Legutóbb elsőéves egyetemista koromban jártam a Podmaniczky kastélyban, akkor is csak azért, mert a szakon az hír járta, hogy Mr Andrews csak akkor engedi át a gólyákat kórélettanból, ha azok megfelelőképpen reflektálnak a konferencia valamely előadásának anyagából. Kénytelen voltam. Bár úgy emlékszem, örültem is, hogy végre kimozdulhatok a hűvös cambridge-i épületek fogságából. Akkor Charlotte-tal együtt utaztam Magyarországra, és a történetünk még csak éppen, hogy elkezdődött.
A felvillanó emlékre halványan elmosolyodtam, majd kiléptem a kastély egy besötétített terméből, ahol másfél órás monológot volt szerencsém végighallgatni az Alvajárás mögött meghúzódó lehetséges variánsokról. Az öreg professzort, Dr. Bende Mártont soha nem tartottam rendkívüli szaktekintélynek, de azt nem tagadhattam el tőle, hogy nagyszerű előadó.
A folyosó erős fényei először bántották a szemem, így kissé hunyorogva sétáltam át a nagyterembe, a büféasztalok felé. Nem voltam kifejezetten éhes, de az ilyenkor szokásos felszínes csevegésekhez sem volt hangulatom. Az előző éjszakai ügyeletnek köszönhetően fáradt és elgyötört voltam.
Még kezet fogtam néhány ismerőssel, és megálltam váltani pár szót az egyik volt évfolyamtársammal, Lindával, majd mintha fontos ismerőst láttam volna meg, elköszöntem tőle.
A bent rekedt levegőt halkan fújtam ki, és az egyik távolabbi asztalhoz sétálva pillantottam meg egy valóban fontos, ám rég nem látott ismerőst.
- Izabella, üdv - kiszélesedő mosollyal léptem mellé néhány perc múlva, már egy kisebb, pálcikára tűzdelt szendvicsekkel megpakolt tányér társaságában. A tekintetem elárulhatta, egyáltalán nem számítottam arra, hogy éppen itt fogunk találkozni. - Melyik előadásra jöttél? Az én területem idén kihagyhatatlannak ígérkezik...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=709886#post709886][b]Jamie Leroux - 2017.12.17. 18:51[/b][/url]

Legutóbb elsőéves egyetemista koromban jártam a Podmaniczky kastélyban, akkor is csak azért, mert a szakon az hír járta, hogy Mr Andrews csak akkor engedi át a gólyákat kórélettanból, ha azok megfelelőképpen reflektálnak a konferencia valamely előadásának anyagából. Kénytelen voltam. Bár úgy emlékszem, örültem is, hogy végre kimozdulhatok a hűvös cambridge-i épületek fogságából. Akkor Charlotte-tal együtt utaztam Magyarországra, és a történetünk még csak éppen, hogy elkezdődött.
A felvillanó emlékre halványan elmosolyodtam, majd kiléptem a kastély egy besötétített terméből, ahol másfél órás monológot volt szerencsém végighallgatni az Alvajárás mögött meghúzódó lehetséges variánsokról. Az öreg professzort, Dr. Bende Mártont soha nem tartottam rendkívüli szaktekintélynek, de azt nem tagadhattam el tőle, hogy nagyszerű előadó.
A folyosó erős fényei először bántották a szemem, így kissé hunyorogva sétáltam át a nagyterembe, a büféasztalok felé. Nem voltam kifejezetten éhes, de az ilyenkor szokásos felszínes csevegésekhez sem volt hangulatom. Az előző éjszakai ügyeletnek köszönhetően fáradt és elgyötört voltam.
Még kezet fogtam néhány ismerőssel, és megálltam váltani pár szót az egyik volt évfolyamtársammal, Lindával, majd mintha fontos ismerőst láttam volna meg, elköszöntem tőle.
A bent rekedt levegőt halkan fújtam ki, és az egyik távolabbi asztalhoz sétálva pillantottam meg egy valóban fontos, ám rég nem látott ismerőst.
- Izabella, üdv - kiszélesedő mosollyal léptem mellé néhány perc múlva, már egy kisebb, pálcikára tűzdelt szendvicsekkel megpakolt tányér társaságában. A tekintetem elárulhatta, egyáltalán nem számítottam arra, hogy éppen itt fogunk találkozni. - Melyik előadásra jöttél? Az én területem idén kihagyhatatlannak ígérkezik...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=709892#post709892][b]Nemes L. Izabella - 2017.12.17. 19:51[/b][/url]

Egy tömegből különösen kitűnő, göndör, vörös hajkoronát keresek, de minden egyedül eltöltött perccel egyre jobban kétségbeesve. A kezemben az elveszett illető táskáját szorongatom fehéredő ujjakkal, és ráadásul még a rossz helyen is állok, a büfébe vezető boltív közepén megállva ugyanis eléggé megnehezítem a ki-be járkálók dolgát. De hát igazán nem tehetek róla, minden a szobatársam hibája. Először is elrángat ide azzal a céllal, hogy majd jól bevágódik valami orvosnál, majd se szó, se beszéd, nálam hagyja a táskáját minden értékével - köztük a pénztárcájával és a telefonjával - benne. Nekem pedig még annyit sem mond, hogy visszamenjek-e az egyetemre vagy itt várjam meg. Végül az utóbbi mellett döntök, mert ennél a lánynál sosem lehet tudni.
Miután nem sikerül elkerülnöm egy eléggé rosszalló pillantást, amiért még mindig az útban állok, úgy tíz perc után igazából sikerül beljebb lépdelnem és magamhoz képest még elég sikeresen el is vegyülni az emberek között - vagyis levágódok egy szabad székre és felcsapom mindkét táskát az asztalra, hisz' csaknem viszi el senki... Most még kifejezetten bajom sincs ezzel a sok emberrel egészen addig, míg meg nem találom a barátnőmet. Azután majd szépen visszatérek a tömegutálatomhoz, hogy a mai napom is természetesen teljen el.
Már éppen kezdenék jobban belemerülni a szobatársam táskájának átkutatásába, hátha esetleg mégis elvitte magával a mobilját valamilyen csoda folytán, mikor valaki megszólal mellettem. A hangot nem, de felpillantás után az arcot azonnal felismerem és a mosoly láttán még el is pirulok.
- Jamie - barátságosan biccentek először neki, majd a velem szemben álló szék felé. Mégse álldogáljon már itt szegény. - Ó, hát én... Igazából nem az előadások miatt vagyok itt, de biztos vagyok benne, hogy mind nagyon érdekes. Nyilván mindenki azért rohant ide be, hogy minél több kajával tankolhasson fel a még ez után kezdődőekre. Bírni kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=709895#post709895][b]Jamie Leroux - 2017.12.17. 20:40[/b][/url]

Izabella kipiruló arca láttán azonnal lehajtottam a fejem, és előzékenyen a tányéron fekvő sajtos-sonkás kenyérkatonákat kezdtem szemügyre venni. Milyen érdekes az a szelet márványsajt! Na és ez a fura uborka... Közben persze szélesen mosolyogtam, és egyszer-egyszer fel is pillantottam a hangját kereső szőkeségre.
Anyukám egyszer azt mondta Camille-nak, hogy higgye el, nagy kincs az a mai modern világban, ha egy lány még képes elpirulni, és ha egy nap majd így történik, inkább legyen rá büszke, mintsem szégyellje vagy takargassa pirospozsgás arcát.
- Még ezután fog jönni Kovács doktor - fájdalmas tekintettel foglaltam helyet, és a tányért a táskák mellé lökve, sóhajtva dőltem hátra a széken. Arcomat egy futó pillanatra tenyereimbe temettem, majd résnyire nyitott ujjaim között, a fejemet csóválva néztem át a lányra. - Rémes előadó szegény. Terjengős, a mondat felénél elfelejti hol tart, ráadásul dadog is. Az eszméit meg már a hatvanas években megdöntötték.
Sápadtan kezdtem mesélni a rám váró borzalmakról, és akármennyire is elnéző voltam a kilencvenéves professzor úrral, még az ütő is megállt bennem, ha arra gondoltam, hogy húsz perc múlva már ismét a besötétített teremben fogok ülni, és olyasmit leszek kénytelen végighallgatni, amit már nem egyszer hallottam, és aminek semmi valóságalapja nincs.
- Nem számít, túlélem - mondtam végül egy halovány, magam sem hiszem mosollyal, és az utolsó találkozásunk részleteit próbáltam feleleveníteni. - A terápiádat sajnos nem tudtam nyomon követni - vallottam be, mire a homlokomon keresztbefutó ráncok elmélyültek. - Hogy vagytok; te és a képességed?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=709896#post709896][b]Nemes L. Izabella - 2017.12.17. 21:03[/b][/url]

A férfival ellentétben én nem kapom el a tekintetem; továbbra is az ő arcát fürkészem kedves mosollyal az arcomon, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Habár nem ismerem túlzottan, mégis jó egy ismerős arcot látni egy teljesen vadidegen helyen, merthogy őszintén be kell vallanom, fogalmam sincs, mi történik körülöttem. Addig még eljutottam, hogy konferencia van, meg szünet, de hogy pontosan miről is szól, na arra a kérdésre már nem tudnék választ adni.
- Habár őszintén szólva fogalmam sincs, kiről beszélsz, kitartást az elkövetkezendő… egy órához? Másfélhez? Kettőhöz? Mennyi ideig tartanak ezek az előadások? – tanácstalanul pislogok a férfira, számat bocsánatkérően húzom el. Nyilvánvalóan nem erre a rendezvényre érkeztem, most meg már abban sem vagyok teljesen biztos, hogyan engedtek minket ide be. Ennek nem valami zárkörű eseménynek kellene lennie vagy valami? - Miért hívják meg folyamatosan, ha olyanról beszél, ami már elavult? Nem kellene újakat keresni, akik még talán fenn is tudnák tartani az érdeklődést? – Nem, most egyébként természetesen nem a nyúzott arcára gondolok, amit oly serényen igyekszik eltüntetni halvány mosolyával. Túlságosan fáradtnak tűnik, ennyire pedig még ez a megáldott konferencia sem lehet unalmas.
- Én és a képességem, köszönöm szépen, megvagyunk. Semmi olyan sérülés nem ért volna, amiből ne tudnék felépülni. Nem ez volt az első, hogy eltalál egy gurkó, és nagyon valószínűleg nem is az utolsó – olyan könnyedén beszélek az esetről, mintha ez nekem egy teljesen mindennapos dolog lenne, és akik jól ismernek, azok tudják is, hogy tényleg az. Nem akarom annak az ellenkezőjét bebeszélni magamnak, ami úgyis tudom, hogy meg fog történni, de semmi maradandó sérülésem nem lett, akkor meg minek ennyit rágódni rajta. - Eléggé, hát hogy is mondjam, rossz állapotban voltam még pár napig, hogy hazaengedtek, főleg az elemem miatt, de egy jó alvás és egy-két órával több gyakorlás mindent helyrehozott. – Azt meg hozzá sem teszem, hogy két héttel később már ismét seprűn voltam. Még ha nem is az orvosom, inkább megkímélem a jó hírektől.
- Öhm, van arra esetleg valami esély, hogy találkoztál egy feltűnően vörös hajú, körülbelül 165 centiméter magas, nagyon hangos és nagyon vidám lánnyal?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=709899#post709899][b]Jamie Leroux - 2017.12.17. 21:48[/b][/url]

Azt kívántam, bárcsak én is olyan szerencsés lehetnék, hogy ne ismerjem Kovács doktort és az összes parasomnia-hypersomnia elméletét. Merthogy volt neki néhány, egyik félelmetesebb, mint a másik. Én pedig annyiszor hallottam őket személyesen tőle, míg gyakornokként mellette ültem cambridge-i dohszagú irodájában, hogy betéve tudtam minden szállóigéjét.
- Másfél, ha mázlink van - feleltem, de koránt sem voltam benne biztos, hogy az öreg időben be fogja fejezni. Tavaly például úgy tett, mintha nem hallaná a csengőszót. És nem látná a türelmüket vesztett, egyre csak távozó kollégákat. - Azért, mert ő az ország első alvászavarral foglalkozó kutatói közé tartozik, és ha jól tudom, már csak ő él abból a generációból.
A balesetét érintő kérdésemre Izabella gondolkodás nélkül, túlságosan is gyorsan reagált. Az volt az érzésem, hogy egy betanult szöveget mond vissza, és a könnyed stílusa csupán álca. Úgy tett, mintha semmiség lett volna az egész, holott... én láttam, ott voltam aznap este, mikor behozták.
Némán, rezzenéstelen arccal hallgattam, még véletlenül sem szakítottam félbe. Tekintetem az övét kereste, miközben végig az ispotályban megismert arcára gondoltam. Az egészen más volt; igaz törékenyebb, de sokkal őszintébb is. Azokban a hetekben az elveszett eleméről is sokat beszélgettünk, a vele kapcsolatos félelmeiről, az érzéseiről... most meg mintha egy teljesen más lánnyal ültem volna szemben. Bizonyos tekintetben így is volt.
- Ezt jó hallani - mosolyodtam el végül, és bár nem minden szavát hittem el, valójában nem sok közöm volt ahhoz, hogyan érez. Hiszen idegenek voltunk egymás számára, egy idegennek pedig, végtére is bármit mondhatunk. - Ezek szerint egymagad oldottad meg. Figyelemreméltó!
Megemeltem előtte képzeletbeli kalapomat, majd a tányér felé nyúltam, és az egyik aprócska, ugyanakkor toronymagasan megpakolt szendvicset elegánsan betömtem a számba. Úgy, tele szájjal, akár egy jóllakott hörcsög bólintottam egy nagyot a személyleírásra.
- Dhe - feleltem artikulátlanul, és a folyosó felé mutattam. - Khistóvval 'áttam.
Aztán megrágtam és lenyeltem a falatot, és miután megtöröltem borostás arcomat, újra nekifutottam a mondatnak.
- Szóval Dr. Tóth Kristóffal láttam, mikor vége lett az első előadásnak. Vele jöttél? - kérdeztem, hangomból minden gond nélkül kihallható volt a meglepett él. Egyedül csak azért nem tettem hozzá azt is, amit a vörösről gondoltam, mert nem akartam tolakodó vagy éppen túl nyers lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=709902#post709902][b]Nemes L. Izabella - 2017.12.17. 22:25[/b][/url]

- Figyelj, a leghátsó sor mindig jó lehetőség arra, hogy elszórakoztasd magad bármi mással, ami nem kapcsolódik ahhoz, amire figyelned kell, vagy mondok jobbat: alvásra. Főleg ha sötét van, akkor meg a kutya nem veszi észre, ha lecsukódik néha a szemed – egészen ártatlanul vonom meg a vállam, majd hátradőlök a székemen, mint aki jól végezte a dolgát. Imádom kisegíteni az embereket ilyen szempontból, mert biztos vagyok benne, hogy senki nem nézné ki belőlem, pedig nekem sem olyan szent a lelkem, mint azt hiszik.
- Muszáj volt. A terromágiával nem lehet csak úgy viccelni. Meg amúgy is, elvileg gyógyító lesz belőlem, ha össze nem töröm magam útközben még egyszer, szóval még az is megeshet, hogy a következő konferencián már én is itt leszek. Mármint… Úgy leszek itt, hogy eredetileg is ide készültem, nemcsak úgy idetévedtem – a végére magam is kissé belezavarodok a mondanivalómba, de végül csak sikerül kinyögnöm, hogy mit akarok. Igazán nem esett nehezemre a beszéd, ha leküzdöttem a kezdeti nehézségeket, de az már akkor megvolt, mikor kedves barátnőm volt szíves egyedül hagyni egy folyosó kellős közepén egy rakás idegen között.
Jamie válaszára konkrétan elsápadva pislogok a férfira, majd arcomat a tenyerembe temetve nyögök fel.
- Merlinre, csak azt ne! – a kezeimbe fújtatva rázom meg a fejem a férfi kérdésére, mert most legszívesebben letagadnám a lányt, csak hát elég furcsán venné ki magát, hogy az előbb még róla kérdezősködtem. Lassan elhúzom a kezeim az arcom elől és szőke tincseimbe túrva dőlök ismét hátra a széken. - Sajnos vele, igen. Minden szenvedésem okozója az a lány, úgyhogy ha bárhol találkoznál vele, csak tegyél úgy, mintha nem is látnád. Hidd el, jobban jársz – vetek rá egy elkeseredett pillantást, de teljesen komolyan gondolom, amit mondtam. Mindenkinek csak jobb, ha távol marad attól a lánytól, hiába szeretem nagyon, az emberiséget mégis jobban meg akarom védeni.
- Szerinted mennyi esély van arra, hogy a doktor három másodperc múlva lélekszakadva rohan vissza ide és hazarángathatom a vörös hercegnőjét? – érdeklődve vetek egy pillantást a boltíves ajtó felé, de igazából magam se hiszem el, hogy mindebből bármi is bekövetkezhetne, pláne nem három másodperc múlva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=710016#post710016][b]Jamie Leroux - 2017.12.19. 16:18[/b][/url]

Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg, hiszen megjelenésében amikor csak láttam, visszafogottnak tűnt, amolyan igazi jó kislány látszatát keltette, aki az órákon az első padsorban foglal helyet, és míg a többiek hátul sugdolóznak, ő egyenes háttal, megbűvölve figyeli az előadót. Mindig voltak ilyen hallgatók, és mint minden tanár, úgy titkon én is vágytam arra, hogy valaki azzal a bizonyos tekintettel nézzen rám.
De igen, ezzel most új oldalát mutatta meg. A szemeimben érdeklődés csillant, az ajkaim futólag elnyíltak, majd féloldalas, huncut vigyorra húzódtak. Még a gyűlölt gödröcskéim is kirajzolódtak, amiktől hiába szerettem volna megszabadulni, azok minden bűbáj ellenére ott maradtak, és minden őszinte mosolyomnál előbújtak.
- Most megleptél - vallottam be halkan, oldalra billenő fejjel, és a szemeit fürkésztem. Kékjeim hosszasan ingáztak közöttük, és bár a mosolyom elhalványodott, összesimuló ajkaim elárulták, hogy a szemben ülő, ismerősnek hitt lány elgondolkodtatott. Akkor még ezt nem tudtam hova tenni; másnak látszott, mint odabent az ispotályban, mégsem éreztem azt, hogy akit ott megismertem, és amit ott láttam belőle, hazugság lett volna.
- Gyógyító leszel? - kérdeztem, és előrébb dőlve felkönyököltem az asztalra. Annak ellenére, hogy egyre többen lettünk a teremben, és volt néhány professzor, akihez illett volna odamennem, én csak Izabellára figyeltem. A szemem sarkában feltűnő gyógyítókkal mit sem törődve hallgattam leendő kolléganőmet, és közben arra gondoltam, hogy milyen remek szakember lesz belőle.
- Miért nem kviddics? - állammal megtámasztottam imaformára fűzött ujjaimat, és őszinte érdeklődéssel tettem fel a kézenfekvő kérdést. Aztán a lány válla fölött futólag elpillantva találkozott a tekintetem egy volt évfolyamtársaméval, aki mosolyogva intett is. Széles, azonban hivatalosnak ható mosollyal viszonoztam a gesztust, végül bocsánatkérően félrehúzott szájjal fordultam vissza Izabellához. - Elnézést. Ez elkerülhetetlen, sok itt az ismerős.
Látható zavarára elnevettem magam, kissé még a fejem is lehajtottam, homlokomat összekulcsolt kezeimnek döntöttem. Egyrészt tudtam, mennyire kínos tud lenni egy ilyen baráttal, másrészt ismertem Kristófot. Ő egészen biztos, hogy nem fogja elhajtani a vöröst, főleg egy olyan sokat mutató ruhában, amiben láttam. Vigyorogva vettem egy mély lélegzetet, és a széken hátradőlve kerestem a megfelelő szavakat.
- Nos... - kezdtem bele a terem fényeire függesztett tekintettel. A fejem jobbra-balra ingattam, mélázva számolgattam. - Ahogy Tóth doktort ismerem, hm, órák kérdése. A barátnőd imponál neki, ráadásul épp az esete. Ez nem túl nyerő kombó, már ha téged nézünk.
Nem akartam kinevetni, de alig bírtam visszafogni magam. Még levegőt sem mertem venni, ahogy Izabellára pillantottam, nehogy kitörjön belőlem a röhögés. Sajnáltam szegényt, de hát mit lehet tenni, ilyen a jó barátnők sorsa.
- Ülj be velem az előadásra - szólaltam meg néhány másodperc múlva. Azt nem ígérhettem, hogy jobb program, mint itt várni a Kristófot fűző leányzót, de örültem volna a társaságának. Ez pedig ott bujkált a szememben is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=710018#post710018][b]Nemes L. Izabella - 2017.12.19. 17:02[/b][/url]

Még ha nem is gondolnám teljesen komolyan, amit megosztok vele, egy kis igazság ettől függetlenül van benne. Nem szoktam én rossz vagy értelmetlen dolgokat mondani, általában tőlem csak jót lehet hallani, és főleg hasznosat, mert a hasznos az jó és így végül is körbeért a kör. Csak hiába jártatom a szám, az esetek nagy részében senki sem fogadja meg a tanácsaim, de legalább figyelni figyelnek. Az is valami, azt hiszem.
- Hát úgy terveztük, igen – esetlenül rántom meg a vállaimat, pedig erről bőven lehetne még mit mesélni. Meg tudnám vele osztani, hogy az elemem mennyire a segítségemre lehetne benne, hogy hogy jutottam el ehhez a döntéshez és honnan indultam, hogy miért nem valami más munkát keresek magamnak, hogy egyáltalán dolgozom-e már vagy még iskolába járok. Ha nem is én lennék, még egy kellemes beszélgetés is kerekedhetne ebből, de én csak lezárom ezt a témát ennyivel, ekkor viszont Jamie felteszi az egymillió galleont érő kérdését. Tanácstalanul rázom meg a fejem és veszek egy nagy levegőt, mielőtt belekezdenék a válaszba – ami ezúttal sem valami hosszú, de hát próbálkozom.
- Hát látod, ez az a kérdés, amit minden nap felteszek magamnak… - Itt egy kissé összezavarodom, mert Jamie természetellenesen kedvesen kezd el mosolyogni, amitől meg kell állnom a beszédben, és kell egy kis idő, amíg rájövök, hogy amúgy biztos van valaki a hátam mögött és mindez nem nekem szól. - Ugyan, nem probléma. Szóval… Nem tudom, mit akartam mondani. De már nem tudom, miért nem a kviddics mellett döntöttem. Valószínűleg köze lehetett hozzá annak a rengeteg sérülésnek, amit nyolc év alatt sikerült összegyűjtenem. – A mai napig bizonytalan vagyok a döntésemben. Minden felkérést visszamondtam, ennek pedig köze volt az iskolai bajnoksághoz is, Norbihoz is, a családomhoz is, voltak problémáim az elememmel, és akkor jött a gyógyítás is, mint lehetséges opció.
- Vagyis sosem szabadulok innen. Remek – utóbbit már csak morgolódva teszem hozzá, közben a táskák mellé dobott telefonomra pillantok. Nagyon jól tudom, hogy annyi idő biztosan nem telt még el a kockázatmentes lelépésemhez, bár talán ezt kellett volna tennem abban a pillanatban, hogy elvesztettem a tömegben Liza vörös fejét. Már rég otthon lehetnék.
- Hogy micsoda? – majdhogynem meg sem hallom a férfi ajánlatát, amire csak meglepetten pislantok fel. Értetlenül bámulok rá, egyrészt nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, másrészt abban is kételkedem, mennyire gondolja ezt komolyan. - De… Azt el kell mondanom, hogy én nem legálisan vagyok itt, Liza csempészett be mindkettőnket, bár azt sem igazán tudom, hogy van-e itt valamiféle biztonsági… Szervezet...?