Budapest

Árpád-házi Szent Erzsébet templom, Erzsébetváros, Rózsák tere. És majd Laoiseach

"Az embernek előbb Istent kellett megtalálnia, hogy megtalálhassa az ördögöt." Bukowskira tavaly, egy téli délután bukkantam rá, mikor Budapesten sétálva benéztem egy könyvesboltba. Elkezdtem olvasni az ott talált könyvét, és beleragadtam. Megvettem, kiültem a Duna mellé a Margitszigeten egy padra, s kiolvastam az egészet. Nevettem a mondataim, az írói képein, a megmondó őszinteségén. Érdekelni kezdett ez az ember, bogy vajon tényleg ilyen volt, ami átjön az írásából, vagy csak ennyire jól írt? Színész volt inkább, megjátszva az önképét, vagy hús-vér lázadó, aki totálisan hedonista az életre? Tényleg ennyire falta a nőket, vagy szégyenlősebb volt ennél, s a leírt története csak puszta képzelet, vágy a magabiztosságra? És nem ilyenek vagyunk mi emberek is? Felvesszük az élet folyamatát, gőrdítjük magunk előtt a lényünket, néhol még mások lényét is, hogy aztán az egész belefolyjon egy hatalmas nagy vízesésbe. Össze-visszatörve magunkat, hiszen az élet nem csupán egyoldalú: nem csak jó, vagy rossz. Zúzások és hegygerincen ólálkodó fenevedek vannak. Számomra ilyen hinni. Minden és semmi reciprokát megszorozva a sorssal, kivonva belőle az emberi jellemet.

Elza holnapután tud jönni ide, Budapestre, de én már ma ideérkeztem. Ismerkedem a várossal, az élet dolgairól beszélünk apámmal a teraszon egy sör mellett, miközben a legújabb verséről mesél, vagy az öcsém visz el az egyik romkocsmába, hogy megmutassa a városi életet. Így késő délután úgy döntöttem, sétálok egy kicsit, hagyni a lelket a kibontakozásra. Harangoznak. Felnézek, a épület hatalmas, az előtte való kert emberekkel van teli, gyerekek is rohangálnak vagy épp illedelmesen állnak a felnőttek mellett, de azért lassan megindul mindenki befelé. Templom. Méghozzá igen, ez egy római katolikus templom. Az órámra pillantok, 17:53. Tízperc, és kezdődik a mise, gondolom, hisz máshol is hatkor kezdődik. Belépek a kovácsoltvas kapun, a kerten át, a beszélgetés foszlányok és a halk nevetések mellett, s egyszerűen béke száll meg. Mondhat bárki bármit, egy ilyen helyen senki sem tudja megjátszani magát, mert akarva-akaratlanul is kibuggyan a lelkének az igazi énje. Látod, milyen. Lehet, hogy nem szeretné az illető, de te látod. Észleled, észreveszed, elédlöki valami.

Rózsaablak. Köszönök az ajtóban álló lelkésznek, ki köszönti és pár szót vált az emberekkel, majd besétálva a templomba, automatikusan a szenteltvízhez megyek. Azatyaésfiúésaszentléleknevében. Elfoglalok a baloldali utolsó sorban egy ülőhelyet. Vajon miért van az, hogy emberek többsége kételkedik a hivőségben? Kételkedni persze szükséges, az intelligencia egyik alapkelléke, de miért úgy kételkedik az ember a hitben, hogy ki se próbálta? Hogy lehet úgy véleményt mondani valamiről, amit meg sem ismertünk, rá sem néztünk, kérdéseket sem tettünk fel róla? Próbálkozni nem szégyen.

17:58.

Árpád-házi Szent Erzsébet templom, Erzsébetváros, Rózsák tere. És majd Laoiseach

"Az embernek előbb Istent kellett megtalálnia, hogy megtalálhassa az ördögöt." Bukowskira tavaly, egy téli délután bukkantam rá, mikor Budapesten sétálva benéztem egy könyvesboltba. Elkezdtem olvasni az ott talált könyvét, és beleragadtam. Megvettem, kiültem a Duna mellé a Margitszigeten egy padra, s kiolvastam az egészet. Nevettem a mondataim, az írói képein, a megmondó őszinteségén. Érdekelni kezdett ez az ember, bogy vajon tényleg ilyen volt, ami átjön az írásából, vagy csak ennyire jól írt? Színész volt inkább, megjátszva az önképét, vagy hús-vér lázadó, aki totálisan hedonista az életre? Tényleg ennyire falta a nőket, vagy szégyenlősebb volt ennél, s a leírt története csak puszta képzelet, vágy a magabiztosságra? És nem ilyenek vagyunk mi emberek is? Felvesszük az élet folyamatát, gőrdítjük magunk előtt a lényünket, néhol még mások lényét is, hogy aztán az egész belefolyjon egy hatalmas nagy vízesésbe. Össze-visszatörve magunkat, hiszen az élet nem csupán egyoldalú: nem csak jó, vagy rossz. Zúzások és hegygerincen ólálkodó fenevedek vannak. Számomra ilyen hinni. Minden és semmi reciprokát megszorozva a sorssal, kivonva belőle az emberi jellemet.

Elza holnapután tud jönni ide, Budapestre, de én már ma ideérkeztem. Ismerkedem a várossal, az élet dolgairól beszélünk apámmal a teraszon egy sör mellett, miközben a legújabb verséről mesél, vagy az öcsém visz el az egyik romkocsmába, hogy megmutassa a városi életet. Így késő délután úgy döntöttem, sétálok egy kicsit, hagyni a lelket a kibontakozásra. Harangoznak. Felnézek, a épület hatalmas, az előtte való kert emberekkel van teli, gyerekek is rohangálnak vagy épp illedelmesen állnak a felnőttek mellett, de azért lassan megindul mindenki befelé. Templom. Méghozzá igen, ez egy római katolikus templom. Az órámra pillantok, 17:53. Tízperc, és kezdődik a mise, gondolom, hisz máshol is hatkor kezdődik. Belépek a kovácsoltvas kapun, a kerten át, a beszélgetés foszlányok és a halk nevetések mellett, s egyszerűen béke száll meg. Mondhat bárki bármit, egy ilyen helyen senki sem tudja megjátszani magát, mert akarva-akaratlanul is kibuggyan a lelkének az igazi énje. Látod, milyen. Lehet, hogy nem szeretné az illető, de te látod. Észleled, észreveszed, elédlöki valami.

Rózsaablak. Köszönök az ajtóban álló lelkésznek, ki köszönti és pár szót vált az emberekkel, majd besétálva a templomba, automatikusan a szenteltvízhez megyek. Azatyaésfiúésaszentléleknevében. Elfoglalok a baloldali utolsó sorban egy ülőhelyet. Vajon miért van az, hogy emberek többsége kételkedik a hivőségben? Kételkedni persze szükséges, az intelligencia egyik alapkelléke, de miért úgy kételkedik az ember a hitben, hogy ki se próbálta? Hogy lehet úgy véleményt mondani valamiről, amit meg sem ismertünk, rá sem néztünk, kérdéseket sem tettünk fel róla? Próbálkozni nem szégyen.

17:58.