Nem számít, hogy mi volt, csak az, hogy mi lesz. Nem szóltam neki, hogy jövök, de most egyedül tettem. Van egy pótkulcsom, hogy honnan, arra nem szeretnék visszaemlékezni, de még mindig megvan, így könnyedén jutok be hozzá. Minden sötét, a cipőmet leveszem a bejáratnál, majd telefonommal világítva indulok el az úton a háló felé. Próbálok egyáltalán nem hangos lenni. Még jó, hogy nem most járok itt először, mert akkor lennének gondok, mondjuk meglepődnék, hogy vannak bútorok.
A hálószobában az ágyat csak egy pillanatra világítom meg, hogy lássam, egyedül van-e, és amikor megnyugszom, hogy igen, kikapcsolom a fényt. Amíg a szemem hozzászokik a sötétséghez, megszabadulok a farmeromtól, mert abban aludni kényelmetlen és nagyon egészségtelen is. Az ingemet magamon hagyom, hiszen szinte mindent takar. Hiába fogytam sokat, lett nőies az alakom, valahogy mellben még mindig indokolatlanul dinamikus vagyok, amit bevallom, nem bánok annyira, csak kicsit problémásabb a ruhavásárlás. Ez az ing például egy két XL-es darab, de hát csak ezt tudtam úgy begombolni, hogy az szépen is álljon rajtam.
Óvatosan ülök le az alacsony ágy szélére, majd bújok be a takaró alá. Egy kicsit várok, hogy a kinti hideg miatt fagyos lábaim elviselhető melegségűre melegedjenek, majd amikor már úgy érzem, hogy megfelelően meleg minden testrészem, közelebb bújok Cole-hoz, és csakhamar elnyom az álom engem is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752500#post752500][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.21. 20:29[/b][/url]

Nem számít, hogy mi volt, csak az, hogy mi lesz. Nem szóltam neki, hogy jövök, de most egyedül tettem. Van egy pótkulcsom, hogy honnan, arra nem szeretnék visszaemlékezni, de még mindig megvan, így könnyedén jutok be hozzá. Minden sötét, a cipőmet leveszem a bejáratnál, majd telefonommal világítva indulok el az úton a háló felé. Próbálok egyáltalán nem hangos lenni. Még jó, hogy nem most járok itt először, mert akkor lennének gondok, mondjuk meglepődnék, hogy vannak bútorok.
A hálószobában az ágyat csak egy pillanatra világítom meg, hogy lássam, egyedül van-e, és amikor megnyugszom, hogy igen, kikapcsolom a fényt. Amíg a szemem hozzászokik a sötétséghez, megszabadulok a farmeromtól, mert abban aludni kényelmetlen és nagyon egészségtelen is. Az ingemet magamon hagyom, hiszen szinte mindent takar. Hiába fogytam sokat, lett nőies az alakom, valahogy mellben még mindig indokolatlanul dinamikus vagyok, amit bevallom, nem bánok annyira, csak kicsit problémásabb a ruhavásárlás. Ez az ing például egy két XL-es darab, de hát csak ezt tudtam úgy begombolni, hogy az szépen is álljon rajtam.
Óvatosan ülök le az alacsony ágy szélére, majd bújok be a takaró alá. Egy kicsit várok, hogy a kinti hideg miatt fagyos lábaim elviselhető melegségűre melegedjenek, majd amikor már úgy érzem, hogy megfelelően meleg minden testrészem, közelebb bújok Cole-hoz, és csakhamar elnyom az álom engem is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752770#post752770][b]Allan Colton Fisher - 2019.03.23. 18:16[/b][/url]

Valami zene szól, zongora. Elég lassú, én pedig egy sötét teremben vagyok. Színek vannak körülöttem, persze, de valahogy mégsem én vagyok itt, ezt csak úgy látom. Tudjátok, milyen ez. Amikor nem te vagy ott, hanem csak objektíven fogod fel a körülötted lévő világot. Néha elhalványulnak és megjelenek újra; van fehér, bronz, meg királykék is, mostanában ez a három kell a boldogságomhoz. De vöröst is látok, meg bekúszik valami lila, beteríti az arcomat és nem jön le. Ezek szerint mégis van arcom. Elindul a nézőpont előre, én pedig halványlilán kezdek látni mindent, olyan ez, mint valami kórság, de legalább nem vakít el teljesen.
Egy sötét utcán vagyok. Fölöttem rikít az utcai lámpa, de körülöttem inkább zöldesek a színek. Tudom, hogy Portsmouthban vagyok, de ez mégsem ottani utca, hanem valami teljesen más, eddig számomra ismeretlen. Mégis tudom, hogy ez Anglia. Olyan egyébként, mintha csak ez az utca lenne a világon. Nem mellesleg zsákutca. Egy garázs van velem szemben, szürke az ajtaja, le van csukva, és valamiért tudom, hogy nem akarom, hogy kinyíljon, mert valami olyasmi lesz benne, amit én nem akarok látni.
Megrezzenek. Valami mozgást érzek magam mögött, de ez nem az utcán van.
Ahogy kinyílik a szemem, a saját sötét szobámat pillantom meg. Aludtam. Szuszogást hallok magam mögül, álomittasan fordulok hátra, fel se fogom, hogy egyedül voltam a lakásban, mikor bedőltem az ágyamra. Barna haj, nyugodt, alvó, női arc. Kábán pislogok.
- Ems? - Motyogom karcos, álomittas hangon a sötétbe. - Ems... - Szusszanok. A nyitott ablakon át egy elhaladó autó morajlása hallatszik. Sötét van. A mellettem lévő kisszekrényen lévő digitális órára pillantok. Alig van este tíz. Hát igen, valamikor hét körül dőlhettem be az ágyamba.
- Emily... - Ébresztem halkan, suttogok, mintha valaki más is meghallhatná a lakásban. A húgom illata jól esik, most érzem meg, úgyhogy izmaim elengednek, visszasüppedek a matracba. - Mit csinálsz itt? - kérdem halkan, nem számonkérőn. - Minden oké?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752777#post752777][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.23. 18:50[/b][/url]

Minél többet hallom a nevem, annál jobban kezdek felébredni, és végül az orromat ráncolva nyitom ki a szemem. Elég gyorsan elaludtam, és hirtelen zuhantam mélyre, álomtalan álomba. Mindig így kezdődik, először nem álmodom semmit, néha egyáltalán semmi sem lesz, csak alszom, máskor mindenféle furcsa. Úgy tűnik, ezt már nem tudom meg. Még mindig ráncolom a nózim, úgy pillantok fel Cole-ra.
- Mi?
Nem értem, hogy mi baj lehetne, hirtelen nem tudom elhelyezni magam, sem időben, sem korban. Felülve, kissé morogva távolítom el a hajam az arcomból, és nézek a bátyámra.
- Gondoltam meglátogatlak. Egyedül.
Ilyennek is kell lennie, hogy csak mi vagyunk ketten, hogy tudjunk rendesen is beszélgetni. Felhúzom a takarót, hogy ne lógjon ki a combom alóla, mert azért hűvös idő jön be. Nem fázom, de ha nem takarnám vissza magam, akkor fáznék.
- Nincs baj. Nem tudok róla, hogy lenne.
Elnyomok egy ásítást, hátam a falnak vetem, és lehunyom a szemeimet. Nem vagyok jó ébredő, de majd mindjárt felkelek, és akkor minden csodálatos lesz. Csak tényleg, fel kell kelnem. Fejben már megvagyok, csak a testemnek is utol kell érnie.
- Voltam tegnap Rosie-nál. Elég szépen kezd helyrejönni. Jó, hogy ott van mellette Ervin.
Az elején féltem elmenni hozzá, mert egy intézetben van, ahol kezelik, hogy ne nyomorítsa meg magát még jobban. Anyánk elég rendesen rányomta a bélyegét mindannyiunkra, még Cole-ra is, pedig hozzá semmi köze nincs.
- Valery-ről viszont semmit sem hallottam, és te?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752921#post752921][b]Allan Colton Fisher - 2019.03.24. 19:43[/b][/url]

Emily kómás arcára egy hasonlóan fél lábbal a túlvilágon tartozkodó pofa néz vissza. Asszem', rokonok lehetünk. Elég vicces lehet, ahogy egymás mellett próbálunk életet lehelni magunkba, valahogy feltornázni a vérnyomásunkat a -10-ről egy élhető értékre, közben meg mindketten az orrunkat ráncoljuk.
- Mi az hogy mi? - kérdezek vissza még félálomban, aztán rájövök, hogy értette. - Áh... - Adom tudtára, hogy kezdem érteni, mire vonatkozott a kérdés, de addigra már ő is felfogja, hogy miért dumálok hozzá. Bólintok egyet, beletúrok a kócos hajamba, véletlenül tök szirkonban a húgommal, aki viszont morgó hangeffektet is társít ehhez. Fáradtan elmosolyodom.
- Ez egy jó ötlet volt - motyogom, Cole-nyelven pedig ez azt jelenti: örülök neki, hogy itt vagy, és tudunk beszélgetni. De Ems már érti, mikor mit akarok mondani. Régebben legalábbis mindig értette. Megengedek magamnak inkább egy ölelést, magamhoz vonom a húgomat, hogy értse, biztosan értse, hogy örülök az ittlétének. - Akkor jó, ha nincs baj... - mondom halkan. - De ha baj van, mondd azért.
Itt azért ránézek, hogy értse, hogy komolyan gondolom. Mármint tényleg komolyan, mert nem akarom elkövetni azt a hibát, mint mikor lelépett. Ideje van, hogy most ő legyen boldog, eddig mindig annyit tett azért, hogy valahogyan nekem legyen jobb, most már rohadtul ideje van annak, hogy ez fordítva legyen, és kész. Így is türelmes lesz velem. Tudom.
A hátát a falnak dönti, én pedig magam elé veszem a cigisodrós cuccom, mert az ébredéshez az is kell. Mikor megszólal, felpillantok rá, csak hallgatom. Kis csend.
- Én nem nagyon járok be hozzá, Rosiehoz... - megnyálazom a papírt. - De... az jó, ha nincs már szarul annyira. Ervinnek meg örülök, ő amúgy egész jó srác. - És nem, nem arra értem, hogy jól néz ki, hanem hogy elég rendes. De a hangsúlyomból is ez érződik.
A másik "húgom" említésére azért bucskázik egyet a gyomrom, hirtelen eszembe jut a vörös haj és az undorítóan fehér bőr. Megrázom a fejem, hogy elűzzem a képét.
- Felszívódott, nemtom'. Apát kéne megkérdezni, ő biztos tud valamit. - A számba veszem a cigit, rágyújtok. - Nem zavar? - bökök a nyitott ablak felé. Pár pillanatig csendben vagyok.
- Csoportterápiára járok. - Motyogom végül. - Egész jó. - Beleszívok a cigarettámba, aztán lepergetem róla a hamut.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752933#post752933][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.24. 20:11[/b][/url]

- A múltkorira szükségem volt.
Nem akarok beszélni róla, arról, hogy Adriannel jöttem ide, de ahogy neki, úgy Colenak is el kell mondanom, hogy okkal tettem, hogy muszáj volt így alakulnia, hogy látnom kell őket együtt. Alig egy hét alatt számos érzelmi hullámvasúton vagyok túl, és egyszerűen, hogy helyre tudjak tenni magamban mindent, muszáj volt ennek is megtörténnie. Még az elején, mielőtt felrobbanok. A szemeimet megdörzsölöm, egész biztosan fekete pandaszemeket csinálva ezzel magamnak, de nem zavar, Cole szerintem akkor se ítélne el vagy nézne rám furán, ha az egész arcom fekete lenne.
- Nem haragszol rám?
Ezt fontos tudnom, még akkor is, amikor átölel és biztonságban, szeretetben érzem magam. Cole az én nagy és okos bátyám, aki mellett mindig is tudtam, hogy nem érhet baj. Tudtam mindig, hogy ha mi ketten összefogunk, senki sem árthat nekünk. Miért én vagyok az egyetlen barna hajú az anyám gyerekei közül? Mert én Cole-hoz tartozom, engem nem neki, hanem Cole-nak szánt az ég, nekem ő a mentsváram és én az övé. Az ölelésében érzem, ahogy a régi Emily eggyé válik az újjal, mintha most születnék meg ténylegesen. Most érkeztem meg. Jó helyen vagyok.
Hátam a falnak vetve nézem őt, ahogy munkálkodik. Nem is az arcát, inkább a kezeit nézem. Mindig szerettem, amikor a kezei között volt valami, amikor alkotott. A cigaretta hozzá tartozik, de örülök, hogy csak dohány és nem fű. Nem akarom, hogy tönkretegye magát. Túlélt egy évet nélkülem, és most jön a kihívás része, hiszen újra itt vagyok. A kérdésére, hogy zavar-e felpillantok a szemeibe, és megrázom a fejem. Sosem zavart.
- Jól nézel ki Cole, sőt, ami körülvesz, az is jól néz ki. Bútorok, szövetek vesznek körül, sőt, még sajtreszelőd is van. Annyira örülök neki, hogy egyben vagy. Nagyon féltem, hogy amikor visszajövök, már nem leszel itt.
Nem bánom, ha látja a gyengeségem, hogy nem veszem ezt olyan félvállról. Nem is lennék képes. Lesütöm a szemem, remegő kézzel letörlök egy kósza könnycseppet, mielőtt újra ránéznék, a művelet teljesen felesleges, hiszen az első után a harmadik, negyedik és ötödik is felbukkan.
- Ne haragudj, csak most jön ki, hogy mennyire féltem, hogy a döntésemmel megöllek. Nagyon féltem ettől, Cole.