36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 20. 22:48 | Link

Édeseim
öltözetem

Az életben a legnehezebb döntés, ha hátat fordítasz mindennek, ami korábban te voltál, mindennek, ami valaha téged alkotott. Hátat fordítottam a világomnak, elhagytam benne mindent és mindenkit, ami vagy aki fontos volt. Ahogy Adrian meghozta a maga döntését, úgy hoztam meg én is, azzal a kivétellel, hogy én Cole szemébe nézve kértem, hogy adjon nekem teret és időt. Nem tudtam neki megmondani, hogy mennyit, csak azt, hogy időre van szükségem. Tudom, hogy borzalmas dolog ilyet kérni valakitől, akiről tudod, hogy jobban szeret, mint a saját életét. Én is jobban szeretem, lemondanék a sajátomról érte. De abban a lelkiállapotban, amiben voltam, én lettem volna számára a legnagyobb méreg, és ha valamit, ezt nem akartam.
A hely felé közeledve, érzem, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajtam. Nyirkos a tenyerem, és hirtelen úgy érzem, hogy a szoknyámat húzogatnom kell. Mintha nem illene rám, pedig a kedvencem. Igen, Emily Fisher azt mondja egy szoknyára, hogy az a kedvence. Világvége, üdvözöllek. Nem élvezem úgy a kellemes koratavaszi időt, az illatokat, mint korábban, félek, hogy mi van, ha nem tetszem a bátyámnak, hogy mi van, ha már nem szeret. Rápillantok a mellettem haladóra, próbálom az arcából kiolvasni, hogy mit gondol, hátha egy-egy gondolatfoszlányra reagálna a mimikája.
- Félek, hogy utálni fog minket.
Szinte egyszerre léptünk ki az életéből, és most egyszerre lépünk vissza. Egyedül nem tudtam volna eljönni, így is leginkább azért haladok, mert Adrian halad. Felpillantok az ablakokra, az égő villanyra. Itt van. Nem tudom, hogy egyedül-e, de itt van. Gyors léptekkel lépek felfelé a lépcsőkön, majd az utolsó métereken, lopva megtörölt, de még mindig hideg ujjaimat a mellettem haladó ujjai közé csúsztatom, reszketek. Sosem féltem még ennyire.
- Ma egész szép vagy, Adri.
Próbálom terelni a kellemetlen gondolataimat, amíg csak meg nem érkezünk az ajtó elé. Ez az az ajtó, az utolsó visszafordulási pont, még egyszer ránézek Adrianre, felemelem a kezem, de nem tudok bekopogni, csak állok ott, feltartott kézzel. Remek.
Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2019. március 20. 22:49 | Link

Ems&Cole

Egészen pontosan semmi kedvem nem volt ehhez az úthoz.
Az előbb hazudtam.
Igazság szerint kurvára semmi kedvem nem volt ehhez az úthoz, annyi minden mást is csinálhatnánk most, ihatnánk egy kávét, nézhetnénk valami nyálas filmet, ami ő imád, én meg csak várom, hogy legyen vége, heverészhetne a szobámban, amíg én elszívok egy bagót a teraszon, de még a felújíott ruhatárából is tarthatna egy rögtönzött divatbemutatót, mert a nők szeretik megmutatni, amit szeretnek, a ruháikat meg nyilván szeretik.
Ehelyett mihez volt kedve? Mihez? Meglátogatni az exem, aki valójában nem az exem, mert soha nem fogadta el, vagy akarta, hogy legyünk együtt, aki történetesen a testvére, és, akit, történetesen, szinte egyszerre hagytunk a gondviselésre. Megáll az eszem. Persze mindebből csak annyi ül ki az arcomra, hogy kurvára nem volt kedvem ehhez az úthoz.
Összepréselem ajkaim, kicsit elhúzom őket, ahogy kissé lefelé billentve, felé fordítom fejem, tekintetem először a szabadon hagyott lábain fut végig, majd hamar visszatalál az arcához, megemelem egyik szemöldököm. Annyira, annyira könnyű lenne belátnom a gondolataim közé, tudom, hogy még csak nem is ellenkezne, hiszen bármit teszek, sosem teszi - ha rossz ember lennék, annyira, annyira kiszolgáltatná nekem magát ezzel, de szerencséjére nem vagyok az -, de ezt egy olyan dologként tartom számon, ahol az ember örül egy kis privát szférának.
Nem mintha nem kellene a saját koponyádnak örökké egy privát szféraként állnia.
De hát nem születhet mindenki Emily Fishernek.
- Téged nem fog utálni - egyszerűen vonok vállat, tudom, hogy nem fogja, őt mindig is az egyetlen testvéreként tartotta számon, az egyetlen emberként, akit nyíltan szeretett, és ezt fel is vállalta. - Én pedig együtt tudok élni a dologgal.
Ahogy azzal is együtt tudtam élni, hogy leléptem, hogy szépen lassan kikopott a mindennapjaim, a gondolataim közül, hogy egy reggel úgy keltem fel, már nem keresem az ágyban, és már nem érzem az illatát az orromban. Nem azért, mert ne lett volna fontos a számomra. Azért, mert nem kapaszkodhatok valaki olyanba, aki nem akar az életem részévé válni.
Halványan elmosolyodva szorítok Emily ujjaira, egy pillanatra sem elengedve a kezét vetem át karom vállán, közelebb húzva őt magamhoz adok egy csókot a hajába. Nem lesz semmi baj. Én legalábbis nem félek, és szeretném, ha a nyugalmam egy része átragadna rá is. Várok kicsit, aztán mikor rájövök, hogy nem fog bekopogni, ökölbe szorított balommal teszem meg én helyette, erősen, határozottan, hangosan, hogy biztosan eljusson a célig.
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 20. 22:51 | Link

Édeseim
öltözetem

Elhúzom a számat, ahogy azt mondja, engem nem fog utálni, ő pedig képes ezzel együtt élni. A szám lekámpicsorodik, és szomorú boci szemekkel nézek Adrianre.
- Ez akkor sincs így jól, Adri. Nem akarom, hogy utáljon téged, mert te hozzánk tartozol.
Egy kicsit valamiért megakadok a “hozzánk” szónál, nem tudom, hogy valóban hozzánk vagy már csak hozzám. Hozzám mindenképpen hozzám tartozik, bármennyire is azt hittem, hogy már nem fog, hogy nem látom soha többet, hogy úgy élem le az életem, hogy ő nincs. Aztán visszatért, és azóta úgy érzem, hogy soha többet nem lennék képes elengedni, hogy soha többet nem lennék képes azt mondani neki, hogy megértem, amiért távolságot kell tartania. Ostoba, kislányos gondolat, de gyakran eszembe jut a viszontlátásunk, hogy menniyre hiányzott a nevetése, a tekintete, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok még túl rajta, és talán sosem leszek, de képes vagyok ezzel együtt létezni. Már képes vagyok uralkodni magamon, és nem szomorúan megélni ezt az egészet.
Ahogy átkarol, megnyugszom, a karja mellett az illata is körbeölel. Édes Adrian, az a jól ismert, nyugodt ölelés. Nagyon sok mindent csináltam ebben az egy évben, és nem unatkoztam, egy kicsit sem, Próbáltam minél jobban kitölteni az időm, minél kevesebbet rágódni a múlton, a miérteken. Volt mindaz, amit itt hagytam, mint egy elveszített csomag, és volt az, ahova mentem, ahol úgy készségekre tettem szert, és a képességeimet fejlesztettem. Volt, amit elkerültem, tudatosan. Ilyen volt a cselló és az íj. Fogalmam sincs, hogy egy év pihentetés után tudnám-e még úgy fogni őket.
Cole az első állomás. Találkoznom kell vele, és találkoznom kell Rosie-val és Valery-vel is. Minden testvéremmel. Ha már megtettem a lépést, az esélyt a változtatásra, akkor látnom kell őket, beszélnem kell velük. Ahogy az ajtó előtt állunk, ahogy realizálom, hogy mindjárt látni fog minket, és látni fogjuk őt, elakadok a mozdulatban, de Adrian megteszi helyettem, hálásan pillantok rá, ujjaimmal megszorítom az ujjait, ajkaimmal apró puszikat nyomok a vállára, amíg várakozunk, de a tekintetemet végig rajta tartom.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. március 20. 22:52
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2019. március 21. 00:05 | Link


Budapest VIII. | Műhely | szombat, kora este

Azért az annyira nem biztató, hogy a múlt héten kaptam egy pár élesebb képet. Nem is tudom megítélni, mikori lehet, de ezen a csomagon már határozottan látszanak valamiféle körvonalak, az én körvonalaim. Feladó, az persze nincsen. Nem emlékszem rá, hogy bárki ilyen jellegű képeket csinált volna rólam. Persze, ne gondoljunk semmi pejoratívra, hiszen rólam van szó - hát persze... -, de mégis frusztrál. Réginek tűnnek. Egyelőre még senkinek sem szóltam róla.
Mostanában elkezdtem futni, visszahozni magam kondiba, mert a súlyom negatív irányban ingadozik. De semmi gáz. Próbálok sokat festeni meg mittomén', amióta viszont ezeket a képeket kapom, annyira nem érzem magam komfortosan, hogy finoman fogalmazzak. Baromira elmennék bulizni, és tulajdonképpen nem is értem, hogy miért nem teszem, de aztán mindig meggyőzöm magam, hogy nem megyek. Nemtom' miért.
Amióta egyre jobb idő van, a lakásban is normálisan meg lehet lenni. Félmeztelenül járkálok épp a nappaliban, ismét ki vannak feszítve a jól megszokott vásznak, illetve nem a jól megszokottak, most elég mások. Mindenhonnan én nézek vissza magamra. Kiállításanyagon dolgozom. Egyre furcsább képek vannak rólam körülöttem, próbálom kitalálni, hogy hogyan létezek egyáltalán. Mikor azt érzem, hogy egy szar vagyok, aki nem tud meglenni a kis pakkja nélkül, festek magamról egy képet. Mikor azt érzem, hogy minden rendben van, festek még egyet, aztán mikor szürkének látok mindent, ismét. Azt mondják a hülye prospektusokban, hogy minden nap csak annyit kell mondani, hogy "ma nem". És azért mikor bejön egy részeges fazon a pubba, és elkezd inzultálni, akkor elég könnyű lenne rávágni, hogy mégis.
Egy bögre keverős kávé van a kezemben. Ősszel kezdtem el ezen a cuccon (najó, a képsorozaton) dolgozni, és őszig be is akarom fejezni. Egy évet adtam magamnak rá, mert bármikor beüthet a krach, levághatják valamiért a fél kezem, vagy mit tudom én, és akkor már mindegy lesz.
Épp egy szürke kép előtt állok, be akarom végre fejezni, hogy ezen ne kelljen néznem a pofámat a nappalimban. A többi közt azért van normális, nyugi. Mondjuk egyiken se hasonlítok magamra. Halkan szól valami zene, valami rap, amitől nem akarja az ember felvágni az ereit - cigi lóg a számból, tökre össze vagyok szürkézve. Az egyik festős gatyám van rajtam.
Kopognak. Mi a fasz? Felnézek. Louist ma nem várom. A közös költség, bakker... nem... Nem, azt befizettem két héttel ezelőtt. Mi az isten, posta? Este hétkor?
Ecset a zsebbe, aztán felmarkolom a paprikaspraymet is, a melegítőgatya zsebébe süllyesztem, az ujjaim rákulcsolódnak a hűvös tégelyre. Ha a fotósom jön, akkor lesz hozzá egy-két szavam, de nagyon remélem, bakker, hogy nem, mert nekem elegem van, én kinyitom azt az ajtót, akkor leglább nem kell majd folyton bújkálnom... - Ezekkel a gondolatokkal lépek oda, egy aprót sóhajtok - a kopogás alapján még az is lehet, hogy rendőrök. Nincs itthon cucc, szóval tökmindegy. Apám már rég nem látogat. Férfiak sem, csak úgy.
Kitárom az ajtót, gyorsan, hirtelen, túl akarok esni a rettegésen. Felnézek.
Egy női nyakat pillantok meg, lábakat, aztán a barna hajkoronát, amit mintha ismernék már egy kicsit máshogyan. Emily. A mellette lévő, magasabb alakra pillantok, de már akkor belém mar a jeges félelem, mikor csak fél pillanatig látom a perifériámból.
Arcomra valami furcsa, homályos kifejezés ül. Döbbenet? Félelem? Fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy valami nagyon erős, és belém mart. Egy szempillantás alatt megpiszkált valami olyan iszapot, ami eddig mindent elrejtett az állóvízben.
Döbbent csenddel nézek rájuk pár pillanatig. Először szerintem fel sem fogom. Emily? Adrian? Mi a faszt keres itt Adrian? Mintha minden megnémult volna körülöttünk. Tudom, rohadt klisés, de ez van.
- What... the... f**k... - szűrődik ki a fogaim közül. - What... the... - Azt se tudom, kire nézzek. - Mi a... - Adrian felé pillantanék, de akkor meglátom, illetve meglátok valamit, ami eddig fel se tűnt. Egymásba fonódó ujjakat látok meg.
El kell kapnom magam mögött az ajtót, valami a vérnyomásommal lehet, meg hogy ma nem ettem még túl sokat. Eskü, hogy megszédültem. Csak nézek rájuk.
- Ti... mit... ti... - Az ajkam egy szempillantás alatt kiszáradt. Megnyalom. Nézek rájuk. Én ezt most... nem hiszem el. És... még csak... azt sem mondhatom, hogy húzzanak a vérbe. Itt van Emily. Emily.
Elkezdek lassan magamhoz térni, azt hiszem, vagy legalábbis nem érzem azt, hogy egy pillanat múlva elragad magával valami fekete szarság, amitől világomat nem fogom tudni. De jó is lenne...
- Hát... heló. - Mondom halkan. Lassanként valami gyűlölet kúszik fel a torkomon, igen, azt már jól ismerem, a gyűlöletet. - Te a húgom kezét fogod? - Csúszik ki belőlem a kérdés, de aztán lehunyom a szemem. Nem akarom itt látni. Úgy döntött, nem kell neki.
- Emily... - szusszanok. Kitárom a kezem, valami ölelés-formára, de ezt igazából fel sem fogom. Remegnek. Csak annyit tudok, hogy annyira szarnak éreztem magam, mikor elűztem a saját húgom, hogy nem bírnám elviselni, ha megint itt hagyna.
Csak akkor fogom fel, hogy lehet, hogy ezért hagyott itt, mikor már valószínűleg a karjaim közt van.
Hozzászólásai ebben a témában


Adrian Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2019. március 21. 10:00 | Link

Emily & Cole
lost the game

Nem tudnám megmondani, pontosan mire is számítok, amikor bütykeim nekikoppannak a kemény fának. Leginkább semmire. Valahol mélyen belül még reménykedem is, hogy nincs itthon, nem hallja, nem ér rá, mi pedig békében hazamehetünk, és sokkal kellemesebb dolgokba foghatunk, mint ez. Valahol, egyáltalán nem mélyen pedig tudom, hogy nem fog így történni, nincs ekkora szerencsém, ő hamarosan felbukkan, és semmi, de semmi nem fog más lenni, minden zsigerem egyszerre fog emlékezni a bentről kiszűrődő festék és cigaretta illatára, amit akkor sem lennél képes kiűzni onnan, ha hetekig nyitva tartanád az ablakokat, bőrének összes apró egyenetlenségét ott fogom találni, ahol egy éve hagytam őket. Egy pillanatra lehunyom szemeim, ahogy megérzem Emily ajkait a vállamon, megfeszülnek karomon az izmok, közelebb húzom őt magamhoz. Túlzás lenne azt mondani, hogy ideges lennék, nem vagyok ideges, nem ugrik össze a gyomrom, de kényelmetlenül érzem magam, nem akartam itt lenni, nem akarok most sem itt lenni, mégis eljöttem. Igazán érdemelnék valamit az áldozatokért, amiket meghozok mások boldogsága érdekében. Ösztönösen húzom magam elé Emily-t, ahogy egyszer csak kivágódik az ajtó. Az ember valahogy soha nem erre a fogadtatásra számít - persze, megérdemlem, egyetlen szó nélkül eltűntem, nem mondtam el, hová megyek és azt sem, meddig, nem írtam, nem hívtam, eltűntem a ködben, és persze, egy év alatt az emberrel egyszerűen bármi megtörténhet, és alapjaiban változhat meg az egész élete, but still -, hogy a következőben kiengedjenek izmaim, halkan szusszanjak bele a lány hajába, megnyaljam alsó ajkam. Megemelem egyik szemöldököm. Még most sem igazán tudom, hogy mire számíthatnék, csak nézek rá, várok, hogy szólaljon meg, bökjön ki egy értelmes mondatot, mert félszavakra és visszaharapott gondolatokra nincs mit reagálnom - valahol nevethetnékem támad az egész helyzet miatt, nekem elvárásaim vannak, ő pedig fel sem fogja, mi történik körülötte, és akkor mindennek a közepében ott van Emily, mint egy bolygó, aki körül mi ketten keringünk, és nem akar semmi rosszat. Komédia. Tragikomédia.
- Tessék? - fejem visszafordítom a lépcső aljába helyezett, félig száraz szobanövényről, amit az elmúlt másfél percben vizsgáltam, állkapcsom megfeszül, ahogy ujjaim egy pillanatra rászorítanak Emily kezére, hogy érezzem, még itt van, hogy nem engedte el az enyém, és én sem az övét. Tekintetem követi az övét, rátapad a lány válla alatt összefonódó ujjaikra, a barna tincsekre, amik alá szorultak, s onnan visszavezetem Cole arcára.
- Igen - csak így, egyszerűen. Nem fogom elengedni, nem fogom letagadni, és nem fogok semmiféle megjegyzést fűzni hozzá - habár megtehetném -, még csak a támadó hangnemét sem viszonzom, de ez közel sem jelenti azt, hogy meghunyászkodnék előtte. Valahol igazán szomorú, hogy két, két és fél éve még azt hittem, soha nem fogunk idáig jutni, most mégis itt vagyunk. Arcom egy pillanatra Ems feje búbjára hajtom, adok rá egy futó puszit, miközben Colton sápadó arcát nézem, és azt várom mikor esik össze, de - szerencsére - ez nem történik meg. Végül mégis elengedem Emily kezét, ahogy a szemben álló kitárja felé karjait - milyen romantikus -- milyen ironikus -, saját, izzadó tenyerem észrevétlenül törlöm a nadrágomba, mielőtt összefonnám magam előtt karjaim.
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 21. 10:37 | Link

Édeseim

Fel vagyok-e készülve arra, hogy újra lássam Cole-t? Igen. Fel vagyok-e készülve arra, hogy újra lássam Cole-t, miközben Adrian is ott van? Nem. Szükséges ez? Igen. Néhány napja találkoztunk mi magunk is újra, amikor a szerződésünket mentünk aláírni, és esküszöm az égre, az elmúlt egy évből tíz hónapot úgy töltöttem, hogy nem gondoltam Adrianre, nem gondoltam arra, hogy gyengéd érzelmek fűznek hozzá, nem létezett a számomra. Nem létezhetett, hiszen rá kellett találnom önmagamra.
Itt vagyok, megérkeztem. Ahogy felpillantottam a kastély legmagasabb tornyára, egykori otthonunkra, boldog és nyugodt voltam. Nem feszélyezett semmi, nem éreztem, hogy ne kéne itt lennem. Eridonos vagyok, Fisher vagyok. Mindig képes vagyok arra, hogy felálljak a kudarcaim után, és meg is teszem. Megtettem. Felálltam, és úgy érzem, én győztem. legyőztem minden akadályt, amit magam elé állítottam, és elmosolyodok, mikor Adrian ösztönösen maga elé húz, akadálynak. Szerepcsere? Mi is vagyok én most? Békítő? Akadály? Probléma? Egy lány, aki amint újra megérezte Adrian Black közelségét, elveszett benne? A lány. Én vagyok a lány, aki úgy érzem, hogy még nagyon sok kört fog futni, hogy béke legyen. Lesz valaha béke? Talán, ha eléggé kitartó vagyok, lesz.
Ahogy az ajtó nyílik, ahogy felbukkan, ahogy ránk pillant megborzongok és megnyugszom egyszerre. Ezért kellett, hogy ma mind a hárman itt legyünk, mert enélkül örökre csak keringenénk. Az elmúlt néhány nap se szólt másról, csak keringésről a másik körül. Legyeskedtünk, mint a kamaszok, de nem léptünk, miattam. Miattad. A reakcióra nem reagálok, az első, szívből jövőre. Jobb, mint amire számítottam, hogy élből visszacsapja az ajtót, hogy vége mindennek. Ennek valahogyan lennie kell, ez valahogy lesz. Muszáj, hogy legyen, mert ha nem lesz, beleőrülök abba, hogy visszajutottam a rajtvonalhoz, ahonnan egy hátraarccal elszaladtam, mielőtt a startpisztoly eldördült volna. Nem mondtam ki, hogy miért akarom, hogy Adrian eljöjjön velem, mert ha elmondom, fel kell fednem magam, és azt enélkül nem akarom.
Mert mi van, ha visszafordul minden a régibe? Ha ők ketten visszatérnek egymáshoz? Akkor nem akarom, hogy tudják, bennem még vannak érzések, hogy még mindig érzem azt, amit akkor éreztem, amikor alkaromat Adrian térdein pihentetve, csalogattam a vízbe. Akkor legyek inkább a csendes harmadik, aki összehozta őket. Védem magam, védenem kell. Miután az érzéseimet elmondtam Cole-nak, és ő nevetett, akkor indultam el lefelé, és ezt megint nem szeretném. Inkább nevetnék velük.
- Szia.
Mintha hirtelen, ahogy elnyíltak az ajkaim, kiszáradna a torkom és az ajkaim is, de azért legalább egy köszönésre még képes vagyok. Adrian ujjai nem hagynak el, magabiztosabban záródnak a enyémekre, és bár torkomban dobog a szívem Cole miatt, muszáj viszonoznom. Most rajtam a sor, hogy lehunyjam egy pillanatra a szemeimet, ahogy érzem Adrian ajkait a hajamon, erősnek érzem magam tőle, és kétkedni kezdek, miért teszi. Mert elé álltam, ahogy maga elé húzott, és védem őt? Mert rávettem, hogy jöjjön el, esélyt adva nekik? Mert hasonlóan érez? Feszült vagyok a következő lépéstől, de megígértem magamnak, hogy nyitott leszek mindenre.
Hirtelen érzem elhagyatottnak magam, ahogy Adrian elenged, és a két lépés, amit Cole felé teszek, nagyon magányossá tesz. Ott azonban újra minden jó. Mint egy kismacska, úgy bújok a bátyám védelmező karjai közé. Mindig ilyenek voltunk, csak ő és én a világ ellen. Belefeledkezem az illatába, a bőre érintésébe. Olyan szorosan ölelem, mint aki fél, hogy köddé válik. Nyakára puszit adok, egész halkan suttogok a fülébe.
- Kérlek, ne bántsd.
Arcélét puszilom, majd fejem mellkasára téve, elveszek a pillanatban. Hazatértem.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2019. március 21. 13:13 | Link


Budapest VIII. | Műhely | szombat, kora este

Tényleg nehezen értem, hogy mi történik. Hirtelen. Ez az egész kurva hirtelen most - eltűntek az életemből, nem jelentkeztek, és rohadt fontosak voltak. Egyszer csak... nem voltak ott többé, és akkor maradjak egyedül, úgy, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek nélkülük. Erre persze valószínűleg nem gondoltak, de nekik biztos jobb volt így, tudom, hogy mennyire lélekölő vagyok. Néhány haverom azt mondja, azért nem tudok patrónust idézni, mert én magam vagyok a dementor.
Amikor meghallom a hangját... Csak rámeredek, szerintem a kérdést sem tudom felfogni rögtön. "Tessék?", ezt kérdezi amúgy, de túl sok minden jut eszembe, hogy éppen mi történik és mi történt régen, és nem tudom, mit kéne csinálnom. Hirtelen rájövök, hogy azért volt jobb, mert pörögtem. Pöröghettem. Most meg futok, dolgozok, festegetek, és ennyiből áll az életem, de azért emlékszem, mikor eldugott festményeket mutogatott a félhomályban, és azok az enyémek maradnak, és ez ellen már nem tehet semmit sem. De úgy látszik, azért mégis megpróbálja, valamit kezdeni vele, eltörölni, vagy mit tudom én, mert azt mondja, hogy "igen". Csak így, érted? Igen. Mondjuk persze, biztos ez is csak ilyen egyszerű, mint egy igen. A húgom kezét fogja. És Emily ujjai viszonzásul az övéire szorulnak. Milyen számító g**i, tudja, hogy hova meneküljön. A legtisztább ember karjaiba, akit ismerek. Aki ráadásul a húgom is, hogy meg is szúrjon vele, hát igen, nem véletlenül volt rellonos. Számító...
Aztán ajkai - nem... a szája. - a húgom hajához érnek, és ekkor szembesülök vele, hogy ezt tényleg direkt csinálja. Nézem, ahogy eltávolodik tőle. Áruló. Ezt akarom mondani, de kurvára nem vagyok annyira fontos, hogy ezt legyen jogom mondani. A rohadt... Engem néz közben. Direkt csinálja. Direkt csinálja?
Kinyújtom a karom. El akarom lopni magamnak Emilyt tőle egy kicsit, és ekkor jövök rá, hogy ezek egyszerre tűntek el előlem. Egyszerre. Emiatt?
A húgom odabújik a nyakamhoz. Úgy, ahogy eddig mindig is tette, régebben, és most nem fogja érezni a fűszagot, csak a régi jó dohányfüstöt és az olajfestékét, ami mások szerint már beleivódott a bőrömbe, még fürdés után is árad belőle. Most nem érzi a fűszagot. Szeretném, hogy ezt észrevegye, egy kicsit még az arcába is üvölteném, de nem gyűlöletből. Nem is akarnám, hogy megijedjen tőlem. Azt hiszem, igazából nem is neki akarok üvölteni. Csak magamnak.
Én is megérzem ám az ő illatát. Ugyanaz az illat, mint eddig mindig, ugyanaz az édes Emily, sokszor bújtam ide, ha baj volt, és emlékszem... hogy mindig ugyanez az illat volt, és egyszeriben megnyugszom egy kicsit pár pillanatra. Baromira hiányzott. És ezt ki is kéne mondanom.
- Hiányoztál. - Motyogom, és közelebb vonom magamhoz. Nem, őt akkor sem engedem el, ha hülyeséget csinál. Én is csináltam hülyeségeket, és most mégis itt van. Akkor sem engedném sehova, ha kiderülne, hogy az összes exemtől van egy gyereke.
Miközben ölelem, felszusszanok, jó ez az illat. Csak egyetlen másodpercre pillantok fel Adrianre, pont úgy, ahogy ő is nézte a sápadt arcom, miközben a húgom fejére puszilt. Csak egy pillanatra. Mikor végül mégis lehunyom a szemem, akkor hallom meg a húgom hangját. Szorosabban zárom össze a szemhéjaim.
- Ems... - nyelek egyet, szorosabban vonom magamhoz. - Küldd haza... légyszi. - Próbálom olyan finoman, ahogy csak lehet. Mert ha most tényleg... Akkor majd elfogadom, leszek én a tanú is vagy nemtom', de most... Most csak gyomorszájon rúgnám vagy kiabálnék, vagy én is átkapcsolnék sziszegő kígyóba, de Emily előtt többé... Nem akarok... És különben is, miért kell egy év után... rögtön Blackkel kezdenünk? Miért nem lehet csak úgy meginni egy teát...

Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 21. 14:08 | Link

Édeseim

Szinte érzem, ahogy megnyugszom, ahogy a szívem lassan vissza vándorol a helyére. Nem vagyok teljesen nyugodt, talán nem is leszek, hiszen én az első lépés vagyok, Adrian a második. Sokat lendít a magabiztosságomon az, hogy nem látom az arcukat, hogy nem látom, mi játszódik le közöttük abban a néhány másodpercben, ami közben én elveszek Cole-ban. Ami csodás, az, hogy nem érzem már, hogy bármilyen tudatmódosításon átesett volna, nem érzem, sem rajta, sem a mozdulataiban, hogy fűvel vagy keményebb drogokkal próbált volna segíteni magán. Talán ez az egy év mind a hármunk életében jelentős változásokat hozott. Talán képesek vagyunk úgy viszonyulni egymáshoz, mint korábban. Rengeteg lelkierőt gyűjtöttem a napokban, annak érdekében, hogy bármi is legyen ma itt, felemelt fejjel és egyenes gerinccel, őszintén örülve neki, elfogadjam.
Sosem voltam gerinctelen, tévedés ne essék, de gyűlöltem már. Magamat, amiért voltam olyan gyenge, hogy beleszeressek valakibe, aki máshoz tartozott. Gyűlöltem az embert, aki a tükörből nézett vissza rám, szívem szerint lehántoltam volna a saját bőröm, ha megtehetem, és újjászülettem volna. Újjászülettem. Hosszú idővel, nyúzás nélkül, elfogadva azt, hogy néha a sors felülír. Felülírt pár napja is, amikor Adrian mellett fekve a koszos földön, rájöttem, hogy nem múlt el az, amit korábban éreztem.
- Kérlek, hadd maradjon egy kicsit. Nagyon fontos lenne.
Nem akarom elmondani, hogy miért. Nem akarom, hogy értse miért, nem akarom, hogy bármelyikük is ráeszméljen, miért kellett ez. Nem is gondolok rá, hogy igazából miért kértem meg Adrian-t, hogy ma kísérjen el. Az érzéseim ellen csak úgy nem fogok küzdeni, de van az az ok, amiért meg kell tennem. Ha köztük bármi lehetne még, nem akarom felvetni azt, hogy köztünk is lehetne. Nem szabad ennyire önzőnek lennem. Pedig, ha belegondolunk, már maga a szoknya is… felkérés arra a bizonyos keringőre.
- Kérlek.
A tekintetét keresem, szinte könyörögve nézek rá, nem is szinte, határozottan könyörögve. Eltelt egy év, rengeteget változtunk mind. Ellépek Coletól egy lépést, pontosan közöttük állok. Lépés közben megfogom Cole kezét, ujjaimat ujjai közé mélyesztem, és alkarján végigsimítva, Adrian ujjai közé is befurakodom, szorosan tartva mind a kettőt.
- Beszélgessünk. Van miről. Muszáj kérdéseket feltennünk egymásnak, és muszáj megválaszolnunk őket. Ha most innen bárki is elmegy, az csak haragot szül, mindenkiben.
Tekintetemet kettejük között járatom, ami nem lesz hálás holnap, ha sokáig állunk így, komolyan nézek rájuk, és csak remélem, hogy nem tud egyik se nekem mondani erre. Csak beszéljük meg, mondjuk ne a folyosón, hanem bent.
- Ha beengedsz, főzök nektek vacsorát, kiváló új receptjeim vannak.
Igen, annyira nem gondoltam egyikre sem az egy év alatt, hogy tele van a fejem olyan kajákkal, amiket mind a ketten nyugodtan fogyaszthatnak. Remek elterelés volt.
- Hoztam alapanyagokat és eszközöket is.
Tértágítás, köszönjük varázsvilág.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. március 21. 14:09
Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2019. március 22. 22:35 | Link

Ems & Cole

Szeretném képen röhögni Coltont amiatt, amit látok az arcán, amit látok a biztonságosnak vélt koponyája belső, elrejtett zugaiban. Nem tudnám pontosan megmondani, mégis mire vártam tőle - leginkább semmire, egy ideig jobban ismertem őt saját magamnál, mégis, mélyen, belül, amikor átléptem a társasház kapuját, többre számítottam.
Hogy gondolhatod még mindig azt, hogy minden tettem rólad szól?
Szinte hallom a fülemben lüktető vérerekben dörömbölni a kérdést, szinte attól félek, hogy az erejétől meghallja ő is, Emily, hogy észrevétlen, tudattalanul, hangosan ki fogom mondani, és akkor lebukok, mint valami rosszban sántikáló gyerek. Ha tehetném, soha nem engedném el Emily kezét, a saját, meleg tenyerembe láncolnám őt, elrejteném magammal, és elbújnék én is őbenne, ha úgy érezném, arra van szükségem. Most is erre lenne szükségem.
Hazugság lenne azt állítani, hogy elfelejtettem mindent, ami mi voltunk. Emlékszem, minden lopott pillantásra és érintésre, a suttyomban elsuttogott szavakra, a titkos találkozásokra, és, hogyan dagadt a mellem a büszkeségtől, akárhányszor úgy döntött, megfogja az utcán a kezem, és nem is akarom elfelejteni, hiszen én tettem, én akartam, és én szerettem. Elárulnám önmagam.
Az embernek viszont meg kell tanulnia, és, azt hiszem, akkor válik csak igazán felnőtté, kortól függetlenül, amikor ezt megérti, hogy bármennyire is szeressünk valamit, valakit, az lehet káros, a káros kapcsolatokat pedig el kell vágni, bármennyire is legyen az fájdalmas. Ahogy egyszerűen elfogadnia dolgok létezését is lehet úgy, hogy ne mosolyogj hozzá tele szájjal.
Lehunyom szemeim, még utoljára beszívom Emily illatát, mielőtt elengedném őt, és egy pillanatra a karomba kell markolnom, ahogy tekintetem összetalálkozik az ajtóban állóval, Emily feje felett. Annak ellenére, hogy még mindig a fizikai erőszak ellen vagyok, annak ellenére, hogy megígértem neki az első olyan meccsem után, amin ott volt, soha nem fogom megütni őt, most, hogy nem tekintek rá elvakultan, megérdemelne egy-két pofont - nem azért, mert a szemeim előtt sajátítja ki a húgát anélkül, hogy az érintett ebből bármit is észrevenne, nem, azért, mert az talán kiütné a fejéből azt a kurva nagy önzőséget. Megnyalom alsó ajkam, hitetlenül-rosszallóan csóválom meg még fejem - pontosan tudom, mit akarsz ezzel elérni - felé, mielőtt ismét elfordítva azt köszörülném meg torkom.
Elég lesz, Emily. Ne hagyd magad kihasználni valaki másért.
Hagyom, hogy megfogja a kezem, egy pillanatra elhúzva szám szélét meg is szorítom az övét, ismét, mielőtt kihúznám ujjaim az övéi közül. Nem az érintésével van bajom, sőt, viszont a jelentése, a gesztus értelme magában hordoz egy olyan súlyt, ami átlépné azt a határt, amit a visszatértemkor húztam magamnak, mindenek előtt a saját, majd mindenki más érdekében. Tekintetem Ems arcáról Coltonéra csúszik, állkapcsom megfeszül, ahogy megemelem szemöldököm.
- Beszélgessünk - bólintok rá szárazon, kézfejem a nadrágom zsebébe dugom, fejem oldalra biccentve, ahogy visszafordulok a lány felé. Nem fogom kimondani, hangosan feltenni a kérdést, hogy miért kell nekem itt lennem, de érzem, hogy ott mozog kettőnk között, ahogy szemeim az övéibe fúrom. Előhúzok egy doboz cigarettát ajkaim közé csípek egy szálat, de egyelőre nem gyújtom meg, megemelve fejem fogom két ujjam közé, végighúzom, elemelem.
- Miről szeretnél beszélgetni, Tündérke?
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2019. március 23. 00:15 | Link


Budapest VIII. | Műhely | szombat, kora este

Látom, hogy ideges. Azért ezt még észreveszem. Akkor is ideges volt, még régen néha, és azt is láttam - meg azt a folyamatos szomorúságot, hogy szinte mindig könny csillogott a szemében, még akkor is, ha épp röhögött valami hülyeségen, amit én csináltam. Mindig láttam Adrian szemében, hogy valójában mást érez, mint amit mutatni akar. Ez örök tulajdonsága, úgy néz ki, most sem változott még. Mikor megölelem a húgomat, ideges lesz, mintha... mintha nem lehetne. Le kell hunynom a szemem, hogy csak Emsre tudjak koncentrálni, mert igenis baromira hiányzott, és itt van ez a harmadik szempár, aki figyelemmel követi óvón minden mozdulatom, mintha tőlem kéne megvédenie. De nem akarom, hogy ezt elrontsa - és mégis. A rohadt életbe, hogy régi szarokkal kell foglalkoznom, nem akarom, nem megy. Nem hiába nem kerestem. Ha akart volna valamit, megtette volna ő. De nem, nem engem keresett. És itt most azzal van a gáz, hogy a húgomat. Felőlem akárki mást kereshetett volna magának, aki mondjuk nem a rokonom vagy Louis.
De Emily tudja, hogy őt szeretem, azt mondjuk talán már nem biztos, hogy amióta nem beszéltünk, folyamatosan gyötört, hogy nagyon elcsesztem, mikor baromira nem az volt a célom. Nem akartam neki ártani. Ő az utolsó ember, akinek ártanék, de sikerült, és most, hogy itt van, el sem akarom engedi a kezeim közül. És most kérlel, és hogy mondj valakinek nemet, aki még most is hajlandó energiát feccölni beléd, most, mikor már úgy volt, hogy minden hidat felégettem magam mögött?
- Ems... - kezdek azért finoman ellenkezni, de mikor könyörgöve néz rám, csak lesütöm a szemem és sóhajtok. Annyira nem akarom ezt. Adrian jelenléte minden pillanatban arra sarkall, hogy csak kibontsak egy üveg bort, aztán még egyet, meg még egyet, aztán valami hülyeséget csináljak, mondjuk felhívjam őt, vagy elmenjek egy buliba, és ne is tudjak magamról. Minden pillanatban érzem, hogy valami nem történik meg, aminek meg kellene történnie.
- Emily... - mondom halkan ismét, ekkor pedig megfogja a kezünket, mire a földbe gyökeredzik a lábam. Adrian húzza el először az övét, nekem meg az jut eszembe, hogy ez most olyan volt, közvetetten olyan volt, mintha egymáshoz értünk volna, amitől a gyomrom agresszív bukfencet vet. Én csak lepillantok a kettőnk kezére, mert nem engedtem el a húgomét, így már nem érzem szükségét.
Teljesen földbe döngölve érzem magam, mint akit módszeresen kínoznak valamivel, de ő nem direkt csinálja, Emily. Jót akar. Biztos vagyok benne, biztosnak kell lennem. Adrian hangját hallom meg, azon kicsit meglepődök, amit mond - csak akkor pillantok fel, mikor meghallom, hogy "Tündérke". Nyelek egyet. Ez most nem fog nekem jót tenni. De eddig egész jól ment. Ha ez az egész szarul végződik, simán visszaeshetek. Megdörzsölöm az arcomat. Nem akarok Adrianhez beszélni.
- Persze, beszéljünk - adom meg magam a húgomnak, gondterhelten túrok bele a hajamba. Nem lesz ez így jó, rohadtul nem lesz jó. El fogom cseszni. Úgyis el fogom cseszni, és akkor majd megint a saját f***ságom miatt... el fogom cseszni.
Aztán mikor Emily vacsorát ajánl, rápillantok. Hát persze, neki fogalma sincs arról, hogy mik történtek velem az elmúlt évben - hogy állandó lakhelyemmé vált a Műhely, hogy apával se nagyon beszélek, és nagyjából izoláltam magam a külvilágtól.
- Már itt lakom, Ems. - Mondom, próbálok valami mosolyt erőltetni az arcomra. - Van lábosom, meg ilyenek. - Nyelek egyet. Adrianre pillantok egy röpke másodpercig. Már lepett meg a Műhelyben, akkor látta az első kiállításanyagomat. Megfeszülnek az izmaim.
- Épp... festettem... - adom tudtukra a nyilvánvalót. - De... akkor... gyertek be.
Megfordulok, még mindig feszesen indulok be a lakásba. Odabent tényleg mindenhonnan én nézek vissza, és remélem, nem kell elmondanom, mennyire szarul érint, hogy Adrian ezt fogja bámulni, azt, hogy rohadtul nem vagyok rendben, vagy legalábbis nem voltam. Minden képem kint van, amit tavaly ősszel elkezdtem.
Odabent egy viseletes, de kényelmes háromszemélyes kanapé van egy dohányzóasztallal, rajta egy laptop, szól a zene - hamutál, persze, örök társam, meg személyes kis szarok, egy óra, meg ilyenek, egészen berendezkedtem. Biztos meglepődnek majd, hogy ilyet is tudok, bútorokkal együtt élni, saját lakásban. Még úgy is tűnhet, hogy összeszedtem magam, kivéve az üvöltő arcomat a nappali falain.
- Kértek valamit? Nemtom... Kávét, vagy valamit. - Kérdem, de ekkor már a konyha felé indulok, nem akarok ugyanis szembesülni az arcukkal, mikor meglátják a képeket. Akkor is hozok valamit, ha nem kérnek.
Utoljára módosította:Allan Colton Fisher, 2019. március 23. 00:15
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 23. 00:39 | Link

Édeseim

Valahogy mindig itt kötök ki, középen. Ha felnőtt filmes karrierbe fogtam volna, nyilván ezt a pozíciót elég jól megfizetnék, de nem kezdtem, és nem is annyira hálás feladat. Mindig valahogy ott kötök ki, hogy én vagyok a villámhárító. Remek! Remek és reménykedek, egészen addig, amíg nem érzem Adrian szorítását. Valahogy érzem, és tudom, hogy mi következik ezek után: elenged. Elengedte a kezem, és én nem kaptam utána, csak szomorúan felpillantottam rá.
Tudom, hogy nem szép dolog ilyet csinálni, de egyszerűen nem sok olyan embert ismerek, aki abban a helyzetben lenne, mint én, pedig esküszöm, ha lenne egy ilyen önsegítő kör, akkor platina kártyás tagságim lenne az összes extrával. Egyenpóló, kitűző, alkarra varratott jelmondat, minden, csak tudjam jól megoldani a nyűgjeimet. De mivel még nem jött szembe sehol a “Reménytelenül szerelmes vagyok egy srácba, aki a bátyám exe és egy éve nem gondoltam rá pont com”, ezért nem tudom máshogy megoldani a helyzetet, csak, ahogy én gondolnám, hogy meg kellene oldani.
Fogalmam sincs amúgy, hogy most megint mi van, fejen pörgök csak és próbálok egyetlen pontra koncentrálni, hogy ne hányjam el magam a zűrzavartól. Én érzek mindent, amit eddig éreztem, a pillangók a helyükön vannak, a szívem olyan hevesen ketyeg, hogy szinte belerobban a kattogásba, az elmémben megvannak a csöpögősen nyál és illetlenül mocskos pillanatok is, de most mintha éreznék valami mást is: szikrákat. És fogalmam sincs, hogy ezek a szikrák valósak-e, vagy csak az elmeháborodottságom kezd egy új szintet megütni. Úgy tippelem az utóbbi, de azért arra mégsem kérdezhetek rá. El is képzelem, hogy mennyire kínos lenne a beszélgetés.
~ Te Édri, látod te is a köztünk pattogó szikrákat, vagy csak én estem túlságosan pofára?~
A gondolatomra szívem szerint felnevetnék, de inkább csak lehunyom a szemem, és elmosolyodom. Nem, nem akarok önző lenni, és nem, nem akarom őt elveszíteni. Ha csak a barátom szeretne csak lenni, elfogadom, különben sem a lány dolga, hogy kezdeményezzen, modern világ ide vagy oda. Én meg még csak azt sem tudom, hogyan kell kezdeményezni, mert próbáltam ezt a hajdobálást, de nem igen jött össze, legalábbis a tükör előtt nagyon bután néztem ki. Nem akarom egyikőjüket sem elveszíteni, és nem fogok közöttük választani. Ha ők nem is lesznek jóba, engem akkor is úgy kell elfogadniuk, hogy a másikkal együtt járok, pakkban. Vagy együtt, vagy egyikünk sem.
- Beszélgessünk az elmúlt évről!
A lehető legtöbb lelkesedés, ami egy emberben lehetséges, most bennem megvan, és fellelkesülök, hogy mint a ketten benne vannak ebben. Csak töltsünk egy kis időt hármasban. Befelé menet hátrapillantok Adrianre, így valószínűleg ő veszi észre előbb a képet, csak utána én, és olyan szinten megdöbbenek rajta, hogy megtorpanok. A bútorok létezése csak később jut el a tudatomig, vagy nem is tudom, hogy eljut-e, minden elhomályosul Cole festmény arcát látva. A szívem összeszorul, és hirtelen önt el a pánik. Eddig mindig mindent le tudtam reagálni, de ezt most mégsem, érzem, ahogy a vonásokat nézve, egyre jobban omlik össze a belső világom, a belső békém. Nem is tudom, hogy mit hittem, csak mert nyolc hónapra kizártam a gondjaimat, csak mert boldog voltam, megváltozik mindenki élete, és mindenki boldog lesz? Ostoba vagy, Emily, az a te nagy problémád.
- Megmagyarázom!
Most jut eszembe, hogy Adrian ott áll mellettem, a tekintetünk találkozik, és tudom, hogy látja benne a riadalmat, amit a kép okozott. Riadt vagyok, mert nem akarom, hogy ez legyen, hogy a bátyám ide kerüljön vissza, és azt hiszem, éppen most vezettem vissza erre az útra. Talán nekem nem jár az efféle boldogság, hiszen bűnös dologra vágyom, a saját testvéremhez tartozott az, akihez én most tartozni szeretnék. Talán éppen ezért történik mindez, mert rossz és romlott ember vagyok. Így csap vissza a karma, egy olyan lelket bánt, aki az egyik legfontosabb nekem.
- Kérlek, segíts.
Suttogom Adriannek, mielőtt visszafordulnék a képhez. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, hogy miért segítsen, hiszen az én bűnöm, nekem kellene ezt valahogy megoldani. Elsápadtam, érzem, mégis igyekszem megemberelni magam, színt hozni az arcomba, és elindulok Cole után.
- Ugyan, ne fáradj, ül le, én főzök, ti meséltek, meg én is mesélek. Képzeljétek, megtanultam lovagolni. Eléggé féltem tőle, de most már nagyon jól megy.
Közben, hogy ne kelljen rájuk néznem, vagy a képre gondolnom, kipakolom a hozzávalókat, felfogom a hajam egy laza kontyba, és megmosom a kezem. Nem, még nem jutottak el a bútorok az elmémig, csak valahogy a saját őrült gondolataimat akarom elzárni. Egy év rengeteg idő, és bele se gondoltam, hogy mi történhetett volna akkor, ha mondjuk a bátyám meghal, én pedig lehet, hogy meg sem tudom, csak amikor úgy döntök, már jöhet ez az időszak az életemben, már el tudom viselni. Az ajkaimat összepréselve nagyon próbálok rákoncentrálni arra, hogy ne az ujjamat, hanem a zöldséget vágjam.
Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2019. március 23. 16:31 | Link

Emily & Cole

Valahol elég aggasztó, hogy - mióta is lehetek itt? öt perce?  - máris a hobbimnak érzem gondolatban kijavítani Cole gondolatait, szinte már kényszeresen pontosítgatva, vagy gúnyosan kacarászva magamban, amiért tényleg ennyire gyerekesnek gondol.  Szegény, szegény Colton. Épp csak most nevezett aljas, csúszó mászó árulónak, kígyónak, mégis neki kell lehunynia a szemeit, neki kell áldozatként tetszenie a húga előtt, hiszen ő nem tehet semmiről, őt mindenki csak bántja. Akaratlanul felszusszanva forgatom meg szemeim, elfordítva fejem nézek ki egy félig poros ablakon, rágni kezdem a szám széléről a bőrt, csak, hogy valamivel levezethessem a koponyám belülről feszítő ideget, amit a kétszínűsége okoz. Borzalmas ember vagyok, amiért képes vagyok valóban ezt gondolni róla, amiért képes lennék ki is mondani, hiszen szerettem őt, ez pedig rólam is elmond egy vagy két dolgot, mégsem vagyok képes másként vélekedni róla. Nem sajnálom.
Persze, mást azért sajnálhatnék. Ha nem lennék folyamatosan a fejébe mászva is tudnám, mire gondol, elég csak elnéznem a háta mögött elterülő barlangra, majd vissza rá, hogy érezzem, összeszedte magát, próbálta összeszedni magát, de ha most, ezután, valami történne, azért csakis én, nem Emily, nem ő, nem az alkalmi vagy a kevésbé alkalmi szeretői lennének a hibásak – vagy, legalábbis a hibáztatottak -, hanem én. Ehhez mindig is nagyon értett. Hibáztatni. Másokat hibáztatni a saját tettei, a saját döntései miatt, majd visszahízelegni magát a kegyeikbe, ha rájött, mégsem unta még meg őket.
Még mindig szeretném lenyúzni az arcom. Sok mindent szeretnék, nyilván, mondjuk hátra fordulni és lelépni addig, amíg Emily hátra nem fordul, és észre nem veszi a menekülési szándékaim, vagy, beleverni párszor a homlokom a falba, hogy mi a fasz, tényleg, haver, mi a fasz van már, de ehelyett csak nézek rájuk, valami mosolykezdeményre húzom szám szélét, amikor találkozik tekintetem a lányéval, de a szemeim,azok véletlenül sem mosolyognak vele. Tudja, hogy nem akartam eljönni, nem akarok itt lenni, és megértem, hogy ez neki mennyire fontos, mégis, nem lehetett volna valahol máshol? Mondjuk egy kávézóban? Bárhol, ami nem ennyire személyes, ami nem érezteti velem közvetetten, hogy újra belegyalogolok valaki életébe, akiéből egyszer már, erővel, kisétáltam? Persze,nem haragszom rá, nem is éreztetem ezt vele, but still.
Felhorkanva csóválom meg fejem. Az elmúlt évről! Pontosan az elmúlt évről szeretnék beszélgetni Allan Colton Fisher társaságában.
- Emily – sóhajtva ingatom meg nemlegesen fejem. Már most, eleve erőltetett az egész, de jó, legyen, tegyük fel, hogy a kedvéért bemegyek azon az ajtón, leülök, és némán aszisztálom az egymásra találásuk, hajlandó vagyok megtenni, ha ő ettől lesz boldog, de akkor sem fogok csevegni a bátyjáról arról, miért mentem, hova mentem, és mit csináltam. Egyszerűen csak nem. Persze, pont ezt gondoltam és mondtam akkor is, mikor megfogta a kezem, és elmondta, hova megyünk, mégis itt vagyok.
Felpillantok, ahogy ő hátranéz rám, és automatikusan nyúlok a keze után, hogy kicsit így is tartsam. Balom az arcára simítom, füle mögé igazítok pár hajszálat, hogy ne zavarják a bőrét, barna szemeim az övéibe fúrom.
- Nem lesz semmi baj, rendben? – a gyógyítás egyik legfontosabb szabálya, hogy soha ne ígérj ilyet, mégis, megteszem, ujjaim hátával simítom meg az arcát, lehunyva szemeim adok egy csókot a homlokára, mielőtt tovább engedném, és csak az után lépek be utána. Hüvelykujjammal megsimítom kézfejét, ahogy megtorpan, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj.Először Colton után pillantok, majd a festményre, majd újra Emily arcára, magammal húzva őt dőlök hátammal az előszoba falának, hogy valamivel alacsonyabb szintre kerüljek.
- Tudod, milyen ő, Emily – le se véve róla tekintetem suttogok,szeretném, ha képes lenne kizárni a festmények súlyát, szeretném, ha ki tudná verni a fejéből, szeretném, ha nem lenne rá ilyen elementális hatással a testvére végtelen önzősége.
- Ne figyelj rájuk, rendben? Bízz bennem – nagy dolog ilyet kérni, hogy ezen a helyen bízzon bennem, de képtelen vagyok mást mondani. Aprót tolok rajta, hogy induljon el, hallgatom a csicsergését, ahogy erőlködik, miközben lehúzom a cipőm, kiropogtatva ujjaim lépek beljebb, és csak futólag nézek szét. Véletlenül sem ülök le.
- Ó, tényleg? – tekintetem végigfut az egyik vásznon – nem változott semmit -, mélyet szusszanok a festékszagba, újra ajkaim közé véve a cigarettát, csettintve gyújtom meg azt – félreértés ne essék, nem lettem hirtelen piromágus, de a nonverbális varázslás egyik legjobb tulajdonsága, hogy képes vagy puszta kézzel csinálni dolgokat, egy cigaretta meggyújtása pedig már-már rutin.
- És mit csináltál még, Ems?
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2019. március 23. 17:59 | Link


Budapest VIII. | Műhely | szombat, kora este

Mindig is... csodáltam Emilyt egy csomó dologért. Rohadt nagyzolós ezt mondani, hogy csodáltam, meg az ilyenek amúgy távol állnak tőlem, de Emsnek egy csomó olyan dolga van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az, hogy rohadt erős, hogy mindig mindent megtesz azért, amit ő a legjobbnak gondol, ezek olyan elvitathatatlan tulajdonságok, amik bennem például sosem voltak meg. Az is sajátja, hogy bármiről képes úgy beszélni, mintha a világ legjobb dolga lenne. Mikor kicsik voltunk, arról is tudott, hogy le kéne dobnom magamról húsz kilót, és ez rohadtul megkönnyítette.
Most nem könnyíti meg. Hogy beszéljünk az elmúlt egy évről? Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra, úgy, hogy Adrian is itt van, nem akarom. Elmondok én Emilynek bármit. Ha csak ő lenne itt, még időm is lenne, hogy úgy fogalmazzam meg, hogy ne aggódjon miatta túlságosan, vagy csak annyira, amennyire természetéből fakadóan amúgy is aggódna. Így viszont nem tudnám átgondolni. Meg amúgy sem akarom, hogy más is hallja.
Inkább csak kimegyek a konyhába, előveszek három bögrét. Egész sok bögrém lett egyébként, Míneának szórakozása volt, mikor beköltöztem, hogy cipelt nekem az Ikeából cuccokat, vagy elmentünk együtt baromkodni meg fetrengeni a kihúzható kanapékon. Mindegy, a lényeg az, hogy mindenféle van, és hármat veszek elő. Emily nem követ rögtön, de most nem is kérdezek utána, hagyok időt neki. Felrakok egy teavizet forrni. Én majd keverős kávét iszom.
- Teát vagy kávét? - kérdezek ki, mikor még mindig csendesek. Remélem, azért nem temettek el már fejben, és nem épp a sírfelirathoz legjobban mutató betűtípuson gondolkodnak.
Ugyan, hagyd csak, és a húgom már sürög-forog, mintha észre sem venné, hogy mennyire más ebben a lakásban minden. Összepréselem az ajkaim, aztán valami furcsa mosoly lesz úrrá az arcomon. Ha nem feszélyezne annyira, hogy itt van egy árnyék a nappalimban, akit igyekeztem annyira mélyre eltemetni, amennyire csak lehetséges volt, talán még fel is nevetnék azon, hogy milyen serény, édes húgom van.
- Egy teát azért csinálok. - Motyogom, mert nem lenne könnyű most tétlenségben csak ülni a kinyitható széken az asztalnál. Várom, hogy forrjon a víz.
Ems fecsegni kezd, Adrian alakja pedig megjelenik a konyha ajtajában. Másfelé nézek, a húgomra. Kész nő lett, eddig is az volt, de most máshogy is öltözik, mint régebben. Lefogyott. Sokkal vékonyabb az alakja, pedig mielőtt elment is nagyon jól nézett ki, most viszont kicsit más... Teljesen máshogy festeném le ezt az Emilyt, mint a régit. Ezzel próbálom elterelni a gondolataim Blackről.
Lovagolni tanult, mire én hümmögök, mint aki felfogta, amit mondtak neki. Bólintok is. Fasza lenne, ha mondjuk meg mernék szólalni.
- Az jó - mondom bénán, de Ems, remélem tudod, hogy ez nem azért van, mert nem vagyok kíváncsi rá. - H-? - Kezdeném el, de ekkor Adrian szólal meg. Összezárom az ajkaim. Rágyújtok inkább.
Mikor Black ismét kérdez, próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy minden mondata olyan, mintha lemaradtam volna valamiről - valamiről kettejük közt, és nem is értem, hogy miért kérdez vissza, ha egyszer együtt vannak. Vagy mi van. Nem tudom, mi van. De majd úgyis elmondják, gondolom. A lényeg az, hogy gyűlölök minden olyan pillanatot, mikor azt érzem, hogy Adrian könnyebben teremt kapcsolatot a húgommal, mint én - mintha valamiféle idióta szeretetverseny lenne. Pedig olyan, mintha nem is szándékosan csinálná, és mégis fosul érzem magam tőle.
Inkább csak megvárom, hogy Emily válaszoljon a kérdésre.
Felforrt a teavíz. Utána mozdulok.
Utoljára módosította:Allan Colton Fisher, 2019. március 23. 18:01
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. március 23. 18:18 | Link

Édeseim

Érzem, ahogy bizseregni kezd az alsó ajkam, ahogy Adrian kimondja a nevem. Ez korábban is így volt, és valahogy nem változott semmi ezen a téren, más téren viszont, azt hiszem, továbbléptem. Már nem csak azok a gyermeki álmok jutnak eszembe, amikor Adrianre gondolok, hogy majd csak ülünk összebújva a kanapén, meg elpirulok, ha megfogja a kezem, már több, az egész testem reagál Adrianre, már nem csak a szívem dobban meg, de felhevül a bőröm, bizsereg az ajkam, és olyan gondolatok rohamozzák meg az elmém, hogy szinte már felmerül a gyanúm, hogy egy év alatt perverzzé váltam. A kezemet éri a keze, nézem őt, ahogy belépünk. Állandóan megérintjük egymást, napok óta ezt csináljuk, mindig van valami ürügy, és nem csak az én részemről, hanem az övéről is.
Némán bólintok párat, és elhiszem, hogy valóban nem lesz semmi baj. A csókja égeti a homlokom, ellazítja megfeszült izmaimat, az arcom látványosan kisimul. Szeretnék a karjába omlani, elbújni kicsit a kihívások elől, de látnom kell, egyszerűen meg kell nyugodnom, hogy azzal, hogy még mindig akarok tőle valamit, nem taposok bele olyanba, ami ezelőtt volt. Szeretem és akarom Adriant, most először bátran ki is merem jelenteni. Nézzen ostobának bárki, nem érdekel, vágyom rá.
Úgy lépek közelebb, hogy észre sem veszem, miközben hátát a falnak veti, arcunk hirtelen kerül közel egymáshoz. Ez lenne az első, de nem, így nem szabad megtörténnie, itt nem szabad megtörténnie. Ha valóban ő is ezt akarja, akkor meg fog, de nem most. Ahogy nézem a szemeit, hallom Cole kérdését, de nem tudok rá válaszolni, pedig a gondolataimban megfogalmazódik, hogy teát kérek. Nem iszok kávét, nem szeretem az ízét, a keserű dolgokat kerülöm, lopva megnyalom ajkaim, és az alsóba harapva bólintok.
- Bízom benned.
Nem mintha ki kellene mondanom, mindig is bíztam benne, az első pillanattól fogva, amikor először szembetalálkoztunk. Sosem árultam el őt, sosem szegtem meg a szavam, amit neki megígértem. Kötelék alakult ki közöttünk, sokáig azt hittem azért, mert olyan, mintha két bátyám lenne, de rá kellett ébrednem, hogy nem, ez valami más. Csak azt nem értem, hogy ha egy érzés képes nyolc hónapig csendben maradni, akkor miért bukkan fel egy szempillantás alatt intenzívebben, mint korábban.
- Tea, akartam mondani az előbb, hogy teát szeretnék kérni.
Közben persze jár a kezem, és nem merek körbenézni, mert félek, hogy egy újabb képet meglátok, és még a végén az ujjam is a vacsorában landol. Nem lenne szerencsés, azt hiszem, nem is alkalmas arra, hogy megegyék. Nem tudom, hogy ezt miért tudom, nem tervezek ilyesmit. Elfordulva egy tálért aztán megpillantom magam a falon, és szélesen elmosolyodom, csillogó szemekkel pillantok Colera, majd vissza képre. Odalépek hozzá, átölelve őt hosszan, kicsit ringatom magunkat, remélve, hogy nem fullad meg szegény a hirtelen jött Emily-öleléstől. Közben Adrian tekintetét keresem, és némán tátogok neki.
- Köszönöm.
Hogy itt van velem, hogy kitartott miattam, hogy kitart most is. Adok egy puszit Cole fejére, mielőtt visszalépnék az előző tevékenységemhez. Kezdek teljesen megnyugodni, és ebbe a nyugalomba érkezik meg a kérdés, ami anny annyira váratlanul ér, hogy nem gondolkozom, csak mondom az igazat, csak, hogy ne legyen csend.
- Meg rúdtáncoltam.
Igen, ahogy kinyitom a számat jövök rá, hogy nem mindig rossz az a csend. Nem is tudom, hogy melyikükre nézzek, de valahogy most érzem, hogy elönti a zavar az arcomat.
- Mármint sportként, a szobatársaimmal. Tényleg, sportként csak. Gyönyörű és nagyon nehéz sport. Egyszer eljöhetnétek megnézni, vaaagy ne, nem tudom, lehet kiakadnátok. Kiakadnátok, ugye? Kiakadtatok? Nem kerestem vele pénzt vagy ilyesmi. Merlinre, mondjatok valamit!
Vagy ne, lehet, hogy jobb lenne, ha nem mondanának inkább semmit.  
Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2019. április 13. 18:49 | Link

Emily & Colton
Do you still get blacked out too hard?
Do you still hate my guts? Baby that's fine


Épp csak egy pillanattal tovább ragad meg a tekintetem Colton arcán, ahogy Emily megszólal. Ha nem ismerném is érezném a belőle áradó, szinte már félelemszerű tartózkodást, amit a húga szavai kiváltanak belőle, viszont én ismerem Coltont, legalábbis egy éve még meg mertem volna esküdni arra, hogy én ismertem őt a legjobban. Tudom, hogy ez az egész nekem szól. Hogy előlem szégyelli, hogy miattam keletkezik gombóc a torkában, a gondolattól, hogy előttem kell beszélnie róla, hiszen Emily feltétel nélkül, vakon szereti őt, én viszont képes lehetek ítélkezni felette.
Megtenném?
Halványan elmosolyodva pillantok Emily-re, ahogy az ajtóban megállva vállam a falnak támasztom, karjaim összefonom magam előtt, bokáim lazán, szinte már lustán keresztezem, ahogy hallgatom őt. Valahol kifejezetten szórakoztat Cole kényszeres mozgása, mint egy hangya, vagy egy méh, folyamatosan csinál valamit, piszkál, mozognak az ujjacskái és feltűnően erőltetetten gondol valami másra, csak, hogy ne kelljen szembenéznie velem, ne kelljen hirtelen szembe találnia magát a ténnyel, miszerint még mindig itt vagyok. Ez persze úgy hangzik, mint azok az egoista gondolatok, amik szerint bármit is tesz a környezet, a benne megtalálható személyek, az rólam szól, és a megnevezett másoknak nincsenek személyes problémái, életük, kapcsolataik, gondolataik. De most nem erről van szó. Szinte vágni lehetne a levegőben, hogy nem vagyok itt szívesen látva, sőt, én is úgy érzem, hogy nem szeretnék itt lenni,mégis itt vagyok, és ezt már egyikőnk sem tudja semmissé tenni, bármennyire is szeretnénk.
Nem kifejezetten érzek bűntudatot amiért félbeszakítom. Nem kifejezetten érzek bűntudatot az érzésekért, amiket keltek benne - olyan ez, mintha tudat alatt épp bosszút akarnék állni valami olyan dolog miatt, amit ketten, közösen okoztunk egymásnak, holott soha nem ismerném be, hogy közösen bármit is tettünk volna. Nem arról beszélek, hogy letagadnék mindent, amit tettem, hogy hazudnék a múltunkról, sokkal inkább viszolygok a fogalom tartalmától, úgy, ahogy ő is viszolygott anno bárminek a felvállalásáról, és ennél jobban kétlem, hogy el tudnám magyarázni. Valahol, tudat alatt, bennem mégis feléled a versenyösztön, előbb találkoztam vele, mint te, előbb beszéltem vele, mint te, azért vagyok itt, mert ő megkért rá, holott fordítva is történhetett volna. Pedig nem akarom átvenni Colton helyét, nem akarok Ems testvére lenni, sőt. Egyszerűen csak jobb akarok lenni nála.
Halványan elmosolyodom, ahogy tekintetem találkozik Emily meleg, mogyoróbarna íriszeivel. Épp csak egyetlen mozdulat, amíg a vonásaim ellágyulnak, a megfeszülő izmaim kiengednek, és megingatom fejem, mintha nem jelentene semmit, hogy eljöttem, hogy még mindig itt állok, és nem fordultam sarkon az első adandó alkalommal. Pedig megtenném. Ha rólam szólna ez, akkor megtenném, és mindannyiunknak jobb lenne, leginkább neki, hiszen nem kellene két szakadék között egyensúlyoznia.
A válaszára elnyílnak ajkaim, kiszárad a szám, ahogy egy pillanatig csak hitetlenül nézek rá, mintha nem értettem volna egészen pontosan amit mond.
- Rúdtáncoltál. - csak, hogy tisztázzuk. Szinte meg se hallom a magyarázkodását, szemöldököm megemelkedik, rá, majd Coltonra nézek, végül újra rá, mielőtt nevetni kezdenék. Először csak csendesen, tenyeremmel eltakarva szám, félig elfordulva tőlük, majd egyre jobban, enyhén meggörnyedve, egészen addig, míg a vidámság keltette könnyek meg nem csillannak a szemeim sarkában összegyűlő vékony ráncokban.
- Emily. - mélyen felszusszanva csóválom meg fejem. - Hogy mit csináltál?
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek