Ismét lehunyja a szemeit, fogadja a sötétséget, amelyet csak a fények, az eddig bámult vér fest más színűre. Amelyben táncolnak a csillagok kissé, hiszen a feszültség és minden más felkorbácsolta, de amelyben mégis tökéletesen csak önmaga van, talán csak néha a fantázia szüleménye, hogy körben ülnek mind, minden maszk és a másiktól várják a szavakat, mondatokat, okos dolgokat, hogy minden tökéletes maradjon, minden úgy menjen, ahogy ő diktál. Diktálna. Mély levegőt vesz, a közeg még mindig túl erős és túl intenzív, úgy szívja be magába, immáron a férfi illatát is, mintha valami veszett aroma kellene testének, hogy teljességben az őrület mélyébe vethesse magát. Szemeit csukva tartja, kizárja a külvilágot, megszűnik a fülcsengés, egy csendes, monoton hang búg csak elméjében, ismételgeti a sorokat. Mióta ismersz te engem annyira, hogy elgondolkodjak azon, jobb lenne-e egy gyors vágás és talán utána valami gyötrelmes halál? Hogy utánunk csak hamu maradjon? Mióta ismer úgy, mint a tenyeret, amelyet átvágott és amely talán nem arra való, amelyre szánkák. Mióta ismer úgy bárki, úgy, amely kimondva sem lett sosem, mióta csak az országhatárt átléptük. Mióta történnek a dolgok az ő kedve szerint, mióta olvasol bennem? És a legfőbb; mi az ára a hallgatásnak? Lágy, kellemes borzongás kúszik végig rajta, mert való igaz, ez az üzlet nem más, mint egy hatalmas hiba. Egy rossz lépés, amelyet úgy számolt ki, ahogy kénye és kedve akadt, de a búgó hang sem tudta előre, vagy tudja most sem, hogy mikor csúszott meg. Talán a felszínesség, talán csak a csapda és a pókháló, amely közben őt is ellepte. Apró, halk sóhaj, mellkasa emelkedik meg, mintha meditálna, mintha csak aludni készülne. De nem, még nem és ha nem itt, majd máshol, másképp. Amennyire a másik figyelt fel a jelekre és kívánt valami lehetetlen, amint száz gyertya elfújása után sem kaphat meg senki sem. Vagyis kaphatna, csak arra érdemesnek is kell lenni. Jogos a kérdés, hogy a másik az-e, valóban alkalmas, vagy csak belenyúlt az úgynevezett darázsfészekbe, és beleragadtak ujjai a mézbe, amely most vörös, sokkalta lágyabban folyik ki a réseken, hömpölyög és árasztja el a világot. Felkészültél, vagy sem?
Szemeit felnyitva nézhet szembe a valósággal, a csenddel és a feszülő állkapoccsal, amely nem mozdul, visszaszorongatja a további ordítást, amely már nem a fájdalom hangja lenne. Csatadal. Fess csak és fess. Szinte már-már nevetni támad kedve, ahogy az előbbi ridegség helyett most egy mosoly árnyékával az arcán tisztogatja tovább. Kierőszakolta a réseken a valóságot, nem csak a mézet és most úgy kezeli, mint valami új játékot, amelyet meg kell tisztítani. Csatadalt akar, fanfárokat és mégis, ahogy elhúzza a kezét homlokától, úgy mozdul a nyaka, lusta félkört ír re, melybe aprókat roppannak az inak, ízületek, kényelmes zsibbadás apró ábrándját keltve zsigereiben, amelyek még mindig csak arra várnak, hogy szabadulhasson az ujjak béklyójából. Valóban tudta-e, ez a kérdés újra és újra felbukkant benne, mégis némán követi a mozdulatait, nem érez késztetést, hogy bármivel is közbevágjon. Ilyenkor valóban kevesebb, nincs társalgás, nincs semmi más, csak a szobor és annak aranytalapzata. Probléma? Közel sem érzi annak, állt eleget némán és figyelve, miközben vagy előkészült a terep, vagy megoldásra került bármi is. Állt eleget, mert repedt már fel ajka a felesleges beszédért, és korábban, siheder évek alatt. Sok minden és hosszú, üvegszilánkkal beszórt út vezetett oda, ahol most áll, aki előtt. Lágy hangja cirógatja a fülét, azonban, csukott ajtókat talál csak. Nem, közel sem az a megoldás, hogy mint valami sérült állattal, gyerekkel beszél, vagy ha nem is tudatos, ez most nem jött be. Semmi sem változik, talán csak türelmetlensége, ahogy ujjai rándulnak – kész vagy már?
- Akartam valakit kapni, és más lett belőle. Efelett nem hunyhatok szemet, hogy ma este nem csak rólam szakadt le a lepel – tényként közli, se mosolya, se vigyorai egyike sem köszön vissza rá. Már meg sem rezdül, ha a sebhez ér, de ugyanúgy érzi. Lüktető, tompuló, majd aztán eszeveszetten maró pont az. Egy kapu. Ott a pokol kapuja, kedves Alfred, jó hogy nem dugod bele az ujjad, megnézni, mennyire forró is a kénköves felleg. A vérzés nem mostanság fog alábbhagyni, így ha talán nem simogatná, előrébb lenne, de megáll, bámul és valahol máshol jár. Rendes esetben a maszk kitöltené a csendet, megoldást húzna elő, ő pedig csak veszít egy árnyalatot arcából, de íriszei ugyanolyan vadul csillognak. Addig fog, ameddig örökre le nem csukódik.
- Ez a nézőpont. Sosem voltam szelíd, csak megtanultam, hogyan kell – mert valójában már rég eltörött és elborult, ha akkor és ott nem találnak rá és teszik rendbe azt, amelytől működni képes. Nem hihető rá a szociopata, azok érdektelenek, ő viszont érdeklődő és heves, csak nem mindegy mi és ki iránt. Biztosan tudja, hogy miket gondol, azok a mocskok odakint bizonyára most mindent látnak. Lássák csak, nem fontos. Az a fontos, amit tesz. Gyerünk, fess csak, fess. A falon még van hely. Annyit emlegeti az árulást, hogy talán az a félelme is lehetne, mert csak kimondva szűnik meg. Ennyire értékes lenne, hogy hallani sem akar róla? Lepillant kezére, amely még mindig cseppeket ont magából, ujjait hajlítja be. Válaszokat kap közben, de végig figyel, hiába máshol jár tekintete. Végül hátára szegezi azt.
- Ahogy akarod. Mindegy mit ejtek ki a számon – a papíron ott van minden, nevesítve, szavakkal, amiket ki is mondd. Nagyon ízlelgeti a szót, ízlelgesse is. Újabb hosszas pislantás, mély levegő és várakozás. A mai napba ennyi fért bele, ő pedig szinte érzi, ahogy a láthatatlan vaspántok csusszannak le kezeiről. Lassan lépked hátrafelé, mintha nem merne elfordulni felőle.
- Várni fogom – talán az apró megjegyzésben bújó apró él rejtve marad. Talán csak kósza képzelet, hogy ez hangzott eddig a legmohóbb, legtürelmetlenebb, mégis szinte megnyugtató szavaknak. Elfordul, az ajtó fejé indul, sebesült kezét szorítja magához, vöröslő foltot hagyva mindenütt. Nemes egyszerűséggel löki félre az útjában állót, aki talán csak azt teszi, amit tennie kell, könnyed mozdulat, állatias ösztön, ahogy a falnak csapódik és mire szitkait szórhatná, a másik már el is tűnt. Elveszik az éjszakában, mert ha nem akarja, nem találja meg senki sem. És isten tudja, vagy ördög, hogy mit fest most arra a képre, amely tökéletesen jellemzi a pillanatokat. A színjátékot, a leleplezést és végül felemelkedést.
Ma éjjel még a csillagok is elbújnak előle, mert elszabadult és féket kell találnia. Gyorsan.
A bukás nem opció.