megrendíti ez a fajta bizalom, amit irányába mutatnak a hozzá érkező varázslók és boszorkányok. Hisz ő nem egy egyszerű tetoválást készít, nem csak azért nevezhető mágikusnak, mert képes helyváltoztatásra a bőrén. Nem... a testrúna alkotás ennél sokkalta bonyolultabb és összetettebb feladat. Akár egy kis hézag a koncentrációban és teljesen más jelentést kaphat, mint amiben előzőleg megegyeztek. Bármilyen jó szándék válhat egy pillanat alatt ártó hatásúvá.
Ahogy a férfi lélegzetvételei lelassulnak, úgy fújja ki némán Sebi is az eddig bennrekedt levegőt. Még sosem hibázott és nem most akarja elkezdeni, de tény, hogy ennél kényesebb feladatot se kapott még soha. Csendben rendezgeti a kipakolt eszközeit, a feljegyzéseit veszi a kezébe és még egyszer átfutja az előre megtervezett lépéseket, hogy biztosan minden az eltervezett szerint alakuljon.
Minden alkalommal van benne egy egészséges izgalom, az új feladat mindig megdobta a pulzusát, de most mindezek mellé félsz is társult, bármennyire is próbálta tagadni ezt saját maga előtt. A helyszín, az emberek, a fejük felett lebegő kimondott és kimondatlan események és cselekedetek... egyik sem segítette a munkája végzésében.
Alfred válaszát hallva bólint és az asztalra támaszkodva tolja magát álló helyzetbe. Pár lépést hátrálva veszi kezébe a pálcáját és kezdi el kedve szerint alakítani a rögtönzött dolgozószobát; az asztalka, amire a felszerelését pakolta, megemelkedik és az alvó fejével egy vonalban ereszkedik le ismét a földre, hogy Alfred asztala mögül a szék a helyére kerülhessen. A fotel túl alacsony és puha, nem adna biztos támaszt a művelet során. A karosszék hangtalanul foglalja el új helyét és ezzel együtt szünteti meg a varázst.
Ahogy ismét közelebb lép, úgy fordítja hirtelen fejét Alfred irányába. Kissé megemelkedett szemöldökkel hallgatja a férfit és kellemetlen érzés kezd úrrá lenni rajta a hallottak közben. Bármiről lehet szó... mégis miért van akkor meggyőződve arról, hogy pontosan ahhoz kötődik az ügy, ami miatt itt van?
- Megtaláltátok? - Bukik ki belőle a kérdés, hangja élesen szakítja meg a hirtelen beállt csendet. Pálcáját markolva fordul Alfred felé, keresi a tekintetét, abban pedig végre a magyarázatokat. - A bizonytalanság a koncentráció rovására megy és ha azt akarod, hogy minden a leírtak szerint alakuljon, akkor se magadnak, se nekem nem engedheted meg a bizonytalanságot. - Komoly arccal, kissé felszegett állal néz a férfire. Szüksége van az okokra és okozatokra, hogy tiszta lehessen a kép, még ha ezzel saját magát is taszítja bele jobban ebbe az ismeretlen világba. Tett rossz dolgokat, amiket a balesete óta próbál törleszteni. Egyel több vagy kevesebb, már talán fel sem tűnne.
- Nem iszom alkoholt. Viszont csendben nem tudok dolgozni. Az ízlésedre bízom, nekem teljesen mindegy - mondja kis szünet után, majd pár kósza pillanat után szakítja el tekintetét a másik arcáról, hogy végre azzal foglalkozzon, ami miatt itt van.
Baljával végigsimít a karosszék támláján, majd helyet foglal a mélyen alvó mellett. Lassú mozdulatokkal húzza feljebb a pólóját, szabaddá téve a szükséges területet. Viszont mielőtt bármihez nekifogna, ujjai jobb alkarjára fonódnak, ahol a felső alatt Odin jele lapul. Lehunyt szemmel, suttogva kezd el fohászkodni hozzá. Pont úgy, ahogy azt otthon is szokta.
Odin, most segíts meg!
Utoljára módosította:Sébastien Lafayette Béliveau, 2020. május 23. 12:51
Hozzászólásai ebben a témában

Alfred Nathan Declaire
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 83
Összes hsz: 103
Írta: 2020. május 23. 01:00 | Link

L A F A Y E T T E  B É L I V E A U
“Your mind is a weapon,
Keep it loaded”

Budapest, Saint bár, just smiling

Meg van. Hamarosan nemcsak mindene, de a szíve is a kezemben lesz ennek a féregnek, és ha még ezzel sem elégszem meg, akkor az életével is úgy fogok játszani, ahogy kedvem tartja. Példát akart statuálni, megmutatni, hogy a visszautasítás nála nem opció, nem engedhetem meg magamnak, azonban a válaszra talán nem fog számítani. Lassú víz partot most, és én azt a partot olyan lassan fogom mosni, mint még soha, mert az alkalmat a tövénél ragadtam meg, úgy fogom facsarni, hogy az utolsó lélegzete is az enyém legyen. Mert ha valamit nehézkesen viselek, akkor az a gerinctelen cselekedet, ami ráadásul majdnem egy emberem életébe került. Az utasítások olyan természetesen hagyják el ajkaimat, mintha éppen valóban csak a vacsoránkat rendeltem volna meg. A hibázási rátát itt a nullára kell leredukálnom és ahhoz idő kell. Nem is kevés, így éppen megfelelő időpont ez arra, hogy Rubent is elkezdhessem formálni egy olyan emberré, aki nekem megfelel, ha már engem akart. Én odaadtam önmagamat, de én mit kaptam? Egy elmaszkírozott embert, akit már-már megmerem kockáztatni, hogy ölésre képeztek ki, amit el is hisz magáról. A bútorok kezdenek el mozogni, tekintetembe tér vissza a fény másodpercek alatt, mintha el sem mentem volna valójában egy olyan világba, ami a szobában lévők közül kettőnek az életet jelenti, egynek pedig lehetségesen a biztos halált. Mintha csak aprókat bólintanának az utasításra mosolyodom el ezzel egy időben, amíg a kérdés nem ér el.
- Megtaláltuk - az engem fürkésző pillantást kapom el. Kékjeimben csillan feddhetetlenség, amelyet még csak meg sem próbálok palástolni, hiszen alaptalan lenne. Őszinte vagyok, mióta először betette ide a lábát. Mást nem érdemel. - Sébastien, nyugodj meg. Nem szokásom akarni semmit - elnéző mosoly kerül fel ajkaimra, miközben az engem fürkésző kékekben igyekszem megtalálni azt, ami ehhez a hevességhez vezette. - Minden kérdésedre választ kapsz, anélkül, hogy kikelnél önmagadból. Tudom a használó tartózkodási helyét. Ebben a pillanatban derült ki - egy egyszerű mosoly van arcomon. Nincs benne önteltség, nincs benne diadalittasság, egy egyszerű mosoly, amely leginkább a semmit árulja el. Nem kell annál többet tudnia, mint amit szükséges lehet ahhoz, hogy valóban jól és precízen tudja elvégezni a rábízott feladatot, így az őszinte válasz adott. Féloldalas mosoly villan ajkaimon, fejemet kissé előre biccentve sandítok fel az engem fürkészőre, pár tizedmásodpercre kapom el pillantását csupán, amikor elfordul tőlem. Megilletődöttségemet szerencsére már nem láthatja, amely kiül arcomra, mert elfordul, azonban egyértelműen ott ül rajta. Pár gyorsabbat pislogok, végül ugyanolyan mosollyal ajkaimon lököm el magam az utoljára elhangzott mondat után az asztaltól, amely mindig arcomon van, ha csak Sébastien pozitív kisugárzásával találom szemben magam. Mert még egy ilyen helyzetben is az. A kanapé mellé sétálok, a lemezlejátszóba teszem az alatta fellelhető fakkokból az egyik, találomra kiválasztott lemezt, a tűt óvatosan helyezem rá. Szemeimet hunyom le az ismerős dallamra. Carl Orff Carmina Buranajának lágy hangjai töltik meg a helyiséget, miközben lassú léptekkel érkezem vissza az asztalhoz. Kezeimet fonom magam előtt keresztbe, csípőmet vetem ismét az asztallapnak, kékjeimet emelem Sébastienre. Ajkaim nyílnak el egymástól, ahogy kissé oldalra billentett fejjel figyelem az imádkozó férfit az irodám kellős közepén. Megértő mosolyt engedek meg magamnak, türelmesen várom meg, amíg befejezi.
- Úgy érzed felsőbbrendű segítségre van szükséged a feladat elvégzéséhez? - a kérdés lágyan hangzik el, miközben hagyom, hogy a dal hangjai simuljanak bele elmémbe. - Nem bízol a saját képességeidben, Sébastien?
Hozzászólásai ebben a témában

Sébastien Lafayette Béliveau
INAKTÍV


#Barázdabillegető
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 140
Írta: 2020. május 23. 14:26 | Link

Nathannak címezve
×××


Mindig is szomjazta a tudást. Még a legzüllöttebb időszakában sem volt soha panasz a tanulmányaira, minimális erőfeszítéssel ugrotta meg mindig a kívánt mércét. De sosem érdekelte semmi úgy, mint a rúnatan. Magasságok és mélységek, kihívások és mindezek mellé végtelen kreativitás jellemzi. Nincs, aki megszabhatná a határokat, ő maga felel ezért és kedve, tudása szerint feszegetheti azokat. Viszont bármi is történt, mindig azokon belül maradt. Ő is rendelkezett a tizenévesek gőgjével és arroganciájukkal, miszerint számukra nincs lehetetlen, nincsenek szabályok. Megtehette volna, hogy csak egy kóstolóra átlépi azokat a bizonyos határokat, de nem tette meg. Járt nagyon közel hozzá és meg is rettent saját önfejűségétől.
Mindig is szomjazta a tudást, ami kiterjedt szakmájának minden aspektusára. Kedvtelésből kutat mai napig a múltban, hogy válaszokat nyerhessen megválaszolatlan kérdésekre. Ismeri a mítoszokat, legendákat, a hitvilágot, amire épül ezen tudományág. És kiderült, hogy a hit és a tudomány benne tökéletes harmóniában képes élni.
Most mégis egy olyan tudást akar magáénak tudni, ami nem lehet a sajátja. Mégis válaszokat akar, megérteni a helyzetet, amibe belecsöppent, hogy értelmet nyerjenek a tettei. Egy hete volt tépelődni, undorodni attól az embertől, aki ilyesmire vetemedett. Állást foglalt azzal, hogy nyomokat hagyott a felkutatásához, mondván egy ilyen tettért bűnhődni kell. De honnan tudhatná biztosan, hogy a morzsákat jó helyen szórta-e el? Válaszokkal. Ha jól döntött, ha nem, tudnia kell a tettei következményét, hogy mint minden bűnével, ezzel is elszámolhasson. Sosem akarta homokba dugni a fejét, a tetteiért vállalja a felelősséget. Még úgy is, ha mindez csupán a tudás egy szeletével jár, amivel együtt kell élnie.
Komoly arccal, egyenes testtartással, némán hallgatja a választ. Alfred arcán ülő őszinteség megrendíti, míg a szavak okozta keserű ízt próbálja egy nyeléssel eltüntetni, de hiába. Nyugodt, rezignált, mintha csak az imént olvasták volna a fejére a saját halálos ítéletét. Szomorkás tekintettel nézi Alfredet, mégsem látja, gondolatai egészen máshol járnak. Pár kósza pillanatig tolulnak a képek lelki szemei elé, minden kis információmorzsa, ami eljutott hozzá ezen két találkozás alatt. És a kérdések... vajon milyen büntetés jár majd osztályrészéül a titokzatos tettesnek? Meg volt győződve róla, hogy megérdemli, bármit is kap. De vajon tényleg így van?
Párat pislog, ahogy visszatér a jelenbe és sután bólint kettőt. Megértette. Elfogadta. Ennél többet ha akarna se tehetne. Egy sóhajjal engedi el a kétségeket és a hozzájuk társuló nyomasztó érzéseket és adja át magát a fohász adta megnyugvásnak. Még iskolás korában, egy régről fennmaradt tekercsben talált rá, ahogy Odinról gyűjtött még több és még több anyagot. Azóta is ugyanazt mondja el minden alkalommal, ami mára már egy személyes kis szertartássá alakult át az évek során.  A halk ritmus eggyé olvad a zene ütemével.
- Megbecsülöm azt a tudást, amit kaptam - mondja végül, ahogy befejezi a fohászt és a kezét is elemeli a bőrébe vésett jelről. Immár nem fordul meg, háttal beszél Alfredhez, hangja immár teljesen nyugodt, összeszedett. - Általa bízom saját magamban. Mindenki hisz valamiben. Ha másban nem, hát megadja magának azt a luxust, hogy önmagában hisz. - Ahogy kiejti az utolsó szót, pálcáját a rúna felső részéhez érinti. Láthatatlanul vibrál ujjai között a fa, ahogy a rúnában tárolt túlzott energia kapcsolódik a fókuszeszközzel. Ahogy kiejti a szükséges igét, áramütésszerű érzet rántja görcsbe a testét, ahogy a felszabaduló energia végigszalad rajta, mielőtt semmivé foszlana.
Odin, most segíts meg!
Utoljára módosította:Sébastien Lafayette Béliveau, 2020. május 23. 14:30
Hozzászólásai ebben a témában

Alfred Nathan Declaire
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 83
Összes hsz: 103
Írta: 2020. május 23. 16:26 | Link

L A F A Y E T T E  B É L I V E A U
“Your mind is a weapon,
Keep it loaded”

Budapest, Saint bár, just smiling

Sokan úgy hiszik, hogy a sorsunk előre meg van írva, és a tetteink nem befolyásolják azt, ami velünk fog történni a jövőben. Ki mint vet, úgy arat alapelven mozognak az ilyen emberek, mert elhiszik, hogyha jót cselekednek a világban, akkor jó dolgok fognak velük is történni. A másik csoport az, amely azt hangoztatja napról napra, hogy a tetteinkkel írjuk a sorsunkat, mert mindent befolyásol az, hogy egy kellemetlenebb, avagy kellemesebb szituációban mégis hogy döntünk. Azok a döntések formálják úgy a sorsunkat, hogy a végén vagy megkapjuk a megérdemelt jutalmat, vagy fejünket vesztjük a cél előtt, mert a tetteink súlya olyan méreteket öltött, amit már igenis büntetni kell. És hol máshol, mint az elhitt és elképzelt jutalom előtt? Mindkét csoport tévedhet, egyik sem bizonyított, hiszen hiszel egyikben vagy a másikban, és amibe a hitedet fekteted az a legerősebb dolog lehet a világon. A hit az, amely erőt ad a benned élő reménynek, hogy sikerülni fog megcselekedned a helyeset és jót. A hit az, amely minden nap felébreszt és eléd teszi, hogy igenis lehet ez egy jobb nap, mint amilyen a tegnap volt. Hiszel abban, hogy jobb lehet, attól elvonatkoztatva, hogy követed a neked megírt sorsot, vagy annak a kovácsa vagy a döntéseiddel.
A hit az, amely a helytelen döntéseket teszi helyessé a fejedben. Helyes döntés volt elrabolni és felrúnáztatni egy embert? Végül is, igen, hiszen a megfélemlítésnek szánt eszköz, amely maga volt az ember, bejött, és célba ért. Helyes döntés volt akkor és ott, mert hittél benne, tehát megcselekedted, azonban a következményekre nem gondoltál. Lehet az helyes döntés, amelynek a helytelenségét és rosszaságát bujtatjuk mögé, de a felelősség rajtad szárad, amikor a porba tipornak mindeneddel együtt, mert hittél abban, hogy a saját érdekedben a helyesnek meghozott döntéseddel szeded le majd a megérett gyümölcsöket. Csak a következmények. Mert lehet az bármennyire helyes, még akkor is, ha minden hitedet beleölöd, a következmények elől nem futhatsz el. Figyelmen kívül hagytad őket, hogy mások szenvedjék el a te botorságodat, de az ezzel járó büntetés mégis téged fog sújtani. Megérte? Hiszen hittél benne, nemde? Olyan erősen, olyan akarattal és reménnyel, mint még soha senki semmiben, mégis a bukásodhoz fog vezetni, hogy valaki olyat emeljen még feljebb, aki megérdemli, aki nem hisz a helytelen döntéseiben, de megcselekszi azokat, amikor kell. Add neki a lelkeddel együtt a hitedet, higgy benne, és a világ fog a lábad előtt heverni, miközben ő meghozza helyetted a helytelen döntéseket, amelyek nincsenek elrejtve. Egyszerűbb az élet így, nemde?
- Nem magadnak szerezted? - a hit. A saját maga által megszerzett tudást köszöni meg másnak, fohászkodik hozzá, hogy segítse meg, miközben mindent magának köszönhet. Az emberi hit egy túlzóan erős dolog. Vajon meddig viszi el az embert? A végtelenségig? Ajkaim nyílnak el egymástól, hogy reflektálhassak, azonban Sébastien pálcája választ sem várva érinti meg a rúnát, majd hangzik el a halk ige. Ajkaim elnyílva maradnak, miközben piszkos kékjeim fürkészik a nekem háttal ülő alakot, akin az emberem élete múlik. Akaratlan lépek el az asztaltól, ámbár ő ezt nem láthatja. Karjaim keresztbe fonva magam előtt pihennek, pillantásom fürkészi Sébastient, ahogy teste rándul meg egy pillanat erejéig. Jobb szemöldököm emelkedik meg, és a kép hamar megformálódik agyamban. Túl sok időt töltöttem rúnák olvasásával, miközben meg kellett fejtenem a jegyzeteit, valamennyi információ pedig igencsak megragadt.
- Arról nem esett szó, hogy neked mivel jár a rúna eltávolítása. Feltételezem szándékosan nem beszéltél róla - hangom közelebbről hallatszik már Sébastienhez. A szék mögött állok, a férfi tarkóján zizeg ide és oda tekintetem, míg nem kilépek mögüle, és a szék támlájával egy vonalban állok meg. Kékjeim a fekvőt figyelik. - Elmondanád, kérlek, vagy te sem bírsz róla tudomással? Nem venné ki jól magát, ha esetleg gyógyítót kellene melléd fogadnom - és bennem ez még csak most tudatosult. Szándékosan nem beszélt róla, nekem meg eszembe sem jutott, annyira a saját érdekem lebegett a szemem előtt. Mennyire hiszel a megoldhatóságban, Sébastien?
Utoljára módosította:Alfred Nathan Declaire, 2020. május 23. 16:48
Hozzászólásai ebben a témában

Sébastien Lafayette Béliveau
INAKTÍV


#Barázdabillegető
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 140
Írta: 2020. május 23. 18:33 | Link

Nathannak címezve
×××


Sebi hisz abban, hogy nincsenek véletlenek. Nincs megírva minden előre, az ember maga alakítja a sorsát, de vannak előre elrendeltetett pillanatok, találkozások, amiket csupán a halál akadályozhat meg a maga végletességében. Az, hogy élünk-e a felkínált lehetőségekkel, hogy mit hozunk ki ezekből a pillanatokból, csakis rajtunk áll.
Az életét átszövik az ilyesfajta események. Hisz abban, hogy az édesanyjának megvolt rá az oka, hogy lemondjon róla. Hisz abban, hogy nem véletlenül volt éppen akkor ügyeletben Steve, mikor ott hagyták kisdedként az ispotály aulájában. Sebinek ehhez a családhoz kellett kerülnie, hogy ráleljen élete hivatására. Szerették és tanították, mellette álltak a legnehezebb pillanatokban is. Akarva-akaratlanul hozta ki ezen sorsszerű találkozásokból a legtöbbet.
Reece... egy újabb előre megírt találkozás. A félelme, a pökhendisége pokollá tette a fiú életét, ezen cselekedeteivel egy olyan útra terelte a hollóhátas fiút, ahol a saját bukását készítette elő. Fittyet hányt a sorsra és az megtanította rá, hogy vele nem éri meg packázni. Sebi megtanulta a leckét.
Hisz a sorsban, de komoly-e a hite a felsőbb hatalmakban? Nem mutogat ujjal felfelé, ha történik vele valami jó vagy rossz, nem hárítja a felelősséget. Nem imádkozik reggelente, nem próbál megtéríteni senkit. Viszont hisz Odinban. Elhiszi, hogy valaha élt és akkora hatalommal rendelkezett, hogy az utókorra hagyta a rúnák tudományát. Hisz a skandináv hitvilág ősi szimbólumaiban, amik erőt és védelmet kölcsönöznek a használójának. De az, hogy tényleg egy istenről beszélünk-e, vagy egy nagy hatalmú varázslóról... teljesen mindegy. A hit emeli a halandót is halhatatlanná.
- Tanultam. Tekercsekből, könyvekből, ősi feljegyzésekből. A tudás már létezett, mielőtt éltem volna a lehetőséggel - mondja még higgadtan a munka megkezdése előtt. Viszont ebből látszik, hogy minden nézőpont kérdése. Ő nem a saját maga érdemének tekinti azt, hogy kiemelkedő a szakmájában. Nem ő találta fel, nem ő jegyezte le az első létező szimbólumokat, nem ő határozta meg a jelentésüket. Minden az orra elé volt téve, csak ki kellett nyújtania érte a kezét, ami önmagában nem érdem. Az, hogy emellett tehetséget is mutatott ezen tudományban... mégis hogyan derült volna ki, ha nem Kate neveli fel? Nincsenek véletlenek.
Összeszorított fogakkal szögezi tekintetét a pálcájára, ami mozdulatlanul érintkezik az alvó bőrével. A koncentráció és a folyamatos fájdalmas bizsergés mély barázdákat váj a homlokába. A lassú hullámokban távozó feszültség görcsbe rántja a tagjait, majd újra és újra ólomsúlyú fáradtságot hagy maga után. Alfred szavai nehezen jutnak el hozzá, hangja távoli, mintha egyikőjük a víz alatt lenne. És valószínűleg ő az, aki egyre csak süllyed.
- Cs-csak sejtéseim v-voltak - mondja két hullám között, mély, rekedtes hangon. Fejét oldalt fordítja, hogy kékjeit Alfredre emelje, de csupán alig egy pillanatra tud találkozni a elszánt pillantás a mellette állóéval, mert az újabb hullám hatására rántja vissza a fejét a korábbi pozícióba. Szabad kezét a szék karfájára szorítja, ujjbegyei hamar kifehérednek az erőlködésben. Mindig is rosszul tűrte a fájdalmat, de a varázslatot nem szakíthatja meg, mindkettejük érdekében. A homloka csillogni kezd a gyöngyöződő izzadtságcseppektől.
Odin, most segíts meg!
Hozzászólásai ebben a témában

Alfred Nathan Declaire
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 83
Összes hsz: 103
Írta: 2020. május 23. 20:45 | Link

L A F A Y E T T E  B É L I V E A U
“Your mind is a weapon,
Keep it loaded”

Budapest, Saint bár, just smiling

Mindig elgondolkodtat az, ha egy másik szemszögből láthatom a dolgokat. Hinni egy felettünk álló hatalomban vagy önmagunkban? Ez vajon olyan hit, amellyel a sorsunkat is a kezünkben tarthatjuk, vagy egy másmely, amely csak iránymutató, de a sors maga dönt a fejünk felett? Egy felsőbb hatalomba vetett hitünk lehet olyan erős, mint a saját magunkba vetett? Hiszen, ha mi nem cselekedünk, helyettünk nem fog más, és így a hitünk máris inkább magunkba lett téve, nemde? És így a remény is erősebb lehet? Minél erősebb a hitünk valamiben, annál erősebb lehet a reményünk? Túl sok kérdés keringi ezt körbe, és a válaszok olyan messze vannak, amit ember nem tud meglátni. Ha a felső hatalom valóban a belé vetett hitünkből táplálkozik és él, akkor a kezében van a sorsunk is? Még egy kérdés, amelyre a válasz ismét sokkalta messzebb van, mint azt kergetni tudnám.
Kékjeim zizzennek Sébastienre, ahogy megszólal. Megrázom a fejemet, miközben őszinte mosolyom ül arcomon. Szemeim körül is megjelennek a mosoly adta szarkalábak, amelyet rejtegetni sem szoktam. Őszinte, szívből jövő mosoly, amelyet egyetlen egy embernek mutattam még csak meg, azonban a vele kötött kapocs nem a hiten, hanem a bizalmon és a tiszteleten alapul. És a másik ember, aki kiérdemelte, még csak nem is láthatja. – De megszerezted. Kinyúltál érte és magadhoz ragadtad, hogy hasznosítsd, hiába voltak már papírra vetve. Nem te kreáltad, ez valóban így van, mégis a tied – lágy és mély hangom nyugalmat áraszt, ahogy a szavakat formálják meg ajkaim. Nem mindenki él az elé tett lehetőségekkel, de Sébastien megtette, és a plusz lehetősége, hogy ki is emelkedik a többi ezen szakterületen dolgozó közül. A tudást maga szerezte meg, hiába voltak már leírva azok, mert nem volt kötelessége megragadni őket. Megtette, és mindezért cserébe mérhetetlen hálát érzek, mert ez lehet az oka annak, hogy most itt van, és esélyt kapok egy teljesen más szemszögből a dolgok megfigyelésére.
Immár mellette állva rebben tekintetem rá, a görcstől megmerevedett testére, majd a kanapén fekvőre, akinek teste izzadságban fürdik ismét. Visszavezetem rá pillantásomat, és ahogy felnéz rám, ahogy rekedtesen, szaggatottan szólal meg, valami kattan a fejemben. A parancs hirtelen hangzik el, szinte hallom a gyorsan trappoló lépteket, amik a gyógyítóért mennek, a legjobbért, akiről csak tudomással bírok. A kékeket kapom el tizedmásodpercekre, de ez nem elég. Jobb kezem mozdul, lassan, megfontoltan, pedig most egyáltalán nem mondanám magam annak. Elnyúlok Sébastien pálcát tartó keze felett, azzal egy vonalban, ám mielőtt a pálcához érhetnék, megállok. Meredten bámulom a fekvőt. A hitem kell most. Miben hiszek? A megrúnázott testben, vagy abban, aki éppen eltávolítja azt? Oldalra sandítva figyelem a görcstől meg-megránduló testet, remegő kezemet húzom vissza mélyet sóhajtva magam mellé. A könyvek, amelyeket kénytelen voltam elolvasni annak érdekében, hogy az elrejtett üzenetet megtaláljam, sok mindent adtak a lapok forgatásáért cserébe. Tudást. Ha megszakítom, bár nem tudom, mi történhet, de abban biztos vagyok, hogy helytelen lenne. Cselekedjem meg a helytelent, még akkor is, ha a vége halállal járna? De hiszen azért ül itt ő, hogy elkerüljük ezt, ezért vállalta el, ezért mondott igent a benne tomboló ellentétes érzelmek ellenére is. Piszkos tekintetem emelem Sébastienre, majd vissza a rúnára. Csodálatos munka, amely mégis ölni képes. Micsoda kettősség. Tudat alatt mozdul a kezem, kékjeim meredten bámulják továbbra is a rúnát, míg kezem óvatosan csúszik a másik karfát szorongató kezére egy pillanat erejéig, majd ismét ernyedten hullik vissza mellém. Észrevétlen, mégis ott volt.
- Beszélj a sejtéseidről, kérlek. Mondd el, mit sejtettél, és azt is, miért nem említetted – nem tud csendben dolgozni. Akkor beszélj, Sébastien, mondd el mit sejtettél. Azt, amiben hinni szeretnél, azt, amiben hiszel, vagy azt amit tudsz?
Utoljára módosította:Alfred Nathan Declaire, 2020. május 23. 20:47
Hozzászólásai ebben a témában

Sébastien Lafayette Béliveau
INAKTÍV


#Barázdabillegető
offline
RPG hsz: 96
Összes hsz: 140
Írta: 2020. augusztus 30. 00:24 | Link

Nathannak címezve
×××


Tekintete rebben Alfredre, ahogy a szavai, mint lassú vízfolyam, elérik és kismosnak elméjéből minden más gondolatot egy teljes pillanatra. Önkéntelen mosoly suhan át az arván, de szinte azonnal veszi vissza az uralmat a mélyen barázdált homlok, a koncentrációtól előreugró állkapocs és a vékony vonallá préselt ajkak. Ha nem temetkezne épp a munkába teljes erőbedobással, talán folytatná a mgkezdett gondolatmenetet, bontogatná a hit és a tudomány lágy, művészi kapcsolatát. Hogy a hite az, az önmagába és az esetleges felsőbb hatalmakba vetett hite az, ami a szakmájában minduntalan előre viszi. Hogy a tudást, amit sikerült elsajátítania és folyamatosan fejlesztenie, egyszerűen képtelen lenne kreatívan és körültekintően hazsnálni az előbbiek közreműködése nélkül. Egyszerűen el kell hinnie, hogy Odin meglátott valamit benük, valami csodálatosat és leginkább emberit, ami miatt rájuk bízta eme kimeríthetetlen eszköztárat, amivel akár életekről és halálokról dönthet és csupán egyetlen egy tollvonásába kerül.
Mert míg a pálcás mágiákat felügyelni tudják a Minisztérium emberei, képesek szankciókkal súlytani azokat, akik elkapatják magukat és magukról megfeledkezve kilépnek emberi mivoltukból és Odinnal, valamint egyéb, már-már isteni erővel rendelkező egyéneknek titutálják magukat egy-egy kósza pillanatra, a rúnamágiát lekövetni közel lehetetlen. Persze, próbálkoznak kordában tartani a Sebihez hasonló, tehetséges rúnavetőket, de a heti és havi jelentéseken és a rendszertelen időközönként felbukkanó aurorok ellenőrzésén kívül vajmi kevés a lehetőség az egyensúly betartatására. Mert ahogy a mellékelt ábra is mutatja, az írott és iratlan szabályokat és törvényeket egyesek szemrebbenés nélkül képesek áthágni. Vajon...
Mikor teste ismét fáradtan ernyed el, ahogy az energia vérpezsdítő hulláma a semmibe vész belőle, kékjei ismét Alfredre vándorolnak. A gondolat úgy rágja a határmezsgyén, mint fát a szú. Vajon ugyanerre képes lenne ez a férfi is? A férfi, akiért képesek a végletekig elmenni az emberei? A férfi, akinek émelyítő, mégis kékjeit vonzó tekintete nem kínált mást számára, mint a hamis színektől mentes igazságot? Hományosan, mégis fekete-fehéren nyújtotta felé tálcán a válaszokat a fel nem tett kérdésekre egyaránt. Mégis... hiába látja ugyanígy a világot, vággya az elképzelhetetlen színek halmazát, amik talán képesek lennének kevésbé végletesen, reménykeltőbben lefesti az életet.
- Ne! - hangja halk, mégis képes betölteni az iroda távoli zugait is. Erősebben markol a pálcájára, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy belenyúljon a munkájába és tönkretegye mindazt, amit még érdemben el sem kezdett. Viszont a gondolatok nyomasztó sokasága a kiáltásával együtt veszik a semmibe, hogy teljes egészében átadja a helyet a feladata összes nüansznyi részletének.
A másodpercek mind egy-egy örökkévalóságnak tűnnek, egy örök körforgás, ahol az elemi fáradtság melankolikus érzése váltakozik az adrenalin adta édes és egyszerre oly bűnös erővel. Nem hall mást, csak a fülében doboló szapora szívverését, ami energialöketenként fenyeget azzal, hogy kiszabadul mellkasának fogságából. Karjának csupasz felületét karistolja a karosszék puha karfája, mintha minden apró érintés a triplájára erősödött volna. Tekintete észrevétlenül siklik A kezére, ami alig egy pillanatra tűnik el Alfred tenyerének érintése alatt, mégis kínzóan lassúnak és mélységesnek tűnik a parányi gesztus. Vajon képes lennél-e Alfred?
Egy utolsót rándul testének majd' minden izma, majd egy mély, reszketeg sóhajjal engedi útjára az utolsó hullámot, ami után végre nem marad más, mint nyugodt, tükörsima és mindenekelőtt, szabad terület. Fáradt, elégedett mosoly jelenik meg az arcán, ahogy a pálcáját leengedve dől hátra egy percre.
- Az ilyesfajta sejtések aggodalomra, félelemre adhatnak okot, amit ebben a helyzetben nem engedhettem meg magamnak, mert könnyen vakmerő és oktalan döntésekre sarkalhatják az embert. Nyugodt ember vagyok, de egy ilyen rendkívüli munka igen erős koncentrációt igényel, ezért rendkívüli döntésekre van szükség. - közli kimérten, lehunyt szemekkel, egy kis időt hagyva magának, hogy gondolataira ismét határozott nyugalmat erőltessen. Lassan teszi le a pálcáját végül maga mellé az asztalra és emeli el a már lefertőtlenített pengét róla.
- Vállaltam és megcsinálom, Alfred. Nem hagyom, hogy egy élet az én kezem alatt hunyjon ki. - Jelentőségteljesen pillant oldalra rá, arcán ismét eltökéltség játszik.
Vajon te képes vagy áthágni az írott és iratlan törvényeket, Alfred?
Hozzászólásai ebben a témában

Alfred Nathan Declaire
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 83
Összes hsz: 103
Írta: 2020. augusztus 30. 20:17 | Link

L A F A Y E T T E  B É L I V E A U
“Your mind is a weapon,
Keep it loaded”

Budapest, Saint bár, just smiling

Vajon...
Egész életünk találgatásokból és tippelgetésekből áll. Találgatunk, hogy mi lesz holnap, sikerülni fog-e a projekt, amibe belevágtunk, a párunkkal való kapcsolatunk rendbe jön-e, és reménykedünk abban, hogy pozitív választ kapunk a feltett kérdésekre. A hit is ilyen. Automatikusan hiszünk a jóban, szeretnénk, ha a jó dolgok történnének meg velünk, mert elhisszük, hogy érdemeljük azokat, egészen addig, amíg a felsőbb hatalom, amibe a hitünket fektettük egész életünkön át, karba tett kézzel nézi végig, ahogy életek mennek tönkre, miközben hozzá fohászkodnak, hogy segítsen rajtuk. Most mégis a hitemre kell támaszkodnom. Arra kell támaszkodnom, amiben soha nem akartam, ami kézzel foghatatlansága okán nem lehet valós, mégis rákényszeredek, mert aki segítséget nyújt, egy felsőbb hatalomtól várja a támogatást és a megváltást.
Talán éppen a belé fektetett hitem az, ami megadja a választ. Hitnek lehet ezt mondani, esetleg elkönyvelhető bizalomnak? Alapvető bizalom, amit Sébastienbe vetettem, hogy megmentse az embert, aki meghalna értem bármelyik pillanatban. Hiszen a hit nem működhet így, ám közvetetten, még ha a tudattól is leszek rosszul, azzal, hogy Sébastiennek adtam a bizalmam, hitemet fektettem a felsőbb hatalomba, amelyhez ő fohászkodott. És a válasz született meg azzal, hogy ezen okok miatt húztam vissza kezemet, miközben az az egyetlen egy szó töltötte be a szobát, amit rekedtesen ejtett ki ajkai közül, hogy teste ismét a görcsöktől ránduljon össze, ujjai fehéredjenek el a pálcáján, amit oly nagy elánnal szorongat. Mert ő hisz, én pedig a belé vetett bizalmamban hiszek, hogy a kör véletlenül se záródhasson be. Sébastiennek köszönhetem majd meg, hogy az emberem túlélte, és nem másnak. Csak neki, saját magam ámítása lenne azt gondolni, hogy nem így van, csupán azért, mert ő ebbe szeretne kapaszkodni. Kapaszkodjon belé, engedem neki, ahogy támogatásomat is rövid ideig ugyan, akaratlan és tudat alatt, de kinyilvánítom. Utolsó rezdülés mindkét oldalról, majd csend. Túl nagy csend és nyugalom, ami körbevesz mindent. Reszketegen engedek ki egy sóhajt, ahogy piszkos kék tekintetem fürkészi az immár egyszerű bőrfelületet.
- Azért mert nem mondtad ki őket, még benned voltak, Sébastien. Így nem gyengíthették el a hitedet és a munkába fektetett bizalmadat? - hangom halksága csupán a helyzetnek köszönhető, mert ahogy a rúna helyéről siklik tekintetem a fekvő arcára, amelyen a legmélyebb nyugalom és béke tükröződik, mint amit valaha láttam - nemhogy átéljem -, mintha megkövetelné tőlem.
Óvatosan mosolyodom el, szinte már megadóan hátrálok a tömör fa íróasztalomig, hogy annak dönthessem derekamat. Magam előtt kulcsolom össze kezeimet, fejemet előre biccentve tartom, miközben mosolyom csak szélesedik. - Mégis megkockáztattad a sejtéseiddel, hogy esetleg a te életed hunyjon ki a saját kezed által. Kissé képmutató hozzáállás, nem gondolod? - rebben meg szemöldököm. Fejemet emelem fel lassan, Sébastien tarkójára szegezem tekintetemet. - Ha őt meg is mented, de te közben elvesztesz mindent, akkor mi értelme volt? Életért életet? - nyugodtság hallatszik hangomból, ami valójában van bennem, valami különleges él, valami furcsa érzés mégis különleges egyveleget alkot vele. A hitem?
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek