Budapest

[2013. január 22.; Mágiaügyi Minisztérium]
Aprókat lélegeztem, ahogy kiléptünk a liftből az egyik nevelővel. Az előcsarnokon átsietve arra az ügyosztályra mentünk, ahol az örökbefogadásokat intézni szokták. A nevelőm, Krisztina mosolygott, a hátamat fogta, hogy még véletlen se vesszek el. Érezte rajtam, hogy rendkívül feszült vagyok. Új család, új lakhely, távol mindentől és mindenkitől. Bár a Gyermekotthonban nem leltem túl sok társra, kétlem, hogy... Bogolyfalván fogok. Féltem az egész helyzettől. Anna és Péter, az új... "szüleim" már úton voltak idefele, valószínűleg épp az épület felé rohantak. Tudom, hogy az új mostohatesóm, Vera nem jön velük. A szoknyám szélét húzogattam, azt babráltam. Szép kis egyenruha volt, olyan ünnepi módon kicicomáztak, mintha valamiféle bálra készülnék. Túlzásnak éreztem. Ha tényleg azt akarják, hogy hamar megszokjam az új családot, akkor nem kéne ekkora felhajtás. Kezeim szinte remegtek, még mindig a szoknyám szélétől vártak megoldást. Hallottam, hogy Krisztina köszön pár embernek, szóba elegyedik egy-egy varázslóval, vagy boszorkánnyal, majd mikor eszébe jut, hogy én is ott vagyok, rögvest elköszön és tovasietünk. Miután párszor lejátszotta ezt, odaértünk egy ajtóhoz. Nem volt valami díszes, se nagy, a szoba pedig, ami el volt rejtve mögötte, a vártnál is apróbb volt. Gondolom nem volt túl sok hely ebben a hatalmas épületben ennek a kis irodának, ahol három boszorkány körmölt lelkesen. Előttük irathalmok hevertek, valószínűleg mind-mind hasonló sorsú gyerekek neveivel voltak ellátva. Csoda, hogy sorra kerültem.
- Jó napot. - köszöntem halkan. Erre az egyikük felpattant, és odajött hozzánk szívélyesen vicsorogva. Egy zavart félmosolyt és összehúzott szemöldököt produkáltam (bár inkább grimasz volt). Válaszolgattam ilyenekre, hogy "te vagy Dea, igaz?", aztán kivontam magam a társalgásból - helyette inkább az ügyintéző boszorkányokat néztem. Még nem nagyon láttam boszorkányt, Krisztinán és Annáékon kívül. Furcsa volt...
Egyre inkább kezdett túlzásba esni a szívem a dobogással. Mindjárt itt lesznek. A kakukkos órára néztem; már csak kevés volt hátra. És amikor itt lesznek... elvisznek engem... alig ismernek... Harapdálni kezdtem az ajkam, és az óra mutatóját követtem a szememmel. Egy-két, egy-két, egy-két...

[2013. január 22.; Mágiaügyi Minisztérium]
Aprókat lélegeztem, ahogy kiléptünk a liftből az egyik nevelővel. Az előcsarnokon átsietve arra az ügyosztályra mentünk, ahol az örökbefogadásokat intézni szokták. A nevelőm, Krisztina mosolygott, a hátamat fogta, hogy még véletlen se vesszek el. Érezte rajtam, hogy rendkívül feszült vagyok. Új család, új lakhely, távol mindentől és mindenkitől. Bár a Gyermekotthonban nem leltem túl sok társra, kétlem, hogy... Bogolyfalván fogok. Féltem az egész helyzettől. Anna és Péter, az új... "szüleim" már úton voltak idefele, valószínűleg épp az épület felé rohantak. Tudom, hogy az új mostohatesóm, Vera nem jön velük. A szoknyám szélét húzogattam, azt babráltam. Szép kis egyenruha volt, olyan ünnepi módon kicicomáztak, mintha valamiféle bálra készülnék. Túlzásnak éreztem. Ha tényleg azt akarják, hogy hamar megszokjam az új családot, akkor nem kéne ekkora felhajtás. Kezeim szinte remegtek, még mindig a szoknyám szélétől vártak megoldást. Hallottam, hogy Krisztina köszön pár embernek, szóba elegyedik egy-egy varázslóval, vagy boszorkánnyal, majd mikor eszébe jut, hogy én is ott vagyok, rögvest elköszön és tovasietünk. Miután párszor lejátszotta ezt, odaértünk egy ajtóhoz. Nem volt valami díszes, se nagy, a szoba pedig, ami el volt rejtve mögötte, a vártnál is apróbb volt. Gondolom nem volt túl sok hely ebben a hatalmas épületben ennek a kis irodának, ahol három boszorkány körmölt lelkesen. Előttük irathalmok hevertek, valószínűleg mind-mind hasonló sorsú gyerekek neveivel voltak ellátva. Csoda, hogy sorra kerültem.
- Jó napot. - köszöntem halkan. Erre az egyikük felpattant, és odajött hozzánk szívélyesen vicsorogva. Egy zavart félmosolyt és összehúzott szemöldököt produkáltam (bár inkább grimasz volt). Válaszolgattam ilyenekre, hogy "te vagy Dea, igaz?", aztán kivontam magam a társalgásból - helyette inkább az ügyintéző boszorkányokat néztem. Még nem nagyon láttam boszorkányt, Krisztinán és Annáékon kívül. Furcsa volt...
Egyre inkább kezdett túlzásba esni a szívem a dobogással. Mindjárt itt lesznek. A kakukkos órára néztem; már csak kevés volt hátra. És amikor itt lesznek... elvisznek engem... alig ismernek... Harapdálni kezdtem az ajkam, és az óra mutatóját követtem a szememmel. Egy-két, egy-két, egy-két...

Dea - Kislányunk <3

Láttam, hogy jöttek felénk. Krisztina és a hivatali boszorkány nem sok figyelmet fordítottak rájuk, észre sem vették, hogy közelednek. Egy hatalmas ölelést kaptam, ami miatt őszintén szólva meglepődtem egy kicsit. Visszaöleltem, és még egy félmosolyra is futotta, bár ez elég félős volt. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez a nő tényleg szeret engem, ami igazából nagyon meglepő volt. Vele fogok hazamenni. Ők lesznek a családom. Igyekeztem megszokni ezt a gondolatot.
Anna össze-vissza beszélt igazság szerint mindenféléről, de én örültem neki, hogy nem sokat kell hozzászólnom, csak mosolyogni meg hasonlók, mert ilyen helyzetekben sosem voltam jó. A hangom alig hallani általában, sokan rácsodálkoznak a csengésére, mert elég egyedi. Nagyon szoktak örülni a nevelők, mikor beszélek. Nos, Széleséknél többet kell majd. Hozzá kell szoknom. Akár... el is kezdhetném...
- Veronika végül is tudja, hogy érkezem? Úgy volt, hogy meglepetés lesz, nem? - Kissé megnyugodtam a gondolatra, hogy nem leszek meglepetés neki. A végén még nem örülne nekem, akkor meg teljesen szétesnék. Már így is tiszta ideg vagyok. Bár, kérdés volt, hogy ha csak nem mutatja, hogy nem örül, az jobb-e, mint hogy megmondja az érzéseit?
Még mindig gyűrögettem a szoknyámat, mikor megsimította az arcomat. Nem voltam hozzászokva ennyi fizikai kontaktushoz, úgyhogy meg is illetődtem egy kissé, de azért megvillantottam egy félmosolyt. Ezek a félmosolyok csak félig igazak, nálam igazi mosolyt szinte még soha nem is látott senki, talán csak Eszti. Egy pillanatra elméláztam, hogy merre lehet, de aztán visszairányítottam magam a szobába. Ezek fontos pillanatok.
Magamtól nem tudtam semmit mondani, pedig éreztem hogy kellene szólnom. Valami köszönésfélét szerettem volna azért, hogy eljöttek és tényleg kiragadnak innen, mert valahol örültem is neki, csak féltem is tőle egyszerre. Azonban, mivel tényleg féltem egy kicsit, olyan lett volna mintha hazudnék, úgyhogy inkább nem szóltam. Csak álltam, és próbáltam elhinni, hogy elmegyek a Gyermekotthonból.
Vajon milyen lesz az új szobám?...

Gyermekbogár <3