36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2017. szeptember 23. 18:40 | Link

KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ
szeptember 23., egy impozáns budapesti galéria
- Liam, Ethan, Mínea, Árvai-Mózs, Farkas, Adrian, Emily, és aki még csatlakozik -

"REVÍZIÓ - Allan Colton Fisher kiállítása", hirdeti a tábla. Én kint dohányzok. Még nem kezdődött el a hepaj, még nincs itt senki, én pedig már itt feszítek öltönyben, megfésülködve, ahogy egy igazi embernek szokás. Itt vagyok, és cigizek. Legalább van, ami nem változik.
Némiképpen feszült vagyok. Életem első kiállítása egy ilyen galériában ráadásul? Mini intézte. Azt mondta, hogy megcsinálja, és lássatok csodát - tényleg itt vagyunk ezen a helyen, vagyis most még csak én és Mini. De én inkább kint cigizek. Ma legalább két dobozzal szívtam el.
Érted, és ott van az arcom a táblán, meg az egyik képem. Érted, és akkor olvasom az ismeretőszöveget magamról és a saját képeimről. És így nézem meg minden, és látom, hogy ott van, de legalább háromszor hozzáérek minden fél percben, hogy elhiggyem, hogy ott van, és eközben minden másodpercben lever a víz, hogy én ezt engedtem. Azon gondolkozom, hogy vajon ki fogja-e égetni valami suhanc a táblán a szemem egy cigicsikkel, miközben este majd bulizni megy.
Igen, még egyszer át kell néznem, hogy minden a helyén van-e, tudom. Érted, ha nem az lenne, hogy _minden_barátom gazdag, akkor még a leüvegezésre és a kereteztetésre se telt volna, nemhogy erre a galériára, ezen a helyen. Még az öltönyt is Míneával együtt mentünk el kiszabatni, és elhihetitek, nem a Bogolyfalvi pultos melóból lett ez az öltöny. Nem, a sarokra se álltam ki. Szóval sok barátom van. A képek nagy része el se készülhetett volna, ha Farkas nem adja oda a régi házát konkrétan ajándékba, hogy legyen hol dolgoznom. Nem készültek volna el, ha nem kérek néhanapján Adriantől festéket és eszközöket. Nem lennének, ha Mínea nem cibált volna fel a gyengélkedőre az után az edzés után. Nem lenne ugyanolyan a kiállítás, ha Ethannel nem futok össze a pubban. Nem léteznének, ha nem találkozok össze Louisszal Portsmouthban. Nem lenne ugyanaz, ha Barnabás anno nem ahhoz a sövényhez ül le és kezd el káromkodni magyarul, és nem lenne ilyen, ha Emily nem lett volna végig mellettem. Akkor már az első képnek sem lett volna esélye elkészülni. De ilyenek eszembe se jutnak. Görcsben áll a gyomrom. Nem véletlen, hogy nem én fogok beszédet mondani. Nem az ékesszólásomról vagyok híres.
Ismét végigfutok a képeken, a sorrendjük megfelelő, a világítás több mint tökéletes, mert egy nívós helyen vagyunk. A meghívókat már jó előre kiküldtük. Szinte hányingerem van.
Szivárogni kezdenek az emberek, én pedig szinte rögtön Mínea "szoknyája mögé bújok" - belépnek öreg műszakértő sznobok, a média... és azok, akikről szól ez a kiállítás. Nyelek egyet.
- Nem hiszem el, hogy ez megtörténik - nyökögöm halkan Mininek. - Megírtad a megnyitóbeszéded, ugye? - kérdezem nagyjából huszonötödszörre az elmúlt két napban. Pedig már át is olvastam. Sóhajtok.
Lassan kezdhetjük. Nem merek felnézni az összegyűlt tömegre. Nem merem megnézni, kik jöttek el egyáltalán. Mindenkit meghívtam, akinek tudom a nevét és rajta van a képeken, ha felnéznék, biztosan sok ismerőst látnék. Milyen rohadt hülyén érezhetik magukat! Hiszen ők felismerik magukat, és tudják, biztosan értik, hogy miért vannak ők és még sokan mások azokon a vásznakon. A torkomban dobog a szívem.

(Kiállításanyagról bővebben)
Hozzászólásai ebben a témában


Adrian Ivanorovics Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2017. szeptember 23. 20:32 | Link

Megnyitó

Nyilván ideges vagyok. Nem dühösen ideges, csak ideges, vágod, amikor az embernek épp készülnek leszidni a fejét, hogy mi a francot művelt éppen, aztán az embert nem érdekli, csak úgy lelép, ezzel egy még nagyobb lecseszést előidézve, ami persze majd később lesz. Olyan ideges, amikor sokkal később érkezel mint tervezted - nem késel el hivatalosan, de nem is akkor érkezel meg, amikor tervezted. A lenémított telefonom egy gyors mozdulattal süllyesztem el a sajtótájékoztatóra (nem, nem a Coltonéra) kivasalt, mosott, tartogatott nadrágom zsebében, kilépve a hoppállomásról a szintén erre a célra tartogatott nyakkendőmön is lazítanom kell, miközben rágyújtva kezdek gyalogolni. Rágyújthatok, annak fényében, hogy nem is olyan sokára, valószínűleg már holnap, vagy még ma éjjel, két oldalról hallgathatom a hosszú történetet, ami a tettek következményéről és a nyerési-vesztési arány lényegességéről szól. Teljesen jogosan vagyok ideges, amire még rá fog tenni Cole idegessége is, biztos rá fog, pedig ez az ő kiállítása, nem lehetek idegesebb nála.
Úgyis le fogok nyugodni mire odaérek. A sétálás általában mindig megnyugtat, effektívebb lenne mondjuk futni, de ezt nyilván nem tehetem meg, amikor puccba vagyok vágva. Megrázom kicsit a szabad kezem, a bőröm még érzi az előbb levágott fásli és kesztyű súlyát, tapintását, a bemelegítésként szolgáló ütéseket. Nagyot szusszanva állok meg pár méterrel az épület előtt, az éppen aktuális csikket behajítom a mellettem levő kukába, miközben elindulok. Nem különösebben sietek már, nincs értelme, nyilván időben vagyok ahhoz, hogy még ne késve essek be szégyenszemre. Repülőgépbe nyomom a mobilom, hogy egy esetleg bejövő hívás majd ne zavarjon bele a hangosításba, majd, a biztonság kedvéért rágyújtok még egyszer, belefér. Észrevétlenül figyelem az embereket, ahogy megállnak a bejárat előtt, beszélgetnek, kisebb csoportokba rendeződve károsítsák hasonlóképp a tüdejüket, találgatnak, mit hozhat nekik a mai megnyitó.
Pontosan tudom, hogy mit fog hozni. Láttam őket, még hónapokkal ezelőtt, van, amelyiknek a létrejötténél ott is voltam, ismerem ezeket a képeket, talán még jobban is, mint azt kellene. Kifújva fogaim közt a szürke füstöt csóválom meg fejem a saját gondolatomra, ezzel tulajdonképp magamnak felelve. Veszek egy mélyebb levegőt, eldobom, kényelmes tempóban teszem meg a fennmaradó pár métert. Illedelmesen bólintok köszönésképp pár alaknak, akik veszik a fáradtságot, hogy észrevegyenek, belépve az előtérve elveszem a formális pohár pezsgőm, körbepillantva aprót kortyolok. Egyelőre nem is török különösebben előre, az órámra tekintve húzom meg magam az eddig begyűltek mögött.
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Kelemen Farkas
Bogolyfalvi lakos, Elemi mágus, Illúziómágus, Auror


növénymágus
offline
RPG hsz: 388
Összes hsz: 534
Írta: 2017. szeptember 24. 04:01 | Link

Kiállításmegnyitó

Sötétkék öltönyt visel és fehér inget sajátosan kék árnyalatú nyakkendővel. Egyszer kapott olyan kéket, azóta sem felejti, mennyire megnyugtató, és ha valamire szüksége van most, akkor az a nyugalom. Amióta felbukkant az ereje, régi nyugalma még annyira sem jellemzi, mint eddig, hiába hord karperecet. Az egész házát olyan bűbáj védi már, amely korlátozza a képességét, azonban mindenhol nem állhat neki használni ezeket, már csak azért sem, mert számottevő részükhöz nincs is meg a kellő szaktudása. A biztonság kedvéért ellenőriztette még a sárkányfejes karpereceket egy órája, nehogy véletlenül indák lepjenek el mindent hirtelen vagy kisebb földrengést idézzen elő, feszengését pedig illúziók mögé rejti. Összeszedett, nyugodt ember látszatát kelti most ismét. Halványan még mosolyog is, ahogy zsebében a szépen kivitelezett meghívóval belép. Nem kér pezsgőt, csak illemből veszi el az elé tartott poharat, bájitalra ugyanis nem biztos, hogy jó ötlet lenne meg is inni. Látta már a képeket is egyébként, sokkal inkább azért van itt, mert meghívták és nem érezte volna helyénvalónak lemondani. Valahol ő is ott van a képek valamelyikén. Azt is látta már, még ha régen is, egy olyan alkalommal, amikor képtelen lett volna megfigyelni minden részletét az egésznek, csak abban az érzésben tobzódott, hogy olyan ez, mint valami  titok. Azóta is csak valami nyitott, nevén nem nevezett valami van közöttük, még akkor is, ha Colton eredetileg egyebet kért, de elfogadta már ezt még az első pillanatban. Tud is szinte mindenki másról, ha épp nem mindenkiről, de ez sem zavarja. Tudja azt is, hogy itt most nem csak a képeken lesznek rajta az emberek, de legtöbbjük, ha eljön, akkor karnyújtásnyira lesz csak, itt, egy légtérben. Nem érez semmit a gondolatra, sőt akkor sem, amikor belép a már bent ácsorgó, kisebb csoportokba verődő emberek közé. Köszönésképpen megemeli a poharát Colton felé, néma gratulációt is artikulálva hangtalanul szolid mosoly kíséretében, majd a legközelebbi magányosan ácsorgót veszi célba, hogy könnyed csevegésbe bocsátkozzon vele az alkalomról. Biztos volt benne, hogy meglesz ez, ahogy abban is, hogy Coltonnal csak a rossz pillanatok kétségbeesése mondatja, hogy soha sem fogja vinni semmire, és értéktelenek a művei. Tehetséges, ez soha nem volt kérdés. Szemernyi büszkeséget is érez azért, hogy kicsit része volt ennek az egésznek a megvalósításában. Talán még több is lenne az, ha nem emésztené fel az energiáját és minden koncentrációját az elemi miatti aggódás és az illúziók állandó fenntartása. Hosszú lesz ez ebből a szempontból, de ez mégiscsak a rellonos nagy napja, legyen csak tökéletes.
Utoljára módosította:Kelemen Farkas, 2017. szeptember 24. 13:02
Hozzászólásai ebben a témában

Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2017. szeptember 24. 14:05 | Link



Ráérősen sétálok a galéria irányába. Idejében elindultam, berögződés már, hogy nehogy késsek. Aztán rájöttem, hogy szép esténk van s kitérőt tettem a közeli park irányába. Fekete öltönyben és fekete nyakkendővel akár egy randevúra is készülhettem volna, ahogy ott andalogtam a lámpák alatt. Vagy temetésről is jöhettem.
Sokáig vacilláltam a dolgon. Már csak a meghívó ténye is furcsának hatott. Évek óta nem láttuk egymást, erre személyreszóló meghívót küld? Egyfelől persze meghatott, nem vagyok ilyesmihez szokva. Másfelől meg... miért is ne mennék? A szociális életemre ráférne egy kis felrázás, vagy egyenesen egy restaurálás.
Úgyhogy leakasztottam a ritkán használt, ünnepinek titulált öltönyömet - ami valójában szinte teljesen megegyező a többi, munkában hordott öltönnyel, csak épp méregdrága volt -, s bő félórával korábban elindultam. Az első pár száz méter alatt még azzal hitegettem magam, hogy ez csak egy könnyed kis társadalmi esemény lesz, de ahogy kezdtek fogyni a méterek, már én se hittem el magamnak a süket dumámat.
Rendesen ideges vagyok, mire megpillantom az épületet. Sokan állnak a bejárat közelében, cigiznek, beszélgetnek, s szép számmal szállingóznak már befele is. Vetek egy pillantást az órámra - mégsem sikerült annyit késni, mint terveztem. Valószínűleg nem maradtam le semmiről.

Szétnézek, mint aki fontolgatja, hogy sarkon fordul s inkább korán lefekszik, de aztán zsebrevágott kézzel csak megindulok a bejárat felé. Kár, hogy nem cigizek. Milyen jó kifogás lenne, hogy idekint ácsorogjak még vagy negyed órát. Nagyon hülye szokásaim vannak, lekéne szokjak róluk. Anélkül, hogy bárkire is ránéznék, belépek két idős férfi mögött, akik vagy öt percig szöszölnek a kabátjaikkal, mindenképpen felakarják mutatni a meghívót, meg persze a pezsgőt is elfogadják, de aztán rájönnek, hogy nincs elég kezük, úgyhogy visszateszik a tálcára s kezdik előlről az egészet. Türelmemet vesztve kerülöm meg őket, inkább az italt is ott hagyom, hiába szól utánam a pincér. Itt már szétnézek, miközben hátralépve igyekszem felvenni a mozdulatlan fali dekoráció-pózt.
Hozzászólásai ebben a témában

Evena Noxen
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 308
Összes hsz: 633
Írta: 2017. szeptember 24. 18:29 | Link

Kiállítás megnyitó
kinézet


 Amikor elhatároztam, hogy kikapcsolódásként, és mert művészet rajongó amatőr modell vagyok, eljövök erre a kiállítás megnyitóra nem is sejtettem mennyi macerával fog járni, mire csoportos szociális interakcióra képes állapotba hozom magam. Kora délután kezdtem hozzá, első lett a sorban a hajmosás és a frizura készítés, ami abból állt, hogy kicsit behullámosítottam csípőig érő, hosszú hajamat és tettem rá némi lakkot. Bár tudom kár érte, mert mire odaérek, már egyenes lesz mint a szög, de így a lelkem legalább meg van kérem szépen nyugtatva, hogy én igenis megpróbáltam valamit kezdeni hollófekete fürtjeimmel. A következő a ruha, na igen, a ruha.
 Űnyölődtem úgy fél órát, hogy mit válasszak, de végül a klasszikus kis feketénél maradtam, mely látni engedte a tetoválásaim egy részét, de a hegeimet remekül palástolta. Egy apró vörös csavarral éltem, hogy ne legyek túl gyászos küllemű, ami a cipőben testesült meg. Kedvenc vörös cipellőim egyikét vettem fel hozzá. Aztán a smink is jött még, ez egy klasszikus füstös szemet és mélyvörös ajkakat takart. Amikor utolsó pillantást vetettem fenn a hálószobámban lógó nagy fakeretes tükrömbe, úgy éreztem egész jól nézek ki és mosolyogva indultam el. Most pedig itt vagyok, és miután megmutattam a meghívómat más dolgom nincs is, mint elvegyülni és élvezni az este hátralevő részét a művészettel körbelengett kiállítóteremben.
 Nem kis meglepetésemre pár ismerős arcot is felfedezek a nézelődők között, Bogolyfalváról és a fővárosból egyaránt, ám én még élvezem a fehér köpenyes lét rejtő hatását, hisz engem eddig így átalakulva még nem látott senki sem.  Sorjázok az alkotások között, figyelem a műveket, próbálom átérezni, beleélni magam a hangulatukba, elképzelni miért kés mi céllal készültek. Amikor megérkeztem kaptam egy üdvözlő pezsgőt, most, megállva egy kép előtt belekortyolok, s ahogy a buborékok szétáradnak nyelvemen, lehunyom szemem, miközben jólesően felsóhajtok.
Hozzászólásai ebben a témában
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2017. szeptember 25. 20:47 | Link

Kiállításmegnyitó

Így öltöztettek fel
Itt meg a cipőmet is látod

Elég furcsán érzem magam. Amikor kiderült ez az egész, már tudtam, hogy mit akarok felvenni. Van egy bézs színű ruhám, amin apró rózsaszín szirmú virágok vannak, kis piros és sárga középpel, zöld levéllel. A minta olyan apró, hogy csak egész közelről lehet felismerni, mi is az. Úgy gondoltam, hogy a hajam befonom, és a tarkómnál szoros kontyba húzom. Aztán ennyi. Ám, ahogy nekiálltam készülődni, a szobatársaim nekiálltak faggatni. Randira megyek? Nevettem. Nem hitték el, kérdezték, hogy ki a fiú. Zavarba jöttem, így inkább elmondtam, hogy hova készülök.
Mire észbe kaptam a szempilla pöndörítő nyúzta a pilláimat, és a sokadik árnyalatú rúzst erőszakolták le az ajkaimról nedves törlőkendővel. A hajam egy laza, de hatalmas fészekként terült szét végül a fejemen, ami szép volt, természetes, és illet hozzám. A szememet kihúzták, a pilláim embertelenül nagyok és íveltek voltak. A bőröm színe természetes, de kissé eltérő volt az alaptól. Az ajkaimra egy elég természetes szín került fel, pedig be kell vallanom, a tűzpiros sokkal izgalmasabbnak hatott, és sokkal jobban felkeltette a figyelmemet. De nem volt szabad, bőven túlzás volt már így is, a cipő meg a ruha. Én nem ilyen vagyok. A lány, aki gördeszkázik, széles szárú farmerba jár és vicces feliratú pólókban, most itt áll egy ruhában. Egy olyan ruhában, ami azt ordítja: Az ott a feneked. Furcsa érzés, ahogy íve van a derekamnak és a csípőmnek. Nézem magam a tükörben, és nem akarom elhinni, amit látok. Mintha lány lennék. A gondolat pedig ijesztő.
Ahogy a cipőben való járás is, ám mintha erre teremtettek volna. Nem arra, hogy ennyi látsszon a lábamból, de maga a tény, hogy szép vagyok, és nőies, egy olyan új oldalt kezd el felpiszkálni, valamit ami eddig szunnyadt. Igénylem a dicséretet. Az illat amit rám fújnak vanília és cseresznye édes keveréke, a táska indokolatlanul kicsi. Így engednek útnak. Élvezzem a mai estét.
A bejárat előtt sóhajtok egyet. Nem akarom, hogy velem foglalkozzanak, és ha nem hagyom magam, akkor most egy lennék a tömeggel. De ez a ruha nem engedi, hogy beolvadjak. Állok kint, és nézek befelé, és fogalmam sincs, hogy be akarok-e menni. Cole miatt, és csak is miatta mégis belépek a két idős úr mögött. Megvárom, amíg elveszik az italukat, nézem, hogy tartják a poharat, de még így is ügyetlenül érek hozzá, amikor a pincér felém nyújtja. A ruhához kapott fekete stólát úgy ejtem a vállamra, hogy szinte teljesen elfedje a ruhát hátulról. Én sem ismerem meg magam, talán más sem fog.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2017. szeptember 28. 21:43 | Link

Kiállításmegnyitó

És megérkeznek. Nem, nem akarok felnézni. Nem akarom látni. Addig nem, amíg Mini el nem mondta a beszédet.
Amikor mindenki megérkezett, hallom meg a Mini hangját - beszédet fog mondani. Khm-khm-sííííííp... Nem kapok a fülemhez.
- Köszöntök mindenkit... - Érzem, hogy a tér mintha megnyúlna körülöttem. Lehunyom a szemem, ott állok mögötte. Kezd darabossá válni a környezetem - a szavak elmosódnak, fokozatosan alaktalanná formálódnak, az agyam nem fogadja be őket. Mit keresek én itt...?
Arra eszmélek, hogy tapsolnak, és rám néznek. Tapsolnak. Bólintok, hogy "köszönöm". Biztos megemlítették a nevem. Habár nem lenne meglepő, hiszen ez az én kiállításom.
Olyan, mintha órákig állnék ott. Érzem, hogy lever a víz, a hideg veríték - még jó, hogy rajtam van a zakóm, így biztos nem látják. Alig észrevehetően remegni kezd a lábam - talán csak én érzem, ahogy az öltönynadrág hullámokat vet a bőrömön, pedig tényleg remeg a lábam. Amúgy lámpalázas vagyok. Főleg, ha beszélnem kell. Ezért sem beszélek. Nem bírom, ha ilyen sokan figyelnek rám, és hivatalosnak kell lennem. Elmosódottan mintha megint tapsolást hallanék, fellesek, de a tömeg oszlani kezd - képekhez lépnek oda, úgyhogy lesütöm a szemem, mert fura lenne végignézni, hogy reagálnak rá.
Egy nyelés kíséretében felnézek - megpillantom Asht, egy régi portsmouth-i ismerősömet. Heh. Szerencsétlen pára, teljesen palira vettem és valószínűleg okoztam neki egy féléves depressziót, mikor köszönés nélkül léptem le. Biztos a többiektől tudta meg, hogy elköltöztem. Csodálom, hogy eljött. Nem intek neki, éppen valamelyik képet nézi. Bólintok Míneának: "kösz, hogy beszéltél helyettem", "végre ezt is letudtuk" - ezt üzeni a gesztus.
Tovább figyelem a tömeget. Érdektelen idős emberek, akik gazdagok. Érdektelen fiatal emberek, akik valószínűleg gazdagok.
Az első, akit kiszúrok a tömegben, az egy vörös. Vörös ruha. Utálom a vöröset. Oké, a hajszínt, de ebben az állapotban bármilyen vörös vörös. Ki húzott vöröset? Áh. Szóval Emily. Megnyugszom egy kicsit. Intek neki, de ahogy felemelem a kezem, érzem, hogy még mindig remeg - távolabb húzódok a tömegtől inkább, a falhoz simulok szinte, hogy a néhány perc múlva gratulálni induló emberek nehezebben találjanak meg.
Farkas. Rég nem voltam Farkasnál. Ahogy végigsiklik rajta a tekintetem, meglátom a kék nyakkendőjét. Hogy kihúzza magát... abban a kék nyakkendőben. Az én kékemben van. Lesütöm a tekintetem.
Adriant látom meg, mikor legközelebb felnézek. Adrian...? Nem úgy volt, hogy meccse lesz ma? Nézem őt pár pillanat erejéig, de aztán hagyom a fenébe az ezen való gondolkozást. Az ő dolga. És még mindig holt ideg vagyok.
Már éppen rájönnék, hogy amúgy rá kéne gyújtanom, akkor el is tűnhetnék ebből a társaságból egy időre - már el is indulok, amikor valami furát jelez be az agyam, de hirtelen nem fogom fel, mit. Megállok. Hátranézek.
Egy ismerős alakot pillantok meg valahol a tömegben - ismerőset, de furcsán ismeretlent. Nézem még pár pillanatig a hátát, azt várom, hogy meglássam az arcát. Aztán fordul egyet.
Neeeeem, nem lehet. Nem. Nem-nem. Nem lehet Louis.

//Álmodói infó: gyertek oda Colehoz plíz, ha akartok gratulálni, mert ő most annyira be van sz*rva, hogy képtelen rá. XD Nyugodtan mehet ez amúgy, hogy úgy veszitek, Mini elmondta már a beszédet - egymással is szóba elegyedhettek simán, ilyenkor szoktak az emberek, vagy mi. Cheesy//
Hozzászólásai ebben a témában


Kelemen Farkas
Bogolyfalvi lakos, Elemi mágus, Illúziómágus, Auror


növénymágus
offline
RPG hsz: 388
Összes hsz: 534
Írta: 2017. október 8. 15:08 | Link



Megemeli a poharát Colton felé, de a fiú nem néz fel. Helyette azonban Adrian tekintetét érzi néha magán, mint akit zavar maga a tény is, hogy itt van. Pedig nem ártott neki. Még csak szava sem volt soha ellene, de hát ez van. Ha ettől jobb neki, hát akár gyűlölheti is. Nem ő lesz az első ember, aki így érez iránta. Lerázza a gondolatot. Inkább a beszédre figyel. Ismeri a lányt, még ha nem is személyesen, de látásból. Rellonos. Látta párszor, amikor az iskolában töltötték azt az évet a minisztérium által kijelölt felügyelőkkel. Ha jól emlékszik, már akkor is prefektus volt. Megtapsolja ő is a köszöntő szavakat, amint végére ér a lány, aztán úgy dönt, ha már itt van, gratulál. Ellenőrzi futólag a karpereceket, biztos akar lenni benne, hogy nem történik semmi gond, habár ezeknek a visszatérő, lassan rituálévá váló mozdulatoknak sem sikerül elérni, hogy teljes mértékben biztos legyen magában. Legfeljebb abban bízik, hogy az illúziókkal még mindig el tud rejteni szinte bármit, bizonytalanságát és aggodalmait éppen úgy, mint néhány esetleges indát, ami éppen a hajában bukkan fel vagy az ujjaira tekeredik, ahogy az nem egyszer történt már meg a karperecek nélkül. Lazán fogva a még mindig érintetlen pezsgőt átsétál néhány, a képeket bámuló ember között. Egész szép számban gyűltek össze ma, állapítja meg körbepillantva. Valahol tudta, hogy ez lesz. Mindig is tudta, hogy Colton tehetséges, és egyszer még híres lesz, ez pedig csak az első lépés azon az úton, de egész jól sikerült lépés. Türelmesen megvárja, hogy amikor beelőzi valaki, nyugodtan gratulálhasson, meg sem próbálja félbeszakítani az egészet, hiszen az még csak nem is illendő, csak utána lép oda futólag megérintve Colton vállát is, merthogy éppen többé-kevésbé háttal áll neki.
- Gratulálok, kedves művész úr - szólal meg kezet nyújtva, hogy megrázhassa a rellonos kezét is, ha már éppen gratulál. Hangjában most semmi irónia nem akad, őszintén cseng, ahogy kimondja a szavakat, és még mosolyog is mellé barátságosan.
- Nem is vártam tőled kevesebbet, és ez még csak a kezdet, de nem is rabolom tovább az idődet, hadd gratulálhasson mindenki más is, aki szeretne. Egész sokan vannak. Egészségedre. - Megemeli a poharát fejét kissé oldalra biccentve közben, aztán átengedi a terepet valaki másnak, hogy ő pedig végignézhesse a képeket.
Hozzászólásai ebben a témában

Adrian Ivanorovics Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2017. október 10. 21:08 | Link


Egyelőre köszönöm szépen, nagyon jól elvagyok egyedül, nem is igénylem löttyedt bőrű emberek társaságát, akik azt hiszik ismerik Colet, meg a képeit, csak azért mert olyan szavakkal dobálóznak, hogy színvilág, meg tudja a makkom. Farkasra is éppen csak egy pillantást vetek amikor megjelenik, és éppen nagyon magabiztosan emelgeti a poharát. Nyilván ismerem, hogy ki ő, meg hallottam is róla már ezt-azt, szóval nem lep meg a jelenléte, a viselkedésével meg épp nincs sem kedvem, sem idegem törődni. Tök jó, hogy eljött, nyilván egy szuper alkalom lenne ez arra, hogy megismerjem, és ne indokolatlanul irritáljon, de hát továbbra sem akarom megismerni. Szóval tökéletesen ignorálom a tényt, hogy éppen egy teremben szívjuk a levegőt és vegetálunk. A könyököm fölé tűröm az ingem ujját, na nem azon az ortó hanyag módon, hanem szépen feltűrögetem őket. Ebben a roppant precíz és lefoglaló folyamatban jelenik meg Emily, aki már természetesen nagyon is érdekel, nem úgy mint mások. Szóval nem túl pofátlanul szlalomozok el az emberek között, nem meglepő módon csak akkor érve hozzájuk, ha nagyon nincs más választásom, hogy magamhoz öleljem a vörös ruhás lányt.
- Úr Isten, el sem tudod képzelni, mennyire örülök most neked - egy pillanatra magamhoz is szorítom, nyomok egy puszit a hajába, majd egy fél lépést hátrálva el is engedem. Mindig örülök neki, természetesen, de ez olyan alkalom, amikor külön boldoggá tesz a létezése. Az ő létezése is. Vetek egy pillantást hátra, Mini épp a beszédéhez készülődik elő. Nyilván ezt érezheti Farkas úgy, hogy őt bámulom, de nem tehetek róla, ha épp a rálátásomban zavar a kis ácsorgásával. Összetalálkozik a tekintetem Coltonéval, egy egészen apró mosoly jelenik meg az arcomon. Nem feltétlen mondható bátorítónak, szerintem érződik rajta, hogy most feszélyez ez a rengeteg ember akik össze vannak nyomulva, de mosoly, és én nem dobálom csak úgy a mosolyaim. Good job babe. Do it. Összeráncolva homlokom nézek rá ismét Emily-re, egy kicsit confused fejet vágva mérem végig. Nem azon a zavarba ejtő módon, épp csak megnézem mit is visel ma. - Mi ez a ruha rajtad? - okay, lehet, hogy rosszabb vagyok, mint a bátyja, sőt, biztos, hogy rosszabb vagyok. Nem nagyon várom meg a válaszát, a kérdés után szinte rögtön megrázom a fejem, jelezvén, hogy mindegy, ne is foglalkozzon ezzel, majd megfogva a kezét indulok ki. Nyilván ki tudná húzni, meg hagynám is neki, ha ki akarná, de azért reménykedem benne, hogy nem fogja.
- Vedd ezt fel - a vállára is teszem szépen a zakóm, még mielőtt kilépnénk, nehogy megfázzon a lelkem, vagy akármi.
- Nem bírom ezt a tömeget - nagyot szusszanva állok meg az egyik padnál, ahogy a zakóm zsebében kinyitok egy cigisdobozt, és merészkedem rá is gyújtani. Nem veszem le Emyről közben, engem egyáltalán nem zavar a műveletben, hogy épp viseli. - Ülj csak rá nyugodtan, szerintem befér a feneked alá is - ugyan én nem telepszem le, csak nekidőlök, azért megtapogatom a pad fáját, hogy mennyire lehet hideg. Vetek egy pillantást az ajtóra, taps tompa zaja szűrődik ki, mire megcsóválom a fejem. Nem tervezem amúgy az egész megnyitót idekint tölteni, csak ameddig lemennek a beszédek, és feloszlik a tömeg, és fogok végre kapni levegőt. Meglötyögtetem a másik kezemben levő pezsgőspohár tartalmát, de nem iszok bele, inkább leteszem azt is a padra.
- Ez a te ruhád? Biztos nem a te ruhád - oldalra fújva a füstöt nézek rá ismét a lányra, összeráncolva a homlokom. Hallom Mini hangját, egy-egy szót sikerül elcsípnem belőle, ami jó, mert így tudni fogom mikor is kell visszamennem.
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2017. október 15. 17:43 | Link

Kiállításmegnyitó
Mr. Black


Feszélyezve érzem magam itt. Senki sem foglalkozik velem, azt tudom, sőt, mi több, azon túl, hogy elég élénk színű a ruhám, nagyon jól beleillek az itteni világba. Csakhogy, ez nem az én világom. Én is egy vagyok az útját kereső kamaszoknak, mégis, tudom, hogy ez nem az. Nem akarom, hogy az legyen. Én nem ilyen vagyok. Azért is vettem hozzá fel ezt a nagy lepelszerű sálat, hogy el tudjam takarni magam benne annyira, amennyire kell. Nézem a bátyámat, nézem Minit, a lányt, aki olyan közel áll hozzá, nézem a képeket, mindent nézek, aztán hirtelen már csak Adriant látom magam előtt, ahogy átölel. Az illata nyugtató, finom, mégis, érzem, ahogy a szívem egy pillanatra megáll, majd gyorsított tempóban próbálja bepótolni az elvesztegetett dobbanást. Csak ne hallja meg, csak ennyiért fohászkodom, amíg tart.
Az ölelés rövid, mégis, zavarba ejtően hosszúnak érződik, elpillantok arra, amerre Adrian is, látom Colet, de mint csak egy kívülálló, egy harmadik fél. Lehunyom a tekintetem, nem akarok zavarni a szemkontaktusban, és nem is pillantok fel addig, amíg hozzám nem szól.
- Meztelenül mégsem jöhettem, nem vagyok a kiállítás része.
Emelem meg egy csöppet a szemöldökömet, mert valljuk be, meglepett a hangneme, viszont ennek ellenére követem ki, kicsit jobban megszorítva a kezét, nehogy elszakadjunk a tömegben. Nem érzem helyesnek a távozást, mégis megkönnyebbülök, amikor a hűvös levegő megérinti az arcomat.
- Köszönöm.
Bent nem volt rá idő, de int megköszönöm a zakót, kezeimmel össze is húzom magamon, nehogy a hideg beférkőzhessen az anyag alá, nem akarom úgy visszaadni neki, hogy belül hideg. Remélem az se tántorítja majd el a visszavételétől, hogy a parfümöm illata rajta van. Édes, szamócás, vaníliás illat, nagyon szeretem, bájos. Talán kicsit lányosnak gondolná az ember valakihez, aki íjjal rohangászik.
- Az Eridon szégyenei vagyunk. A két tömegundoros.
Elnevetem magam a kijelentésre, mert valóban, elég szerencsétlenek vagyunk, hogy a leghangosabb házba járunk, a legnyitottabb emberek közé, és mégsem szeretjük az ilyen puccparádét. Kicsit tartok tőle, hogy baj, amiért kijöttünk. Nem akarok kellemetlenséget okozni, de ugyanakkor örülök annak is, hogy nem vagyunk bent.
- Szerintem nem, elég nagy a fenekem. Azért is vettem hozzá ezt a sálat.
Megfordulva felemelem a sálat is, meg a zakót is, úgy, hogy lássa, mennyire nagyon hozzá tapad a ruha a popómhoz, és hogy mennyire kiadja a tényleges méretét. Kicsit olyan vagyok így, mintha nem is lenne rajtam ruha, mert konkrétan szerintem mindenem látszik. Ez biztos máson, mondjuk Rosie-n vagy Valery-n jól áll, én azonban nem vagyok olyan szép és kívánatos, mint ők, csak egy lány, akit belebújtattak a ruhákba. Leeresztve a textildarabokat viszont tényleg helyet foglalok, még a lábam is fáj a cipőben picit.
- Nem, nekem nem való a szép holmi, én csak olyan mondvacsinált Fisher vagyok. A szobatársaim csináltak belőlem lányt. De holnap visszaváltozom tökké. Szomorú történet.
Hozzászólásai ebben a témában

Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2017. október 15. 21:34 | Link


először csak Cole távolról, aztán Evena


Fokozatosan beljebb s beljebb oldalazok, ahogy haladok a képek mentén, de mindvégig félszemmel az ajtót figyelve. Nem várok senkit. Nem. Csak mindig jó szemmel tartani a legközelebbi kijáratot. A képek azonban elég hamar annyira lekötnek, hogy jó néhány percig nem nézek semerre, csak őket bámulom. Csak őt. A művészi érzékem annyira nemlétező, hogy nem is emlékszem, mikor jártam utoljára egy ilyen helyen - de most mégis megbűvölve bámulom a kiállított képeket. Összefacsarodott gyomorral és nehéz szívvel járom sorra őket. Az egyiknél már percek óta ácsorgok, mikor valaki beszédet kíván mondani. Egy számomra ismeretlen lány, de ahogy felé pillantok, rögtön észreveszem Colet. Hátraszaltót nyomnak a belső szerveim, aztán a polkát kezdik járni, vagy mi a francot művelnek odabent, fogalmam sincs, de amikor képes befogadni az információ további részleteit is az agyam, akkor idétlen felmosolyra húzódik a szám és a végén lelkesen tapsolni is kezdek. A tömeg elkezd a képek irányába vándorolni, én meg inkább kitérek előlük, úgyis végignéztem már az első részét. A tumultusban szem elől tévesztem Coltont, de valószínűleg most úgyis sokan szállingóznak oda hozzá gratulálni, úgyhogy én inkább még nem. Folytatom a képek nézését, megkerülve az első résznél lézengő embereket a következőt veszem célba.
Fürgén kikérülök egy nőt, aki a festmények bámulása közben majdnem nekem jött, s már vagy két méterrel arrébb vagyok, amikor leesik, hogy ismerős volt a profilja. Visszatolatok mellé, hogy jobban megnézzem.
- Szép estét - köszönök rá Evenára széles mosollyal. Kicsi a világ. Vajon őt is meghívta Cole? Nem, csak nem annyira kicsi. - Művészlélek és orvos? - kérdem elismerően bólogatva.
Utoljára módosította:Liam Laoiseach, 2017. október 16. 12:58
Hozzászólásai ebben a témában

Evena Noxen
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 308
Összes hsz: 633
Írta: 2017. október 16. 12:53 | Link

Liam a kiállításon

 Annyira belemerülök a képek nézegetésébe, hogy észre sem veszem a felém közeledőket, akik kikerülnek persze, kivéve egyet. Egy férfivel ütközünk össze, nem nagyon, de annyira igen, hogy a kezemben lévő pezsgő dekoltázsomra ömöljön. - A szentségit...- hallatok egy káromkodást, majd táskámból kihalászott zsebkendővel felitatom az nedű cseppjeit. Ebből a ruhából majdnem minden tetoválásom kilátszik, így az is, ami sternumomat díszíti, egy pávatoll. Ekkor ér vissza hozzám a férfi, aki meglepetésemre nem más, mint Liam, a táskám megmentője és fejem betörője. - Jó estét! - viszonzom köszönését még mindig kezemben tartva a zsebkendőt. Talán még mindig bűntudatot érez, amiért a múltkor úgy hókon vágott, hogy a sebhely megmaradt a homlokom bal oldalán, mert szinte azonnal barátságos kérdés érkezik tőle, ami igen kellemes érzéssel tölt el, persze malíciózus énem narratív megjegyzése azonnal átfut agyamon. Azta, lehet megártott neki a welcome drink? - A kettő nem zárja ki egymást - mosolygok félresöpörve belső élcemet- Néha modellkedem, innen a kíváncsiság és a vonzalom a különleges, nem hétköznapi művészetek iránt - magyarázom és csak remélem, ez a kis infó kielégíti kíváncsiságát és nem ragozzuk tovább ezt a témát, nem mintha szégyellném, hogy álnéven jelentek meg képeim kiállításokon, ám ez a múltam része amit magam mögött hagytam egy ideje, oké kicsit kiöregedtem és hírem sem ment, hiszen nem épp a csili-vili címlapokon, mint inkább a goth, dark, film noire, művészi szubkulturális miliőben mozogtam otthonosan - De téged mi szél hozott ide ma este? - kérdezem kedvesen és visszarejtem a táskámba a zsebkendőt, majd belekortyolok a  megmaradt pezsgőmbe. Tekintetemet kicsit körbejáratom a teremben, ahol összetalálkozik pillantásom egy megnyerő férfiével, de ő tovább halad, s majd úgy egy perc elteltével teljesen el is tűnik látóteremből.
Hozzászólásai ebben a témában
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2017. október 19. 09:17 | Link


Evena


Már meg se lepődök, hogy megint kárt okozok a nőben. Úgy látszik, karma megpróbálja kiegyenlíteni a kezdeti pozitívumot, amikor visszaszereztem a táskáját. Azóta sorozatosan csak baj éri a közelemben. Pedig máskor tetőkön ugrálok, késeket dobálok, öklök, átkok, botok meg kardok elől térek ki. Most meg nekiütközök valakinek a tömegben, aki azelőtt is ott volt, igazán érzékeltem a szemem sarkából a jelenlétét és azt is sejthettem, hogy meg fog mozdulni, tehát nagyobb ívben próbáltam kikerülni.
Ahogy ránézek, rögtön feltűnik a sebhelye, ami nem sokat javít a helyzeten. Azért igyekszek kedves lenni és minél nagyobb sikerrel elkerülni az edzős malőröm említését. A válaszára megemelem a szemöldököm és csak bólogatok néhányat. Teljesen megértem, ha valaki több irányba tapogatózik, nem köti le az idejét és figyelmét csupán egyetlen dolog. Az olyan ember elég hamar kiég vagy épp ellenkezőleg - megunja az életét, elfásul.  
- Érdekesen hangzik - teszem hozzá. Hangom és tekintetem őszinte - tényleg érdekes, bár tőlem a lehető legtávolabb áll. De most nem rólam van szó. Mármint egészen addig, amíg el nem tereli a témát. Felvont vállakkal körbenézek.
- Egy meghívó hozott ide - felelem végül, miközben leengedem a vállaim és ugyanazzal a mozdulattal zsebreteszem a kezem. - Ismerem a művészt - még hozzábiggyesztem a válaszomhoz, hogy kielégítőbb legyen. Az, hogy honnan ismerem, remélhetőleg annyira nem érdekli. Ügyvéd, edző és tanár is vagyok - bár utóbbit nem tudja -, úgyhogy ismerősökből igazán nem szenvedek hiányt. Bár a legtöbbnek soha nem jutna eszébe bárhova meghívni engem, vagy egyáltalán soha nem jutnék én eszükbe, úgy általában.
Hozzászólásai ebben a témában

Evena Noxen
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 308
Összes hsz: 633
Írta: 2017. október 19. 10:29 | Link

Liam

 Kedves beszélgetőpartnerem igen erősen kerüli az esetet, aminek következtében egy szép kis forradás maradt a homlokom jobb oldalán, semmi baj én nem veszem ezt a lelkemre, egy heggel több, vagy kevesebb, mondhatni csekélység. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a botharcot vagy nem nekem találták ki, vagy legközelebb jobban vigyázok és figyelek. Mert továbbra is szánt szándékom megtanulni efféle védekezési módokat és nem csak a bot, de a kard is hívogat. Kíváncsi vagyok bennem is megvan-e a Rubya vérvonal tehetsége, mert a mellékelt ábra eddig sajnos nem ezt vetíti előre. Mindeközben, míg elmémben Zorro-t megszégyenítő pengeváltások képeit néztem megkaptam válaszomat imént feltett kérdésemre. Természetesen ez is olyan mint partnerem, visszafogott, minden mélyebb magyarázattól mentes. Nincs is ezzel baj, ám ahogy közben haladunk a képek sora előtt egy pillantást vetve csak rájuk, egyen megakad a szemem. Magam is szeretek rajzolgatni, így elég jól felmérem az emberek termetét, s amit látok az zavarba ejt. Ránézek a férfira, majd a műremekre és összeáll bennem a puzzle, mint gyermek kezében aki ajándékát még aznap kirakja, amint megkapta. - Ezen ugye te vagy? - pillantok a férfi testét csodás valójában, ízléses fényeket és beállítást használva, mégis sokat mondóan elém és a nagyközönség elé táró képre. Nem áll szándékomban firtatni a hogyant és miértet, hisz egyértelmű, ahogy az is mekkora bakot lőttem volna, ha... Így csak nézek rá, pillantásomban némi csalódott megértéssel, mert hiszen ugyebár én sem vagyok vak, s vonzónak találtam őt. Minden esetre a leeső tantusz az imént, ha hangja lett volna, nagyobbat szól, mint a Metallica élőben, még jó hogy nem lehetett hallani.
Hozzászólásai ebben a témában
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2017. október 26. 19:22 | Link


Evena


Úgy terveztem, hogy egyedül járom sorra a képeket, de nem szólok semmit és egy ideig teljesen rendben zajlik minden, csak csendben bandukolunk, meg-megállva a festmények előtt. Úgy érzem, az elmúlt négy év vízként folyik ki az ujjaim közül, az óvatosan felépített jelen eltűnik a szemem elől és maradok ott, ahol akkor voltam. Érezni vélem a tenger sós illatát, megtelik az orrom, szám vele, sirályok kiáltása és a hullámok moraja ér el hozzám valahonnan távolról. Nagyot nyelek, amikor egy kísértetiesen ismerős kép elé lépünk. Egy pillanatra megdermedve nézem, nem engedem a gondolatnak, hogy megfogalmazódjon bennem. Lángolni kezd a fülem és érzem, ahogy forrón szétterjed az arcomon a pír. A nő kérdése végül legyőzi minden önáltatási kísérletemet.

Hirtelen nagyon szeretnék nem itt lenni. Erővel fogom vissza magam, hogy ne iszkoljak el állati alakban. Nagyon sok ponton volna az rossz ötlet. De itt maradni valahogy rosszabbnak tűnik. Ez az egész annyira szürreális. Ég a fejem, Evena úgy néz rám, hogy szerintem tíz év múlva is belevörösödök majd az emlékbe, közben meg... mi van közben? Nem tudom, de csak az kattog bennem, hogy hol van Cole? Hátrapillantok, de nincs ott, ahol utoljára láttam. A tömeg szétszéledt, sokan a képeknél vannak, néhány kisebb klikk pedig félrevonulva beszélget. Sehol se látom a fiút. Lehet lelépett. Nem csodálkoznék. Itt van az egész… szíve, lelke, múltja - minden kiakasztva egy terem falára, ahol bárki láthatja.
De maradok. A helyzet csak akkor lesz kínos, ha azzá teszem. Ha nyugodtan kezelem, nem lesz gond. A nő reakciója is egész... diszkrét volt, bár a tekintete, ahogy leesett neki a helyzet, nos... igen.
Lassan felnézek a képre és újra, ezúttal alaposan megvizsgálom. Minden... annyira színes.  Az előző festmények után olyannak tűnik, mint a teremtés utáni sötétségbe berobbanó világosság. Széles mosoly fut szét az arcomon. Újra égni kezd a fülem - de ez most annak szól, hogy képes voltam szégyellni magam azért, mert - akaratlan - modellként szolgáltam. Nem tudom, mit mondhatnék, most és majd a fiúnak. Azt hiszem, egy picit büszkeség tölt el. Nem magam miatt. Igazán nem tettem semmit azért, hogy Colton ecsetéből a képmásom megszülessen. Hogy így...  
- Igen - felelem halkan, teljesen fölöslegesen, de úgy éreztem, valamiképp ki kell jelentenem, el kell fogadnom és fel kell vállalnom. És mosollyal az arcomon teszem, piros füllel és nagyokat nyelve, de furcsán-keserédesen boldogan. Féloldalt lopva Evenára pillantok, keresve valami reakciót vagy talán újabb kérdést várva, nem tudom.
Hozzászólásai ebben a témában

Evena Noxen
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 308
Összes hsz: 633
Írta: 2017. október 27. 11:14 | Link

Liam

 Ahogy látom zavarba hoztam még így is, hogy nem kurjantva firtattam, mint egy tapló, hogy...áh, mindegy, hagyjuk. Minden esetre azt, amit gondolok ezzel kapcsolatban lehet jobb volna még most az elején tisztázni, hiszen ez meghatározhatja későbbi kapcsolatunk milyenségét. - Értem már miért nem reagáltál arra, ahogy rád néztem az edzéskor... - fogok bele mondandómba olyan halkan, hogy tényleg csak ő hallhassa meg - Bevallom vonzódtam hozzád, de tiszteletben tartalak annyira, hogy ezt most az egyszer közlöm és ezután többé  sohasem fogom a tudtodra adni semmilyen formában - folytatom még mindig fojtott hangon, mert az én arcomat is kezdi elönteni a pír, ahogy arra gondolok mi lett volna ha erősebben próbálkozom. Közben kicsit tovább haladunk, de a képek jelen pillanatban nem tudják lekötni figyelmemet. Pillantásommal hol a férfit, hol pezsgős poharam ürültét követem nyomon, mert bizony, hogy ezeket a szavakat kipergessem ajkaimon meg-meg kellett nedvesítenem, s így az italból alig maradt már egy kortyra való. Szerencsére jön egy pincér, aki tálcájával a társaság közt körbejár és innivalókat kínál. Elveszek egy új poharat, melyben szintén pezsgő, de vörös fajta van és a majdnem üres poharat átadom neki. Biccent és továbbáll. Várok, nem tudom szavaimnak mekkora súlya volt és mit szűrt le ezekből Liam, de azt hiszem még valamit hozzá kell tennem. - Számomra ugyanolyan értékes ember maradsz, akivel szeretnék jóban lenni és ha nem riasztott el a legutóbbi fejtörésem, (utalok itt a homlokom jobb oldalán lévő kis hegre) akkor tanulni tőled - nézek immár egészen egyenesen rá, s kíváncsian-félve-szégyenkezve butaságom és vakságom miatt várom mit felel.
Hozzászólásai ebben a témában
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2017. november 1. 14:16 | Link


Evena


Ha azt hittem, hogy ennél már nem tudom jobban szégyellni magam, akkor nagyon melléfogtam. Udvariasságból próbálom állni a tekintetét, már amennyire ő is tudja állni az enyémet, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne bukjon ki belőlem valami suta, esetleg sértő reakció. Az ilyesmire kéne mondani valamit, de mit?
Kezdhetném esetleg azzal, hogy az egésznek semmi köze ahhoz, hogy nőből van, de mielőtt még megszólalnék, már érzem, hogy ez nem fog segíteni az egész helyzeten. Vagy megjegyezhetném, hogy már négy éve nem jártam senkivel, vagy hogy Coltonnal nagyon komplikált a történet - akit, mily meglepő, négy éve nem láttam -.
Az a probléma az örökös titkolózással, bezárkózással, magánnyal, hogy aztán nem tudja az ember, hogyan kéne ezt másként csinálni. Hogy egyáltalán lehet másként. Hogyan foghatnék hozzá? És mi az, amit okos megosztani, és mi az, amire utólag már ő is azt mondaná, hogy ezt nem akarta tudni? Az ilyen kellemetlenségek elkerülése végett szoktam úgy általában befogni a számat. Nagyon praktikus módszer.
- Nem akartalak megbántani. - Masszírozni kezdem a tarkómat, miközben bocsánatkérő arccal nézek rá. - Ha esetleg… nem tudom, félreérthető jeleket vettél volna észre rajtam... Nem volt szándékos. - Hú, de sablonos vagyok. Szeretném jól bokánrúgni magam, de nem tudom, hogyan tehetném feltűnésmentesen. Bár mindig találok valakit, aki megteszi helyettem.
Ezt a pillanatot választja ki a pincér, hogy odalépjen hozzánk, de annyira nem is bánom. Elveszek én is egy pohárral és gyorsan kiürítem a felét. Szomjas voltam.
- Ha téged nem riasztott el a legutóbbi edzés és… mindez - körbemutatok a termen. - Szívesen maradnék továbbra is az edződ.
Biztos akadnak majd kellemetlen pillanatok, főleg neki, de nem hiszem, hogy ne tudná túltenni magát rajta. Rajtam. Okosabbnak tűnik annál. Egyébként sem lennék megfelelő, az egész orientációtól eltekintve. Mellettem mindenki sérül, mindenki veszélyben van. Özönvíz utánam. Galway, London, Portsmouth, most Budapest és az Akadémia. Bár itt még semmi különös nem történt. Magamhoz képest különös. Ezért is mertem ilyen bátran tanárnak jelentkezni - már-már remélni kezdtem, hogy talán itt minden más lesz. Jobb. A piti kis bűnözök életét és karrierjét itt sem könnyítem meg, de őket nem számítom bele. Nincsenek vagy én nem találkoztam meg drogbárókkal, kartellekkel, kiterjedt és jól szervezett alvilági élettel, ami megnehezítené a dolgomat és problémát jelenthetne a hozzám közel állók számára. Ha egyáltalán volnának ilyenek.
Most viszont ez utóbbi kezd változni - talán. Úgyhogy a jó öreg védelmi reflexet nem lehet leállítani, s most nem tudok másra gondolni, minthogy a többi is változni fog, s esetleg itt is utolér a karma.
Hozzászólásai ebben a témában

Evena Noxen
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 308
Összes hsz: 633
Írta: 2017. november 1. 17:57 | Link

Liam

 Valahol legbelül azt érzem én értettem félre. Egyszerű lovagiasságát, amivel a táskámat visszaszerezte a tolvajtól. Hajlamos vagyok rá, hogy olyan jegyekkel lássak el embereket, amilyeneket illőnek tartok hozzájuk ám köszönőviszonyban sincsenek valódi tulajdonságaikkal, amikor ezzel szembesülök csalódottságot érzek. Főleg nem bennük, hanem magamban amiért ennyire elvakítottak saját hozzájuk társított nézeteim. - Liam, semmi baj, semmi okod nincs mentegetőzésre. Lépjünk túl ezen, jó? - nézek rá és szabad kezem alkarjára teszem biztatás gyanánt. Mosolyomban láthatja az őszinte tisztaságot. Tényleg nem érdekel az intim irányultsága. Számomra az ember számít, az emberben találok szeretni valót és ez minden esetben független nemtől, kortól, identitástól. Ezután beszélgetőpartnerem hirtelen felindulásból lehúz egy fél pohár pezsgőt egyszerre. Felvonom szemöldökömet, de gyorsan rendezem arcvonásaimat, mert megszólal. Az edzést hozza fel ő is és jól esik hallanom, hogy ügyetlenségem ellenére nem mondott még le rólam. Az ami a kiállítást illeti, nos az nem érdekel. - Nagyon szívesen vennék még leckéket tőled, mert tényleg fontos nekem, hogy megtanuljam megvédeni magam...- talán a pezsgő miatt de megeredt a nyelvem, melyet most szeretnék lenyelni inkább. Eleve furcsa lehet, hogy egy képzett boszorkány miért szorulna bármiféle fizikai védelemre, hisz ott a pálcája és a tudása, de erről szerencsére nem vett tudomást az első alkalommal, így talán bízhatok benne, hogy eztán sem fogja firtatni az okaimat arra miért van szükségem rá.
Hozzászólásai ebben a témában
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2017. november 6. 17:00 | Link


Evena


Nem ez az első ilyen eset. Franky mindig irigy volt kicsit, hogy amíg ő halálkomolyan veszi ezt az egészet és már művészetté emelte az udvarlást, addig én csak bevonzom az embereket és mégcsak nem is akarok tőlük semmit. Általában. Leginkább mostanság, a Harvardon, aztán Londonban azért én sem éltem ennyire szerzetesi életet.
- Köszönöm - bukik ki belőlem a hálás reakció az egészen való túllépésre. Igen, ez volna a legideálisabb. Könnyen akadhatott volna olyan kérdés, amire nem szeretnék vagy nem is tudok felelni. Ami kellemetlen lett volna mindenkinek. Ami után nem mondja azt, hogy szívesen maradna velem baráti viszonyban. Ha a megfelelő kérdéseket tenné fel és én még felelnék is rájuk - vagy esetleg titokban legilimentor -, akkor semmit se akarna tőlem többet. Úgyhogy a továbblépés az év legjobb ötlete.
A poharam maradékát döntöm épp le, amikor közli velem, hogy mennyire fontos számára, hogy megvédje magát. Már első alkalommal is szerettem volna megkérdezni, miért szeretne edzeni, de úgy éreztem, jobb várni még egy ennyire személyes kérdéssel. Viszont a válasz rá kulcsfontosságú. Nélküle nem tudom, hogyan motiváljam, hogy mi hajtja, mi a cél és ennek fényében azt sem tudom, hogy milyen módszer a legmegfelelőbb. Minden diákomnak felszoktam tenni ezt a kérdést előbb vagy utóbb, hisz senki se jön véletlenül hozzám. Mindig úgy érzem, hogy edzőként ugyanaz a feladatom, mint ügyvédként. Képviselni a kliensem érdekeit. Ezért tudnom kell minden részletet. Tudnom kell, hogy a tudást, aminek megszerzéséért hozzám fordult, mire szándékszik felhasználni. Hogy esetleg veszélyben van-e. Milyen a múltja és a jelene. Milyen körökben mozog. És akárcsak ügyvédként, a dojomból is kiutasíthatok bárkit, ha úgy vélem, rosszra szeretné felhasználni a képességeit. Szerencsére ilyen itt még nem történt meg. Elég szabadon értelmezem a “rossz” fogalmát.
- Miért fontos? - kérdezem, miközben lassan leengedem a kiürült poharat. A hangom könnyed, de a tekintetemet végig rajta tartom.
Hozzászólásai ebben a témában

Evena Noxen
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 308
Összes hsz: 633
Írta: 2017. november 17. 10:25 | Link

Liam
zárás

 Miután egy köszönömmel mindent elmondott, amit várhattam tőle pár percig csend borul mindkettőnkre, s az én gondolataim elkalandoznak a kék szemű férfit keresve. Újdonsült barátom szűkszavúságához kezdek hozzászokni. A csendes barát a legjobb barát, mert hallgat ha kell, na meg csak azt mondja ki, amit valóban bölcsnek talál. Egy idő után megszólal és arra kérdez rá, hogy mi szükségem nekem az önvédelem általa tanított módjára. Finom és árnyalt módon vázolom fel előtte, hogy szeretném ha nem csak a pálcámmal tudnék védekezni, hiszen én csak egy gyenge nő vagyok. Boszorkány, de akkor is csak egy nő, aki ki van téve a világ minden gonoszságának. Nem tudom mennyit hitt el ebből, bár végtére is igazat mondtam, hiszen ez is benne van az okok listájában, közvetlenül a hogyan verjek pépesre egy vérfarkast mielőtt ő ölne meg bárkit vagy engem után. Ezt követően az este kellemesen telik. Körbejárjuk a kiállítást, majd lassan elválunk. Félszegen megölelem és megbeszéljük, hogy egy hét múlva folytatjuk a felkészítésemet ezután ki ki elindul a maga útjára. A férfi, akinek kék szeme már egy ideje magához vonzotta párszor a tekintetemet vette a bátorságot és szóba elegyedett velem mikor egymagam maradtam. Vele telt el az este hátralévő része és közben meg is ismerkedtünk. A keresztneve Farkas, amin felvontam szemöldököm, amikor megtudtam, majd kiveséztük a toxikológia és gyógynövénytan kapcsolatát és annak az ígéretével váltunk el, hogy hamarosan meglátogat engem és folytatjuk a csevegést. Az éjfél már hálószobámban ért, ahol lassan, álmatlanul teltek el az órák, míg végül úgy hajnali négy körül el tudtam aludni egy kicsit.

Köszönöm a játékot Smiley
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek