A nehéz, sötéten fénylő Durmstrang címerrel jelölt láda meg a rajta, szorosan egymáson gubbasztó bőröndök és kupák alig néhány centiméterrel a friss, bűbájtól még mindig zöldellő gyep felett haladnak. Én a pálcámat magam előtt tartva követem őket; az elmúlt évemet, a dobozokba és lakatok alá zárt életem, ami semmivel sem több, mint néhány kviddicsmementó, érmék meg aranyserlegek, két, a jövőmet megalapozni kívánó ajánlólevél a Bogolyfalvi hivatal részére, még címkés ruhák, a nagyrabecsült sakk-készletem, pár levélpapír és soha el nem küldött levelek, tankönyvek - mint az egyszer sem fellapozott jóslástan kötetem -, anya kedvenc regénye, a Ne bántsátok a feketerigót!, meg azok a családi fényképek, amik egész évben a láda mélyén porosodtak.
Elmerengő gondolataim közül a szemem sarkában feltűnő mérhetetlen, finoman szólva is túlzó rózsaszínáradat terel vissza a valóságba, a kisházat körülölelő kertbe, ahol apám műanyag flamingói között sétálva egyszerre elfog valami nyomasztó és zord. Bal szemöldököm legmagasabb pontja éppencsak, hogy mozdul, majd néhány gyors pislogást követően halkan kifújom a bentragadó levegőt, és enyhén megcsóválva a fejem továbbindulok a ház felé.
Tudom, hogy anya marcipánborítású répatortát rendelt mára, és tudom, hogy apa hamarosan felbontja azt a ki tudja már mióta és milyen félelemmel őrzött üveg whiskyt, amit mindig ígért, ha az iskola elvégzésére terelődött a téma. Eszternek is volt, és biztos vagyok benne, hogy lesz is még, mikor majd elvégzi az újabb sulit, vagy férjhez megy, és persze mikor gyereket szül. Mind tudjuk: apa már csak ilyen érzékeny lélek, szereti ünnepeltetni a Vajda nevet. Azt is tudom, hogy most végre ismét együtt lehet a család, hogy újra belakjuk a régen mindig olyan hangos házat, arról viszont fogalmam sincs, mi lesz, ha meglátom őt, ha a tekintetünk újra találkozik. Nem tudom, megbocsájtott-e már azért, amiért elhagytam, amiért egyetlen kérdés nélkül Északra mentem, amiért nem írtam, vagy ha írtam, akkor távolságtartó és szűkszavú voltam, amiért ismét titkok szivárogtak közénk, pedig megígértük, hogy többé soha.
- Hey - dugom be végül a fejem Erzsi résnyire nyitott szobaajtaján, és ha rámpillant, reszkető, de széles mosolyra húzom a szám. Bal orcámon még felfedezhető anya élénkvörös rúzsnyoma, és azt is sejtem, hogy bár ő az emeleten maradt, tisztán hallotta apa kitörő gratulációit és az esti szigorúan zártkörű, családi ünneplés ígéretét is. - Megjöttem - mondom ki a nyilvánvalót, míg jobbom az ajtókilincset markolja, balomban pedig azokat a fotókat rejtegetem, amiket valaki nem is olyan régen az ágyamon hagyott. - Nincs kedved átmenni a kisházba? Mondjuk... - vonom össze szőke szemöldökeimet - ...maradhatunk is. Az a flamingóhadsereg elég hátborzongató odakint. Amikor írtad, hogy apa kezd megőrülni, meg hogy van néhány flamingója a kertben, nem hittem, hogy erről beszélsz. Durva az öreg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=769296#post769296][b]Vajda Richárd - 2019.08.27. 22:46[/b][/url]

A nehéz, sötéten fénylő Durmstrang címerrel jelölt láda meg a rajta, szorosan egymáson gubbasztó bőröndök és kupák alig néhány centiméterrel a friss, bűbájtól még mindig zöldellő gyep felett haladnak. Én a pálcámat magam előtt tartva követem őket; az elmúlt évemet, a dobozokba és lakatok alá zárt életem, ami semmivel sem több, mint néhány kviddicsmementó, érmék meg aranyserlegek, két, a jövőmet megalapozni kívánó ajánlólevél a Bogolyfalvi hivatal részére, még címkés ruhák, a nagyrabecsült sakk-készletem, pár levélpapír és soha el nem küldött levelek, tankönyvek - mint az egyszer sem fellapozott jóslástan kötetem -, anya kedvenc regénye, a Ne bántsátok a feketerigót!, meg azok a családi fényképek, amik egész évben a láda mélyén porosodtak.
Elmerengő gondolataim közül a szemem sarkában feltűnő mérhetetlen, finoman szólva is túlzó rózsaszínáradat terel vissza a valóságba, a kisházat körülölelő kertbe, ahol apám műanyag flamingói között sétálva egyszerre elfog valami nyomasztó és zord. Bal szemöldököm legmagasabb pontja éppencsak, hogy mozdul, majd néhány gyors pislogást követően halkan kifújom a bentragadó levegőt, és enyhén megcsóválva a fejem továbbindulok a ház felé.
Tudom, hogy anya marcipánborítású répatortát rendelt mára, és tudom, hogy apa hamarosan felbontja azt a ki tudja már mióta és milyen félelemmel őrzött üveg whiskyt, amit mindig ígért, ha az iskola elvégzésére terelődött a téma. Eszternek is volt, és biztos vagyok benne, hogy lesz is még, mikor majd elvégzi az újabb sulit, vagy férjhez megy, és persze mikor gyereket szül. Mind tudjuk: apa már csak ilyen érzékeny lélek, szereti ünnepeltetni a Vajda nevet. Azt is tudom, hogy most végre ismét együtt lehet a család, hogy újra belakjuk a régen mindig olyan hangos házat, arról viszont fogalmam sincs, mi lesz, ha meglátom őt, ha a tekintetünk újra találkozik. Nem tudom, megbocsájtott-e már azért, amiért elhagytam, amiért egyetlen kérdés nélkül Északra mentem, amiért nem írtam, vagy ha írtam, akkor távolságtartó és szűkszavú voltam, amiért ismét titkok szivárogtak közénk, pedig megígértük, hogy többé soha.
- Hey - dugom be végül a fejem Erzsi résnyire nyitott szobaajtaján, és ha rámpillant, reszkető, de széles mosolyra húzom a szám. Bal orcámon még felfedezhető anya élénkvörös rúzsnyoma, és azt is sejtem, hogy bár ő az emeleten maradt, tisztán hallotta apa kitörő gratulációit és az esti szigorúan zártkörű, családi ünneplés ígéretét is. - Megjöttem - mondom ki a nyilvánvalót, míg jobbom az ajtókilincset markolja, balomban pedig azokat a fotókat rejtegetem, amiket valaki nem is olyan régen az ágyamon hagyott. - Nincs kedved átmenni a kisházba? Mondjuk... - vonom össze szőke szemöldökeimet - ...maradhatunk is. Az a flamingóhadsereg elég hátborzongató odakint. Amikor írtad, hogy apa kezd megőrülni, meg hogy van néhány flamingója a kertben, nem hittem, hogy erről beszélsz. Durva az öreg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=769504#post769504][b]Vajda Eszter - 2019.08.29. 12:59[/b][/url]

Tudom, hogy ő az. Nem abból, hogy nem várunk senkit, nem abból, hogy Ábel valószínűleg dolgozik. A tarkóm bizsergető érzés árulja el őt, az, hogy képtelen vagyok az előttem heverő jegyzetekre koncentrálni, pedig még van egy vizsgám, az összeszoruló, fojtogató érzés a torkomban, az, ahogy vánszorogva csúszik le minden lélegzet a tüdőmig, égni kezdenek a szemeim, s egyetlen, futó pillanatra fájóan homályosul el a látásom - majd el is pislogom a felgyűlő könnycseppeket. Nem fogok sírni.
Testem a földszint nyitódó bejáratijának hangjával egyszerre feszül meg. Sokkal könnyebb volt rá haragudni, amikor távol volt, kevésbé szakadt rám minden, amivel fájdalmat okozott nekem. Nem kellett szembenéznem vele, el tudtam magam foglalni, s a gondolataim is egyszerűbb volt elterelni róla. Megfeszül állkapcsom a szüleink ujjongó hangjára, mintha mi sem történt volna, mintha az, hogy az öcsém elárult és elhagyott, nem is jelentene egyikőjüknek sem semmit. Megfordul a fejemben, hogy egyetlen, jól irányzott pálcamozdulattal vágjam be a szobám ajtaját, végül elvetem az ötletet, túl feltűnő lenne a csattanás. Ugyan egyetlen lépcsőfok sem csikordul létei alatt, érzem, ahogy jön. Nem szándékozom elé szaladni, vagy a nyakába borulni, ahogy azt már megkaphatta, mert velük ellentétben én képtelen vagyok elfelejteni vagy semmisnek tekinteni azt, amit Ricsi csinált.
Milliószor képzeltem már el, mit fogok neki mondani, hogyan fogom a szemére hányni azt a szart, amit itt hagyott. Akkor ment el, amikor a legnagyobb szükségem lett rá, és hiába kértem én vagy bárki, hogy jöjjön haza, legfeljebb egy elutasító válasz érkezett. Eddigi életem egyik legmegterhelőbb időszakában maradtam egyedül, beleestem egy mély gödörbe, és csak egyetlen, egyetlen vékony hajszálon függött, hogy ne nyúljak a szekrényem fenekébe száműzött nyugtatókhoz. Őt nem érdekelte. Ez sem. Persze nem maradt ki Magyarország teljesen az életéből. Anélkül látogatta meg Lilit, hogy kitérőt tett volna felém, vagy esetleg megemlítené egy ugyanolyan kétszavas levélben, amihez már hozzászokhattam tőle, utána pedig bennem is elszakadt valami. A változás persze nem azonnal történt meg. Először erőszakkal kellett emlékeztessem magam arra, hogy nem érdekel az öcsém, hogy mit csinál, hogy mit akar ezzel az egésszel elérni. Nem én ártottam neki, mégis rajtam csattant a legfájóbban a büntetése.
Most pedig úgy érkezik haza, mint valami király.
Semmi okom megbocsátani bármit is.
Újra megfeszül tartásom, ahogy halk suhogással kinyílik az ajtóm, de nem nézek rá. Ajkaim egymásnak feszülnek, egy pillanat erejéig ujjbegyeim is kifehérednek az éppen tartott lap szélein. Nem tudom, és nem is érdekel, hogy mégis mire gondol, vagy mit hitt. Megtisztel a magasságos tekintélyével, és akkor majd én is úgy fogok a lábai elé rogyni, mint mindenki más a környezetében? Aligha.
- Tanulnom kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=770797#post770797][b]Vajda Richárd - 2019.09.02. 19:10[/b][/url]

Akkor ennyit az öreg flamingóiról.
Halántékomat az ajtófélfának döntve nézem az ágyon fekvő, és a jegyzetei fölé görnyedő nővéremet. Életemben talán most először fogalmam sincs, hogyan közelítsem meg őt - ami nem meglepő, tekintve, hogy ezelőtt nem is voltunk még csak hasonló helyzetben sem. Haragszik rám, persze, hiszen ígéretemmel szembemenve itt hagytam őt, és ahelyett, hogy a magánéletemet a Bagolykő berkein belül rendeztem volna, nélküle tértem vissza anyaiskolánkba, és az eredeti tervhez megfelelően, Durmstrangosként szereztem meg politológusi diplomámat.
Erőset nyelek, s míg veszek egy mély lélegzetet, ujjammal finoman beljebb tolom az ajtót. Egy pillanattal később, gyorsuló szívdobogással lépem át a küszöböt, és indulok el felé, kékjeim már messziről a jegyzeteit fürkészik, hátha találok közöttük egy-egy támpontot, ismerős varázsigét, bájitalhozzávalót vagy akár a tantárgyat oktató tanár nevét, hogy tudjam, mire készül, de hiába hunyorgok, ilyen messziről esélyem sincs.
Végül oldalra döntött fejjel, jobb kezemet mélyen a nadrágom zsebébe csúsztatva állok meg Erzsi ágya mellett, hogy egy futó pillantást vetve a balomban tartott képekre, észrevétlenül rejtsem el azokat is, még annak ellenére is, hogy tudom, talán ez a néhány kép jelenti a kezemben lévő egyetlen adut; az előző nyári nyaralás emlékei, amikről felidézhetnénk a tengerpart talpunkat égető forró homokját meg az idétlen várat, amit együtt építettünk, és közben nevetve fejtegettük, hogy bőven nagykorúként vajon ciki-e a három-négyévesek között homokvárat építeni - és tehetségben, kreativitásban, de még megvalósításban is alulmaradni velük szemben?
Habár átfut az agyamon, hogy épp most dobom el magamtól a bűnbocsánat elnyerésének feltehetőleg egyetlen lehetőségét, mégsem veszek róla tudomást. Nem kívánom az egyszerű utat, most nem akarok hátulról jönni, és ebben a formában hatni Eszter érzéseire.
Azt akarom, hogy szóbaálljon és beszélgessen velem, nanáhogy, de ne azért tegye, mert emlékeztetem: még mindig a testvére vagyok.
- A vizsgákról jut eszembe, hallottam, hogy bejegyzett lettél - szólalok meg, és ha nem is néz rám, a hangomból kihallhatja a számszegletébe költöző mosolyt. Büszke vagyok rá, amit nem volna hátrány, ha kis is tudnék mondani, de egyelőre, itt és most nem megy.  - Gratulálok.
A szavakat követően letérdelek, és közvetlenül mellé könyökölve fonom össze ujjaimat. Az arcát fürkészem, pillantásom az övét keresi, és közben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne arra gondoljak, miért mástól kellett megtudnom, hogy a testvéremet nyilvántartásba vették. Csak nézem őt, ujjaim szorosan egymásban, és ha közben ő véletlenül felém fordul, váratlan meglepetést okozhatok neki; az őt néző kék szempárban ugyanis gőg és dölyf helyett segítségkérés, valamiféle tiszta fohász ül, ami azt sugallja, hiába akarom, nélküled ezt nem tudom helyrehozni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=771989#post771989][b]Vajda Eszter - 2019.09.09. 11:31[/b][/url]

Nem azzal van bajom, hogy Ricsi elment – illetve, ez nem ilyen egyszerű. Az idő teltével rá kellett jönnöm, hogy nem haragudhatok rá pusztán azért, mert nem volt ott az ispotályban vagy eleve az országban, miután Lídiáék lebuktak, hiszen nem volt honnan tudnia róla (akkor még). A dolgok visszafordíthatatlansága, az, hogy minimális beleszólásom sem lehetett, esetleg, hogy egy újabb közös ígéretben buktunk meg - ezzel pedig a rettentően gyerekesnek hangzó kisujjeskü valósága is végtelenül bagatell gesztussá kicsinyült, mintha csak egy kisgyereket akartunk volna megnyugtatni vele, hogy maradjon már csendben.
Úgyis elfelejti pár perc alatt.
Én ugyan emlékszem mindenre.
Egész lényem összeszorul még az előtt, hogy árnyéka a lapokra vetülhetne. Nehezen, mégis némán veszem a levegőt, nem szeretném, ha észrevenné, nem szeretném, ha a saját csökönyösségem miatt még tovább gyengülne az egyébként is ingatag lábakon álló bizalmam. Nagyon boldoggá tenne, ha képes lehetnék úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna és csak valami hétvégi kiruccanásról jött volna haza, de sajnálom, nem vagyok rá képes. Ez nem jelenti azt, hogy nem akarok megbocsátani neki, vagy, hogy végleg elásta volna magát a szememben, szeretem Ricsit, szeretem az öcsém – még ha néha fájdalmas is -, viszont nem vagyok, és soha nem is voltam az a fajta ember aki fejet hajt és végletekbe menő, mélyen eltúlzott kifejezéssel élve, meghajol az előtt ami valaha bántotta.
Tudom, hogy nem is várja ezt el tőlem.
De tudhatná.
Érzem, ahogy elszorul torkom, az újra szemeimbe szökő könnyek elállják a hangok, a tüdőmbe szökő oxigén útját, és egy pillanatig csak levegővétel nélkül próbálom visszanyelni őket, küzdeni ellenük, az első csepp mégis hidegen folyik végig az arcomon, hogy csúfos nyomát hagyja a csepp után átnedvesedő ágyneműn.
- Köszönöm – hangom kifejezetten halkan hagyja el ajkaim, ám biztos vagyok abban, hogy hallja, nem kell hangosabban kimondanom, hiszen úgyis érti. Tekintetem egymást lassú vontatottságban tördelő kezeimre fókuszál, a kép minden pislogás után, a másodperc törtrésze alatt homályosodik el, én magam viszont még így sem fogom fel, hogy már most sírok. Ugyan elmarad a jajveszékelés, a hangos hüppögés és szipogás, ahogy egyetlen másik hang sem adhatna tanúbizonyságot erről, mégis megtörténik. Nagyon régóta ugyan, de újra sírok.
- Nem ezt beszéltük meg. – Halk, nevetésszerű szusszanással törlöm meg arcom. Akár vicces is lehetne – de nem az. Kérdés, hogy mire is gondolhatok pontosan – az iskolaváltásra, vagy arra, hogy soha többé nem fogunk elhallgatni dolgokat egymás elől, de feltételezem arra ő is rájön majd, hogy alapvetően a Durmstrang nem lett volna önmagában egy nagy tragédia.