Budapest
|
|
|
Budapest VIII. | Műhely | este hét körül| tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Emily írt, hogy jönni fog. Hamarosan este hét óra lesz, én pedig már elkezdtem elpakolni a festményeim, mert ha Emily jön, nem akarom, hogy lássa. Nem mutattam meg neki ezt a kiállításanyagot még, de hamarosan kész van. Van három félkész képem, és ha az megvan, akkor mindent befejeztem. Mínea már megbeszélte a galériával a részleteket, ahol valószínűleg tárt karokkal fognak fogadni, és akkor talán megint megszedhetem magam egy kicsit, mint a múltkor, mikor sikerült eladni pár képet. Ma lettem 200 napos. Tegnap a csoportterápián erről is dumáltunk a srácokkal, szokás szerint meg lettem dicsérve, meg ünnepeltünk. Mondjuk ezt csak onnan tudom, hogy másokkal hogy viselkedtünk, mert én még sosem voltam 200 napos. Elég sok ez a 200 nap. Több, mint fél év. Azt tartom, hogy jó ötlet volt nem bezárva lenni egy házba, hanem ezt a megoldást választani, különben megkeserítettem volna mások életét, elég keményen. Mondjuk így se könnyű velem asszem', egy csoportnak. Sosem voltam híve a nyavalygásnak, és nem is tudom, előtte hogy tudtam józan maradni, mármint Ems nélkül. Mert miatta mentem el újra. Amiatt a köcsög Black miatt csúsztam bele megint, és Ems miatt fogom újra abbahagyni - pontosabban miatta döntöm el minden egyes nap újra, hogy ma nem függök. Elég durva este volt, miután eldöntöttem, hogy elég lesz. Emlékszem, hogy álltam annak az épületnek a tetején, és nem tudtam eldönteni, hogy most akkor lépjek-e előre vagy nem, mi is legyen pontosan. De elég jó volt, mármint lassan teltek a percek, szóval azt éreztem, egy csomó időm van még ezt eldönteni. A kezeim festékesek voltak, mert előtte itthon szétvertem pár régi képemet. Durvák voltak a színek. Nem tudom, hogy utána mit csináltam, csak arra emlékszem, hogy az utcán tértem magamhoz a saját hányásomban, és még arra sem volt elég kapacitásom, hogy elcsodálkozzam, hogyan nem fulladtam meg benne. Persze, azt csak feltételezem, hogy a saját hányásom volt, az is lehet, hogy valaki rámküldte a gyomorsavát, mert elég undorító voltam. Tudtátok, hogy a nyílt sebekben csíp a hányás? Nekem új volt, na mindegy. Szóval hazamentem, mert nem szolgáltak ki a nemzeti dohányboltban, de már remegett a kezem, mert elkezdtem kiürülni, már a cucc belőlem. Nem emlékszem rá, hogy hogy jutottam haza, csak arra emlékszem, hogy öntudatra ébredek a kádamban. Attól a látványtól, ami a kádban és a lakásomban fogadott, attól döntöttem el, hogy aznap este elmegyek egy csoportba. Azóta újrafestettem a falakat, szóval legalább a nyomok nem emlékeztetnek arra a nyomorúságos éjszakára. Éppen teát csinálok, mikor ezen merengek. Emily kedvenc teáját, bár csodálom, hogy nem unja még, mert mindig ezzel várom, mikor egy héten egyszer beugrik. A Cézár már kész van, a pulton pihen. A falak tiszták. A képeim összegöngyölve egy dobozban. Ahogy kiviszem a teáskancsót a nappaliba, körbenézek a nemrégiben berendezett nappaliban. Mostanra már nem csak egy kanapé van középen, egész sok minden található itt... Úgy néz ki, mint egy lakás, amiben élnek. Miután elkezdtem csoportba járni, akkor csináltam, csináltuk. Minivel, Emilyvel és Cattel jártuk az Ikeát szorgalmasan, hogy most így nézzen ki. Még szobanövényem is van. Bár nem az én ötletem volt...
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 23. 19:28
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764736#post764736][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.23. 19:28[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül| tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Emily írt, hogy jönni fog. Hamarosan este hét óra lesz, én pedig már elkezdtem elpakolni a festményeim, mert ha Emily jön, nem akarom, hogy lássa. Nem mutattam meg neki ezt a kiállításanyagot még, de hamarosan kész van. Van három félkész képem, és ha az megvan, akkor mindent befejeztem. Mínea már megbeszélte a galériával a részleteket, ahol valószínűleg tárt karokkal fognak fogadni, és akkor talán megint megszedhetem magam egy kicsit, mint a múltkor, mikor sikerült eladni pár képet. Ma lettem 200 napos. Tegnap a csoportterápián erről is dumáltunk a srácokkal, szokás szerint meg lettem dicsérve, meg ünnepeltünk. Mondjuk ezt csak onnan tudom, hogy másokkal hogy viselkedtünk, mert én még sosem voltam 200 napos. Elég sok ez a 200 nap. Több, mint fél év. Azt tartom, hogy jó ötlet volt nem bezárva lenni egy házba, hanem ezt a megoldást választani, különben megkeserítettem volna mások életét, elég keményen. Mondjuk így se könnyű velem asszem', egy csoportnak. Sosem voltam híve a nyavalygásnak, és nem is tudom, előtte hogy tudtam józan maradni, mármint Ems nélkül. Mert miatta mentem el újra. Amiatt a köcsög Black miatt csúsztam bele megint, és Ems miatt fogom újra abbahagyni - pontosabban miatta döntöm el minden egyes nap újra, hogy ma nem függök. Elég durva este volt, miután eldöntöttem, hogy elég lesz. Emlékszem, hogy álltam annak az épületnek a tetején, és nem tudtam eldönteni, hogy most akkor lépjek-e előre vagy nem, mi is legyen pontosan. De elég jó volt, mármint lassan teltek a percek, szóval azt éreztem, egy csomó időm van még ezt eldönteni. A kezeim festékesek voltak, mert előtte itthon szétvertem pár régi képemet. Durvák voltak a színek. Nem tudom, hogy utána mit csináltam, csak arra emlékszem, hogy az utcán tértem magamhoz a saját hányásomban, és még arra sem volt elég kapacitásom, hogy elcsodálkozzam, hogyan nem fulladtam meg benne. Persze, azt csak feltételezem, hogy a saját hányásom volt, az is lehet, hogy valaki rámküldte a gyomorsavát, mert elég undorító voltam. Tudtátok, hogy a nyílt sebekben csíp a hányás? Nekem új volt, na mindegy. Szóval hazamentem, mert nem szolgáltak ki a nemzeti dohányboltban, de már remegett a kezem, mert elkezdtem kiürülni, már a cucc belőlem. Nem emlékszem rá, hogy hogy jutottam haza, csak arra emlékszem, hogy öntudatra ébredek a kádamban. Attól a látványtól, ami a kádban és a lakásomban fogadott, attól döntöttem el, hogy aznap este elmegyek egy csoportba. Azóta újrafestettem a falakat, szóval legalább a nyomok nem emlékeztetnek arra a nyomorúságos éjszakára. Éppen teát csinálok, mikor ezen merengek. Emily kedvenc teáját, bár csodálom, hogy nem unja még, mert mindig ezzel várom, mikor egy héten egyszer beugrik. A Cézár már kész van, a pulton pihen. A falak tiszták. A képeim összegöngyölve egy dobozban. Ahogy kiviszem a teáskancsót a nappaliba, körbenézek a nemrégiben berendezett nappaliban. Mostanra már nem csak egy kanapé van középen, egész sok minden található itt... Úgy néz ki, mint egy lakás, amiben élnek. Miután elkezdtem csoportba járni, akkor csináltam, csináltuk. Minivel, Emilyvel és Cattel jártuk az Ikeát szorgalmasan, hogy most így nézzen ki. Még szobanövényem is van. Bár nem az én ötletem volt...
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 23. 19:46
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764739#post764739][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.23. 19:46[/b][/url] Édes bátyus RuhaItt állok. Óráknak tűnő percek óta, hallgatom, ahogy bent tétlenkedik. Hallom a felforró teavizet, elmosolyodom arra a változásra, amit az elmúlt kétszáz nap okozott. Kétszáz nap. Sok minden történt ez idő alatt, voltak jó és rossz napjaink. A táskám szárát erősen markolom, érzem, ahogy görcsbe rándulnak már az ujjaim, izzad a tenyerem, és magamban fohászkodom, hogy ne vegye észre. Ma este ne. Ez ma az ő napja. Felforrt a teavíz, és ha nem kopogok be, azt hiszi, bajd van, kijön megnézni, hogy nem vagyok-e itt, és ha így történik, tudom, hogy elsírom magam. De nem fogok sírni. Ma este semmiképp. Megrázva magam, határozom el magam, egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrök, ahogy végül odalépek az ajtóhoz, és bekopogok, majd belépek. Nem udvariaskodom, tudom, hogy bent nem lesz semmi kompromittáló, hiszen vár engem, szóltam, hogy jövök. Egy nagy pakkal méghozzá. Olyan vagyok, mint egy vásári bazáros. - Ne csukd be, van még! Kiáltok vidáman a tortát magam elé emelve. Most még rejti a doboz, de hamarosan remélem, leleplezzük. Én sütöttem. Nem akartam erre a napra bolti tortát hozni. Szülinapokon jó, de most nagyon személytelennek éreztem volna. A tortán egyetlen mű cucc van, az az egyik gyerekkori fényképünk, amit nagyon szeretek. Egy gitárt próbálok megszólaltatni, ő pedig segít benne. A cselló másnap lett a szerelmem. Mosolyt villantok Colera, őszinte mosolyt, miközben kiszaladok az előtérbe, és behozom a lufikat. Eléggé giccsesek, mert ezek nem csak azok a nagy ezüst számok, hanem olyanok, amikben mindenféle apró labdák is vannak még. Az egyes rózsaszín, a két nulla pedig kék. - Csak babazsúros boltban volt ekkora. Nem is értem, miért árulnak nullát, olyan szülinapja az embernek nincs is. Felpillantok Colera, és az alsó ajkamat beharapva, zavartan pillantok rá. - Túl sok, ugye? Pedig, ha tudná még mennyi minden van! Ó igen, kicsit mindig sikerült túlzásba esnem.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 24. 19:03
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764881#post764881][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.24. 19:03[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül| tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Szóval kétszáz nap. Nem tudtam elképzelni, hogy lesz ilyen, és persze ez a kétszáz nap sem jelent semmit, mert a függő mindig is függő marad. Amikor ezt először hallottam, hogy "örökké" - itt hittem el először és utoljára, hogy ez tényleg végleges marad. Javulni javulhatsz, kimászhatsz a gödörből, de valami örökké kísérteni fog, és ha nem vigyázol, újra belecsúszol. Halk kopogást hallok meg, de egy ideje már nem szólok ki, hogy "ki az", mert tudom, hogy Ems jön. Az elején mindig megkérdeztem, mert sokáig nehéz volt elhinni, hogy a húgom újra része akar lenni az életemnek, amiről már én is azt hittem, hogy szanaszéjjel csesztem, és már a darabjait sem leszek soha képes összekapirgálni. Szóval már elhiszem, hogy tényleg ő fog az ajtó túloldalán állni ilyenkor, és nem az alsó szomszéd, hogy rámhívja a rendőröket, ha nem kussolok, vagy a harmadik-harminckettes alatt lakó őrült csaj, aki kitömeti a macskáit, miután meghaltak. - Hali - tárom ki előtte az ajtót, reflexből meg is ölelném, ha nem lépne be rögtön mellettem egy dobozzal. Odakint valami még zizeg, Ems pedig már akcióba is lendül, hamarosan térül-fordul, mert "van még". Ahogy kifordulok, egy lebegő kétszázas számot pillantok meg. Kínosan mosolyodom el, nevetni is kezdek zavaromban. A húgom pedig már csacsog is, hogy a bababoltban járt, ott szerezte ezeket a cuccokat... Zavartan megvakarom a tarkóm, de azért próbálok mosolyogni. - Nullásat...? Hát... - Igazság szerint semmi értelmes nem jut eszembe, amit mondhatnék, a húgom már meg is jelenik mellettem. - Egy... kicsit, ja. - Zavartan vakarom meg a tarkómat. Egy kicsit tényleg sok. - Nem olyan... szóval... nem kellett volna... - Kezdek el szabadkozni, pedig valljuk be, ez nekem nem szokásom. Mondjuk fair enough, mert a szokásaimat meg éppen próbálom abbahagyni, kell helyette másik. - Khm... izé... gyere be... szia, Ems - ölelésre tárom a karom, miután becsuktam mögötte az ajtót, és miközben átkarolom, szusszanok egy aprót. - Gyere, csináltam teát... ömm... - El is indulok a nappali felé, majd zavartan dobom le magam a kanapéra. - Kedves tőled ez... aranyos vagy. - Végül egyelőre csak ennyit mondok, és rámosolygok. Éppen tanulom egyébként, hogy ezt hogy kell. Járok pszichológushoz, a faszi mindig elvont magyarázatokad ad és hülyeségeket dumál, de azt akarta, hogy kipróbáljam, milyen, amikor ezeket mondom is, vagyis megpróbálom érthetően így... szavakba önteni. Szóval próbálom. Mert nem éri meg elkezdeni magyarázni, hogy ugye tudja, hogy bármikor visszaeshetek, és hogy lehet, hogy sosem lesz vége. Ő most örül, és ez jó.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 24. 19:52
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764887#post764887][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.24. 19:52[/b][/url] Édes bátyus - De, kellett! Ne is mondjon olyat, hogy nem kellett, mert kellett. Gyönyörű eredményt ért el. És ilyen lesz a következő ötven és száz, és ötszáz is. Mindegyik egy gyönyörű eredmény lesz. - Minden pillanatot úgy kell megélned, hogy győztes vagy, és nézd, győztes vagy. Mutatok a lufikra, mielőtt megölelne. Mélyen szívom be az illatát, örülök, hogy Cole jól vagy, hogy jó az illata, hogy teát főz, hogy velem van, hogy él. Meghoztam egy nehéz döntést úgy másfél éve, aztán ő is meghozott egy nehéz döntést, amikor kizárt, és most itt vagyunk, túl megannyi nehéz döntésen. Nem volt könnyű egyik sem. Nem volt könnyű beszélni arról neki, hogy szerelmes vagyok Adrianbe, nem volt könnyű időt kérni tőle, nem volt könnyű elmondani, hogy még mindig szerelmes vagyok, azt sem, hogy együtt szeretnék vele lenni. Nem volt könnyű neki, hogy kizárt, nem voltak könnyűek az első találkozásaink, és amikor már minden a helyére került, én visszatértem a rajtvonalhoz: Szerelmes vagyok a fiúba, de nem én vagyok a megfelelő Fisher. Ma viszont, ma legalább ünnepelünk. - Várj, előbb nézd ezt meg. Kapom el a kezét, és húzom vidáman magam után a pulthoz, hogy kibonthassam a dobozt végre, csak reménykedni tudok benne, hogy nem nyomódott meg, és nem! Tökéletes! - A tortát én sütöttem, de ezt az ostyanyomásos dolgot ezt úgy rendeltem, mert ilyet nem tudok. Vagyis nyomtatott ostyát, de mindegy, nem számít most. Viszont remélem, örül neki, és miközben ő a tortát nézi, felé fordulok, és újra megölelem, mélyen belebújva a felsőtestbe, abba reménykedve, hogy állhatunk így hosszan. Kétszáz nap. Kétszáz napja küzd, és tudom, hogy ez egy nagyon nagy küzdelem a részéről, éppen ezért tisztelem az eddigieknél is jobban, már ha az egyáltalán lehetséges. Nem is jobban, csak még bővebben azt hiszem. Még egy pont, ahol tisztelem, a kitartása és a küzdőszelleme. - Annyira örülök neked, Cole. Nem tudom szavakba önteni, minden szó olyan felesleges és nem jó leíró. Bárcsak át tudnám neki adni az érzéseimet, bárcsak meg tudnám neki mutatni, hogy mennyire gyorsan ver a szívem, és mennyire szerencsésnek érzem magam, amiért ő a testvérem. Felpillantok rá, csillogó szemekkel, széles mosollyal, de nem engedem el, szorosan tartom. Mélyen a szemébe nézek. - Te vagy a példaképem, Colton.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 24. 20:17
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764889#post764889][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.24. 20:17[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül| tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Számíthattam volna a heves válaszra, de valahogy mégsem tettem. Egy kisebb sóhajjal bólintok - oké, kellett, nem vitatkozom nőkkel, a húgommal meg pláne nem. Fisherekkel nem érdemes vitatkozni, mindannyian kurvára makacsok vagyunk, ebből igyekszem most feladni kicsit. Ha úgy érzi... legyen így. - Győztes?... Végülis... igen, az vagyok - motyogom a hajába, miközben ölelem. Hát, mondjuk így nem nehéz elhinni, ezekre a percekre és órákra, mikor Ems itt van. Így tényleg nem cseng idiótán ez a mondat. Nem tűnik úgy, mintha hazudni próbálnék vele. Nem igazán tudom, hogy mit kezdenék nélküle. Nélküle, meg Mini és Cat nélkül szerintem még mindig egy árokban fetrengenék, de az is lehet, hogy már nem fetrengenék sehol sem, max olyan helyen, ahol már nem tudnék az oldalamra fordulni. Egyébként egy olyan szemét, önző geci vagyok, hogy fogalmam sincs, mit keresnek még ezek az emberek körülöttem, amikor egy időben mindent megtettem, hogy mindenkit elmarjak magamtól. Semmit sem tettem értük, ami fontos lett volna, és mégis maradnak. Ők azok, akiket sikerült bevonzanom és a bűvkörömben tartanom? Megrázom egy kicsit a fejem, mert nem akarok most erre gondolni. Nincs időm ledobni magam a kanapéra, mert Ems egy kis csendes ölelés után odarángat (odaterel) a konyhapulthoz, ahol lerántja a leplet arról, hogy mi van a dobozban, én pedig... nos, nézek egyet. - Hű... ezek mi vagyunk - állapítom meg. Hájas kis pofám örömtől ragyog, ahogy Ems éppen próbál fülsüketítően húrokat pengetni. - Meg fogjuk enni magunkat? - Jön egyből a logikus kérdésem, de aztán rájövök, hogy ennek az egésznek valószínűleg nem ez lesz a lényege. Úgy értem, a gesztusnak. - A... aranyos vagy, köszönöm. - Átkarolom fél karral, és nyomok egy puszit a feje búbjára, közben pedig lelesek a kiskori képre. Azért itt már nem voltam annyira dagadt. Csinált tortát, lufit hozott, csak mert kétszáz napig nem nyomtam be. Rohadtul nem fair vele, hogy egyszer is megtettem. Mennyire örül neki, hogy most józan vagyok többé-kevésbé, annyira, hogy tortát süt meg lufit vesz, pedig ez csak kétszáz nap, és ha sokáig fogok élni, akkor el kell jutnom négyszázig, ötszázig, ezerig és tízezerig is. - Nagyon édes vagy Ems, köszönöm. - Egy kicsit halkabban motyogom a hajába, és még jobban magamhoz vonom. Kurvára mérges vagyok magamra. Ő belebújik a vállaimba. Mostanában fokozatosan visszaszoktattam magam a mozgáshoz, még kviddics csere is vagyok a Kastélyban. Már nem úgy nézek ki, mint egy ropi. Örül nekem, erre kényszeredetten elmosolyodom, mert még mindig ideges vagyok magamra - aztán felpillant rám. Az ereimben a vér is megfagy erre a mondatra. - Ezt ne, Ems... - mondom halkan. - Nem vagyok szuper ember azért, mert szerhasználó lettem, és most próbálok nem használni. Ne legyek a példaképed, mert ha fele olyan dolgokat fogsz csinálni, amiket én... - kiráz a hideg. - Kedves tőled, hogy ezt mondod, de nem lettem szent attól, hogy próbálkozom. Bármikor visszaeshetek. - Kicsit elkomolyodik a tekintetem, miközben nézek le rá. - Te is tudod.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 24. 20:44
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764891#post764891][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.24. 20:44[/b][/url] Édes bátyus - Igen, én eszem meg a fejedet, te meg megeheted az enyémet. Mondjuk te jársz jobban. Nekem nagyobb fejem volt, mint neki, sőt, nekem most is nagyobb fejem van. Oké, fogytam, de nem vagyok vékony, nem is leszek, és nem is akarok az lenni. Jelenleg tökéletesen jól érzem magam a bőrömben, és ez éppen elég. Nekem így jó, és én büszke vagyok arra a kiscsajra is, aki a képen van, mert vagány gyerek volt, bármennyire is nem voltak olyanok a körülmények. Az a kislány mind a kettőnknek példa lehet a mai napig, hiszen én magam sem tudom, hogy honnan gyűjtöttem össze annyi bátorságot. - Ugyan. Kedves meg aranyos? Ugyan, tényleg, én ilyen vagyok. Szeretem Cole-t, mindent megteszek érte, mindent megteszek vele, és szeretnék vele egy közös úton egymás mellett haladni. Szeretném, ha az az út végtelen hosszúságú lenne, és sosem maradnánk le egymástól, sosem kellene azon aggódnunk, hogy merre van a másik, mert elég lesz csak oldalra pillantanunk. Mosolyogva nézem őt, és örülök, igazán örülök, hogy valóban láthatom, hogy a szemembe néz, hogy ott vagyunk egymásnak. Olyan vagyok, mint amilyenek a lányok az apjukkal szoktak lenni, gyerekként is kicsit szerelmes voltam belé, nem, nem családon belüli erőszak értelemben, hanem, mint mikor a kislányoknak az apukájuk az első szerelmük, hozzá mennek majd feleségül. Én mindig Cole-hoz szerettem volna, és most is azt érzem, hogy ha egyedül is vagyok, sosem leszek igazán egyedül, mert ő velem lesz az úton. - Felálltál Cole, mert volt egy célod, és elérted. Most kitűzhetsz egy újabb és egy újabb célt, láthatod, hogy a holnap sokkal szebb, mint a tegnap. Én hiszem, hogy a holnap sokkal szebb, mint a tegnap, és rá is át szeretném ragasztani. Megsimogatom az arcát, majd ellépve tőle a bögrémért nyúlok. - Igyunk teát, és meséld el, milyen volt a kétszázadik napod. Nem akarom egész este a konyhapult mellett állva ölelgetni, szeretném ha beszélgetnénk is, ha megtudnám, hogy hogyan érzi magát, milyen volt, hogyan élte meg. Mindent tudni szeretnék. - Olyan finom illatok vannak, farkaséhes vagyok.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 24. 21:10
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764894#post764894][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.24. 21:10[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül| tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
- Ja, neked okosabb fejed van - mondom, miközben megborzolom a haját és jól megnyomkodom a fejét, amolyan tesós módon. Ritkán csinálom ezt, de olyankor elég kielégítő. Furcsa érzések fognak el egyébként még mindig, mikor ezekre a kiskori képekre nézek, mert egyrészt szar gyerekkorom volt, másrészt meg ott volt Ems, akivel baromi sok jó cuccot csináltunk. Néha Iván (a már emlegetett pszichomajom) is kérdezget róla, de mázlija van, hogy elég eszes ahhoz, hogy ne erőltesse rám. Mikor úgy beszél, mint valamiféle lifecoatch, akkor néha nehezen tűröm - nem azért, mert idegesít, amit mond, vagy hogy pozitívan áll hozzá az egészhez. Nem, csak annyi, hogy néha nem képes máshogyan látni, vagy lehet, hogy csak nem akarja mondani, tök mindegy - rohadtul féltem, hogy megint pofára esik miattam. - Ems... nézd... - szusszanok egyet, majd csak bólintok teás javaslatra. Akkor kezdek el újra beszélni, mikor már leültem a kanapéra, és a cigis cuccom a kezemben van, hogy formáljak belőle egy szálat. - Baromi jó hogy így látod és ennyire szurkolsz, meg mellettem vagy, meg... ilyenek. - Rágyújtok, kifújom a füstöt. - De értetted, amit mondtam az előbb? - Ismét felpillantok, hogy a szemébe nézzek. - Egy függő mindig is függő marad, eltelhet bárhányszáz nap. Érted ezt? Annyira tönkre fog menni, ha mégegyszer belecsúszom. Néha elgondolkozom, hogy lehet, tényleg jobb lett volna, ha elmegyek egy kibaszott elvonóra, de utálom a bezárt helyeket, hogy nem mehetek oda, ahova akarok, meg akkor odalett volna a munkám is. Így is csoda, hogy nem basztak ki. Lehet, hogy el kellett volna mennem, az kevesebb stressz, hogy teljesíteni kell, hogy nem szabad, és... Lassan kifújom a levegőt. Remélhetőleg felfogja, amit mondtam. Csak hátradőlök aztán, mikor a napomról kérdez. A kétszázadik nap, hát... nos... Hogy is telt? - Semmi különös. Vettem füvet - bökök a kis pakk felé az asztalon. Szerváltással egyszerűbb, egyelőre ez a legjobb opció, ezt Ems is tudja, hiszen muszáj volt beavatnom. Majd később leváltom valami rágózásra, vagy tököm tudja. - Tegnap voltam csoportban, előre megünnepeltük a kétszázadikat. - Nyelek egy aprót. - Hajnalban értem haza melóból, szóval nem olyan rég keltem. Festettem kicsit, meg... oh, csináltam Cézár salátát, ha kérsz. Előredőlök, hogy töltsek egy kis teát neki is, meg magamnak is, közben néha a lufikra terelődik a tekintetem. Egyáltalán nem sok ez a 200 nap. - És te? Te mit csináltál ma?
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 24. 21:51
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764898#post764898][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.24. 21:51[/b][/url] Édes bátyus - Szerintem hörcsög, de ők eléggé okos állatok. Tényleg hörcsög, nincs ebben semmi bántó, kivéve, ha az anyám mondja, akkor van, de amúgy tényleg mindig olyan voltam, mint egy hörcsög, szóval nem igazán tűnik ez a kép másabbnak, és a hörcsögök kicsik, puhák és cukik, pont, mint én. - Egy függő mindig függő marad, egy kövér lány sosem lesz igazán vékony, aki egyszer meleg volt meleg is marad, és az emberek imádják magukat skatulyába zárni, mert akkor nem kell azon gondolkozniuk, hogy mit csináljanak a világban a jelzőjük nélkül. Még bólogatok is a nagy megmondásomra, mert nagyon érzem én ezt a dolgot, ó de még mennyire. Érzem a magam részéről is, érzem Adrian részéről is, mert persze, hogy amikor hazamentem, hosszú percekig álltam a tükör előtt meztelenül, és vizsgáltam azt, hogy mi változott, hogy miért nem volt jó, amit adtam, nyilván egy valaha kövér ember az alakjával kezd. És jöhetünk azzal, hogy nem voltam kövér, de én annak láttam magam a tükörben, csak nem tudtam olyan drasztikus lenni, mint Rosie. Megforgatom a szemem, és kicsit széttárom a karom. - Attól még, hogy te örökre egy függő vagy, én örülhetek az elért eredményeidnek. Nem akarok mindig arról beszélgetni, hogy ő egy függő, mert nem kell mindig kimondanunk, nyilván nem tervezek kirándulást egy opiátültetvényre és gyógyszer lopni se Cole-lal mennék. Inkább bosszúsan felkelek, és veszek magamnak egy adag salátát, hogy a kellő pillanatban tele tudjam tömni a számat vele. - Reggel megpróbáltam futni, de még mindig nagyon fáj a térdem a múltheti esés miatt. A kislányokkal elterveztük, hogy a következő tanévben ellátogatunk egy állatfarmra, illetve mindenkinek kell gondolkoznia két új szabályon, ami szeretné, hogy jövőre meglegyen az osztályban. Délután aludtam egy nagyot, aztán most itt vagyok, hogy hajnalig beszélgessünk, de ha tovább bosszantasz, akkor tekerek egy cigit és elszívom az összes füvedet.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 25. 12:41
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764950#post764950][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.25. 12:41[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül| tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Aszondja "hörcsög". Szusszanok egy aprót, olyan nevetősen, úgy bámulom tovább a tortát, figyelem a látszólag gondtalan arcunkat. Ha valaki ezt a képet látná csak rólunk, talán azt hinné, hogy full normál gyerekkorunk volt, semmi különös és megrázó, két egészséges valaki van a képen. Mondjuk az ilyen szarságok, amik velünk történtek, nem látszhatnak egy régi felvételen, ezzel a gondolattal pedig kicsit meg is nyugszom, hogy ez az elkapott pillanat nem azt igazolja, hogy soha nem történt semmi különös. - Nem is vagy olyan szőrös, mint egy hörcsög. - Szállok vitába a húgommal. Tudom, hogy mikor az a picsa ezt mondta neki, akkor is valami hasonlót sikerült kinyögnöm, amivel, azt hiszem, még meg is nevettettem. - Egyébként meg már ezerszer megbeszéltük, hogy nincsenek húsevő hörcsögök, szóval fúrom az állítást. - Mert ugye tök logikus. Emily húst is eszik, nem csak magvakat vagy zöldségeket mint a Fisher család nagy része, így a hörcsög-cucc már alapból bukott ügy. És amúgy Emsnek erre konkrétan büszkének kéne lennie. Beleiszok a teámba. Óvatosan kell kezelni ezt a szart, amibe kevertem magam, főleg mások előtt. Még ha sikerült is ez az elmondhatatlanul hosszúnak tűnő idő, a 200 nap, akkor sem szabad hamis reményeket táplálni. Tény, hogy azért én is kurva büszke vagyok erre az időre, hogy kétszáz, mert több mint fél év. Csak nem akarom, hogy ha megint önző fasz lennék véletlen, akkor azt a húgom szenvedje el. Fel akarom készíteni rá, hogy sosem fogok meggyógyulni, csak tünetmentes lehetek. Sosem lehet teljesen kimászni ebből a gödörből, ha egyszer beleestél, mindig fölötte fogod lógatni a lábad. Túl szép, ami benne van. A húgom szavait csendesen hallgatom, enyhén felszisszenek a végére. Kissé elfordítom a fejem. Utálom ezt a terepet, mindkettőnknek baromi érzékeny téma. Azt hiszem, hogy most azt mondta, hogy értelmetlenül ragaszkodom ehhez a jelzőhöz, hogy csak azért használom magamra, hogy tudjam magam mivel címkézni, és ettől most kicsit megkövültem. Jópár pillanatig nem akarok válaszolni. - Fasza lenne, ha így lenne. - Mondom csendesen. - Ha csak ezért mondogatnám. Király lenne. De nem azért mondogatom, mert emögé a szó mögé bújok. Ez egy tény, Ems. Ezek tények. - Óvatosan pillantok fel a kétszázas lufikra. Egyszer majd Emily már nem fog lufikat hozni, mert meg fogja szokni, hogy tiszta vagyok. Egyszer már nem lesz olyan nagy szó, hogy nem csinálom. Akkor lesz vége mindennek, ha már abban az időszakban csúszom vissza. Nem mondhatom azt, hogy soha többé nem fogom újra csinálni. De azt sem mondom, hogy fogom. Ezt csak így lehet. A hülye bambulásom a húgom szavai szakítják meg. Rápillantok, kell pár másodperc, amíg felfogom, amit mondott. Halványan elmosolyodom. Mostanában igyekszem sokat mosolyogni, de úgy érzem, még mindig baromi idiótán néz ki az arcomon ez a kifejezés. - Igen, ez igaz. Örülök, hogy van miért örülni. - Jegyzem meg végül, kicsit olyan békeajánlatosan. Mert tényleg van ma minek örülni. Sok nap a kétszáz. Nagyon sok nap. - Bocs, hogy erről beszéltem, csak nem akarom, hogy csalódj, ha... Szóval nem akarom, hogy bármiből te jöjj ki szarul, amit csinálok. Érted. Csak ennyi. Végül aztán Ems elkezdi tömni a kis arcát a salátával, és amúgy még mindig tök jó nézni, ahogy a húgom eszik. Olyan gusztán tudja csinálni, az embernek megjön az étvágya attól, hogy mennyire szeret kajálni. De én még dohányzom, majd utána. Közben hallgatom, ahogy a napjáról csacsog, és mint mindig, most is úrrá lesz rajtam valami erős érzés, amit nem tudnék behatárolni, de kicsit szomorú és kicsit boldog, és ettől lesz olyan hülyén mély. Hogy így... a húgom felnőtt, és én ezt láthatom is. - Tök jól hangzik - bólogatok. - Szerencsések a kiscsajok, hogy téged kaptak. Jól bánsz az emberekkel. - Mert ugyan a tanításhoz lófaszt se értek, de Emilyt ismerem, és azt tudom, hogy ahol ő van, ott mindenki egy kicsit jobban érzi magát, mint ahogy nélküle tenné. Ezt tudom. Amikor azt említi, hogy elszívja a füvem - nyilván viccelődik, hiszen ő sosem élt ilyenekkel, de akaratlanul is fájdalmas grimaszba rándul az arcom, mert a függőségek tárgyával viccelődni még nem megy, kétszáz nap után sem, és azért nem tudok nevetni, mert mind tudjuk, mi lenne abból, ha valaki elszívná az adagom. - Ha-ha. - Próbálom elvenni az élét az egésznek. - Emily betépve... aztakurva, mi lenne abból... - Csak a fejem csóválom, azért egy gyenge mosoly is van az arcomon, mert eléggé sokkoló látvány lenne valóban, ahogy a húgom valami szarságon nevetve nyolcszor annyi kaját töm magába, mint egyébként tenné. - Óvjon meg minket ettől a jóisten.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 27. 11:44
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765219#post765219][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.27. 11:44[/b][/url] Édes bátyus Mint akkor, most is elnevetem magam azon, hogy nem vagyok olyan szőrös, mint egy hörcsög. Ott a pont, mert valóban nem vagyok annyira szőrös, kivéve a hajam. Ember, szerintem senkinek nincs annyi haja, mint nekem. A fésülködés egy külön program, olyan, amire az ember felkészül, amit halogat, de aminek meg kell történnie. Van, hogy egy sorozat két részét is meg tudom nézni, miközben bontogatom a hajam. Nem panaszkodom, persze, inkább több, mint kevesebb. Csak azért ha már hörcsög, legalább valahol hozzam a papírformát. A kacagásom őszinte, mint gyerekként. Cole képes egy pillanat alatt feledtetni velem, hogy a jelenlegi életem egy szeletében, egy nagyon nagy szeletében mennyire szomorú vagyok. Nem akarok most ezzel a szelettel foglalkozni, és az ilyen megjegyzései pont azt váltják ki, amire vágyom, boldogságot. Ma van a kétszázadik nap, ma ünnepelünk, ma vidámak vagyunk. - A hörcsögök olyan bénák, nem tudják mi a jó. Pedig a hús, na az nagyon is jó. Rendben, elismerem, Adrian mellett odafigyeltem arra, hogy olyat egyek, amit mind a ketten meg tudunk enni, de amikor nem volt ott Adrian, akkor olyat ettem, amit mellette nem szerettem volna, mert nem szerettem volna azt éreztetni vele, hogy bezzeg én, bármit megehetek. Furcsa, de boldogabb ember voltam azoktól az ételektől, amikre miatta szoktam rá, és azt hiszem, a bűnözéseimet megtartom bűnözésnek, és nem változtatok az étrendemen. Viszont a hús, az szent és sérthetetlen, mindegy, hogy milyen állatból van. Kövezzetek meg, de imádom a húst. - A tények azért vannak, hogy megdöntsék őket, de ha neked kényelmes ott, akkor rendben, én akkor is örülni és örömködni fogok. Nem fog eltántorítani, és ami a legfontosabb, soha többet nem veszítjük el egymást. Nem mondom ki neki, hogy akkor is mellette leszek, ha megint visszacsúszik, mert ott leszek, de nem akarom, hogy azt érezze, azt üzenem neki, hogy király ez a kétszázas, de nyugodtan térj vissza ahhoz, aki kétszázegy napja voltál, mert akkor is itt leszek. Azt szeretném, ha a testvéremnek lenne jövője. Látva Rosie fejlődését, azt, hogy Ervin milyen jó hatással van rá, hogy mennyire emberivé vált, hogy mennyire képes már elfogadni magát, bár még mindig egy klinikán van, de küzd, szeretném, ha Cole is eljuthatna ide, hogy azt mondjam, túlél majd engem is. Szeretném, ha jó élete lenne, ha a sok trutyi után, boldog lenne, ha mind boldogok lennénk. Nem voltak jók az alapok, de lehet jó a folytatás. - Kedves vagy, hogy gondolsz rám, de meg tudom oldani Cole, tényleg. Tényleg meg tudom, hiszen nem először másznék ki, és ezt ő is tudja. Kijöttem abból a szarból is, amit saját magamnak generáltam azzal, hogy szerelmes lettem Adrianbe, hát kijövök bármi másból is, mert ki kell jönnöm. Nem vagyok a híve annak, hogy ülök a kupac alján és látványosan szenvedek, mert az életem egy rakás kaki. Keresek mást, amivel ki tudom űzni magamból a rosszat. Anno, a rúdtánc, mint sport volt, most a tanítás. Nagyon szeretek tanítani, és ha éppen lelki bánatom van - ó igen, helló my old friend -, akkor kétszer annyit fektetek bele a tanításba. - Én is szerencsés vagyok, mert nem nagyon jó csapatot kaptam. Aranyosak. És már tudom, hogy jól csinálnám, ha egyszer úgy alakulna, hogy lesz gyerekem. Mondjuk nem tudom, hogy a fiúkkal is ennyire jól bánnék-e, de a lányokkal nagyon könnyen megvan az összhang. Bár ez is biztos helyzetfüggő, hogy milyen lenne, ha fiam születne.Egyszer majd biztosan fog, nem tudom még, hogy kitől és hogyan, de lesz gyerekem, és akkor legyen fiú vagy lány, mindegy, de megkapja azt a törődést és szeretetet, ami egy rendes anyától megjár. A saját anyám sosem tántorított el attól, hogy saját gyerekem legyen. Pontosan tudom, hogy mit kell másként csinálnom. - Szerintem vicces lenne. Sosem próbáltam még, biztos vicces hatással lenne rám. Majd egyszer. Nem, tudom, hogy a mostani bennem lévő állapotban, nem tenne jót, és mivel nem is akarom lebuktatni magam, inkább csak nevetek, és tovább tömöm a majmot. - Ez isteni lett, komolyan mondom.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 27. 14:50
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765233#post765233][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.27. 14:50[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül| tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
A hörcsögök bénák, persze... Mosolygok magamban halványan erre, mert mégiscsak állatok, Ems régebben megőrült mindenért, ami szőrös. Azóta azért sokat változott. Nagyon sokat. Ettől most olyan, mintha lenne bennem valami szar lyuk, ez a mellkasban lévő tátongó cucc; sokan használják ezt a leírást, baromi klisés, dehát sosem voltam jó a költőiségben. Szóval most épp ettől a gondolattól így érzem magam. - Ezért sem vagy hörcsög, mert nem vagy béna. - Folytatom az okfejtést, mert valljuk be, igazam van. Ems sosem volt béna, az én szememben legalábbis semmiképp sem volt az, azt nem tudom, ő hogyan látta magát. Nekem mindig is ő volt a hős, és a gyerekkori mesékben, ha épp voltak, akkor sem úgy képzeltem el, mint az idióta, agy nélküli királylányokat, ő sokkal badassebb volt annál. Mondjuk valami Merida féle, leszámítva, hogy nincs az az utálatos szín a hajában. Amikor hallom a szavait, kicsit összeszorul az arcom, aztán a plafon felé emelem a tekintetem. Nem idegesen, csak kínomban csinálom, mert nem tudja, nyilván nem tudhatja, minek mond most ellent. A csoportok, a leszokás alapszabályainak, hogy el kell ismernem, hogy függő vagyok, ennek mond ellent. És a környezetemnek is el kell ismernie. Nem mondhatjuk azt, hogy sosem történt meg. Még csak azt sem, hogy egyszer nem leszek. Csak így lehet csinálni. - Emily... aranyos, hogy idealista vagy, de el kell ismerned, hogy ez mindig is így lesz. Sajnálom. - Halkan mondom. Talán kicsit kíméletlenül is. - Lehet azt mondani, hogy csak elbújok ezek mögé, de nem így van. Esk-... - Nem. Nincs esküdözés. - Komolyan mondom, hogy nem így van. Sok minden elől próbáltam dolgok mögé bújni, de ez nem az. Nem azért mondom, mert kényelmes nekem ezt szajkózni. - Kis szünetet kell tartanom, mert hirtelen ideges lettem. Kényelmes. Na persze. Én is utálom ezt mondani magamra, baszki. Szar érzés. De folytatnom kell, hogy megértse, mit akarok mondani. - Faszságokat csináltam. Kárt okoztam nektek. Mert függő vagyok. Nem véletlen kezdik úgy az emberek a csoportokban, hogy "XY vagyok és függő". Tudnunk... kell. - Nem... nincs általánosítás. - Illetve... tudnom kell. Értenem kell. El kell fogadni. Nem csak nekem. Nektek is, akik közel állnak. - Nyelek egy aprót, beleiszok a teámba. Hallgatok egy kis ideig. - Egyébként... vannak... csoportok. Hozzátartozóknak. Vannak telefonszámaim. Ha... ha gondolod. Elnyomom a cigim, és újabbra gyújtok, vagyis csak fogok. Rakok bele egy kevés füvet is, de nem sokat. Tényleg nem sokat, az én mértékeimhez. Szinte hatással sem lesz rám. Csak kell valami, és most ez van. Ez lesz, aztán egy idő után ez sem, hanem valami más lesz helyette. Ez az egyetlen út, ezt látom egyedül magam előtt. Szerváltás. Így hívják. És segít. Ezekbe a mondatokba tudok kapaszkodni. Amikor elkezdtem a csoportot, a tizenkét lépést, akkor azt hittem, nem fogok semmin nagyon kiakadni. Az első lépés még oké. "Beismertük, hogy tehetetlenek voltunk függőségünkkel szemben, és életünk irányíthatatlanná vált. Fair enough. Tényleg azzá vált. De a másodikkal megszenvedtem lelkes ateistaként. "Eljutottunk a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyre tudja állítani józan gondolkodásunkat." Ez a második lépés. Mennyit szenvedtem vele, te jó ég. Nem azt akarom mondani, hogy Allan Colton Fisher egy csapásra hívő keresztény lett vagy bármi, meg hogy rögtön jó útra tértem, és én lettem az ügyeletes jókisfiú. Azt akarom mondani, hogy kurvára próbálkozom. De ettől még nem lesz megbocsájtható az, amit a múltban tettem. - Jó... lehet hogy meg tudod. Csak arra gondoltam, hogy... lehet egy csoport mégis jót tenne neked. Nem muszáj. Csak ott azt is megtudod, hogy... hogy kell ezeket kezelni. - Nem nézek fel rá. Beleszívok a már elkészült cigibe, utána meg beleiszok a teámba. Most tuti úgy nézek ki, mint egy suttyó. Támaszkodom a térdemen, görbe a hátam, a vállaim előreestek. És nem merek felnézni. Azért mikor a gyerekvállalást említi, akkor nézek egyet. Annyira nem bírom felfogni, hogy a húgom ilyen nagy lett. Azt a gondolatot pedig elvből elutasítom, hogy kis Black és Fisher keverékek rohangáljanak valaha körülöttem. Kiráz a hideg, még a gyomrom is összeszorul. Témát váltok. - Velem is jól bántál, mikor gyerekek voltunk, pedig én aztán problémás voltam. - Dobom fel. - Mondjuk mindketten kicsik voltunk, de mégis. Érted. - Azért az tény, hogy gyerekkorunkban Ems egyszerre volt az anyám, a húgom, a nővérem és a legjobb barátom. Ezért lett ilyen koravén, de mégis van benne valami naivság, még így is. Ennek amúgy örülök. - Fhhuh... majd egyszer. - Mosolyogok. - De ahhoz sajna más bábát kell keresned, én nem tudnék vigyázni rád. - Ismét beleszívok a cigibe és lent tartom a füstöt. Tök érdekes amúgy, mert a fűre nem vagyok rászokva szerintem. Megvagyok nélküle, legalábbis egész életemben megvoltam, pedig 14 éves korom óta csinálom. Mondjuk olyan is volt, hogy akár egy évig nem, vagy ilyenek. De legalább a fűről könnyebb lejönni. - Örülök, ha ízlik. Tudtam, hogy valami húsos salit kell csinálnom, ha jössz. - Jegyzem meg, de még mindig nem nézek rá. Lepöccintem a hamut a cigimről, aztán felkelek, hogy kinyissam az ablakot, és ott folytassam tovább a dohányzást. Nem akarjuk, hogy Emily a szagától is betépjen.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 27. 19:42
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765260#post765260][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.27. 19:42[/b][/url] Édes bátyus Elnevetem magam, amikor azt mondja, hogy nem vagyok béna. Valóban nem vagyok, Cole? Én ezt nem hiszem. Ha nem lennék béna, nem lett volna a hasam tele vágásokkal, nem tűrtem volna Valery bántalmazását. Ha nem lettem volna béna, nem jártam volna fiú ruhákba, nem szégyelltem volna magam. Ha nem lettem volna béna, nem szeretek bele Adrianbe, nem kínozna ennyire az, hogy nem voltam elég jó neki. Mondaná a világ, hogy majd leszek másnak, de pont nem érdekel más. Bárcsak akkor sosem kaptam volna meg. A fejem a támlának vetem, nézem a plafont behunyt szemmel, és csendesen elmélkedem ezen, az arcomon mosoly van, belül vérzik a szívem, és nagyon örülök neki, hogy Cole se nem gondolatolvasó, se nincsen semmiféle átérző képessége. Nem akarom, hogy tudja azt, ami bennem van, hogy mennyire béna is vagyok valójában. Minden, ami bennem van, saját magamnak is illúzióromboló. Erősebbnek és felnőttebbnek hittem magam ennél a hisztinél, ami a lelkemben van. Elnevetem magam, amikor a csoportokról beszél, és nem szégyellem, hogy nevetek ezen. Édes Cole, de komolyan. - Szerinted, Cole, miért tanulok pszichológiát, miért tanítok önismeretet? Járok én eleget csoportokba. Ötszázkilencvenhárom napja megvan a csoporttagságom, ha gondolod, jövőhéten megünnepelhetjük a hatszázasomat. De még mennyire, hogy járok. A külön töltött év alatt eljártam egy csoportba, eljárok most is, minden kedden és csütörtökön. Van pszichológusom, minden megvan ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a tényt, a bátyám függő. Mindent megtettem, és pont ezért tudom kezelni a helyzetet. Belőlem sokan nem néznek ki sok mindent, pedig megteszem ezeket a dolgokat, mindennek utánanéztem, mindent megkérdeztem. Már az iskola alatt is, kötelezően pszichológushoz jártam, mert apa ezt akarta. - Nem várhatod el tőlem, hogy a függő léted megelőzze a tényt, hogy a bátyám vagy. Ha a saját hányásodba fetrengsz és egy tű áll ki a karodból, akkor is, elsődlegesen a bátyám leszel. Az voltál, és az leszel. Végig a szemébe nézek, és nagyon remélem, hogy megtisztel azzal, hogy fenntartja a szemkontaktust, mert érzékeltetni akarom vele, hogy komolyan így is gondolom a dolgot. - Nem akarom, hogy az emberek ez alapján ítéljenek meg. Én sem úgy mutatkozom be a világnak, hogy: "Helló, Millie vagyok, aki lefeküdt a bátyja expasijával, neked mi a hobbid?" Attól még, hogy tudok róla és elfogadom, nem kell, hogy ez határozzon meg. Nem tagadom, hogy függő voltál, függő vagy, illetve hogy baromságokat csináltál, attól még, hogy nem mondom ki, nem tagadom. De a világ nem csak fekete és fehér, Cole. Nem tudok ennél nyomatékosabb lenni, nem tudom ennél szebben elmondani neki, hogy csak mert nem a "függő" az első jelző, amit rá használok, attól még nem hunyok szemet a történet felett. Volt egy időszaka, amikor gyenge volt, a drogok tették gyengévé, és nekem is volt egy időszakom, mert Adrian tett gyengévé. Úgy hatott rám, mint egy drog, mintha nem tudnék nélküle létezni. Én is számolom a napjaimat, a külön töltött napokat, én is jövök le a szerről, csak nekem nincs semmi, ami segítene, nincs szerváltás, és nem is tudom, hogy mikor fog ez az egész elmúlni. Hogy mikor lesz ennek vége. Egyelőre csak azt tudom, hogy eszméletlenül fáj a szívem, szinte hallom, ahogy minden vele kapcsolatos gondolatom után reped egyet. Szeretem, szerelmes vagyok belé, és így még rosszabb a helyzet, mert nem tudok, nem rá gondolni. Viszont képes vagyok nevetni, és ennek örülök, az arca, az őszinte arckifejezése pedig indokolttá teszi, hogy megint nevessek. - Nem vagyok, és nem is hiszem, hogy mostanában leszek terhes, szóval emiatt ne aggódj. Hozzátenném, hogy az alapfeltétel nem teljesül, mégpedig, hogy ahhoz férfi is kell, inkább csak elrötyögök magamban, miközben tovább tömöm a fejemet. Legalább kaja van, ez a lényeg, legyen valami boldogság is az életemben. - Szeretek másokról gondoskodni. Bólintok egyetértően, nézem, ahogy felkel, és elsétál az ablakhoz, ahogy kinyitja, és kifelé fújja a füstöt. Jobban van, határozottan jobban. Még most is látom a művészt benne, látom a megtört embert, de látom, hogy mennyire próbálkozik egyenesbe hozni az életét. Édes Cole, könyörgöm, sikerüljön. Semmi mást nem kívánok, csak, hogy boldog légy. És nem leszek szomorú akkor sem, ha ez Adriannel lesz, akkor sem, ha nem. Azt szeretném, hogy tapasztald meg, az élet mennyire csodálatos. Most nem kívánom, hogy cseréljünk életet, mert most te szenvednél jobban, és azt nem tudnám elviselni. Nem mondom ki, de titkon együtt gyógyulok majd veled. Te leszel a társam, aki átsegít ezen a mostani élethelyzeten. Miattad erős tudok lenni, miattad látom a színeket az életben. Azért, mert te élsz, és egyre élénkebbé válsz. A mosolyom az arcomról alakodat, élő lényedet látva levakarhatatlan. Benned van minden boldogságom, és te vagy az én örömöm. Beléd kapaszkodom, és te belém, együtt magasabbra jutunk majd. - Arra gondoltam, hogy lehetne egy közös tetoválásunk. Te megterveznéd, és megkérhetnénk Dávidot, hogy csinálja meg. Valami, ami ránk emlékeztet, akármikor ránézünk.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 27. 23:33
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765315#post765315][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.27. 23:33[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül | tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Szóval Ems csak ül itt, hallgatja, amit én vért izzadva mondok ki. Mosolyog, vagy legalábbis nagyon nyugodt, nem tudom eldönteni. Nem értem, miért teszi, amikor én alig tudom összekaparni a szavakat, ezzel szenvedek kábé minden nap, amióta lejöttem, és most is baromira próbálkozom, ő meg ilyen nyugodtan csak ül, és hallgatja, hogy mi van. Ez mondjuk rendes tőle, hogy végigtűri, de tényleg, és biztosan próbálja is megérteni, hogy mi a faszt akarok mondani. Persze, tudtam, hogy pszichológia meg önismeret meg minden ilyesmi, de akkor azért felszalad a szemöldököm és megnyúlik az arcom, mikor a húgom egyszerűen közli, hogy ő jár csoportba. Jár csoportba. El is némulok hirtelen, csak egy kis idő múlva szívok bele még mindig kissé meglepetten a cigimbe. - Ja?... Akkor... akkor jó. - Bólintok. Tényleg meglepett. Lehet, hogy valóban nem tudná így kezelni az egészet, ha nem járna. - Jó, de akkor azt is tudod, hogy mi a tizenkét lépés, meg hogy mire kell figyelnem, nem? - Kérdem a magától értetődőt, de nyilván igen lesz a válasz. Akkor viszont tényleg nem értem azt, hogy miért hangzott el, hogy elbújok a "függő" szó mögé. Szarul esett. Azért nem hittem volna, hogy Ems magától megcsinálja - mondjuk hihettem volna, mert a húgom egy talpraesett nő aki mindig is tudott annyira vigyázni magára, amennyire csak kellett, sőt, még másokra is tudott. Talán még jobban is, mint magára. Bátor ember, aki nem fél szembenézni a sok szarral, és ezért egyébként baromi hálás vagyok neki, akkor is, ha épp haragszom rá, vagy nem beszélek vele, vagy tudja a franc. Ezt már letisztáztam magamban. Lesütöm a szemem, mikor ismét megszólal. Ja, igen. Kicsit talán tényleg túlzásba viszem. Rohadtélet. Sosem voltam jó a szavakkal, és most kell elkezdenem megpróbálni annak lenni. - Igen, tudom és... nem is akarom. Sajnálom, ha túlzásba estem. - Pillantok fel óvatosan. - Csak sosem tudom, hogy állnak hozzá körülöttem. Apánkat se tudom. - Szusszanok egy aprót. Az nyilván nem tett jót a kapcsolatunknak, hogy kivettem a széfjébe elrakott rengeteg pénzt, meg hogy eljött megnézni egyszer a kiállításom, onnan tudta meg, hogy meleg vagyok, és én nem voltam neki hajlandó felvenni a telefont két hónapig ezután. Ő is még... egy olyan ember, akinek jóvátételt kell nyújtani, de ehhez még nem szedtem össze a bátorságom. Tulajdonképp baromi gyáván viselkedem, ha róla van szó. Mondjuk a kilencedik lépésnél még nem tartok, mert három-négy hónapja még mindig a harmadiknál vagyok leragadva. " Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk." Mindezek ellenére nem használok. Király. Ems megint megszólal, és biztos okosakat mond, de nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, amit sikerül napvilágra hoznia. Felszisszenek az egész példafelhozatalra, és el is lököm magam az ablakpárkánytól, picit elfordítom a fejem, így fordulok félprofilba, amiből nem lát semmit, mert hirtelen fontos bámulnivalóm akadt. - Ezt... ne. Bocs. Köszi. - Jelzem, hogy érzékeny terepre érkeztünk, de csak ennyivel. Nem tehetek róla, szívesen hallgatnám a húgomat, hogy kivel hogy szexel, de tényleg, mert bármit szívesen meghallgatok, ha akarja, de ezt a témát azzal a faszkalappal egy lapra hozva élből elutasítja a szervezetem. Még a gyomrom is felkavarodik, mert vizuális típus vagyok. Megpróbálok inkább a maradék mondanivalóra koncentrálni. Azt viszont, azt hiszem, értem. Így már világosabb az egész. - Igen... aha, igen. Igaz. - Szusszanok. A semmiből jut eszembe Anglia, a lepusztult gettók, amikor még abba a gusztustalan gangbe tartoztam. Nevettem rajtuk és megvetettem a függőket, akik a dílerük csettintésének megfelelően éltek vagy haltak. Nevettem rajtuk, sajnáltam és szántam őket, mert én annyival feljebbvalónak éreztem magam. Közben meg én is cigiztem. Tök szánalom. Akkoriban is két kézzel vertem volna a bolt ajtaját, ha bezárt volna, és nem tudtam volna emiatt cigihez jutni. Na, akkoriban fekete-fehéren láttam a világot. Most nem tudom. - Igazad van, és szerintem értem, hogy mire gondolsz. - Bólintok, és felnézem rá. - Tök példaértékűen csinálod ezt az egészet. Respect, sis. - Vicceskedőnek hangzik, bro-zósnak, de mindketten tudjuk, hogy komolyan gondolom. Ismer, mint a rossz pénzt. - Na, annak... örülök. Szar keresztapa lennék, tekintve, hogy ateista vagyok és nem is kereszteltek meg. - Mondjuk az tény, hogy egy kurva gyerekét nem biztos, hogy előnyös megkeresztelni, ebben egyet kell értenem az apámmal. Vagy pont hogy emiatt lett volna jó? Fasz tudja. És részemről remélem, hogy ennyivel le is tudtunk minden témát, amihez Blacknek véletlenül vagy áttétesen köze van. - Azt tudom, hogy szeretsz. - Elmosolyodok halványan. - Nagyon jól csinálod. Mindenkinek jobb, aki körülötted van. Szerintem ez valami X-Men szupererőd. - Bólogatok, mintha tudományosan adnám elő magam, aztán kicsit elgondolkozva meredek ki az ablakon. - Hamarosan elkészül az új kiállításanyagom. Az egyik galériával már majdnem minden le van zsírozva. - Mondom a semmiből. Biztos örülni fog neki, hogy elfoglalom magam valamivel. A tetoválásra rápillantok, aztán elmosolyodom. Tetoválás. Tényleg elönti valami hülye meleg érzés a mellkasomat, mert jól esik, amit mond. Aztán... - Várj, ki a tököm az a Dávid? - Vonom fel a szemöldököm, aztán csak legyintek. Elindulok visszafelé az ablaktól, hiszen a nehezebb témákon eddigre túl vagyunk. - Egyébként baromi jó lenne egy közös tetkó. Valamivel el kell fedni a ballépéseim. - Emelem fel a meztelen bal karom, amin látszanak a hegek, amiket bódulat alatt ejtettem magamon még fél évvel ezelőtt. Azért beforrtak, de rohadt feltűnőek. - Bár azon is gondolkoztam, hogy megtartom őket, vagy csak kikontúroztatom az összeset egyenként. Badass tigrisminta lenne. - Röhögök. Mekkora egy tróger vagyok...
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 28. 10:40
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765337#post765337][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.28. 10:40[/b][/url] Édes bátyám A nagy csendre kinyitom a jobb szemem, és kicsit megemelve a fejem nézek rá Cole-ra. Szerintem jobban megdöbbent, mint amikor azt mondtam neki, hogy rúdtáncolok. Szegény Cole, tényleg hosszú volt az a külön töltött év. Tényleg nagyon hosszú, hiszen kicsit olyan ez az egész most, mintha újratanulna engem. Persze sok mindenben változtam, másabb lettem, de alapjaiban ott maradtam én, ott maradt Emily. Egyre inkább érzem azt, hogy vissza kell térnem ahhoz, aki voltam, azt érzem, hogy megint szeretnék láthatatlan lenni, ugyanakkor szeretném, hogy lássanak. Kicsit most meg van borulva a lelki egyensúlyom, és szeretnék kilépni a világomból. Ha gazdag lennék, ami nyilvánvalóan nem vagyok, akkor egy szigetre mennék, egy évig csak a homokos parton sétálnék, vagy talán örökre. Innám a kókusztejet, élvezném a napfényt, és mondjuk együtt úsznék a delfinekkel. Megtalálnám a lelki békémet, azt a mindent, amit azt hittem, Adrian mellett megleltem. Pontosabban megleltem, de nem fogtam elég erősen, mert ahogy őt, úgy a békémet is elveszítettem. - Igen, de attól még, hogy tudom, nem kell egyetértenem minden pontjával. És nem is értek egyet. Nem vagyunk egyformák, nem lehet egyformának mondani az embereket, és mindenkire máshogy hat egy ilyen esemény. Én nem szeretem a korlátokat, érzékenyen érintenek eleve, most meg azt hiszem, csak még inkább. Legszívesebben lenyúznám a bőröm, kilépnék önmagamból, amiért annyira ostoba voltam, és annyira sokra tartottam magam, hogy azt hittem, elég leszek. Olyan ostoba voltam, mint mindenki egy kapcsolatban. Terveztem, jövőt építettem, és annyira elmerültem a vágyódásban, hogy észre se vettem, a másik kifelé tekinget. Hogy mennyire nem tudom, megadni neki, amire vágyik. Óhatatlanul is vizsgálom Cole-t. Mármint, pontosan tudom, hogy mi a különbség kettőnk között, a legalapvetőtől az egészen apróig tudom, de mégis vizsgálom őt, ahogy a fejem felemelve nézem, ahogy dohányzik. Akaratlanul is féltékenységet érzek, mert legyen bármi a jövőben, az egész valahogy miatta történt. Nem hibáztatom, sem őt, sem Adriant, talán magamat sem, bár ebben nem vagyok annyira biztos, de nem tudok nem féltékeny lenni, hiszen én még most is szerelmet érzek. Nem tudok kiábrándulni olyan könnyen, mint egyesek. Mielőtt még túl feltűnő lenne a nézésem, hunyom le a szemem ismét, és fektetem vissza a fejem a támlára. - Én sem tudom. Felelem teljesen őszintén, mert valóban nem tudom. Nekem annyit mondott, hogy ne csináljak hülyeséget, és nem tudom, hogy mire mondta, hiszen ha valami távol állt tőlem, az a hülyeség. Nem tudom, hogy miért feltételezte ezt rólam, nem kérdeztem rá, csak megígértem, hogy nem fogok. Talán aggódik. Az egyik gyereke azért fekszik egy klinikán, hogy ne haljon meg, mert kínozta magát éveken át, a másik gyereke azért jár mindenféle gyűlésekre, hogy tiszta maradjon, és ne halljon meg, és akkor itt van a harmadik gyereke, aki biztos, hogy szintén nem él normális életet, csak még nem jött rá, hogy hogyan. - Ez akkor is tény, Cole. Nem csinálhatunk úgy, mintha nem történt volna meg. Megtörtént, számtalanszor, és a szívem, a lelkem még mindig vágyik rá, hogy megtörténjen még számtalanszor. Az eszem tudja, hogy valószínűleg nem fog, de akkor is. - A többi pasidnak inkább ne mutass be, mert olyan kisugárzásom van, mindet lecsapom a kezedről. Egy csábos mosolyt és egy kacsintást is küldök felé, de inkább csak elnevetgélek. Hát ha így volna, apánk joggal mondhatná, hogy megkért, ne csináljak hülyeséget. Felkelve az üres tálat a pultra teszem, kell egy pár másodperc, amíg nem látja az arcomat. Mintha maszkot viselnék, és elcsúszott volna, úgy állok ott, hogy megigazítsam. Visszafordulva a pultot támasztom, úgy nézek rá. - Nagybácsi lennél, nem keresztapa. Mondjuk nem hiszem, hogy egy boszorkány gyerekét olyan célszerű lenne megkeresztelni, de ez az egész gondolom függ majd attól is, hogy az apa milyen háttérrel rendelkezik. Kár, hogy nem lehet ilyen szinten a jövőbe nézni, hogy lássam a gyerekeimet, annyira érdekelne, hogy milyenek lesznek. Megnyugtatna. Nem is a hajszínük, vagy ilyesmi, csak, hogy minden rendben van-e. Hogy mondjuk jó apát találtam-e nekik, vagy, hogy feltör belőlem a feminista, és megoldom egyedül. Szusszanva mosolyodom el, tudom, hogy nem kellene még, hogy foglalkoztasson a családalapítás, de most, hogy így magam maradtam, azt hiszem, elkezdett ketyegni a fülemben a biológiai órám. Csak azt hallom folyamatosan, hogy kattog, mint valami őrült. A múltkor még egy kis babaruhát is meg kellett vennem, mert olyan cukor volt, de gyorsan el is ajándékoztam, mielőtt még baj lesz belőle, és hülyeséget csinálok. - Mellettem lennél, ha úgy döntenék, szeretnék gyereket? Fogalmam sincs, honnan jött ez most így hirtelen, de azt hiszem, egyedül mégiscsak félnék ebbe belevágni, viszont, ha Cole mellettem lenne, azt hiszem, nem félnék egy kicsit sem. Tudom, hogy elméletileg meg tudom oldani a dolgot, de az elmélet, gyakorlatilag jó lenne, ha biztosra mehetnék. Ha mellettem lenne a testvérem. Elmosolyodom arra, hogy úgy érzi, mindenkinek jobb, aki körülöttem van. Annyira szeretném, ha ez igaz volna, ha tényleg így lenne. Szeretnék valami jót hátrahagyni a világban. - Tényleg? Ez csodálatos! Annyira szeretem a képeidet, már nagyon várom, hogy láthassam az új kiállításodat. Teljesen felvillanyoz mindig. Sosem lesek bele előre, mert egyben szeretem látni azt a bizonyos összképet, amit az adott kiállítás üzenni szeretne. Mindig imádom az első benyomást, amit a képeitől kapok, akkor is, ha az nagyon szomorú, és akkor is, ha lélekölő. Vágyom ezekre a benyomásokra, mert utána nagyon sokat tudok gondolkozni, ami kifejezetten jó. - Egy volt eridonos. Nagyon szép tetoválásokat csinál. Nézd. Közelebb lépve hozzá, kibújok a pántokból, és a ruhámat lehúzom egészen a csípőmig. Cole a testvérem, nem nagyon zavar, hogy egyetlen melltartóban állok előtt, a lényeg úgyis a hasamon van. A korábban rejtegetett hegeket nem láthatja, ha minden jól megy, sosem derülnek ki, hiszen Adrian eltüntette őket. de a tetoválást meghagytam. Halvány, fehér tetoválás, ami egy lótuszvirágot ábrázol. Korábban színes volt, de már nem indokolt, hogy eltakarjon, viszont ez a fehér tetoválás, ez valami gyönyörű, nem akartam eltüntetni. - Szerintem nagyon szépen dolgozik. És nem volt rossz egyáltalán, pedig ez nem egy fél perces művelet volt, és még mindig hiszem, hogy nagyon megérte. Elgondolkozva simítok végig a sebein, hiába hegedtek be, ott vannak. Lehajolva apró csókot nyomok rájuk. - Vagy meg is kérhetsz valakit, hogy tüntesse el. Tudom, hogy nem akarsz Adriannel találkozni, de megkérheted mondjuk Willt, vagy Cath-et. Valakit, akiben megbízol.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 28. 14:21
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765351#post765351][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.28. 14:21[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül | tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Pontosan tud mindent. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy álljak hozzá ehhez az egészhez - hiszen ha tudja, akkor mindenről tud, minden kis szarról amin átmegy ilyenkor az ember... vagyis. Minden kis szarról, amin átmegyek. Nincs általánosítás. Szóval érti és átérzi, mi van, és nyilván így jobb, meg minden, közös gyógyulás és feldolgozási folyamat meg ezek. Akkor sem tudom, mi van ilyenkor, mármint benne. Sajnálat? Szánalom? Megvetés? Ezekre nincs szükségem... - Ah... aha. - Bólintok, ahogy processelem az infót, hogy nem ért mindennel egyet. Ems amúgy is egy elég öntörvényű nő. Mondjuk nem biztos, hogy pont ebben kéne annak lennie, de mindegy. Ahogy gondolja. - Örülök, hogy eljársz. Tök király. Sajnálom, hogy... emiatt is járnod kell valahova. - Mármint, hogy miattam még ezzel is bajlódni kell, de úgyis érti, mert a félmondataimat is érti, és még jobban be tudja fejezni őket, mint én. Tényleg nem tartok még a jóvátételnél, de vannak olyan emberek, akiknél egyszerűen muszáj előbb elkezdeni; mint például Ems, vagy Mini, akit egyébként simán lecsukhattak volna, mert adott pénzt, amit én szerre költöttem, és ez is tulajdonképpen bűnrészességnek számít. Mondjuk az szerencse, hogy az apja auror, meg hogy volt annyi eszem, hogy ezt az infót ne említsem meg kedves rendőr kollégáinknak. Amikor Ems itt van, általában eláraszt valamiféle nyugalom. Kurva kellemes egyébként, mert magától a ténytől, hogy a nappalimban henyél és zabál, olyan, mintha ez a hely még inkább a sajátom lenne, így... az "otthonom" (fúdeklisés ez a szó). Pusztán attól, hogy itt van. Ilyenkor minden más kizáródik az életemből és full nyugodt leszek. Nem érdekel, hogy kivel vagyok gyáva felvenni a kapcsolatot, nem érdekel, hogy ki kószál körülöttünk mint egy kibaszott fekete hiéna, nem érdekel, hogy sokszor fogalmam sincs, hova a picsába is tartok tulajdonképpen. Ha Ems itt van, akkor úgysem történhet semmi baj. - Ja... én sem tudom. Majd... ez még úgyis korai. - Ennyivel próbálom elintézni. A bűntudat, mint olyan, egyébként baromira új, mert nekem sosem szokott bűntudatom lenni. Most, amióta elkezdtem ezt az egész szart, van. Asszem' egyszerre kaptam meg 23 évnyi bűntudatot, nem kellemes. Mondjuk itt nyilván nem magamat kell sajnálni, hanem azokat, akikhez köze van ennek a benyomásnak. Akikhez kapcsolódóan megjelent ez a cucc. A lista egészen hosszú. Kellemetlenebb vizekre evezünk. Black. Sosem volt eddig szó Blackről. A fogaim összekoccannak, észre sem veszem, hogy kicsit csikorgatom őket, mikor Ems egyszerűen közli: ez egy tény, hogy lefeküdtek. - Feltétlen tudnom kell róla, húgi? - Kérdezem visszafogva a feszkót, mert nem akarok kiabálni, nem akarok ideges lenni emiatt, de a szervezetem instant reagál így annak a köcsögnek az említésére, akkor is, ha csak úgy random van róla szó. Egy ilyen szövegkörnyezetben pláne olyan, mintha benzint öntenél a parázsra. - Baromi szívesen hallgatnék bármi ilyet, ha nem... róla lenne szó. Komolyan. Így viszont nem nagyon tudom elviselni. Elég, ha csak annyit említek, hogy a lecsúszásaim ehhez a köcsöghöz voltak köthetőek, de... nem, mert én csináltam, én döntöttem úgy, hogy ehhez nyúlok és én basztam el. Nem ő a hibás. Ennek ellenére gyűlölöm, és félek tőle, mint a tűztől, mert akárhányszor láttam a pofáját (az utóbbi években összesen kétszer), erős ingerenciám támadt rá, hogy öntudatlanra szívjam magam és megfulladjak a saját hányásomban. Ettől az sem különbözik, ha beszélünk róla, mert ugyanúgy látom magam előtt, mert minden kibaszott négyzetcentiméterét ismerem az embernek minden szögből és minden fényviszonyban. Pontosan látom magam előtt a részleteket, és azt is tudom, mikor ugrik meg a hangja, mikor beszél, és azt is, hogy mikor csuklik el röhögés közben. Úgyhogy ebből nem, tényleg köszönöm, de nem kérnék, ha lehetséges. Emilynek elég hallgatnia ezt, nekem nem kötelességem, mert vége van. Egy jól irányzott mondattal Emily eléri azt, hogy hirtelen rengeteg füst kerüljön a mellkasomba - épp beleszívtam a cigibe, mikor mondta, próbáltam levegő után kapni, aminek az lett az eredménye, hogy köhögőrohamot kapok, és még be is könnyezek. Kurvajó. Felszisszenek, mikor végeztem a fuldoklással, és úgy fordulok a húgom felé, mint valami vadállat, hirtelen megvillan újra ez az énem - az a Colton, aki, miután együtt lelépett a párocska, féltékenyen fújt az egész világra és nem tudta elviselni, hogy valaki jobb nála. - Nem nevetek, Ems. - Jegyzem meg halk hangon, szinte el is vicsorodok. Érzem, hogy az arcom valami furcsa kifejezésbe torzult, tényleg mint egy állat, aki a territóriumát félti, és kész harapni. - Ne mondj ilyeneket. - Pár pillanatig farkasszemet nézek vele, csak utána hunyom le őket, és elfordítom a fejem. Csak nyugalom. Egy, kettő, három, négy. Egy, kettő, három, négy. Ems van itt. Akit szeretek. Egy, kettő, három, négy. Nem akart semmi rosszat. Csak viccelt. ...három, négy. Nem gondolta komolyan. Viccelődött. Minden oké. Nem direkt taposott rá a tyúkszememre. Nyugi, Cole. Senki sem lesz elvéve tőled, azért sem, mert senkit sem birtokolsz. Nyugalom. Egy, kettő, három, négy. A gyerekvállalás azért már valamivel könnyebb téma, még akkor is, ha ezen is az áttétes Black-daganat nyomait érzem. Fél szemmel pillantok Emsre, karattyol a keresztelőről meg hogy megnézné a gyerekeit, de egy félmondat üti meg a fülem. Hallgatok pár pillanatig. - Miért, még nem találtál nekik apát? - Kérdem fojtott hangon, de igyekszem elvenni az élét. Nem támadó. Nem akarok az lenni, Emsszel nem. Kényes és szar helyzet állt elő ezzel a köcsöggel, de ez nem a mi hibánk. Sosem volt a mi hibánk. Senkinek sem a hibája. A kérdésére azért kicsit összefacsarodik bennem valami, mert emögött az van, hogy ő ebben nem biztos. Szomorú, halvány félmosoly jelenik meg az arcomon. - Nagyon szeretnék melletted lenni, ha ilyesmire adod a fejed. - Kicsit talán el is gyengül a hangom, de azért nem vagyok nyálas, hiszen még mindig ott van ezen az egészen a kurva Black keze nyoma, de ha ez a kettő úgy döntene, közös porontyokat hoz a világra, akkor jelentős dühöngés után megpróbálnék ott lenni. Ezt tudom. Megpróbálni mindenképp megpróbálnám. - Nem lesz túl boldog kiállítás. - Fűzöm azért hozzá. - Mondjuk azt már megszokhattad, hogy nem vagyok egy pillangós tájképfestő, szóval... A tetoválásokra terelődik a szó, Ems pedig közelebb lép, és mutat valamit, amit eddig még nem láttam. Meglepődök. Kissé elnyílnak az ajkaim, ahogy nézem a fehér mintát a hasán, sőt, még az ujjammal is megérintem a bőrfelületet, aztán felpillantok a húgomra. - Tényleg nagyon szép munka. Illik hozzád, Emily. - Visszapillantok a szépen kidolgozott vonalakra, a virág szirmaira. - Ez, ami ez a virág, ez tökre ott van benned, Ems. Szép, kiegyensúlyozott, finom, de határozott. - Ezen a nyelven értek. Egy festményt, egy képet vagy egy tetoválást számomra nem kell megmagyarázni, mert értem, de el akarom mondani, mit gondolok erről; ennek kapcsán ki tudom mondani, amit a húgomról gondolok. - Nekem is vannak újak. Nézd. - Azzal pedig lekapom a pólóm, s bár így láthatóvá válik pár új, mély hegem, a bal oldalamon lévő Jézus alak (én csak így hívom, amúgy csak egy szépfiú), a jobb oldalamon látható női alak és, mikor megfordulok, a bal lapockámon feszülő hullám minta. Adiran nevére megint betriggerelek egy pillanatra, az arcizmaim megrándulnak, de egyébként tartom a pókerarcot. - Nem biztos, hogy mindegyiket eltüntetném. A combomon lévőt mondjuk igen. - Fintorgok. - Meglátom.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 28. 15:36
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765355#post765355][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.28. 15:36[/b][/url] Édes bátyus - Én nem, lefoglalom magam. Vonom meg a vállam teljesen természetesen, aztán egy pillanatra megállok, és szusszanok egyet, végiggondolva, hogy mit is mondtam. - Nem úgy értettem. Annak nem örülök, hogy emiatt járok el, de ez nem veled kezdődött, hanem...Valery-vel. Nem nézek a szemébe, amikor kimondom a húgunk nevét, és ennek nagyon jó oka van. Bár már nem látszik egyetlen vágás sem, amit ejtett rajtam, az élmény, az emlékeke bennem vannak. A tény, hogy nem a félelem, hanem az élvezet tükröződött a tekintetemben, akárhányszor a sarokba szorított, hogy örömmel vállaltam be Cole helyett rengeteg sebet, nem olyan dolgok, amik az embert büszkeséggel töltik el. Viszont ezzel kezdődött az egész, miatta jártam el először egy anonim csoportba, utána jött Rosie, majd Cole. Mindannyian hozzátettek valamit a maradáshoz és a csoporttagságaim bővüléséhez. Vállat vonok arra, hogy nem tudja elviselni Adrian jelenlétét egy beszélgetésben. Akkor én mit érezzek? Itt ülök, és próbálok normálisan kommunikálni, de ehhez az is hozzátartozik, hogy Adrian az életem része, vagy legalábbis pár nappal ezelőttig az volt, olyan értelemben, ahogy egykor neki, és bár nem mondta ki, de biztos vagyok benne, hogy Cole miatt lett vége, mert rajta nem tud túllépni. Mégis, mikor a szemembe néz, van benne valami, amiben nagyon sok minden benne van. Leginkább az, hogy ha még egy alkalommal az ő felségterületére lépek, akkor nem lesz hajlandó visszafogadni, akkor nem fogja túltenni magát, ahogy igazából most sem tette. És hirtelen csak az az egyetlen gondolat kerül kimondásra a fejemben, ami pár napja már bennem van: Hiba volt visszajönni. Hiba volt. Ellenkeznem kellett volna, halasztani egy fél évet, elmenni máshova, dolgozni, cserediáknak lenni. Bármit megtehettem volna, de nem lett volna szabad visszajönnöm, nem lett volna szabad visszatérnem. Vagy csak ide, ebbe az egyetlen házba, és nem a Bagolykőbe, nem Bogolyfalvára. Csak ide, csak, hogy Cole-t lássam. Lehorgasztom a fejem, ahogy elfordítja a tekintetét, de, amikor kérdez, felnézek, és megrázom a fejem. - Nem működött. Én... Mit is mondhatnék, ami leírná a helyzetet? Hogyan is fogalmazhatnám meg ezt jól? Hogyan a legérthetőbben? Végül csak elmosolyodom, halványan, és megvonom a vállam, mintha nem számítana, pedig számít, Istenem, de még mennyire, hogy számít. - Én nem te vagyok, Cole. Ez volt a legnagyobb probléma, biztos vagyok benne. Csak mert Fisher vagyok, nem tudom megadni azt, amire Adrian vágyik. Én nem titkoltam őt sosem, kimondtam, hogy a páromként tekintek rá, terveztem, és sosem tekintettem másra. Talán ez volt a baj, hogy nem úgy bántam vele, talán más. Az égiek sem értik talán, hogy mi. - Köszönöm. Pillantok rá hálásan, mert rendben, most egy kicsit aggódom, hogy mi lesz akkor, ha ennyi volt az én nagy párkapcsolatos életem, de megnyugtató, hogy nem feltétlen kell egyedül léteznem, ha arról van szó, mert Cole mellettem van. Biztos vicces lenne, ha mi ketten együtt nevelnénk gyereket. Persze ez nem most lesz, majd a tanulmányaim végén, amikor már dolgozom, amikor meg tudom teremteni a babának az anyagi biztonságot. Szeretnék anya lenni, és nem tagadom, hogy Adriantől szerettem volna ezt, vele szerettem volna családot alapítani, de az élet nem mindig azt adja, amit kitalálsz. - Nem baj, ha nem lesz. szerintem furcsa is lenne, ha az volna. Te, ahogy pillangókat festesz... merész. Kuncogok, ahogy hozzám ér, ahogy megsimítja a tetoválást. Igen, szép munka, szép alkotás, Dávid nagyon érti a dolgát, és mindig gyönyörű, amit alkot. Szeretem a munkásságát. Elpirulok arra, amit Cole mond, a jellemzésre, amit rólam mond. Hogy szépnek lát és határozottnak. Igazán örülök. - Szépek, kicsit elnagyzolt pár helyen, de gondolom a drámai hatás kedvéért alakult így. Egész közel hajolva pillantok végig rajtuk, és csak, ahogy kiegyenesedem, húzom vissza a ruhámat. Megigazítom, majd felpillantva rá, elmosolyodom. - Jó gondolat. Viszont én eszek még, mert tényleg éhes vagyok. Vagy, csak végre megkönnyebbültem, hogy kimondottá vált a tény, hogy megszabadultam a titoktól, ami eddig bennem volt. Ellibbenek a pult felé, és nem vagyok rest, szép nagy adagot szedek ki. - Te nem ennél? Tök bunkónak érzem magam, hogy itt egyedül tömöm a majmot.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 28. 17:10
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765369#post765369][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.28. 17:10[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül | tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Kifújom a füstöt a vörös kis ribanc említésére, ez felér valami sóhajszerűséggel is. Bólintok. - Ja... minden azzal a kis picsával kezdődött. - Megcsóválom a fejem. - Remélem, kirohad a gerince. Khm. Akarom mondani... - Próbálom elviccelni a dolgot. - Remélem, gyönyörű életet él szivárványok és unikornisok között, és boldogan élnek majd drága édesanyánkkal, amíg meg nem halnak, ámen. - Szusszanok. Jó lenne, ha azért csaltam volna legalább egy mosolyt az arcára ezzel. - Azóta kicsit túlvagy rajta? Már azokon, amit csinált. - Mert valljuk be, van min túl lenni. Mind tudjuk, hogy Valery egy őrült, megátalkodott kurva, pont úgy, mint az anyja, csak még számítóbb és sunyibb kiadásban - és sajnos okosabban. Minden szavával ártott, mindannyiunknak ártott, és sejtem, hogy ezt baromi nehéz bárhogyan is feldolgozni. Már azt, hogy a fél családunk pszichopata. Persze hamarosan jön egy kis közjáték, megint amiatt a köcsög fasz miatt, én pedig abban a pillanatban megbánom a heves reakciót, ahogy kijött. Sóhajtok. Újragyújtom a cigarettám, ami idő közben már rég elaludt, úgy ülök le a kanapéra, hogy mélyen megpróbáljak Ems szemébe nézni, és ismét magyarázkodásba fogjak. Mert beszélnem kell, ha nem akarom, hogy megint minden szarul végződjön. - Ems, én... nem haragszom rád emiatt. - Az első dolog, ami tisztázandó. Pipa. - Nem haragszom rád, és soha nem is fogok haragudni rád miatta. Ugyanolyan érzés nekem ezt hallgatni, mint neked volt, mikor mi a szomszéd szobában... tudod. Tökre elfogadom, hogy ez az életed része. Fos helyzet, nem tehetünk róla. Én is ezt csináltam volna, ha a helyedben lennék. Érted? - Sóhajtok egyet. Még egy kicsit. - Nem haragszom rád. Ez az egész nem ellened irányul. Azon nehéz változtatnom, hogy egy önző, egoista, hatalommániás faszkalap vagyok. Ez nem miattad van. Nem azért, mert ti... együtt vagytok. Azért, mert ilyen vagyok. Nem kell törődni vele. Tök jó, hogy ez kijött belőlem, és végre sikeresen megfogalmaztam. Sokáig nem voltam rá képes, hogy ezeket kimondjam, vagy hogy egyáltalán kívülről lássam az egészet, de kurvára próbálkozom. Csak fél perc múlva jövök rá, hogy ezt nem most kellett volna, hanem már sokkal előbb. Hogy a lehető legrosszabb pillanatban sikerült leküzdenem a saját egóm, hogy végre kimondjam, amit akarok. A lehető legrosszabb pillanatban. Onnan jövök rá, hogy egyszer csak azt mondja: nem működött. Aztán csak annyit: ő nem én vagyok. Fordul velem egyet a szoba erre, vicc nélkül. Lehet, hogy csak a fű, ki tudja, de az tuti, hogy ebbe most beleszédülök. Elképedek, de az arcom, mint oly sokszor, kifejezéstelen marad. Legalább a húgom tudja, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem érzek semmit. - Micsoda? - kérdem halkan. Pislogok párat, amíg felfogom. Nyelek egyet. A düh, a tomboló harag egy másodperc alatt égeti fel az ereimet, árad szét a testemben, az elemi gondolatom, hogy meg kell találnom, és csinálnom kell vele valamit. Egy pillanatig tart. Bosszúvágy. Mert ez árulás. Minden tekintetben árulás, kétszeres, háromszoros árulás. De csak egy pillanatig tart. A kép kiélesedik előttem, és látom a húgomat, ahogy mosolyog. - Ems... jól vagy? - Odalépek hozzá, és átkarolom. Magamhoz vonom. EZT rontottam el. Legutóbb EZT rontottam el. Nevettem. Nem kinevettem, de nevettem, mert kurva dühös voltam. Nem hagyom neki, hogy még egyszer elvegye tőlem a húgomat. Nem hagyom neki, hogy ne tudjam beletenni ezt az egészet egy dobozba. Egyelőre. Dühönghetek, félhetek, izzadhatok és kaphatok pánikrohamot, ha Emily nincs itt. De most nem erre van szüksége. Arra van szüksége, hogy valaki végre kibaszottul mellette álljon, és én azért vagyok józan, azért nem használok, hogy ezt meg tudjam tenni. És eljött az ideje, hogy megtegyem. Szóval akármilyen dühös is vagyok, és akármennyire is szét tudnék roppantani bármilyen csontot, aminek köze van Black szervezetéhez - most Emilyt ölelem. - Sosem kellett volna, hogy én legyél. Sosem erre volt szükség. Te te vagy. Te úgy vagy jó, ahogy te vagy. Adrian pedig ezt nem látja. Szóval megbaszhatja. - Motyogom a hajába. Annyira erősen kell koncentrálnom, hogy mégse jöjjön elő belőlem az ösztönállat, hogy az valami hihetetlen. De a pszichológusommal nagyon sokat beszéltünk arról, mit kell(ene) tennem ilyenkor. És én megtanultam. Bár biztos nem vagyok benne olyan jó, mint lehetnék, ha már régóta gyakorolnám. Később Ems már a kajával lendül tovább a témán, én pedig sóhajtok ezen a kis közjátékon. Örülök, hogy van étvágya. Nekem kicsit elment. De a kedvéért azért megpróbálom. - Dehogynem, bármikor szívesen zabálok a kishúgommal. - Mondom, ő pedig eltűnik a konyhában. Van pár pillanatom egyedül. Fogalmam sincs, mit csináljak. Fogalmam sincs, mi legyen. Csak el akarok menekülni ez elől az egész elől. Döntéshelyzetben vagyok. És nem akartam abban lenni. Lehunyom a szemem. Nyugalom. Holnap elmegyek Ivánhoz. Előveszem a telefonom, és írok neki egy sms-t. Holnap elmegyek hozzá. Minden oké.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 28. 17:59
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765376#post765376][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.28. 17:59[/b][/url] Édes bátyus Összehúzom egy kicsit a szemöldökömet, nem szeretem, ha valaki káromkodik. Néha én is szoktam persze, kicsúszik, mert mondjuk annyira ideges vagyok, de sosem a lételemem a káromkodás. És ami azt illeti, amikor káromkodok, akkor szörnyen zavarban is vagyok, és nagyon kellemetlenül érzem magam, amiért ez megtörténik. A gyerekek előtt viszont soha, ott nagyon figyelek, hogy miként kommunikálok velük. - Persze, én, jól vagyok. Zavaromban a szám belső felét harapdálom, olyan nehéz elmondani, hogy mit is jelent ez. Én nem éreztem magam soha annyira rosszul, mint talán kellett volna, azért, amit Valery csinált. Azt sokkal jobban sajnálom, hogy az anyánk olyan, amilyen, látva Rosie-t és Valery-t, és tudva, hogy Sydney bármilyen lehet, hiszen nála van. Cole-t is bántotta. Ezt az egyet nem tűröm el egyikőjüktől sem igazán, hogy bántsák Cole-t. A bátyám a mindenem, nála jobban nem szerettem soha senkit, és nem tudtam elviselni, hogy neki ártanak. Hiszen ő egy csodálatos ember. Állom a tekintetét, meghatottan nézek rá, amikor azt mondja, hogy nem haragszik rám, hogy sosem haragudott. Nem éreztem ezt. Nem feltétlenül mondanám, hogy haragot érzett irántam, talán inkább csalódottságot, vagy árulást. Nagyon féltem, hogy árulónak tart azért, amiért beleszerettem Adrianbe, vagy azért, mert együtt voltunk. Elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy elfogadja, hogy Adrian az életem része, és magamban fohászkodom azért, hogy valóban így legyen, hogy Adriant még az életem részének mondhassam. Én tényleg nem haragszom rá, és szeretném, ha ő ezt megértené, és elhinné nekem. Nézzen belém akármilyen mélyen. DE nem akarok egy üres asztal mellé ülni a tanáriban, nem akarom, hogy ne ebédeljünk együtt, vagy, hogy ne beszélgessünk. Hogy ne hallhassam a hangját. Korábban is szerettem őt, ő tudta, és képesek voltunk békésen egymás mellett élni. Képesek voltunk barátok lenni. Szeretnék még most a barátja lenni. Amikor azt mondja, "együtt vagyunk", mégis megremegnek kicsit az ajkaim, bár előbb mondta volna el ezt, hogy nem haragszik, hogy elfogad minket, talán akkor... nem, akkor is így alakult volna, de akkor nem pont most mondaná, amikor a témára a legérzékenyebb vagyok. Megígértem, hogy ma nem mondok erről semmit, mégsem tudtam nem kimondani, hogy mindaz, amit mond, már nem érvényes. - Ne haragudj, nem akarom elrontani a kétszázadikat. Mesélhetnél inkább a tetoválásaid jelentéséről. Például Jézusról, Mr. Éljen az ateizmus Fisher! Tényleg nem akartam, és félek, hogy mégis sikerült. Inkább próbálom lefoglalni magam, és próbálok valami mást csinálni. Tortázzunk, nézzünk meg egy béna filmet, bármit, csak ne legyünk szomorúak. És akkor megölel, megadja nekem azt az ölelést, amit akkor és ott a szobámban reméltem, amikor azt vágytam csak, hogy ne nevessen, hanem azt mondja, nem lesz semmi baj, hogy megoldjuk. Hozzábújok, és még mindig erősen győzködöm magam arról, hogy ez nem egy olyan este, ahol sírni kell, ez nem arról szól most. A kérdésére nem felelek, nem tudok felelni, mert nem tudom, hogy hogyan is érzem magam. Hálás vagyok, amiért nem úgy viselkedik, mint akkor, hálás, amiért ölel, amiért mellettem áll, amiért nem azt mondja, hogy ő megmondta, hogy ez hiba lesz. Hülye voltam? Talán. De azt nem bánom, hogy ilyen sokáig Adrian mellett lehettem, mert boldog voltam, igazán. Csak azt sajnálom, hogy ő nem így érezte, és reménykedek abban, hogy nem az elejétől, hanem csak a végén nem, hogy nem szenvedett mellettem. - Oké. Felelem végül csendesen, és a konyhába lépve, terveim szerint, mint a kettőnknek merítek, azonban csak nézem a salátát, és nem megy a mozdulat. Ellépek a pulttól, mielőtt összekönnyezem a salátát, és a szám elé kapva a kezem, nézem a homályos képet. Nem vagyok jól. Nem tudom megjátszani magam, nem tudom azt mondani, hogy minden jó, ahogy van. Nem jó. Nem tesz boldoggá. Nem gondolkozom, csak cselekszem. Ellépve a pulttól, Cole-hoz szaladok, és szorosan hozzábújva már nem is titkolom, hogy mennyire szomorú vagyok. ~ Csak ne beszéljünk, csak engedd meg, hogy sírjak egy kicsit. Csak ölelj meg újra Cole, kérlek.~
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 28. 18:30
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765381#post765381][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.28. 18:30[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | este hét körül | tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Látom rajta, hogy meghatódik. Nem most kellett volna ezt mondanom. Akkor kellett volna, amikor még nem volt késő, faszom. Most tudtam legyőzni csak úgy nagyjából az egészet, és még így sem változott a véleményem a faszijáról, a dühöm Black irányába. Egy cseppet sem változott. Még mindig egy mocskos büdös árulónak tartom, egy még nálam is önzőbb fasznak, aki sosem lesz képes megtalálni a boldogságát a hülye nyálas, érzelmes szarságai miatt. Egyszerűen nem elég erős hozzá, és ebbe a kurva boldogságkeresésbe az én húgom megy tönkre épp, a szemem láttára. Az hagyján, hogy én is rohadtul tönkrementem, és épp próbálom takarítani a romokat utána. És aztán azt mondja, hogy "nem akarja elrontani". Rögtön megcsóválom a fejem és egy kicsit közelebb húzom magamhoz. Hülye Fisherek, hülye Fisherek vagyunk. - Ebből elég, kisasszony - mondom játékosan, de mégis komoly a hangom. - Nem rontasz el semmit. Ha minden jól megy, lesz még sok kerek napfordulóm. Most ez a fontos, nem a kibaszott drogmentesség. - Motyogom szinte szelíden a hajába, miközben tovább ölelem. - Ez sokkal fontosabb, mint bármi. - Nyomatékosítom, miközben megsimítom a hátát. Azért nem vagyok benne biztos, hogy teljesen megértette, mit akarok mondani. Elkezdhetnék most persze a tetkóimról beszélni, meg ezekről a hülyeségekről, amiknek semmi jelentőségük nincs, de nem fogok, mert meg akarom hagyni neki a lehetőséget, hogy ő dumáljon. Ő mondja el, mi van benne. Ő mondja el, hogy szarul érzi magát. Ő mesélje el, hogy mi történt. Akkora szüksége van rá, tudom, mert már évekkel ezelőtt is szüksége volt; és hiába minden pszichológus, ha a bátyja kell neki. És tudom, hogy Adrian biztosan nem hallgatta meg elégszer, és azt is, hogy Adriant konkrétan bármivel _halálosan meg lehet bántani, annyira, hogy utána ne legyen hajlandó enni, annak ellenére, hogy kibaszott cukorbeteg - hogy mindenki őt sajnálja. Tudom, hogy Emily nem kapott elég figyelmet. Sem tőlem, sem Blacktől, sem apánktól, és senkitől sem, aki számított. És ezért eléggé gyűlölöm is magam. El akarja terelni az egészről a figyelmünket, ahogy látom, hiába mondom neki, hogy nem kell. Kimegy a konyhába, gondolom valami kajáért, én pedig lehunyom a szemem, és úgy döntöm hátra a fejem - szívok egy utolsót a cigimből, aztán a hamutálba pöccintem. Szerencsére ahhoz eléggé lelazultam ettől a cigitől, hogy ne tudjak azonnal útra kelni és megkeresni azt a köcsög árulót. Ez nagyon jó. Bizzeg a telefonom, kaptam egy sms-t. Várnak holnap az Addiktológián. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Hirtelen észlelem a mozgást a perifériámból, látom, hogy Ems az - egyszer csak rám veti magát és átölel. Sír. Lehunyom a szemem, erősen lehunyom, és rögtön átölelem őt én is, magamhoz húzom, és el sem fogom engedni, amíg nem akarja. Nyelek egyet. Black. Nem fogod megúszni, hogy ezt tetted velünk. - Sírj, Ems... - motyogom halkan. - Sírd ki. Itt vagyok. Beszélj, ha akarsz, de nem muszáj. - Ismét nyelek, összeszorult a torkom, és csak ölelem, meg simogatom a hátát. Én, amikor sírok, sosem tudok beszélni. Ritka, hogy sírjak, de volt már rá példa. Ez Fisher betegség, asszem'. Apánk se tud olyankor dumálni.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 28. 20:05
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765393#post765393][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.28. 20:05[/b][/url] Édes bátyus Zokogok. Nem tudok nem sírni, nem tudok nem könnyeket ejteni. Fáj, minden egyes gondolat, minden egyes mozdulat. Napokkal ezelőtt történt, de amikor Cole azt mondta, nem haragszik, akkor értettem meg igazán, hogy mi is történt velem. Elvesztettem a szerelmem. Éppen abban a pillanatban, amikor a bátyám azt mondta, azt üzente, hogy képes lenne megbékélni a helyzettel, amikor az egyetlen félelmem is szertefoszlott, akkor érkezett meg az agyamba is az, amit a szívem már tudott, vége. Igazán vége. Cole bőrébe vájom a körmeimet, hiába a tökéletes lakk, egy pillanat alatt képes vagyok tönkretenni, és most is ez történik. Soha életemben nem sírtam még ennyire hevesen, pedig annyi minden miatt sírhatnék, és én Adrian miatt teszem. Ő a legnagyobb veszteségem, ő az első igazán nagy veszteségem. A szívem hevesen ver, minden egyes lüktetésével egy darab leszakad beőle, hogy lejjebb induljon meg, és a fényessége megfakuljon, feketévé válik a gyász miatt. Érzem, ahogy hullanak a darabjai. Mégis, ahogy sírok, ahogy a feszültség, ami napok óta bennem van, a könnyeim által távozik, felszabadítja a lelkem, mintha megtisztulna, mintha minden, ami rárakódott volna, feloldódna, és eltűnne. Mintha kisírnám magamból a sok fájdalmat, ami nem mertem megpiszkálni, mert nem akartam, hogy valóság legyen. Nem akartam kimondani még magamnak sem, csak ignoráltam a problémát, mintha azzal megszűnt volna létezni. Pedig nem szűnt meg, a probléma igenis létezik. Az agyam nem kattog most, nem keres alternatívákat, amikkel lefoglalhatja magát. Ostromol, az összes emlékünkkel, ostromol mindennel, amit Adriannel éltem meg. Amikor a kanapén csak ültünk egymás mellett, egymás kezét fogva, némán, amikor az ebédlőben mellettem ült, és elpirultam, mert a combja az enyémhez ért, amikor az erdőben pálcát szegeztem rá, amikor felpillantottam, és azért éreztem, hogy otthon vagyok, mert a kastély ablakából ő nézett rám, amikor az unikornis az ujjamhoz ragadt, és ő leszedte, de el is tette, mint szuvenírt, amikor élvezettel nézte, hogy féltékeny vagyok az évnyitón. Minden csókunk, minden ébredésünk, minden ölelésünk egyszerre rohamoz meg. Szorosabban bújok Cole meztelen felsőtestéhez, nem akarom, hogy lássa az arcom, ahogy a sírástól egyre gusztustalanabbá válok. Annyira hálás vagyok, hogy nem húzta vissza a pólóját, hogy tisztán hallhatom a szíve dobbanását, hogy érezhetem a meleg bőrét. Érzem, ahogy fázom, ahogy a sok sírástól egyre jobban remeg a testem, ahogy szépen lassan, kihűlök. Talán nem normális? Nem tudom, sosem éreztem még ennyire furcsát. Zsong az agyam, fáj a testem, mintha egész nap futottam volna. - Kérlek, ne bántsd őt. Kérlek. Tudom, hogy bántani akarja, tudom, hogy azt hiszi, az a megoldás, hogy bántsa, de nem az. Szeretném, ha elfognának a könnyeim, hogy tudjak beszélni, a lélegzésem szakadozik, a gombóc a torkomban még nem oldódott fel, még mindig van, ami ki akar jönni belőlem. Hideg kezeimmel még jobban ölelem őt, és közben magamban fohászkodok, hogy ki tudjam mondani. - Adrian... bát...bátor volt, mert ki.... kimerte mondani... Nem hazudott... Ne...Ne bántsd. Nem akarom, hogy bántsa, tudom, hogy Adriannek is rosszul esik, hiszem, hogy nem boldog ettől. És tudom, hogy nem hitte, akkor és ott egyáltalán nem hitte, hogy egyetlen válasza elég lesz, hogy rájöjjek, nem teszem boldoggá. Egyetlen emlékkép elég volt. - Ne haragudj. Fogalmam sincs, hogy miért kérek bocsánatot, hiszen azt mondta, nem haragszik rám, de én haragszom magamra, amiért így történt, nagyon haragszom, és gyűlölöm magam ezért. Azért, hogy most ennyire elszúrtam mindent. Tényleg elrontottam mindent.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 30. 14:06
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765485#post765485][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.30. 14:06[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | × Fiction × | tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Érzem a mellkasomon, az oldalamon és a vállamon, ahogy Ems könnyei és taknya-nyála egybefolynak, ahogy keservesen sír rajtam. Ölelem, még csak a hátát sem nagyon simogatom, csak tartom magamhoz, hogy tudjon sírni. Nagyon sokáig nem szólal meg. Mindenféle gondolatok bugyognak bennem egyébként, annyira sok minden, hogy nehéz lenne különválasztani őket. A düh, a fájdalom - mert fáj, hogy így kell látnom a húgomat, akármennyire is kellett már neki, hogy sírhasson -, mindenféle. Kicsit talán irigy vagyok. Emsre. Lehunyom a szemem, ahogy ez eszembe jut. Nem azért, amilyen helyzetben van, nem azért, amit megcsinált vele ez a fasz. Csak az jutott eszembe, hogy józanul én soha egy könnycseppet sem ejtettem Black után, egyetlen egyszer sem. Ha szarul éreztem magam, egyszerűen nyúltam valamiért, ami elvette az emlékeim és a gondolkodásom arra az estére. Persze lehet, hogy benyomva ordítva sírtam, franc se tudja, mert nem emlékszem rá. Az ember-... Én megkönnyebbülök, ha sírok, mint általában mindenki utána. Így viszont még mindig bennem van az a sok szar, amit ez a köcsög hagyott maga után. Nem jön ki. Megrekedt. Olyan, mint egy betokosodott, gennytől dagadó pattanás, amit hónapokig vagy évekig nem tudsz kinyomni. Finoman megsimítom Ems vállát. Ebből is látszik, hogy ő egészséges. Ki tudja adni magából ezeket a szarokat. Én bezzeg balta arccal töltöttem meg a pipát és ütöttem ki magam, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy az a szemét elérhető közelségbe került. Erősen le kell hunynom a szemem megint, és kicsit jobban magamhoz szorítom Emilyt. Sóhajtok egyet. Régen azt gondoltam, hogy aki engem otthagy, legyen az bárki, az mindenképpen áruló. Eleinte viszont próbáltam kapcsolatba lépni a húgommal, nem tartottam árulónak, mert tudtam, hogy az én faszságom miatt lépett le, és azt is, hogy túl sok volt, amit megcsináltam vele, hogy az ő lelkének - mert neki, neki biztos hogy van, szerencsés alkat - egyszerűen sok, amilyen tudok lenni. Mikor egy idő után már nem beszéltünk, akkor azért vádoltam egy kicsit, de nem tartott sokáig. Emiatt viszont sírtam. Nyelek egyet, ahogy eszembe jutnak az akkori gondolataim. Black más. Ha valaki engem szeretni akar, akkor szeressen. Nem feltételekkel. Nem csak akkor, ha jófiú vagyok. Akkor engem szeressenek, és ne azt, akit formálni akarnak belőlem. És Black nem értette, mert egy barom idióta, hogy miután hajnalig bulizok és szétcsapom magam, és kiszívatom a nyakam, utána hozzá megyek haza, mert csak annyit fogott fel belőle, hogy fááj. Azt már nem, hogy ide, a Műhelybe is jöhettem volna aludni a jöttmentekkel, és azt sem, hogy magamat fullosan szétcsapva (bár ez a fogalom akkor még mást jelentett számomra) is tudtam, hogy hol lakik, és elvergődtem odáig. Emlékeim szerint pedig, azon kívül, hogy folyamatosan láttatta velem, hogy neki ez szar, egyszer sem mondta, hogy ne csináljak ilyet. És akkor miért is ne csináljam? Ha neki nem ér meg egy kérdést? Ha neki ez csak addig fontos, amíg fájhat neki? Ha valaki azt akarja, hogy fájjon, akkor talál rá más indokot. Ha hűséges lettem volna, akkor talált volna mást, ami szar lehet neki. Lassítom a légzésem, aztán Emily hajába temetem az arcom. Annál többet nem tudtam tenni, hogy ezerféleképp megüzentem neki, hogy mi a prior. Hogy a kibaszott Adrian Black feliratú pulcsiban masíroztam az iskolában, hogy mindenki tudja és lássa, ki a faszhoz tartozom. De ez nem számított, mert az volt a fontos, hogy neki végre fájhatott valami. Az már senkit sem érdekelt, hogy én miért csinálom azt, amit. Az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy miért csapom magam szanaszéjjel, az egyetlen másodperc erejéig sem érdekelte, hogy megkeresse amögött az okot, hogy mindenféle kevésbé vonzó emberrel fetrengek. És az sem érdekelte, hogy mindegyiket hazaküldöm, és egyikkel sem alszom együtt. Az miért lenne fontos kérdés, hogy Allan Fisher drogozik? Az miért lenne fontos, hogy sokszor a detox határán voltam? Az kit érdekel, mikor már epét hányok, mert semmit sem eszek egész nap, csak alkoholt iszom? Az kinek számít, hogy teljesen tönkreteszem magam? Kit érdekel az oka? A lényeg az, hogy neki fáj. Ems megszólal, hosszas sírás után. Hallom a hangján, hogy hogy érzi magát, és először még csak az sem érdekel, amit mond, csak húzom magamhoz. Csak lassan jut el a tudatomig, hogy mire is kér pontosan, kicsit összeszorul az arcom. Tehetek-e mást, mint a bántás? Ha odamennék, és kedves szavakkal próbálnám elmondani, mire gondolok, az is fájna neki. Tudok-e mást, mint bántani ezeket az embereket? Akkor miért ne tegyem szándékosan? - Igyekszem. - Motyogom a hajába, mert ígérni nem tudok semmit, és nem is fogok. Nem szabad, mert az ígéret pontosan olyan számomra, mint az árulás - ha valamit megígérek, és nem tartom be, árulóvá válok. Bátor volt? Adrian? Bátor? Szusszanok, és finoman bólogatok. Ő így érzi. Lehet más a véleményünk erről. Én tudom, hogy az egészet, mindet gyávaságból tette. Jobb, ha Ems azt gondolja, hogy nem. - Megpróbálom megtenni, ami tőlem telik, Ems. - Ez az egyetlen út, hogy talán kicsit megnyugtassam. A lelkiismeretem - ha van olyanom - sem fog ordítva vergődni, ha véletlen tényleg megteszem, és Emily is tudja és érti, hogy nem tudom megígérni, amit kér, de igyekszem majd. - Ne, ne. Ne már. Nem kell bocsánatot kérni. Nem haragszom. Komolyan. - Még mindig ölelem, és most elkezdem egy kicsit ringatni is - ő is ezt csinálta, mikor bajom volt, és nagyon meg tudott nyugtatni. Próbálom utánozni, mert tudom, hogy ő jó volt ebben. Ha csak ennyit tudok tenni, akkor ezt fogom. Ha többet, akkor azt is megpróbálom.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 30. 14:42
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765488#post765488][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.30. 14:42[/b][/url] Édes bátyám - Utálom ezt a szót. Jelzem neki csendesen, nem mintha ne tudná. Igyekszem, vagyis nem akarom megtenni, csak hidd azt, hogy erőlködöm. Nem szeretem, ha valaki azt mondja, igyekszik, de próbálom minél kevesebb alkalommal kijavítani az embereket, meg próbálok minél kevesebb agyérgörcsöt kapni attól a ténytől, hogy valaki egyáltalán nem próbálkozik. És nem, ez nem olyan dolog, amivel rosszat feltételeznék Cole-ról vagy bárkiről, pusztán csak olyan sok negatív tapasztalatom volt ezzel a szóval, hogy nem szeretem. Adriant viszont szeretem. Nagyon szeretem, és most nem csak a nyálas értelemben gondolt szeretetre kell gondolni, ami miatt sírok, hanem szeretem őt, mint embert. Szeretem, mint gondolkodót. Szeretem, mint küzdőt. Szeretem a lénye kellemes és kellemetlen vonásait is. Őszinte szeretettel viseltetek iránta, és pont ezért nem szeretném, hogy bántsa, hogy bármilyen baja legyen. Hozott egy döntést, ahogy én is hoztam, mikor újra találkoztunk. Nem ígért a világ garantált happy end-et. Szerettem volna, hogy az legyen, nyilván, hiszen nem úgy vágsz bele egy kapcsolatba, hogy az bukás lesz úgyis. Nem igaz? Viszont én nem tudok haragudni, talán genetikailag kimaradt belőlem, mint a vörös haj, meg a nádszál alkat. De nem bánom egyiket sem. Én Emily vagyok, és amikor a tükörbe nézek, magamat látom. - Ez jobban hangzik. Mosolyodom el. A könnyeim még mindig folynak, de már nem sírok. Viszont tudom magamról, hogy gusztustalanul nézek ki, hogy egyszerűen undorító vagyok jelenleg, és nem akarok éppen ezért felnézni Cole-ra sem. Csak maradjunk így, örökre. Olyan jó, hogy ringat, hogy érzem őt, érzem a bátyám szeretetét. És éppen ezért érzem a bűntudatot is, amiért az volt az első gondolatom, hogy hiba volt idejönni, hogy hiba volt visszatérni ebbe a világba, hogy a saját - amúgy tökéletes - világomat feladtam, ezért. Hogy Cole kétségbeesetten öleljen magához, miközben én egy fiú miatt zokogok, aki lényegében éppen miatta hagyott el. Nem lett kimondva, de tudom, hogy így van, hogy ezért nem működött. - Fáradt vagyok, lehet inkább aludnunk kellene. Tényleg elrontottam a bulit. Se nosztalgizázás, se tortázás, csak az, hogy mennyire szánalmas vagyok, és mennyire könnyen össze tudok omlani egyetlen pillanat alatt. Mert ennyi volt, egyetlen pillanat. Cole kedves volt, elfogadta a kapcsolatunkat, és akkor összeomlott minden, mert nincs olyan már, hogy kapcsolatunk. Ez az egyetlen mondat összedöntötte a kártyavárat. - Nagyon jól csinálod, Cole. Bújok hozzá szorosabban, de remélem, hogy nem okozok neki fájdalmat. A szemeim még mindig lehunyva, csak élvezem azt a kis burkot, amit az ölelése és a ringatása jelent nekem. Egy kis szigetnyi béke, más nem is kell.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. július 30. 14:57
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765493#post765493][b]Allan Colton Fisher - 2019.07.30. 14:57[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | × Fiction × | tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Felsóhajtok. Utálja. Igen, az "igyekszem" tényleg nem jó megfogalmazás, úgyhogy javítom is magam, valami olyanra, amit már könnyebb elfogadni, neki is. Bólintok rá, hogy ez jobban tetszik neki, pár pillanatig még csendben vagyok, mert azon filózom, hogy tudnám normálisan elmondani, amit akarok. - Tényleg nem tudok semmit ígérni. Tudod te is, milyenek az ígéretek. Nem akarok csalódást okozni magunknak, ha elvesztem a fejem. De megteszek minden tőlem telhetőt. - Le akarom tisztázni a dolgokat előtte is, mert lehet, hogy szar lesz neki ezt hallani, hogy benne van a pakliban, de nem akarok mégegyszer hazudni a húgomnak. Nekem ez nehéz, mert tipikus hazudozó vagyok. Nem azt akarom, hogy sajnáljon, vagy hősként kezeljen, mert próbálok igazat mondani, egyszerűen csak annyit, hogy többre tartom magunkat annál, hogy megpróbáljam mindenféle álomképpel tömni a fejét arról, hogy egy csapásra megváltoztam én is, meg a Blackhez való hozzáállásom is. Mind tudjuk, hogy ez nem igaz. Akkor sem, ha azt mondom, hogy soha többé nem fogom bántani Blacket. Annak örülök, hogy itt tudok lenni a kishúgomnak, talán most először az életünkben. Lehet, hogy ő máshogy látja amúgy - lehet, hogy segített neki már a puszta jelenlétem, és hogy képes vagyok faarccal elviccelni minden komoly szitut, de ez most más, asszem'. Szusszanok. Igenis nem könnyű, hogy ne minden rólam szóljon, mert ilyen ember vagyok. Hát most próbálok nem olyan lenni. Ennyit tudok tenni. Igyekszem. - Fáradt? - Kérdezek vissza csendesen. - Pedig meg sem bontottuk az alkoholmentes - fintor - pezsgőt, amit vészhelyzetek esetére tárolok a hűtőmben. - Dobom fel, hogy miattam folytathatjuk az estét. - Sőt, ha te is akarod, tökre dumálhatnánk még. Akár erről is, komolyan. - Ringatom közben, azt nem hagyom abba. Azt akarom, hogy tudja, hogy tényleg tudni akarom, mi van. Elmosolyodok halványan a dicséretre, egy pillanatra erősebben magamhoz szorítom, nyomok egy puszit a hajába. - Volt kitől tanulnom, csak eddig balfasz voltam hozzá, hogy utánozzam - motyogom amolyan Coleosan. Ringatom tovább. - Örülök, hogy elmondtad, Ems, meg hogy... szal' hogy ezt így... megosztod velem, vagy... nemtom'. Érted. - Totál béna vagyok abban, hogy normálisan kifejezzem, amit akarok, de ezt már megszokhattuk. A lényeg az, hogy a húgom értse, és ő úgy is érteni szokott, hogy nem tud a fejembe mászni. Megteszi anélkül is, csak úgy, minden mágia nélkül.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. július 30. 15:17
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765495#post765495][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.30. 15:17[/b][/url] Édes bátyus - Magunknak. Mosolyog a hangom. Hallottam a többit is, de ami igazán számít, az ez az egyetlen szó. Magunknak. Mert mi, történjen bármi, bármikor és bárhol, mi testvérek vagyunk, nem fél testvérek, hanem olyan igazi, örökké összetartó testvérek, akik akkor is itt vannak egymásnak, ha a világellenük van. Mi együtt vagyunk erősek, egymás nélkül nem tudnánk ennyire kitartani, ennyire jól kezelni a dolgokat. Ő meg én. Mi vagyunk azok, akik közösen alakítjuk a sorsunkat. Régebben is mondtam, már, és most is tartom, hogy egy kicsit szerelmes vagyok Cole-ba. Nem úgy, mint Adrianbe, hanem máshogy. A kapcsolatunkba, a bátorságunkba, abba, akik egymás mellett lettünk. Egy kicsit szerelem ez, olyan, ami nem tud elmúlni, ami nem hamis. - Ne, kérlek erről ne. Ebben nincs több. Ez ennyi volt. Megmakacsolom magam, a szemem, a szívem. Nem sírok és nem vérzek amiért Adrian elhagyott. Nem akarok szomorú lenni, nem akarok szenvedni. Nem veszítettem el őt, nem drámázok. Adrian a barátom elsődlegesen. Adrian olyan, mintha lenne még egy testvérem. Régebben is ezzel nyugtattam magam, most is ezzel nyugtatom. Egy kicsit más volt, egy kicsit, néhány hónapig a szerelmem volt. De attól még, hogy már nem a szerelmem, a barátom. Egymás mellett ülünk a tanáriban, és csak ő képes kiolvasni azt a kacifántos írásképet, ahogy Cath ír. Szépen ír, csak nekem kacifántos, neki meg a tanársegédje. Szükségem van rá, hogy ki tudjam olvasni, amit leírt, és szükségem van rá, mert a szívem egy szeletét évekkel ezelőtt neki adtam, és csak úgy tud a szívem dobogni, ha minden része megvan. - Örülök, hogy meghallgattál. Tényleg, hiszen most hallgatott, nem nevetett ki, nem nevetett rajtam, a helyzeten, hanem figyelt, észrevette a rejtett utalást, és felelt nekem. Igazán figyelt rám, és ez különbözteti meg a mostani helyzetet a korábbitól. - Muszáj megmosnom az arcom, mert nagyon csúnya lettem. Neki se ártana a mellkasát lemosnia, mert azt is összekentem egészen.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa offline RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Írta: 2019. augusztus 26. 17:58
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=769053#post769053][b]Allan Colton Fisher - 2019.08.26. 17:58[/b][/url] Budapest VIII. | Műhely | × Fiction × | tovább a hszhez (katt)
| | Figyelem, a hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz (káromkodás, nyílt szexuális utalások, stb). Ha ennek ellenére is tovább olvasnál, kattints a karikára. |
Magunknak. Ems elismétli a szót, ránézek. Pár pillanatig még csendben vagyok, ahogy figyelem kerek arcát, a leomló barna hajat, aminek olyan sokszor megnyugtatott az illata. Lassan bólintok, aprót. - Magunknak, Ems. - Lehunyom a szemem és szusszannom kell. Kezem az övére vándorol, kicsit meg is kell szorítanom, mert ez ilyen üzeneteket hordoz magában, hogy "melletted vagyok, itt vagyok". Ezt mondják. - Magamnak is sokszor okoztam már csalódást. Neked is. Törekszem rá, hogy kevesebbszer fordulhasson elő. - Megint eszembe jut az a bizonyos este, mikor minden elbaszódott, mikor Ems elmondta, hogy szerelmes. És kurvára ne merjetek félreérteni, nem azzal ment tönkre minden, hogy a húgom szerelmes volt, hanem azzal, hogy nem tudtam rá mit mondani. Őszintén. Lehet rá mit mondani? Próbálkozom, hogy kevesebbszer okozzak neki csalódást. De rohadtul nem úgy megy az, hogy most átcsaptam cukifiúba, egy erkölcsös kis templomi kóristába, vagy valami. Néha egyszerűen rohadtul nem tudom, hogy mit is kell csinálnom. Ennyi. Erről már nem akar bezélni, bólintok, hogy tudomásul vettem, de fejben még mindig nem itt járok. Biztos látszik is ez rajtam, ahogy ölelem őt azért, de a tekintetem a semmibe veszik, nem is fókuszálok. Lehet, hogy még a vér is kiment az arcomból, mert csak az lebeg a szemem előtt, hogy mostantól mindenkinek meg kell felelnem, és sosem bírtam ezt. Elemem a szabadság. Azt sem tudom, minek kell megfelelni, annyira telibe szartam ezt egész életemben. Az a legborzalmasabb ebben, hogy ez még csak fel sem mentő körülmény. És sosem fogom pontosan tudni, hogy mit kell csinálnom, mert ezek gyerekkoromban vesztek ki belőlem, és így már nem könnyű megtanulni, és én valahol nem is akarom, csak... csak két kivételes embernek, vagy háromnak, többnek nem, de ha már csak egynél is próbálkozom, mindenki azt akarja majd, hogy ne viselkedjek aljas állat módjára, mert "tudok máshogy is". Kiránt az az egy mondat, ami elhagyja Ems száját. Az arcom egy pillanatra összeugrik, és még jobban magamhoz húzom. - Ems. Mondhatok valamit? - A hajába motyogom. El se fogom engedni. - Amikor elmondtad, hogy szerelmes vagy Adrianbe, akkor nem azért nevettem, mert nem vettelek komolyan. Nem azért, mert nem volt fontos. Azért, mert nem tudtam... nem tudtam, mit mondjak. Fogalmam sem volt, hogy illesszem bele ezt a rendszerbe. Érted? - Nyelek. - Azt akarom mondani, hogy akkor is itt vagyok, ha azt hiszed, hogy nem veszlek komolyan, vagy ha valamire nem úgy reagálok, ahogy kéne. Ha így érzed, akkor mondd, vagy kérdezd meg, hogy mi a szar van éppen a fejemben, mert valószínűleg... félreértesz. Nem azért, mert nem olvasod jól az embereket, hanem mert el vagyok baszva. Jó? Érted? Légyszíves... - Remegős sóhaj. - Azt akartam mondani, hogy sajnálom. Tényleg. - Összeszorult a torkom, ezt a szót nekem olyan kimondani, mintha már most lejutottam volna a Pokol tüzébe. Égeti a nyelvem, utálok szabadkozni. Sokszor muszáj lenne, de nem teszem. Most viszont igen. Mert ez eddig hiányzott, ezt eddig nem csináltam. Nem kértem érte bocsánatot. - Nem akarok neked szart csinálni. Sze... - Szaggatott levegő. Mégegyszer nekifutunk. - Szeretlek. És... És itt akarok lenni neked, faszom... - Megköszörülöm a torkom, mert érzem, hogy bekönnyeztem. - De azóta se tudom jobban asszem', hogy kell, de most már tényleg próbálkozom... És most hogy ezt mondtad, hogy meghallgattalak, az van, hogy a nyakamnak feszül valami kibaszott árnyék, és fojtogat azzal, hogy akkor nem tettem, és sosem fogok tudni ettől megszabadulni, úgyhogy most... megpróbáltam elmondani mi van... - Annyira összeszorul a torkom, hogy folytatni sem tudom, inkább csak elbújok a húgom hajába, és szorítom magamhoz. Érzem, hogy elsírnám magam, ha folytatnám, úgyhogy megálltam, és próbálom összeszedni magam. Utálok sírni.
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3 offline RPG hsz: 394 Összes hsz: 1136
|
Írta: 2019. augusztus 28. 22:34
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=769462#post769462][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.08.28. 22:34[/b][/url] Édes bátyám Szeretem ezt a szót. Magunkat. Fontosnak és elengedhetetlennek tartom, hogy ez a szó jellemezzen minket. Fontos, hogy legyen kapocs közöttünk, hogy mi ketten örökök vagyunk egymásnak. Nem akarom elveszíteni Cole-t, soha. Ahogy nem akarom elveszíteni Adrian-t sem. Sokan talán ferde szemmel néznek rám ezért, de engem egyáltalán nem érdekel. Én túl tudok lépni a tényen, hogy Adrian és én többek voltunk egymásnak, mint csak barátok. Lényem egy része úgy néz rá, mint élete első szerelme, az akinek a szüzességét adta, egy másik része, mint barátot köszönt, kivel az évek folyamán egyre bizalmasabb kapcsolatot épített ki. Adrian a legjobb fiú barátom. Harmadrészben pedig Adrian a testvérem, akit védek és aki véd. Akivel olyan mély és szoros a kapcsolatunk, hogy azt senki és semmi nem befolyásolhatja. Nem tudom, hogy ő valaha szerelmes volt-e belém, szeretném hinni, hogy igen, és szeretném hinni, hogy a szerelmünk nem múlik el, csupán átalakul, mély szeretetté. Megerősíti a baráti és a testvéri szeretetet. Adrian nekem mindenben az első, és az is marad. Cole és én harcosok vagyunk. A magunk eszközeivel, a magunk hitvallásával, de mind a ketten harcosként élünk. Küzdünk, és győzünk, és ha olykor el is bukunk, hát tanulunk belőle, újra nekiveselkedünk, akár százszor is, de nem maradunk a földön. Ez a kétszáz nap ékes bizonyítéka ennek. Most jön az én harcom, megküzdeni az új helyzettel, jól fogadni a tényt, ha Adriant mással látom. Jól fogadni, ha Adriant Cole-lal látom. Talán ez lenne a legnehezebb része, az agyam és a szívem mégis tudja, hogy statisztikailag erre megvan az esély. Látom a lehetőséget benne, hogy úgy alakuljon, hogy akár csak rövid időre, de lehet, hogy egy életre egymás mellett kössenek ki. Ha ez bekövetkezik, boldog leszek, hiszen mind a ketten fontosak nekem, mind a kettejüket szeretem, és tisztelem. Örülnék a boldogságuknak. Jó ne szaladjunk ennyire előre, csak a szakítás miatti bánat beszél belőlem, de azért örülök, hogy csak Adrian legilimentor, és ő most nincs itt. - Az emberek hibáznak és csalódást okoznak. Ha nem így volna, akkor ne lenne miért küzdeni, miért reménykedni a felfelé ívelésben. Unalmas, egysíkú semmik lennénk. Doktor Emily rendel. Ujjaimmal viszonozom a szorítását, és egy biztató mosolyt is küldök felé. Nem akarom, hogy más legyen. Jó, nyilván szeretném, ha ez a kétszáz nap kétezer nap lenne, és még annál is több, de nem akarom, hogy ne legyen önmaga. Fessen, élvezze az életet, legyen a testvérem. Nem kérek tőle mást, csak, hogy maradjon életben. Hogy ne kelljen nekem eltemetnem őt. Ne most, ne ennyire fiatalon, ne ennyire távol az időskortól. Azt kérem, hogy maradjon velem, ne csak a lelkemben, ne csak a szívemben, hanem úgy, hogy a nap bármely pillanatában átölelhessem, érezhessem bőre melegét, az illatát. Lássam a szemét, arcának minden rezdülését. A kérdésre, hogy mondhat-e valamit, bólintok. Azt hiszem, jobb lett volna, ha inkább a fejemet rázom, mert ahogy felhozza az emléket, amikor elmondtam, hogy szerelmes vagyok, a képpel együtt az összes érzés is felszínre tör. Negatív, rossz emlékek. A testem megfeszül, figyel arra, amit mond. Nem akarok beszélni róla. Nem akarok válaszolni. Mindegy, hogy mi volt, az a lényeg, hogy most mi van. Azon, az akkori érzéseken nem tudunk változtatni, nem tudok rajta változtatni. Lehet ez másnak megy, de nekem nem. Ha szóba kerül, emlékszem mindenre. A gitárra az ölemben, a nevetésére, hogy ő omlott össze, holott az én lelkem volt terhes, nekem lett volna szükségem rá. Hiába mondjuk, hogy nem úgy volt, ha betörsz egy ablakot, az ablak be lesz törve. Foghatod a szélre, arra, hogy a világ összeszövetkezett ellened, de az ablak betörve marad. Szemeimet lehunyom, az arcomat nem láthatja, teljes nyugalomba próbálom helyezni magam. Nem fogok veszekedni, nem fogok feszülten vibrálni. Semmi ilyet nem teszek. Nem akarom ezt a témát, de mondja ki, ha szeretné. Nem úgy volt, rendben. Megértem, de nem vagyok képes elfogadni. Egyszerűen nem megy. Nekem az a pillanat életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt. A nevetése miatt később sem közeledtem senkihez. - Értem. Felelem csendesen, és nem nyitom ki a szemem, mert tudom, hogy folytatni fogja. Olyan, mint amikor kezdődik a migréned. Lehunyod a szemed, és reméled, hogy ez egy téves riasztás, csak kicsit zsong, csak nincs levegőd, csak fáradt vagy, és ezért érzel hányingert. Elkezd lassan bekúszni a fejembe a zsongás, de igyekszem tartani magam. Csak a végét várom. "El vagyok baszva." Itt nyitom ki a szemem, és engedelmesen ismétlem meg a korábbi szavamat: - Értem. Ez lesz a vége. Még egy pár mondat, és véget ér. Kimondta, az ő lelke megnyugszik, én pedig, szomorú tudom, de nem érzek semmit. Megfosztom magam attól, hogy bármit is érezzek, mert tudom, ha éreznék, veszekednénk, és az egyikünknek sem hiányzik. Nem mondom ki, hogy megértem őt, mert megértem, de elfogadni nem vagyok képes. Nem tudom elfogadni ami akkor és ott történt, széthullottunk mind a ketten, de ő nevetett. Az a nevetés a legrosszabb nekem. Arra emlékszem a leginkább. De mindjárt vége. Tudom, ismerem már. Ismerem Cole mondatainak felépítését, de amikor habog, felpillantok rá, és elmosolyodok arra a bizonyos szóra. - Én is szeretlek. És tudom, hogy sajnálod. Tényleg tudom, de ez már nem segít. Az a nap több, mint két éve volt. Két éven át egyszer sem hozta fel, egyszer sem mondta azt, hogy sajnálja. A lényem egy része bűntudatot érzett a mai napig Adrian miatt, és ezek szerint az egész felesleges volt, mert ő nem úgy gondolta. Haragszom rá. Mert sosem mondta. Hálásnak kellene lennem, hogy most mégis, de nem megy. Most nem. A mai napon nem. Egy nap majd talán. - Csak maradj életben Cole, az elég sokat segít a dolgon. Ezt szeretném, őszintén. Hogy éljen, hogy érinthessem, hogy a bátyám az élők sorában tudjam. Ő nekem a legfontosabb, és nem akarom elveszíteni semmi szín alatt sem. Majd enyhül a düh, amit most érzek. Majd elmúlik szépen lassan. Beszélt róla, és remélem, hogy többé nem szeretne. - Köszönöm Cole, hogy elmondtad. Tudom, hogy nem volt könnyű neki sem. Tarkóját simítom, oldalra fordítom a fejem és apró puszikat nyomok a hajába, hogy érezze, itt vagyok. Elmosolyodva vigasztalom. - Élned kell Cole, mert kell majd valaki a gyerekeimnek, aki elrontja őket. Extra csokidara szórással és cukorkákkal.
|
|
|
|