29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: « 1 2 ... 101 ... 109 110 [111] 112 113 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 20:49 | Link

Min Jong
szombat 14:00 | egy belvárosi galéria

Nem láthatta a meglepett arcomat, mikor megtudtam, hogy milyen étrendet követ. Továbbra is voltak kétségeim afelől, hogy ez mennyire volt hiteles állítás a részéről, de ha azt néztem, hogy alapvetően a vérre van szüksége, akkor másodlagos már, hogy mellőzi a húst a táplálkozási szokásaiból. A kedvéért rántott sajtot ettem rizzsel, hogy ne lógjak ki a sorból. Szeretem amúgy. Mármint az ételt. Kellemetlen lett volna szerintem, ha hústálat rendelek, pedig tudom, hogy szemforgatás nélkül tűrte volna. Meg amúgy is, ha nekem egyszer belekezd a hegyi beszédébe, azonnal otthagyom. Nem érdekel, hogy utána mit gondol rólam.
Az ebédre idő előtt megérkeztem. Úgy tűnt, ezt a szokásomat hamar megjegyezte, ugyanis ő is egy kicsivel korábban jelent meg a lebeszélt időponthoz képest. Magát az étkezést nem ragoznám túl, éhesek voltunk, de a gyomrom az izgalomtól mindvégig egy kissé össze volt szorulva. Annyit legalább megtudtam róla, hogy az anyukája is vegetáriánus, ő pedig a tengeri ételeket például szereti, úgyhogy nem annyira nehéz megtalálni a közös nevezőt. Furcsa látványt nyújtott sapkában, napszemüvegben. Kicsit a bulvárlapokra emlékeztetett, mintha Michael Jacksonnal randiztam volna, vagy egy olyan hollywoodi hírességgel, akit bármikor hasonlóan letámadhattak volna az utcán, ha felismerik. Ha erre gondoltam, legalább egy kicsit elmosolyodtam, és csökkent bennem a félvámpírsága miatti együttérzés.
Jóllakottan távoztunk a formaiságok után, az étteremtől pedig gyalogszerrel mehettünk át a galériába. Kortárs akvarell, ahogy az az átnyújtott prospektuson is szerepelt. Féltem, hogy ez a kettő együtt valami hihetetlenül sznob légkörben fogad majd minket, így meglehetősen nyers arccal léptem be a kiállítótérbe, a drága jegyek megváltása után, aminek összegét később kívántam rendezni vele. Ha már én hívtam meg, én akartam állni e számomra jelentéktelen árat is. Miután összekaptam magam, már az első alkotást figyeltem, majd az arcára pillantottam.
- Ehhez te értesz igazán, szóval hallgatlak. Majd ásítok, ha túl részletes vagy – mosolyodtam el. Kezdtem úgy érezni, hogy túl nagy szívességet tettem a részemről, hogy eljöttünk. De szépnek szépek, és szoktam is kiállításokra járni, viszont a kortárs néha ijesztő műfaj. Meg azt akartam, hogy megtörje a csendet, és szórakoztasson. Elővettem a zsebemből egy csomag nógrádi sós pálcikát, közismertebb nevén ropit, majd a kezébe nyomtam. - Tényleg el akartam jönni. És bocs, hogy goromba voltam a bagolyban… - s hogy tovább érzékeltessem vele a nyitásomat, egy pillanatra még a nyelvem is kiöltöttem
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 20:53 | Link

Martin
szombat 14:00 | belvárosi galéria

Az ebéd könnyed csevejjel telt. Kicsit úgy éreztem, hogy még mindig győzködnöm kell, hogy nem szeretem a húst és ezért preferálom a vega szó használatát, mert egyszerűbb. Persze azt is belátom, hogy mivel eszem tengeri dolgokat, de a legtöbben, főleg itt Magyarországon alig ismerik az ilyen „ínyenc” dolgokat, így nem szoktam túl bonyolítani. Amúgy is imádom a zöldségeket, meg a gyümölcsöket is. Ezen kívül viszont tényleg csak semmilyen témák jöttek szóba, kicsit a munkája, de ugye sok mindenről nem beszélhet, kicsit a munkám, de az meg unalmas. Így mire befejeztük az evést, ő a rántott sajtját, én a céklasalátámat, kecskesajttal és dióval, már mondhatni hogy ki is fogyunk a témákból. Persze kétségem sincs, hogy tudnánk mi órákon át beszélni jóval komolyabb dolgokról is, de mintha egyikünk sem akarna ilyesmibe belemenni még.
Nyugodt tempóban sétálunk át a galériához, pedig engem a felhők közt átsütő nap is zavar, de igyekszem nem mutatni. Abban bízom, hogy a napszemüveg mögötti hunyorgásom, nem feltűnő. Kezeimet zsebre vágom, a baseball sapkát pedig egyelőre ellenzőjével előre fordítom, csak amikor beérünk a gallériába fordítom hátra, a napszemüveget is lehúzom egy pillanatra, de aztán úgy döntök, hogy a galériára jellemző sok lámpa, fehér fal és világosság nem nekem való, így végül fent hagyom.
Ahogy az első képhez érünk aztán hangosan felnevetek a szavaian, majd észbe kapva elfordulok és eltakarom a számat, elfojtva a fel-feltörő hangokat.
- Ez kortárs. Max a színekről tudnék bármit mondani... Amúgy meg oda van írva a kép mellé, hogy mi akar lenni – mutatok a kép melletti cédulára, immár megkomolyodva, de nem, nem akarok én hosszas unalmas elemzést arról, hogy mi micsoda.
- De amúgy, tetszik, hogy pasztell színeket használt – közlöm, kikukkantva a szemüvegem felett, kicsit közelebb is lépve, hogy megbizonyosodjak róla tényleg pasztell, és nem csak a sötétített lencsén át tűnik annak.
A ropi meglep, de vidáman elveszem. – Kösz – mondom kissé sután, mert nem vagyok biztos benne, hogy itt szabad enni, viszont akkor nem értem, miért itt adja oda. Végül inkább zsebre vágom, mert nem akarom, hogy rám szóljanak.
- Melyik bagolyban? – érdeklődöm, csak mert ha goromba is volt, én azt már rég elfelejtettem. Nem szeretek ilyesmire fókuszálni, a pozitív dolgokat keresem, főleg mostanában.
- Ez tetszik – állok meg a következő kép előtt, és kissé oldalra döntöm a fejem. – Azt mondanám rá, hogy bármelyik óvodás tud ilyet festeni, de felnőttként kifejezetten nehéz ezt a szintet megütni, főleg ha tanultál festést – magyarázom nagy komolyan aztán csak legyintek, jelezve, hogy nem gondoltam ám komolyan. Viszont remekül szórakozom.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 20:55 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 20:55 | Link

Min Jong

Minden érdemi mondandómat későbbre tartogattam, hogy ne alakulhasson ki köztünk kínos csend. Egyszerűbb taktika volt átmenetileg magamba fojtani a gondolataimat, mintsem az ebéd során rázúdítani őket, pedig a legutóbbi találkozásunk óta már nagyon sok minden összegyűlt bennem vele, vagyis velünk kapcsolatban. Egyébként nem értek a megfelelő időzítéshez. A ropit elfelejtettem előbb odaadni, s ha nem akkor teszem, később ugyanúgy kiment volna a fejemből. Erről is ő tehet, és egészen biztosan köze van hozzá az öltözékének. Elegánsnak ugyanúgy elegáns a sapkájával a fején, de egy színházba, hangversenyterembe már ódzkodva mutatkoznék így a társaságában. Azt hittem, hogy a képek megtekintése erejéig legalább a napszemüvegétől megszabadul majd, hogy újra szabadon nézhessek azokba a jellegzetesen élénk szemekbe. De nem így történt, ami miatt kérdően pislogtam rá, majd hamar rá kellett jöjjek, hogy itt megint én nem értettem még valamit. Ő tudja, hogy mit csinál, s miért. Nekem ezeket természetesnek kell felfognom, mintha észre se akarnám venni, pedig egyből kiszúrom, nem tehetek róla.
- Akkor nem jó kiállításra hoztalak? – csattantam fel ingerülten, ami leginkább a kétségbeesésemnek volt köszönhető. Kortárs, hát persze. De ezt már korábban is mondtam neki, fingom se volt róla, hogy miért szórakozott ilyen jól azon, ahogy rá akartam támaszkodni valamiben. Ezért utáltam ezt mindig, kilépni a komfortzónából, hagyni, hogy belerángasson valami hülyeségbe. Kedveskedni akartam egy kis kiállítással, de a figyelmességemet flegma visszaszólogatással, kioktatással honorálta. Ott van oldalt. Persze. Akkor jártuk volna végig a tárlatot egyedül? Minek volt itt, minek voltam itt… Hiba volt eljönnöm. – Hát persze – trappoltam a cédula elé, hogy meggörnyedve kiolvassam az egyébként zavaróan apró betűsre sikeredett elemzést. Persze a franc akart elmélyedni a festő gondolatvilágában, felületesen futottam csak végig a szavakon, mert a szokásos sablonelmélkedést véltem felfedezni színekről, harmóniáról. Kellett volna ez nekem?
- Ugye? Az nekem is tetszik – enyhültem meg, amíg zsebre nem vágta a ropit. Én meg felvont szemöldökkel néztem végig, mint aki várt volna még valamit, hogy hozzátegyen, de ez úgy látszik elmaradt. Korábban sokkal jobban kimutatta az érzéseit, most mintha visszafogta volna magát. Hát, ideje volt behúzni a féket nekem is. Nem hagytam, hogy bolondot csináljon belőlem. Én én vagyok. Martin Romberg. – Hagyjuk – legyintettem. Nem érdekelt, melyik bagoly, mert csak a számomra kedves leveleit őriztem meg, hogy még véletlenül se emlékezzek a félreértésre. Örültem, hogy legalább ezen látszólag túltette magát. Követtem hát őt a következő képig, ahol egy fokkal közlékenyebbnek bizonyult. Ezt már jobban szerettem hallani. A hozzáértő véleménye a dolgokról. Mondjuk ő biztos jobbat festene, és szívesebben elcsodálnám, bár ha megmondtam volna neki, nem értékelte volna.
- Te jártál valamilyen művészeti suliba? Vagy magadat képezted? – rég nem a festményt, sokkal inkább a bőrét bámultam, ahogy összefontam magam előtt a karjaim, hogy a gondolkodó ember látszatát keltsem. – A tájképek szebbek, mint ezek – tettem hozzá suttogva, hogy más ne hallja.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 20:58 | Link

Martin

- Ne nézz így, nem bírja a szemem az erős fényt – magyarázom, amikor észreveszem a kérdő tekintetét, bár csak sejtem, hogy a napszemüveg miatt van, biztosan nem tudom. Ha mégsem ez, akkor meg majd elmondja. Mondjuk ha saláta van még valahol az arcomon és nem szólt korábban, akkor mérges leszek, de azt csak érezném, na meg nem vagyok óvodás, hogy összekenjem magam kajával.
A kép kapcsán, őszintén szólva nem tudok neki én sem okosat mondani. Persze próbálkozhatnék, de inkább csak élvezni szoktam a formákat, meg a színeket, és nem elmélyülni abban, hogy a festő mit akart közölni.
- Dehogynem! Ne hülyéskedj. Csodálatos! – próbálom meg jobb kedvre deríteni, amikor azt mondom, hogy ne engem kérdezzen, de láthatóan ez nem jön be neki – Személy szerint, úgy vélem, az ilyen képek mindenkiben más asszociációkat keltenek. Ha érdekel elmondom az enyémeket, de az nem jelenti azt, hogy valóban ezt akarta megörökíteni az alkotó. Persze vannak egyértelműbb darabok, de ez itt... Kizárt, hogy bárkinek az legyen – magyarázom, hátha megenyhül. Aztán csak a színekről beszélek, majd egy másik képhez lépek, hogy azt is megcsodáljam.
- Te hoztad fel – pillantok rá félszegen, de persze hagyjuk. Én nem is tudom miről beszél, csak a „szépre” emlékszem. A többit igyekszem elfelejteni, egyébként is legfeljebb a vegasággal volt baja, de azt már akkor tisztáztuk, szóval nem kell túl magyarázni. Szerintem.
- Jártam. Emlékszel, mondtam hogy lógtam a rendes suliból... művészeti képzésekre jártam helyette. Persze titokban – felelem vigyorogva, mert így visszagondolva nagyon jó döntés volt, és rengeteget tanultam – Más dolgokat meg csak kitapasztaltam – toldom még hozzá, de nem részletezem, elvégre ez egy mugli kiállítás, de ha érdekli majd elmesélem részletesebben. Még mindig a képet nézegetem, amikor megérzem a leheletét, ahogy suttogva hozzám szól. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és arra jutok, hogy élvezném, ha ezt gyakrabban csinálná, de el is hessegetem a gondolatot. – Milyen tájképek? – kérdezek vissza halkan, aztán megfeledkezve magamról átkarolom a vállát és a következő képhez húzom. Aztán viszonylag hamar eszembe jut, hogy a suttogás nem azért volt, mert mi ilyen jó pajtik vagyunk, hanem mert a többi ember elől próbálta titkolni a véleményét, így gyorsan el is engedem. – Bocsi. Nem látta senki – kérek gyorsan elnézést suttogva, és körbe is pislantok, de nem. Nem láthatta senki sem, mindenki a képeket csodálja.
- Khm... Ez akár tájkép is lehet, nem gondolod? – váltok gyorsan témát, és remélhetőleg nem átkozza le a karom, amiért véletlenül hozzáértem.


//400. hsz *-*//
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 21:00 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 21:02 | Link

Min Jong

- Hogy nézek? – vontam vállat, s egy picit elmosolyodtam. Élvezet volt látni, hogy zavarja a tekintetem, és legalább a magyarázata is megerősítette bennem a korábbi következtetéseimet. Az égboltra pillantottam, aztán a járdára, ahogy szedtem a lábam, s igyekeztem vele elszántan a kiállítás helyszínére. Szerintem annyira nem tűzött a nap. Szomorú, hogy ennyitől kikészül a szeme. Szomorú, mert tudtam, hogy ideig-óráig tolerálni tudom, de hosszabb távon nem biztos, hogy meg tudom szokni a talpig beöltözött, sapkába és szemüveg mögé rejtett Min Jongot, és leginkább az a bizonytalanságérzet frusztrált, ami az arca kitakarásából adódott. Sejtelmem se volt, hogy a tekintete éppen hol járt, s talán azért tűnhettem gyanakvónak a számára. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni amúgy… Máskor ne találkozzunk napközben?  - javasoltam előzékenyen, hogy biztosítva legyen a komfortérzete, ezáltal a beszélgetéseink gördülékenysége.
Éreztem, hogy megemelkedett a vérnyomásom, ahogy a fejem is kezdett egyre vörösebbé válni. Talán csak a galéria túlzottan steril fényeitől, amely emlékeztetett ez magánbőrgyógyászat várakozójára. Rajtunk kívül alig néhány fő lézengett a teremben, ami egyébként is eltörpült a Nemzeti Galériához képest, s egy kicsit csalódottan konstatáltam, hogy a hely hangulata messze elmarad a teaházétól. Persze erre számíthattam volna, mégis, hiányoztak a fények, az illatok, meg az a szó szerint varázslatos hangulat. Igen, az idegesítően repkedő, vibráló pillangók is.
- Tényleg szólj, ha unalmas a program, vagy nem érzed jól magad. Mehetünk máshova – tartottam fenn továbbra is kétségeimet a szavai igazát illetően. Gyanakvó fejet vágtam, mintha csak azt sugalltam volna, hogy persze, én is ezt mondanám. Mert valóban ez lenne a taktikám, ha nem akarnék valakit megsérteni, akiről amúgy is tudom, hogy rosszul szokta lereagálni a dolgokat. De most miatta voltunk itt elsősorban, ez róla szólt. A festmények érdekesek voltak, talán csak valami nem kortárs, nem akvarell szerencsésebb választás lett volna. Legalább bővültek az ismereteim, szélesedhetett a látóköröm. Elmondhattam, hogy ilyet is láttam már.
- Jó, ez… elég egyértelmű volt eddig nekem is. De én a Te véleményedre vagyok kíváncsi. Meg gondoltam mesélsz a technikájáról. Vagy nem nagyon tudsz ilyet? – igyekeztem megmagyarázni, szépíteni a kijelentéseimen, ahogy épp ő is azt tette. Minden mást elengedtem a fülem mellett, s a képekre koncentráltam, de legfőképpen a személyére.  – Hohó, szóval ettől is féltettek? Az én családomban ugye a régészetre is azt mondták, hogy abból nem fogok tudni megélni, és nem méltó karrier. Nálad akkor ugyanez volt a helyzet? – döntöttem oldalra a fejem. Elég egyenes kérdést tettem fel neki, személyes megerősítéssel, szóval reménykedtem abban, hogy nem lesz szíve megtagadni tőlem a választ. Önmagában egyébként kielégítően felelt, a más dolgok alatt olyan technikákat értettem, amikre nem voltam kíváncsi, és valószínűleg laikus számára értelmezhetetlen szakszavakból álltak.
- Akármilyen… - haraptam el a mondat végét, s még folytattam volna, ő azonban átkarolva továbbhúzott a következő festményig. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Semmi olyat nem mondtam, ami miatt magához húzhatott volna. Még csak szánni valónak se tűntem szerintem. Reflexszerűen behúztam a nyakam egy kicsit, de nem akartam elkövetni azt a hibát, mint a múltkor. – Köszi. Itt legalább nem ismernek fel, és nem érdekli őket – ráztam meg a fejem. Láttam, hogy zavarban van, ugyanakkor én sem tudtam hova tenni a dolgot. Nagyon jó volt, csak magamat nem tudtam elhelyezni a jelenetben. Mintha nem velem történt volna, hanem valami idegennel. Hiányzott az érintése, és többre vágytam, mégis mintha gyorsan haladnánk. Persze csak az én csigalassú dolgaimhoz képest. Bólintottam, majd kérdeztem.
- Fogjuk rá. Nálam még mindig a naplemente a favorit. Legközelebb körbevezetsz hátul? – fordultam vele szembe.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 21:05 | Link

Martin


- Feltűnően – felelem megforgatva a szemeimet, bár valószínűleg nem látja. Viszont legalább megnyugszom, hogy nem az arcommal van gond. – Megszoktam már – felelem könnyedén, mert bár nem bírja a szemem meg a bőröm sem nagyon, azért nem szeretnék csak éjszaka meg sötétben létezni – Most miért? Ez így kellemes. Mondjuk a tengerpartot, tűző nyári napsütésben valószínűleg kihagyom – magyarázom könnyedén, de aztán rájövök, hogy a legközelebb az akár utalás is lehet, és nem kéne veszni hagyni – De természetesen vacsorázhatunk együtt legközelebb. Vagy ilyesmi... – közben pedig oldalra pillantok, hogy vajon erre, mit fog reagálni.
A galéria egyébként csodálatos, és a korábbi félelmeimmel ellentétben semmiféle negatív érzés nem merül fel bennem a képek láttán. Épp csak régen volt, hogy ilyen helyen voltam, és emiatt furcsa is, hogy beszéljek is a dolgokról, ahelyett, hogy csak befogadjam és elraktározzam az információt. De azt is látom, hogy Martint valamiért frusztrálja a helyzet. Nagy levegőt veszek, visszafordítom a sapimat, hogy valamennyire eltakarja az arcom, de lejjebb tolom a napszemüveget, hogy a szemébe nézhessek.
- Fejezd be. Tetszik. Vedd úgy, hogy nem jutok szóhoz a boldogságtól – elmosolyodom és visszatolom a szemüveget, a sapit meg hátrafordítom, mielőtt tovább nézelődöm. Közben azért elmagyarázom, hogy látom a dolgot, és azt is megértem, hogy ő miért kérdez. Így bólintok egyet. – Más a stílusom, és nem nagyon használom ezt a technikát, de ismerem. Ha tényleg érdekel mesélek róla...
Csak mondjuk egy másik képnél, aminél többet lehet beszélni, mert amit éppen nézünk hiába szépek a színei, ha bármi mást mondanék róla, akkor biztos ásítozni kezdene. Jobb is, hogy másra terelődik a szó, főleg mert ha nagyon kicsit is, de ő is megnyílik és ez mosolyt csal az arcomra. Ha akarnék se tudnék ezek után nem válaszolni neki.
- A nagybátyám szerint felesleges időpocsékolás volt – bólintok, aztán elgondolkodva hozzáteszem – A nagynéném támogatott volna, de családi hierarchiában, nem sokat tehetett. Hacsak azt nem, hogy titokban vett nekem egy-két ecsetet. Vagy... feltakarított utánam. – Mosolyra húzom a szám, ahogy eszembe jut a nő, aki a saját fiánál is jobban szeretett de ugyanakkor el is szomorít a tudat, hogy évek óta nem beszéltem vele. – Az üzlettel kellett volna foglalkoznom. Minden más... lényegtelen volt – fejezem be végül a mondatot, aztán egy újabb kép felé fordítom a fejem, pont azután, hogy a tájképeket említi. Én pedig automatikusan karolom át, és húzom az ártalan tájképnek vélt festményhez, csakhogy aztán kapcsoljak, hogy nem szereti ha nyilvánosan taperolják. Viszont őszintén nem tudok rajta kiigazodni, ahogy azt mondja nem ismerik fel... Most az zavarja, ha az ismerősei látják velem?
Zavartan pislogok rá, pár másodpercig, bár lehet ő ezt nem látja a sötét üvegen keresztül. Ugynaakkor biztos vagyok benne, hogy a döbbenet az arcomra is kiül egy pillanatra. Aztán elhessegetem a gondolatot, biztos nem úgy értette...
- Körbe – bólintok rá, nem teljesen végig gondolva, hogy mit is mondok. Az jut eszembe, hogy biztos azért akar hátra menni, mert ott majd nem látják, s így már nehezebb magam meggyőzni, hogy nem úgy érti. Sóhajtok egyet aztán, hogy a saját gondolataimat is eltereljem a festményre fókuszálok.
- Na szóval... ez ugye egy tájkép... vagy egy meztelen nő... mindegy – vetem fel vidáman, mert igazából, azok a domb szerű valamik mellek is lehetnek a völgy meg a lába közötti rész. Azt hiszem régen voltam együtt valakivel. – Legyen tájkép – döntöm el hangosan is, aztán folytatom – szóval az átmenetek a színek között úgy jönnek, hogy nagyon vizes ecsettel, kevés festéket visz fel több rétegben egymásra. Aztán ugye a világosabb részekre kevesebb réteg jön. Mivel vizes, így összefolyik és ettől ilyen átmenetes lesz – magyarázom remélhetőleg kellően amatőr módon, hogy Martin is értse. Közben pedig a kezemmel mutogatom a különböző sávokat, nem azért, mert nem értené, hanem mert, szeretek mutogatni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 21:07 | Link

Min Jong

Mély sóhajtás hagyta el a számat. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, így hát sértődötten zsebre vágtam a kezeimet, és jó fél méterrel távolabb léptem tőle, hogy még véletlenül se zavarjam a komfortzónáját. Homlokomon gondterhelt ráncok jelentek meg, míg kétkedve ráztam a fejem arra, amit megpróbált bemesélni. Ő jött ki ilyen ruhában, nem értem, miért zavarta, ha néztem. Úgy egyáltalán, lehet, hogy teázás közben is ezt tette szóvá. Azt azért nem mondhattam el neki, hogy hiányoztak a szemei, de ezek után, hogy ilyen stílust engedett meg magának, nem is fogja megtudni soha, és a kis mentegetőzése sem tudott érdekelni. – A tűző napot minden épeszű ember kerüli, de a nyári tengerpart jól tud esni pedig. Majd valamit kitalálunk – rántottam meg a vállam szomorúan. Szerettem utazni, mostanság déli tájakon. Ott van például Afrika, ahová így kötve hiszem, hogy valaha is követni fog. Mondjuk megfordult a fejemben, hogy miért is gondoltam úgy, hogy ő velem tartana. Mostanában olyan élethelyzetekben képzelem őt magam mellé, amiben abszolút nincs létjogosultsága. Fura.
- Így már más. Csak azt nem értem, hogy eddig miért pont az ellenkező módon fejezted ki az érzéseidet – virítottam felé egy gúnyos vigyort, de összességében nyugodtabb lettem, mint voltam. Ilyenkor nagyon nehéz elhinnem az igazságot, bármi is legyen az. Legfőképp a hazugságtól való félelmem lehetett az oka. Inkább mondja meg, ha nem tetszik valami, és akkor kevésbé sértődök meg. Mert egy kicsit azért magamra veszem az ilyet. De legalább nem élek hazugságban. – Rád bízom inkább. Én elhallgatlak bármiről – hazudtam, mert a bármiről azért túlzás volt, de szerettem hallgatni a fecsegését. Elszórakoztatott. Hol halványan, hol észrevehetőbben, de mosolyra késztetett, kikapcsolt, elterelte a figyelmem, általában pozitív irányban.
A kortárs művet elnézve egyre inkább biztosabb lettem abban, hogy számomra Min Jong még mindig érdekesebb, mint az előttem látható alkotás, vagy maga a program. Vagy úgy a legtöbb átlagember. Összetett jellem volt, mégsem mutatott sokat magából. Ehhez lehet, hogy megtévesztésként hozzátett az egyébként félvámpírsága miatti titokzatos, réteges öltözködése is. És előtörténetének szilánkjait hallgatva úgy éreztem, mintha gyermekként raknék ki róla egy kirakósjátékot, a kép pedig itt-ott kezdett összeállni. Logikus rendszert alkotott, mindenre volt értelmes magyarázat. A hányattatások ellenére nem úgy jött le, mint aki sajnáltatta volna magát, vagy belém akart volna akaszkodni, hogy legyen kinek panaszkodnia. Átlátta az összefüggéseket, és helyén kezelte magában a múltbéli sérelmeit. Erős maradt, büszke, de mégis pont ezáltal ébresztett másokban empátiát. Igen, még bennem is. Hümmögtem egyet a történetén, majd bólintottam, de azon kívül, hogy így már világos volt a helyzet, mást nem nagyon tudtam volna hozzáfűzni.
- Most mi a baj? A múltkor rosszul időzítettél, azt hittem ki akarsz használni. A faluban pedig a falnak is füle van, nem akartam, hogy mindenki rajtunk csámcsogjon. Ez bonyolult… De most nem csináltál semmi rosszat. Mármint… jó ég… Szóval azért nekem ez szokatlan, de igyekszem nem leharapni a fejed érte – forgattam meg a szemeimet, ahogy erőlködtem neki azt elmagyarázva, hogy mi is volt a múltkor a baj. Zavart, hogy nem tudtam korábban világosan megfogalmazni a félreértés tárgyát, és talán az őszinteség, a nyílt kommunikáció majd helyre teszi a dolgokat. Ismét felé fordulva közelebb léptem a tájkép cédulájához, hogy fél szemmel azért azt is el tudjam olvasni, és kicsit átadtam magam a harmonikus színek hangulatának.
- Nagyszerű. Szóval itt is minden a félreérthetőségről, az elfojtott szexuális vágyakról szól? – feszültem meg a kép előtt állva, ahogy valamiféle nyugtalanságérzet tört rám, mégis izgalmasnak találtam az ismertetőjét. És ismét csak logikusnak. – Nem csak úgy leöntik a vásznat? – csodálkoztam hitetlenkedve, még közelebb is hajolva a festményhez, hogy tanulmányozni tudjam. Aztán megragadtam az alkarjánál, és húzni kezdtem a következő képhez.
- Van kedvenc témád, amit szeretsz festeni? És technikád? – faggattam egyhangúan.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2020. május 26. 21:30 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 21:10 | Link

Martin


Megcsóválom a fejem és közelebb lépek hozzá. Nem értem miért ilyen. Tényleg feltűnően nézett valamit, de nem azért mondtam, hogy most a világ másik oldalára sétáljon.
- Sosem voltam épeszű...  – mondom a szememet megforgatva, mert engem ugyan sosem zavart a tűzőnap, sőt... Na de mit tudhat ő erről? Semmit, mert nem meséltem el neki, mert még nem értette meg a naplementét. De ha egyszer megnézi a képeimet, talán érteni fogja.
Aztán meglep, mintha olvasna a fejemben, azt mondja kitalálunk valamit, s nekem felcsillannak a szemeim a napszemüveg mögött, a gondolatra, hogy hajlandó lenne velem együtt agyalni, hogy mit lehetne tenni, hogy újra élvezhessem a napos tengerpartot.
- Jó. Találjunk ki valamit! – lelkesedem fel, talán úgy, mint egy óvodás, akinek cukorkát ajánlottak, vagy egy új plüsst. Mindegy is. Úgy is érzem magam, vidáman nézek rá, szívem szerint megölelném, de visszafogom magam és csak vigyorgok.
A kiállítás pedig nekem nagyon is tetszik, bár egyre inkább az a benyomásom, hogy Martinnak kevésbé. Nem értem amit mond, hogy milyen ellenkező módot látott bennem. De úgy döntök nem kérdezek rá, jobb ha csak elengedem a fülem mellett a dolgot, és lelkesen nézegetem tovább a képeket, hogy ő is lássa, tényleg érdekel.
- Oké – bólintok lassan, aztán inkább az új képhez húzom, és persze rájövök, hogy nem kellett volna, de őszintén meglep. Meglep, mert nem kiakad, hanem azt magyarázza, hogy miért zavarta, hogy hozzáértem, de hogy most nem zavarja és... Pff. Igazodjon ki rajta más. Én ezt most feladom. Úgy dekódolom, hogy hozzáérhetek, aztán ha nem tetszik neki majd szól. Jobbat nem tudok. A kihasználást sem tudom hova tenni, meg a falut se, és nem értem most miért más a helyzet, de ráhagyom ezt is. Valószínűleg van valami gubanc a fejében, vagy csak az én logikám kevés ahhoz, hogy ezt lekövesse. – Ok....ké? – mondom megint csak, és kezdem magam hülyének érezni, pedig esküszöm nem szoktak ilyen gondjaim lenni, de ma valahogy nem tudom követni. Hiába értem, amit mond, nem áll össze. Nem tudom miért. Talán majd később, ha átgondolom újra, leesik, és verem majd a fejem a falba, egyelőre, csak bízom benne, hogy nem ásom épp el magam. Helyette inkább a képről kezdek beszélni, sokkal egyszerűbb. Lehetne, ha nem jönne egy freudi elszólás, bár erre is sokkal jobban reagál, mint vártam.
- Nem tudom. De... belegondolva a legtöbb művészeti dolog köthető a szexualitáshoz. A zeneszerzők, folyamatosan szerelmes vagy szakítós dalokat írnak, a költők, a múzsájuk után fohászkodnak, a szobrászok gyakran készítenek jelképes vagy tényleges meztelen alakokat... A festés sem különbözik tőle – megvonom a vállam. – Jó persze, a tájképek, lehetne mások. De jelképesen... Hány író utal egy mellre, vagy egy formás fenékre, mint valami domb? A világ perverz. Aki mást mond az hazudik. Vagy elfojtja – nevetek fel, mert ez azért eléggé felületes eszmefuttatás a részemről, de az is igaz, hogy az átlagnál többet gondolok szexre. Legalábbis, az évek folyamán ez a benyomásom támadt, aztán remélem, hogy lesz, aki megcáfol ebben.
- Nem. Dehogy! Ez nagyon sok munka. Tudom egyszerűnek látszik, de igazából sok türelem kell hozzá, meg fontos az ecsetvezetés is...- kezdek el a technikáról magyarázni -  Én pont azért nem szeretem, mert nekem konkrét elképzelésem van a színekről, hogy melyik hol kezdődik, és hol végződik. Ha össze akarok mosni, vagy hasonló átmenetet kreálni, akkor is úgy akarom, ahogy elképzelem. De itt ezt nehéz befolyásolni. Ha túl sok a víz vagy túl kevés, akkor nagyon el lehet rontani. Vagyis nekem rontás. Más meg lehet pont úgy akarja – még nézném a képet, de ezúttal Martin ragad meg és húz át egy másikhoz, én meg csak pislogok, hogy tényleg ő ért hozzám. Nem tudom miért, de úgy érzem ez indok a tűzijátékra, de csak mosolygok és hagyom, hogy vigyen, ahova csak akar.
- Hmm... tenger... naplemente... hold? – kezdem sorolni, bár hogy ez a kedvencem-e abban nem vagyok biztos. Viszont a legtöbb képemen ezt a három dolgot szoktam megörökíteni – Realizmus, impresszionizmus, azt hiszem. Legalábbis ezekre törekszem, bár nem a tizenkilencedik századi formájukban. – Furcsa mód hiába nézek ilyen képeket, mindig látom, hogy nem valódiak. Míg manapság a legtöbb művész olyan rajzokat, festményeket tud készíteni, hogy az ember elgondolkozik, nem fényképet lát-e. Nekem pedig ez volt mindig is a célom.
- Nézd! Ez a rózsaszín, milyen szép! – lelkesedek be ahogy végre megnézem a képet, ami elé húzott – Nekem ezek felhők... naplementekor. – Állapítom meg a képet nézve, meg sem nézve, hogy mit ábrázol a festő szerint – Neked mi jut róla eszedbe? Amúgy itt tök jól látszik, hogy hogyan vitte fel a különböző rétegeket, a rózsaszínes-lilás árnyalattal kezdte, és utána jött a többi. -  Félve pillantok rá, hogy nem ásítozik-e, de ha nem akkor is csöndben maradok. mert tényleg nem akarom untatni. Lehet a rózsaszínt sem szereti... Hmm. Na jó, megvárom mit reagál, addig nem agyalok ezen.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 21:13 | Link

Min Jong

Követett, mintha csak az árnyékom lett volna. Némileg ironikus szerep ez egy félvámpírnak. Ahogy az utcán, úgy a mindennapokban is rám ragadt, a nyomomban volt a jelenlétével, amióta felkerestem az üzletében, és kitölti a gondolataim egyre jelentősebb hányadát. Ha nem tudtunk találkozni, bagolyban keresett fel. És bárhogy próbáltam, már nem tudtam őt kiradírozni a fejemből, hát még hogy teljesen kerülni kezdjem. Számat elhúzva hallgattam meg kijelentését. Utána kedvem támadt volna rászólni, hogy most meg mit örül ennyire egy apróságnak, de nem akartam elrontani a jókedvét. Még mindig sokkal elviselhetőbb így, mint amikor indokolatlanul pökhendi lesz. Azt csak nekem volt szabad. Ha már ő is csinálta, akkor összezavart, és muszáj volt megenyhülnöm egy kissé.
- Mármint most? – kérdeztem vissza elbizonytalanodva. Mert éppenséggel semmilyen ötletem nem volt egyelőre arra, hogy hogyan tudnám őt a tengerpartra vinni. Ha volt is, drágának gondoltam, ennyit magamra se költök szívesen, pedig lenne miből. De bármilyen más program sem ugrott be a hangversenyen kívül, amin azért érezném magam kényelmetlenül, mert nem szólhatnék hozzá a hosszú koncert alatt, holott pont annak örültem a legjobban, hogy olyan kis közlékeny tudott lenni, és elhallgattam volna a hangját a végtelenségig. Főleg, ha láthattam hozzá a mosolyát, vagy az élénk szemeit, amit ezúttal eltakarni kényszerült.
Egyre csak nőtt bennem a feszültség, amiért a magyarázatom ellenére sem sikerült megértetnem vele a szándékaimat. Valahol kiábrándító volt, hogy bár látszólag úgy próbált tenni, mint aki megértette, hogy mit mondtam, valójában összezavarodott, és fogalmam sem volt, hogy mit olyan nehéz összerakni a részéről, hiszen a személyisége alapján bíztam a képességeiben, nagyon is. Ezek szerint mégsem brillírozna olyan szinten, mint azt feltételeztem? Végül néhány jelentőségteljes pillantáson túl úgy döntöttem, hogy bár maradhattak még kétségei, annyiban hagyom a dolgot, és csak remélni tudtam, hogy ez nem veszi el a kedvét a további nyitástól, mert én köztudottan szörnyű vagyok az első lépések megtételében. Az pedig hiányzott, hogy újra kockáztasson, hisz úgy jött le, az ilyen gesztusok a korábbi félelmem ellenére hozzátartoznak a lényéhez, és egyszerűen csak túl őszintén mutatja ki az érzéseit, nem pedig megnyerni akar magának.
- Igen, mintha másról nem is szólhatna a művészet. És mégsem lesz lerágott csont a téma. Érdekes – morogtam, ahogy a kiábrándult hangom után lassan visszatért a kedvem, elvégre annyira rossz látványt nem nyújtott az alkotás. Hát még, ahogy beszélni kezdett róla. Megenyhülni látszottam, talán a hangjától, talán attól, hogy vele voltam, és a képet néztem, amit mintha terápiás céllal is azért hoztak volna létre, hogy a zaklatott lélek egy kicsit megnyugodhasson, és kiszakadjon a rohanásból. De egyre jobban átragadt a hely kisugárzása. – Te aztán nagyon értesz hozzá – mosolyodtam el szerényen, ámde elismerőleg szánva, mikor már végzett a meséjével. Nem ásítottam, sokkal inkább jó tanítványhoz hasonlóan figyelgettem a képeken azt, amit mondott, és őszintén örültem neki, hogy konkrétabb festészeti stílusa van, mint ez színátmenetes baromság. Mert jópofa, de kevés. Elnézi az ember, én mégis legtöbbször valami mélyebbet keresek a képekben. Meg valami emberit. Vagy akkor legyen tájkép, csak hát úgy tűnt, akvarellel nehéz olyat alkotni, ami számomra megnyerően realisztikus. - Jól hangzanak. Ezek nekem is jobban tetszenek – erősítettem meg őt abban, hogy több közös vonásunk van, mint az elsőre látszana. Felbátorodva arrébb húztam őt, aminek örült, én pedig alig tudtam letörölni az arcomról a mosolyt, mégis próbáltam kifejezéstelen arcot vágni.
- Csak nem az a kedvenc színed? … Szépek a … színek – kicsit ijedten kérdeztem meg, aztán toldottam hozzá a megjegyzésem, mert ennél többet nem nagyon lehetett elmondani arról a képről, amivel szemben álltunk, még a leírás se vitt közelebb a művész úr megértéséhez. Sebaj, kárpótolt Min Jong öröme, ahogy lelkesedett az egész iránt, én pedig úgy éreztem, hogy valamit végre jól csináltam, és kár lett volna elrontanom egy goromba közbeszólással a nagy nehezen megteremtett idillt. – Egy kicsit olyan, mintha naplemente lenne. És azok ott a felhők. Meg egy vattacukor jut eszembe, amit most meg is kívántam. Ja meg persze eszembe jut róla megkérdezni, hogy milyen a kastélyban tanárkodni most már. Nem is meséltél… - mosolyodtam el, de egy szúrós nézés sem maradhatott el, hogy legszívesebben lekaptam volna róla a napszemüvegét, ami egyre jobban idegesített. Helyette folytattam a sétát a többi kép felé.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 21:21 | Link

Martin

- Nekem most nem fog az agyam, de ha van ötleted ne tartsd magadban
– nézek rá csillogó szemekkel, bár a pillantásából ítélve, most épp nincs – Ráér később – toldom hozzá kedvesen, és igazából nem várom tőle, hogy bármikor is előálljon egy megoldással, de a gesztust, hogy egyáltalán szóvá tette, nagyon is értékelem. Szívem szerint megölelném, talán meg is csókolnám, de nem szeretném kiakasztani. Nem mintha engem érdekelne. Tőlem láthat akárki még le is buzizhatnak érte. Abszolút megérné. Csakhát... őt zavarná. Lehet akkor is ha kettesben lennénk csak. Valószínűleg korai lenne még. És hát... még nem is találkoztunk annyiszor. Tulajdonképpen az én mércémnek is korán van, egyszerűen csak vannak ilyen pillanatok, amikor megtenném, ha nem a józan eszemre hallgatnék. Szerencsére viszont arra hallgatok és így sikerül úgy eljutni a galériáig, hogy nem csinálok semmi félreérthetőt. Odabent már nem mondhatom el ugyanezt, mert a képek között, bizony megfeledkezem magamról. Viszont ő is mintha másképp vélekedne és bár próbálom megérteni ezt is, meg minden mást is vele kapcsolatban, kicsit azért belezavarodok. Végül ráhagyom, s talán így a legjobb.
- Törvényszerű. Így lettünk kódolva... elvégre ösztön. – válaszolom mosolyogva. Persze ettől még lehet érdekes a téma. vagy pont ezért érdekel mindenkit? Érdekes beszélgetés lenne, de nem megyek bele. Helyette az újabb kép kapcsán a technikát ecsetelem – no, nem szó szerint – és a saját stílusomat próbálom belőni. – Ezt valahogy sejtettem – mosolyodom el, ahogy azt feleli, neki is inkább az általam megnevezett irányzatok jönnek be. Aztán persze áradozni kezdek a rózsaszínről – Nem... Vagyis... Nem – felelem kissé nehezen, aztán úgy döntök egyszerűbb ha mesélem. – A sárga a kedvencem – bár szerintem ezt ki lehetett volna találni, hold, nap, tenger (homok)... na mindegy – Általánosban volt egy európai lány az osztályunkban. Szőke haja volt... érted... sárga – magyarázom vidáman. – Nagyon szerettem volna jóban lenni. Csak mert olyan szép haja volt. Irigykedtem is rá... De mindegy. Neki volt a kedvence a rózsaszín. Szóval egy délután fogtam magam, és megpróbáltam a lehető legtöbb rózsaszín árnyalatot kikeverni. Hetvenhatig jutottam – legalábbis Kwon azt mondta, hogy hetvenhat, én meg hiszek neki. – Nem nagyon tudott koreaiul, én meg akkor még nem beszéltem angolul, szóval odaadtam neki a sok rózsaszínt abban bízva, hogy így barátok leszünk – elmosolyodom az emlékre, közben Martinra pillantok – fogjuk rá hogy működött. – Szép emlék. Szeretek erre visszaemlékezni. Mindig úgy gondolom, hogy tök jó fej kis srác voltam. Még akkor is, ha a elsőre többen lánynak hittek. Ehh, ezt nem fűzöm hozzá.
- Vattacukor... Tényleg! – állapítom meg vidáman, aztán Martinra nézek. – Kimenjünk venni? – mert ha szeretné, akkor leléphetünk ne ezen múljon. Persze még nem láttam mindent, de akkor is. Ha unja.... – Oh, az? Semmi extra. Vagyis... rendben volt. Szerintem. Nehéz egy-egy óra után ezt megállapítani. De én élveztem, szóval az már fél siker, nem? Talán meg kéne kérdezned a gyerekeket, hogy milyen volt. Az élethűbb képet adna – Motyogok mindenfélét össze-vissza, mert bár szeretném hinni, hogy jó volt, azért annyira nem vagyok biztos a dolgomban. Tesztelek ezt-azt, vannak ötleteim, de még nagyon az elején vagyok. S hiába van tapasztalatom, emberekkel való bánásmódban, más egy boltban eladni valamit, mint egy tanórán felkelteni az érdeklődést és kicsikarni a serdülő fejekből valamiféle választ. De nem ment még el a kedvem.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 21:22 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 21:23 | Link

Min Jong

Láthatóan még mindig nem apadt lejjebb a lelkesedése. Hihetetlen, hogy néha mennyit tud rugózni általam feleslegesnek hitt dolgokon, hisz alapvetően hajlamos vagyok túlkomplikálni egyes magánéleti, de főleg szakmai vonatkozású döntéseket, viszont egy ilyen kaliberű tényezőt nem említenék egy lapon vele. Jó stratéga lehetne belőle, csak éppen semmi lélekemelő nincs abban, ha ragaszkodik az unott, és sokszor közismerten nyers stílusomhoz, amivel folyamatosan azt érezteti velem, hogy húzzam meg magam a közelében, ha nem akarom újra és újra letörni gyermeki lelkesedését. A reakciói túl őszinték, fájóan nyíltak a számomra. Egy szabadon olvasható könyv, amit szégyellek túl sokáig tanulmányozni, s csak lopva figyelem a mozdulatait, hogy ne sértsem meg, és mégis kiszúr. Persze az aktuális lapok mögött megannyi titok sorakozik, amelyek felfedezésre várnak, s talán ebbe próbálok kapaszkodni ahelyett, hogy a viselkedését nehezményezném. Mert rossz, hogy megbántom. Pedig nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy reagálni is elfelejtettem, s csak sétáltam tovább az úti célhoz.
Végignéztem magamon. Egy damfírral humorizáltam volna a szexualitás művészi aspektusairól? Vagy inkább filozofálásba csapott át a gondolatmenet? Nem tartom magam prűdnek, de az agyam átkapcsolt vészfék-üzemmódba, még mielőtt szabadjára engedhettem volna azokat a furcsa képzelgéseket, amiket Min Jong, a válságos és korlátozott magánéletem, s a nemi jegyekkel megáldott festmény ötvözete hozott volna ki belőlem. Furcsa és megmagyarázhatatlan gondolatok voltak. Egyáltalán nem illettek hozzám. Felvontam a szemöldököm, s már megint az ármánykodását sejtettem az érzéseim mögött. Kedvem támadt kifakadni, megkérdezve őt, hogy ugyan miféle rejtett képességgel rendelkezik, amit titkol előttem, hogy így befolyásolhat… De egy nagyobb sóhaj után inkább közbevágtam a mondandójába, hogy leállítsam, méghozzá egy hatalmas hazugsággal.
- Az én fantáziám nem piszkos – szögeztem le sértődötten, mintha kérdezte volna. Azért sajnáltam, hogy ilyen állati ösztönöknek kellett alávetnem magam, mert szerintem ezt azért illik megkülönböztetni a vérivástól például. Sokan megvannak nélküle, én is sokáig bírtam különösebb probléma nélkül. Előtte is, és utána is bunkó voltam, vállalom. – Erre mondhatnék valamit, de nem akarok rasszistának tűnni – meggondolatlanságból közbevágtam a kedvenc színére való reakcióként, aztán végighallgattam erről a lányról, hogy mennyire meg akart neki felelni. – Szóval őt is boldoggá akartad tenni, mint engem? Meg úgy mindenkit magad körül – csipkelődtem, mert így hátha elérhettem, hogy azt halljam, amit szerettem volna. Hogy én más voltam neki, vagy valami. És már megint ezek a nők. Nem illettem a képbe.
- Mi az, hogy fogjuk rá? Meséld tovább, ha már elkezdted… - intettem türelmetlenül, arcomon kétségesen leplezett semlegességgel. Egy ilyen baromságnak nyomós okkal kellett megmaradnia benne, ha egy ártatlan színről eszébe jut. Nem ma történt. De ismét csak szánni valónak tűnt ebben a történetben. – Most komolyan? De hát végig se néz… Na, igaz. A lényeget láttuk. De mégis hol a fenében akarsz vattacukrot venni? Rohanjak ki veled a Városligetbe? – forgattam meg a szemeimet, ahogy hangosan felsóhajtottam. Türelmetlenül körbesétáltam a kiállítótérben, ha már pénzt adtam ezért a valamiért. A legtöbb kép számomra kezdett nagyon hasonlítani egymásra. A mélyen tisztelt művész úr is biztosan hasonló hangulatában pingálta őket ilyenre. Unalmas volt a technika, főleg miután Min Jong elmagyarázta. Nekem az ő festményei kellettek. S ha menni akart, nem kellett kétszer mondania.
- Még mindig a te nézőpontod érdekel. De örülök, ha élvezed. Ha nem rúgnak ki, valamit biztos jól csinálsz – nyugtattam meg a magam módján, ahogy a vállára tettem a kezem biztatóan. Majd intve felé a kezemmel, hogy mindent láttam, köszönés nélkül távoztam az ajtón.
- Ajánlom, hogy kinn legyenek az árusok – fenyegetőztem magamban, ahogy tempósan, a napfény elől lemenekültünk a földalattihoz, ami néhány utcányira volt a galériától. Minisztériumi révén mindig akad nálam egy adag gyűjtőjegy a bérletem mellé. Ezt kérés nélkül kilyukasztottam neki, majd a kezébe nyomtam, még mielőtt feltoltam magunkat a kocsiba, mely hamar megtelt a turistákkal, a hely pedig egyre szűkösebbé vált. Vettem egy mély levegőt, és lehunyt szemmel beszívtam az ő illatát. Legalább ettől egy picit nyugodtabb lettem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 21:26 | Link

Martin

Jobban belegondolva élvezném én, ha a szexről beszélgetnék, de valahogy nem olyan alaknak tűnik, aki erről nyíltan egy kiállítás közepén kezd bájcsevegni. Ettől függetlenül rettentően izgatni kezdi a fantáziámat a dolog és azt hiszem a legjobb, ha hagyom, hogy ne menjünk bele, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Azért nem bírom megállni, hogy ne mérjem végig nagyon is pimaszul, ahogy azt állítja az ő fantáziája nem piszkos, s talán az arcomra kiülő mosoly is árulkodik, hogy nem hiszem el, hogy szeretném bebizonyítani az ellenkezőjét, hogy az enyém valószínűleg túlságosan is az...
Szerencsére a rózsaszín felhők elterelik gyorsan a figyelmem és már megint magamról, a múltamról mesélek. Igaz ezúttal csak valami ártatlan gyermeki dologról, de még mindig ott van az agyam hátsó szegletében, hogy túl sokat mondok, hogy meg kéne állni, hogy nem kiadni magamból mindent, mégis képtelen vagyok magam visszafogni. Van valami benne, ami vonz és akarom a figyelmét, hogy velem foglalkozzon. Ehhez pedig jelenleg a mesélés az egyetlen megoldásom.
- Ha már belekezdtél mondd el – nézek rá kérőn, hiszen ha nem akarná megosztani, akkor nyilván nem jelentené ki, hogy van ilyen gondolata. Így viszont kíváncsi vagyok, bár talán sejtem, hogy mit gondol, mégis csak tőle szeretném hallani.
- Lehet. Bár te más vagy... – fordulok felé, a szemeibe nézve, bár nem tudom, hogy ő mennyire látja az én szemeimet. Kedvem lenne hozzáérni. Végig simítani az arcán, vagy legalább megfogni a kezét, mégsem teszem. Helyette csak sóhajtok egyet és egy lágy mosollyal folytatom – Először csak úgy mondtam... de most már komolyan gondolom. Önzés nélkül. – Még aznap a boltban elérte, hogy az a könnyed ígéret valami erősebbé váljon. Persze akkor még meg volt bennem az önző szándék, hogy visszacsalogassam a boltba. Hogy újra találkozhassunk. De ez az önzés eltűnt, valahol a második találkozásunk során.
Visszafordulok a képhez, és tovább mesélem a gyerekkori butaságaimat. – Utána sokat rajzoltunk egymás mellett ülve. Azt hiszem a régi szobámban még van egy rajzom róla. De eltiltottak tőle, mondván, hogy muglikkal ne barátkozzak. Aztán pedig, gondolom visszamentek oda, ahonnan jöttek. Viszont ráébresztett, hogy meg kell tanulnom más nyelveket is – fejezem be a történetet, viszonylag könnyedén, majd az ő elképzelését hallgatom a képről, és igazat is kell neki adnom. Lehetne vattacukor is. Ha pedig már megkívánta, felajánlom, hogy vegyünk egyet. Édesen morcogva kezd beszélni én pedig csak nevetni tudok rajta.
- A lényeget... Mondjuk egy szeletét a kiállításnak, de rohanjunk – Mintha én akarnék vattacukrot, pedig nem. De nem baj. Majd ő vattacukrot eszik, én pedig a ropit, amit nekem adott. A Városliget amúgy is szép. S talán a fák között a napfény sem lesz annyira zavaró.
Azért amit lehet még megnézem, magamban próbálva megjegyezni az összes képet. Azzal nyugtatom magam, hogy nem Mark Ryden képeiről maradok le, és így túl is teszem magam a dolgon és követem őt, elsuhanva az utolsó kép előtt.
Amikor megérzem a kezét a vállamon, kissé talán meglepetten pillantok rá, de kellemes az érintése, és nem bánnám, ha tovább felejtené ott  a kezét, így csak mosolyogva biccentek a galéria személyzetének, miközben kisietünk az épületből.
Reflexből fordítom a baseball sapka ellenzőjét előre, ahogy az utcára lépünk. Közben pedig emésztem, hogy mit is jelent, hogy ő az én véleményemre kíváncsi a tanítás kapcsán. Aztán egy nagy sóhaj után megosztom vele a dilemmámat. Így az utcán úgyis kisebb esélye, hogy egy mugli meghall minket.
- Igazából jó, csak azt nem tudom, hogy elmondjam-e a diákoknak, hogy mi vagyok, és ha igen, hogyan... Na meg... nem fura-e hogy nem ezzel kezdtem? – Pedig el akartam mondani, de azt hiszem túlságosan izgultam és rá voltam zsongva a témákra, amiket meg akartam velük beszélni. Hiába gondolja mindenki, hogy a történelem unalmas, számomra sosem volt az és bízom benne, hogy a lelkesedésem legalább a nebulók egy részére átragad. Most viszont tényleg bizonytalan vagyok, így várom, hogy Martin mit mond, mit gondol.
- Biztos találunk egyet! Ne aggódj – nevetek fel a fenyegetőzésén, aztán ahogy leérünk az aluljáróba, hátrafordítom a sapit és leveszem a napszemüveget és a pólóm gallérjába akasztom. Közben ő jegyet kezel nekem, amire csak pislogok, mert hát... van nekem is, de mit csináljak? Megtartom a sajátom legközelebbre. Annyi baj legyen. A földalattiba beszállva aztán egy kellemes-kellemetlen szagra leszek figyelmes, és a kezem a szám és az orrom elé kell kapnom, miközben újabb emberek szállnak be, arra kényszerítve, hogy közelebb húzódjak Martinhoz. Ezt kihasználva a füléhez hajolok, hogy megsúgjam neki, miért kellett az orrom elé kapnom a kezem. – Vér szag van – de míg ezt kimondom, mélyen beszívom az ő illatát, hogy lehűtsem a bennem lévő ösztönlényt, mely erre az illatra őrültebbnél őrültebb dolgokra késztetne. S ha csak Martin nem tol el, én maradok, az őt körüllengő kellemes aromát belélegezve.  
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 21:29 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 21:30 | Link

Min Jong

Nem tudtam nem észrevenni az ő szemtelennek ható vizslatását, valamint azt a kétkedő mosolyt az arcán, amivel végigbámult, mintha csak a fejemben akart volna turkálni. Úgy éreztem magam, mintha rákötöttek volna egy poligráfra, amely végtelennek tűnő monitorozásba kezdte volna minden egyes rezdülésemet. Dacosan elfordítottam a fejem tőle, hogy még véletlenül se tudja túl sokáig az íriszeimbe fúrni a tekintetét azokon az ijesztően rejtelmes napszemüveglencséken keresztül, tettetve a kiállított képek iránti hamis lelkesedésemet. Mert hát kit érdekel a vászon, hát még a női mellek, ha egyszer kínos témákra futottunk. Ez így nem én lennék. Túl perverz, beteg dolog, egyáltalán nem így képzeltem rátérni ezekre korábban. Erős késztetést éreztem, hogy kiakadjak a nézésére, aztán inkább csak nyeltem egy nagyot.
- Csak a szokásos poén a bőrszínről általában. Sárga-sárga. De én ezt sose néztem, mielőtt sértésnek vennéd. Ha már belekezdtem… - gyors asszociáció, és persze egy kis teszt, hogy lássam, mennyire sértődött volna meg. Az utolsó mondattal mintegy védekezően utaltam arra, hogy ezt innentől kezdte ő kényszerítette ki belőlem, mondhatni a saját felelősségére hallotta a mondatot. Azért igyekeztem kedves és ártatlan arcot vágni, hogy ne tegyek rossz fát a tűzre. De ennyi járt neki azok után, hogy az imént úgy végignézett, mintha én is az egyik festmény lettem volna. Bosszú. – Jó vagy rossz értelemben? – vigyorodtam el, és még egy picit lábujjhegyre is álltam, hátha magasabbról megfelelő szögbe kerültem ahhoz, hogy beleshessek a lencsék mögé, egyenesen a szemeibe. Hízelgésnek fogtam fel, de nagyon jólesett hallani, éreztem ahogy elpirulok és megdobogtatja a szívemet. Most nem éreztem úgy, hogy ki tudott volna használni eszközként bármire is, úgyhogy engedtem, hogy játsszon velem. Szükségem volt ezekre a szavakra, mert erősítette vele az önbizalmamat. Hálásan mosolyogtam rá vissza.
- Ez szomorú történet. Engem próbáltak szocializálni, bár mértékkel. Bemutattak egy magyar orvos fiának, később ő tanított meg a nyelvre. De svájciként, főleg a Herzbergben, egyszerűen rám ragadtak a nyelvek, ahogy utaztam. A szüleim sokféle emberrel jóban voltak – vontam vállat. Tipikus aranyvérű sztori, hogy eltiltották őt a varázstalanoktól. Papíron nem kellett volna meghatnia, egy kicsit mégis sajnáltam érte. De ki tudja, hogyan alakult volna az élete, ha azzal a lánnyal maradt. Most nem állt volna mellettem. Az mondjuk érdekes, hogy ennyire mély nyomot hagyott benne. – Nehezen engedted őt el? És végül milyen nyelveken is tanultál meg? – puhatolóztam tovább, utóbbiról mintha szó lett volna már, de nem átfogóan.
Nekem nem egy szelet volt, mert a gyors végigjárással mondhatni minden lényegit felmértem, egyedül számára lehetett érvágás, hogy nem tudta kielemezni, de nem hiszem, hogy bánta volna a távozást. Valamennyi kép azonos technikával készült, ami egyrészt unalmas, másrészt kimondottan nem az ő stílusa, magyarán semmi haszna nem származik abból, ha tovább tanulmányozza őket, a szép színekig pedig elég néha felpillantani az égre, amikor a nap megvilágítja a felhőket egy szeles nap előtt. De ha még rágja a fülemet, elviszem őt akárhová, a világ végére is, ha kéri. Volt ott perec is, ahova siettünk, meg gagyi lufik Kínából, úgyhogy ő sem maradt volna desszert nélkül. Megfájdult a fejem a sok fehér faltól és led lámpától, de a metróig legalább szívhattam némi frissnek mondható levegőt. A kezeimet újra a zsebembe süllyesztettem, úgy baktattam Min Jong mellett, amíg ő a tanári aggályait adta elő. Megtiszteltetés volt, hogy ennyire őszintén és elhivatottan mesélt, egy ideig nem is tudtam mit kezdeni vele, mígnem felidegesítettem magam azon, hogy ugyan miért nekem kéne ehhez értenem.
- Az nem lehet, hogy túl sokat őrlődsz ezen? A helyedben élvezném a találgatásokat a hátam mögött. De mivel a tárgyadnak nincs köze ahhoz, ami vagy, nem kötném az orrukra. Ez a magánéleted. Ha továbbra is bizonytalan vagy, akkor kérd ki az igazgató véleményét – tártam szét a karomat. Átéreztem a helyzetét, és én se tudtam volna a helyében, hogy mit csináljak. Talán pont ez volt nagyon idegesítő, amiért felhúztam magam. Egészen addig kattogott rajta az agyam, amíg el nem lepett minket a metrókocsi tömege, s még a biztató megjegyzését is elengedtem a fülem mellett.
A túl gyorsan záródó ajtók szignálja miatt arra sem volt időm, hogy bókoljak a napszemüveg levétele miatt, pedig ha volt fénypontja a mai találkozónak, az nagyjából ez a pillanat is volt. Egyből egy kicsit vidámabb lettem, még ha feszélyezett is a kettőnk között lecsökkenő távolság, aztán pedig az, hogy a szájához kapott. Szippantottam egyet, aztán ahogy a kapaszkodót fogtam, egy leplezett mozdulattal diszkréten megszagoltam a hónaljamat. De hogy is gondolhattam, hogy én lennék a szag forrása. Tanácstalanul végignézve, ahogy a fülemhez hajolt, és megsúgta az okát, a lábaim egyszerre a földbe gyökereztek. Vért érzett? És hozzám hajolt…
- Célzol valamire? – súgtam vissza idegesen, s talán még reszketni is elkezdtem, de nem tudom, hogy a félelemtől vagy az izgalomtól. Megzavarodtam, s ahogy a szerelvény túl hirtelen fékezett, én hozzápréselődtem Min Jong mellkasának. – Bocsi – vágtam rá egyből, s inkább úgy döntöttem, hogy a sötét ablakon kibámulva töltöm el az út maradék részét. Annyi ember volt körülöttünk, hogy nem mertem hozzászólni. Nem tudtunk volna normálisan beszélni, és eleve nagy volt az utazás miatti zaj. Jeleztem, hogy leszállunk, s amikor már a felszínen jártunk, a fáktól árnyékolt részeken, távol mindenki mástól, halkan megszólaltam. – Ha kívánod… mondd, milyen érzés? És ha szeretnéd, esetleg. Segíthetnék. Rajtad. Akarod? – néztem mélyen a szemébe, ahogy egy lassú mozdulattal megdörzsöltem a nyakamat. Nem tudtam, miért mondtam ezt. Talán azért, mert érdekelt ez az egész. Vagy mert fontosnak éreztem őt annyira, hogy segíthessek rajta, és ne kelljen kórházból lopkodni, vagy tudom is én, miként oldja meg.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 21:33 | Link

Martin


- Hát... hozzád képest az vagyok – felelem könnyedén, aztán nevetni kezdek. Tisztában vagyok vele, hogy egész kelet-Ázsiát lesárgázzák, de nem érzem magam emiatt rosszul. Ilyen szempontból mi is rasszisták vagyunk, mi is fehérezünk... na és? De nem bántanak az ilyen kifejezések, abszolút valósnak tűnik. A mi bőrszínünk tényleg valamivel sárgásabbnak hat. Még most is, hogy évek óta nem napozok, és magamat hófehérnek vallom, biztos vagyok benne, hogy „sárgább” vagyok, mint Martin, bár most nem fogom megnézni. Persze Koreában hódit a fehérség őrület, így a legtöbb szépészeti kence a bőrszínt is fakóbbnak fehérebbnek mutatja. Ilyesmivel viszont nem élek. Ha valamit magamra kenek, az inkább sötétebb legyen, akar a nyavalya úgy kinézni, mint aki féllábbal a sírban van.
- Szerinted? – nézek rá felhúzott szemöldökkel és ha csak egy pillanatra is, de oldalra döntöm a fejem, és lehúzom a szemüveget, hogy lássa – jó értelemben? – nekem legalábbis ez jó. De aztán vissza is tolom a szemüveget, mert a műtermi fény, nem kellemes. A mosolya azonban... Az kifejezetten kellemes, és nekem is mosolyra görbíti a számat. Lelkesen is mesélek neki a rózsaszín miatti rajongásomról. s nem teljesen értem, hogy miért gondolja, hogy szomorú a dolog. Jó persze az a kislány elment... de nem volt a világvége. Ami pedig az elengedést illeti... – Nem hiszem, hogy bárkit is el kéne engednem... Mármint, akik fontosak azok velem maradnak, akkor is ha fizikailag nincs rá lehetőségük. Máskülönben nem emlékeznék rá, nem? – Persze, ha elengedés alatt azt értjük, hogy nem sírok miatta, akkor igen. Akkor sem sírtam. Talán szomorú voltam, de mindig úgy gondoltam, hogy még találkozhatunk ha a sors úgy akarja. Ha meg nem, akkor is, sok szép boldog emlékem van belőle. Meg talán egy kicsi mozgó pálcikarajzom is.
- Amúgy meg... Japán, kínai de évek óta semmit se használtam, szóval... – elhúzom a számat, jelezve a tudásom jelenleg nem a legjobb. Nyilván visszajönne hamar, de azért más – angol, magyar. Kéne még valamit. De egyelőre semmi sem fogott meg úgy igazán – vállat vonok. Szeretnék tanulni, de egyelőre nincs motivációm.
A földalattihoz vezető úton a tanításról beszélünk és bár érdekel a véleménye, hogy szerinte hogyan kéne viselkednem, valahogy úgy érzem nem tetszik neki, hogy erről kérdezem. Bár a válasza megmosolyogtat. Igen talán ez a legjobb, ha meghagyom a kételyeket. Mondjuk, ha Theonon múlik akkor már úgyis mindenki tudja, és felesleges aggódnom emiatt.
- Igazad van... nem kéne ezen agyalnom. Nem tudom. – Az utolsó szavakat szitne csak súgom, nem is igazán fontos, hogy hallja, de egyelőre úgy döntök nem foglalkozom ezzel. Nem is nagyon tudok, mert megérkezik a szerelvény és mi is felszállunk. A tömött kocsiban pedig nem a legjobb szagra leszek figyelmes. Vagyis... egy részem nagyon is élvezi, épp csak nem akarok most erre koncentrálni. Martin meg... azt mondanám megijed, ahogy ezt szóvá teszem, legalábbis mintha megfeszülne, a hangja is furcsán cseng, és ez kissé elbizonytalanít, bár magam sem tudom, hogy mit vártam? Hogy átölel és azt mondja ne erre figyeljek?
- Nem - Hiszen őrültség, nem is tudom miért kavar ez most fel ennyire. De helyette az ő illatára koncentrálok. Lehunyt szemekkel, mély levegőket véve, kihasználva, hogy közelebb van a tömeg miatt, mint valaha. Aztán fékezéskor nekem is esik, én pedig, ha csak egy pillanatra is a derekára teszem a kezem. Reflex a dolog, amolyan biztosra megyek, hogy tényleg állva marad, hogy rendben van. De ahogy bocsánatot kér, már el is engedem.
- Semmi baj. – Mosolygok rá, pedig legszívesebben visszahúznám magamhoz. Helyette hagyom, hogy eltávolodjon és így már az illatát sem érzem annyira. Idegesen nézek körbe, hogy honnan jön az ínycsiklandó aroma, de nem találom meg a forrást. Meg is csóválom a fejem, nem értem mi van ma velem. Szerencsére kiszállunk és bár ez azt jelenti, hogy fel kell vennem újra a napszemüveget és visszafordítani a sapit, nem bánom, mert a városi levegőben kitisztul kicsit a fejem. Tisztulna ha aztán a fák közé érve, Martin nem tenné fel azt a kérdés,t amit soha sem akarok hallani.
Földbe gyökereznek a lábaim és lehajtom a fejem. Nem nézek rá, nem akarok ránézni. Jobb is így, ha látnám, ahogy a nyakához nyúl, bajban lennék.
- Nem. – szalad ki a számon a szó, sokkal nyersebben, mint szeretném – Nem akarom – folytatom, némileg enyhülve, de még mindig elég rideg hangszínnel. Nagyon nyelek aztán még mindig nem nézve rá, megindulok – Keressünk neked egy vattacukrost – kérem és remélem, hogy nem akar bele menni ebbe a témába. Én nagyon nem szeretnék. Egy darabig még biztos a földet fogom bámulni, mert az igazság az, hogy nagyon csábító ajánlat volt ez a részéről. De én csak arra tudok gondolni, hogy este be kell néznem Kins&Kens üzletébe... Úgy látszik a tanítás izgalma, a várakozás, hogy újra lássam őt, elfeledtették velem, az étrendem egy fontos elemét.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 21:44 | Link

Min Jong

Általában ritkán megyek bele a külsőségek részletezésébe, hiszen rám a személyiség mindig nagyobb hatással volt, mint másokra. Aki valami komolyabbat szeretett volna tőlem, annak természetesen rendelkeznie kellett a megfelelő külső jegyekkel is, ami viszont sohasem követett meghatározott szabványt, abszolút több komponenstől függött, de leginkább a hangulat és a benyomások által formált választás volt a fő tendencia. Óvatosan hagytam, hogy valaki a közelembe férkőzzön, jómagam ritkán kezdeményeztem, legrosszabb esetben is csak kölcsönösségről beszélhettünk a kapcsolatfelvétel során. De azt hiszem nem lepek meg senkit, ha azt mondom, hogy a szerelmi életem, de még a baráti köröm sem lenne valami hosszú olvasmány azoknak, akik egyáltalán kíváncsiak rá. Észszerűen következett mindebből, hogy a munkám és a számtalan utazásokkal kiegészített, hosszabb-rövidebb ideig tartó, különböző nációkkal való együttélésem közepette abszolút háttérbe szorult bennem az a Magyarországon viszont gyakorinak számító előítélet, ami ebből a félig-meddig rasszistának is hangozható megjegyzésből esetleg kihallatszódhatott. Mivel azonban számottevő célom volt vele, hogy próbára tegyem, végül elégedetten bólogatva kellett megállapítanom, hogy könnyedén kezelte a kommentet, nem sikerült rajta ilyen szempontból sem fogást találnom. Ekkor még.
- Ez nagyon megtisztelő. Már csak viszonoznom kellene valahogy – árultam el neki, ahogy jelentőségteljesen a szemeibe néztem, amik végre felcsillanhattak a sötét lencse mögött. Ha csak egy pillanatra is, de tekintetünk szabadon találkozott, a fényektől azonban erősen koncentrálnia kellett, hogy ezt a műveletet megtegye. Szinte láttam, ahogy a pupillái összeszűkültek a külső ingerek hatására, holott talán az ellenkezőjének kellett volna történnie. Elégedetten elmosolyodtam, mint aki bőven megkapta, amit akart, nem csak tettekben, hanem szavakban is. Szaporább szívveréssel ácsorogtam a fal előtt, a színek szépségét elemezve, de magam előtt összefont karjaimmal egy pillanatra a szám elé kellett tegyem a kezem, hogy ne látszódjon, mennyire mosolyoghatnékom támadt. – Ez szép gondolat. De akik igazán fontosak, azokról néha kevés, ha csak megemlékezel. Még ha gyengeség is, de tudatni kell velük, hogy mit érzel irántuk – szorult össze a torkom, ahogy Tobira gondoltam, de aztán megmakacsolva magam, inkább továbbvittem a gondolatot a szüleimre, akik előtt sosem titkoltam, hogy mit érzek irántuk, és nagy áldozat árán, de függetlenedni tudtam.
- Én is felejtek, mert van, amit évek óta nem tudok úgy használni, ahogy akarok. De elég menő, hogy ennyiféle írásrendszert ismersz – jegyeztem meg, ahogy elismerően bólintottam. Szerintem még nem mondtam neki, hogy mennyi nyelven tudtam megértetni magamat, de a hencegésnek nem volt itt az ideje, ha nem kérdezett rá nyíltan. Az meg végképp nem az én asztalom, hogy új nyelvek felé tereljem, majd esetleg ajánlhatok neki valamit, ami hátha felkelti az érdeklődését, de talán nem Ázsiában kell azt keresni.
Elégedett fejet vágva hallgattam, ahogy igazat ad nekem. Az egyik legszebb, amit mondhatott, instant lekenyerezés. Szerényen pislogtam egyet, hiszen számomra nyilvánvaló volt, hogy ennek így kell lennie, és nem értettem, hogy ő miért nem látta át. Talán a megerősítésemre volt szüksége. Én meg elegánsan odébb passzoltam a kérdést az igazgatónak. De azért nem örültem annak, hogy ennyire nyomasztja a téma, azt hittem, hogy felszabadult a kiállítás hatására. Talán rossz ötlet volt a hétköznapjairól hánytorgatni, hiszen amikor szabad vagyok, akkor én sem szívesen beszélek a munkáról annyira, legalábbis ha kifejezetten a szakmai nehézségekbe kell belemennem, vagy egy-egy átugorhatatlannak vélt akadályra emlékeztetnek akkor, amikor végre sikerült kikapcsolnom az agyamat.
- De kellene, csak nem ennyit. Ne készítsd ki magad. Aki tudni akarja rólad, az úgyis megtudja majd. Inkább bizonyítsd be nekik, hogy nem kell tőled félniük. Ahhoz meg elég, ha önmagadat adod… Vagy velük már nem vagy annyira kedves, mint velem? Gondolom, a jó értelemben vett kivételes szerepem erre is kiterjedhet – az elején még egészen bátorítónak tűnhettem, kissé utasításszerűen mondva meg a dolgokat, aztán átcsaptam kötekedőbe, mintha csak el akartam volna hadarni valamit magamnak. Sajnos kevesebb esélyt láttam arra, hogy velük bunkó lett volna, még mindig úgy hittem, hogy hogy ha aznap azon az ajtón nem én léptem volna be, ugyanazt a törődést kapta volna egy idegen, mint én. Kivételes akartam lenni a számára, és amíg nem éreztette, addig nekem kevés volt az, hogy utalgatott erre-arra, hogy én majd mennyire másabb vagyok a többieknél. Mert ugyan mivel érdemeltem volna ezt ki? Egyedül azzal, hogy hagytam magam vele lófrálni, ezúttal egy tömött metróban, ahol alig kaptam levegőt, és a fékezésnél hozzányomódhattam. Ő pedig átölelt, vagy olyasmi, és ez nagyon jó volt, mert biztonságban éreztem magam, még ha a frászt is hozta rám ezzel a megjegyzésével. Ő vetette fel, én csak folytattam, amikor már nem hallhatta más. Nagy hiba volt, mint kiderült.
Szemeim elkerekedtek a visszautasításától, és hozzá hasonlóan fanyar arcot vágva lesütöttem a szemem. Most mi van, mit tegyek? Éreztem, hogy egyre kevésbé tudtam kontrollálni a dühömet, s az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor ezek után azt gondolta, majd kedvem lesz szaros vattacukrot zabálni mellette, vígan mosolyogva. Ja, hogy nyeltem volna le megint azt, hogy hülyére vesz?
- Tehát inkább iszod egy idegen vérét a kórházból, amire amúgy szükség lenne, vagy ilyenek… Meg gondolom megvannak erre a fix emberkéid, akik ott teremnek, ha kell. Gondoltam. Már megint mit rontottam el nálad? – kaptam a fejemhez, ahogy ingerülten, ezúttal gondolkodás nélkül hozzávágtam a szavakat. – Ha annyira fontos lennék… De mindegy. Jó fej akartam lenni. Azt hittem, azért mondtad el nekem ezeket… Tudod én próbálok megnyílni, tényleg… Nehéz. Főleg így. Nincs nekem ehhez kedvem – összeszorítottam a fogaim, ahogy próbáltam megőrizni a hidegvérem, hogy ne robbanjak fel előtte mérgemben. Elfordulva tőle, tettem egy lépést hátrébb, de még mindig az egyik fa árnyéka alatt álltam, gondolataimban pedig emlékek sora cikázott.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 21:48 | Link

Martin

Van valami a velem szemben álló férfiban, ami úgy vonz, mint mágnes a vasat. Most is, ha csak egy pillanatra, de ahogy a szemeibe nézek, átfut a fejemen, hogy többet szeretném ezt a szempárt látni. S talán ha csak egy rövid másodpercre is, de a lelkébe pillantva az a benyomásom támad, hogy ő is hasonlóan érez. A szavak is hasonlót sejtetnek, a maga távolságtartó módján, de csak elmosolyodom rá, nem fejtem ki, hogy nekem elég a társasága. Azt pedig nem merem kérni, hogy legyen többet velem. Még nem.
Visszatolom a szemüveget a szemeimre, s tovább szemlélem a kiállítást. Már amennyire engedi, mert hamar rá kell döbbennem, neki nem annyira tetszik ez, mint nekem, és jelenleg a lelkesedésem sem elég ragadós. Épp csak arra jó, hogy egy-két történet erejéig felkeltsem az érdeklődését.
- Persze. Ha van rá lehetőséged, akkor mindenképp. De sajnos ez nem mindig ilyen egyszerű. – Persze megkereshetném a lányt. De vajon van-e értelme. Boldoggá tenné-e a tudat, hogy emlékszem rá? Engem boldogítana-e, ha most találkoznék vele. Kétlem. Talán az idő megszépítette az emlékét, és így a legjobb, hogy csak egy emlék, s nem több. Vannak más emberek is az életemben, akikkel pedig szimplán nem beszélhetek már. Ha meg is tenném, nekik nincs rólam emlékük... Marad az, hogy én emlékszem rájuk, meg arra, hogy milyen volt a múlt, hogy tudom milyen lehetett volna a jövő, ha más utakat szab nekünk a sors. De ezen nem kéne rágódnom, főleg nem Martin mellett.
- Tényleg, te milyen nyelveken beszélsz? – Svájcot említette, az pedig köztudottan többnyelvű ország, így egy percig sem volt kérdés, hogy ő maga is több nyelvet is beszél, de hogy melyikeket, azt még nem mesélte el. Apró információmorzsa, amit most felcsíphetek, és a puzzle közepére rakhatok, hogy majd köré rakva a többi darabkát, megkapjam a teljes képet.
A tanítás meg egy másik téma. Sok kétségem van, talán mert eredetileg nem tanárnak készültem. Mondhatni ez lett a D terv, amikor az előző három romba dőlt. Hiába olyasmi, ami tetszik és érdekel, hiába van benne rengeteg töri, és hiába teremtek könnyedén kapcsolatot másokkal, mégis más közeg. A kollégáim persze többnyire kedvesek, akik tudják, hogy mi vagyok, mind nagyon támogatóak és kedvesek – a felszínen legalábbis –, a diákok között pedig már könyvtároskodásom alatt is mentek a szóbeszédek. De úgy hiszem Martinnak van igaza. Nem ezen kell aggódnom. Ha megismernek úgyis tudják majd, hogy ha igaz a szóbeszéd, ha nem, nincs okuk tartani tőlem. Legalábbis ebben bízom.
- Igazad van – mondom újra, aztán mosolyra húzom a számat – mondjuk úgy, hogy örülök, hogy nem ülsz az osztályomban, mert nem lenne jó, ha meggyanúsítanának indokolatlan kivételezéssel – nevetem el magam. Pedig igazán nem vagyok vele sem kedvesebb, vagy másabb. Talán csak az a különbség, hogy ő sokkal jobban érdekel, mint a diákság. Mint férfi, mint ember, mint minden. Még mindig mágnesként vonz magához és ennek zavarnia kellene, mégsem zavar. Az sem, ahogy egy pillanatra nekem dől, a hirtelen fékező járműnek köszönhetően. Kifejezetten kellemes, ahogy az illata is, ami ha csak egy kicsit de elfeledteti a másik illatot, amitől jó-e vagy sem összefut a nyál a számban. Nagyokat nyelek, és próbálom kizárni a gondolatot a fejemből, de nem könnyű, amíg nem érünk ki a friss levegőre.
Sőt, ott sem az, mert mire túltenném magam rajta, Martin hozza fel újra a témát. Van valami rettentően csalogató az ajánlatában, de ez is megijeszt, hiszen én nem vagyok vérszomjas szörnyeteg, sosem voltam és most sem akarok azzá válni. A feltétezés is fáj, de nem akarok belemenni. Úgy magyarázom a dolgot, ahogy hangzik – segíteni akar, csak nem tudja hogy. De ahogy kifakad, amikor elutasítom az ajánlatát, az csak még inkább elszomorít. Nem, nem is ez a jó szó rá. Persze szomorú, de fel is idegesít. Hitetlenkedve nézek rá, miközben próbálom felfogni a szavait és annak súlyát. Szeretném a fejéhez vágni, hogy semmi köze ehhez, vagy hogy bánt, hogy ilyesmit feltételez. Az agyam egy hátsó szeglete viszont valami olyasmit sugall, hogy Martint a tény zavarja, hogy vele nem, míg mással esetleg... Beteg egy gondolat, amivel nem tudok hirtelen mit kezdeni.
Elfordul és nekem is el kell számolnom tízig – hála Merlinnek ez még megy – , hogy aztán a napszemüveget levéve, nagy sóhajjal menjek utána és álljak meg vele szemben.
- Martin, egy parkban vagyunk, ami hemzseg a mugliktól. Nem gondolom, hogy ez a megfelelő hely és idő erre – kezdek bele kissé remegve az idegességtől és a csalódottságtól, de viszonylag halkan és sokkal nyugodtabb hangszínt megütve, mint pár perce – Azért mondtam, mert azt reméltem számíthatok rád, hogy segítesz. De nem úgy. Hanem hogy eltereled a gondolataimat. – Igyekszem végig a szemeibe nézni, de még az árnyékban is beszűrődik pár bántó fénynyaláb, amik hunyorgásra kényszerítenek – Te a minisztériumban dolgozol. Tudnod kéne, hogy nem csinálhatok ilyesmit. Sosem engednének egy iskolába, ha... – az ajkaimba harapok és nem fejezem be a mondatot. Legyintek egyet, és ellépek mellőle. Megcsóválom a fejem. Lehet erre megy ki a játék. Talán nem is rám kíváncsi csak a minisztérium akar tesztelni. Felrakom újra  a napszemüvegem és a zsebembe nyúlok a telefonomért, helyette viszont a csomag ropi akad a kezembe. Meg is állok, és a zacskót kinyitva fordulok vissza Martinhoz, várva, hogy akkor most mi lesz. Közben pedig kihúzok három szál ropit és azokba harapok bele. Bizonytalanul ugyan, de Martin felé nyújtom a zacskót, némán kínálva őt, remélve, hogy túl tehetjük magunkat a földalattiban történteken.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 21:49 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 21:51 | Link

Min Jong

- Tudom – mondtam keserűen. A családommal alig tartom a kapcsolatot, egyedül anyámmal javult a viszony azóta, hogy elváltak a szüleim, de úgy gondolom, hogy néhány hét vele töltött idő az évből nem elég arra, hogy valódi kötődés alakuljon ki köztem és közte. Annak már régen ki kellett volna alakulnia. Furcsa, amikor a hiányára gondolok. Mert igazából nem ő hiányzik. Inkább egy soha meg nem adott érzésre vágyom a részéről, amiről azt remélem, hogy megkapom, ha a közelében tartózkodom. Nem ismerek olyan rokont, aki pozitív értelemben meghatározó lett volna számomra, hogy később ragaszkodni tudjak hozzá. Mi van azokkal, akiket el akarok felejteni? Nem tehettem, mert jobb emberré tettek. Elővigyázatosabbá, kitartóbbá, de ehhez óriási feszültség, harag társult bennem, ami elfojtva fortyog bennem, s csak néha tör ki, mintha valami vulkán lennék. Barátaim alig voltak, akikkel aztán később tartottam a kapcsolatot, a szociális életem az iskolában se volt valami meghatározó. Most a kijelentésétől elöntött megannyi rossz emlék, aminek nem szabadott volna felidéződnie bennem. Megköszörültem a torkomat, mielőtt újra megszólaltam volna, aztán kicsit közelebb araszolva hozzá, fejemet féloldalasan felé fordítva intéztem hozzá egy bátortalan kérdést. – Te népszerű voltál, vagy annak számítasz? El tudlak képzelni egy társaság középpontjában, ahogy ragyogsz. Kicsit minden lében kanál, de jó értelemben. Valaki, akinek sok barátja van – magam sem tudtam miért, de irigykedve beszéltem hozzá, szándékosan adva a szájába olyan jelzőket, amiktől tartottam volna legbelül, ha visszahallom őket. Ha bárki kérdezte, mindig is azt vallottam magamról, hogy elvagyok egyedül, és jól érzem magam így a bőrömben. Minden megvan, ami számít. Elfogadtam, hogy nehéz eset vagyok, el is vágtam magam a többiektől. Amíg ők az ostoba szappanoperához hasonló életüket élték, én a könyveket bújtam, és a jövőmet alapoztam meg. Azt, amiért most olyan sokan ismernek a Minisztériumban. Vagy ami még inkább megtisztelő, az a nemzetközi megkeresések, amikor régészkedni hívnak. Nem egyszer volt, hogy én ajánlottam magam mellé, vagy magam helyett valakit, akit arra érdemesnek találtam. Koromhoz képest van mit tanulnom, de a szakmámban úgy gondolom, hogy igyekszem a legjobb lenni. Ez éltet… Minden, amit felépítettem, a sok-sok áldozat ellenére. Mert volt rengeteg lemondás is az éveim során. És most kezdem néha megérezni, amikor látom, hogy a tükörbe nézve egy-egy ránc felerősödik az arcomon, hogy mennyit is ér az idő, pláne amelyet elvesztegettem. Mert amikor egy olyan emberrel beszélek, mint Min Jong, valami azt súgja, hogy rossz úton jártam eddig.
- Német az anyanyelvem… Tudok még franciául, angolul, magyarul, valamennyire olaszul és horvátul, de elég sokat felejtettem. Egyetemen valamennyi svéd is ragadt rám – kissé elgondolkodva, de összeszedtem neki. A legtöbb embernek ez soknak hangozhat. Szerintem valóban elég jól jártam, nem csoda, hogy ilyenkor ott van az arcomon a visszafogott mosoly, ahogy büszkén ecsetelgetem. Kivételesen egy olyan része az életemnek a sok utazás, amire büszke vagyok, és szívesen traktálom vele a másikat. Reméltem, hogy a kiszemeltemet is lenyűgöztem a képességeimmel.
- Nem lenne indokolatlan. Rászolgálok a kiemelt bánásmódra – kacsintottam rá kihívóan, amolyan cukkolódásképpen, hogy oldjam a feszültséget, egyúttal fokozzam magamban a válasza miatti örömet. Kétségtelen, hogy többet tettem le az asztalra bármelyiküknél, és a tudásom is kimagasló, még ha az időben vissza is mentünk volna. Kivételes személynek tartottam magam, hogy jó vagy rossz értelemben, az évente változott, mégis kikerekedett belőle valaki, aki az élet vihara során görcsösen tartani tudta magát a nézeteihez, és próbálta követni az általa állított szabályokat.
Láttam rajta, hogy felidegesítettem, de ez a haragomon túl valamiféle boldogsággal töltött el. Szerettem volna, ha minél inkább átérzi, hogy mennyire csalódottá váltam azért, mert elhúzta előttem a mézesmadzagot, aztán felültetett a kétértelmű viselkedésével. Egy darabig persze féltem tőle, és azt a bizonyos határt nem akartam nála átlépni, mert valamennyire tartottam attól, hogy előbújik belőle egy olyan énje, amit nem akartam megismerni, de a vérhiány és az agresszió nagyon rossz kombináció lehet. Viszont ezen kívül másra se tudtam gondolni, minthogy szar alak vagyok, és mindent tönkreteszek. Próbáltam nem beleélni magam semmibe, de mintha nem feleltem volna meg az elvárásainak, ami dühített. Őszintén nem tudtam, hogy mégis milyen szerepet szánt nekem, amíg bele nem kezdett a mentegetőzésébe.
- Szerinted ne tudnánk megoldani valahogy? Ne keresd már a kifogásokat, könyörgöm – parancsoltam rá szigorúan, amint elmakogta a mentegetőzését, amit az előbbi hatásszünete alatt bizonyára jól begyakorolhatott, viszont nem jött be. – Szóval azt akarod mondani, hogy… kihasználsz? Várj, kitalálom, a tárolóért cserébe! Majd én elterelem a figyelmed arról, ami vagy. Eddig azt próbáltad beadni, hogy ne sajnáljalak, és játszottad a büszke damfírt, aki jól elvan így, és csak az étrendje egészült ki, meg a varázsereje tűnt el – vágtam hozzá meggondolatlanul, egyúttal tettem egy gyenge kísérletet arra, hogy a stílusát utánozzam. Meg kellett álljak, hogy vegyek néhány nagyobb levegőt. Nem akartam, hogy a kelleténél vörösebb legyen az arcom, vagy ami rosszabb, könnyes legyen a szemem. Elharaptam hát a számat, s csak azután folytattam.
- És akkor mi van? Nem vagyok a diákod, még csak munkatársak se vagyunk. A beleegyezésemmel te is tudod, hogy nincs akadálya, de megértem, ha nem bízol bennem. Tessék – kirántottam a zsebemből az igazolványomat, és teátrálisan meglóbálva előtte bizonygattam, hogy nem azon az osztályon dolgozom, ahol közöm lenne a fajtájához, majd visszaraktam a kártyát. Erre nem járt épp senki, nyugodtan megtehettem. – Nem ajánlottam volna fel csak úgy. Mindegy. Én elfogadtalak. Ez a dolog hozzád tartozik. Nem értem, miért játszod magad – töröltem meg az arcomat, ahogy megvetően végignéztem rajta. Sajnáltam őt, de haragudtam rá. Gyengének láttam, pedig azt hittem, erős és megfelelő énképpel rendelkezik. Nem egy olyan embernek szerettem volna őt magam mellett, aki nem fogadta el magát, és a babusgatásomra szorult. Beletúrtam a hajamba, s mikor már lefékeztem az indulataimat, kivettem egy szál ropit a zacskójából. Biztos megijedt tőlem… Más magyarázatot nem találtam. Megálltam előtte, és kissé remegő ujjaimmal bátortalanul lejjebb toltam a napszemüvegét, ha hagyta, hogy ismételten a szemeibe nézhessek, és kimondatlanul is azt üzenhessem, hogy sajnálom az előbbieket. Közben pedig csak ropogtattam.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 21:52 | Link

Martin

Tudja. Látom rajta, hogy tudja, az arcára van írva. Nem faggatom róla, nem is fűzök többet hozzá. Egyre gondolunk, ha más formában is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy erre kéne koncentrálnunk, amikor... amikor épp együtt lehetünk. Együtt. Fura ez így vele kapcsolatban, mégis akarom, hogy a szó többet jelentsen annál, hogy egymás mellett lépdelünk, hogy együtt vagyunk egy helyiségben. Mélyebb, szorosabb kapcsolatra, valamire ami meg merem kockáztatni túlmegy a barátin is. De bizonytalan vagyok és félek a csalódástól is. Mégis tudom, hogy belefogok vágni, mert ha meg sem próbálom, akkor esélytelen lenne, s csak még jobban őrlődnék.
A gondolataimból a hangja ránt ki, ahogy a népszerűségemet taglalja. Elmosolyodom, kedves de naiv feltételezés.
- A népszerűség nem jár együtt barátokkal. Persze akad egy-kettő. De a többség csak lehetőséget lát benne... Ideig-óráig, amíg hasznuk van belőle a közeledben vannak, aztán találnak mást – megvonom a vállam. Nem vártam sosem, hogy mindenki velem marad. Persze voltak akikben csalódtam. Többen is, de belegondolva ebben sincs semmi fura. Az furább, hogy nem tanulok ezekből az esetekből és újra meg újra ragaszkodni kezdek olyanokhoz, akikhez nem kéne. Hányszor fogadtam meg, hogy nem adom ki magam könnyen, hogy nem nyílok meg. Kicsit talán szeretnék olyan lenni, mint Martin. De nekem igényem van a társaságra és arra, hogy érezzem fontos vagyok. Ez az igény pedig erősebbnek tűnik minden alkalommal, mint a védekező mechanizmus, ami arra int, hogy legyek óvatosabb. Egy kis hang most is azt súgja, hogy ne éljem magam bele semmibe, de már rég elkésett.
- Az szép – mondom elismerően, ahogy felsorolja hány nyelvet beszél. Engem mondjuk egyik sem vonz ezek közül, bár a svéd az érdekesen hangzik. A horvátra gondolni sem merek, az olyan lehet mint a szerb és akkor biztos tele van kiejthetetlen szavakkal, amibe beleakad az ember nyelve. Mondjuk ha Martin ezen nyelvek valamelyikén akarna mesélni, valószínűleg pont olyan elmélyülten hallgatnám, mint most. Szeretem a hangját, amikor ilyen nyugodt, kár, hogy a nyugodtság pár perc alatt szertefoszlik és ott mar belém, ahol a legkevésbé várnám.
Tudom magamról, hogy nem tudok tisztán gondolkozni az idegesség miatt, de azt is tudom, hogy nincs semmi rossz abban, amit mondok, amit kérek. Nem értem, hogy miért lesz ilyen támadó, hogy miért kell így reagálnia.
- Oh bocs. Elfelejtettem, hogy te varázsló vagy. Nem is értem, miért – csattanok fel, amikor úgy érzem lehülyéz, mert nem gondoltam „más megoldásra” és ahogy közli, hogy „csak” elvesztettem a varázserőmet. Mintha ez olyan könnyű lenne. – Nem is akarom, hogy sajnálj, de egy kis empátiát azért vártam volna. Elég okos vagy, tudnod kéne a különbséget. – Elegem van, ez az egész nem vezet sehova. Azt sem értem, miért hiszi, hogy kihasználom... Melyik mondatom tette már megint ezt a gondolatot a fejébe? Egyszerűen fel nem foghatom, hogy lehet egy egyszerű segélykérést ennyire félreérteni. Összeszorítom a fogaimat, a körmeim a tenyerembe vájnak, ahogy öklöt formálok, próbálva visszatartani a kitörni készülő sírást. Annyira szép volt minden. Túl szép, hogy igaz legyen. Fut át a fejemen, s a kis hang, ami végig óvatosságra intett azt harsogja, hogy ő megmondta. Szart sem ér. Nem segít. Se most, se máskor. Miért nincs egy hang a fejemben, ami azt mondja, hogyan kell ilyenkor reagálni?
Eltolom a kezét, ami az igazolványát mutogatja, nem akarom látni. Nem erről van szó. Igazán fel sem fogom, amit mond. Csak a mondatai visszhangoznak a fejemben, az elfogadásról. Elfordulok és elindulok nem is tudom hova, aztán a ropira téved a kezem és ahogy tovább cikáznak a gondolatok a fejemben, megértek valamit, vagy legalábbis érteni vélem...
Felé nyújtom a ropit, és észre sem veszem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem vagyok biztos semmiben sem, de az utolsó mondatai reményt adnak, hogy mégis lehet ez több, és hogy ő tényleg ilyennek fogad el, minden plusszal és negatívummal együtt. Az pedig igazán több lenne, mint bármi, amiről álmodni mernék.
Figyelem a kezét,a hogy bátortalanul az arcom felé nyúl. Nem tudom mit akar, de ezúttal nem tolom azt el. Hagyom hogy letolja a szemüveget és tekintetemet az övébe fúrom. Fúrnám, de a fény miatt le kell hunynom a szemem egy pillanatra, hogy aztán ha hunyorogva is de elmerüljek az övéiben. A könnycsepp pedig annak rendje és módja szerint legurul arcomon. Még a ropit rágni is elfelejtem, úgy nézek vissza rá, s remélem ő is azt látja, amit én, hogy sajnálom. Nem vele van a baj, én nem állok még készen. Erre nem. Még nem. De felnyitotta a szemem és hálás vagyok.
- Köszönöm – súgom, ropival teli szájjal, ami sokat ront a helyzeten, de nem érdekel. Visszatolom a szemüveget, majd tovább rágom a ropikat s utánpótlásként még egyet  a számba tömök. Aztán a fejemmel intek arra, amerre eddig mentünk, hogy induljunk tovább. Ha vágytam is vérre, az elmúlt, nem úgy, mint vártam. De talán, talán hihetem, hogy valami jobbat kapok.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 21:57 | Link

Min Jong

- Ügyes mellébeszélés – dicsértem meg, de a hozzá elképzelt vállveregetést már inkább nem ültettem át a gyakorlatba, mert azt abban a helyzetben még én is soknak éreztem. Cseles húzás, de tovább erőlködtem, mert rögtön mindent tudni akartam, annyira szorongani kezdtem attól, hogy esetleg nem illünk össze. – Tehát nincs sok barátod. De újra megkérdezem. Népszerű vagy? Annak számítottál? – egyre mohóbban akartam a válaszait, mintha ilyenkor nem is arra figyeltem volna, amit mond, hanem egy képzeletbeli cetlire felírt kifejezéseket, kulcsmondatokat akartam volna visszahallani tőle, én pedig lelkesen, egy tollal a kezemben hallgattam volna a válaszait. Ha egyezés volt, ujjongva kihúztam a szavakat, a közös nevezőt keresve, ha pedig valami más választ kaptam, tovább erőlködtem, addig csűrve-csavarva, forgatva a kérdéseimet, amíg számomra meggyőző feleletet nem kaptam tőle. A türelmetlenség pedig egyre csak nőtt, ezzel együtt idegesebb lettem. Én nem akartam ideig-óráig kihasználni őt. Úgy éreztem, hogy amit eredetileg akartam, azt már régen megkaptam tőle. Esetleg néhány kulisszatitkot fedhettem volna még fel a sajátos életviteléről, ami nyilván bizalom kérdése volt, meg hát sajátos tapasztalatokra is szert kívántam tenni, de ennél jóval több lapult meg a kezdeményezéseimben. Mert ritkán tudok ennyire kitartó lenni, ha pusztán a kíváncsiság hajt, nem pedig valami mögöttes szándék, ami az emberi kapcsolataimat illeti.
Lehet, hogy túlságosan hencegő voltam az imént… De nem örül úgy, mint szokott, mintha büszke se lett volna rám, hogy ennyiféle nyelvvel kerültem kapcsolatba. Hiába szólt elismerően, többre vágytam. Nem folytattam tovább azzal, hogy még mi érdekelt, mert a boltban már ecseteltem neki a keleti nyitást, viszont anyám révén az afrikai nyelvek alapjai is érdekelni kezdtek, holott eszemben sincs megtanulni őket, csupán a szerkezetük érdekelt, maximum a verbális varázslatok hangtana miatt, ami egyébként egy érdekes kutatási terület lehetne, ha olyan szakot választottam volna. Majdnem közel állt hozzám, de mégsem teljesen. Túl elméleti. A régészetben ott volt a tényleges megismerés, a kézzel tapinthatóság. Hidegzuhanyként ért, hogy csak ennyivel elintézte. Talán mással majd leveszem a lábáról. Egyszer. Addig marad a vattacukor keresés, és egyelőre túl kell jutnunk egy vitán a városligeti fa alatt, ami elkerülhetetlenül bontakozott ki köztünk.
- Hát… ha ez zavar bennem, akkor nem tudom, miért találkozol velem – sziszegtem dühösen a fogaim között, majd heves magyarázkodásba kezdve folytattam. – Ez nálam pont az empátiáról szólt. Próbáltam átérezni a helyzetedet. Segíteni, vagy hívd, aminek akarod, ha nem tetszik ez a szó. Olyan, mintha akármit csinálnék, bajod lenne vele… bajod lenne velem. És talán nem illünk össze. Nem vagyok a megfelelő ember ahhoz, hogy pátyolgassalak, annál erősebbnek hittelek – néztem rá továbbra is szigorúan. Élveztem, hogy egyelőre úgy tűnt, mintha én álltam volna felette erőben, de ez nem jelentette a győzelmet a vita során. – Kérlek ne éreztesd, hogy kevés vagyok – erre kértem, hangom határozott volt, de jelentősen megenyhült az előbbiekhez képest, szemeimet pedig szomorúan sütöttem le előtte. Nyeltem egy nagyot, mert egészen kiszáradt a szám. Tudtam, hogy most nagyon sokat ártottam azért, mert félreértettem valamit. És nem akartam, hogy ha már ennyi energiát beleöltünk valamibe, veszni hagyjam, mint azt korábban tettem. Ha most kilépek, többé már semmi nem lett volna olyan, mint előtte. Azonnal kell orvosolni valamit, mert ha begyógyul a heg, örökre ott marad.
Az utolsó csepp az volt, amikor eltolta a kezemet. Hogy merészelte? A hangok megakadtak a torkomon, nem tudtam kiabálni. Ő elnémult, összeszorította a kezét, és ijesztően szomorú lett. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Haragot éreztem, de fogalmam se volt, hogyan kell kezelni egy ilyen hisztit. Csak abból tudtam kiindulni, amit másoktól láttam, hogy ők ilyenkor mit csináltak. Öleltem volna meg? Az azért túlzás… Nem rám vall. Szóltam volna rá erélyesen, hogy fejezze be, és ne duzzogjon? Lehet, hogy nála ez nem oldotta volna meg a bajokat.
- Na! – azért mégiscsak ráparancsoltam, hogy elég legyen ebből, bár valószínűleg nem emiatt torpant meg, hogy visszafordulva ropit nyújtson nekem. Természetesen elfogadtam tőle, de szigorúan csak egy szálat, és így még a szeméhez is hozzáférhettem. Nagyon megijesztett az a könnycsepp a szemében. Alig bírtam megállni, hogy ne lépjek hátrább a döbbenettől. Színészkedett… Biztosan így akart hatni rám. Lehet, hogy szüksége van a vérre, de még így is érzékenyebb ember, mint én. A torkomban dobogott a szívem a látványtól, és összeszorított fogakkal is, de próbáltam erős maradni.
Megráztam a fejem, majd intésére elindultam vele együtt az út mentén. A messzi távolban talán ott árválkodott valamilyen árusnak kinéző sátor, amiben vattacukrot, vagy más egyéb édességet szoktak kitenni. Át kellett hozzá vágni egy füves részen, a párhuzamos sétányra.
- Azt akarom, hogy jól érezd magad… - dünnyögtem mély hangon, s ügyetlenül megsimogattam párszor a hátát, ahogy haladtunk, de látszott mennyire zavarban voltam tőle. – Te perecet kapsz – beszéltem, mert attól megnyugodtam, de maradt bennem egy olyan érzés, hogy ennek az előbbinek még sokáig megmarad a nyoma, mert továbbra is úgy éreztem, mintha én lettem volna a hibás mindezért.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 22:00 | Link

Martin

Megforgatom a szemeimet, ahogy azt mondja mellébeszélek. Jó, talán egy kicsit, de szerintem érezhető, hogy tapasztalatból beszélek. De azt hiszem, neki nem elég, ha egy válasz csak sejthető, mohón faggat én pedig megadom magam. Nagyot sóhajtok, a szemem is lehunyom egy pillanatra, nem értve miért olyan fontos ez, de megadva neki az örömet, hogy válaszolok.
- Ah... Az voltam. – Ma már nem gondolom magam annak. A tanári karban messze nem én vagyok a legnépszerűbb, és nem is bánom. Bár furcsa is, de ezt egyáltalán nem negatív élményként élem meg. Jó hogy nem én vagyok minden diák figyelmének a központjában. Jó végre kicsit elvegyülni. Persze pletykák így is vannak rólam, de jóval kevesebb, mintha „népszerű” lennék.
A gondolataim aztán teljesen más irányba terelődnek. A nyelvek kapcsán érdeklődve hallgatom és elismerően pislogok felé, mert tényleg büszke lehet magára, hogy ennyi nyelven beszél. Épp csak nem hoznak túlságosan lázba az általa felsorolt nyelvek. Ettől viszont még nem tartom kevésbé jónak, épp ellenkezőleg, csodálom, hogy ilyen nyelveket megtanult. Lelkesedni azonban nem tudok különösebben miatta, így a téma hamar el is vetődik. Jön helyette más. Olyasmi, amiről sosem szerettem beszélni. Amire már tettem pár utalást korábban, hogy nem hiányozna, ha nem lenne, és nem a varázserőmre gondolok. Az hiányzik. Elfogadom – vagy legalábbis próbálom elfogadni – de a vér. A vér megijeszt. A gondolata is. Legalábbis az emberibb felemet. A damfír bennem vágyik rá, de nem ilyen formában, és nem ilyen körülmények között. Néha álmodom róla. Valakiről, akivel furcsán bensőséges viszonyban vagyok és akinél nem érzek bűntudatot. Ennek az álom figurának, nincs arca, nincs neve, csak az érzés van, a különleges mély kapcsolat, amiben nem kérdőjelezem meg a dolgokat, amiben nincs helyes és helytelen.
Martin viszont nem áll ilyen közel hozzám. Még. Talán egyszer igen, de egyelőre sem róla sem másról nem tudom elképzelni, hogy ilyen szintre kerüljünk. De jó lenne tévedni. Nagyon is jó lenne.
- Nem zavar, nem ezt mondtam. Ne forgasd ki a szavaimat – fakadok ki, egyre jobban elveszve, átadva magam a kétségbeesésnek. Eljutva arra a pontra, amikor a racionális gondolkodás kudarcba fullad. Utólag ezerszer megbánok majd mindent, de most csak azt érzem, hogy újra meg újra belém szúr, és annyi sebből vérzek, hogy nem tudok egyszerűen mit reagálni. Apró foszlányokat fogok fel csak a szavaiból. De olyan sok bennem a kétely, hogy nem igazán áll össze a kirakó. Biztos ő is hasonlóan van, és emiatt ért félre, emiatt értjük félre egymást.
- Ha bajom lenne, nem lennék itt veled, nem kérném, hogy segíts... – próbálom elmagyarázni, de nyilván nem jól csinálom – Hadd tudjam már jobban, mikor mire van szükségem – fogy el a türelmem, aztán végleg betelik a pohár – Sajnálom ha ettől gyengének látszom – jelentem ki halkan, és elfordulok. Nem érzem magam gyengének. Mindig is úgy gondoltam, hogy az tesz erőssé, hogy nem engedek pillanatnyi lángolásoknak, ha valaki ilyen ajánlatot tesz. Hogy vissza tudom utasítani, és elnyomni az állatias ösztönt. Ő meg gyengének titulál, mert nem harapok bele minden jött-mentbe. Tudom, hogy csak áltatom magam, hogy valahol gyávaság a részemről, de bánt, hogy így a képembe vágja.
Kell az a pár lépés távolság, a rövid csend, amiben a orkánként dúló gondolatok kicsit csillapodhatnak. A ropi evés is csak egy pótcselekvés, valami olyan, amire egy kicsit elfeledteti hogy komoly vitában vagyunk. Valami, ami ha csak egy másodpercre is de megtöri a jeget. Mert azt hiszem megtöri. Nekem legalábbis segít lecsillapodni és remélhetőleg jobban megérteni őt. Azt nem tudom ő megért-e de jó jelnek könyvelem el, hogy nem hagy magamra, hogy a ki nem mondott invitálásomra velem tart, és együtt haladunk a vattacukros sátor felé.
Amikor újra megszólal egy halvány mosolyra húzódik a szám sarka, és csak ekkor tudatosul, hogy még könnyes a szemem, így kelletlenül de megtörlöm az arcom. Közben pedig a kezét is megérzem a hátamon. Furcsa tőle ez, de annál megnyugtatóbb. Miért nem tudta ezt csinálni az elejétől fogva? Miért kellett a vita előbb? Miért?
- Sajtos sósat akarok – mondom még mindig halkan ahogy a perecet említi. Aztán megállok, mert egy dolog csak most tudatosul bennem igazán és nem hagy nyugodni. Ha tovább lépne elkapom a csuklóját, hogy megálljon és rám figyeljen csak aztán szólalok meg újra.
- Nem vagy kevés. De félek, hogy kárt tennék benned. – Nem tolom le a napszemüveget, csak egy kicsit előre döntöm a fejem, hogy átnézhessek a lencsék felett az ő szemeibe. A bizonytalanságom legnagyobb oka. Mi van, ha nem tudok leállni? Mi van, ha túl lépem a határait, ha túl messzire megyek? Nem akarok bele gondolni. Helyette újra a sátor felé fordulok és valamivel magabiztosabban, nyugodtabban indulok el. Kimondtam. Elismertem. Gyáva vagyok. Lehet örökre az is maradok. Zsebemben elsüllyesztem a ropit, közben átkozom magam, hogy mikor végre elengedtük a témát újra felhozom. Csak remélni merem, hogy nem hánytorgatja fel nekem újra, a hiányosságaimat, csak elraktározza az információt későbbre, mert most először úgy érzem, nekem is át kell értékelnem a dolgokat magamban.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 22:01 | Link

Min Jong

Visszafojtottam a lélegzetemet, úgy hallgattam meg a válaszát, majd lehunyt szemekkel, némileg megkönnyebbülve fújtam ki lassan a levegőt. Az előbb ő is így tett, de kötve hiszem, hogy ragályos lett volna, szimplán ugyanolyan súlya volt a kijelentésének nálam, mint önmagánál. Szolid mosollyal az arcomon néztem meg őt magamnak, ki tudja hányadik alkalommal. Népszerű volt. Sejtem, hogy mi lehetett a mérföldkő, amitől kezdve alábbhagyott a népszerűsége. Mintha attól féltem volna, hogy emiatt sosem lehetünk egy hullámhosszon, sosem fogja megérteni azt, amit én gondolok az emberi kapcsolatokról, és emiatt nehéz lesz folytatni vele azt, amit elkezdtünk. Ugyanúgy lehetetlennek tartottam azonosulni azzal, hogy idegeneket boldoggá tegyek. Mindig magamat raktam az első helyre, bármilyen élethelyzet is adódott. Kíváncsi voltam, vajon ő mennyire nézi a saját érdekeit, és mennyire másokét. Persze a múltidő jó jel arra, hogy esetleg ma már másképp van, de egyelőre nem lehettem nyugodt. Iménti hárítása pedig amiatt is aggasztott, mert még nem sikerült feldolgoznia a társadalmi hierarchiában megváltozott szerepét, és nem nézett szembe a rideg valósággal.
Mit érdekelt a fenti gondolatmenet, amikor már réges-régen a szabad levegőn állva vitatkoztam vele indulatosan. Ökölbe szorított kezem nem a tettre készségemet jelentették, sokkal inkább az indulataimat kívántam beléjük fojtani, mielőtt további vádakat vágtam volna az egyébként racionálisan viselkedő Min Jong felé. Többé nem érdekelt, hogy korábban szívességet tett nekem. Úgy éreztem, hogy egálba kerültünk, és valahol ott szúrhattam el, hogy a teaház után is folytatást emlegettem. Minden egyes elszólása arról árulkodott, hogy különleges szerepet szánt nekem, amit a témák miatt is nagyon könnyű volt összemosni a félvámpírságával, ennek eredményeképpen a vak is látta, hogy a vérszag belengetésével mire akart kilyukadni. Tette ezt izgatottan, mint akit cseppet sem zavart, hogy ezt érzékeli kifinomult szerveivel, s megosztotta egy olyan emberrel, akiben mégsem bízik annyira, mint azt reméltem. Pedig igazán igyekeztem megnyílni. Sajnálom. Ennyire tudok, többre már kevés a személyiségem, de biztos talál majd valakit, aki jobban kiigazodik rajta. Még idejében tudtuk volna megszakítani a kapcsolatot, ha nem alakítja végül mégis másképpen a beszélgetést.
- Nem teljesen értelek… - ráztam meg a fejem. Mielőtt visszakérdeztem, vagy bármi egyebet hozzáfűztem volna, egy lépést hátrébb téve hagytam, hogy kifakadjon. Ki kellett jönnie belőle ezeknek. Furcsa volt látni az indulatait. Bennem is háborgott valami, de korántsem éreztem ennyire erősnek. Sikerült elnyomnom, mielőtt eluralkodott volna rajtam. Innentől az egész olyan volt, mintha egy filmet néztem volna. Tétlenül, földbe gyökerezett lábakkal álltam előtte, kifejezéstelen arcot vágva. Nem tetszett a jelenete, nagyon nem. Vissza akartam tekerni, valami sokkal kellemesebb képkockáig. Mert nekem nem érvágás elveszíteni valakit. Számtalanszor beleéltem magam valamibe, nem ő lenne az első. Nagyon hiányozna, de talán… esetleg tudnám kontrollálni magam. Aztán kiradírozni a fejemből, hacsak nem akar úgy járni, mint a másik fele, aki most mondhatni hasonló státuszt élvez nálam.
- Én csak felajánlottam, de tényleg hagyjuk – legyintettem, és innentől kezdve elengedtem a dolgot. Mondhatnám, hogy nem érdekelt többé, de ez nem volt így. Zavart, hogy nem sikerült elnyernem a bizalmát, egyúttal megtapasztalni az érzést, amire vágytam. És képtelen voltam csillapítani a vér iránti vágyát, vagyis segíteni rajta, ahogy kérte. Nem tudtam, mit várt el tőlem, mert ellentmondott saját magának. – Szeretnélek elfogadni – vallottam be neki végszó gyanánt komoran. Ha lehetett kérésem, ez volt az. De az én olvasatomban ez nem azzal járt, hogy elfeledtetem vele a valódi szükségleteit.
Beleegyezően hümmögtem egyet a kérésére. Egy kicsit enyhülni látszott, amitől az én kedvem is jobb lett. Ezen ne múljék. Reméltem, hogy árulnak is olyat, mert amilyen szerencsém szokott lenni, a legrosszabbra is felkészültem. Még néhány gyengéd, mégis gépies simítás, aztán váratlanul megtorpant, én viszont mentem volna tovább. Elkapta a karom, szinte átfogta vékonyka csuklómat, vállam pedig finoman megrándult, ahogy megakadva kérdőn visszafordultam felé.
- Ó… - azt hiszem, kezdtem őt érteni. Talán ez az egész mégiscsak rólam szólt, nem pedig róla. Próbált megóvni, de mitől? Önmagától? Amit az előbb osztottam meg vele, hogy elfogadtam? Ahogy ismét a szemébe néztem, kétkedni kezdtem, valóban tudott-e volna ártani nekem ez az ártatlan tekintet. Vagy az a puha kéz, ami most is a csuklómat szorította, amíg kezemmel át nem kulcsoltam az övét, hogy erőt adva megszoríthassam, amíg jelentőségteljesen farkasszemet néztem vele, mielőtt úgy felejtettem volna magam. De azt éreztem, hogy lassan libabőrös leszek.  Valami nagyot akartam mondani. Valamit, amivel tényleg segíthetek. Képességeim ezúttal cserben hagytak, s csak valami silány feleletre futotta. – Hiszek benned, Min Jong – mosolyogtam rá büszkén. Egyedül nála elhittem, vagy el akartam hinni, hogy nehéz neki. Mert az emberi tényezők mögött olyan ösztönök húzódtak, amiket nem érthettem. És ő mégis küzdött, a bátor srác.
Csak néhány pillanattal később tettem zsebre a kezem, miután felfogtam, mit tettem. Megköszörülve torkomat, folytattam a sétát, elérve az árusokat. Egymás mellett volt még pattogatott kukoricás, üdítős és jégkásás, illetve fagyiskocsi is. Nekem közepes méretű vattacukrot kértem, málnás ízesítésűt, míg neki eggyel arrébb sajtós sós perecet, jó nagyot. Felajánlottam, hogy üljünk le egy félreeső padon, hogy nyugodtan ehessünk. Egyik kezem már amúgy is tiszta ragacs lett. Ezúttal nem mondtam semmit, pedig nagyon szerettem volna még hallani a hangját, ahogy mesél valamit. De mit hozhattam volna fel ezek után úgy, hogy ne legyen kínos?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 22:03 | Link

Martin

Félreértés. Félreért engem és ezért azt hiszi ezt várom tőle. A kis hang a fejemben meg befoghatja. Az a baj, hogy nem ismer eléggé, és nem az, hogy már túl sokat mondtam. Ha tudná mit gondolok, hogyan élem meg ezt a felét az életemnek, nem jutott volna eszébe ilyen ajánlatot tenni. De nem tudja, ahogy senki sem, és pont azt gondolja, amit bárki gondolna. Azt mondjuk én nem értem, hogy ez miért ilyen bántó számára, de valószínűleg én is félreértem őt, mert én sem ismerem eléggé. Ettől persze nem lesz könnyebb, s a vita hevében nem is látom át ezeket az összefüggéseket úgy, ahogy kéne. Újabb félreértések és értetlenkedések jönnek, mire belátjuk, hogy most nem jutunk egyről a kettőre, és ideiglenesen felhagyunk a szócsatával.
Lassan indulunk meg a vattacukros felé, és a séta közben ahogy a csendben emésztem a történteket, a biztató szavait, pár dolog új értelmet nyer. Ezért is állok meg és állítom meg őt, hogy megpróbáljam elmondani, még ha jelenleg cserben is hagynak a legmegfelelőbb szavak. A lényeget sikerül kimondani, és az ő „Ó”-ja, amit válaszként kapok arra enged következtetni, hogy most megértette, mi a bajom, miért nem akarom. Mi tart vissza. Lehet emiatt gyávának tart majd, de tudnia kell. Nem vele van bajom, saját magamtól tartok, hogy elszabadul bennem a vámpír és kárt okozok benne.
Mégis ahogy a szemébe nézek és ő visszapillant rám, abban van valami megnyugtató. Valami, amit sosem láttam még, és furcsa biztonság érzetet ad. Emellé még jön az, ahogy megfogja a kezem. Ha csak egy pillant is, sokkal többnek tűnik, és rengeteg erőt ad. Elmosolyodom, aztán megdöbbenek, ahogy megtöri a számomra idilli csendet.
- Tényleg? – kérdezek vissza, mert bár hinni akarok neki, s a tekintetében is valami hasonlót láttam, nem olyan embernek tűnt, aki ilyesmit ilyen könnyedén, ilyen hamar kijelent. Szóval még kételkedem, de valamivel oldottabb, vidámabb hangulatban lépdelek tovább.
Megvesszük neki a vattacukrot, nekem meg a perecet aztán egy padhoz sétálunk, hogy ott fogyasszuk el az új szerzeményeket. Azonban bármennyire is szeretném élvezni a sajtos-sós perecet, nem megy. A lábaim nyugtalanul kezdene rugózni fel-alá, miközben kattog az agyam. Hiányzik a fémes íz és egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből a piros nedűt. Egész biztos az is közrejátszik, hogy viszonylag sokat beszéltünk róla, ha nem is nevezte egyikünk sem nevén a dolgot.
Hirtelen felindulásból csípek egy kicsit Martin vattacukrából, hátha az édesség majd segít, de épp ellenkezőleg. El is fintorodom, miközben leerőszakolom a számban lévő olvadós-ragadós-édes anyagot a torkomon. Lehunyom a szemeimet, megrázom a fejem, aztán feladom. Haza kéne mennem most azonnal, meginni egy adagot és... A baj csak az, hogy innen nem tudok azonnal hazamenni. Órákba telik, hacsak nem hoppanálunk...
- Martin – szólalok meg bizonytalanul miközben lerakom a perecet magam mellé a padra és felé fordulok. Leveszem a napszemüvegem és a számat kezdem harapdálni. Hogy hozzam én most fel? Most beszéltem le róla. Magamat viszont már nem beszélem le... – Én... azt hiszem... izé... a perec... khm... mégsem... elég... – motyogom miközben próbálom lefogni a jobb lábam, ami tovább pattog fel-le. – Tudom, hogy ez most fura... de... ha... még áll az ajánlatod... én... – lesütöm a szemeimet, még a fejemet is lehajtom. Egy részem vadul tiltakozik, egy másik meg legszívesebben nem kérdezne semmit, csak rávetné magát. A szívem is sokkal hevesebben ver, hiába ülünk nyugodtan egy padon.
A jobb kezem ökölbe szorul a lábamon és végre sikerül leállítanom az ideges rángást. Bal kezemmel Martin kezéért nyúlok és ha engedi magamhoz húzom a csuklóját, s kezdem el cirógatni a vékony bőrt a hüvelykujjammal. Felpillantok rá újra a szemeibe nézve. Vegyes érzésekkel küzdve magamban. Egyfelől nagyon félek, hogy ártok neki, másfelől vágyom a vérre és izgató is a gondolat, hogy megharapjak valakit. Sosem gondoltam, hogy ide jutok, de pont annyira akarom, ha nem jobban, mint amennyire tartok tőle.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 22:05 | Link

Min Jong

Nem mondom, hogy nem maradtak kétségeim a beszélgetésünk után. Ha rajtam múlott volna, addig játszottam volna az érzelmeivel, tovább feszegetve az egyébként igencsak kínos, és valahol egyáltalán nem rám tartozó részeket, amíg el nem értem, hogy legalább megérthessem őt. Tudni akartam, hogy milyen kártyákkal játszott. Azt még valamennyire lenyeltem volna, hogy visszautasította a segítségemet, amit a kétértelműségével hozott ki belőlem. De nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, hogy miért véd meg magától, miért nincs tisztában kellően a saját természetével, és tulajdonképpen milyen szerepet szán nekem, ha mellette, még ha csak kimondatlanul is, de időről-időre visszatérő hibáztatást érzékelek. Nem utolsó sorban, ha ne lett volna az a fránya, még engem is elérzékenyítő könnycsepp a szemében, nagyon szívesen magyaráztam volna tovább neki arról, hogy bár félvámpírsága miatt tartottam az erejétől, voltam annyira képzett varázsló talán, hogy közbe tudjak avatkozni egy esetleges túllendülése esetén, és hogy őszinte legyek, tőle is hasonló uralkodókészséget reméltem, amíg nem utalt éppen az ellenkezőjére. Szerettem volna hinni neki, hogy nem valami ócska kifogásként rángatta ki, amikor már eleget gondolkodott rajta. Belementem. Őszintének tűnt a hangja, a gesztusai, még ha nem is tudtam ezeket olyan jól kiolvasni. A részéről már megtanultam, hogy semmiben sem lehettem teljesen biztos többé, pláne ezek után.
Egy pillanatra megrezzentem a visszakérdezésétől. Nagyon szerettem volna mellette állni, és a tőlem telhető legjobban biztatni, határozottságot sugallni felé, ez egy pillanatra mégis megingott bennem. El kellett gondolkodjak azon, hogy mi a teljes igazság, a hinni akarás, vagy a konkrét hit. Nem ugyanaz a kettő, de ha felfedtem volna előtte, hogy csak igyekszem, akkor indokolatlanul mély sebeket ejtettem volna rajta. Újból összeszorítottam a fogaimat, és nyeltem egy nagyot. A sötét napszemüveglencsék mögötti íriszekre gondoltam, amiket nem akartam volna, hogy könnyfátyol vonjon be a találkozásunk hátralévő részében, főleg nem az én szavaim hibájából, ezért még mielőtt tudatosult volna bennem a helyzet meghittsége, egy utolsót szorítottam a kezén.
- Erős vagy… Az alapján, amiket eddig mondtál. Vagy amilyennek megismertelek. Bár tudom, még szinte idegen vagyok neked – sóhajtottam szomorúan. Nehéz volt ennyire őszintén beszélnem vele, mert nem igazán gondoltam arra korábban, hogy ilyen váratlan fordulatot vesz a randevúként is felfogható találkozásunk, és hogy mindez ilyen ütemben történik majd. Ritkán mondok ilyet bárkinek is, ízlelgetnem kellett a szavakat, amik lassan, nehezen jöttek a nyelvemre, de végül kimondtam őket. Cikázó gondolataimban felrémlett valamennyi olyan kapcsolatom, ami számos találkozó ellenére megmaradt olyannak, mintha idegen maradtam volna számukra. Velem van a baj, ahogy velem volt mindig is. Ismét magamat hibáztattam azért, mert Min Jong, mint nyílt és közvetlen személyiség, nem tudott megbízni bennem.
Először fel sem tűnt a nyugtalansága. Azt hittem, a vitánk lezárásával fellélegezhettem. A cukortól ragadó ujjaimmal ütemesen tépkedtem le kisebb-nagyobb porcica méretű falatokat a nagy egészből, s csak néha pillantottam át a padon mellettem ücsörgő társamra. A csippentését is a szokásos játékosságának véltem, amíg meg nem szólalt, mintha egy óvodás lett volna, aki éppen ki akart kéredzkedni, hogy pisiljen, csak nem merte direkt módon közölni a felügyelőjével.
- Hm? – mondd csak, minden rendben? Nem tettem hozzá, csak közelebb hajoltam, szemöldököm felszaladt az értetlenségtől. Egy pillanatra az ő türelmetlenül rugózó lábára néztem, majd arra, ahogy az árnyékosabb, naptól védett ülőhelyünkön újból leveszi a szemüvegét. – Ó… - tátottam el a számat újból, és éreztem, ahogy a hideg lassan végigfutott rajtam. Szétáradt bennem, kezdve a karommal, amit az imént magához húzott, mintha a testemben keringő összes vér el akart volna áramlani Min Jong egyre növekvő étvágyától. Ujjaim enyhén remegtek, amíg el nem kezdte gyengéden simogatni a csuklómat. Láttam, hogy őrlődik magában, amitől kiszámíthatatlannak tűnt, és ez a bizonytalansága csakhamar rám ragadt halálfélelem formájában. Rendesen összezavart, de hogy nézett volna már ki, ha elkapom a karom, amikor az imént lobbiztam azért, hogy végre önmaga lehessen. Az izgató élmény, amire oly régóta vártam, tálcán kínálta fel magát. De így már mégsem tűnt annyira kockázatmentesnek a vállalkozásom. A szívem kalapálni kezdett, a vér száguldott bennem, ezt talán ő is megérezhette, ahogy közelebbről górcső alá vette az ereket fehér alkaromon.
- És nagyon fáj majd? Csináltál már ilyet? Azért máskor is jól jöhetek még – nyeltem egyet sápadtan, mentve a menthetőt, de azért mosolyogtam, a szemem is csillogott. Éreztem, hogy az adrenalintól lassan visszatért belém az élet. Arra utaltam ezzel, hogy talán nem kell félnie, és ha mértéket tart, még sok ilyen alkalma lehet. Ha viszont nem fog tudni uralkodni magán, igazából kétséges, hogy leszek-e olyan gyors, hogy közbe tudjak avatkozni. Szabad kezemmel magam mögé dobtam a fogyófélben lévő vattacukrot, s a ragacsos ujjaimmal elővettem a zsebemben lapuló pálcámat. Felhős idő volt, nem épp csúcsidő, egy félreeső részen. Nem akartam húzni az időt, a végén még meggondolta volna magát. A pad köré egy, a muglik elől láthatatlanná tévő burkot húztam, ami egyúttal a hangokat is kiszűrte. Egy újabb mormogással összekötött pálcaintés, és már eszükbe se jutott volna ebben a zónában tartózkodni, mert a közkedvelt forgatókönyv szerint sürgős dolguk támadt volna másfelé. Nem tettem el a fegyverem, mert még szükség lehetett rá, inkább csak magam mellett pihent. Sóhajtottam egyet, aztán bátortalanul a szemébe néztem, egy kínos mosolyt erőltetve magamra. Egyre türelmetlenebb lettem. Jöjjön.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 22:08 | Link

Martin

A szavai adnak némi erőt és bizonyosságot, még akkor is, ha valóban még eléggé idegenek vagyunk egymásnak. Legalábbis papíron. Mert hiába tudok róla vajmi keveset, sokkal közelebb érzem magamhoz, mint olyan embereket, akikkel esetlegesen napi szinten hosszabb időt töltök. Persze nyilván közre játszik az is, hogy más szándékunk van. Remélem. Hogy ő is...
- Nem vagy idegen – felelem ahelyett, hogy nem akarom, hogy idegen legyél. Végül is mindegy. Talán jobb is így. Így egyértelműbb, hogy többet várok a találkozásainktól, és ha ő mégsem így érez, akkor még megmondhatja. De az eddigiek alapján az a benyomásom, hogy Martin is csak óvatos, mint én. Még ha máshogy is csináljuk.
Szeretnék másra figyelni, de a perec nem elégíti ki a benne feltörő éhséget. Azon agyalok, miért jött ez most ennyire váratlanul rám. Általában előbb érzem és cselekszem is, mielőtt kényelmetlen helyzetbe jövök. Még ha ódzkodva is... De most... Kedvem lenne rákenni. Túlságosan  lekötötte a gondolataimat ahhoz, hogy az alapszükségleteimre figyeljek, hogy érzékeljem a testem rezdüléseit.
Most persze hirtelen fáradtnak érzem magam, s azt hiszem a korábbi kiakadásom is a fáradtságból, a vérhiányból adódott. Hiába felesleges ezt most elemeznem. A mellettem ülő, vattacukrot majszoló férfit nézve, összefut a nyál a számban. A tekintetem egy pillanatra a nyakára téved, de gyorsan elfordítom a fejem, próbálva megnyugodni. Végül azonban feladom a küzdelmet. Be kell látnom, hogy nem fog működni.
Kezembe veszem a kezét, és igyekszem feltenni a kérdést, a kérést. Nem csinálom jól. Tisztában vagyok vele. Kihallatszik a hangomból a bizonytalanság s ahogy a kezét fogom, megérzem a felgyorsuló szívverését is. Érzem, hogy remeg, hogy fél. Az agyam még figyelmeztet is, hogy ez rossz, és le kéne állnom, másfelől viszont feltüzel az érzés. Életemben először erősebb a vágy bennem a friss vérre, mint a józan eszem intései.
- Fáj... mintha megvágnád magad – felelem, de hangom valahogy közömbösnek hat, mintha nem érdekelne. Egyáltalán így van? Nem emlékszem. Kibírtam, sőt valamilyen őrült okból még élveztem is. De mindegy is. A második kérdése már aggasztóbb.
- Soha – vallom be mert nem akarom tévhitekben ringatni. Szerencsére előkerül a pálcája és végre hajt pár varázslatot, amik majd jótékonyan megóvnak minket a kíváncsi mugli szemektől. Arra hogy mi lesz legközelebb már nem is válaszolok. Feljebb tolom a ruhái ujját, közben az arcát figyelve, várva még egy apró megerősítésre. Lesiklik a tekintem a pálcára is és így az agyam racionálisabb fele is megnyugszik. Jó, ha elhatalmasodna rajtam az ösztön, még legalább le tud átkozni magáról. Remélhetőleg nem lesz rá szükség. A fejem egy távoli pontján még visszhangzanak a szavai, hogy erős vagyok, hogy hisz bennem, így amikor újra összetalálkozik a tekintetünk és furcsa mosolyra görbülnek az ajkai, döntök.
Közelebb hajolok a feltűrt ruha alatt csupasszá vált bőrhöz. Megszagolom, majd egy puszit adok oda ahol az erek átsejlenek a fehérségen. Aztán lehunyom a szemeimet és kinyitom a számat. Szemfogaim megnyúlnak, ahogy átadom magamnak az ösztönnek és a kezét közelebb húzva megharapom. Már ez is leírhatatlanul jó érzés, hát mikor még a fogaim által felsértett bőr alól kiserken a vére. Nem tudom eldönteni, hogy az illat vagy az íz-e az, ami jobban bódít, de nem is számít. A gondolatok megszűnnek a fejemben. Szívni kezdem az éltető nedűt, nagyokat nyelve. Talán még nyammogó hangokat is hallatok, fogalmam sincs, mintha megszűnne a külvilág. Esküdni mernék, hogy sosem kóstoltam finomabb italt. Aztán beturakszik a fejembe egy arc. Martin arca. S rájövök, hogy le kell állnom. Fogalmam sincs, hogy mennyi vért szívtam, de részegítő érzés. Mintegy ráeszmélve a világra hirtelen nyitom ki a szemem, realizálva, hogy még mindig Martin kezéből szívom a vért, majd egy utolsó korty után, erőlködve ugyan, de sikerül elszakítanom a számat tőle. Aztán a sebet meglátva, elszörnyedek, és újabb puszit hintek rá. Majd leengedem a kezét az ölembe. A valóság csúnyán csap arcul, nem bírok ránézni. Helyette a másik irányba fordítom az arcom. Még megnyalom az ajkaimat lenyalva az utolsó csepp vért is, aztán összeszorítom a szemeimet. Nem hiszem el, hogy megtettem. Vajon most mennyire utált meg?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 22:09 | Link

Min Jong

De idegen voltam, hiába tagadta, vagy remélte az ellenkezőjét. Kötve hittem volna, hogy ki tudott ismerni ennyi idő alatt. Szerintem pont ebből fakadóan adódtak a mostani félreértéseink, amik miatt vitatkozni kényszerültünk. De legalább kísérletet tettünk arra, hogy már az elején tisztázzuk, és megpróbáljuk a jövőre nézve elsimítani a feszültségforrásokat. Meglepett, egyben el is szomorított, hogy ennyire közel hitt magához. Pedig ha igazán megismerne, talán már rég leépítette volna a kapcsolatunkat. Azért nem tagadom, nagyon jólesett, hogy ezt mondta. Egy pillanatra én is azt kívántam, vagy azt akartam érezni, hogy ez ne így legyen. De túl szkeptikus természet vagyok, és továbbra is erősen vívódtam magamban. Főleg azért volt nehéz dolgom, mert őt elhelyezni, neki logikus helyet találni nagyon nehéz az életemben. Mindenesetre próbálkoztam, amennyire tőlem telt.
Hirtelen tudatosult, hogy az utolsó pillanatokban voltam azelőtt, hogy bekövetkezett volna egy régóta izgató dolog. Egyszerre kerített hatalmába a félelem, de vitt tovább az úton a kíváncsiság. Mi másért lobbiztam nem is olyan régen, mint azért, hogy végre megtapasztaljam ezt a furcsa érzést? Hagytam, hogy magához húzza a karomat. Csuklóm cirógatása olyan volt, mintha rituálisan is a harapásra készült volna. Libabőrös lettem, izmaimat ellazítottam, ezáltal is megkönnyítve számára az utat a véremhez. Máshol ezért pénzt, jutalmat ajánlanak. Hogy etikus volt-e, amit cselekedni készültem, igazából nem sokat gondolkodtam rajta. Láttam, hogy az ösztönei felülkerekedtek rajta. Igyekeznem kellett, ezért is szórtam ki a bűbájokat, hogy biztonságos, nyugodt körülmények között kerülhessen sor az ivásra. Amivel úgy reméltem, hogy talán ha nagyon átvitt értelemben is, de életet mentek, hiszen bizonyára nagy kincs a számára, hogy közvetlenül egy emberből táplálkozhat, nem pedig állatból, vagy kórházi tartalékokból.
- Hogy mi?! Ne mondd már… - csettintettem a nyelvemmel, és egy pillanatra elrántottam a kezem. Nem tudatosan, de egyre inkább félni kezdtem. Aztán belegondoltam, hogy biztosan csak viccelt. És hogy ha mégis, ez egy olyan szükséglete, amihez a készségei magától jönnek elő, valószínűleg belé volt kódolva. Értenie kellett hozzá, mert nem ma kezdte ezt az életmódot. Hamar visszahelyeztem a karomat, jelezve számára, hogy még mindig akartam. Elég beteg vagyok, tudom. De ott és akkor ez az egész valahogy másnak tűnt. Egy esélynek a bizalomra. Hogy megmutathattam neki, én bizony más vagyok. És fontos akarok lenni neki. Egyúttal túl durva dolgokat vágtam hozzá, és végig akartam menni azon az úton, amin ha talán a szavaim hatására is, de én indítottam el, amikor bogarat ültettem a fejébe. Illetve lehet, hogy mégiscsak színészkedett, és a valódi énje már a földalattin is azt akarta, hogy ezt megkérdezzem, majd némi hezitálás után, amikor tiszta a terep és óvatlanul ülök mellette, megkapjon. Így. Mire nemet mondhattam volna, gyors reflexeivel könnyen a nyaki ütőeremre tapadhatott volna rám, úgyhogy elvetettem az ellenkezés lehetőségét. – Folytasd – szólítottam őt fel vágyakozóan, hogy miután utoljára összenéztünk, belekezdhessen a műveletbe.
Ha némi fintorral az arcomon is, de végig akartam nézni, ahogy a fogait a bőrömbe süllyesztve inni kezd belőlem. Alkaromat szabaddá tette a ruhától, majd szertartásszerűen megszagolt és egy puszit nyomott oda, ahol megharapni készült. Úgy tűnt, mintha nem először csinálta volna, vagy ősi reflexek dolgoztak benne. Talán emiatt hittem neki, s mertem bevállalni a folytatást. Eddig rejtett szemfogai egy pillanatra megvillantak, amint a húsomba mélyesztette őket, s én felszisszentem a fájdalomtól. Pontosan olyan volt, mintha két hatalmas tűt, vagy inkább kést szúrt volna belém. Közelebb húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam, hogy oldala az övéhez simuljon, s ne kelljen annyira kifeszítenem a karomat, mert így hajlítva kevésbé fájt. Automatikusan a padtámlának dőltem. Biztosan kevésbé lett volna fájdalmas, ha oldalra pillantottam volna, helyette sokkosan, fogcsikorgatva tűrtem, hogy folytassa, míg szabad kezemmel a combomba markoltam, hogy valamennyire ellensúlyozzam a fájdalmat. Éreztem, hogy a tompa, sajgó fájdalom lassan végigáradt a karomon, a vér pedig egyre csak távozott belőlem. Fogalmam sincs, mennyi, mert az idő megszűnt létezni. Sápadtan hunytam le a szemem egy idő után, mélyeket lélegezve, valószínűleg a harapás mellékhatásaként, de kissé szédülni kezdtem. A pániktól szólni se tudtam, nem hogy a pálcámért nyúlva megszabadítani magam tőle. Csak reménykedni tudtam, hogy idővel vége lesz. De közben, bármilyen ellentmondásos is, de élveztem ezt a függést, ezt a kiszolgáltatottságot. Ha más nem, vigasztalt a felemelő érzés, hogy a véremből ihatott, és ez a különleges bizalmi kötelék éreztem, hogy valami mást, újat fog kezdeni mindannyiunk életében.
Ahogy elengedett, a vérzés nem állt el egyből, talán a nyála indította el a lassú gyógyítást. Én ijedtemben, ha erőtlenül is, de az ölembe vettem a karomat, és a túlélési ösztönömmel próbáltam elszorítani a vérzést. Elgyengültem. Jobban, mint azt korábban feltételeztem. Sóhajtottam egy nagyot, valahol hiányolva az iménti önfeledt kortyolgatását.
- Most mi a baj? – kérdeztem tőle fáradtan. – Nem vagy jobban? – hajoltam felé, hátha oldalról láthattam volna az arcát, hogy leolvassam az arckifejezését. Aztán a sebemre néztem. Még mindig szörnyen fájt és lüktetett, a két fognyommal, de egyelőre nem akartam elhinni, hogy mindez velem történt.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 22:11 | Link

Martin

Elrántja a kezét, ami nem lep meg. Normális emberi reakciónak tűnik, és teljesen jogos is. Azt már nem tudom, hogy a rajtam eluralkodó érzés, annyiban hagyná-e a dolgot. Azonban nem kell ezen gondolkodnom, mert végül csak visszanyújtja a karját és szavakkal is megerősíti, hogy megtehetem.
Nem tudom mit csinálok, hiába olvastam sokat a témában, erről nem írnak. Talán csak egy-két forrásban de nagyon sablonosan, így az ösztöneimre bízom magam. Szükségét érzem, hogy először egy apró puszival hálát adjak neki, amiért megengedi, hogy ezt tegyem. Aztán már csak a vére bódító illatára tudok koncentrálni. A fülemben dübörög a szívverése. Az övé, abban biztos vagyok. Az enyém az izgalomtól elfelejti, hogyan működjön.
Könnyebben történik minden mint várnám. Még érzem, hogy közelebb csúszik hozzám és ettől még jobban felbátorodom. A belőle áradó melegség semmilyen korábbi élményemhez nem hasonlítható. A vér amihez én rendszeresen hozzájutok a közelébe sem ér ennek. Mohó leszek és csak akkor kapcsolok, amikor már érezhetően gyengébbé válik. Nem akarom elengedni, de szerencsére megteszem. A szemeimet összeszorítva fordulok el tőle. Nem merek ránézni, nem merek szembenézni a tényleg, hogy tényleg ezt tettem. Mi ütött belém? Miért nem bírtam ki? Egyáltalán hogy történhetett ez meg? A legjobban még is az zavar, hogy megtenném újra. Akarom. Ez a hirtelen jött kettősség pedig felőröl.
A hangja ránt vissza a valóságba és emlékeztet rá, hogy ő már segített rajtam, én meg pont most hagyom őt cserben. Mert fáradtnak hangzik, mintha kicsit lassabb is lenne. S mégis még miattam aggódik. Hogy teheti? Hogy lehet ilyen? Megnyalom még egyszer a számat és a kezemmel is megtörlöm az arcom, bár ha maszatos lettem volna, az mostanra biztosan megszáradt. Kéne egy tükör. Bár nem éreztem lecsurogni egy cseppet sem, az ajkaimon pedig már csak az emlékét érzem az előbbieknek, de nem tapad rájuk vér.
- Nincs semmi baj – suttogom halkan, inkább csak, hogy őt nyugtassam, mert magammal még nem tudok elszámolni. – Sokkal jobban vagyok – ami a véréhségem illeti. Végre összeszedem magam és felé fordulok. – Te hogy vagy? – kérdezem ahogy a szemeibe nézek. Sápadtabb és ez megijeszt, így rögtön el is kapom a pillantásom. Tekintetem a kezére esik, ami az ölében pihen. Mikor engedtem el? Mikor vette el? Nem emlékszem, most mégis óvatosan nyúlok oda, mintha nem én lettem volna, aki elcsúfította a bőrét. Gyengéden fogom meg, enyhén szörnyülködve a látványon. Nyelek egy nagyot, és csak azzal nyugtatom magam, hogy már nem vérzik. De nem tudom nem kéne-e neki egy mugliféle vérpótlás vagy mi.
- Sajnálom. Én... – én mi? nem akartam? Mit akarok megmagyarázni ezen? – Sajnálom – ismétlem meg újra, aztán ismét az ajkaimhoz húzom a kezét és újabb apró puszikkal hintem be a sebeket. Azonban be kell látnom, hogy ennél jobban nem fogom tudni begyógyítani. Nem tudok varázsolni és nem vagyok rendes vámpír, akinek a harapása pillanatok alatt elmúlik. Elengedem hát a kezét, aztán én csúszok közelebb hozzá és nem foglalkozva semmilyen korábbi feltartásával magamhoz ölelem. A fejét a mellkasomra húzom, hadd hallja, hogy ver most a szívem, közben meg reménykedem, hogy a varázsló szervezete gyorsabban regenerálódik, mint egy átlag mugli. Mert azt látom, hogy ez több volt, mint kellett volna.
- Inni nem vettél véletlenül? – kérdezem, mert hirtelen még eszembe jut, hogy véradás után folyadékot kell inni. Neki. Nekem nem. Én ittam eleget. Nem merem magára hagyni, de azt sem akarom, hogy rosszabbul legyen. Merlinre, miért nem tanultam gyógyítónak? Ja tudom... mert amúgy, sosem bírtam a vér látványát. Valószínűleg én vagyok a világ legelcseszettebb félvámpírja.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 22:11 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 22:12 | Link

Min Jong

Élénken megmaradt bennem a harapása emléke, még ha visszagondolva nem is éreztem olyan hosszú időnek. Lehet azért, mert amint belejött, kénytelen voltam a fájdalom ellen összeszorított szemekkel, mély levegőket véve nyugtatnom magam, hogy ne kezdjek önhibáztatásba azért, amibe beleegyeztem. Tudtam, hogy ezzel a gesztussal közelebb kerülhetek hozzá, egyúttal igen sajátos, ámde kockázatos módja volt egy másik faj jobb megismerésének. A vér szapora szívritmusommal arányosan, ritmikusan távozott a szervezetemből, minden egyes korttyal gyengébbnek éreztem magam, és a zsibbadó fájdalom is egyre intenzívebbé vált a végtagomban. Rájöttem, mennyire gyenge és alárendelt voltam az ő erejéhez képest, aki viszont az én véremnek hála egyre csak erősödött. Nem jellemző rám, hogy segítek másokon. Ha így teszek, nem önzetlenül teszem. Csak azzal tudtam ezt magyarázni, hogy kíváncsi voltam, és mint lázadó kamaszok a káros szenvedélyeket, úgy én ezt próbáltam ki úri hóbortból. Még véletlenül sem azért, mert belül elkezdtem másként viszonyulni hozzá… Megijesztett volna, ha így volt.
Sokáig gondolkodtam továbbá azon, hogy a fájdalom vagy az élvezet kapott-e ebben nagyobb hangsúlyt. Mindkettőt felfedezni véltem az élményben, arányuk állandóan változott. Az idő is megszépíthette így utólag, természetesen erre is gondoltam. De utólag egyre biztosabb lettem abban is, hogy a zsibbadó, szúró inger mögött a dopaminszintem is nőtt az adrenalinnal. Ami valójában nem azért volt logikus, mert ez lenne az én új perverzióm, hanem sokkal inkább valami transzszerű állapotba kerülhettem. Az áldozati oldalról ilyenkor szükséges, hogy ne érezze magát vészhelyzetben, s elnyomják benne a túlélési ösztönt, ami megakadályozná a félvámpír további gondtalan táplálkozását. Hát így történhetett ez most is. Kell, hogy legyen valami a nyálukban, ha már a regenerálódásban is kiemelt szerepet kap.
Mikor erőtlenül megkérdeztem őt, nem tudtam, mitől vág olyan elkeseredett arcot. Az jutott eszembe, hogy a véremmel volt valami. Lehet, hogy a vattacukrot érezte, és előtte sem táplálkoztam valami kiadósan. A rántott sajt biztos, hogy nem szolgált annyi energiával, mintha húsfélékből táraztam volna be. Pedig akkor még ugyanúgy a kedvében akartam járni. Kénytelenül faggattam tovább arról, hogy az ereje és az éhsége csillapodott-e, ugyanakkor kezdtem aggódni a sebem miatt. Sajnálta? Ugyan, mit? Onnantól, hogy mindketten tudtuk az igazságot, ismertségünk szükségszerűen magával hordozta a mellékhatásokat is. Nem volt mit tenni a részemről. Volt valami furcsán felemelő érzés abban, ahogy magához húzott, én pedig fáradtan hajtottam rá a mellkasára a fejemet. Hallottam a fülemmel a szívdobogását, ahogy immár félig eggyé vált az én véremmel is, és ez megmosolyogtatott. Hogy kínomban-e, azt nem tudom. De lehunytam a szemeim, sértetlen kezemmel megkapaszkodva benne. Az előbb még rettegtem tőle, s most biztonságot adó menedékként préseltem magam hozzá. Ez nem én voltam.
- Kicsit kómásan – feleltem rekedtesen, amikor végre tudatosult, mit is kérdezett néhány pillanattal korábban. Nem akartam túl gyengének látszani előtte, mégis olyannak tűnhettem. Talán az ijedtség nagyobb volt, mint a fájdalom, de benne volt a pakliban, hogy túl sok vért veszítettem, és attól voltam úgy ki. A sebre hintett csókjai mintha hatni kezdtek volna, két sötét, mély lukszerűség tátongott a karomon, ami legalább már nem vérzett, de még talán jobban fájt, mint korábban. – Miért sajnálod? Én akartam – emeltem rá a tekintetemet. Mindig meglep, mindig kiszámíthatatlan. Nem úgy tűnt, mint aki szégyellte volna. Tudtam jól, hogy ez benne van, és most láttam az arcát, ami talán a valódi, ahogy önfeledten szipákolta a vért.
Kérdésére megráztam a fejem, arcomra halvány kétségbeesés ült. Egy kicsit még szédültem, az életerőm nem tért teljesen vissza. Megpróbálhattam volna felállni, de egyelőre jól éreztem magam vele. Nem tudtam tehát, hogy mit tegyek, viszont szomjasnak elég szomjas voltam.
- Még egy kicsit maradj velem – kértem őt, megtörve büszkeségem, bármennyire is próbáltam erősnek látszani, a levegőt szaporán kellett vennem a sokktól, amit ez az egész kiváltott. Nem voltam jól, és egyre csak félni kezdtem, hogy most mi lesz, s mikor múlik el ez az egész. Korábban addig raktam össze fejben, amíg megharap, de a következmények nem érdekeltek.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 22:14 | Link

Martin

Hiába érzem magam jobban, most hogy kielégítettem a szükségleteimet, a bűntudatom egyre csak nő, ahogy realizálom mennyire legyengült. Alapból sem az az erős testalkat de ahogy magamhoz ölelem csak még biztosabb leszek benne, hogy túl mohó voltam és talán nagyobb kárt tettem benne, mint kellett volna. Nem tudom, hogy jött ide, de félek, hogy hoppanálni nem fog tudni, hogy nekem kell őt hazatámogatni. Persze azzal sincs baj, egyáltalán nem bánnám, de ijesztő, hogy ez a következménye annak, amit tettem.
- Nem hiszem, hogy így akartad – felelem kicsit morcogva, mert ha akarta akkor sem gondolt bele a következményekbe, pedig ha megtette volna, lehet nem megy bele. Ez a különbség közte, meg köztem. Én tudtam, mi lehet a vége a dolognak, ezért is mondtam nemet először, de aztán eluralkodott rajtam az éhség, és nem tudtam ellenállni a felajánlott lehetőségnek. – Mohó voltam – mondom ki végül, ami bánt, s közben beharapom a számat. – Finom vagy – toldom hozzá, mintha ez megmagyarázná, bár nem tudom, hogy őt mennyire nyugtatja meg a tény, hogy így vélekedem. Ugyanakkor felesleges lenne hazudnom. Élveztem és ha nem lenne a bűntudat gondolkodás nélkül tenném meg újra. Helyette mélyen beszívom az illatát, most hogy ilyen közel van, és keveredik az őt jellegzetesen körbe ölelő aroma a vére szagával, hevesebben kezd verni a szívem. Nem kéne így legyen. Nem kéne. Nagyot nyelek. Ha nem lenne gyenge nem hagyná, hogy öleljem, de önző vagyok és kiélvezem minden pillanatát.
Automatikusan kezdem el simogatni a karját, amit megharaptam. Ez is egyfajta ösztön, bár ez nem a fajtámból fakad, ez az én ragaszkodós bújós, emberi felem egy tudatalatti megnyilvánulása. Mindegy meddig, ha csak ideig óráig tart, egy kicsit is azt érezni, hogy fontos vagyok, hogy szeret. Egy részem szeretné, ha ez a pillanat örökké tartana, még akkor is ha tisztában vagyok vele, hogy ez nem valódi. Csak a körülmények teszik ilyenné.
- Maradok – ameddig csak szeretnéd. Kérnie sem kéne, természetes. Persze előbb utóbb el kell indulnunk, mert neki enni-inni kell, hogy legalább egy kicsit visszanyerje az erejét. Aztán ágyba kéne dugni, hogy kialudja magát, hogy a szervezete ki tudja pihenni a történteket.
- Le kellett volna átkoznod magadról, mielőtt szédülni kezdesz – magyarázom halkan, mert bár ő a kómás szót használta, biztos vagyok benne, hogy szédült is. Annak kellett lennie az első intő jelnek, hogy ez túl sok. Nekem pedig – ha nem is mentség – nincs elég tapasztalatom, nem is igazán koncentráltam rá. Most meg már a legközelebb jár az eszemben, és ez is ijesztő, hiszen  a mai alkalom a tökéletes bizonyíték rá, hogy ennek nem szabad megtörténnie, mert nincs megfelelő önkontrollom. De közben meg.... akarom. Meg akarom tanulni. Új ez az érzés, ijesztő, de jó is egyszerre. Megcsóválom a fejem, és sóhajtok egy nagyot.
- Hogy jöttél ide? – kérdezem meg végül, mert a történtek után felelősséggel tartozom érte és ha holnapra utálni is fog, hogy ezt tettem vele, nem akarom tovább rontani a helyzetet. Na meg, tényleg ki akarom élvezni ezt az alkalmat, hogy a lehető legtovább maradjak, büntetlenül a közelében.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. május 26. 22:15 | Link

Min Jong

Hogyan akartam volna? Emlékszem, hogy korábban sokszor eljátszottam a harapása gondolatával, de mindig leállítottam magam, amikor úgy éreztem, hogy túlságosan részletekbe menően kezdtem el képzelegni. Nem is igazán tudtam belőle kinézni, hogy mikre lenne képes, amíg a saját bőrömön nem tapasztaltam a valódi énjét, amilyenné valamikor átalakult. Így hát illetlennek tartottam arról fantáziálni, amiről egyelőre fogalmam se volt, ahogy szintén kellemetlen volt számomra azoknak a gondolatoknak a megjelenése, hogy milyen lehet ő ruha nélkül. Csábítónak csábító, mégis, a saját érdekemben megfékeztem a fejemben minden ilyen irányú képzelgésemet, mielőtt késő lett volna. A válasz tehát, hogy magára az aktusra vágytam, a mikéntje nem számított. Úgy hiszem, hogy sikerült találnunk egy megfelelő helyszínt, ahol mint azt a tények is alátámasztották, el tudta magát engedni, és végső soron hozzájutott a szükségszerű táplálékot jelentő vérhez.
- Érthető. Főleg, ha… ha tényleg az első ilyen alkalmad volt – jegyeztem meg dicséretképpen. Emiatt nem tudtam rá haragudni, még ha ezzel tulajdonképpen veszélybe is sodort. Mert a vérveszteség kétségtelenül nagyobbra sikeredett, mint amekkorára naivan számítottam. Valahogy nehéz volt kinézni ebből a ragyogóan ártatlan tekintetből, hogy ilyenre vetemedne. De talán pont ez volt benne vonzó. Meg az, hogy mindig tudott újat mutatni. Természetemből fakadóan vágyom a változatosságra, és az új élményekre. Koromhoz képest sokat tapasztaltam, és úgy tűnt, elérkezett az ideje annak, hogy efféle extrémitások felé kacsintgassak. Vagy netán mindez még mindig teljes mértékben az ő meggyőző személyiségének a műve, amit összekötött a damfírsággal kapcsolatos kíváncsiságommal. Tudatosan erősítette bennem a vámpírokról szóló ismereteimet a szakirodalmával, amik végül rávettek, sőt megerősítettek abban, hogy ki akarom ezt próbálni. A találkozásunk kezdete óta arra készített fel, hogy egyszer majd áldozatként bújjak az ölébe, ahogy ezekben a percekben tettem, hála a kiszolgáltatott állapotomnak. – Mikor ittál utoljára? – vért. Ami a szigorú kérdésemből talán nyilvánvaló volt számára. Mohósága arról árulkodott, hogy nagyon régen, elvégre konkrétan elvonási tünetei voltak, ahogy nem sokkal korábban mellettem ült. Egy önelégült mosolyra kúszott a szám azért, amikor kimondta, hogy finom vagyok. Elvégre, mi más lehetnék… Életem legfurcsább bókja.
Maradásának hírére hálásan pillantottam rá, majd fejemmel az övének dőltem, hagyva hogy tovább érinthesse a lüktető sebet. Rajta kellett tartanom a szemem, mert érzésre olyan volt, mintha még mindig vérzett volna, azonban hála Min Jong puszijainak, lassú tompulást éreztem, és már csak egy kis folyadékra, illetve ennivalóra vágytam, hogy az erőm visszatérjen. Féltem, hogy ha túl hirtelen álltam volna fel, rögvest elájultam volna, ezért kellett néhány perc, amíg erőt gyűjtöttem. Addig érdeklődve figyeltem, miként gondoskodott rólam a kezével.
- Már késő. Mindegy – vontam vállat. Hozzá akartam tenni, hogy még kitapasztalhatjuk, és ráérezhet a határaira, de magam se voltam biztos, hogy újra ki akartam-e tenni magam a harapásának, s ha igen, mikor. Egyelőre azt sem tudtam, hogy az ő bűntudatát hogyan csillapíthattam volna, és úgy hittem, hogy még neki is érlelnie kellett magában az élményeket.
- A hopp-hálózattal – közöltem hanyagul. Óvatosan és fájón, de visszacsúsztam tőle az eredeti helyemre, hogy a pálcámmal hatástalaníthassam a kiszórt, amúgy is gyengülő varázslatokat, aztán ha segített, akkor lassú mozdulatokkal feltápászkodtam a padról. Sápadtnak sápadt voltam, karomon a gyógyuló sebet elrejtettem, úgy indultam meg az árusok felé. Sósat kívántam, mondjuk egy perecet. Hozzá ásványvizet. A vásárlás után tovább haladtunk a sétányon, s az evés-ivástól kezdtem jobban lenni.
- Ne érts félre, de… azt hiszem jobb, ha erről senkinek nem beszélünk – szóltam rá jelentőségteljesen. – Te hogy mész majd haza? – fordultam felé.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
Tanár, Mestertanonc Tanár, Könyvtáros, Bogolyfalvi lakos, Boltos, Végzett Diák


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5001
Írta: 2020. május 26. 22:18 | Link

Martin

Ellentmondásos az egész. Ha nem kapok észbe, vagy tudom is én mi történt, akár meg is ölhettem volna, most még is bújik hozzám és maradásra kér. Engem meg mardos a bűntudat és maradok, mert ez a legkevesebb, amit tehetek. Vigyázni akarok rá, és meggyőzni, hogy többet ne menjen bele ilyesmibe. Nem érek ennyit. Főleg akkor nem, ha idegennek vél, bár ezek után hiába nem ismerem túl jól, nem tudok rá idegenként tekinteni. Van valami furcsán intim az egészben, és biztosan tudom, hogy erre az élményre életem végéig emlékezni fogok, akkor is, ha többet nem akar majd látni.
Addig viszont kiélvezem egy kicsit, a gyengeségét és megpróbálom vele elfeledtetni, hogy mit tettem. Persze nem fogja elfelejteni, valószínűleg még pár napig látszódni fog a nyoma annak, hogy megharaptam, és talán fáradtabb is lesz. Vért adni sem lehet csak valami három havonta, és szerintem átléptem az egészséges mennyiséget. Francba.
- Tényleg az volt. – A fejemben egy kis hang hozzá teszi, hogy az utolsó is, de szinte rögtön elhessegetem a gondolatot. Akarok még ilyet és ez rossz, de akkor is akarom. Azt viszont eldöntöm, hogy nem fogok elvadulni, úton-útfélen bárkit megharapni. Csak is valaki olyat, aki közel áll hozzám, akiben megbízom és aki túlságosan is fontos. Mert akkor talán könnyebben tudom magam kontrollálni. A kérdésére el kell gondolkodnom, de természetesen fogalmam sincs.
- Öhm.... régen? – A hangom bizonytalanul cseng, érezhető belőle, hogy fogalmam sincs, de sajnos igaz. Számon kéne tartanom, de ez nem olyasmi, amire emlékeztetőt raknék a telefonomba vagy bárhova. Szecska amúgy ügyes patkány és a maga módján jelez is. Egy ideje már rohangált a konyhában a szekrényhez, amiben a vért tartom, de nem foglalkoztam vele. Az én hibám. De túl izgatott voltam, más dolgok kötöttek le, és ha valamit, ezt még nem tanultam meg az évek folyamán. Nem hanyagolhatom el, mégis ha van bármiféle indokom, akkor nem teszem.
Hagyom hogy pihenjen, azt sem bánnám, ha egész éjjel itt ülnénk, bár valószínűleg hűvös lenne. Azt pedig nem élvezném, akkor sem ha mellettem lenne. Nem hiszem, hogy melegen tartana a legyengült szervezetével. Nagyokat sóhajtok, hogy a fel-felgyorsuló szívverésemet regulázzam.
- Nem mindegy – jelentem ki szigorúan, hiszen sokkal rosszabbul is végződhetett volna a dolog – de ezt majd máskor beszéljük meg – enyhülök meg, mert nem akarom veszekedéssel vagy hosszú eszmefuttatásokkal tovább fárasztani. Na meg ezzel egy újabb találkozó lehetőségét is meglebegtetem, még ha kicsinek is tartom rá az esélyt, hogy a közelembe jön ezek után.
Akárhogy is, de aggódom miatta és amiatt, hogy ez milyen hatással lesz az épp csak kezdődő... kapcsolatunkra. Legyen az baráti, vagy bármi más. Nekem már késő, már ragaszkodom hozzá, már akarom, hogy az életem része legyen. Persze nem fogom feltartani, ha ő másképp érez, de azért reménykedem. Mint mindig. Szentimentális vagyok. Naiv. És a jelzők listája még folytatódhatna, de nem frusztrálom magam. Martinra fókuszálok a saját gondolataim helyett.
- Akkor jó – a hopp-hálózatig mehetünk együtt. Sőt még Bogolyfalváig is. Bár én nem rajongok a rendszerért, a vonatnál gyorsabb és jelenleg ez is fontos tényező. Ahogy mozgolódni kezd és elhúzódik én is felállok a padról, kinyújtóztatva a tagjaimat. Figyelem, ahogy feloldja a bűbájokat, majd segítek neki is felállni, hogyha megszédülne ne essen el. Felajánlom, hogy karoljon belém, mert az arca sápadtsága még mindig ijesztő. Visszaveszem a napszemüvegemet és a baseball sapkát is úgy fordítom, hogy védje a szemeimet, hogyha kiérünk az árnyékból ne zavarjon az esetleges fény.
Minden rezdülését figyelve lépkedek mellette, készen arra, hogy felkapjam és cipeljem, ha kell. Ahogy elképzelem a helyzetet és hogy mit reagálna rá, mosolyra húzódik a szám. Komikus lenne. Utálná, én meg rettentően élvezném. Azt is, hogy újra közel lenne hozzám, de azt is hogy bosszankodik miatta. De nem álmodozom túl sokat a dolgon, mert figyelnem kell rá, hogy tényleg rendben van-e. Szerencsére a perec és a víz megteszik a hatásukat és az arcába is visszatér némileg a szín.
- Nem terveztem beszélni róla – nyugtatom meg, de persze benne van a pakliba, hogyha ellenőriznek akkor kiderülhet. De magamtól nem fogom. Egyrészt, nem nagyon van kinek. Másrészt nem vagyok büszke rá, hogy eldicsekedjek. Pont ellenkezőleg, szégyellem, hogy legyőzött ez a vágy és hogy majdnem... nem is merek belegondolni. Szóval nem fogok róla mesélni, ez egész biztos.
- Veled? – mosolygok rá, de rájövök, hogy ez félreérthető. Bár én arra gondolok, hogy hopp-hálózattal, mert az lenne a legbiztonságosabb és legalább tudnám, hogy hazaér egyben. – Mármint,... elkísérlek, ha hagyod... – kérdőn pillantok rá, hogy mit gondol az ajánlatomról. Valószínűleg ha visszautasít is figyelni fogom a távolból. Viszont nem én lennék, ha nem reménykednék, hogy belemegy. – Hívhatnál egy taxit. Fizetem – javaslom, mert nem tudom, hogy fel akarok-e újra szállni a metróra, és őt sem engedném hoppanálni ebben a helyzetben. A taxihoz pedig csak a parkból kell kisétálnunk. Neki is pihentetőbb lenne, ráadásul kényelmes is.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 22:18 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.

Oldalak: « 1 2 ... 101 ... 109 110 [111] 112 113 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek