36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. május 13. 01:50 | Link

Anton
megjelenés

Nem túl eredeti, de piknikre készülődöm.
A karomon átvetve ott a takaró, ami vékonyságát meghazudtolóan puha és kényelmes, míg a kezemben a finomságokkal megrakott kosár, ahogy halk pukkanással hoppanálok a tetőre. Eltartott egy darabig, amíg megtaláltam a megfelelő pontot, elvégre nagyon nem vagyok idevalósi, de a technikának hála nem kellett végeérhetetlen keresgélésbe ölnöm az időmet. Hivatalos kilátó ez, csak épp zárórán túl járunk már jócskán, így nem kell másokkal osztozni a téren és a látványon se. Cserébe itt hagyok majd annyi aprót, ami fedezte volna a belépők árát, elvégre nem a pénzt sajnáltam.
Azonnal magával ragad a kilátás - épp' csak lecsapom a pokrócot és a kosarat, mielőtt a korlátnál teremnék, arcomat az esti szélbe tartva. Annyira más itt minden, tapinthatóan idegen, átitatja a történelem és egy számomra ismeretlen kontinens szelleme. Könnyű, nyári ruhámba is belekap a fuvallat, de a levegő még mindig kellemesen meleg. Van még egy kis időm (feltéve, hogy meghívóm célba ért és nem galacsinként végezte, amire azért van esély), úgyhogy gyorsan leterítem a takarót és elővadászom a telefonom, hogy csináljak néhány panorámaképet. Legrosszabb esetben majd a google-lal kettesben elköltöm a vacsorám és gyönyörködöm a városban.
Hozzászólásai ebben a témában

Rothman Anton
Iskolaigazgató, Auror



offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 559
Írta: 2018. május 13. 23:53 | Link

Riley
este a Szent István Bazilika tetején
emlékszel, kicsikém, de csuda volt?

Nana, akárki legyél is, Google, nőt szerezz magadnak! Ez itt már foglalt. Ma estére mindenképp. Meg a gondolataimbam igazából szüntelenül az. Az ellenkezőjéről hallani sem akarok! Jogom ugyan nincs hozzá, hogy lefoglaljam, azonban ahhoz van, hogy ne kelljen értesülnöm róla, ha holmi Google nevű ürgékkel osztozom rajta. Amiről nem tudunk, az nem fáj. Kár, hogy kevés dolog van, amiről nem tudok, ha emberi kapcsolatokról és egyéb szövevényekről van szó. Nem hiába boldogok a lelki szegények.
Meglehetősen pontosan találkaidőben hallatszik az a bizonyos pukkanás, ami hoppanálva megérkezésemet jelzi. Valóban észbontó innen a látvány, és akkor még az előttünk elterülő városról nem is beszéltem. Ég áldja a tavaszi szelet, és főleg azt, ahogy a lányok hajába, ruhájába kap.
- Az egy fényképezőgép? - vágom zsebre kezem, megvillogtatva hatalmas muglikütyü tudásomat, csak így az üdvözlés helyett. Aztán jól elvigyorodok.
- Te aztán tudsz randihelyet választani, drága - lépek közelebb a korláthoz, megkapaszkodva. De nem a korlátban, hanem a hölgy derekában. Már amennyire kapaszkodásnak lehet nevezni, ahogy rásimítom a kezem és így nézek végig a lenyűgőző tájon, a nyözsgő esti városon, amit éppen megörökít. Mármint gondolom, hogy azt csinálja. Mondjuk furán forog közben. Mozgóképet készít talán? Ha igen, akkor lehet, hogy az daliás alakom is belepofátlankodott, ahogy megérkeztem.

###
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. május 14. 00:47 | Link

Anton
#instaworthy

Belemerülök a fényképezésbe, piszkálgatva a beállításokat, hogy a lehető legélethűbb színeket kapjam lencsevégre - még van egy kevés vörös fény a hegyek felé a láthatáron, ami visszaköszön a felhők alján is. Csak a sokéves rutinnak köszönhetem, hogy a hátam mögül érkező "köszöntésre" nem ejtem le kedvenc iPhone-omat sokemeletnyi magasságból. A szívem kihagy egy ütemet, hogy aztán izgatott susmussal dobogjon tovább.*
- Is,-*felelem, nem pördülve meg, mert mindjárt végzek. Bár nem látom, de hangján érzem a mosolyt és azon kapom magam, hogy az én arcomon is egyre szélesebb görbe ül, ahogy léptei közelednek és megérzem derekamra simuló kezét. Tenyere melenget a vékony anyagon át. Hátradőlök, fejem a vállgödrébe támasztva és megfordítom a telefont, gyakorlott mozdulattal lőve közös selfie-t, a biztonság kedvéért több képet is, hogy legyen köztük jó. Aztán leeresztem a ketyerét, hogy Anton felé forduljak, szabad kezemmel végigsimítva karján - mire vállához érek, lábujjhegyre állok, hogy arcunk egy magasságba kerüljön.*
- Szia,-*suttogom, mindenemmel mosolyogva rá. Hiányzott, döbbenek rá a nyilvánvalóra, ahogy farkasszemet nézünk. Hiányzott és legszívesebben megcsókolnám, de még nem vagyok elég bátor hozzá, kapva kapok hát a feldobott témán.*
- Reméltem, hogy tetszeni fog,-*biccentem oldalra a fejem. Annyi mindent nem tudok még róla, nem tudunk egymásról... Hazudnék, ha tagadnám, hogy néha megijeszt, de félelmemet - ahogy most is - maga alá gyűri az ismerni vágyás.

Hozzászólásai ebben a témában

Rothman Anton
Iskolaigazgató, Auror



offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 559
Írta: 2018. május 14. 21:37 | Link

Riley
este a Szent István Bazilika tetején
emlékszel, kicsikém, de csuda volt?

- Hát mi még? - kérdezek rá nagy kiváncsian, mit tud még a kezében tartott ketyere a fotózáson kívül. Azonban hiába nem értek ezekhez az eszközökhöz, ahogy a lány hozzám simul és tartja felénk a kis lap alakú gépezet lencséjét, tudom, mi történik, úgyhogy bele is nézek. Azonban a mosolyom várat még magára, mert elveszek a haja puhaságában, meg az illatában, ahogy macskaként bújik, úgyhogy vigyorra csak egy-két lövéssel később húzom a számat. De akkor aztán nagyon. Ha ettől nem reped meg az optika, akkor bizony semmitől.
- Szia - nézek a szemébe, csókot nyomva arcára.
- Telitalálat. De hogy jutott eszedbe? - érdeklődöm, miközben finoman elhúzódom tőle és kezeimet farmerom zsebébe vágva indulok meg a korlát mentén, nézelődve. Szeretem ezt az épületet, de itt fent még soha nem jártam.
- Tetszik a találékonyságuk - mutatok el az Erzsébet téren magasodó, kivilágított óriáskerék felé, aminek innen a teteje látszik.
- Ha seprűvel nem tudunk, hát röpködjünk körbe-körbe kapszulákban! - írok le egy nagy ívet egyik kezemmel hadonászva, mint aki most teremté meg a szórakoztató kis eszközt. Jó, nem annyira kicsi. Mindig csodáltam a bátorságukat, amilyen nagy monstrumok összeeszkábálásába képesek újra és újra belevágni bármiféle mágikus segítség nélkül. Nem kis tervezést igényel.
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. május 15. 01:06 | Link

Anton

- Gyakorlatilag egy számítógép. Egészen varázslatos, mennyi mindent tud egy ilyen aprócska szerkezet,-*sokáig sorolhatnám a funkcióit, mikre használom, mire lehetne még, de nem bocsátkozom előadásba feleslegesen, csak ha kérdez vagy látom rajta az érdeklődést.
Féltem, hogy rossz néven veszi, ha engedély és figyelmeztetés nélkül kapom le, de egyenest az objektívbe néz, megnyugtatva. Nem keveset töprengtem rajta, hogyan készíthetnék róla képet, mert azt elvetettem, hogy észrevétlen tudnám lefotózni. Talán így a legjobb, hogy a lehetőség kínálta magát, bármiféle előkészület vagy tervezgetés híján. Valódi elcsent pillanat.
Kapok mellé egy ártatlan csókot. Jólesik, s cserébe megcirógatom borostáját, mielőtt kibontakozna az ölelésből, hogy sétára váltson.*
- Megérzés.-*Az emberek általában a szemüket forgatják, amikor kiejtem a számon ezt a szót, még csak nem is tudom őket hibáztatni érte. Sem tudományos, sem mágikus magyarázatom nincs erre, egyszerűen hozzám tartozik, mint sok más furcsaságom. Nyomába szegődöm, megpróbálva valamiféle formát adni gondolataimnak, míg szemem issza a látványt - talán a legjobb szó erre, hogy lődörgök.*
- Szereted azt látni, ami másoknak elillan. Észrevétlenül, mégis közelről figyelni, hogy minden részlet tiszta legyen. A szépséget, a titkokat, a rejtvényeket...-*s most itt a város, egyszerre karnyújtásnyira és elég távol, zavartalanul fürkészhesse. Odalenn emberek nyüzsögnek, fények örvénylenek, életek kavarognak a sötét vagy világló ablakok mögött, elnyúlva, amíg csak a szem ellát.*
- It just felt right,-*jóformán magamnak mondom ezt, mert hiába is szedném részeire, elég egy pillantás, hogy érezzem, hogyan simul Anton sziluettje az elém táruló képbe, pontosan illeszkedve.
Odalépek, a korlátra támaszkodva előrehajolok és arra fordítom a fejem, amerre ő mutat.*
- Nekem is. Sok olyan dolgot adott, amire az, aki a mágia kényelméhez szokott, nem is gondol,-*szeretem a magnix világot, minden hibája és hiányossága ellenére, vagy talán épp azokért is. Hadonászása mosolyt csal az arcomra, mert vicces módon én sem ülhetek seprűre. Illetve ülhetek, de hasztalan tenném. Nem mintha érezném a hiányát, mivel nem ismerem az élményt, s eleve alig jut eszembe.*
- Te tudsz repülni?-*a kérdés csak úgy kibukik belőlem, észre sem veszem, hogy kicsit ugrottam gondolatban.
Hozzászólásai ebben a témában

Rothman Anton
Iskolaigazgató, Auror



offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 559
Írta: 2018. május 15. 22:54 | Link

Riley
este a Szent István Bazilika tetején
emlékszel, kicsikém, de csuda volt?

Nem, köszönöm, nem akarok most többet tudni a ketyeréről. Ennyi elég, hogy számítógép. Arról tudom, hogy rengeteg dolgot csinál. Az sokkal inkább érdekel, hogy úgy tűnik, számára természetes az ilyen mugli eszközök használata. Ő az a fajta, aki jócskán merít mind a varázs-, mind a varázstalan világból. Részemről nem ilyen vagyok. A mágikus társadalomban nőttem, annak vagyok oszlopos tagja, és csak távolról szimpatizálok a muglikkal, illetve felületesen ismerem az életüket. Ezzel pedig tökéletesen jól elvagyok.
- Hm? Igen, igen, tudok - kapom a fejem a lány felé, miután kicsit elméláztam a táj nézése meg az ő szavai hallgatása közben. Mialatt pedig felelek, már lépdelek is oda a piknikre lerakott plédhez, amit persze már észrevettem ezelőtt, ám most van itt az ideje jobban figyelni rá.
Nemes egyszerűséggel leereszkedem a pokrócra, törökülésbe vágom magam, és fejemet oldalra biccentve nézek fel Rileyra, újra és újra végigjáratva rajta tekintetemet.
- És te, szépségem? - kérdezek vissza a repülést illetően, hiszen a hangsúlyából arra gyanakszom, hogy neki ez valamiért nem teljesen magától értetődő.
Miközben nézem őt, általában csak csodálom és elmerülök a részleteiben, ám olykor eszembe jut, milyen másféle arcai is vannak még ezen kívül. Azonban szégyen, nem szégyen, egyszerűen nem tudok ezzel mit kezdeni és próbálok nem is foglalkozni vele. Ez egészen jól megy. Ugyanis nem tudom, mit kéne éreznem, vagy mit nem kéne éreznem. Pedig biztos lehet helyesen érezni. Viszont vagyok annyira laza, felszínes és vak mindavval kapcsolatban, ami kedvemre való és amit szeretek, hogy nem bonyolítom. Van elég bonyolult dolog az életemben, amiket önként és dalolva vállaltam magamra, de szeretem az olyan dolgokat is, amiket méltán nevezhetünk sima ügynek. Az például tiszta és világos, hogy bolondulok a lányért.
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. május 16. 22:13 | Link

Anton
#hungry?

A kérdést leszámítva nem igazán reagál a szavaimra és nem tudom, hogy csak egyszerűen tudomásul vette, vagy a kilátás elvonta a figyelmét. Nem mintha hibáztatnám érte, sokkal érdekesebb, mint öncélú monológjaim. Ellököm magam, szórakozottan végigsimítva a köveken, hogy Anton példáját követve a pléd felé vegyem az irányt. Kár, hogy nincs mágikusan védve a hely, ötlik fel bennem, akkor akár a korláton is ücsöröghetnék. A semmibe lógatnám a lábam, mintha felhőn lennék, élvezve a magasság részegítő érzését.
- Ahogy a fejsze úszni,-*nevetek, fejemet csóválva, miközben lehuppanok mellé a takaróra és félreteszem a telefont. De gondolataim gurulnak tovább, mint egy megkezdett fonalgombolyag. A ketyere, mint sok más apróság is, ellensúlyozza hiányosságaimat és ritkán érzem, hogy tényleg hiányozna valami.*
- A bájitaltan és a transzfiguráció az egyetlen erős oldalam. Nem mintha bánnám... Szegény szüleimet így is megizzasztottam.-*Kényelmesen elhelyezkedem, Anton felé fordulva, könnyen áthidalható, csekély centiket hagyva köztünk. A kosárba nyúlok, hogy elővegyem azt a tálat, amiben a - remélhetőleg még langyos - sütemény van. Sok apró, leveles tésztából szaggatott, töltött darab van itt, azt se tudom, hányféle sós-édes ízben. Mint a Bogoly Berti-féle drazsé, külsőre megkülönböztethetetlenek. Talán meg kellett volna kérdeznem, miket szeret, de azzal odalett volna a meglepetés.*
- Fényűző vacsora a'la Riley. Ha valamelyik nem jön be, mondd meg nyugodtan,-*teszem le egyszerűen, teljesen komolyan gondolva - nem kötelező kóstolni, de ha mégis arra adja a fejét, hogy a "főztöm" tesztelje, akkor legalább tudjam, mit ne készítsek legközelebb.
Ha lesz ilyen. De annyira talán csak nem kiábrándító a kaja.*
- Várjvárj,-*kapok észbe, ahogy a tányérokat szedem elő. Kicsit turkálok, amíg rálelek a keresett apróságra - egyetlen árva teamécses, amit úgy találtam otthon, a kacatos dobozban hányódva. Meggyújtom, aztán a korlát tövében ide-oda tologatva próbálok legalább kicsit szélvédett helyet találni neki.*
- Tessék! Gyertyafény. Vagy olyasmi,-*nevetgélek halkan, leginkább magamon, mert most már senki sem mondhatja, hogy nincs meg az előírásszerű romantikus hangulat. A fülem mögé tűrök egy, az imént elszabadult tincset, hagyva leülepedni kicsit a csendet.
Hozzászólásai ebben a témában

Rothman Anton
Iskolaigazgató, Auror



offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 559
Írta: 2018. május 20. 22:47 | Link

Riley
este a Szent István Bazilika tetején
emlékszel, kicsikém, de csuda volt?

Nekem nem voltak gondjaim soha a varázslással, viszont animágiával és egyéb öntranszfigurációval soha nem próbálkoztam. Teljesen elvagyok nélküle. Meg a bájitalokkal sem túl sokat bíbelődtem életem folyamán. Legfeljebb a suliban. Ő viszont ezekben jeleskedik. Jól van ez így, így van meg az egyensúly.
Érdeklődve figyelem, mik kerülnek elő a kosár mélyéről. Szinte szakértően bólogatok, ahogy megterít elénk, aztán a türelemre intésnél védekezőn felemelem a kezeimet, hogy én bizony nem nyúltam még semmihez. Várok. Figyelem, ahogy nagy gondossággal gondoskodik a romantikáról.
- Ragyogó - rázom meg a fejem elismerően.
- Meg a gyertya se rossz - intek a táncoló láng felé, aztán hümmögve pillantok le a süteményekre. Teátrálisan kopogtatom az állam mutatóujjammal, ahogy morfondírozok, melyik legyen. Végül megfogom az egyiket, ám ahelyett, hogy beleharapnék, a lány felé nyújtom, hogy ő tehessen így. Van, hogy az emberek szájából veszem ki a szót, van, hogy a süteményt teszem bele.
- Amíg beleharapsz, felteszek egy kérdést. Ha feleltél rá, tiéd a másik fele is. Ha nem akarsz felelni, hát legyen, de akkor én kapom be. Aztán te jössz - magyarázom el neki a játékszabályokat. A vége kicsit félreérthetőre sikeredik, amin el is vigyorodok, de annyiban hagyom. A játékra visszatérve: nem mintha hatalmas büntetés lenne a felelet megtadásáért, hogy nem eheted meg egy olyan süti másik felét, amiből akad még itt a tálon, azonban nem is ez a lényeg.
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. május 21. 00:30 | Link

Anton

Csendesen figyelem, ahogy bohóckodik, játszik nekem-velem, s közben feloldódik bennem minden maradék tartózkodás vagy félelem. Jólesik a dicséret, tekintete és szavai őszintesége. Szórakozottan krikszkrakszokat rajzolgatok ujjammal a takaróra, miközben őt nézem - gesztusai hol szélesek és eltúlzottak, hol egészen aprók, szinte leheletfinomak. Könnyű belefeledkeznem, eltűnődni szemeinek különös, melengető kékjén.
A javaslatára felvonom a szemöldököm.*
- Nem félted az ujjaidat?-*villantom rá a tekintetem, féloldalas mosollyal összecsattintva fogsorom. Nyomába se érek persze a cápavigyornak, de határozottan bujkál valami ragadozószerű a vonásaimban.
- Legyen! De ha valamelyik nem ízlik, tényleg ne..ne kapd be,-*horkantok, ahogy a fordítóbűbáj megérteti velem, min is vigyorog Anton. S ha már áll az alku, hajam az egyik oldalra kotorva előre hajolok és leharapom a felkínált sütemény felét, igyekezve nem morzsázni és nem kenni magam össze (kac-kac).*
- Csokis-kókuszos,-*referálok, mielőtt még kérdezhetne, de aztán már igazán jólnevelten várom a kérdésem. Kíváncsi vagyok, ám idegességnek nyoma sincs rajtam - elég időt kaptam, hogy ráhangoljak és a játékszabályok is roppant elnézőek.
Hozzászólásai ebben a témában

Rothman Anton
Iskolaigazgató, Auror



offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 559
Írta: 2018. május 22. 22:10 | Link

Riley
este a Szent István Bazilika tetején
emlékszel, kicsikém, de csuda volt?

Azok a bizonyos különös, melengető kékjeim másoknak idegtépő tükrök vagy éppen nyugtalanító kútmélyek, dehát ezért van az, hogy nem ők romantikáznak itt velem a Bazilika tetején, hanem ez a helyes kis vörös. Vagy szőke? Ezt soha nem tudtam eldönteni az ilyen hajszínnél. Nem mintha el kéne. Angol vörös? Amerikainál vajon lehet ilyet mondani? Na jó, hagyjuk a témát. Bár kétségtelenül élvezetesebb gondolatkör társaságom tincsein vagy bármijén merengeni, mint nagyjából akármi máson.
- Veszélyesen élek - felelem egy tinilány kacérságával, még egyik vállamat is arcomhoz húzom közben, mint az a jópofa, kalapos bajszos férfi abban a régi, mugli mozgóképben. Charlie, azt hiszem. Ami a kijelentésem pikantériája az egész, túljátszott flörtölésen kívül, az az, hogy egyébként ez igaz. Noha kétségtelen, egy elbűvölő hölgy egészen más veszélyeket rejteget, mint egy kihallgatásom alatt álló Azkabantöltelék.
Vigyorgok tovább, ahogy rájön, min vigyorgok, és már emelem is a szájához az első sütit, és még csak pislogni sem pislogok, amikor beleharap, ennek pedig koránt sem az az oka, hogy az ujjaimat féltem. Csak kedvem lelem a látványban.
- Mikor vagy a legboldogabb? - teszem fel kérdésem, egy pillanatot sem tétovázva és a tartalmával sem óvatoskodva. Nyilván bedobhattam volna egyből valami kínosat vagy pajzánt, de az gyerekes. Nem mintha én ne lennék az, de a pár leélt évtizedem annyira azért megkomolyított, hogy legalább egy kicsikét későbbre hagyjam ezeket.

###
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. május 23. 02:07 | Link

Anton
#wondering

A titok nyitja, hogy váltogatom az árnyalatokat - általában inkább a vörös felé húzok, de igazából sosem éreztem, hogy korlátoznom kellene a színeket. Annyi szép árnyalat van, miért ne élvezhetném azt, amihez épp kedvem támad, ami a legkifejezőbb?*
- Remélem, jó a biztosításod,-*nyalom meg kihívóan ajkam, csak a hatás kedvéért, bár iszonyat nehéz féken tartani a nevetést, ami kikívánkozik belőlem. Azért érdekes lenne egy esetleges balesetet megmagyarázni, még ha hallottam ennél ezerszer bizarrabbakat is.
Az emberek kreativitása nem ismer józan észt, ha kellő mértékben unatkoznak.
A kérdés meglepő, egyszersmind kedvemre való, annál is inkább, mert nincs kész feleletem rá. Tapogatózva indulok a keresésére.*
- A legváratlanabb pillanatokban. Mármint... néha olyan kevés is elég,-*eltöprengek, a várost fürkészve, önkéntelen mozdulattal igazítva meg a vállamról lecsúszó vékony pántot. Szeretem a hivatásom és boldoggá tesz, hogy segíthetek; szeretem a családomat és a velük töltött időt; maroknyi barátomat és az életembe toppanó idegeneket...Szeretem az életem és többnyire nem méricskélem a boldogságot, ami nekem jut. Már a nyelvem hegyén a válasz, amikor tekintetem visszasiklik Antonra és megakadok. Ha ő jár a fejemben, megmozdul bennem a mi lenne, ha telhetetlensége. Puha, apró mosollyal nyugtázom az érzést, új levegőt véve.*
- Azt hiszem, amikor maradéktalanul önmagam lehetek és mással is megoszthatom ezt. Amikor bármit megtehetünk vagy kimondhatunk...-*vagy mondani sem kell, mert anélkül is értik, teszem hozzá gondolatban. Talán naiv vagyok, de a töredékek, amiket őrzök, ezt sugallják. Voltaképp nem is annyira sejtés, mert egy formáját ismerem, ismertem ennek a szabadságnak. Charlieval együtt vesztettem el.
Ha úgy ítélik, megkapom az édesség másik felét, rajtam a sor. Találomra választok süteményt, egyik sarkánál fogva nyújtom Tony felé.
- Mire vagy mikre vagy a leginkább büszke?-*kis kibúvót, vagyis inkább teret adok, ha netalán több ilyen fontos dolog is lenne.
Hozzászólásai ebben a témában

Rothman Anton
Iskolaigazgató, Auror



offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 559
Írta: 2018. május 24. 01:19 | Link

Riley
este a Szent István Bazilika tetején
emlékszel, kicsikém, de csuda volt?

Bizony, néha az embernek elvileg megvan mindene és csak ül fanyalogva a bőség kellős közepén, aztán meg eljön egy talán nyomorúságosnak tetsző pillanat, amikor gyakorlatilag a világon semmi nem jön össze és ennek ellenére valamitől, valahogy mégis örömmel vagy telve. Mert annyi minden kell, hogy együtt álljon a boldogsághoz, és ezek a részletek nem feltétlenül azok, amelyekhez ezt az érzést társítjuk. Néha olyan kevés is elég. Ahogy mondja.
Arcom megkomolyodik kissé a felelete második felére. Fejem oldalra biccentem és elgondolkozva nézem őt. Hiszen mellettem és velem pl. nem feltétlenül lehet maradéktalanul önmaga. Mármint az lehet, aki csak akar, hiszen a tiltás az, ami tényleg távol álljon tőlem, ám pontosan tudja, hogy ha valamilyen más formát ölt, amely szintén ő, másként fogok ránézni. Nem így, mint most. Nem ilyen áthatón. Nem ilyen kedélyesen és vágyón. Más kérdés, hogy nyilván meglehet ugyanez a különbség, ha a másik éppen ki van csípve és friss meg üde, vagy otthoni gúnyákban flangál, elnyűtten. Az alapvető viszonyulás persze marad, ugyanannyira kedvelsz valakit mindkét állapotában, csak a kérdés az, hogy éppen miképpen. Akárhogy is, ostorozni persze nem áll szándékomban magam amiatt, hogy hogyan érzek. Azt mondják, azt nem lehet irányítani. Meglátjuk, mi hogyan alakul. Ha a lány úgy érzi, jelen pillanatban is teljesen önmaga tud lenni a társaságomban, én annak csak örülök.
Természetesen jár a teljes süti, hiszen felelt a kérdésre. Ahogy felé nyújtom a maradék falatot, ő pedig magához veszi, ujjbegyem érinti száját. Mosolyogva figyelem őt, játszva kicsit arcizmaimmal, és cápafogaim hamarosan ráharapnak a finomságra, amit ad.
- Sajtos - konstatálom az ízesítést, a tölteléket. Finom. Egész finom. Miközben rágom még a falatot, egyik szemem lecsukva nézelődök körbe, meg felfele a sötét égre, ahogy gondolkozom a válaszon.
- Talán arra, hogy eddig hű tudtam maradni az elveimhez a munkámban, meg egyáltalán az életemben. Bár lehet, ez elvárható - latolgatom merengő fintorral, vállat vonva. A kis hozzáfűzésemmel persze nem elbagatelizálni akartam azt, hogy ez becsülendő dolog, csak jelezni kívántam, hogy mondjuk szerintem ennek alapvetőnek kell lennie. Ettől függetlenül azonban nem nagyon telik el hét, hogy ne ütköznék bele akár csak a Parancsnokságon abba, milyen könnyedén megvesztegethetőek az emberek és hogy milyen szépen megmagyarázzák maguknak, miért nem olyan nagy baj ez és ez miért nem ugyanaz, mint amikor más teszi.
Ahogy ezen filózok, meg azon, mi másra vagyok még esetleg büszke, rögtön eszembe jut valami... vagyis valaki, akitől a vonásaim és a tekintetem egészen ellágyul. Egy olyan arcomat mutatom most Rileynak, amit eddig még nem láthatott. Tessék, a végén még kiderül, nem is nagy dolog ez a metamorfmágia.
- Illetve még arra, hogy nem sikerült elszúrnom a lányomat. Pedig Merlin a tanúm rá, mindent megtettem, de csak okos és jófej lett - rázom a fejem, szinte bocsánatkérően, amiért kudarcba fulladtak ezek a meg nem történt próbálkozásaim. Az arcom, amelyet mutatok, pedig továbbra is ez a számára új arc, nevezetesen az apai. Remélem, megkapom a süti második felét attól függetlenül, hogy eleddig nem osztottam meg vele azt a nem elhanyagolható információt, hogy bizony van egy kölyköm. Dehát tényleg nem tudunk még olyan sokat egymásról adati szinten.
- Miről szoktál álmodni? Már ha emlékszel rá - állok elő az újabb kérdéssel, azt várva igazából, hogy esetleg mondjon egy példát. Mit álmodott mondjuk múlt éjjel? Közben kapja az újabb falatot persze.

###
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. május 28. 00:04 | Link

Anton

Elkomolyodik, s hosszan fürkész - kimondatlan . A karjára simítom a kezem, szinte megszólalásig ugyanazzal a mozdulattal, mint amikor először szembesült a másik arcommal - nyugodt, puha érintéssel erősítem meg akkori szavaim. Nem akarom, hogy bármelyikünk hazudjon magának vagy a másiknak, de ezen túl nem várok el vagy követelek semmit. Idővel megtaláljuk majd a válaszainkat.
Érintésére elkapom üres kezét, hogy tenyerébe csókoljak, mosollyal engedve aztán el, lassan, szinte vonakodva. Megbolondít ezekkel az apróságokkal, mintha nem lennék elég defektes enélkül is...
Hogy is van? Ha a cápa a tenyeredből eszik, a lábadból is fog?
Figyelem, mint tűnődik, s közben vele merengek. Mindig van a lényében asszimmetria, mégis egyensúlyban tartja az örökös mozgás. Az első válaszra bólintok, nem fűzve hozzá semmit, mert nem tisztem ítélkezni senki felett, bár jól tudom, miről beszél. Ami utána következik, teljesen váratlanul ér.
Az arca kisimul, csak szeme sarkába gyűrődnek ráncok - befelé mosolyog, valakire, akit én nem láthatok. Felkavaróan szép ebben a pillanatban és megérint az egész különlegessége, mert érzem, ritkán engedi bárkinek is, hogy így lássa. Elfeledkezem a süteményről, szinte levegőt venni is elfelejtek, úgy iszom némán a látványt, az érzéseket. Hiába bújik a szavak mögé, vonásai túlharsogják azokat. Mindent megtett és bármit megtenne érte, s ez így van rendjén.  
Nem vagyok féltékeny, s nem ijeszt meg - ha valami, akkor örülök neki és szeretném megismerni. Önkéntelen nyújtom kezem, hogy megcirógassam szarkalábait, tenyerem arcára simítva és előrehajolva, hogy homlokom az övéhez érintsem.
Aztán eszembe jut a sajtos másik fele és az idő újra mozgásba lendül. Cserébe kapok egy harapásnyi vaníliát - úgy tűnik, nekem az édesekhez van szerencsém.
Megingatom a fejem, egész testemben hintázva egy kicsit.*
- Többnyire csupán villanások maradnak meg. Sokszor csak onnan tudom, ha rosszat álmodtam, hogy Freud felébreszt az éjszaka közepén. Állítólag szoktam álmomban nevetni is,-*egy picit megvonom a vállam, mert amennyire emlékszem, csupa csip-csup dolog foglalkoztatja a tudatalattim, mindennapjaim töredékei. Jobb ez így, ha nem is túl érdekes.*
- Mostanában volt egy vagy két farkasos álmom. A telihold,-*intek fejemmel az éj felé, bár a sápadt égi vándornak még nyoma sincs. Nem tudom, voltaképp mennyit látott az aktámból, de ha utalásom nem értené, minden lehetősége megvan kérdezni és jobban is szeretném, ha így tenne. Papíron, feketén-fehéren minden olyan szenvtelen.*
- Ha van, mi a patrónusod?-*Rengeteg kérdésem van. Mégis, ahelyett, hogy a lányra vagy az anyjára kérdeznék, ezt választom. Nemcsak maga az állat érdekes, de az emlék is, amivel megidézik az emberek - bár nekem sosem lesz, nem csak ezért tartom lenyűgözőnek. Ebben a varázslatban a legféltettebb érzéseink öltenek testet.
Hozzászólásai ebben a témában

Rothman Anton
Iskolaigazgató, Auror



offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 559
Írta: 2018. május 29. 14:38 | Link

Riley
este a Szent István Bazilika tetején
emlékszel, kicsikém, de csuda volt?

Nyugtatóan érint meg, felelve mindazon érzéseimre, amelyek hagyom, hogy kiüljenek -alapvetően kifürkészhetetlen- ábrázatomra. Tetszik, ahogy és amilyen természetesen nyúl felém. Fogadok is minden érintést, belemozdulva, belesimulva, mélyen a szemébe nézve, vagy pont hogy szememet egy pillanatra lehunyva.
Értem, miért a farkasos álmok így a telihold idején. Az aktájában igazából szárazon minden fontos adat ott állt, ám jól tudom, a sima tények néha sokkal kevésbé fontosak, mint a körülmények és érzelmek. Ott van például az a mágus, akit múlt héten tettünk hűvösre, neki az előélete a nyilvántartás szerint makulátlan volt, de már ahogy a kérdéseimre reagált, egyértelmű volt számomra, hogy ez biztosan nincs így. Ilyenkor jön a neheze, hogy a kollégáim is elhiggyék, hogy sáros az ipse. Hiába voltak már számtalanszor tanúi, hogy beigazolódott mindaz, amivel kecsegtettem őket, azért megkűzdeni mindig meg kell velük. Oké, mondjuk lehet, ez nem a tökéletes párhuzam a fentiekkel, de értitek.
Nem akad ki a bejelentésemtől. Persze, sokkolja kicsit, azonban koránt sem éri olyan megrázkódtatás, mint érhetné. Még meg is simogat ismét. Szerintem még tetszik is neki ez az arcom. Ahogy cirógat, odanyúlok combjához és csak finoman rásimítok. Jól esik ez a fajta közvetlenség, ami köztünk van. Egyszerre természetes és izgalmas. Mintha mindig csak az alkalomra várnánk, hogy a másikhoz érjünk, vagy mintha nehezen kezelnénk azt a furcsa állapotot, amikor éppen nincs a kezünk a másikon.
Megkapja a vaníliás második felét, aztán már haraphatom is az enyémet. Hmm. Valamilyen joghurt talán? Igen, szerintem az. Közben figyelek persze a kérdésre is. Rögtön elmosolyodom rajta.
- Vörösbegy - közlöm egy bólintással, miközben tekintetem azt sugallja, egészen pontosan tudom, miért az. Eltekintek kicsit az ég felé, majd vissza Rileyra.
- Sok évig valamilyen hüllőféle volt. Varánusz vagy valami ilyesmi, aztán Hanna születése után vörösbegy lett... Szép kis váltás, mi? - emelem meg a szemöldökömet. Na igen, visszatértünk az iménti témához. Az a szemtelen kölyök mindenhol ott van. Jól teszi.
- Mi a helyzet veled és a farkasokkal? - kérdezek rá ilyen egyszerűen a dologra, miközben nyújtom neki az újabb finomságot, amit rágódhat a kérdésem mellett.
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. június 3. 20:19 | Link

Anton
#justamoment

Testbeszélgetünk.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sosem próbálták elnyomni bennem a közelség, fizikai kontaktus iránti igényt - nevezhetünk akár bújósnak is, de több ez annál. Szeretek érintésekkel kommunikálni, olyan könnyen és természetesen jön ez nekem, amennyire reménytelen vagyok nyelvekből. Szavakkal könnyű hazudni, arccal és testtel nehéz, szinte lehetetlen; s van valami olyan közvetlen, nyers, valós benne, amit szóban nem tudnék átadni. Ki értené ezt jobban, mint a tenyerembe simulva némán felelgető bűvész?
Tetszett az arca - tetszett, hogy át meri és tudja élni ezt a fajta szeretetet, kötődést, s hogy megmutatta nekem is. Bár, hogy őszinte legyek, ennél sokkal több mindent írhatnék a "Mi tetszik benne" listára, minden találkozással többet, mert felfedezek valami újat. Finoman simít a vékony anyagon keresztül, kellemesen beleborzongok és szusszanok egy aprót - ha így folytatja, dorombolni is fogok.
Újabb mosoly és újabb darabka, bár a fordító bűbájnak hála tudom, hogy még sosem láttam ilyen madarat - mifelénk a robin vándorrigó, úgyhogy feljegyzem elmém egy zugába, hogy rákeressek majd.*
- Az,-*bólintok, irónia nélkül, mert nem látok semmi rosszat abban, hogy a fenséges, veszélyesen intelligens lényt megszelídítette a lánya érkezése. Hanna. Milyen dallamos, szép név.*
- Azt hiszem, voltaképp a madarak is hüllők, evolúciós szemszögből,-*teszem hozzá szórakozottan, amíg odaadom a jogurtos süti másik felét. Aztán megkapom én is az enyémet, s a kérdésre csendesen rágódom, pillanatokig.
Az akta világosan és egyszerűen közli, hogy a szüleim által vezetett Meyers-alapítvány munkatársa vagyok, valamint hogy az atipikus likantrópia a szakterületem. A korom szokta ledöbbenteni az embereket, mert huszonhárom évesen olyan titulus és tudás birtokában vagyok, amire normális esetben még sokáig kellene várnom. De mikor volt bármi normális az életemben?
Magam elé mosolygok, szórakozottan a kezemen lévő anyajegyet nézegetve, majd lassan felnézek, ahogy összeállnak bennem a szavak. Nem fájnak, ám talán egy árnyalattal halkabbak a szokottnál - egy cseppnyi szomorúság mindig vegyül bele.*
- A helyzet az, hogy szeretném neked bemutatni Charliet, az ikertestvéremet, aki miatt ezt a pályát választottam és animágus lettem, de nem tehetem. Vérfarkas volt és a kór megölte, én pedig értelmet akartam adni a halálának, ha megakadályozni nem tudtam.-*Egyszerű, ám súlyos vallomás ez - egész univerzumom, dióhéjba szuszakolva. Egy régebbi kérdés miértjének része is - nemcsak egyedül maradtam egy arccal, ami kettőnké volt, de elvesztettem a lényt, akivel születésünk, sőt, fogantatásunk pillanatától együtt voltunk.
Plusz ijesztő is az ábrázatom, de ez már egy másik történet.*
- Félre ne érts, ha nem lennék jó benne és nem szeretném, nem csinálnám.  Én megtehetem, amit mások nem - segíthetek azoknak, akik nem szedhetnek bájitalt vagy mellékhatásokkal küzdenek. Mellettük lehetek az átváltozáskor, enyhíthetek a szenvedésen, ha nem is gyógyíthatom meg őket.-*Hát ez a helyzet. Csak tekintetemmel üzenem, hogy kérdezzen, ha nem elég ennyi - ritkán beszélek erről, ám nem azért, mert szenvedést okozna.
Egyelőre azonban rajtam a sor, s némi töprengés után odakínálom a következő süteményt.*
- Van olyan régi álmod, ami még teljesítésre vár?
Utoljára módosította:Dr. Riley Meyers, 2018. június 3. 23:20
Hozzászólásai ebben a témában

Rothman Anton
Iskolaigazgató, Auror



offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 559
Írta: 2018. június 15. 20:08 | Link

Riley
este a Szent István Bazilika tetején
emlékszel, kicsikém, de csuda volt?

Jól van, hát én meg bizonyos korokban jóvágású férfinak számítottam volna, de ahogy ettől még én nem leszek szép, úgy a vörösbegyet sem fogom hirtelen hüllőnek tekinteni. De értem, mire gondol.
Komoly ábrázattal figyelem, ahogy mesélni kezd. Látom mikrokifejezéseiben, mozdulataiban, szeme fényében és hallom hangjában mély bánatát, amely fakulhatott bár az idők folyamán, ám áthatja azóta is. Ikertestvér. Az meg aztán különösen nehéz lehet. Minden esetre ennyi elég nekem ebben a témában, hiszen mindaz, amit most elém tárt, nekem a többszörösét mondja annál, mint ami puszta szavakban elhangzott. Lassan bólogatok, és közelítek is a süti második felével, majd miután azt magáévé tette, ujjbegyemmel elsodrok egy morzsát szája széléről.
- A pár héttel ezelőtti réginek számít? - kérdezem cinkosan, miután elmajszoltam a sima sós falatot, utalva a megismerkedésünk idejére és arra, hogy azóta elég sok új álmom lett. Ajj, de akkor ezek újak. Oké, értem.
- Nem, nem igazán van különben. Nem vagyok egy álmodozó alkat - vallom meg lazán a cudar valóságot. Nagyon érdekesnek találom az ábrándokat, a művészetet, a mindenféle ködöket az emberek agyán, azonban a valóság sokkal jobban izgat. Ráadásul koránt sem annyira álmodozom, mint inkább eldöntök dolgokat és megvalósítom őket. Olyasmikről nem elmélkedem, amik túl távoliak. Jól elvagyok mindazzal, ami körülvesz. Főleg, ha ilyen hosszú lábai vannak és ilyen igéző tekintete.
- Féltékeny típus vagy? - érkezek a következő kérdéssel.

###
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. június 18. 23:40 | Link

Anton
#hide'nseek

Szótlan issza szavaimat, alig párat bólintva, s kicsit olyan ez a csend, mint amit bent is érzek - talpalatnyi kihűlt hely, maréknyi űr, amit nem lehet és nem is akarok kitölteni. Néha végigsimítok az üresen maradt folton, amit fekete tintaként a bőrömön is hordok, de csak ritkán merengek azok, ami elmúlt. Hiányzik, ám tudom, hogy még találkozunk.*
- Pár hét? Éveknek tűnt,-*nevetek, s arcomon hirtelen lepereg néhány évtized, megszázszorozva az aranyló szeplőket, ráncokat hagyva nyomában, megfakítva bőröm és hajam fényét, ősz szálakat vegyítve a rézszínűek közé. Ahogy lassan hömpölygő víz vájja a partot, úgy minden vonalamat átrajzolja némileg az idő - pillanatokig játszom csak, Anton tekintetét és reakcióját figyelve, de különös belegondolni, hogy most egyidősnek tűnünk. Nem tudhatom, tényleg ilyen lesz-e, leszek-e majd. Nem bánom, hogy meggyűri arcom a sok mosoly vagy megkoptatja hangom a nevetés; csak a tekintetem ne halványuljon és minden rendben lesz.*
- Kár. Akkor nincs is mit valóra váltani?-*műszomorkodom ajkam lebiggyesztve. Cinkosa vagyok, ha már megszegjük a kis játékszabályainkat, visszadobom a labdát. Azért élvezem, mert nincs tétje, pusztán saját szórakoztatásunkra futjuk ezeket a köröket.
Kapok egy újabb kókuszost és egy apró simítást, ám most nem hagyom ennyiben - odakapok, kézfejére fogva finoman, hogy tenyerébe bújhassak arcommal. Lopok egy keveset melegéből, s mielőtt elengedem, csókot lehelek csuklójára.
A kérdés egyszerű, mégsem felelek azonnal, mert magamba kell nézzek hozzá.*
- Zöldszemű is vagyok, szörny is vagyok, de nem hiszem,-*mosolygok, jobb válasz híján. Senki sem tett próbára - az egy- vagy páréjszakás kalandok sosem kaptak esélyt, hogy akár csak futó kapcsolattá váljanak. Én döntöttem így és nincs bennem megbánás, nem volt hely és idő az életemben még valakinek.
Megpihen rajta tekintetem, tűnődve, s derűsen megingatom fejem a süti másik felére. Nekem elég most, enélkül is szívesen játszom tovább - ám ha mégis jutalmazna, fantáziájára bízom magam.*
- Szoktál énekelni, magadnak vagy másnak?-*Valahogy kínálja magát a kérdés, annyira kellemes a hangja. Ez persze nem garantálja, hogy tud vagy akar énekelni, de kecsegtető. Közelebb húzódom kicsit. Fogjuk az esti szélre és a vékony ruhára.
Vagy inkább fogjuk rá meg a cápamosolyára. Igen. Határozottan.
Utoljára módosította:Dr. Riley Meyers, 2018. június 18. 23:59
Hozzászólásai ebben a témában

Rothman Anton
Iskolaigazgató, Auror



offline
RPG hsz: 283
Összes hsz: 559
Írta: 2018. június 22. 00:16 | Link

Riley
este a Szent István Bazilika tetején
emlékszel, kicsikém, de csuda volt?

Érdeklődő, figyelő mosollyal fürkészem vonásai, haja, lénye alakulását az idősebb kori önmagára. Valóban, most nagyjából annyinak mutatja magát, mint amilyen jelenleg én vagyok. Csak ő sokkal szebb, mint én. Tetszik. Igazán. Megnézném, amikor valóban eléri ezt az állapotot. Jó lenne ott lenni. Vagy mondjuk itt. Pont itt, pont így.
- Ó, dehogy nincs. Ez a két dolog nem függ össze - rázom a fejem, aztán ismét simítok arcán, amikor a csuklómat csókolja, miközben újra meg újra végigjáratom a tekintetem rajta, rezdülésein.
Bekapom én a sütit, ha nem kéri. Noha nekem is elég már. Össze is csapom kezeimet, megszabadulva a morzsáktól és iszok egyet a falatra. Szóval nem féltékeny típus. Kipróbálhatta ezt különben más kapcsolatokban is, nem kell annak feltétlen szerelminek lennie. Emberek szoktak féltékenyek lenni akkor is, ha a szüleik jobban szeretik a testvérüket szerintük, vagy ha a barátjuknak lesz egy másik barátja. De különben én sem vagyok féltékeny típus. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy egy részt a kedveseim nem azok a szédelgő fajták, más részt pedig az esetleges udvarlók megérzik, hogy veszélyes területre tévednének, ha az én nőmnek akarnák csapni a szelet. Vagy simán csak pofátlanul magabiztos vagyok, ráadásul túl jól ismerem az embereket. Vagy ez mind együtt.
- Énekelni? Nem igazán - vonok vállat nyeglén.
- Dúdolni inkább - szalad fel szemöldököm, további arcjátékaim mellett, aztán rá is zendítek egy dallamra, zümmögve. A Varázs, varázs, ősi varázs talán. Fejem ide-oda biccentgetem közben és jólesően körbepislogok kicsit az éjszakai égen, aztán a lányra nézek, odahajolok és lágyan megcsókolom. Kezem is hamar tarkóján terem.
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. július 2. 02:23 | Link

Anton

Ezúttal nincs semmi bizonytalan vagy negatív a reakciójában - bár a gyér fényben nehezebb kivenni a finom rezdüléseket, amit látok, az nyílt kíváncsiság és tetszés, talán egy csipetnyi merengéssel. Megmoccan bennem a türelmetlenség, mert annyira máshogy néz még arcaimra, hogy úgy érzem, önmagammal kell versengenem. Ami sületlenség, emlékeztetem magam szemem lesütve, mert hiába diploma és mágia, még mindig emberből vagyok. Néha meg kell álljak, hogy kibogozzam magam az érzéskupacomból.
Ahogy jött, úgy múlik el érintésére az egész, hogy helyet adjon a jóleső bizsergésnek.*
- Szárnyakat nem tudok magamra bűvölni, de szívesen teljesítek kívánságokat,-*kacsintok most én őrá, mert lehet még ezt a labdát passzolgatni. Aztán ki tudja, jó magaviseletű törzsvendégekre lehet, nem is vonatkozik a bűvös hármas megszorítás... Vagy azok az aranyhalak? Elfelejtettem.
Na jó, ezt a vacak poént legalább csak magamban sütöttem el. Nem erőltetem a következő süteményt, helyette iszom én is egy kortyot, amint el tudom kérni az üveget. A pár pillanatnyi beálló csendben tekintetem és gondolataim elkószálnak.
Valóban nem mutatkozott nálam más téren féltékenység, de akárhonnan is nézem, sosem kellett igazán versengenem mások figyelméért. Ezen kívül is az a tapasztalatom, hogy a különféle kapcsolatok egymástól függetlenek - az, aki féltékeny a testvérére, nem feltétlen lesz az a partnerére is és vice versa. Alapvetően azt hiszem, bizonytalanság és bizalmatlanság szüli ezt az érzést, s az elsőből bőven akad még nálam. Ahogy Antonnak, magamnak is időt kell adnom.
Válasza apró, ám kellemes csalódás s arcom elfutja a mosoly, ahogy dúdolni kezd. Lehunyom a szemem, talán enyhén ringok is a ritmusra, bár egy hang nem sok, annyit sem ismerek a dallamból. Aztán egyszerre vége szakad a dalnak, de még mielőtt felocsúdhatnék, megérzem ajkait. Ösztönösen mozdulok, közelebb húzódva, még mielőtt keze tarkómra simulhatna, mert ezt a puhaságot, ezt az ízt már ismerem, ezt szomjaztam. Egy kézzel megtámaszkodom oldala mellett, úgy fordulva, hogy mellkasához simulhassak, míg szabad kezem arcára rebben, ahonnan ujjaim utat találnak hajába. Ha engedi, elmélyítem a csókot, elmerülve benne, amíg csak el nem fogy a levegőm; s akkor sem megyek messzire. Arcom nyakához fúrva pihegek, de melege és illata nem segít józanodni, dübörög bennem a mégmégmég. Mosollyal nézek fel, orrom hegyét az övéhez érintve.*
- Menjünk,-*suttogom rekedtesen, a hová-t és meddig-et rábízva; s pár perccel később már csak az ottfeledett mécses hunyorog mindenttudóan.
Utoljára módosította:Dr. Riley Meyers, 2018. július 2. 19:44
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek