Budapest

Édes egyetlen jószívű hercegem  

-Nem volt. Miért, kellett volna? –néztem őszinte csodálkozással Serenre.
Nem azt mondom, hogy őt magát néztem hülyének, sokkal inkább a kérdést nem tudtam értelmezni. Nyilván az lett volna a logikus, hogy eltemetnek –vagy valami nagyon hasonló–, miután állítólag vízbe fulladtam, esetleg leestem egy szikláról. Csakhogy, én magam elméletben még mindig élek. Legalábbis az anyám elméletében, ez pedig igencsak sokat jelent. Nem szeretném, ha azt hinné, halott vagyok. Azt nem valószínű, hogy túlélné, még akkor sem, ha ott van neki Rich. Merthogy Rich meg nem akarja látni; szép kis páros vagyunk mi.
Feltűnt, hogy Seren megmozdult, de nem volt szívem megállítani, ami annak tudható be, hogy bizonyos szinten azért magamnál voltam. Tulajdonképpen már-már könyörögtem a segítségéért, mert ez a helyzet elég súlyosnak tűnt ahhoz, hogy fogjam magam, elfeledtessem vele és végigszökdécseljek a folyosókon.
-Seren, a francba! –nyögtem fel és megpróbáltam kiszabadulni; megjegyzem teljesen feleslegesen.
A férfi egyetlen mozdulattal a vállára kapott, én meg hiába csavargattam a csuklómat, a bűbáj erősebb volt, mint én magam. Tehát mit tesz szorult helyzetben az ember lánya? Miközben a házvezetőhelyettesem végigcipelt a folyosón megállás nélkül rugdosódtam, csapkodtam a hátát és a szavak, amik elhagyták a számat nem tűrtek nyomdafestéket. Megpróbáltam harapni is, de az sem jött be. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy jelenetet jó páran végignézték.
-Ezt annyira meg fogod bánni! –fogadkoztam, de jelenleg nem voltam abban a helyzetben, hogy komolyabban fenyegetőzhessek.
Mire kiértünk a birtok szélére és közelebbről is megcsodálhattam a csodás karban lévő füvet már gyakorlatilag feladtam a szabadulást. Felszusszantam földet éréskor, de semmi jelét nem adtam, hogy komolyabban ki lennék borulva, vagy bármi bajom esett volna.
Gyűlöltem ezt az utazási módot. Szorosan lehunytam a szememet és amennyire a bilincseim engedték belekapaszkodtam Serenbe. Fejem a vállára hajtottam, hogy még csak véletlenül se kelljen idő előtt megmoccannom. Csak akkor pillogtam fel, amikor biztos talajt éreztem a lábam alatt.
-Ennek mi értelme? –érdeklődtem és még mindig úgy kapaszkodtam elé, hogy kifehéredtek az ujjaim.

Édes egyetlen jószívű hercegem  

-Nem volt. Miért, kellett volna? –néztem őszinte csodálkozással Serenre.
Nem azt mondom, hogy őt magát néztem hülyének, sokkal inkább a kérdést nem tudtam értelmezni. Nyilván az lett volna a logikus, hogy eltemetnek –vagy valami nagyon hasonló–, miután állítólag vízbe fulladtam, esetleg leestem egy szikláról. Csakhogy, én magam elméletben még mindig élek. Legalábbis az anyám elméletében, ez pedig igencsak sokat jelent. Nem szeretném, ha azt hinné, halott vagyok. Azt nem valószínű, hogy túlélné, még akkor sem, ha ott van neki Rich. Merthogy Rich meg nem akarja látni; szép kis páros vagyunk mi.
Feltűnt, hogy Seren megmozdult, de nem volt szívem megállítani, ami annak tudható be, hogy bizonyos szinten azért magamnál voltam. Tulajdonképpen már-már könyörögtem a segítségéért, mert ez a helyzet elég súlyosnak tűnt ahhoz, hogy fogjam magam, elfeledtessem vele és végigszökdécseljek a folyosókon.
-Seren, a francba! –nyögtem fel és megpróbáltam kiszabadulni; megjegyzem teljesen feleslegesen.
A férfi egyetlen mozdulattal a vállára kapott, én meg hiába csavargattam a csuklómat, a bűbáj erősebb volt, mint én magam. Tehát mit tesz szorult helyzetben az ember lánya? Miközben a házvezetőhelyettesem végigcipelt a folyosón megállás nélkül rugdosódtam, csapkodtam a hátát és a szavak, amik elhagyták a számat nem tűrtek nyomdafestéket. Megpróbáltam harapni is, de az sem jött be. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy jelenetet jó páran végignézték.
-Ezt annyira meg fogod bánni! –fogadkoztam, de jelenleg nem voltam abban a helyzetben, hogy komolyabban fenyegetőzhessek.
Mire kiértünk a birtok szélére és közelebbről is megcsodálhattam a csodás karban lévő füvet már gyakorlatilag feladtam a szabadulást. Felszusszantam földet éréskor, de semmi jelét nem adtam, hogy komolyabban ki lennék borulva, vagy bármi bajom esett volna.
Gyűlöltem ezt az utazási módot. Szorosan lehunytam a szememet és amennyire a bilincseim engedték belekapaszkodtam Serenbe. Fejem a vállára hajtottam, hogy még csak véletlenül se kelljen idő előtt megmoccannom. Csak akkor pillogtam fel, amikor biztos talajt éreztem a lábam alatt.
-Ennek mi értelme? –érdeklődtem és még mindig úgy kapaszkodtam elé, hogy kifehéredtek az ujjaim.

Legkedvesebb élő védencem.

 - Miért, a szüleid tudják, hogy mi vagy? - nézett rá felvont szemöldökkel. Nem volt sok tapasztalata a témában, lévén az anyjával nem volt alkalma találkozni, apja pedig messziről kerülte az átlagszülő kategóriát,  de némiképp kételkedett benne, hogy minden házaspár vágya az volna, hogy kicsi lányuk esténként Drakula grófot játsszon. Then again, Seren menthetetlenül alulképzett volt ebben az egész családi fogalomkörben.
 - Ejnye, nem káromkodunk - dorgálta, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy épp lerúgták a máját. Minek az, győzködte magát, rengetegen jól elvannak a felével, egészen felesleges.
 - Mennyire? - húzta a lány agyát egy vigyorral, nem tudta nem kihasználni a helyzetet, ahhoz túl sok időt töltött rellonos közegben. Az ilyen megnyilvánulások egyszerűen adták magukat.
Végül megérkeztek, és Kath előnyére legyen szólva, meg sem nyikkant, amikor földet ért. Talán hozzászokott, hogy Seren közelében valahogy egy idő után mindig padlót - esetenként falat - fog, és nem azért, mert a férfi lehengerlő kinézetét látva lányos zavarában a lábai elé omlik.
Észrevette Kath viszolygását a hoppanálástól - nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, amilyen kétségbeesetten kapaszkodott -, de ez nem különösebben hatotta meg a férfit, elhatározta, hogy menniük kell, és mentek is.
 - Nekem is kell szórakozni - közölte egy szemforgatással. Igen, nyilvánvalóan csak önnön vidítására rendezte az egész helyzetet, mostanában úgyis el van kenődve kicsit, itt volt az ideje némi kikapcsolódásnak, nemde?
 - Eleresztenél? Nem érzem az ujjaimat - morogta, lévén Kath továbbra is úgy csimpaszkodott belé, mint fuldokló a mentőövbe, és Seren tartott tőle, ha a lány tovább szorongatja, lerohad a keze. Pedig már úgy megszokta, szerette volna megtartani, de sajnálatos módon nem vámpírerőre tervezték, és a közkedvelt hasonlat ellenére is ki kell jelenteni, hogy nem, Seren ereiben nem gonoszság folyt, bár erről talán Kath jobban be tudna számolni.
 - Leveszem a köteleket. Van negyed órád, elintézed, amit el szoktál intézni, nem akarom látni. Ha végeztél, visszajössz ide, és visszaviszlek a kastélyba. Értve? - nézett a lányra, aki az előzőekhez képest egész normálisnak tűnt. Vagy legalábbis most már legalább nem veszett el minduntalan Seren szemében, sőt, nyakába sem akart ugrani, amit a férfi pozitívumként élt meg, mert hiába nem mutatta és szórakozott a helyzettel, még mindig nem könnyen bírta az olyan emberek közelségét, akikben nem bízott. Egyszerűen fizikailag nehezére esett és nem tudott mit tenni ellene.
Egy pálcaintéssel megszüntette a varázslatot, és őszintén reménykedett benne, hogy a szabadjára engedett vámpír nem az ő torkát nézte ki célpontul.
Nem, jutott eszébe. Ez nem volt igaz.
Feleslegesen hazudna önmagának: teljességgel hidegen hagyta az egész, inkább csak megszokásból vélekedett így, de most, hogy valóban megfordult a fejében az eshetőség, rájött, hogy a legkevésbé sem zavarná, ha így történne. Nem sok minden maradt, ami mást váltott ki belőle, mint teljes közönyt.

Megszokott megmentőm

-Apám bérgyilkos, nem sokat foglalkozott velem. -ingatom határozottan a fejemet. -Anya azt hiszi, élek.-úgy rántottam meg a vállamat, mintha éppen azt mondanám, hogy ez semmit sem jelent.
Pedig jelentett. Nagyon sokat. Nem tudtam, Seren mennyire van otthon ebben a család témában, de egy olyan embernek hazudni, aki világ életünkben hazugságok között nevelt fel, annyira nem is tűnt nehéznek. Miért kellene éppen nekem őszintének lennem hozzá, mikor ő még csak meg sem erőltette magát, hogy hasonló gesztusokat mutasson felém? Minden esetre úgy tettem, mint akit érdekel, hogy mit gondolnak róla mások... egy ideig, azután felhagytam ezzel az önkínzási módszerrel. Szép volt, jó volt, de ennyire én sem vagyok mazochista.
A menekülési módszereim kifejezetten gyengék voltak. Nem tudom, ki az, akit már hasonló módszerrel végigcipeltek egyszer az iskolán, de szerintem egy életre megjegyezte az esetet. Pláne, ha Seren volt az, aki cipelte. Komolyan mondom, meg nem fordult volna a fejemben két órával ezelőtt, hogy én így fogom elhagyni a kastélyt a mai este folyamán. Nem tudom, mit gondoltak azok, akik láttak minket, de határozottan semmi jót.
-Dehogy, csak bővítem a repertoárom. -adtam magyarázatot, miközben kifelé haladtunk.
A rugdosódást egy ideig szüneteltettem, mert nem voltam egészen biztos benne, hogy  a férfit melyik belső szervétől sikerült az elmúlt pillanatokban megszabadítanom. Nem mintha különösebben lényeges lett volna, éppen csak nem szeretek félmunkát végezni. Tehát, ha egyik vese, akkor sajnos a másikat is vinnem kell vele.
-Ne akard tudni! -vicsorítottam akaratlanul is.
Egy ideje már tudtam, hogy Serennel egyáltalán szóba állni kész öngyilkosság, csak éppen figyelmen kívül hagytam ezt  tényt. Mintha így semmi bajom sem eshetne. Nos, hatalmas szerencse, hogy vámpír vagyok, így a találkozások bizonyos közegekkel nem túl mélyen érintenek.
Úgy kapaszkodtam a férfibe, mintha az életem múlna rajta és ez valamilyen szinten helyre rakott. Sokkal könnyebbé vált a gondolkodás és a tisztánlátás. Egy ideig legalábbis. Csakhogy nem tudtam,mi az a bizonyos időkorlát, amit nem szabad átlépnem, különben ismét Seren nyakában landolok.
-Dehogy eresztelek! -szisszentem fel. -Ha már akaratom ellenére elrángattál, viseld a következményeket! -nevettem fel egészen halkan.
Volt bennem valamennyi Katherine az elmúlt időszak eseményeinek ellenére. Mintha az, hogy kijutottam a kastélyból és nem Seren illatát érzem mindenhol cseppet segített volna. Valószínűleg így is van, de azért Lyra mérge továbbra is ott munkál bennem. Mostmár egészen biztos voltam benne, hogy emiatt történt az egész.
Elvégre ki van zárva, hogy nekem érzelmeim legyenek Seren irányába, nem igaz?
Bólintottam, jelezvén, hogy megértettem, amit mondott és abban a pillanatban, ahogy szabad lettem magára hagytam a férfit. Ennek igencsak egyszerű oka volt, mégpedig, hogy semmilyen körülmények között sem szándékoztam elásni Seren holttestét; bár jobban meggondolva, elég lett volna odaadni Notharték cuki kiskedvenceinek... vagy ő magának.
Végigsuhantam a kihalt utcákon és olyan egyedet kerestem, aki magányos és lehetőleg minél gonoszabb. Körülbelül a harmadik sarkon sikerült is belefutnom az alanyomba -mert ugye az elveimet nem adom fel, annak ellenére, hogy éppen nem vagyok saját magam. A választottam egy férfi volt, unalmas vérrel, unalmas élettel. Nem mondhatnám, hogy különösebben felpezsdített volna a vére, de a tudat, hogy nem adtam ki magamból azonnal, megnyugtatott. Gyorsan intéztem el a dolgot és módosítottam cseppet a memóriáját, mielőtt visszatértem volna Serenhez.
Nos, ekkorra lettem csak igazán dühös. Magamra is, őrá is és úgy az egész világra. Merthogy szépen lassan tisztulni kezdett a kép. Tehát egyik pillanatról a másikra megjelentem Seren előtt és az első kezembe akadó dolgot vágtam hozzá -ami jelen esetben egy közlekedési tábla volt és csak imádkozhattam, hogy kitérjen előle.
-Hogy tehetted? -csattantam fel. -A fél iskolán végigcipeltél! Szerinted ezek után mennyire leszünk pletykatéma? Komolyan mondom, mintha te nem tudnád, mennyire imádnak az emberek ott pofázni! -azt hiszem, valamikor a mondat közepe felé repült el a kezemből egy cserepes növény.
Nem emlékszem, honnan loptam, de ott volt.
És legfőképp, nem magam miatt aggódtam, hanem Lyra miatt. Ismertem az érzéseit és ez a helyzet így nagyon nem tetszett.

Angry bird


 - Bájos. - Ez volt minden hozzáfűznivalója a témához. Hogy a lány miért hazudott, semmi köze nem volt hozzá, és valljuk be őszintén, annyira nem is kötötték le senki családi perpatvarai, bár azért az érdekelte volna, hogy létezik, hogy a nő ennyire vak, és nem veszi észre, hogy csemetéje nem vesz levegőt és nem, az almáslepényből sem kér, inkább csócsál egy kicsit Bodri kutyán, vagy a szomszéd Jenő bácsi lábszárán.
Mindegy is, tudta ő, hogy nem profi ebben a családtémában, kellett neki belekontárkodni.
A férfi nem zavartatta magát túlzottan a bámészkodó szemek láttán, ahogy azt sem nehezményezte nagyon, hogy Katherine minden erejével a szabaduláson van, mert a legjobb, amit elérhetett, az volt, hogy a folyosó kőpadlóján köt ki, ahol aztán hernyóaraszolásban haladhatott volna tovább, amerre szeretett volna, merthogy ha Seren besokall, akkor mindenféle szívfájdalom nélkül hagyja a keleti szárny közepén, és ha nagyon kivívja maga ellen a sorsot, még néhány rácsot is varázsol köré, hogy a cirkuszi bámészkodásnak megfelelő keretek között legyen lehetősége lezajlani.
Erre azonban nem lett végül szükség, viszonylag problémamentesen érkeztek meg Budapestre, már ha nem vesszük problémának az apró tényt, hogy Kath szövetelhalásra ítélte az alkarját. Valószínűleg nem kapta meg a memót, hogy a közönséges embereknek a testükre hiánytalanul van szükségük, nem úgy mint neki, akinek csak azért vannak még szervei, hogy ne fűrészporral kelljen kitömni.
Igaz, ha még sokáig szorongatja Seren kezét, a következő állomásuk a taxidermia lesz.
 - Ejj már, nehogy azt mondd, hogy vámpír létedre félsz a hoppanálástól - próbálta jobb belátásra téríteni a lány satuujjait. Képzeletében valahogy mindez úgy mutatott, hogy a vempek csak a náluk nagyobb és csúnyább vérszívóktól félhetnek, minden egyéb, földi dolog elhagyta őket halálukkal.
Hát, szemmel láthatóan nem. És ha számításba vesszük, hogy a férfi úgy vette észre, Kath Lyrától is fél - vagy legalábbis tart tőle valamennyire -, semmiképp nem állja meg a helyét a teóriája.
A kivéreztetést ezúttal is megúszta, Kath nem ugrott a torkának a minutumban, hogy eleresztette, hanem rendes vámpírlányként keresett magának valami jóravaló fiúcskát, akit aztán kiszipolyozhatott és egy sikátorban hagyhatott a patkányoknak - vagy legalábbis Seren valahogy így képzelte el az esetet. Várakozás közben leült az útpadkára, és mivel sikerült egy néptelen kis közt választania a megérkezésre, kóbor macskákon kívül nem akadt társasága.
Ujjai között szórakozottan forgatta a pálcát, nem várt semmi jót Kath "ébredésétől", és mivel az elemi mágia újbóli használatáról lényegében le is tett, arra pedig már nem volt ideje, hogy fokhagymafüzért és karókat vásároljon, maradt a pálcás megoldás.
És amikor meglátta a felé repülő tárgyat, úgy vélekedett, remek döntés volt.
Kath érkezése nem szúrt neki szemet, ahhoz túl gyors volt, hogy emberileg érzékelhető legyen, legfeljebb egy kis villanásra figyelhetett fel, de a kecsesen Seren felé hajított böhöm nagy alumínium már felkeltette a férfi figyelmét is, és csak a sokéves gyakorlatnak köszönhette, hogy a tábla széle nem a frontális lebenyével kötött mélyreható és egész életre szóló barátságot, hanem a betonnal.
Szemügyre vette a földön heverő tárgyat.
 - Behajtani tilos? Nem ezt az üzeneted adtad egy fél órája - jegyezte meg, de nem sokat gondolkodhatott a női lélek különös kifejezésmódján, mert a tábla mellé egy újabb repülő tárgy elől kellett kitérnie, melyet ezúttal szimplán megállított a levegőben, hogy megnézhesse, pontosan mi is az, amellyel becses kobakját meglékelni kívánták.
 - Egy cserepesvirág - konstatálta a maradványokat nézve. - Atombombára vártam, hol marad? - vigyorgott Kathre nézve, de láthatóan nem mutatott túl nagy hajlandóságot rá, hogy összekaparja magát az út széléről, pedig nem ártott volna visszamenni a kastélyba, bár előbb szeretett volna megbizonyosodni néhány dologról.
 - Ugyan már, az Edictumba csak olyan hírek kerülhetnek be, amelyeknek semmi köze a valósághoz - vonta meg a vállát. - Egyébként meg: és akkor mi van? - tette fel a kérdést, bár lehet csak azért volt ennyire zen ezzel a pletykadologgal kapcsolatban, mert lényegében az is címlapsztori volt egy időben, ha lement reggelizni, a "Levegőt vett! Szenzációs részletek Seren Keith magánéletéről, lerántjuk a leplet minden titokról! NEM VÁMPÍR!" típusú szalagcímek pedig egészen megszokottak voltak időről időre.
Mindezt szimplán azért, mert megátkozott néhány újságírót. Ez volt a megtorlás.
 - Mondd, hogy újra normális vagy, máskülönben vonattal jössz - jegyezte meg, és már csak azért sem köntörfalazott a kérdéssel, mert az előbbiekből ítélve ha Katherine agyahagyott, két perc múlva már megint a szemeiről fog ódákat zengeni, ami felettébb hízelgő, csak kár, hogy egy nem beszámítható állapotban lévő, méreg hatása alatt hablatyoló vámpírtól jött.

Maga a megtestesült nyugalom

Úgy döntöttem, nem oktatom ki Serent az emberi kapcsolatok mibenlétéről. Egyrészt, mert én magam sem voltam ember, másrészt, mert ő az érzelmek terén még annyira sem volt emberi, mint én. Pedig az már igazán nagy szó.
Gyűlöltem, amikor mindenki engem figyel, márpedig Seren vállán sikerült kivívnom a lehet legtöbb figyelmet. Köszönöm szépen, ez nekem egy életre elég is lett volna! Nem bírom elviselni,ha mások irányítanak, Seren pedig éppen ezt tette. Ő szabta meg, mit tehetek és mit nem. Ez egyrészről érthető, elvégre a tanárom, másrészről viszont, a mai napi egyetlen tanárt sem volt szerencsém látni, aki kicipelte volna a legkedvesebb vámpír diákját az épületből. Az meg, hogy végül a padlón kötöttem ki már a jól megszokott kapcsolatunk része volt. Legalább ezúttal nem lettem felpréselve a falra; ez is haladás!
Az, hogy kapaszkodtam Serenbe enyhe megnevezése annak a dolognak, amit éppen csináltam. Gyakorlatilag tudat alatt azon munkálkodtam, hogy letépjem a karját és majd megetessem a faluban valami bestiával. Nem tudatosan tettem, természetesen, hanem azért, mert egyszerűen rázott a hideg a hopponálás gondolatára is.
-Nem félek, csak sokkal jobban szeretek a saját lábamon közlekedni. -összeszorítottam a szemeimet egy pillanatra, hogy kitisztuljon a kép.
Szerettem volna abban a hitben tartani a férfit, hogy ezzel nem hozta rám a frászt. Márpedig sikerült neki. És ő ezt tudta is. Akkor meg minek töröm magam? Már annyira mindegy, hogy Seren mit gondol. Kevés embert engedek közel magamhoz, ő viszont közöttük van, tehát joga van látni a gyengeségeimet is.
Jó kislány módjára követem Seren utasításait és összeszedek egy szerencsétlent, akit különben még időm sincsen sajnálni, annyira sietek a dologgal. Hogy ennek mi a oka? Egyre dühösebb vagyok.
Gyakorlatilag repülök vissza a férfihez, hogy azután megismertessem közelebbről egy jó darab alumíniummal. Talán nem kellene ennyire felhúznom magam a megjegyzésén, de én mégiscsak én vagyok, neki meg tudnia kellett volna.
-Seren, te nem vagy normális! -ez csak kicsúszott a számon, majd a férfi orra barátságot köthetett az öklömmel.
Becsületemre legyen mondva, hogy igazán nem ütöttem nagyot, mert annak ellenére, hogy ez a megjegyzés nem esett jól, vigyázni akartam Serenre. Emberi mértékkel valóban fájdalmas lehetett a kis találka, de közel sem annyira, mintha minden erőmet beleadom.
-Majd legközelebb egy egész űrszondát vágok a fejedhez. -ajánlottam fel sziszegve.
Nem akartam én komolyabb összetűzésbe keveredni Serennel, mivel egyértelmű volt, hogy én járnék rosszul, de a kis megjegyzése sértette az önérzetemet, pláne mert kifejezetten nem én irányítottam. Tehát, ha igazságos akarnék lenni, akkor most elásnám valahova egy pár napra, csak hogy megtapasztalja, milyen az, amikor tehetetlen vagy. Egy kicsikét.
Edictum. Nagy probléma. Ha pedig mi belekerülünk, akkor nekem végem. Ki fognak filézni... nem örülnék.
-Persze, de ezen a helyzeten nincs mit tovább ferdíteni. -mutattam rá a nyilvánvalóra. -Egy külső szemlélő már éppen az esküvőnket tervezgeti!
Szívem szerint agyon csaptam volna egy vaslapáttal, amiért kirángatott az iskolából és nem is akárhogyan. Mert, ha még végighúz maga mögött a folyosón; persze, kereshetném később a becsületemet valahol a padlón, de még mindig jobb, mintha kicipel onnan.
-Ja, én vagyok. -sóhajtottam fel és lecsüccsentem mellé a padkára. -Az orrod megmarad? -pillantottam rá oldalról, hogy felmérjem az okozott károkat.

 - Aha - hagyta rá, nem érzett rá kényszert, hogy mindenképpen rávegye a lányt, hogy mondja ki, ami mindkettejük számára egyértelmű és nyilvánvaló. Valahol szórakoztató volt számára ez az egész helyzet, legalább egy-két órára kizökkentette a keserű nihilből, és szíve mélyén valahol hálás volt ezért Kathnek, még úgy is, hogy beismerni ezt akkor sem lett volna hajlandó, ha Cruciatus-átkot szórnak rá.
Azt mondják, rengeteg mindent meg lehet tudni egy nőről, ha az ember a kezét figyeli. Példának okáért, amikor egy kétméteres alumíniumtáblára akar felszúrni minden erejével, valószínűleg dühös.
Ugyanez az állítás akkor is elhangozhat, ha emberfeletti gyorsasággal az orrod előtt terem és mire pislognál kettőt, az emlegetett kéz találkozik az emlegetett testrésszel. Aláfestőzene: kellemes reccsenés.
A férfi arca megrándult egy pillanatra, de nem igazán adja jelét, hogy mélyen érintette volna a találkozás, ahhoz túl megszokott vendég volt nála a fizikai fájdalom.
 - Oké, eszt begértebeldeb - ismerte be - mármint hogy megérdemelte, ha nem lett volna egyértelmű -, kézfejével letörölve a vért az arcáról. Valamikor el kellett volna kezdenie számolni, hányszor landolt egyes személyek ökle az arcán, és most pontos statisztikákat tudna felmutatni a témakörben, de még mindig úgy érzi, hogy összességében kevesebb volt a jogos darab, mint amennyit puszta létezéséért kapott, vagy mert rosszkor volt rossz helyen. Bár igaz, ebben a kategóriában az orrtörés a legkisebb sérülései közé tartozott, többnyire az életveszélyes darabok lekötötték a figyelmét, érthetetlen okokból.
Egy pálcaintéssel helyrerakta a járulékos veszteséget, de véleménye szerint megérte, legalább Kath nem hozza őket további kényelmetlen helyzetekbe a Seren szemével kapcsolatos megállapításai révén.
 - Kérlek. A Voyager 1-et szeretném, az nagyon szimpatikus - osztotta meg a lánnyal a preferenciáit, elvégre csak nem tűrheti el, hogy valami mezei Pioneer kössön barátságot becses orcájával.
 - És? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel. Lehet, csak ő volt túl érdektelen az ilyesmihez, de egyáltalán nem tudta kihozni a sodrából a tény, hogy valaki esetleg hírbe keverheti a nevét Kathel. Amilyen pletykák róla a suliban keringtek, ez már nem tett semmi pluszt a hírnevéhez, sőt, talán még javított is kicsit a tendenciáin.
Egy bólintással konstatálta, hogy Katherine valóban önmaga lett, Seren orra pedig bőszen helyeselve alátámasztotta az ítéletet.
 - Ne aggódj, nem most tört először - biztosította a lányt, miközben feltápászkodott a kövezetről.  - Add a kezed. Hazamegyünk - nyújtotta felé a karját, és ha Kath elfogadta, eltűntek a differenciálatlan semmiben.