36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 19:31 | Link

Drága bátyám, Cole
Otthon
Muzsika

Itthon lenni egyre nehezebb. Azt hiszem túl sok minden nem tetszik, és bár eddig is sok minden nem tetszett, nem akartam zavarogni, mert valahogy mindig mindenki úgy tekint rám, mint a „kicsire”, és én ehhez alkalmazkodva hallgattam is, Akkor nem zavart, meg nem akartam beleütni az orrom mások dolgába, mert nem illett hozzám, és bár most is így gondolkozom, már valahogy nem tudok csendben maradni. Utálom magam ezért, utálom, hogy érzem, ahogy bőgni tudnék, hogy érzem, ahogy minden porcikám üvölt, ahogy nem jó, nem vagyok jó helyen, nem vagyok jól.
A mostani szünetre nem akartam hazajönni, de apa kérte, így jöttem. Mert olyan jó, amikor mind együtt vagyunk. Nem hittem volna, hogy az én apámat, aki a józanság mintapéldánya, elönti a szentimentalizmus és minden kis apróságon sóhajtozni kezd. Tegnap átkutattam a papírjait, amíg nem volt itthon, feltörtem az irattartóit is, papírokat kerestem arra vonatkozóan, hogy haldoklik-e, de nem találtam semmit. Persze még nem nyugodtam meg, csak egyelőre nem találtam semmit, de ez nem jelenti azt, hogy akkor nem is fogom újra megkísérelni.
Viszont ez nem ma fog megtörténni, mert Cole-nak „vendége” van. Ketten vagyunk csak itthon, pontosabban hárman, de fogalmam sincs, hogy ki a harmadik, és nem is nagyon érdekel, csak a feltámadó dühöm és a kicsorduló könnyeim. Gyűlölöm ezt az állapotot, hogy ez ennyire érzékennyé tesz. Kezdek teljesen becsavarodni. Most is, mikor az ágyamon fekszem, csak hallgatom a szomszéd szoba zajait, és igyekszem leküzdeni a feltörő érzéseimet.
Nincs kedvem kimozdulni, de már valahogy a négy fal között sem érzem magam biztonságba, hiába próbálok zenét hallgatni, olvasni, nem tudok kikapcsolni. Végső mentsvárként a csellómat veszem elő, és bele se gondolva kezdem játszani az első eszembe jutó dallamot.  
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 30. 19:32 | Link


A Tinder a világ legkönnyebb dolga. Csak benyomom, percek alatt lehet találni bárkit. Mostanában szoktam használni, mikor egyszerűen... annyira sem tudom megerőltetni magam, hogy elmenjek egy szórakozóhelyre. Vagy mikor nincs energiám emberek közé menni. Persze, sok ismerősöm van. Sok ilyesmi ismerősöm. De most nem akarok ismerős arcokat. Néha már túl sok van belőlük.
Kedvelem az úszókat. Egy izmos váll sosem hátrány, nem? Na ugye. Szerintem is. Mostanában néha beleakadok pár úszóba, bár a legtöbben med schoolban vannak, mindenféle cserediákok meg ilyenek. Meg színészpalánták. Igazából who cares.
Azért nem a Műhelybe mentem, mert kivételesen nem volt kedvem. Ha már nyár van, és apánk rájött, hogy én is élek még annak ellenére, hogy a legtöbbször nem alszom otthon - sőt, még az is tudatosult benne, hogy befejeztem a sulit -, akkor már igazán lehetek itt. Hát, mondta, hogy legyek itthon. Nekem meg aztán olyan mindegy, mikor épp valami mittomén' hány órás műtétet csinál, hogy melyik matracot használom.
Szőke. A szőke hajtincseket látom magam fölött, a külvilágra már nem is nagyon figyelek. Nem igazán zavarja, hogy egy kicsit pirosabb a szemem, mint rendesen, de tulajdonképp engem sem. Ez még délelőttről maradt, már alig érzem. Amúgy sem akadályoz semmiben. Most, hogy már nincs a suli, eléggé szabados a napirendem, amikor épp nem melózok.
- Mi a...? - kapja fel a fejét az illető, mikor egyszer csak... megszólal valami zene. Innen, a szomszéd szobából.
- A húgom játszik, ne törődj vele - sóhajtok, a fejemet visszahajtva az ágyra. De most már hallgatom is egy kicsit a zenét. Olyan ez az egész, mint egy film - tényleg, pontosan olyan. Látom magunkat kívülről ezzel a zenével, és biztos vagyok benne, hogy ez pontosan egy elb****ott művészfilmbe illik.
Pár perc múlva már csak kilép a szobaajtómon, miközben én rágyújtok, az ágyon fekve.
- Ja, neked is szia - mormogom, de már csak az ajtócsapódásom zaja felel. Hogy őszinte legyek, nem tudom a nevét. Azt gyanítom, ő sem az enyémet, de legalább annyit megtett, hogy angolul beszélt. Bár azt elég szarul csinálta.
Ahogy kicsit összeszedem magam, a vállamra csapom a törölközőt, majd otthoni gatyában kislattyogok a fürdőig, aztán lezuhanyzok. Ez azért nem megy túl gyorsan, de mindegy. Az tuti, hogy nem akarom valami idegen szagát magamon érezni, még akkor sem, ha csak pár percig volt itt. Heh. Fura vagyok néha, nem?
És egészen fura hatással van rám, amit a húgom játszik. Mindig jó hallgatni a zenéjét, szoktam rá festeni is régebben - de még mennyiszer! -, most más. Valahogy. Ez a zene. Egy égő cigarettával a kezemben állok meg Emily ajtaja előtt. Kopogok, aztán benyitok.
- Hi - motyogom. - Ne játszd ezt, szarul érzem magam tőle. - Nem, most nem bunkó voltam. Csak mondtam, tényként - de a húgom ismer talán egyedül annyira, hogy tudja, mikor mondok valamit sértésből, és mikor csak úgy. Azzal is tisztábban van, hogy fogalmam sincs a legtöbb esetben, hogy hogyan kell udvariasnak lenni és nem egy gerinctelen taplónak. Szóval most tényleg nem csesztetni akartam.
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 20:08 | Link

Drága bátyám, Cole
Otthon
Váltás
Második zene

Sikerül teljesen kizárnom mindent. Amikor pedig azt mondom, hogy mindent, akkor tényleg mindent. Az egész környezetem eltűnik, mintha egy buborék venne körül. Egy hangszigetelt, csendes, zug, ahol semmi és senki sem bánthat. Egészen addig jó, amíg Cole be nem nyit, én pedig ösztönösen fel nem pillantok rá, pedig nem akarok, Isten látja lelkem, nem akarok felnézni rá. Nem akarom, hogy lássa, hogy sírtam, és azt se, hogy haragszom rá. Ahogy látom őt, megint elönt az a méreg, amit iránta érzek. Gyorsan le is hajtom, a fejem, a hajammal takarva az arcom, remélve, hogy nem fedezett fel semmit. Az ajkaimat összepréselve hunyom le a szemem, és igyekszem visszafojtani a eltörekvő könnyeket.
- A cselló nem az örömödet meséli el.
Végül mégis elkezdek játszani, először nem is tudom, hogy mit akarok, végül mégis ráállok fejben. Általában csak játszom, sosem éneklek, ha már is ott van. De a múltkor Adrian se nevetett ki. Oké, neki nem hosszan csináltam, itt viszont - még ha ezzel fel is tartom Cole-t, énekelni kezdek. Nem tudom, hogy mennyire értékeli, nem is nagyon érdekel most, de ez legalább nem szomorú, az kérte, hogy olyan legyen, ami neki jó. Nekem mindegy, kizárni úgyse tudom már, hiszen itt van.
- A vizsgák után leadom a pálcám és elhagyom a varázsvilágot.
Azt reméltem, hogy a hangom erősebb lesz, de nem sikerült. Viszont a lényeg benne van, elmondtam azt a részét, amit már eldöntöttem, és amiről tudom is, hogy meg akarom tenni. Egy ideje már el akartam neki mondani, de aztán jöttek a kusza érzelmeim, és úgy döntöttem, hogy inkább pihentetem a dolgot, míg mindent helyreteszek magamban. Mostanra azt hiszem, minden kényes pontot ki tudok mondani őszintén vállalva a helyzetet, így nem maradt bennem kétely. Ha meg rákérdez, el fogom mondani, és a végén még ő fog könyörögni, hogy szakítsuk meg a kapcsolatot. Gondot jelentek, de hát ez van.  
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 30. 20:25 | Link


Én tényleg nem akartam megzavarni, csak ez a zene... Nem akartam ezt hallgatni, és betehettem volna egy fülhallgatót, de ez nem jutott eszembe. Különben is, áthallatszik rajta mindig, mikor játszik.
Amikor felnéz, mintha... de nem. Nem hiszem. Hiszen ő a húgom. Mármint, ő Emily. Mármint... ettől most összezavarodok, de mielőtt bármit mondhatnék, megint játszani kezd, és a hangja nem tűnik úgy... de nem néz fel. Szépen énekel. Még sosem hallottam őt énekelni... hallottam már valaha? Nem emlékszem rá.
Az viszont határozottan eszembe jut, hogy ebben a dalban most én vagyok a szörny. Amúgy is annak érzem magam mostanában, csak tudnám, miért.
- Hey, hey - odalépkedek, le is guggolok, hogy kábé egy szintben legyünk, miután befejezte a játékot. - Nézz rám - kérem, de ezt szinte csak... biztosításként. Nem akarom elhinni, amit láttam. Emily... nem szokott sírni. Emilynek sosincs egy rossz szava sem. Az élet mindig szép. És jobb lesz. Mindig ezt szokta mondani, sokáig el is hittem neki.
Nem vagyok benne biztos, hogy jól láttam. Nem, tényleg nem - de amikor... amikor megszólal, akkor egyszerűen megijedek és szíven üt, amit mond. Elkerekedett szemmel nézek a húgomra, akivel együtt örültünk, mikor megkaptam a levelem a Roxfortból, és aki mindig kérte, hogy meséljek róla, hogy milyen. Csak bámulom.
- Oké... Emily, mi történt? - kapcsol be azonnal a vészreakció. Megfenyegették? Monica? Valery? Vagy valaki keresztbe tett neki? Valaki bántotta volna? Ezer opció fut át a fejemen, és még a reggeli cigi hatását is szinte kitörli belőlem, ahogy érzem, már józanabb vagyok. Tényleg megijedtem. Pokolian. - Emily, minden oké? - Hiába, nem tudok fogalmazni. Sosem tudtam - hiszen nyilván nem oké semmi, de asszem' érti, hogy mire gondolok. Mire is gondolhatnék...
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 20:52 | Link

Drága bátyám, Cole
Otthon

Amikor mellém lép, majd leguggol, halvány mosoly jelenik meg a szám szegletében. Nem akarok drámakirálynő lenni, nem akarok én a középpontban lenni, sosem voltam ott, és sosem akarok ott lenni, nem akarom, hogy körülöttem forogjon a környezetem, és az én kívánságaimat lesse, ez nem az én terepem.
- Várj.
Tekintve, hogy a cselló nem egy kis hangszer, el kell fordulnom, hogy felrakjam az ágyamra, és közben lopva igyekszem megtörölni a szemem, nem mintha ez a pirosságán segíthetne. Egy kicsit sem segít, de nem érdekel, én elhiszem, hogy jobb, és el tudom adatni magamat. Visszafordulva hozzá igyekszem vidámabbnak mutatkozni, és ezt olyan sokszor megtettem már Valery miatt, hogy még csak nehezemre sem esik. Megfogom a kezét, és egy kicsit megsimogatom, ahogy a széles kézfejeket az én kisebbjeimben tartom.
- Minden rendben van, Cole.
Végül is, tényleg minden rendben van. A világ nem fordult ki a sarkából. A döntések, melyeket meghozunk egy életre szólnak, a kapcsolatainkban meghatározott prioritások szintén. Tudtam, hogy nem leszek egyik pillanatról a másikra nagy mágus, de reménykedtem belőle, hogy talán egy kicsit igen. Elevickélek egy közepesen. De fáradt vagyok. A rengeteg különóra, a sok gyakorlás, nagyon sokat kivesz belőlem. Elfáradok, és nem akarok a fáradtság miatt még több mindent belelátni dolgokba, amik nincsenek.
- Egy mugli egyetemen fogok továbbtanulni, még a télen sikeresek voltak az alkalmassági vizsgáim. Nem is tudtam, hogy tudok szekrényt ugrani, de képzeld, igen. Nagyon büszke vagyok rá. A mágia kiváltság, nem juthat belőle mindenkinek. Rosie is sokkal jobban van, nincs már rám szüksége... jó lesz ez, hidd el.
Azt még nem mondtam el neki, hogy ezzel minimálisra szűkíteném a kapcsolatot velük. Cole a bátyám, bármit megtennék érte, hogy boldog legyen, de tudom, hogy az őszinte támogatásomat jelen pillanatban nem tudom megadni neki. Viszont félek tőle, hogy ha jelen lennék, csak mérgezném az életét. Fokozatosan, az év végéig folyamatosan. Karácsonyra úgyis hazajönnék, de ez lenne az utolsó karácsonyunk, amit hosszabban együtt ünnepelünk. Borzalmas, amikor arra van terved, hogy a világon leginkább szeretett emberektől távol maradj.
- Mik a terveid mára?
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 30. 21:17 | Link


Komolyan ijedt vagyok, és lássuk be, én nem vagyok az az aggodalmaskodó, túlféltő típus. Várjak, azt mondja, de amikor visszafordul, látom, hogy piros a szeme, és mosolyog. "Minden rendben van", mondja. Minden... rendben...
- Emily - kezdem, de nem vagyok elég határozott, azt hiszem, mert a húgom rögtön folytatja a kis meséjét az egyetemről. Nézek rá, felvonom a szemöldököm, karikás szemekkel, fáradt tekintettel de feszülten hallgatom, mert most... ez most nem játék, asszem'. Sosem ijedtem még meg ennyire Emily miatt. A kérdését egyszerűen figyelmen hagyom. "Mik a terveid mára", ugyan már. Ugyan már.
- Emily, ez bullshit volt - közlöm vele az értékítéletet, majd leülök mellé a földre, és beleszívok a cigimbe. - Alkalmassági vizsgáid? Télen? Ezt titokban kell tartani? A CIA-ba készülsz, vagy mi? - Nézek fel rá, továbbra sem mentesen az ijedtség és a cinikus kételkedés egyvelegétől. - És ne mondd azt. hogy minden rendben van, mert vagy füveztél, amit kétlek, vagy azért vörös a szemed, mert... - kicsit elhallgatok - ...mert... sírtál.
Gondolkozom egy kicsit, miközben elkapom róla a tekintetem. Nem vagyok túl jó az érzelmi kinyilatkoztatásokban, azok megértésében, de még csak abban sem, hogy végignézzem őket. Sosem volt az én műfajom, általában megoldom a vászonnal, vagy egy vásznon, aztán ennyi. Emily viszont, asszem'... szóval ő más.
- K***a depressziós zenét játszottál - közlöm még. - Tudod én mikor festek depressziós képet? Amikor depressziós vagyok, boom - mutatok a kezemmel is egy robbanást, mintha olyan rohadt vicces lennék. Mindenesetre ezt most talán eltaláltam, mert tényleg úgy mondtam, mintha valami nagy felfedezést tettem volna. Emily mellett amúgy is fejlődtem ebben még régen. Csak aztán kifakult a humorom, elvesztettem, és jó ideje nem használom, mióta... hát, kábé mióta lefogytam. Kicsit saját magammal is így vagyok, hogy elszürkültem. Az utóbbi időben.
- Az a tervem mára, hogy megbontunk egy sört, és elmondod, hogy mi a franc történt. - Fejezem be a kis monológomat. Nem vagyok egy edictumos Dr. Who, és nem is fogom tudni megoldani a problémáját. De... hé. Ha sír, az gáz. Akkor valami nagyon nagy szar van. Szóval... én tudni akarom, mi van.
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 21:42 | Link

Drága bátyám, Cole
Otthon

- Volt az egyetemnek egy ilyen lehetősége. Ha a nyílt napon sikerül a próbafelvételid, akkor nem kell felvételizned. És sikerült.
Azt szándékosan nem mondom ki, hogy melyik egyetem, melyik szak és milyen részeredmények. Elvégre eltávolodni akarok, nem lehetőséget biztosítani arra, hogy meglátogathasson. Nem szabad a közelébe maradnom, és hamarosan nem is fogja akarni.
- Nem én vagyok a legjobb testvér a számodra, vagy az, akivel lógnod kellene.
Viszont nem küldöm ki. A hátam az ágyamnak vetem, már nem is tudom, hogy mikor kerültem le a földre, de jó, hogy van valami, amiben meg tudok támaszkodni. Cole aggódik miattam, látom rajta, érzem, és most egyszerre vagyok nagyon hálás és érzek nagyon nagy bűntudatot is. Nem akarok neki kellemetlenséget okozni, sosem akartam.
- Sajnálom.
Eléggé rosszul kezdődik ez így, és kellene valami okosat mondanom, akármit, de nem jut eszembe semmi, csak az igazság. Annyira rossz lenne? Néhány hónap csak és vége. Ő már nincs a kastélyban, nekem meg csak arra kell gondolnom, hogy ne legyek olyan helyen, ahol összefuthatok a másik féllel. Olyan könnyűnek hangzik, de ez nincs így. Nem lesz könnyű, de szükséges.
- Van egy fiú, akit én nagyon szeretek. Kérlek Cole, ne nézz rám furán, ez komoly. Ha meglátom, még ha rossz napja is van, boldog vagyok, és azt akarom, hogy boldog legyen. Olyan jó néha csak a néma támaszának lenni, és órákon át tudok vele beszélgetni, nem tudok nem válaszolni a legkínosabb kérdéseire és olyan jó és nyugtató az ölelése.
Érzem, ahogy mesélek róla egyre jobban fokozottabb lesz a lelkesedésem, mintha tényleg kivirulnék. Azt mondják, hogy aki szerelmes, azzal ez történik, kivirul és nem tudja leplezni. Én ettől félek a legjobban, hogy tényleg nem tudom leplezni.
- Vannak pillangóim és érzem a melegséget és a szívem, Cole, nagyon erősen érez. Olyan nagyon gyorsan átmelegszem tőle, én nem is hittem, hogy ilyen létezik. Ez egy csodálatos érzés.
A végére már tényleg mosolygok és ahogy kiengedem a felesleges levegőmet, kicsit még a fejem is megcsóválom. A nadrágom redőit piszkálva nyerek egy kis időt magamnak, amíg kiélvezem a jó részét, hogy elmondhattam végre valakinek őszintén, hogy mit érzek. Ez lenne a normális, nem? Mindig reméltem, hogy ha egyszer megtörténik, akkor Cole lehet az, akinek ezt elmesélem, csak azzal nem számoltam, hogy a folytatás is ő lesz.
- Bárcsak kicserélhetnénk az érzéseinket. Olyan szívesen cserélnék veled, hogy ezt a csodálatos érzést te élhesd át. Neked van jogod hozzá Cole, és nem nekem. Én ezt nem akartam, nem így. Ennek nem volt szabad így történnie, és ezért is sajnálom.
Felpillantok rá, és talán egy kicsit félve, de a keze után nyúlok, megsimogatva azt, biztatóan.
- Ezért kell elmennem, Cole. Nem szabad Adrian közelében maradnom, mert ő hozzád tartozik, és ez így van jól. Kérlek szépen, Cole, ne haragudj rám, én nem akartam, én tényleg nem tudom, hogy ez hogyan történhetett.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 30. 22:24 | Link


Most meg valami próbafelvételiről magyaráz, én meg csak nézek rá. Miért nem mondta el? Tény hogy... én sem mondok el túl sok mindent mostanában neki. De én mindig is ilyen voltam. Néha csak úgy nem beszélek sokat az emberekkel. Aztán hirtelen megint, mikor már muszáj, és nem bírom tovább. Bár ez most eléggé késlekedik.
- Egyáltalán... milyen egyetem ez, Ems? - kérdezem sóhajtva, de még nem mondtam le a dologról. Nem mintha le akarnám beszélni róla. Csak valami bűzlik itt.
És akkor hirtelen... boom. Visszakaptam. Mintha az arcomba robbantott volna egy pokolgépet, csak ülök, felnézek rá. Egyszerűen... nem értem, hogy ezt most miért mondta. Mármint, tényleg, mi van? Abban reménykedek, hogy biztos éppen menstruál, vagy valami, mert ilyeneket ő nem szokott mondani, és az összes csaj a környezetemben megzakkan, ha megvan neki. Remélem, ez is csak egy ilyen, mert ez nem lehet igaz. Meg se tudok szólalni, úgy bámulok rá. Mint akit... cserben hagytak. Mint egy kivert kutya, hirtelen úgy érzem magam.
Egészen más irányt vesz ez a beszélgetés. Ez a... fiú. Na ja, nem hittem, hogy van valami fiú, és már rosszat sejtek, gyanakodok - ezek szerint megvan bennem a báty valahol mélyen -, hogy mit csinálhatott vele. Látom a lány arcán a változásokat, amikor erről a fiúról beszél. Próbálok nem úgy nézni, mint aki ölni akar - mert persze nyilván a srácot okolom, nem a kishúgomat. Ha valami történt, természetesen a srác tehet róla. De próbálok... nem úgy nézni, mint egy tömeggyilkos, mert a hülye is látja, hogy Emsnek fontos. Csak nem akarom, hogy rosszul érezze magát még annál is jobban...
Egészen elmosolyodik a végére, nekem pedig ugyanennek a fáradt változata jelenik meg az arcomon, mert arra gondolok, hogy egyszerre mázlista a csaj és sajnálom. És nem tudom, melyik az erősebb.
- De ez... tök jó, nem? - kérdezek vissza, amikor már odáig jutunk, hogy csodálatos, és mosolyog, örül. Hát úgy látom, hogy boldog. Szerencsétlen, biztosan azért érzi rossznak, hogy boldog, mert ebben a retardált családban nőtt fel, a bátyja érzelmi analfabéta, az apját meg alig látja, és akkor ne is beszéljünk az anorexiás és a félőrült nővéreiről meg a skizofrén anyjáról. Sajnálom Emilyt, hogy így kellett... ezt végigcsinálnia.
- Ne-... nekem? Jogom? - Na, most már teljesen elveszítettem a fonalat. Jogom? Ha valakinek, akkor nekem biztosan nincsen jogom ilyesmire. Haha. Csak látná, hogy mit művelek velük.
Megsimogatja a kezem, tudja, hogy az mindig jól esik, úgyhogy egy nagyon halvány mosoly árnyéka jelenik meg az arcomon.
Aztán megüti egy név a fülemet. Adrian, mintha ezt mondta volna. Pár pillanatig csendben nézek, igazából fel sem fogom, nyugodtan pislogok, aztán elér a tudatomig a mondat, amit elsőre kivetett magából. Adrian hozzád tartozik... Adrian...?
- Adrian? - kérdezem döbbenten, a szemem elkerekedik, és csak nézek, és mintha... esküszöm, mintha fájdalmat éreznék a mellkasomban. Fájdalmat. Mintha valami... fájna. Csípni kezd a szemem. Mi...? Nekem, a szemem? - I really need that beer - pattanok fel, és kiviharzok a szobából. Csak a konyhába megyek, sörért. Ennyi történik. Pár percig azért lent vagyok. Amíg tudomásul veszem, hogy mi van.
Aztán felhozok kettőt. A nyitott üvegeket lerakom kettőnk közé, ahogy új cigire gyújtok, majd bele is hamuzok a szintén közénk rakott hamutálba.
- Hát, ez egy szar helyzet. - Mondom kicsit gyenge hangon. Biztos a hideg sör teszi, hogy berekedtem. Eltakarom a szemem, úgy hajtom hátra a fejem. - Ems, jó ízlésünk van - motyogom, és igazából ezt annyira viccesnek érzem, hogy el is kezdek röhögni. Tudom, nem lenne szabad, mert iszonyú bunkónak is hathat. De ez nagyon vicces most. - Szerelmi élet Fisher-módra - röhögök tovább. Komolyan. Erre is csak mi vagyunk képesek.
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 22:53 | Link

Drága bátyám, Colton
Otthon

Tudtam. Előre lepörgettem magamban, és éppen ezért nem mondtam ki a nevét. Tudtam, hogy ezt fogja csinálni. Gyilkos mód megvillan a szeme, és gondolatban biztos azon gondolkozik, hogy egy szemét, manipulatív esetenként pedofil állat, aki erőszakos és rám kényszeríti magát, én meg olyan kis naiv vagyok, hogy nem veszem észre, mennyire kihasznál. ÉS villan a szeme, és bár igyekszik pozitívan hozzáállni, ahhoz, hogy mi lenne, ha lenne valakim, tudom, hogy nem örülne neki ténylegesen, hogy nem szeretné. Még jó, hogy ettől nem kell tartania. Hogy mit fogok tanulni és hol, kerülöm a témát, mert kerülnöm kell. Nem szabad megmondanom, még ha túl sok mindent is árultam el már eddig is. Ennyit és nem többet. Nem leszek többé boszorkány, amúgy is eléggé gyatrára sikerültem. Ha pedig nem itt vagyok, talán találok valakit, talán képes leszek elfelejteni Adriant.
- Cole...
Nézem, ahogy felkel, és kisétál, de nincs lelki erőm felkelni innen, és utána menni. Megsemmisültnek érzem magam. Fogalmam sincs, hogy mit vártam, hogy lekiabálja a fejem, és soha többet nem áll velem szóba? Talán azt, hogy Adrianről elmondja, hogy igazából engem szeret? Jó, oké, ebben biztos vagyok, hogy nem történik meg sosem, mert látom, ahogy rá néz, és azt is, ahogy rám. Mielőtt elmegyek, bocsánatot kell tőle kérnem, mert rossz barát vagyok, mert a vele töltött időben önző módon a saját megtépázott lelkemet foltozgattam be a reménnyel, az érintéseivel. Egy jó barát ilyet nem tesz. Ezt nem fogom elmondani neki, hogy miért kérek bocsánatot. Úgy tervezem, hogy megölelem, ő sután megveregeti a vállam, és közben a mellkasától kérek bocsánatot. Aztán, amilyen gyorsan csak lehet, elindulok, hogy vissza se tudjon tartani. Csak egy kis érzést akarok magammal vinni az első időkre.
Cole után kéne mennem, de nem merek. Meg szeretném kérni, hogy ne mondja el Adriannek, elmondanám, hogy nem akarok gondot okozni, hogy miattam nehogy ostobaságot csináljon. Nem ér ez az egész annyit. Fogalmam sincs, hogy mit hittem, mi lesz ennek a vége. Nem ez, az biztos. Talán mégiscsak az exmemoriamos történetet kellett volna megpróbálni. Kitörölni engem a létezésből, vagy van az a bájital, amit ha megiszol, soha többet nem leszel képes gyengéd érzelmeket táplálni. Eddig magam elé bámultam, most, hogy Cole visszajött, kétségbeesetten pillantok fel rá, majd le a sörökre, végül a hamutartóra. Utálom, ha dohányzik a szobámban, de nem szólok egy szót sem, elvégre én sokkoltam le éppen. A sörről meg Kai jut eszembe, és a buli estéje, amire szintén nem szeretnék emlékezni. Viszont itt van, és nevet, így a megfeszített hátam egy kicsit lejjebb eresztem.
- Az Edictum úgyis mindig Rosieval hozta össze.
Mondjuk biztos forrásból tudom, hogy a nővérem inkább más iránt érdeklődik, és örülök is neki. A nadrágomról áttérve a pólóm piszkálására, mereven nézem a füstöt, ami felszáll, nem tudok Cole-ra nézni.
- Bárcsak időutazó lennék. Olyan jó volt elmondani, de szeretném visszacsinálni. Nem elmondani, csak új irányba állítani magam.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 30. 23:43 | Link


Jó, hogy Emily nem látja azt, ami a konyhában történik, mert szerintem komolyan elgondolkodna azon a lehetőségen, hogy berak egy elmegyógyintézetbe. Jó, hogy ezt nem látja. Kell az az öt-tíz perc, hogy helyre tudjam rakni magam annyira, hogy ne legyek az összeroppanás szélén. Épp annyi is elég volt, hogy Adrian egyáltalán jelen van, és az, hogy ezt... hogy nem csak ő van jelen így, valahogy, mittomén' hogy, az már épp elég volt, hogy odáig sodorjon, ahol most vagyok. Emily pedig, nos... Ez már csak... hogy mondják? Hab a tortán.
Szóval én nevetek, és arra számítok, hogy együtt fogunk nevetni. De nem. Így már nem olyan vicces. Mintha megint úgy érezném, hogy valami nincs rendben a mellkasomban - a nevetésem keserűvé, fáradtá válik, ahogy lassan elhal. Legalább az elején jól szórakoztam, bár... simán lehet, hogy csak hisztériás rohamot kaptam a kialvatlanság és a konstans- alkohol és THC-szint miatt a szervezetemben.
- Rosieval?... Lol - fűzöm hozzá, majd ledöntök pár kortyot az üvegből. Visszatartom a csípős megjegyzésem, ami egyébként nem az idősebbik húgomra vonatkozik. Mostanában nem nagyon kontaktáltam vele. Fogalmam sincs, hogy van.
Emily mondatát hagyom lógni a levegőben. Jó pár pillanat eltelik így, én is csak bámulom a füstöt, ami felfelé száll. Sokára szólalok csak meg. Nagyon sokára.
- Nem hagyhatsz itt - lesütöm a tekintetem. Megint tizenegynek érzem magam. Próbálom elrejteni az égő szemeim előle, de hiába, Emily mindig meglátja, akkor is, ha már órák teltek el azóta. Észreveszi, és mindig odajön, hogy megnyugtasson. Régebben így volt. - Aaah damn - szipogok. Kit akarok átverni? - Nem hagyhatsz itt Emily emiatt a kis szar miatt. - Alig hallom a saját hangom is, próbálom azért összeszedni magam. Ez most nem az az alkalom, amikor én beszélek. Most ő beszél. Egyszer végre hadd beszéljen ő. Egész életében az én szarságaimat kellett hallgatnia. Most nem szabadna így lennie.
- Jézusom, Allan - motyogom csak úgy magam elé. Megint szipogok. - Ems, ugye nem gondoltad komolyan, hogy emiatt elmész? - Szégyenlek ránézni, még mindig, szóval a padlót bámulom. Hát, idáig jutottunk. Megint csendben maradok egy ideig.
- Illene hozzád amúgy. Nagyon érzelmes. - Szusszanós nevetést hallatok. De még mennyire. - Mindig látom a csalódottságot és a fájdalmat a szemében, mikor elmegyek hozzá. Pedig én csak leitattam, hogy... Így indult az egész. És én nem is akartam többet. És most sem tudom, mi a franc van, mert jó elmenni hozzá, de megfojt... néha egyszerűen... megfojt... Nekem... Engem nem... Érted? Hiába várja, hogy egyszer majd minden happy lesz, francokat lesz, mert el vagyok b***va, így találtak ki, nem tudok ennél többet nyújtani! - Egészen felemelem a hangom a végére, aztán csak elhallgatok. - Észre se vette, nem is érti... nem is érti, hogy mit miért csinálok, csak szarul érzi magát folyamatosan, és egy pillanatra sem gondol bele, és én így nem... Nem...
- Emily, én végignéztem a te első lépéseidet. - Mondom hirtelen. Rápillantok, most már rá merek - már nem annyira olyan a szemem. Megszületett bennem talán valami. - Én láttam, hogy hogyan nősz föl. Még ha szar testvér is vagyok, mert mindig csak nyígok, láttam, és... engem nem érdekel, én nem fogok egy... egy... Mert... nekem van más is. Tudod, hogy van más is. - Iszok. - Ah, micsoda drama queen lettem... Bocsi. Csak... azt akarom hogy... ha emiatt döntesz... akkor légyszíves gyorsan gondold át, mert ha komolyan ezért akarsz ilyen lépéseket tenni, én egyszerűen követni foglak oda, ahová mész, és nem veszem figyelembe amit akarsz.
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 31. 00:17 | Link

Drága bátyám, Cole

- Rosie-t legalább szeretik.
Mármint tényleg, egy srác kész érte bármit megtenni. Ezt onnan tudom, hogy rajtam keresztül stalkolta a helyzetet, szóval tudom, hogy miről beszélek. Ő nem az aggódó barát, aki szeretné, hogy jól legyél és együtt mókázzatok, hanem az aggódó barát, aki nem a barátod akar lenni, hanem azt akarja, hogy smacizzatok. Irigylésre méltó.
- Mi?
Szinte csak tátogom azt, hogy a "mi"-t, annyira nem akarom elhinni, és azt sem akarom elhinni, hogy az az első gondolatom, hogy milyen önző, amiért így gondolkozik. Nem azért megyek el, mert utálom őt, hanem azért, mert boldognak akarom látni, és tudom, hogy úgy nem lehet, hogy én itt vagyok, és nekem is rendbe kell jönnöm, de ezt csak úgy tehetem meg, ha nem vagyok Adrian közelében.
- Cole...
Halkan, de könyörgőn pillantok fel rá, mert szeretném elmondani neki, hogy ez a része számomra nem csak egy kis szarság, ahogy ő fogalmazott, hogy nekem ez nagyon is fontos, nagyon fájdalmas és kínzó, és az, hogy most elmondtam neki, nem azt jelenti, hogy végre találtam egy drámázási pontot, és most azt várom, hogy könyörögjön nekem, hanem azt, hogy megértse, nincs itt hely számomra. Mégis a szívem szakad meg, amikor megkéri, hogy ne tegyem. És akkor jön a legrosszabb része. Amit mondd, annak már az eleje is szíven üt, hogy illene hozzám. Nem, ezt nem szabad neki mondania, egyszerűen nem, mert fogalma sincs, hogy ezzel mit indít el bennem. Nem akarok ebbe a töredékmondatba belegondolni. Hallom a többit is, de olyan mindegy, mert azért az egyetlen kijelentéért, hogy Adrian illene hozzám is érzem, hogy megszakad a szívem. Akarom, hogy így legyen, és megrettent, hogy esetleg így lehetne, de főleg az rettent meg, hogy Cole mondja. Miért nem kiabál velem? Kiabálnia kéne. Elvégre, mit képzelek én magamról? Nem vagyok se csinos, se tehetséges boszorkány, se jó ember, hiszen a jó emberek nem szeretnek bele a testvérükhöz kötődő emberekbe, nekem nincs jogom megkapni másoktól ilyen kijelentéseket.
Ösztönösen indulok meg felé, míg beszél. Négykézláb ereszkedem, és mászok át félig mögé, határozottan magamhoz húzva őt, és átkarolva. A nyakára óvatos, vigasztaló puszikat adok, és finoman ringani kezdek vele. Nem nagyon, mert fogalmam sincs, hogy mi van a szervezetében, és nem szeretném ha hányna, vagy rohama lenne. Előbbit nem bánnám, mert legalább az önpusztításának egy kis szelete kijönne belőle, még akkor is, ha utána nekem kell feltakarítanom, de attól jobban félek, hogy rohama lesz. Nem csak mert ringatom, hanem azért, mert ez az egész sokkal rosszabb hatással van rá, mint hittem. A fejem a hátára hajtom, nem engedem, hogy elhúzódjon tőlem.
- Nem hagylak el, Cole.
Az elején nem gondolom komolyan, hogy nem teszem meg, de ahogy itt ölelem őt, elbizonytalanodok. Mi van, ha tényleg történik vele valami? Mi van, ha nem vagyok itt, és hülyeséget csinál? Tényleg számít annyira a saját boldogságom, hogy azért feláldozzam a bátyámat? Tudom, hogy nem, nem ér ennyit. Érte képes vagyok továbbra is elviselni, hogy én vagyok a plusz egy fő, csak azt sajnálom, hogy előbb beszéltem Adrianről, vagy egyáltalán, hogy beszéltem, mert így most Cole tudja. Tudja mit érzek, és nem fog velünk úgy viselkedni mint eddig. Nem szabad olyannak lennie, hogy "velünk". Nem szabad többet Adriannel időt töltenem, még ha ez nekem segített is. Nincs több ilyen. El kell határolódnom tőle. Nekem az a legfontosabb, hogy Cole jól legyen. Semmi más nem számít.
- Te egy csodálatos ember vagy, hidd el, hiszen a testvérem vagy. Én vagyok a világ legszerencsésebb húga, hogy te vagy a bátyám. Nem vagy elcseszett, és nem szabad ostoroznod magad. Beszélj Adriannal. Hidd el, ő szeret téged, látom a szemében. Talán csak elbeszéltek egymás mellett. Ennyi az egész. Mondd el neki, hogy mi bánt, hallgasd meg, és hozzátok meg az aranyközéputat, ami mind a kettőtöknek jó.
Remek és sikeres életnek érzem ezt. Én adok szerelmi tanácsot, aki azt se tudja, hogy mi fán terem a kapcsolat. Lehunyom a szemem, nem akarok arra gondolni, hogy mit teszek, hogy mennyire képmutató ez. Tanácsot adni valakinek, aki azzal van, akit szeretsz, és akit szeretsz, azzal akar lenni, akit vigasztalsz. Nem is én lennék, ha nem ebben a helyzetben lennék.
- Hidd el Cole, csodálatos érzés, ha valaki szeret téged, érdeklődik irántad. Feltölt és csodálatossá teszi az életedet. Ne dobd el ezt magadtól, és tőle sem. Kérlek. Neked az a sorsod, hogy boldog légy, és ennek meg kell valósulnia, de nem így, nem ezekkel a pusztító dolgokkal.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 31. 00:44 | Link


- Van pasija? - kérdezem enyhén meglepve, de annyira nem bukok ki rajta. Mármint... Azért persze, meglepődöm. Mik ki nem derülnek. - Kicsoda? Ugye nem egy seggfej? - Mert még csak az kéne, hogy Rosiet levigye valami idióta az életről. Jézusom. Ezek felnőttek. Össze kéne kapnom magam...
Nagyon belelendülök a beszédbe. Igazából nem tudom, mi teszi ezt. Talán a kimerültség. Most épp józan vagyok, annak érzem magam. Őszintén, bár ne lennék az - most nagyon jól esne valami tudatmódosító. Jót tenne a lelkiállapotomnak, lelazítana és talán kicsit könnyedebben venném azt a szarvihart, ami éppen most érte el az epicentrumot, ami jelen esetben Emily szobája.
De átölel, én meg átfogom a karját, és hagyom, hogy ringasson kicsit, bár talán nekem kéne őt. Igen, határozottan nekem kéne, fogalmam sincs... de valahogy most nem tudom. Csak akkor érzek valamit, amikor kimondja, hogy nem hagy itt - akkor megkönnyebbülök, a tartásom elenged és ezerszer jobban érzem magam. És elkezd győzködni, de én esküszöm, nem azért mondtam, hogy bebizonyítsa utána, hogy én vagyok a világ legjobb bátyja - tudom, hogy nem. Eléggé elcsesztem a dolgom.
Hirtelen lábad könnybe a szemem, olyan gyorsasággal, hogy megelőzni sem tudnám, és még engem is meglep, milyen hangosan tör fel a szorító torkomból valami hang, és hogy rándul össze a testem egy másodperc alatt, amikor azt mondja, "ő szeret téged". (Most mondjátok azt, hogy nem vagyok elcseszve. Ki az, aki így reagál erre rajtam kívül?) Szóval egyszerűen rázkódni kezdek Emily karjaiban, se szó se beszéd, pedig én most rohadtul nem akartam érzelgősködni magamon, és itt... azt akartam, hogy ő beszéljen, mert megérdemli, és nem kellene folyton azon fáradoznia, hogy egyben tartsa a hülye lecsúszott "művész" testvérét, saját élete kéne hogy legyen... És mégis, engem teljesen hatalmába kerítenek azok a szavak, amiket vigasztalónak szánt.
- Csodálatos érzés? Csodálatos érzés?! - megpróbálok ránézni. Érzem, hogy a taknyom egybefolyik a könnyekkel és undorítóan nézek ki, nem tudok aludni napok óta. Biztosan látszik a "kiegyensúlyozott" életmódom is, hogy beesett az arcom és sápadt, hogy a szemem alatt sötét foltok feszülnek, hogy enni se tudok normálisan mostanában. - Ez csodálatos érzés?! - Nem tudom megállítani a sírást egyelőre, hát... várok. Hogy elmúljon. Legalább halkan már tudom csinálni, hogy ne érezzem magam annyira kínosan. Drámázok itt össze-vissza baszki, ahelyett, hogy összeszedném magam... És mégsem tudok túllépni önmagamon.
Mikor már úgy érzem, tudok beszélni úgy, hogy ne szakadjon félbe minden második szavam, gusztusosan szipogok egy hatalmasat, és megdörzsölöm az arcom.
- Fingom sincs róla, hogy mi van, Ems - kezdem - nem csak ő van. Én nem akarok... választani, nem akarom... nem akarom hogy elvárjanak tőlem... hogy... felelősségem legyen. Nem. Nem. Ennyi. - Megint szipogok. - Baszki, adj egy zsepit, vagy megfulladok. - Meg kéne nyugodnom.
Nos, nem tudom, hogy mit gondoltok, de eddig akárhányszor mondtam ezt eddig magamnak - valahogy sosem jött össze a végére.
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 31. 06:42 | Link

Drága bátyám, Cole
Otthon

- Nem, még nem a pasija, de remélem az lesz, és nincs vele semmi baj, tök normális, ő vette át a cukrászda vezetését tavasszal. De amúgy navinés volt. Nagyon szép mosolya van, és elég régóta barátok Rosieval.
Ezen kívül látta Rosie-t a legrosszabb időszakában is, és mégis, mindig szeretettel fordult felé, akkor is, amikor nagyon nagyon esélytelennek tűnt, hogy ki tudjuk hozni őt a mélyéről. De együtt sikerült, most pedig úgy érzem, hogy átadhatom neki a testvéremet. Rosie boldog, és én örülök az örömének. Legalábbis nagyon remélem, hogy ezt érzi.
Cole viszont nem az, ahogy ölelem és simogatom a karját, egyre inkább elhatalmasodik felettem az érzés, hogy mennyire ostoba és önző voltam. Nem szabad csak úgy elmennem. Ha én elmegyek, akkor mi lesz vele? És valóban, az én problémám kívülről csak egy kis semmiség az övéhez képest. Talán én élem meg túl drámaian ezt az egész Adrian ügyet, talán nem is olyan vészes az eset. Nem én vagyok az első ember a világon, és szerintem nem is az utolsó, akivel ilyen megtörténik. Azt mondják, az ember szíve elég erős, több összetörést követően is képes még reménykedni. Bár valóban így volna, bárcsak egy nap képes lennék újra úgy tekinteni Adrianra, mint egy kedves barátra, vagy egy második bátyóra.
Jót tesz, hogy nem látja most az arcom, azt a pillanatnyi csalódottságot, ami végigfut rajta. Sokkal jobban örültem volna annak is, ha kiabál velem, hogy mit képzelek magamról, amiért szemet vetek valakire, aki őhozzá tartozik, de annak a leginkább, ha azt mondja, megérti, hogy ez nekem nehéz, hogy szükségem van erre, és támogatja, hogy az álmaimat kövessem, és hogy szép a gesztus, hogy ki akarok szeretni Adrianből, még ha eléggé önző dolgot is tettem azzal, hogy egyáltalán bele mertem szeretni. Még ha nem is volt ez a célom, el tudtam volna fogadni, ha ezért cserébe támogatást kapok tőle.
- Sosem ismerted még el, Cole. Én csodálatosnak élem meg, valaminek, ami reménnyel tölt meg egy esős, komor napon, hogy eljön még a napfény.
Számomra egyértelmű a képlet. Szereti Adriant, hiszen ez az összeomlás is azt bizonyítja. Egészen addig, amíg ki nem mondtam a nevét, normálisan viselkedett. Ő volt az utálatos idősebb fiútestvér, aki el fog beszélni azzal a feltételezhetően pattanásos kis egoista nyúlvánnyal, aki éppen meghülyítette a húgát, és mégis, amikor azt mondtam, hogy Adrian az, kiborult. Szereti őt, még ha nem is mondja ki, vagy vallja be a másik félnek, és itt én vagyok az, aki belezavartam az egészbe. Csodálkozik hát, hogy miért akartam elmenni? Én őszintén szeretnék örülni a boldogságának, és egy nap tudom, hogy össze is jöhetett volna, de ahhoz nem lenne szabad itt lennem. Ilyen állapotban viszont nem hagyhatom itt őt. Képtelenség. Az én boldogságom ráér majd akkor, amikor Cole egyben lesz. Rosie is alakul, Cole is rendben lesz. Addig nem nyugszom, amíg nem fog bekövetkezni ez.
- Várj.
Jobbommal engedem csak el őt, a balommal tovább ölelem, és vele bedőlve nyúlok el a táskámig, hogy egy csomag zsepit húzzak elő belőle, és felé nyújtsam.
- Málnás, szóval ne lepődj meg az illatán.
A vállát puszilgatom, amíg egy kicsit rendbe szedi magát. Közben lassan elengedem, felállok, és az ágyamról a hangszeremet a fal mellé támasztom. Az ágytakarót lehajtva felhajtom a takarómat is, majd visszafordulva hozzá kinyújtom a kezem felé.
- Gyere, muszáj aludnod egy kicsit. Aludj velem, hátha ez hiányzik, az állandóság és a biztonság érzete.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2018. május 31. 06:56
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. június 1. 22:29 | Link


Megfájdul a fejem. Ahogy felnézek a húgomra, ő pont szólásra nyitja a száját, de a szavai csak zavarosan, visszhangozva, némi késéssel jutnak el hozzám. Fáradt vagyok, és éhes. Még mindig folynak a könnyek a szememből, nem tudom megállítani, mert mióta Magyarországra jöttünk, nem történt ilyesmi, ha jól emlékszem. Sok minden van, ami miatt most...
Visszhangzik. Sosem, ez. Aztán egy másik szó akad be, a még, és mikor ezt mind felfogom és összeállítom a fejemben, elkeseredve nézek a húgom szemére.
- Lehet, hogy te szereted, de én nem, Emily - mondom halk, rekedt hangon, meg is kell köszörülnöm a torkom. - Ne vetítsd ki rám, én... nem őt... én... - Lehunyom a szemem, hogy kicsit összeszedjem magam. - Egy... egy részét, azt, ahogy megfog, ahogy hozzám ér, de... azt már másban is szerettem. Nem őt... nem vagyok belé... L-... - elakad a hang a torkomban, összepréselem az ajkaim. - Louis... - suttogom, de ezt már nem is neki, Emilynek mondom, csak úgy magamnak.
Nem is tudom, mit várok. Hogy ettől, a nevétől talán megnyugszom? Jobb lenne tőle? Hogy tudom, hogy valószínűleg neki is van valaki más, nekem is van valaki más. Sosem volt és sosem lesz. Most mégis eközött a kettő közt vagyunk, és kijavít az igekötőim miatt, én meg kiakadok, hogy miért kell ezen szarozni, az igekötőkön, és nála alszok és reggel, mikor felébredek, azt kívánom, bár csak aludtunk volna - és elrohanok, mielőtt felébred, és egész nap járom Budapestet és nyomogatom a rohadt Tindert, mert nem jó úgy sem, ha van, úgy sem, ha nincs.
És ott van Adrian, akivel tök jól ellettem volna, ha nem jön az életembe megint L, akit már ott hagytam egyszer, és meghoztam egy döntést, és megjelenik, csak úgy, különben is, mit képzel magáról, hogy csak úgy besétál Budapestre?!
És ott van Adrian. És már voltam egy MMA-meccsén is. Én, végignéztem, ahogy elver valakit. Utána majdnem ott hagytam a francba, de aztán valamiért nem tettem. A vállai íve miatt talán, vagy a bőre miatt, vagy a karja az oka, a hasa, fogalmam sincs. Az is lehet, hogy nem. De valamiért nem hagytam ott. És akkor én... úgy döntöttem, hogy nem hagyom ott.
De most... most fogalmam sincs, egyiket sem akarom otthagyni. Maradni sem akarok velük. Ezek úgysem örökre szólnak. Csak fáradt vagyok.
- Leszarom - nyilvánítom ki még mindig lehunyt szemmel. - Nem érdekelnek. - Kis szünetet tartok, amíg újragyújtom az elaludt cigim. - Senkihez nem akarok hozzámenni, b*****meg. Hagyjatok már békén. - Azzal a lendülettel pedig elveszem tőle a zsebkendőt és kifújom az orromat. A megtisztulás. Ave. Louis is emlegette néha. Megtisztulás. Bár ő biztos nem a távozó takonyra gondolt.
Ahogy Ems mögöttem ténykedik, megfordulok, ő pedig már kinyújtott kézzel áll és várja, hogy fogjam meg. Nézek rá, a kezére. Tudom, hogy mondanom kellene sok mindent most. De azt is tudom, hogy nem akarok, és amúgy sem tudok, mert egy tajparaszt vagyok. Túl bonyolultak ezek nekem. Főleg most.
- Ha józanabb leszek, még... majd... megbeszéljük... talán. - Fűzöm hozzá az ügyhöz, aztán megfogom a kezét. És bemászok az ágyába.
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 1. 23:20 | Link

Drága bátyám, Cole

- Én nem...
~..vetítem ki rád.~
Nem mondom ki hangosan, és abban sem vagyok biztos, hogy az első két szót kimondtam. Hirtelen kiszáradt ajkaim elnyílnak, ebben egészen biztos vagyok, de ennyi. Nem hinném, hogy ez kivetítés lenne, az egész beszélgetés inkább már önkínzás. Nem elég, hogy a gondolataim, az érzéseim kínoznak, nem elég, hogy a érzem, ahogy a szívem belefacsarodik a ténybe, hogy egy olyan embert szeretek, akivel sosem léphetem meg ezt, aki a bátyámhoz tartozik, még azzal is megvádol, hogy kivetítem rá a saját érzéseimet. Szívem szerint beolvasnék neki, de éppen csak ismét szólásra nyitom a számít, megszólít valakit.
Riadtan nézek a hátam mögé, elvégre van olyan, hogy hoppanálás, meg mit tudjam én még hány mód, amivel az ember bemehet a másik lakásába, azonban én nem nagyon örülnék neki, ha most hirtelen megállna itt egy fickó. Az tuti biztos, hogy soha többé nem aludnék. Azonban nincs itt senki, így csak feltételezem, hogy totálisan be van állva megint, és fogalma sincs, hogy mi történik körülötte.
- Én ezekről nem tudok semmit.
Jelzem neki csendesen, mert fogalmam sincs, milyen az, amikor valaki úgy érint meg, ahogy ő ezt most leírta, de érzem, hogy zavarba jövök tőle, görcsösen összerándul a testem, leginkább azért, mert egy furcsa megtestesülése a vágynak, hogy megtapasztaljam, átfut rajtam. Akarom, hogy megérthessem miről is szól az, amit mond, hogy milyen lehet az, amikor nem csak azért akarsz valakihez tartozni, mert szép a lelke, mert figyelmes, mert gyengéd, mint Adrian is, hanem mert olyan testi vágyat ébreszt benned, ami földöntúlinak minősíthető. Valószínűleg ezért szerettem belé, ezért kell újra és újra átélnem ezt. Azért, mert én nem benne voltam ebben az egészben, hanem kívülről láttam, hogy miként viselkedik Cole-lal, hogy milyen figyelmes vele. Én láttam azt, amit ő nem, és amíg én szerelmet kezdtem érezni, ő elsiklott efölött, és csak a vágyakat nézte.
Sajnálom, mert bármennyire is fontos nekem, bármennyire is szeretném, hogy én is fontos legyek neki, tudom, hogy Adrian arra vágyik, hogy a bátyám érezze azt, amit én érzek. Bár megtörténhetne. Bár kicserélhetnénk az érzelmeinket. Én boldogan nekiadnám azt, amit Adrian felé táplálok, mert ez tiszta szeretet, és elvenném tőle azt a megállíthatatlan vágyat, ami Coleban dolgozik. Inkább érezzem én százszor azt, hogy még egy és még egy ember kell, ahhoz, hogy a napom teljesítve legyen, inkább nyomogatnám én azt a hülye alkalmazást, ha ezzel tudom, hogy ők boldogok. Tudom, hogy a fiúknál ez ne szokott gáz lenni, hogy a lányok vannak csak ezért erkölcstelennek titulálva, hiszen én is ismerem a tanmesét a zárról és a kulcsról, de nem érdekelne, ha ezzel átadhatnám nekik azt a képzelt boldogságot, amivel magamat álltatom.
Amíg rendbe szedi magát, kinézek inkább az ablakon, nem akarom, hogy lássa a reakciómat. Utálom magam, amiért utálom azt, ahogy gondolkozik erről. Tartozhat valakihez. Van egy ember a világon, akinek ő a világot jelentené, és ennyire hálátlan. Én pedig egész életemben csak azt vártam, hogy legyen valaki, akinek ezt jelenthetném, és szinte törvényszerű volt, hogy éppen olyan ember lesz, akit sosem kaphatok meg. Dühít az önzősége, az, hogy ennyire szét van esve. Az, hogy káromkodik, pedig tudja, hogy gyűlölöm, ha valaki alpári módon viselkedik. Mégis, szólás helyett inkább csak lehunyom a szemem, és próbálom kizárni magamból azt a dühöt, amit most érzek. Nem szabad, hogy ez kerekedjen felül. Vissza hozzá már nyugodt arccal lépek, és a kezem is ezzel a nyugodt ábrázattal nyújtom ki felé, majd kísérem el az ágyig. Megvárom, amíg bemászik, elhelyezkedik, és csak utána követem én is, úgy elhelyezkedve, hogy a mellkasomra tudja hajtani a fejét, míg én az államat helyezem rá finoman a feje tetejére.
- Nem Cole, nem fogjuk. Nem akarok erről többet beszélni.
Magamat is meglepem azzal a határozottsággal, ahogyan ezt kimondom. Jobban megbántott, mintha ordított volna, vagy mintha kinevet. Jobban megbántott, mint hittem, hiszen nem támogat engem. Önző módon nem érdekli, hogy miért fontos ez nekem, nem is gondolt bele a helyzetembe. Életemben először érzem azt, hogy valakihez tartozni akarok, aki nem ő, valakihez, akinek nem félek megmutatni a félelmeimet, a gyengeségemet, a titkaimat és ahelyett, hogy támogatna, csak magát helyezte a középpontba. Utálom és önző dolognak tartom, hogy őt önzőnek titulálom, de jelenleg ez van. Szükségem lett volna a bátyámra, kétségbe vagyok esve, félek a holnaptól, félek attól, hogy Adrian megharagszik rám, amiért szeretem őt, hogy soha többet nem beszél velem. Félek, tőle, hogy gyűlölni fog ezért. Nem akarok a közelében maradni, nem akarom, hogy tudja. Nem szabad itt maradnom. De szükségem van a megértésre és a támogatásra, arra, hogy ne égessek fel magam mögött minden hidat. Nézem a falat, és szorosan átölelem Cole-t, hogy ne féljen, hogy ne érezze úgy, hogy képes lennék cserbenhagyni őt, miközben ő épp most hagyott cserben engem. Érzem, ahogy a párna nedvesedik az arcom alatt, és örülök, hogy nem látja, hogy sírok. Nem akarom ezt érezni, azt akarom, hogy vége legyen. Megkeményítem magam, úgy nézek farkasszemet a fallal, mintha Valery lenne, rá is így szoktam nézni, hogy ne lássa, mennyire rettegek tőle.
~ Nem szabad sírni. Nem győzhet ez feletted.~
Vigasztalón simogatom a hátát, és egy vigasztaló - támogató puszit nyomok a hajára.
- Aludj egy kicsit, és amikor felkelsz majd, én itt leszek, veled.  
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek