36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Szalai Dominik
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2014. november 8. 22:33 | Link

Bálint


Tekintetem nyúzott, hasított perifériáján alakok mozognak, ujjak lendülnek a levegőbe, íveket követnek le vakon, ál-műértőn, miközben ajkaimhoz emelem a keskeny pezsgőspohár száját. A pezsgő fáradtan mossa keserűre számat, pillantásom színpamacsokról vándorol vékony ecsettel húzott vonalakra, minden véletlen csuklómozdulat is az egész része, egy bonyolult, átláthatatlan kompozícióé, amit nem tudok megfejteni, és nem is igénylem olyanok társaságát, akik úgy gondolják, tűhegynyi festékpászmák mélyére látnak.  A festő kivehetetlen írással szignálta, oldalra kell húznom tekintetemet – mert valamiért mégis nehéz elszakadni az egész egységétől, mintha vonzana, magába próbálna olvasztani – egy fehér téglalapra, melyre alig kivehető betűkkel gépelték a festő nevét és a mű címét. Lassan olvasom. Most kellene megvilágosodnom. A címnek jelentést illene rendelnie a látottakhoz, igen, most, ebben a pillanatban, de helyette csak megforgatom az aranycirádás, apró buborékos italt egyestés poharamban, hüvelykujjammal letörlök egy szám sarkában bujkáló cseppet, és újra az élmény materializálódott, keretbe tuszkolt tulajdonosára marok pillantásommal.
Pedig az este nem így indult, az este kortárs versekkel hullámzott körbe, Instavers és búspoéták, felolvasások, kötetlen beszélgetés, a posztmodern ráncosra gyűrt dekonstrukciója, ezredszerre is miszlikbe aprítva, formára, rímre, jambusokra köpve, egy lehetetlen világ tagja vagyok, mégis ott érzem magam otthon igazán, mintha engem is bármikor széthordhatnának így – a szobában ülnék, és a lét feszített ezüsthúrjait megrántanák, szétperegnék semmit sem jelentő falaimmal együtt, és felkapkodnának, mindig csak egy darabot, aztán azt mondanák, valahogy nem egész, cserélnének, megpróbálnának összeilleszteni, ez túl nagy, ez túl kicsi, de ne konstruáljuk, mert mi lesz az arcrontással, meg mindenféle elmélettel. Hirtelen kicsinek és füstösnek éreztem a nem dohányzó helyiséget, és arra eszméltem, hogy egyetlen kavicsot rugdosok végig a Lánchíd hosszában. Most ez… a festészethez nem is értek, a képhez sem, vizualizálok, de mások vetített valóságát képtelen vagyok kibogozni. Csak húz magába, oda kéne mállani, bele a közepébe, ennek az ostoba festménynek. Csak az a baj, hogy nem ostoba, hanem gyönyörű.
Azt hiszem azért, mert nem értem.
Utoljára módosította:Szalai Dominik, 2014. november 9. 00:42
Hozzászólásai ebben a témában

Karsa B. Bálint
INAKTÍV


Önmaga legnagyobb paródiája, egy bögre kávéval.
offline
RPG hsz: 48
Összes hsz: 140
Írta: 2014. november 9. 00:29 | Link

Mr. Szalai

Az a jó ebben a létben, hogy az egyik pillanatban még a kastélyban, a másik pillanatban pedig már Budapesten vagy. Az egész már annyira természetes, hogy fel sem kapod a fejed, hevesebben sem ver a szíved, gyorsabban sem veszed a levegőt, mert minek, ez már megszokás. Dr. Nádori Pál azt mondta a megszokásról, hogy csak egy múló szeszély, ami csak azért van jelen az ember életében, mert az ember retteg attól, hogy előrelépjen az újdonság veszélyes vizére. Állítása szerint, épp ezért vagyok az álszentség csúcsa: megjátszom önmagamat, mutatom a megszokások gyönyöreit, aztán meg igazából minden másodpercben azt keresem, hogy valami újba keveredjek bele. Az ember már a saját pszichológusába sem bízhat. Az ember igazából senkibe sem bízhat. Főleg akkor nem, ha... Elfogok késni!

Budapest. Tömöttség, rohanó villamosok, száguldó metrók, érdekesebbnél érdekesebb emberek körülötted lézengve, arcodra fagyott hideg és meleg édes keveréke. Aztán a megérkezés a végcélhoz, ajtó kinyílik, az ember belép és megcsapja azaz önfeledtségtől telefűtött szag, amitől már tudni lehet, hogy az emberek az átlagosnál bátrabbak lesznek. Még be se léptél az ajtón, de már a negyedtömeg megtalál. Jönnek, köszöngetnek, kérdezgetnek, ölelnek, s elvárják, hogy tudd a nevüket, te pedig legszívesebben az anyukájuk mellé küldenéd őket vissza név nélkül, de hát nem teheted, így válaszolgatsz, próbálsz kedves lenni, már amennyire a személyiséged engedi, és igyekszel a legtermészetesebb maradni a legnagyobb pókerarccal az arcodon, ami létezik. Művészkörök. Megnyítók. Karsa B. Bálint neve beleivódott lassan ebbe a közegbe. A divattervező, éljen-éljen, a divattervezők Man Rayje! - olvasható a muglilapokból, jelen esetben meg úgy nézhetek ki, mintha egy közkedvelt politikus betért volna ebbe a kis kultúrától bűzlő pubba. Eléggé ambivalens két szó, tisztában vagyok vele, a közkedvelt meg a politikus együtt, de így legalább átadhatom, megmagyarázhatom, hogy itt és most hogy is áll a helyzet velem meg a többi ember között. Úgy tesznek mintha kedvelnének, mert azt hiszik, mennyire befolyásos tehetség vagyok és amúgy is, közben pedig a hátuk közepére sem kívánnak. Én viszont egy jó erős whiskyt kívánok. Úgyhogy kilépek a közegből, a pulthoz lépek, rendelek, természetesen megkapom, aztán elindulok a kiállításra, mert hát megnyitó van. A régi Képzőművészes csoporttársam kiállítása. Van itt egy képem is, eléggé pocsék, még az egyetemen adtam neki, aztán felhívott két hónappal ezelőtt, hogy kirakhatja-e, én meg mondtam, tegyen amit csak akar. És kitette. Hogy rühellem én az embereket. Még szerencse, hogy eltűnésben jó vagyok, bár ezzel a whiskyvel a kezemben, már eléggé elviselek mindenkit.

- Áhá. Már tudom miért törődnek itt velem ennyire. Ezek a képek pocsékak - jegyzem meg félhangosan a teremben az egyik kép előtt. Érzem az emberek tekintetét az arcomon, a hátamon, s felnevetek. Nem nézek senkire, mereven nézek két képet, egymás mellett szorosan, mintha ikrek lennének, közben pedig az egyik az enyém. Amit hangosan kimondunk, az sosem a teljes igazság, csupán várjuk, hogy kinek van annyi vér a szóval ott, hogy megmondja a véleményét velünk szembe. Dr. Nádori Pál idegesítő, kötözködő vakarcsnak hívott. Igaza volt. - Legalább a whisky finom - ma azt hiszem, részegre iszom magam. Nálunk így dívik.
Utoljára módosította:Karsa B. Bálint, 2014. november 9. 00:40
Hozzászólásai ebben a témában


http://ask.fm/muveszkavezo



'If I were gay—and I’m not gay yet, maybe one day—but if I were gay, I’d like to see movies where homosexuality isn’t always a problem.'
Szalai Dominik
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 7
Összes hsz: 10
Írta: 2014. november 26. 22:26 | Link

Bálint


Önkéntelenül simítok végig zakóm gomblyukai mentén, még érzem a testemre vasalt érintések nyomát, mint megannyi kihűlt becsapódás füstölgő kráterét, a zizegve szétpörgő impulzusok elhaltak, valamikor éjfél után ismeretlen plafonok grafittal rajzolt repedései alatt, korom maradt utánuk, vászon-hideg bőr, megbillogzott hús, az eladott termék polcra visszatett, silány, kipróbált maradéka. Ha fel tudnám idézni a nevét, vagy emlékeznék arra, miért fúrtam orromat olyan áhítatosan nyakhajlatába, hogy mi párolgott belőle, és miért haraptam rá hevesen, állatiasan, miért martam derekára két kézzel, nehogy eltűnjön egy kapualjban, hogy mit mondott egyáltalán, beszélt-e, karcolt-e a hangja, vagy lágyan omlott szét füsttelen kocsmák vibráló zsivajában. Nem tudom. De menekülök. És minden meneküléssel töltött perc egyre hosszabbra és egyre üresebbre nyúlik, szobám négy fala ridegebbnek tűnik, a tányéron lévő étel ízetlenebbnek. Talán ezért nem tudom elszakítani magam az egyetlen képtől, ami előtt senki sem áll, a hanyag ecsetvonások összességétől, mert jó lenne közéjük menekülni, bele valamibe, ki ebből az életből, gondolatok, érzések és kötelességek nélkül felemésztődni valami magasztosban. Az alkotásban. Egy elhúzott, halványuló árnyalatban, kiteljesedni és lenni, valahogy, valamiképpen.
Leheletnyit fordítok poharamon, pillantásom a szájára esik, ahol ajkaim titkos lenyomata pihen, és arra gondolok, hogy vagy én válok szentimentálissá két korty pezsgő (és néhány üveg sör) után, vagy érzékenységem az ismeretlen, feltérképezhetetlen művészetnek szól. Tekintetem lassan végigszalad a fal előtt ácsorgókon, párok sugdolóznak, öltönyös férfiak nevetnek fojtottan valami közös, mocskos poénon, pénz és partner cserél gazdát, pezsgős poharak csörögnek ujjakra húzott gyűrűk mentén, a buborékok magasra törnek, kígyózva sisteregnek egyre feljebb, aztán lassan kiürülnek. A kép hirtelen megakad, mintha valaki egymásra vetített pillanatképek közé vágna, megbontva ezzel a formát. Valaki belép. Tekintetem fókusza újra exponál, végigránt göndör hajtincsein – milyen barnák, ébenfára emlékeztető -, aztán leköveti vállainak és karjainak ívét, eljut az ujjakig, a pulóver alól kikandikáló, ingfalatokig, a hófehér cipőig, aztán vissza fel arcának markáns, profilból látható vonáshalmazáig. Valahonnan ismerős. Valahol láttam.
Hangjának baritonjára összevonom szemöldököm, még ismerősebb, sőt, talán igazán a hangja ismerős. Karnyújtásnyira van. Elevenen, cinikusan. Kopjafák nem ilyen dermesztőek és megkapóak egyszerre. Halkan hümmögni kezdek, belekortyolok italomban – nem kerüli el figyelmemet, poharának eltérő formája, és a benne hullámzó égetett mézszín.
- Megnyitókon inkább bort isznak vagy pezsgőt, ezért úgy saccolom, Ön politikus vagy üzletember. Így nehéz eldönteni, hogy Ön műértő vagy pusztán mű-értő. – Közelebb lépek hozzá, a festmény melletti üvegezett leírásra függesztem tekintetem. – Karsa B. Bálint… - mormogom. – Olvastam tőle, a januári számban, ó, igen, mielőtt Prágába utaztam volna, Új művészet, gondolom, nem ismeri a lapot. De azt nem tudtam, hogy festő is. – Nehezen olvadok át a másik festményre, hirtelen idegen minden vonás, minden szín, egy részem még a másik keret közé ragadva küzd. – Méghozzá piszok jó.
Hozzászólásai ebben a témában

Karsa B. Bálint
INAKTÍV


Önmaga legnagyobb paródiája, egy bögre kávéval.
offline
RPG hsz: 48
Összes hsz: 140
Írta: 2014. november 27. 13:47 | Link

Mr. Szalai

Igazából, ahogy állok a whiskys pohárral a kezemben a kép előtt, a lézengő tömeggel a hátam mögött, arra gondolok, hogy az ég miért kék, a fű meg miért zöld, s valójában mi a Jahve-t keresek itt. Nem tudom eldönteni, hogy miért jöttem el, de azt hiszem azért, mert nem volt jobb dolgom, s mert érdekelt, igen, meglehetősen égetett belülről a kíváncsiság, hogy a régmúltból felbukkant csoporttársam, az aki szökőévente egyszer járt el velünk szórakozni és akkor is kimondottan csak narancslét ivott, jó, kis vodkával kísérve, de szóval ez az ember miféle kiállítást szervezhet. A festészet a megélt, elkorcsosult, szürrealista tettekről szól. Azt tedd, amit akarsz, s megtedd azokat, amiket rettentő módon elítélsz. A festészet kockázat és önmagad tükrének kettőse. Emlékszem, amikor Erdődy József Attila tanár úr azt a feladatot adta, hogy álljunk a tükör elé egyik éjszaka, és csak rajzoljuk le minden gondolkodás és agyalás nélkül, amit látunk, ez a csoporttársam, akinek most a kiállításán vagyok, egy egész elcseszett nagyszobai csendéletet rajzolt. Önmaga nélkül. Még csak az árnyéka sem volt rajta. Bútorok, szőnyeg, és ennyi. Lélek nélküli rajz, a címe az volt, hogy 'Életem, röviden'. Mindenki arra koncentrált, amit először látott a tükörben, ami nyilvánvaló volt: a fáradt, elkarcolt önmagát, néhányunkon még az is látszott, hogy éppen részeg. De ő bútorokat rajzolt. A Tanár úr az ő rajzán keresztül szemléltette azt, hogy egy festőnek úgy kell ismernie saját magát, mint ahogy egy pszichológus se ismeri az embereket - és ezt kell visszaadnia. Nem szájbarágósan, nem mintha egy ovis csoportnak magyaráznánk meg Darwin-elméletét, hanem egyszerűen, simán, a valódit papírra. Utolsó év első felében volt a nagy áttörése, akkor rajzolt először olyat, hogy hűha. Fruzsina csak 'kései gyereknek' nevezte, még akkor is, amikor neki mondott valamit. Fruzsina bírta őt. A két ellentét mindig megérti egymást. Ahogy erre gondolok, kortyolok egyet a whiskymből, s közben feltűnésmentesen körbenézek, de nem találom. Egész este nem találtam Őt, pedig ha valakinek a csoportból itt kéne lennie miatta, akkor az Ő. S ekkor meghallok mellettem egy hangot. Mondatokat. 'A megnyitókon inkább bort vagy pezsgőt isznak...' Grimaszt vágok, és afelé nézek, ahonnan ezeket a szavakat hallom. Nem ismerős. Nagyon nem ismerős, szóval nem lehet rajongó, mert azok már a bejáratnál megtaláltak úgy, hogy alig kaptam levegőt, alig jutottam az italomhoz, pedig az eléggé nagy bűn lett volna.
- Közkedvelt politikus, az - végre elsüthettem szóban is a remek kis képzavaromat, igazán büszke vagyok magamra, a hangom persze fagyosabb az oroszországi télnél, a testtartásom meg olyan sziklaegyenes, mint a kifutókon loholó kőszobor férfiaké. Akik már nem férfiak, de ez más kérdés. - Amúgy meg honnan veszi, hogy nem egy olyan ritka különleges művész vagyok, aki utálja a bort, a pezsgőt, és csak a whiskyt vedeli temérdek számra? Végtére is, Bukowski se a borozási szokásairól volt híres... Ha jól tudom, persze - és persze, hogy jól tudom, mert miért ne tudnám jól, ugye. Inkább iszom... iszom? Innék, ha tudnék, de nem, nem tudok, mert elfogyott. Marde. Jobb kezemben a pohár, megfordulok úgy, hogy a hátam mögötti tömeget lássam, háh! Mily szerencse! Egy "jó barát".
- ANDRÁS! - csettintek a bal kezem ujjaival, üvöltök is hangosan, hogy meghallja, kit érdekel a tömeg, kit érdekel, hiszen ismernek, ez már csak így megy. András felém néz, én felemelem az üres poharamat, s a pult felé bólintok. Úgy néz ki megértette, mert sóhajtva igaz, de elindul az italkuckó felé. András jófej, bírom a buráját, főleg, hogy csak ilyenkor látom és konkrétan ennyit is szoktunk beszélgetni egymással, de hát ő egy nagyon menő kurátor, nem ér rá olyanokra, mint én, amikor igazgatókkal kell tárgyaljon... az időjárásról. Inkább az időjárás, mint ez a mocskos élet kibeszélése, nem? Dehogynem. Na de nem, amúgy kedves fickó, bírom. Mint aki jól végezte a munkáját, visszafordulok a kép irányába, ekkor ez az idegen már a festmény melletti táblát pásztázza. "Karsa B. Bálint". Ki a francom az. Ja én. De mivel ő szemlátomást nem tudja, én pedig imádok játszani, ezért pókerarc fel, s mint valami megjátszott sznob az üres pohárral, a mókázás beindul. Vagy valami olyasmi. Dr. Nádori Pál ezért gerinctelen, lelketlen féregnek tartott, aki lelkiismeret-furdalás nélkül űzi az emberekkel folytatott játékokat. Mindig azt válaszoltam erre, hogy ezekben a játékokban én nem hazudok, csupán belemegyek abba a szerepbe, amit a többi ember rám ad. Tehát nekem azért, mert nem hazudtolom meg a többieket, miért kéne, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen? Az vagyok, akit csak akarnak, hogy legyek. Ennyire egyszerű.
- Nem ismerem, de ezzel a névvel biztos valami vidéki suhanc. Egyszer volt egy Bálint ismerősöm, az irritálóan magasról lenézett mindenkit. Olyan, "ki ha ő nem" típus, közben pedig igazán imádnivaló volt. Így van ez - a mély bariton külön életet él, nem is figyelek oda, miket ejtek ki a számon, csak állok ott egyenes derékkal, üres pohárral, alkotásra kész üres lélekkel, s nézem a szembelevő 'iker-festményt'. Röhejes ez az egész. Elvétve egy-két szín, közben meg az egészet a fekete-fehér valóság komolysága hatja át. Az egyetemen éltem ki a fekete-fehér szenvedélyemet. Mindent úgy rajzoltam, mindent úgy festettem, s így is írtam. Függője lettem. A tanáraim azt hiszem, a végére már beleuntak vagy megszokták, hogy itt van ez az elkorcsosult emberi fajzat, aki a valóság nosztalgiáját csepegteti ide, mindenféle színkavalkád nélkül. 'Engedjük át, és jók leszünk mindannyian!' Vagy csak ennyire volt hatással rám akkoriban a három betűs, L-lel kezdődő szavak gyöngye.
- Prága? Új... micsoda? - a szokásos érdeklődő, de összezavart fej és tekintet, amitől Fruzsina, de még Léda is nevetve hagyja ott a társalgást, otthagyva engem, mert egyrészt olyan jó fejek, hogy nem akarnak lebuktatni, másrészt mennek a következő italukért, mert állításuk szerint, józanon nem lehet engem kibírni. Aljas rágalom. - Új, ja, Művészet. Igaza van, nem ismerem, túl műveletlen vagyok én hozzá, én kis nyomorult politikuslélek, fúj-fúj, micsoda emberek vannak, micsoda lelkek vannak, fúj!
- Itt a whiskyd, te idióta, akivel beszélnem kell a kiállítás után! Van egy megbízásod vagyis nekem feléd, ha minden jól megy, szóval igyál még, hogy igent mondj - állít mellém András ezzel a szöveggel, az üres poharat elviszi, a telit itt hagyja, én meg a hátának fordítva grimaszt vágok, majd visszanézek a képre és belekortyolok a whiskymbe. Éget. Imádom.
- Emberek. Csak a baj van az összessel! - jegyzem meg színpadias sóhaj közepette, majd a terem másik végébe nézek. Nem töprengek sokat, odasietek, van ott egy polcos szekrény, nem most járok itt elsőnek, a földre teszem a poharat, a szekrényről lehalászok egy bazi nagy fehér lapot, valami ócska ceruza is leesik a földre vagy már ott volt? Mindegy lényegtelen is. Rajzolni kezdek a földön. Tömeg, rajz, és whisky. Az édes hármasaim. Egészen biztos vagyok benne, hogy megmaradt a társaságom; társaságra mindig szükségem van. Elcseszett mérleg vagyok, méghozzá halloweenes példány, szükségem van emberekre magam körül, hogy érezzem a zsenialitásomat.

Fekete-fehér vonalak a beszürkült fehér papíron. Égesd el az üres lelkedet, hogy kézen-fogva sétálgass majd vele egy kiállítás közepén. Égesd el a lelked. Égesd el a lelked.
Utoljára módosította:Karsa B. Bálint, 2014. november 27. 16:47
Hozzászólásai ebben a témában


http://ask.fm/muveszkavezo



'If I were gay—and I’m not gay yet, maybe one day—but if I were gay, I’d like to see movies where homosexuality isn’t always a problem.'

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek