BK Fórum - Budapest és környéke

Budapest és környéke

Oldalak: [1] Le

| Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás

Allan Colton Fisher
INAKTÍV

pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621

Írta: 2019. július 27. 21:59

| Link

Budapest | Addiktológia | délután egy óra körül | tovább a hszhez (katt)

Semmi különös nincs abban, hogy éppen az addiktológián ülök. Eléggé megszoktak az elmúlt 206 napban annyira, hogy semmivel se keltsek feltűnést - én pedig azt szoktam meg, hogy várni kell. Elhoztam a jegyzetfüzetem, és azzal mulatom az időt, hogy rajzolok bele a váróban. Ez akár órákig is eltarthat, hiába van időpontom, mert ha az eset sürgős, akkor sürgős. Nem izgatom magam miatta, Iván rohadt elfoglalt szakember, mázlim van, hogy bekerültem, meg hogy Mínea, mint a mecénásom, fizeti ezt.
Mostanában kevesebb csávót rajzolok és több nőt, mert van ez a furcsa jelenség, hogy néha hazaviszek nőket az ágyamba. Nem teljesen értem én sem. Anno Minivel kezdődött, akkor alaposan kiborultam, emlékszem - mi az, hogy feláll, mikor buzi vagyok, érted. Aztán Mini házas lett (najó, nem, de olyan), szóval más szórakozást kellett keresnem, de a nőkre nem vágytam, mert nem, aztán megjelent Cat. Hát, aztán ő is eltűnt egy kis időre, szóval érdekes volt, amikor... az első alkalommal betalált egy nő, akit nem ismertem. Amúgy nem csinálok belőle rendszert. Baromi ritkán tud megfogni egy nő. Ezt rakd össze. Mindegy, ettől még amúgy melegnek gondolom magam, aztán kész, ennyi.
Mindennek ellenére most épp egy kerek női mellet árnyalok a vázlatfüzetemben, aminek hatására a mellettem ülő férfi, mikor belenéz a cuccomba, arrébb is húzódik. Hát, magának akarta. Kellett neki vájkálni. Amúgy őt is ismerem, gyakran látom erre. Ha tippelnem kéne, szerencsejáték és frontin, vagy mondjuk valami pörgető. Alkohol nem. Sőt, az is lehet, hogy pornó- vagy szexfüggő, a reakciói alapján.
Najó, ez mégis csak egy Addiktológiai Inzétet. Lapozok egyet, hogy ne érezze kellemetlenül magát a faszi, aztán a papírra pillantok. Emily említette, hogy kéne terveznem magunknak egy közös tetoválást, ennek okán kezdek firkálni a füzetbe mindenféle elrontott ötleteket. Néha fel-felnézek, esetleg kimegyek egy cigire, ha megunom az ücsörgést.


	Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV

cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893

Írta: 2019. július 28. 13:51

| Link

Allan Colton Fisher
Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>

Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmazhat, ezért kiskorúaknak kizárólag felnőtt felügyelete mellett ajánlott. Tovább.

A nyakamban lógó sztetoszkópot kényelmesen hajtom össze, majd süllyesztem el a fehér köpeny mély zsebében, ahogy belépek a mugli intézet automatikusan szétnyíló üvegajtaján. A következő mozdulattal veszem ki belőle tárcám, ahogy a recepciós kis hölgyhöz indulok. Alig két óra telt el, hogy nevezett X (a személyes adatok védelmében nevezzük X-nek) szervezetében, a jól ismert mugli kemikálék mellett a mugli hatóságok számára többnyire ismeretlen, varázslények és -növények tudatmódosító maradványait is felfedezték. A minisztérium felelős hivatala azonnal becsengett, az átszállítást és az ezzel járó adminisztrációs munkát a fővárosi ispotályra bízták, miközben a hatóságok keresik a választ a felmerülő kérdésekre: honnan szerezte az anyagot? És legfőképp, kitől? Így kerültem hát ide. Tekintetem a pólóra tűzött névtáblára siklik, ő mosolyogva biztosít arról, hogy már vártak, a recepció lapja alatt meghúzódó asztal fiókjából előhúzza a beteg leleteit és más, hozzá kapcsolódó iratokat, majd megkér, várjak még egy kicsit. Biccentek. Ha várni kell, hát várok. Alapvetően nem lep meg a tény, hiszen a baj már megtörtént, valamint a különböző anyagok szervezetben való reakciója olyan hatással is lehetett, amitől nem csak, hogy nehezen szállítható állapotba került, de az sem kizárt, hogy hasonlóval eddig még nem találkoztak az orvosok.
Engedelmesen oldalra húzódom, hogy még véletlenül se zavarjak senkit, s a vékony mappát magam felé fordítva megtámasztva karom az asztallapon, ujjaimmal hátrasimítva hajam nyitom fel azt - természetesen, figyelve arra, hogy akinek nem inge, még kíváncsiságból se üsse bele az orrát.
Az ez után történtek megértéséhez szükséges viszont kicsit visszamennünk az időbe. Miután Shayleen a rendelőbe került az én rosszul alkalmazott legilimenciám miatt, megfogadtam, hogy korlátok között fogom tartani. Az elején nehéz volt saját magam ellen használni az okklumenciát, főleg azt figyelembe véve, hogy a legilimenciám annál sokkal magasabb szinten van már csak az egy évnyi, aktív használat miatt is, ami kimaradt a tanulmányaimból. De ebbe is belejöhet az ember. Szóval, mint az utóbbi időben most is, stabil falak mögé szorítom az elmém - egy ilyen helyen különben sem illene hagyni elcsászkálni -, ezért is lep meg, ahogy minden előzetes ok, jel nélkül fut végig a hideg a gerincemen, s veri le karom a libabőr. Figyelmeztetni akar. Tudom, hogy a képesség figyelmeztetni akar, csikorogva kaparja a fal oldalát, ahogy kétségbeesetten szabadulni kíván, hogy tudjam. Ujjaim finoman csukják le a mappa fedelét, csak a biztonság kedvéért, ám fejem nem mozdul, ahogy körbepillantok az előtérben.
Mintha forró verembe dobnának, mégis lever a jéghideg víz.


	Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.

Allan Colton Fisher
INAKTÍV

pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621

Írta: 2019. július 28. 15:15

| Link

Budapest | Addiktológia | délután egy körül | tovább a hszhez (katt)

Teljesen jól elvagyok, rajzolatok meg minden ilyemi. Nem zavartatom magam, itt az embernek várni kell. Valami furcsa zaj üti meg a fülem, kicsit megzavar, de tulajdonképpen fel sem fogom, mi az, ahogy felnézek, kezemben a vázlatfüzetemmel és a grafittal.
A ceruza halk koppanása hallatszik a váró kövezetén. Egyből nem jövök rá, de már összekapcsoltam valahol magamban - a hangot, amely zavaró tényező volt, és amiről talán azt hittem elsőre, hogy csak képzeltem. Megpillantom először a széles vállakat, a hajat, az orvosi köpenyt. A szívem egy pillanatra teljesen megáll, aztán vadul dobolni kezd, kurvasok hormon szabadul fel bennem épp, ezt állapítom meg. Felfogom, hogy kit nézek.
Mi a faszomat keres ez egy MUGLI KÓRHÁZBAN?
Ő nem vesz észre rögtön. Ohh, nem... csak belemerül a rendkívül fontos irataiba, valamit olvas. Lever a víz, és annyi időm sincs, hogy elkapjam a tekintetem, mielőtt felpillant. Összenézünk.
Remegni kezdek az idegességtől, észre sem veszem, de rögtön talpon vagyok, felpattantam, a vázlatfüzetem pedig a földön landolt, de kihagyott az agyam. A váróteremben rám terelődnek a tekintetek a hirtelen mozgás miatt.
- A kurva... - megformálom a szavakat, de az agyamat elöntötte valami, azt sem tudom, hogy ténylegesen kimondom. Megfeszülnek a tagjaim, egy másodpercig csak így meredek rá, a kezeim ökölbe szorultak.
Egy pillanat alatt termek ott, úgy suhanok át a termen, mintha legalább tudnék hoppanálni - a testem és a lassan, kemény munkával visszaszerzett izmaim megfeszülnek, ahogy az öklöm az orra felé repül, anélkül, hogy bármit is tehetnék ellene. Egyetlen gondolat dobol a fejemben: dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg...
Ha nem védekezik, akkor csak elkezdem ütni. Nem gondolom át, hogy ő most milyen minőségben van itt jelen, és hogy én hogy vagyok itt. Azt sem, hogy ért a verekedéshez, és egy pillanat alatt képes lenne eltörni a karom. Azt sem, hogy még annyira sem vagyok erős, mint akkor voltam, mikor még ismertük egymást. Csak ütöm, és a lehető legtöbb kárt akarok benne okozni.


	Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV

cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893

Írta: 2019. július 28. 15:38

| Link

Allan Colton Fisher
Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident

Világos íriszeim erősen ráfókuszálnak alakjára, a tekintete magához köti a sajátom, nem tudom elkapni, nem tudok elmozdulni, nem tudok úgy tenni, mintha nem látnám őt. Egy örökkévalóság telik el abban a lélegzetvételnyi pillanatban, a testem reagál rá, karomon feláll a szőr és borsódzik a hátam, nyomást érzek a tarkómban és sípolni kezd a fülem, amiből egyedül a füzete csattanása ragad ki. Összezárom ajkaim, állkapcsom megfeszül, ahogy nyelek, tekintetem megrebben, és a következő pillanatban már ösztönösen rántom hátra fejem (ami miatt be is verem a mögöttem húzódó falba), és seprem el kezét az arcom elől. Meglep az, milyen könnyen megy. Meglep az, Colton mennyit fogyott, mennyire vékonnyá vált, hogy ő itt van, vár. Persze az is lehet, hogy elkísért valakit. Lehetne egy közeli barátja, egy új férfi az életében, bárki, bárki más, de ismerem őt, ennyi idő után is ismerem őt, és ugyan nem akarom elhinni, tudom, hogy önmaga miatt ült azon a széken. Tekintetem az övét keresi, először megragadom csuklóit, de nem akarom tehetetlenné tenni őt, nem akarom lekötözni a kezeit, így szinte azonnal el is engedem. Egyik kezemmel átfogom a vállát, másikkal intek a felénk induló biztonsági őrnek. Nincs semmi baj. Nem jelent veszélyt, nekem legalábbis nem. Lehunyom szemem, ahogy ökle a mellkasomnak ütközik - magas ugyan a fájdalomküszöböm, rendkívül magas, és ő sem a régi önmaga, egy feldúlt ember viszont minden körülmények között képes fájdalmat okozni.
- Nyugodj meg, Colton - halkan szólalok meg. Közelebb húzom magamhoz, egészen közel, még ha tudom is, hogy ezt nem akarja, hogy undorodik tőlem, és mindenek előtt, gyűlöl. Viszont le kell higgadnia.
- Tudod, hogy az erőszakkal nem oldasz meg semmit.
Engem is meglep, hogy nem pattanok el. Tőle, attól, hogy megütött, a rengeteg érzelmi töltettől és a visszafojtott képességtől a fejemben. De ígértem neki valamit, még nagyon régen. Ha valamit, hát ezt képtelen lennék megszegni.


	Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.

Allan Colton Fisher
INAKTÍV

pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621

Írta: 2019. július 28. 16:37

| Link

Budapest | Addiktológia | i don't need a xanny to feel better | tovább a hszhez (katt)

Nem tud máshova nézni. Tudtam, hogy így lesz, mindannyian tudtuk - már akkor tudtam, mielőtt felhívtam volna a dílerem, tisztábban voltam vele és éreztem, hogy négy nap elég lenne, hogy romba döntsem őt, mindent felégessek körülötte. Nem tudja elszakítani tőlem a tekintetét.
Hamar lendülök felé, leszarom az orvosi köpenyt és hogy ő itt fontos ember, amíg én csak egy nyomorék függő, aki élősködik az embereken, leszarom, hogy ő fontosabb nálam itt. A fülem kívánná az orra roppanásának hangját, a szemem a látványt, ahogy egy pataknyi vér csörgedezik lefelé az orrlyukából, és összepöttyözi azt a gyönyörű, makulátlan orvosi köpenyt. Szép lenne a pöttyökkel, hiszen mind tudjuk, hogy megérdemelten potyognának le az orrából. Elsöpri a kezem, aztán egyszerűen elkapja a csuklóm, de hamar elengedi, időm sincs felfogni, hiszen én már rögtön szabadítanám ki a kezeim - egyszer csak megérzem a vállamon a kezét, erősen és határozottan fog, mire igyekszem olyan durván és erősen kitépni magam a kezéből, ahogy csak tudom.
- Te hozzám ne érj. - Sziszegem, és még bele is rúgok, ha tehetem, a lábába. Nem akarom, hogy véletlen is átöleljen, vagy csak arra hasonlítson, amit csinál. De nem enged el. Még közelebb húz.
- Black, ENGEDJ-... - kezdeném emelt hangon, de esélyem sincs befejezni, mert megszólal. Azt mondja: nyugodjak le, és a nevem, a nevem az ő szájából undort kelt bennem, felkavarodik a gyomrom. Megérzem a szagát, mire próbálom eltolni magamtól, agresszíven és erősen, amennyire ez tőlem telik.
Az erőszakos mondatra felpillantok rá, aztán harsányan felnevetek.
- Mondta ezt az MMA-s... gratulálok, Black, hiteles. - Szinte köpöm a szavakat. Ismét megpróbálom ellökni magam tőle, mert emellett legszívesebben ütném tovább, és olyan dolgokat csinálnék vele, amivel sosem tudnék elszámolni magamban.
- Ha nem engedsz el azonnal, te áruló köcsög, szarrá töröm azt a kibaszott szépfiús képedet, érted? - Sziszegem halkan, olyan halkan, hogy a körülöttünk lévő nagy felbojdulásban talán csak ő hallja.


	Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV

cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893

Írta: 2019. július 28. 18:02

| Link

Allan Colton Fisher
Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>

Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz, ezért kiskorúak számára kizárólag felnőtt felügyelettel ajánlott. Tovább a hozzászóláshoz.

Azért abban egyezzünk meg, hogy én sem vagyok a türelem mintaszobra. Rengeteget képes vagyok tűrni ugyan, ha a hozzám közelállókról van szó, viszont, ha nem is látszik kívülről, én, magamon érzem, hogy már nem ugyanaz az ember vagyok, mint másfél évvel ezelőtt. Nem feltétlen a szembeütköző érzelmi analfabitizmusomra gondolok, vagy arra, hogy képes lettem volna Emily szeme közé hazudni azt, hogy jól vagyok, hogy érzem azt, amit nem, hogy minden rendben közöttünk, nem csak ezekről van szó, de a tűrőképességemről is. Colton alapvetően jócskán a húr szélére lépett azzal, hogy kezet emelt rám, amit lehet megérdemlek, ami lehet jogos - holott ha én megtenném vele ugyan ezt, hacsak a viselkedése töredékéhez venném a bátorságot, belőle máris áldozat válna.
Engem viszont senki nem sajnált soha, soha a büdös kurva életemben, pedig nekem sem volt könnyű. Most sem könnyű.
- Elengedlek, Fisher, de ha nem nyugszol le, ki fognak téged innen tenni - érzem a változást a hangomban. Egy év. Egy kurva hosszú évre volt szükségem ahhoz, hogy kimásszak abból a szarból, amibe Cole mellett kerültem. Abból a gödörből, amit Cole-nak hívnak, teljesen egyedül, segítség vagy akár egy jó szó nélkül, és ha azt hiszi, hogy most idejöhet, elkezdhet verni mindenki szeme láttára, és azt mondani, ÉN nem érek itt szart sem, nagyot téved.
Nem fogok reagálni arra, hogy árulónak nevez. A kapcsolatunk során egyszer sem én voltam az a tag, aki rendszeresen másokban kereste a boldogságot, nem, én megtettem mindent, ami csak tőlem telt, és amikor elmentem, azt azért tettem, hogy most ne én üljek itt az ő helyén. Mert ez történt volna. Tudom, hogy ez történt volna.
- Aligha lennél rá képes - épp csak megemelkedik szemöldököm, ahogy leveszem róla kezeim, de izmaim véletlenül sem lazulnak el. Tudna fájdalmat okozni nekem. Nem mondom, hogy nem lenne képes rá, hogy nem tette máris meg, vagy, hogy nem ránthatna vissza a megfelelő szavakkal ugyanoda, ahonnan másfél éve indultam, de még véletlenül sincs abban a kondícióban vagy azon a helyen, ahol lenne esélye szarrá törni a kibaszott szépfiús képem.


	Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.

Allan Colton Fisher
INAKTÍV

pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621

Írta: 2019. július 28. 18:54

| Link

Budapest | Addiktológia | i don't need a xanny to feel better | tovább a hszhez (katt)

Álszent köcsög, aki le se szarja, hogy mi történik körülötte, és kurvára nem érdekli, hogy mit tesz az emberekkel. Épp csak nem köpöm le, mikor megszólal.
- Oh, ne hazudd, hogy érdekel. - Pillantok rá. A tekintetem, a halk beszédem, minden olyan, mint egy penge, ami igyekszik Adrian húsába vájni. Az egyik arcizmom megrándul, egy pillanatra vicsort képezve az arcomra. Olyan vagyok, mint egy habzó szájú állat, ami át akarja harapni a másik torkát. Valljuk be, hogy kurva ijesztő lehet, főleg az addiktológiai osztályon.
Azt fogják hinni, hogy visszaestem.
Nyelek egyet, elhúzódok tőle, mikor elenged, és csodával határos módon nem ugrom rá újra. Rögtön az ajtó felé lesek, affelé az ajtó felé, ahol a pszichológusom rendel, de az ajtó csukva van. Nem látta, hogy mit csináltam. Ez a szerencsém. Távolabb lépek még egy lépést, megigazítom a pólóm, ami nagy rám - régen, mikor izmosabb voltam, passzolt, most kevésbé király. Ismét felszalad az ajkam egy pillanatra, ahogy elvicsorodom, de legalább annyi eszem volt, hogy a fejemet lehajtottam. Bár ez akkor is látni fogja. Mondjuk az nem zavar...
Azt mondja, nem lennék rá képes. Lassan felemelem a fejem. Black magasabb nálam és izmosabb, de ettől még nem vagyok esélytelen, akkor sem, ha sokkal jobban ért nálam a verekedéshez. Nem az esélyeimet latolgatom, félreértés nem essék. Tudom, hogy annyira dühös vagyok, hogy bármeddig tudnék küzdeni azért, hogy fájjon neki. A szemébe nézek.
- Azt gondolod? - Érdeklődve emelem meg a szemöldököm én is. Halvány mosoly. - Kevésbé ismersz, mint gondoltam.
Nézek rá, itt vagyunk egy kibaszott váróban, és még mindig kapjuk a ránk-ránk terelődő kíváncsi tekinteteket, a biztiboy is rajtunk tartja a szemét. Mondjuk engem sosem érdekelt kifejezetten a nyilvánosság. Tudom, hogy Black sosem tenne feljelentést testi sértésért. Ahhoz túl nagy mártír. Közel hajolok az arcához.
- Kibaszott áruló. - Halkan súgom neki, miközben alaposan szemügyre veszem a vonásait, mintha csak vizsgálgatnám, mintha még sosem láttam volna árulót. - Mondd csak, milyen érzés? Jó? - A mosoly még mindig az arcomon játszik. - Jó érzés, hogy mindkettőnket romba döntöttél, te geci? Lefogadom, hogy tetszik.

Utoljára módosította:Allan Colton Fisher, 2019. július 28. 19:00
	Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV

cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893

Írta: 2019. július 28. 19:27

| Link

Allan Colton Fisher
Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>

Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz, ezért kiskorúak számára kizárólag felnőtt felügyelettel ajánlott. Tovább a hozzászóláshoz.


	Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.

Allan Colton Fisher
INAKTÍV

pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621

Írta: 2019. július 28. 20:02

| Link

Budapest | Addiktológia | i don't need a xanny to feel better | tovább a hszhez (katt)

Igen, dühös vagyok. Kurva dühös vagyok, és legszívesebben szétszaggatnám Blacket, de egyrészt nem lenne épp elegáns, ha valami ilyesmit követnék el rajta érzelmi okokból - az például sokkal jobb lenne, ha hidegvérrel tehetném -, másrészt pedig nem, köszönöm, nem szeretnék a böriben kikötni, akkor már inkább a halál, de a szabadságom az enyém. Emiatt sem lenne átgondolt lépést például úgy tökön rúgni, hogy összerogyjon, aztán addig ütni, amíg le nem szednek róla. Igen, nem lenne túl átgondolt.
Látom, hogy méreget. Mit nézel, mi? Halványan mosolygok. Hogy milyen szánalmas lettem? Ezt nézed? Hogy mennyire vékony lettem ahhoz képest, amilyen voltam, hogy mennyire beesett az arcom? Hogy már kevésbé vagyok vonzó? El kell akkor keserítselek, drága Adrian. Sosem voltam vonzó. Manipulatív, az voltam. Vonzó sosem.
Amit mond, nem lep meg, talán csak egy pillanatig. Még fel is vonom a szemöldököm egy másodpercre - sokkal inkább lesz érdeklődő az arcom, mintsem felháborodott, dühös vagy sokkos. A zsebemből egy jojót veszek elő. Iván javasolta, még az elején - foglald le a kezed valami mással, mint a pipatömés, a körömrágás, a kényszeres matatás és remegés. Már egész komoly kis trükköket tudok.
- Oh, igen? - Kicsit oldalra döntöm a fejem. - Mesélj, szerinted mikor voltam a legszánalmasabb? Komolyan kérdezem. - Felpillantok rá. - Te nem láttál a legszánalmasabb időszakaimban, Black. Lehet, hogy voltam szánalmas, alpári, utolsó köcsög, aki nem élt máson, csak mások sajnálatán - lehet, hogy láttál vért izzadva sajnálatot kisajotolni bárkiből, aki a közelemben van - de sosem láttál még annyira szánalmasnak, amennyire az tudok lenni. - Csinálok egy dupla csavart a jojóval. - Szerintem például... - kezdem csevegő hangnemben, és már csak egy rágó hiányozna a számból, hogy teljes legyen a kép - ...akkor voltam az egyik legszánalmasabb, mikor izzadva és prüszkölve sírva, remegő kezekkel loptam el apám spórolt pénzét a széfjéből. Nyilván nem vagyok rá büszke, de ha már így szóba került - biztos jól esik hallani, hogy mennyire gyenge és elesett voltam, és mennyire tudom sajnáltatni magam. Szeretnéd, hogy folytassam? - Tripla forgatás. Ejjha, lehet, hogy még négyszeres is menne? Meg sem várom, amíg Black válaszol. Folytatom. Persze azért arra figyelek, hogy ne hallja minden barom, amit mondok.
- Esetleg kíváncsi vagy rá, hogy milyen volt, mikor majdnem kinyírtam saját magam? - Felemelem a karom, amin szinte ordítanak a mély sebek hegei. - A kádban tértem magamhoz, már kurva sok vért vesztettem. Volt benne víz, a kádban, de már kihűlt. Mellettem megtaláltam a véres konyhakést. Mindenhol vér volt. Vér, és ondó. - Elmosolyodom, mintha szórakoztatna a saját sületlenségem. - A falakon is, az egész lakásban. Fenomenális volt. A poén az, hogy kurvára megijedtem, és nem akartam meghalni. Nagyon szerettem volna élni. Szétvagdosott tagokkal kúsztam ki a hányásos, ondós, poros földön, nyílt sebekkel a nappaliig. Az egyik szomszédom hívta ki rám a mentőket, tudod, az a csaj, aki kitömeti a saját halott macskáit. - Szusszanós nevetés. Amikor a legőrültebb, legszánalmasabb szomszédot segít rajtad egyedül. A jojó tovább száll a levegőben, majd hirtelen visszahúzom. - Szóval nem, szerintem nem múltam most alul magam. Persze javíts ki, ha úgy gondolod, tévedek.


	Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV

cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893

Írta: 2019. július 28. 20:53

| Link

Allan Colton Fisher
Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>

Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz, ezért kiskorúak számára kizárólag felnőtt felügyelettel ajánlott. Tovább a hozzászóláshoz.

Azt hiszem, nekem nem való a boldogság. A gyerekkorom kitöltötte Shayleen betegsége, a szüleim rám pakolt elvárásai, teljesítsek jól az iskolában, teljesítsek jól a sportban, teljesítsek jól az életben, miközben a testvérem végig ott haldoklott egy kéznyújtásni távolságra - mégis túl messze ahhoz, hogy bármit is tehessek érte. Összességében az életem legszámottevőbb részét ez határozta meg. Az anorexia mellett nőttem fel, az anorexia mellett lettem valaki, és amikor kicsit is, hajszálnyira is közel kerültem ahhoz az érzéshez, hogy tiszta szívvel, igazán boldog lehessek, ott lebegett előttem az anorexia, hogy bármelyik pillanatban feladhatja Shay szervezete, hogy egy nap úgy dönt, elég volt.
Nem hibáztatom őt. Sosem lennék képes hibáztatni őt azért, akivé váltam, hiszen nem ő formált, nem ez formált, valahol én formáltam önmagam, és talán ezért lettem meglepően jellemtelen. Néha túl sokat érzek és túl erősen, néha alig érzek bármit, és néha magam is elhiszem, hogy az élet egy pontján voltam depressziós - hogy mindazért, ami történt, azért, mert soha nem mondtam el senkinek mit érzek, és még most is túl sok mindent tartok vissza magamnak, talán most is az vagyok. Mielőtt bárki is elkezdené verni az asztalt mellettem, nem fogok önsajnálatba esni. Nem fogom pontatlanul, egyetlen rossz nap vagy rossz hét alatt diagnosztizálni magam, mert én nem ilyen vagyok. Megszoktam, hogy egyedül küzdjek meg önmagammal.
Azt hiszem, egyszerűen csak nem erre születtem. Mindent, amit csak nyújtani tudtam odaadtam a rossz személynek, a rossz időben, így a megfelelő embernek, annak, aki valóban megérdemelte volna, már nem maradt semmi. Nem vártam cserébe tőle semmit. Nem voltam anyagias, mert amire szükségem volt, azt a magaménak mondhattam, és nem kértem tőle olyan alapvető dolgokat sem, amiket más elvár, ami másnak természetes. Ha fájt is valami, nem mondtam el, mert ő ilyen, mert túlságosan féltem attól, hogy elveszítem őt, hogy az egész csak gyerekes hisztéria tőlem, és úgyis el fog múlni. Úgyis majd más lesz. Nem ő, nem én, sem az, amiben benne voltunk, sosem akartam megváltoztatni őt, de reméltem, hogy valami más lesz.
Nem azt mondom, hogy Colton tett tönkre. Nem, lényegében önmagam juttattam ide, azzal, hogy megelégedtem ennyivel. Lényegében minden megtett lépésem ide, erre a pontra vezetett. Bármiért nevezhet árulónak, bármi mást a szememre hányhat, de azt soha, soha nem mondhatja, hogy én nem adtam meg neki mindent.
Nem mozdul arcáról a tekintetem, viszont érzem, hogy sötétebbekké válnak a szemeim, mintha fekete, hártyavékony lepelt húznál rájuk. Gratulálok, Colton. Sikeresen kitapintottad a legnyilvánvalóbb gyenge pontomat, ellenem szegezted, és sorozatosan lőtted el, hogy még csak véletlenül se felejthessem el, neked milyen kínokon kellett keresztül menned. Hogy én milyen kilátástalan helyzetbe tapostalak téged. Hogy mit tettem veled. Most mit vársz tőlem? Kezdjek el én is panaszkodni? Csináljunk ebből is egy hülye, kicsinyes versenyt, kinek a fájdalma nagyobb, kinek rosszabb? Nem kell bizonyítanom semmit, neked nem.
- Most boldogabb vagy? - alapvetően nem értem, mi a célja. Bosszú, persze, hogy bosszú, de Colton mindig is szerette a világot büntetni, s ha talált valaki máson fogást, hát őt. Nem én vagyok a hibás. Ezt mantrázom magamban, hogy nem én vagyok a hibás, hogy nem az én döntésem volt, hogy nem én kényszerítettem rá erre az útra, és habár, talán elhiszem, talán el tudnám hinni, még mindig felelősséget érzek Cole-ért, ugyanúgy, ahogy felelősséget érzek a nővéremért, vagy bárki másért, aki közel áll hozzám. Nem fogok drámaian a lábai elé esni, nem állítom azt, hogy még mindig szerelmes vagyok belé, de egy részem nála maradt. Ezt tudom, nagyon régóta tudom. Egy részem nála maradt, és ezért talán nem lehetek újra boldog soha többé.
- Mit akarsz tőlem? Kérjek bocsánatot, amiért egyszer a kurva életemben végre mertem magamra is gondolni? Vagy azt akarod, hogy menjek vissza a húgodhoz, és vesztegessem tovább az idejét, amíg ki tudja, lehet odakint vár rá valaki, aki képes lenne úgy szeretni őt, ahogy megérdemli? Mi a faszt akarsz tőlem, Colon? He? Mert gyanúsítgatni, árulónak nevezni és azt mondani, hogy én juttattalak ide téged, azt tudsz. De minek? Mondd meg, mit akarsz elérni? Hogy sírva fakadjak és a bocsánatodért esedezzek? Azt akarod? - nem tartozom semmivel.


	Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.

Allan Colton Fisher
INAKTÍV

pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621

Írta: 2019. július 29. 11:52

| Link

Budapest | Addiktológia | i don't need a xanny to feel better | tovább a hszhez (katt)

Látom a hatást, nem vagyok vak. Nyilván nem tudom pontosan, hogy most mit is ébresztettem benne - gyilkos indulatot, depressziót, szorongást vagy irritáltságot, fogalmam sincs, de látom, hogy nem pozitív. Legszívesebben egyébként rágyújtanék itt, helyben, de nyilván beltérben nem, meg amúgy is. Mondjuk az tuti, hogy ez után a beszélgetés után láncdohányosba fogok kapcsolni.
Ahogy nézem ezt a szánnivaló tekintetet, egyre csak a húgom szavai visszhangoznak bennem. Ne bántsd... bátor volt... BÁTOR... Hát persze... Rendkívüli bátorságra vallanak a sorozatos lépései. Mondjuk magamról sem állíthatom, hogy bátor vagyok. Nem, én kurva gyáva vagyok, félek a sérüléstől, mint a tűztől, félek mindentől, minden kis szartól, ami visszaránthat, félek az elköteleződéstől, az emberektől. Mindentől. Nem állítom, hogy bármiben is jobb vagyok, félreértés ne essék. Azt állítom, hogy akármennyire is hiszi Black, hogy ő önfeláldozó és ő bátor - nem az. Ez pedig kicsit jól esik.
A kérdésére megemelkedik kicsit a szemöldököm. Boldogabb. Hát... határozottan nem állítom, hogy a bosszúvágy kitöltése tiszta boldogságot eredményez, elvégre azért kezded, mert fosul érzed magad, nem?
- Ha te ettől jobban érzed magad... - megvonom a vállam - ...akkor igen, boldog. - Pár pillanat szünetet tartok. - Most az a kérdés, hogy mitől is éreznéd magad jobban - attól, hogy mekkora geci ez a Colton, mekkora szadista köcsög, hogy kegyetlenül beszél veled és ez igazolja, amit csináltál, vagy... vagy ténylegesen a boldogságomtól. - Elmosolyodok. Olyan vagyok hirtelenjében, mint egy fogkrémreklámban, mert ezt a mosolyt nem tudtam volna visszatartani.
Adrian egyetlen dologra nem számított, még akkor sem, ha felfogta, hogy miért vagyunk az Addiktológián - arra, hogy számot kellett vetnem magammal, és be kellett ismernem, milyen vagyok. Látnom kellett, mennyire szánalmasan tudok viselkedni, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva ennek az egésznek; hogy milyen önző vagyok és mennyire csak az érdekel, érdekelt, hogy nekem jó legyen. Mostanra jelentős különbség, hogy a húgom, Mínea és Cat is érdekel. Szerencsémre Adrian védett pozícióban van. Őt sosem bántottam a függőségemmel, nemes egyszerűséggel azért, mert nem voltunk kapcsolatban, mikor függtem, mikor belecsúsztam az egészbe.
Blackből dőlni kezdenek a szavak, én türelmesen végighallgatom, és közben az dörömböl a fülemben, amit Emily mondott: ne bántsd... Szusszanok egyet. Mondjuk arra azért nem számítottam, hogy ilyen hamar térdrekényszerítem. Tulajdonképpen nem is ez volt a célom, csak annyi, hogy ne tudjon tovább támadni. Nem támadsz meg egy olyan embert, aki épp kitárulkozott neked, legalábbis akkor nem, ha Black vagy.
- Hé-hé-hé. Először is, nem miattad jutottam oda, ahol most vagyok, akármennyire is szeretnéd, hogy még jobban fájhasson neked. Ez csakis az én hibám. - Még a mutatóujjam is feltartom. - Én csúsztam bele, én döntöttem úgy, hogy belecsúszok. Ja, mert gondolom rájöttél, miért is vagyok ezen a csudálatos helyen. - Csak mint prezentálás, mutatok körbe a váróban. - Másodszor pedig, én most épp csak egy dolgot szeretnék. - Egy picit közelebb kell lépnem, legyűröm az undorom és az ütési kényszerem, csak hogy halkan, még halkabban tudjak hozzá beszélni, és még mindig hallja. - Képzeld el, mikor együtt voltunk. Képzeld el az összes érintést, az összes vigyorogva egymás mellett kiterülést, az összes filmet, amit megnéztünk, az illatom a párnádban, a nálad hagyott rajzaim, hogy amikor szétnézel a szobádban, azt látod, hogy körülveszlek. Képzeld magad elé a szívásnyomokat, amiket rajtad hagytam, azt, amikor a pulcsidat hordtam nyilvánosan az ebédlőben, és felvette az illatom. Képzeld el, hogy megcsókollak és végigsimítom a combod... - Kis csend... - Aztán képzeld el, hogy ugyanez a kéz Shayleen combjait simítja, ő pedig kéjesen felnyög.
Fel vagyok készülve rá, hogy ütni fog. Hagyni fogom, hogy megtegye. Nem érdekel, ha lila lesz a szemem vagy ha felszakad a szám. Hagyni fogom.


	Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV

cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893

Írta: 2019. augusztus 3. 10:48

| Link

Allan Colton Fisher
Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>

Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz, ezért kiskorúak számára kizárólag felnőtt felügyelettel ajánlott. Tovább a hozzászóláshoz.

Szemeim összeszűkülnek, szemöldökeim összeszaladnak, majd egymástól elválva emelkednek meg, ahogy próbálom összekötni azt, amit mond, lényegében keresem a logikát a szavai közt. Alapvetően nem vagyok egy nagy pszichológus. Persze, tanultam a tárgyat, elvégre gyógyító vagyok, de ez vajmi kevésnek bizonyul ahhoz, hogy megértsem, mi is folyik most Colton fejében.
Mi van?
Nyilván van némi igazság abban, amit mond. Rengeteg faszságot csináltam életemben, például görcsösen kapaszkodtam belé és a megfelelés képébe, abba, hogy lehetek jó, vagy csak szimplán, hogy valaki anélkül törődik a létezésemmel, hogy bármit is bizonyítanom kellene. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy tökéletes voltam, hogy a cselekedeteim nem voltak befolyásolva, és, hogy mindent úgy tettem, ahogy az helyes volt, hogy nem lehettem volna jobb úgy hozzá, mint magamhoz, de... Ezt nem én okoztam. Azt, hogy ő belecsúszott ebbe, nem én tettem vele. Nem döftem a tűt a karjába, nem nyomtam erőszakkal a fejét a por felé, nem fogtam sem kést a nyakához, sem pisztolyt a fejéhez azért, hogy ezt tegye magával. Tettem egy lépést hátra. Ennyit tettem. Kihátráltam az akkori életemből, hogy tisztán lássak, hogy megszabaduljak tőle és vele minden felelősségtől - mert Coltonnal lenni rengeteg felelősséggel jár, amihez nem csak, hogy akkor nem álltam készen, de most sem lennék.
Tekintetem egy pillanatra elszakítom tőle, a háta mögé pillantok, a még mindig minket figyelő biztonsági őrre, a drámát leplezetlenül éhező közönségre, a lopva fel-felpillantó recepciós lányra. Az orromon fújom ki a levegőt, miközben beszél, jobb szemöldököm ismét felemelkedik, ahogy egy elejtett félmondat megcsapja a fülem. Én mitől érezném magam jobban? Akaratlanul formálódik meg bennem a kérdés, szinte üvölt, ajkaim között akar erővel kicsúszni.
Miért akarsz _nekem_ bármit is bizonyítani?
Mert ezt akarja. Nem mondja ki, viszont utal rá, minden tette és szava utal rá. Ülhetett volna a székén szépen, csendben rajzolgatva, de ő ide jött. Visszamehetett volna a helyére, de nem, Colton itt maradt, és még mindig keresi rajtam a fogást, ahol belém marhatja a karmait, hogy érezzem, amit ő érzett, hogy bűntudatot ébresszen bennem azért, ami vele történt, hogy megmutassa, ő mennyit változott, hogy ő milyen lett, hogy felém kerekedjen, és onnan röhögjön le rám, köpjön a szemembe. Cole haragszik rám, még mindig haragszik rám, sőt, egyenesen gyűlöl minden egyes apró sejtjében gyűlöl, és legyen bármilyen gyerekes, legyen bármilyen kicsinyes, szétárad bennem az elégedettség. Colton még mindig nincs túl rajtam. Ezen pedig aligha fog segíteni a folytonos támadása.
- Mit szeretnél bebizonyítani, Cole? - kíváncsian billen oldalra fejem, miután saját magát vezeti ellentmondásba, anélkül, hogy bármit is mondanom kellett volna. Nem egészítem ki. Nem magyarázom el neki, mire gondolok, mire értem, nem világítok rá arra, hogy saját magát írja fölül, arra pedig végképp nem gondolok, hogy Emily miatt csinálná ezt. Mert ami köztünk történt, az csakis ránk tartozik, Ems-re és rám, neki nincs joga beleszólni, beleütni az orrát és önkéntes igazságosztót játszani, főleg az után nincs, hogy elüldözte őt, kiröhögte, megalázta és megvetette őt amiért őszinte volt vele.
Nézem őt, ahogy közelebb lép. Ismerem őt. Tudom, mit akar, már amikor beszélni kezd - arról fogalmam sincs, egészen pontosan hova fog kilyukadni, de tudom, mit akar elérni nálam. Érzem, ahogy szavai hurokként szorulnak a nyakamra, megnehezítik a légzést, a vér megszorul a fejemben és égni kezdenek tőle az ereim, fájóan, agresszívan. Igen,ezt érzem. Nem csak dühöt, nem csak haragot, tiszta agresszivitást. Képes lennék gondolkodás nélkül beverni a képét és addig ütni, amíg nem marad belőle semmi, csupán anyagtalan, formátlan, ocsmány massza. Amíg a saját képére formálom őt.
Colton beteg. Erre kell emlékeztetnem magam. Colton beteg ember, nem csak a függősége miatt, ő már az előtt is ilyen volt - talán nem velem, talán nem ellenem, de ő mindig is ilyen volt. Összeszorulnak ajkaim. Nem fogom megütni. Bármennyire is akarja, nem fogom megütni, mert nem éri meg, hogy érte szarba vágjam mindazt, amiért eddig dolgoztam. Csak nézek rá, az elégedett képére, az ajkai aljas formájára és arra, ahogy vár, hogy elszakadjon bennem a cérna, de nem éri meg.
- Ülj vissza a helyedre, Fisher. - megingatom fejem, ahogy visszafordulok az iratokhoz. - Még a végén azt fogják hinni, nem vagy tiszta.

Utoljára módosította:Adrian Black, 2019. augusztus 13. 10:16
	Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.

Allan Colton Fisher
INAKTÍV

pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621

Írta: 2019. augusztus 7. 21:11

| Link

Budapest | Addiktológia | i don't belong to anyone, but everybody knows my name | tovább a hszhez (katt)

Sajnos mindig is jól bújtam ki az ígéretek alól. Ehhez valahogy tehetségem van - mint valami kígyó vagy féreg, csótány, kiférek az apró réseken, megtalálom a kiskaput és használom is. Hiába próbálja az ember-... Hiába próbálom kikerülni, hogy mocsok legyen, mindig szembejön a lehetőség, és én nem mindig tudok nemet mondani. Ems azt hitte, bántani fogom Blacket azért, amit vele csinált. Megígértem, hogy próbálkozni fogok, hogy ne tegyem. Úgyhogy most azért bántom, amit velem tett. Ilyen egyszerű. Sajnálom, Ems, akármennyire is próbálok hű maradni az alkunkhoz, ez nem árulás. Erről szólt a megállapodás. Nem tudok mást tenni, mint az adott szavamhoz ragaszkodni. Legközelebb meg kell próbálnunk... konkrétabbnak lenni. Egy akkora surmóval, mint velem, csak így lehet. De legalább tudom magamról. Ez legalább annyira pozitív, mint mikor egy teszten pozitív eredményt érsz el, ha az mondjuk HIV-teszt.
Persze nekemszegezi a kérdést - most mégis mit akarsz elérni ezzel?? Itt picsog, mintha muszáj lenne - én nem egy nővel jöttem össze, ahogy tudom. Megállom, hogy megemeljem a tekintetem erre az eeelkeseredett kérdésre. A Roxfort második évfolyamában viselkedtek így a Griffendéles lányok.
- MMA-s vagy, viseld már kicsit az ütéseket, Adrian. Olyan vagy, mint egy megtört kislány. - Mondom szinte apai jóindulattal, miközben a szempillám alól pillantok fel rá. Aljas féreg ez a Colton. - Azért ekkora szadista nem vagyok, hogy ennyire megijedj egy kis szóbeli csetepatétól. Nem arra kértelek, hogy sírj már egy kicsit, amíg kiverem. Csak kérdeztem valamit. - Kicsit oldalra döntöm a fejem. - Amire persze egyáltalán nem kényelmes válaszolni, és úgy látom, nem is akarsz. Vagy igen? - Adom meg neki az esélyt arra, hogy kinyökögjön valami értelmes védekezést, mert ez eddig rohadt szánalmas volt, bár nem állítom, hogy ettől jobban elvesztettem volna az érdeklődésemet.
A szavaim nyomán persze bennem is előjön ez a sok szar, amiket emlegetek - igen, ez az ára, hogy ezzel magamat is ütöm, de szerencsétlen Louis már úgyis megszokta. Miattad, Black. Miattad szokta meg, hogy egy roncs vagyok. Bennem is fellángol egy pillanatra a düh, de nem fogok ütni, hiszen miért is tenném? Erősebb nálam. Csak akkor van esélyem rá, hogy fájjon neki, ha nekem lesznek sebeim. Nem sajnálom azt a szép kis pofikám, az ágyban egy zacskóval a fejemen is jó maradok. Louis. Akit még az előtt ismertem meg, hogy ezt az anyaszomorító árulót itt valaha láttam volna. Otthagytam szó nélkül, és amikor meglátott, még neki volt bűntudata. Ő mondta el, hol találom. Az persze más kérdés, hogy ő is elárult, mert hazudott. Gondolatban vállat vonok. Karma. Én vagyok itt mindenki közül a legnagyobb áruló - de ez alól is ki tudok bújni. Hiszen a saját törvényeimet nem szegem meg.
- Oh... lehet, hogy azt hiszik. - Hátra se pillantok. - Még szerencse, hogy én tudom, hogy nem estem vissza. - Halványan elmosolyodok. - Vagy szeretnéd? Most ezt kívánod nekem, Black?...
- Van egy rossz hírem, baby... Sajnos tiszta vagyok. Kétszázhat napja. Teljesen józan vagyok, és tudatosan csinálom azt, amit. - Tisztázom az esetleges félreértéseket. - Még egy dolog. Tudom, hogy mivel vádolsz. Nem voltam ott Emilynek, és aljas szar módjára bántam vele... Csakhogy azt felejtetted el, my love, hogy bizony volt olyan, hogy te sem voltál ott Shaynek... Szeretném, hogy annyiszor halld a sírását éjszakánként álmodban, mint ahányszor én hallottam a fülemben a húgomét, miközben lehetetlen volt megtalálni vagy hozzáférni, mert elzárkózott előlem. Én is elbasztam, de miattad basztam el. Mert egy áruló vagy, hogy a - valljuk be - szerelmed és nem mellesleg a _barátod húgával akartál vígasztalódni. Valld be magadnak, hogy az vagy. Akkor is az lennél, ha leszarnám, amit csináltál. Remélem, örökké együtt fogsz élni ezzel, és kibaszott sokáig fogsz élni. Remélem, hogy nálam csak rosszabbakat találsz magad mellé, akik ügyesebbek nálam. - Kis szünet, félmosolyt eresztek meg felé, de mielőtt megszólalok, már el is tűnik az arcomról. - De persze, ez az egész a kettőnk dolga. Nem lenne jó, ha Ems fülébe jutna, ugye? Közös érdekünk, hogy mindketten megkíméljük a marakodásunktól... Ez neki fáj. Nem az, amit én csinálok, hanem amit egymással csinálunk. Csak reménykedni tudok, hogy szeretted annyira, hogy ne akard bántani.
Hátralépek, majd intek, s elindulok vissza a székem felé. Mozdulataim lazák, ruganyosak, még akkor is, ha tudom, hogy otthon szét fogok baszni valamit, vagy ilyesmik. Így, csak Coleosan haladok lassú léptekkel, aztán megállok. Épp csak hátratekintek a vállam fölött.
- Szerintem még tudod a számom. - Mondom, majd visszafordítom a fejem. A bejárat felé veszem az irányt, hogy rágyújtsak. Még az is lehet, hogy követni fog.


	Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV

cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893

Írta: 2019. augusztus 13. 11:36

| Link

Allan Colton Fisher
Burning cities and napalm skies, fifteen flares inside those ocean eyes. Your ocean eyes

Nem csak beleuntam, de bele is fáradtam már ebbe az egészbe. Megértem Coltont, tudom, miért csinálja ezt, tudom, miért támad ennyire görcsösen és azt hiszem, valahol azt kívánom, bárcsak visszamehetnénk az időben és semmissé tehetnénk ezt a másfél évet, hogy ne jussunk idáig. Hosszan, türelmesen engedem ki a levegőt, s habár arcom meg sem moccan, miközben beszél hozzám, az elmém pörög, fájdalmasan pörög. Akaratlanul összekötöm a szavait Shayleen összeroppanásával, akaratlanul megtalálom a hasonlóságokat, és attól, mennyire egyformák, mennyire hasonló dolgokat vágnak a fejemhez, legszívesebben felnevetnék. Talán igazuk van. Talán tényleg ezért a mártír szerepért élek, hogy valamiért mindig legyen amiért sajnálniuk, hogy a megfelelő pillanatban odadörgölhessem, én ott voltam, és nem kértem semmit, hogy a saját önfeláldozásom használhassam ellenük, amint a legkisebb kellemetlenség ér. De mit csinálhatnék? Mit kellene csinálnom? Ha egyszer is hátat fordítottam volna a nővéremnek, ha egyszer is elmondtam volna Coltonnak, hogy bánt, egyből önzővé váltam volna, érzéketlenné, empátiátlanná és még sorolhatnám.
Persze egy valamiben igaza van. Az ütéseket képes vagyok elviselni, a fájdalom az, ami fejben stabillá tesz, ellenben arról sosem volt szó, hogy tőle kapjak ennyire övön aluli találatokat. Szemöldököm épp csak megemelkedik, tekintetem megmoccan az arcán, de nem hagyja el azt. A türelmem már rég elvesztettem vele szemben, az egyetlen visszatartó erő az a józan eszem, és a kézfejemen bütykeinek fantomfájdalma, ahogy meg-meghúzódik rajta a bőr. Ugyan a sebeket eltüntettem, az inger megmaradt, szinte beleégett az idegpályákba a sebek felszakadásával járó szúró-sajgó érzés.
Őszintén, képtelen lennék megmondani, egészen pontosan mit kérdezett tőlem Cole. Nem arról van szó, hogy retardált lennék, vagy csorba esett volna az emlékezőképességemen a fejemet ért ütések miatt, viszont nagyon sok minden van épp bennem, és a koncentrációm elvonja az, hogy visszafogjam a legilimenciám és ne verjem szájba. Holott ez lenne talán az egyetlen megoldás számomra, talán nem ököllel ütni őt, talán nem várni, hogy vékony patakban csorogjon le állán a vére, de fájdalmat okozni neki, lerombolni őt, bántani. Nem lennék rá képes.
- Nem, Cole - szám szélében bujkáló mosollyal ingatom meg fejem. Áruló lennék? Aligha. Kezemmel végigsimítok államon, a borosta sercegve karcolja fel bizsergő-zsibbadó tenyerem és ujjaim, de most pont erre van szükségem, éreznem kell, hogy itt vagyok. Hogy vagyok. Nem hagyhatom, hogy a fejembe másszon, akkor már eleve vesztesként vonulnék egy olyan csatába, amit nem is akarok megvívni. Ez az igazság. Nem akarok vele veszekedni, nem akarok vele versengeni, ahogy bántani sem akarom, mert belefáradtam Colton fölényességért folyó játékaiba.
- Azt, amit a húgoddal tettél, egyedül magadnak köszönheted - ujjaim behajtom majd kinyújtom, fejem oldalra billen, kezem kinyújtom felé, és játékosan paskolom meg arcát, majd simítom rá tenyerem, megtartva fejét. - Vagy erre már nem vagy annyira büszke? - közelebb hajolok hozzá, hangom szinte sziszegésként hat, ahogy végig szemeibe nézek, nem hagyom, hogy elkaphassa rólam a tekintetét. - Te is pontosan tudod, hogy magadtól basztad el, Cole - mosolyom kiszélesedik, ahogy felkuncogok. Valami határozottan átkapcsolt bennem, már nem bírom eltűrni a folyamatos sarat, azt, hogy mindenért én legyek a hibás, hogy a saját életem másokról szóljon. Nem akarom bántani őt, és valahol tudom, hogy nem is tudnám, viszont senki nem kötelezhet arra, hogy némán tűrjem azt a szart, ami kijön a száján.
- Vagy már elfelejtetted, hogyan röhögted őt ki, Colton? Hogy megaláztad az édes húgod érzéseit, az egyetlen emberét, aki melletted volt gyerekkorod óta? Aki a kezedbe adta a lelkét, hm? - szemöldököm megemelkedik, ahogy leeresztem kezem. Sosem voltam olyan jó a szavakban, mint ő, az én erőm sosem a kimondott gondolatokban volt, hanem a tettekben, az érintésekben, a vérében bizsergő, libabőrben kicsapódó érzésben. Azt akarom, hogy az illatom az orrába égjen, hogy újra napokig érezze, hogyan csapódik vissza leheletem a bőréről, de nem szavakkal. Azt akarom, hogy a teste reagáljon rám, hogy a tudatalattiját újra beszője a jelenlétem, mert ha valamit, ezt képtelen megakadályozni - mindezt persze marha nehéz elérni egy olyan játékban, ahol nem érhetek hozzá.
- Mitől félsz ennyire, Colton? Ha Emily megtudja, csalódik benned? Esetleg újra elveszíted őt? - mert, tagadhatja bármennyire is, azzal, hogy szóba hozta ezt, azzal, hogy, fogalmazza meg bármilyen szépen, de megkért, sőt egyenesen zsarolni próbált valamivel, a saját bizonytalanságán adott kapaszkodót. Persze más kérdéskor, hogy Ems valójában sosem tudna teljesen hátat fordítani neki. Érzem, ahogy a saját legilimenciám körbeveszi őt, óvatos, leheletfinom csápjai vigyázva érnek bőréhez, mintha csak cérnavékony kötélen táncolnék az elméjében, egyetlen, apró rezdülése a felületnek végzetesen árulkodó lehet, hát nem mozdulok, nem veszek levegőt. Nem teszek semmit.
Nem most.


	Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.

Budapest és környéke

Oldalak: [1] Fel

| Téma száljai