[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726557#post726557][b]Fellegi L. Milán - 2018.06.25. 21:20[/b][/url]

Titkon remélte, hogy kap még egy csókot, egy olyan rendeset és voilá, meg is kapja. Amennyire enervált és mozdulatlan alapjáraton, annyira nem érződik ez a csókján – az összes porcikáiban maradt energiát beleteszi, egy kicsit még közelebb préseli magát Andrishoz. Ő pedig érezheti, hogy van azért még itt egy kevés energia, csak okosan kell felhasználni, ő pedig még tartogat egy keveset. Sőt, ami azt illeti, a legtitkosabb tartalékaiban talán (biztosan) van még bőven villanyoltás utánra is. Bármilyen is legyen az egyetem, bárhány órát töltsön a laborban, amennyi alatt a szaglása eltompul, az agya kikapcsol és a keze már remeg, az tuti hogy rá marad energiája. Olyan ez, mint a desszertgyomor. Neki van valahol egy rejtett Andris-energiaraktára.
Egy kicsit még bosszantja Andrist, bezárja az ölelésébe, hogy ne tudjon felkelni. Gonoszul vigyorog rá, aztán újra kiterül az ágyon, amíg az Eridonos megközelíti az íróasztalát. Egy ideig a hátát nézi, de aztán ráérősen a plafont kezdi el bámulni, üres tekintettel. Azért tényleg bírni most aludni úgy három napig.
Azért egy idő után már kezd gyanús lenni neki, hogy Andrisnak meglepően sokáig tart a dolog. Fel is néz, és akkor rakja össze, hogy van egy kis bibi, mikor meglátja a kezében a papírokat.
- Bakker – sziszegi alig hallhatóan, már azelőtt rájön a dologra, mielőtt még Andris visszafordulna felé a kérdésével együtt. Most meg mi a szart csináljon? Nem akart róla beszélni neki, amíg ennyire kezdeti állapotban van a dolog. Egyrészt nem akarja hiú reményekkel áltatni, lehet, hogy soha nem is lesz belőle semmi. Másrészt pedig fél is kicsit attól, hogy megpróbálja majd lebeszélni róla. Most már mondjuk mindegy...
Nagyot nyel, felül az ágyon. Kicsit ráncolja a szemöldökét, úgy válaszol.
- Nem is hallhattál... – kezd bele, majd megvonja kicsit a vállát, végül halkan folytatja – Mert ezt most fejlesztem. – És akkor most reménykedünk, hogy Andris nem akad ki nagyon. Lehet, mégsem ártott volna még egy csókot lopnia, mielőtt lenyomja a torkán a jegyzeteit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726559#post726559][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 21:23[/b][/url]

Nem enged. Nem engeeed.
- SEGÍTSÉÉÉÉG, elkaptaak - sápítozom, aztán, mintha csak rájönnék, mi történik, “vadul morogni kezdek”. Persze ez nem az a fajta önkéntelen morgás, amit alkalmasint tényleg bemutatok, ami tényleg elég furán állatias - ez csak játék, játszásiból vérengző vadállattá változom, és elkezdem “felfalni”, mégpedig úgy, hogy beleharapok a fülébe.
- Ha nem engedsz, megeszlek - állítom ultimátum elé, majd végszóra egy halkat kordul is a gyomrom (már úgy értem, hozzám mérve halkan), mire felnevetek. - Na, engedj, aztán hozok valamit enni is. Anyud hagyott?
De pár pillanat múlva már a konzolok felé tartok, fiók, hoppá, valami írás. Gyanús ez nekem. Hát, persze nem kéne annak lenni, Milán bájitaltant tanul az egyetemen, végül is azért elég nagy esély van rá, hogy kósza bájitalreceptek húzódnak meg itt-ott a fiókjai mélyén, de ez, ez a likantróp-téma azért meglepett valamelyest.
- Most fejleszted? - pillantok fel rá homlokráncolva. - De már van farkasölőfű, miért kéne még egy? - Tényleg nem nagyon értem a dolgot, meg is vakarom a tarkómat, ahogy így gondolkozóba esek. Hát tényleg, miért is kéne egy másik, ha már egyszer van egy recept? - Óóó… azért, mert van, aki allergiás rá, igaz? Hallottam már ilyenről, hogy van akinek nem tudja befogadni a szervezete. - Bár, azért ez elég ritka eset, ha jól tudom. Mást viszont egyelőre nem tudok kitalálni; de hát nem is én vagyok a bájitalguru hanem ő, mondja meg ő, ugyebár, hogy akkor mi is ez az egész pontosan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726561#post726561][b]Fellegi L. Milán - 2018.06.25. 21:24[/b][/url]

Imádja, amikor Andris farkasosan morog, de tényleg. Ez annyira egyedi vonása, annyira saját, annyira ő, hogy az valami döbbenet. Azért egy kicsit felkiált elégedetlenül, amikor a fülét elkapják, persze nyilván sokkal drámaibban, mint amennyire ténylegesen fájt a dolog. Andris persze rögtön a kaja léte vagy nem léte felől érdeklődik, classic Andris. Nevet egy aprót, aztán bólogatni kezd - elég idiótán néz ki, mert még mindig az ágyon fekszik, belebólogat a matracba.
- Aha, van carbonara lent a hűtőben, bár csinált már jobbat is - mondja, egészen úgy, mintha bármi jogalapja lenne az anyja főztjét fikázni. Mármint most komolyan, mit tud Milán? Valahol a rántotta, a virsli, a főtt tészta és a zacskósleves után megáll a tudománya.
Tényleg, őszintén csábító a gondolat, hogy elüsse valami kamuval a dolgot. Nem lenne nehéz, Andris tényleg borzasztóan naiv és egyáltalán nem rakja össze a képet. Igen, pont most kellene elkezdenie bólogatni, hogy az allergiásoknak csinál farkasölőt. Ja, hogyne. Az a baj, hogy valószínűleg pár héten belül hasonlóan brilliánsan lebukna ezzel is, akkor pedig aztán megnézhetné magát, meg a kapcsolatukat. Na jó, nagy levegő, legyünk inkább őszinték. Csak nem fog bántani, igaz Milán? Elvégre érte teszed. Megrázza a fejét, lesüti a szemét.
- Ez nem egészen olyan lesz, mint a farkasölő - mondja csendesen, aztán még hozzáteszi most már kicsit bátrabban - Ez jobb lesz Andris, sokkal jobb! Talán a végén át sem kell változnod majd, vagy alig fogod érezni, ki tudja… De sok munka lesz vele - köszörüli meg a torkát, áttérve kicsit a lelkesedésből a realitás talajára. Mióta részletesebben foglalkozik ezzel, látja már azért, hogy nem annyira egyszerű ezeket a dolgokat kivitelezni, mint ahogyan az fejben tűnik (pedig hát, úgysem piskóta).
Bátortalanul nézi a másikat, figyeli a reakcióját. Most azért egy kicsit izgul, nem éppen így képzelte a “nagy vallomást”.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726563#post726563][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 21:26[/b][/url]

- Carbonara! - Csillan fel a szemem, ahogy hátrapillantok. - Anyud szuper carbonarat csinál. Anyud… minden kaját szuperül csinál. - Folytatom, de már nem sokáig csevegek így.
Olyan zavartnak tűnik kicsit, mikor megkérdezem, hogy most akkor ez tényleg az allergiásoknak van-e, nem tudom. Lehet, csak a szemem káprázik. Éppen leraknám már a cetlit, várom, hogy Milán helyeseljen eközben de… legnagyobb meglepetésemre nem teszi. Mármint, azt mondja, hogy “ez nem egészen olyan”, szóval ismét hátrafordulok.
Összeszalad a szemöldököm. Ahogy kezdem felfogni, mit is tervez, tétován a kezemben lévő jegyzetlapra nézek, aztán vissza fel, Milánra.
- Te ki akarod szedni belőlem a farkast? - kérdezem értetlenül. Na persze, nem mintha problémám lenne azzal, hogyha nem tudnék többet átváltozni. Furcsa lenne, mert kiskorom óta ez van, de senki sem örül annak, hogy likantróp. Nem, nem is azzal van a baj, hogy… így jót akar nekem, csak… Sóhajtok. Ez is, úgy… hasonlít anyára, a kezdetekben. “Van rá ellenszer? Nincs? MIKOR LESZ?!”, ezt kérdezgette a gyógyítóktól. A hideg ráz tőle.
- Mármint… nem rosszból kérdem. Csak… - megint sóhaj - ...Milán, tudod, hogy ez lehetetlen. Nagyon-nagyon sokan próbálták már. Nem kéne ebbe ölnöd a szabadidődet. - Pillantok rá komolyan. - Esküszöm, nincs vele baj. Elfogadtam már nagyon rég. Ahogy mindenki mindig is el fogja fogadni egyszer, és megtanulja majd kezelni. Felesleges… ebben így… reménykedned szerintem.
Még egy pillantást azért vetek a papírosra. Csupa, számomra értelmetlen dolog, áthúzkodva, nyilazva ide-oda. Tényleg sokat melózhatott vele, és abban is biztos vagyok, hogy ez nem az egyetlen jegyzetlap, amit ebben a témában készített.
- Tényleg… kedves tőled. De ne pazarold erre az idődet. - Egy kis mosolyt is megejtek, hogy ne tűnjek olyan zordnak, aztán le is teszem a recepttervet, vissza a fiókba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726564#post726564][b]Fellegi L. Milán - 2018.06.25. 21:27[/b][/url]

- Igen, szerintem is - bólogat, próbálja menteni a menthetőt az előbbi beszólása nyomán, mert kicsit azért bénán érzi magát a megjegyzése miatt.
Aztán a téma gyorsan egy sokkal kellemetlenebb irányba terelődik a kajáról - ami persze nem nehéz, az étel egy elég hálás téma, főleg ami Andrist illeti - Milán pedig nagyon kelletlenül vallja be az igazságot. Szinte pillanatról pillanatra, vonásról vonásra látja, ahogyan Andris arca megváltozik, amikor leesik neki, hogy mivel is próbálkozik valójában. Szinte már-már vádlóan szegezi neki a kérdését, hogy Milán mit is akar eltávolítani belőle pontosan, habár nem tűnik felindultnak. Milán azért ettől függetlenül - a biztonság kedvéért - jól kétségbeesik.
- Sokan próbálták, de senkinek nem volt olyan motivációja, mint nekem! - mondja elég egyértelműen Andrisra célozva, a szemében tőle meglehetősen idegen érzelmesség lelhető fel.
- A szabadidőmet… - horkan fel cinikusan, Andris meglehetősen elbagatellizálja a dolgot. Egyrészt nem _csak a szabadidejéről van szó, az elmúlt hetekben nagyjából napi 10 órákat foglalkozott a dologgal. Másrészt pedig Andris még mindig nem fogja fel, hogy a szabadideje mennyire nem érték minden máshoz képest, amiről itt most szó van. Kis túlzással az élete összes “szabadidejét” odaadná, ha azzal meg tudná szabadítani az összes kíntól, amit végig kell rajta néznie.
- Nem pazarlom. Bízhatnál egy kicsit jobban is bennem - őszintén nem tudja eldönteni, mi sérti meg jobban (pedig nincs is meglepődve Andris reakcióján), az hogy ennyire lekicsinyli a képességeit, vagy az hogy helyette akarja eldönteni, érdemes-e ezzel foglalkoznia vagy sem. Szívesen odavágná neki, hogy sebaj, mert a bájital el fog készülni, ha neki nem kell, akkor majd megmenti vele a maradék rengeteg másik vérfarkast, de lássuk be: már a gondolattól is fordul egyet a gyomra és rosszul van, hacsak eszébe jut, hogy pont Andrison ne tudjon segíteni. Úgy aztán tényleg semmi értelme az egésznek.
- Szerencsére ezt nem te döntöd el - mondja végül kicsit duzzogva, lejjebb csúszva a párnáján. Így akarjon jót az ember.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726568#post726568][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 21:29[/b][/url]

Annyira motiváltnak tűnik, és én nagyon elszomorodom, ahogy látom ezt a motivációt. Felszusszanok, ahogy elindulok felé, és leülök az ágyra.
- Az a baj, kicsim, hogy sajnos de. - Mondom, de tényleg szomorkásabb a hangom, mert tudom, hogy most biztos le fogom törni, és rosszul fog esni neki, amit mondok. - Hallottam ilyet is sajnos, hogy… ilyen bűbájfeltalálók vagy mik voltak az egyik srácnak a szülei, aki likantróp, és az egész életüket ennek szentelték, hogy kitaláljanak valami ellenszert. És hát… tudod. - Fejezem be picit halkabban, rárakva a kezem a térdére. - Szóval… tudod, ez, hogy… ezért nem akarom, hogy hamisan reménykedj, vagy valami.
De persze, rögtön tovább is haladunk. A szabadidős megjegyzését, nehezen bár, de hagyom elsiklani a fülem mellett, mert ha valamit, azt már megtanultam, hogy mindig olyankor vannak a nagy vitáink, ha elkezdek heveskedni az ő heveskedő megjegyzéseire. Akkor aztán mindig robban, szóval most megpróbálom ezt elkerülni. Tudatosan. Aztán hátha.
- De… Milán, nem az, hogy nem bízom benned, vagy a tudásodban. - Mondom kicsit én is felkapva a vizet. De csak nyugi. Nyugi, Andris. - Okos vagy, és tök nagy dolgokra vagy képes szerintem. Nagyon sokra fogod vinni, sokkal többre, mint mondjuk én. De… ez lehetetlen vállalkozás, tudod jól. Eddig sem sikerült… senkinek.
Igazából, tudvalevő oka van annak, hogy miért reagál így egy-egy vérfarkas, ha a legendás ellenszert említik. Nos, azért, mert… jaj, annyira hosszú idő egy ilyet elfogadni. Iszonyat hosszú. Tényleg. És ha valaki belengeti, hogy lehet, hogy vége lesz - ha elhinném, és utána mégsem… Szóval, ezt azért senki sem kívánhatja.
- “Szerencsére ezt nem te döntöd el” - figurázom ki játékosan, karba fonva kezeimet a mellkasom előtt, mint egy óvodás. - Nem rosszból mondom ám. Csak… lehetetlen vállalkozás. - Kis szünet. - Én is sokat gondolkodtam már, miért van… néhány azt mondják, valami égi büntetés. Ki tudja… Mindegy, a lényeg, hogy… nem lehet megváltoztatni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726569#post726569][b]Fellegi L. Milán - 2018.06.25. 21:30[/b][/url]

Ha őszinték akarunk lenni, Milán nem érti a dolgot, és mint minden olyan amit nem ért, ez is meglehetősen böki a csőrét. Úgy érzi, hogy pont Andrisnak kellene motiváltabbnak lennie ebben a kérdésben, hogy neki aztán igazán lelkesnek és reménykedőnek kellene lennie, arról pedig - egyértelműen - fogalma sincs a Levitás fejének, hogy mennyi munka és idő kellhetett ahhoz, hogy Andris ezt a hozzáállást kialakítsa. Ő az ilyesmit nem érti. A bűbájfeltaláló szülők történeténél azért érzi, hogy némileg sikerült ügyesen ellenérvelnie Andrisnak, így aztán ahelyett hogy ezt belátná, megvonja a vállát sötét tekintettel. Hihetetlen, hogy egy ennyire okos és éppen egy világot megrengető bájital feltalálásán ügyködő elvileg felnőtt, ilyen mértékben csak egy óvodás érzelmi eszköztárával tudjon operálni, mégis így van.
Egyébként Andris azért egy dologban nagyon téved. Az, hogy eddig senkinek sem sikerült, még véletlenül sem jelenti azt, hogy továbbra sem fog. Elvégre minden nagy találmányt fel kellett egyszer találnia valakinek, aki előtt még _senkinek sem sikerült, nem igaz? Ezt meg is mondja neki, mármint azt, hogy ez még nem indok arra, hogy lehetetlen legyen feltalálni. Mindent el kell kezdeni valahol.
Óvodás viselkedése végül el is nyeri méltó büntetését, mert Andristól pontosan azt kapja, amit ilyen esetben az ember megérdemel egyébként - kigúnyolja. Az utánzásra végre megenyhül kicsit az arckifejezése, és halvány, szkeptikus tekintettel megspékelt “nem akarom még beadni a derekam, de nem megy” fejjel ül végül ki egy mosoly az arcára. Kezdi végre felismerni kicsit önnön gyerekességét, meg hát egyébként, Andris humorizálásának elég nehezen tud ellenállni. Szinte rá van írva a fejére, hogy mennyire meg akarja csókolni, de Andris még folytatja, úgyhogy inkább végighallgatja. Mondjuk lehet, hogy ez némileg hiba volt, mert már megint idegesítő dolgokat mond. Szusszan egyet.
- És mégis - kezd bele, közben egyik karját Andris vállára pakolja - mi a szarért - folytatja, a másik vállára ráteszi a másik kezét is - büntetne téged az ég? - érdeklődik immár teljesen átkarolva Andrist (akinek még mindig össze vannak fonva a karjai maga előtt, így ez némileg egy idióta pozitúra most), fejét picit oldalra döntve, de komoly, érdeklődő tekintettel.
Aztán eszébe jut egy újabb dolog és bele is kezd, előtte még azért nyelve egy nagyot.
- Figyelj, van egy ajánlatom. Mi lenne, ha megegyeznénk? Kompromisszum, hmmm? - veti fel, Andris arcát fürkészve, várva a reakciót.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726581#post726581][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.25. 22:00[/b][/url]

Nagyon lelkes, és én hálás vagyok ezért a lelkesedésért - csak aggódom. Annyira aggódom. Hogy erre fogja áldozni az egész életét, miattam, akinek már nincs problémája vele - meg persze a másik ezer farkas miatt is, akinek még van. Én értem... értem ezt a nemes célt, meg minden, csak... Nem mehet rá az élete, és nem cipelheti helyettem a terhét ennek az egésznek, márpedig ő most ezt tervezi véghez vinni. Bele se merek gondolni, mennyi időt tölthetett ezzel, magával a tudattal, hogy segíteni kell Andrison. Hiába próbálom mutatni, hogy nincs bajom az átváltozással, ha ő egyszer már látott a legrosszabb passzomban is.
- Igazad van... - ismerem el, mert levitás lelke, tudom, másra sem vágyik. - De nem szeretném, ha ezzel foglalkoznál folyamatosan. Nem tesz jót... nekünk sem, szerintem. Feleslegesen stresszeled magad és aggódsz miatta, csak... cipeled magadon, és én azt nem akarom. Nem akarom, hogy arról szóljanak a hétköznapjaid, hogy vérfarkasok. Szóljanak rólam inkább. - Fejezem be sután, megvonogatva a vállamat. Talán még a szememet is lesütöm.
Aztán tovább halad a beszélgetés. Általában megpróbálok nagyon türelmes és semleges, vagy kedves maradni, ha ez a téma feljön köztünk - ritkán jön fel, és csak vele, mert a legtöbb barátom és ismerősöm egyáltalán nem is tud erről a dologról, vagy ha igen, nem nagyon feszegeti. Nehéz megszoknom tehát ezt a témát, mert még nem nagyon bolygattam senkivel túlságosan.
Már átkarol, mikor befejezi a mondatot, én meg nem nézek fel rá, most nem vagyok így hajlandó. Valljuk be, hogy ez a kérdés nem esett jól - a válasz túl őszinte lenne és túlságosan... mélyről jövő, ezért inkább csak megrázom a lehajtott fejem.
- Hagyjuk ezt, Milán. - Fűzöm hozzá halkan, aztán nyelek is egyet. Tényleg nem volt ez jó most.
Szerencsére felajánl valamit, egy kompromisszumot - így hagyjuk el a beszélgetés eddigi talaját, reményeim szerint, mert az, amerre most tartott, az nagyon nem volt jó irány. Kicsit megpróbálom felrázni magam a hirtelen jött mély érzésekből, sóhajtok egyet, aztán felnézek rá, rendezve a vonásaimat, hogy egyáltalán ne tűnjek feldúltnak.
- Mégis milyen kompromisszumra gondolsz, felhőfiú? - kérdezem próbálva játékosan elütni az előbbi szituációt, de én is érzem magamon, hogy nem vagyok olyan meggyőző, mint amilyen meggyőző tudok lenni, mikor ösztönösen viccelődök, úgyhogy... erről megpróbálom elterelni a figyelmét, és átkarolom a derekát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726655#post726655][b]Allan Colton Fisher - 2018.06.26. 19:50[/b][/url]

Más, ahogy így áll mellettem. Louis. Kimondani ezt a szót magamban most teljesen más és mégis nagyon hasonló ahhoz, amilyen öt éve volt. Louis. Én adtam neki ezt a nevet. Bonyolult a vezetékneve, nem tudtam azon hívni, úgyhogy egyszerűsítettem erre. Adtam neki egy nevet, félelmetes, mi? Mintha olyan sok hatalmam lenne, hogy arról döntsek, hogyan fogják hívni őt. Mintha megváltoztathatnék bármit.
Adtam már másnak is nevet korábban - pontosabban ő adta magának, Orion, ez volt. Éppen a zsaruk elől menekült, mikor találkoztam vele, én meg a hátsó kertben cigiztem Angliában. A sövényen keresztül kezdtünk el beszélgetni.
Furcsák ezek a névadások. Nekik kettejüknek nagyon... más helyük van. Más szerepük, mint a legtöbbeknek. Egyikük, Orion itt hagyott. A másikukat én hagytam ott, és nézd meg - egyszer csak itt találom magam mellette Budapest utcáin, mert véletlenül ideköltözött, ide, a kényszerhelyre. Orionra is úgy találtam rá újra, hogy konkrétan melléjük költöztünk. K***a egy játékot űz velem az életem.
Kiránt a gondolkodásból a füst, mely végigsiklik a tüdőmig, ott lustán keveregni kezd, aztán ismét távozik belőlem, bennem hagyva az összes káros narkotikumot és szert, ami benne található. Ettől érzem magam ilyen jól. Szinte érzem, hogy megnyúlnak a pupilláim, és máshogy szűrik a fényt, sokkal fényesebb ez a szakasz így. Az utcai lámpák kis napokként, vagy inkább holdakként ragyognak fölöttünk, érdekes árnyékot vetve mindkettőnk idősebb és tépázottabb arcára.
Látom a mosolyát, figyelem, ahogy arcizmai megmozdulnak. Emlékszem, milyen érzés volt a borostája az arcbőrömön, hogy mindig libabőrös lettem, ahányszor megtörtént a két felület találkozása. Biztosan örül neki, hogy ide hoztam, de nem tudom, akkor is örülni fog-e, ha belép, és meglátja a falakat. Annyira más ez, mint egy átlagos lakás. Teljes káosz uralkodik odabent, csakúgy, mint körülöttem mindig.
- Akarod látni, mi? - kérdezem kissé talán provokatívan ám már vontatottabb beszédhangon. Nem tompultam be egyébként, csak ilyenkor sokszor lassabban beszélek, mint szoktam. Azt mondják, hogy jól áll. Karcosabb lesz tőle a hangom. - Nem szép látvány az, Louis. - Csóválom meg lassan a fejem.
Már látom közeledni a társasház kapuját. Még meg kell tennünk egy kis távot, de már belátható távolságon belül van. Elmehetnék mellette, és sosem tudná meg, melyik lakás volt az. Akkor csalódott lennék. Azt hiszem, csalódott lennék egy kicsit.
- Gyere - mondom halkan, hirtelen lefékezve a kapu előtt, mikor már odaértünk. A kulcsaimmal babrálok, aztán már bent is vagyunk a lépcsőházban; én megyek elöl, néha hátratekintek, szinte ellenőrzive, hogy biztos itt van-e még, nem tűnt-e el, mint a kámfor, megmutatva, hogy egészen eddig csak a képzeletem játszott velem.
A kis előszobába belépve azzal sem fáradok, hogy lerúgjam a cipőmet, egyből a "nappaliba" megyek, amely kissé át lett alakítva az ízlésem szerint. A falak mind le vannak festve, hol graffitik, hol androgün alakok körvonalazódnak, néhol fekete háttérrel, fehérrel rajzolva. Koszos a padló. Mintha lakatlan lenne a hely, csak egy matrac van a tér közepén, a fal mentén ecsetek, egy-két kiszögelt vászon körül fekve, néhányuk félbetörve. Az egyetlen feltűnően színesebb kép érdekes módon - egy elmosódott önarckép.
- Ezek nem túl jók - bökök a képekre, aztán megállva a szoba közepén rágyújtok. Úgyis körül fog nézni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726677#post726677][b]Liam Laoiseach - 2018.06.26. 22:03[/b][/url]

Emlékek vágyódásával figyeli az arcom rezdüléseit. Ahogy én teszem az övével. Csüngök minden mozdulatán, mint aki fél, hogy nem lesz több alkalma látni ezt az arcot. De lennie kell. Már nem fog tovább menekülni, már annak vége, és én sem fogom elriasztani. Ezt nem fogom elszúrni. Istenem, hadd, hogy ne szúrjam el.
- Akarom - felelem egyszerűen, csöndesen. A hangnemére csak mosolygok, ami talán idegölő, de mást nem tudnék most reagálni rá. Rég megtanultam, mit jelent ez a hangnem. Olykor nem kezelem jól, olykor hasonló hangnemben felelek rá, ami most biztosan nem végződne jól. Úgy tűnik, a Cole-szótáram még mindig nincs elévülve, csupán kissé poros és moly-rágta.
- Cole... Mikor számított ez bármit is? - kérdezem költőire véve a formát. Mert nyilván soha. Nem a szép látvány iránti vágy hozott minket össze, pláné nem az tartott meg mellette.
Egyébként látni azt a helyet, ahol alkot, ahol él, túl van a szép fogalmán. Nem lehet beszögezni ilyen sematikus ládákba.
Váratlanul meg is érkezünk, s mintha álomból ébrednék, úgy nézek fel az épületre. Soha nem szúrtam volna ki a többi közül. Követem a lépcsőházba, szorosan mögötte haladok, s közben iszom be a látványt, mint az imént az ő vonásait.
Beérünk, ő meg megy is befele, úgyhogy én sem kezdek el a cipőmmel babrálni. Majd szól, ha mégis kéne.
Mindenhol arcok. Elmosódott ködön át mintha mind engem figyelnének. Az idegent a szentélyben. Ők tisztán látnak, a köd csupán előlem takar. Ujjaim hegyét óvatosan végighúzom a falon, követem ecsetének vonásait. A megjegyzésére csak egy pillantásra méltatom. Persze, hogy meg kellett jegyeznie.
Hogy is mondhatná, hogy ezek jók? A falra mázolta lelkének sajgásait és örömeit; soha nem mondaná, hogy ezek jók. Pedig azok. Annál is többek.
Végre megjelenik a széles, louis-mosoly a képemen, ahogy lassan forogni kezdek, hogy mindent gyors egymásutánban be tudjak venni, de aztán hamar rájövök, hogy ez annyira nem jó ötlet, s kicsit szédelegve állok meg előtte a szoba közepén.
- Köszönöm - szólok halkan, egészen közel állva előtte, beburkolózva a cigijének füstjébe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726729#post726729][b]Allan Colton Fisher - 2018.06.26. 23:44[/b][/url]

Úgy... meglepődöm. Ahogy megszólal - arcán enyhe mosollyal - megint azt érzem, hogy Louis képes értően szólni, nem csak beszélni hozzám, hanem felelni valamit. Igazán nem találkoztam még olyannal, aki képes erre, Emilyn kívül - ő egyedül ért még hozzám, tudja, mikor kell megsimogatnia a hátamat vagy beszélni valami kis hülyeségről, mindig pontosan érti, hogy működöm... Louis talán nem érti. Ő csak találgat. Precízen és talán... lehengerlő eleganciával.
Mikor kimondja a nevemet, az hirtelen megüt, az ő hangján hallani az ő szájából. Valahogy mindig ilyen hatással van rám, mikor tőle hallom - kicsit szelídebbnek érzem magam tőle. Hangyányit. Halvány, szinte láthatatlan mosolykezdemény kúszik a szám szélére.
- Soha - mondom halkan, és kinyitom előtte az ajtót.
Ahogy körülnéz, én csendesen figyelem őt, beburkolózva a füstömbe. Kintről besüt a hold, és a lábammal felnyomott állólámpa a szoba sarkában kissé hideg félhomályt enged meg, mégis pontosan kivehetőek a festmények, az alakok és az alaktalan fújások a falon. Furcsán érzem magam, ahogy Louis árnyékot vet a falakra - közelebb lép az Egyikükhöz. Név szerint meg tudnám Őt nevezni, de most nem teszem - valahogy nem megy így, mások előtt. Sosem beszélek róluk, egyszerűen mintha... nem engednék, hogy felfedjem őket. Mint ahogy azt sem, hogy valaki megérintse őket - Louis ujjai most mégis finoman végigsiklanak Egyikük kontúrján, óvatosan, körültekintéssel érintve az arcot, nem durván tapicskolva; szinte látom megelevenedni Őt, tudom, hogy mit mondana rá, ha meg tudna szólalni. Félmosoly költözik a szám szegletébe. Kedveli Louist.
Rám pillant, mikor kifejezem nemtetszésemet - az önarcképem felé bökök az állammal, jelezve, hogy mire értettem pontosan. Az, na az nem tetszik. Nem csak maga a kép, az egész valahogy nem jó. Nem tükrözi a valóságot, még akkor sem, ha kimondottan úgy néz ki, mint a testem.
Louis pedig forogni kezd, erre egy kósza nevetés jut belőlem a felszínre, egy igazán jóízű. Ritkán nevetek így, ez a látvány azonban erre késztet.
Közel áll meg hozzám, én pedig a szemébe nézek, mikor elhagyja száját a bűvös szó: "köszönöm". Elmélyül a pillantásom, ahogy az övét fürkészem.
- Szépen érsz hozzájuk - mondom halkan, egy másodpercre lesütve a szemem, hogy aztán újra felnézhessek rá. - Tetszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726744#post726744][b]Somoskői Lilla - 2018.06.27. 00:42[/b][/url]

Széles, boldog mosoly ül ki az arcomra a kérdésére. Nem, végül is nem mondta. Én pedig nem is igazán tudom mit vártam, elvégre tényleg nem a szavak embere általában, így akár beleegyezésnek vehettem volna a hallgatását eddig is... Dehát én meg ilyen vagyok, szeretek biztosra menni.
- Oh - hagyja el az ajkaimat a meglepett hangocska, jelezve a mögötte lapuló felismerést. Nem szoktak azzal gyanúsítani általában, hogy túl buta lennék (főleg annak tudatában, hogy a balerináktól az emberek általában amúgy sem várnak túl sokat, ami a szellemi képességeket illeti), de Álmos jelenlétében mintha egy kicsit kiürülne az agyam, így most is kicsit hülyén érzem magam. Hát persze, pedig logikus! De azt hiszem a logikánál sokkal fontosabb dolgok kötnek most le, például hogy kába tekintettel merengjek még egy picit azon a tényen, hogy rólam álmodik.
De reggelizni muszáj, úgyhogy hamarosan már az általam kijelölt kis reggeliző helyre tartunk, amit bizony senkinek nem mutattam meg eddig, úgyhogy Álmos igazán megtisztelve érezheti magát - habár erről egy szót sem áll szándékomban elmondani neki. De tény, hogy Ákost soha nem hoztam volna fel ide. Ő nem illett ide, ebbe a nyugalomba, arra a helyre ahol magam lehetek és megnyugodhatok. Ő csak felkavart volna mindent és tönkretette volna nekem ennek a helynek a varázsát. Ennek is, mert sok minden mást is felkavart még, ehhez valahogy különösen értett. De Álmos más, ő illik ide. Ő hozzáad az egész tökéletességéhez, erre már azelőtt gondolok, hogy elkezdene szavalni, de amikor ez megtörténik, valahogy kattan egy nagyot az egész, mint a kulcs a zárban, és az előbbi gondolatom ténylegesen igazolást nyer. Ő érti. Így érzem, még ha nem is tudnám megfogalmazni, pontosan mit is. Olyannyira, hogy még magán a tényen is elfelejtek csodálkozni, hogy verset szaval teljesen magától.
- Tényleg olyan. Ki írta? - kérdezem, mert feltételezem, hogy mugliról van szó. A varázslóirodalommal nagyjából képben vagyok, de sajnos ami a mugli költőket illeti, elég hiányos a tudásom, be kell vallani. De nagyon szép ez a részlet, úgyhogy ezt pótolnom kellene.
Mellé pakolom a sós péksütis zacskót - gyanítom, hogy ezt választaná, elégszer reggeliztünk már együtt hozzá - és a kávéját, közben óvatosan fordítom felé a pillantásom, hogy válaszoljak.
- Általában csak ha rosszkedvű vagyok - mondom finoman megvonva a vállamat, majd elfordítom róla a tekintetem, hogy még kurtán hozzátegyem: - Szóval mostanában nem igazán - lesütöm a szemeim, ezt afféle vallomásnak szánom. Sok minden változott az elmúlt évben, nem csak Álmos miatt, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem volt szerves része a változásnak. Ha ő nincs, valószínűleg soha nem nyílt volna fel a szemem Ákossal kapcsolatban sem, vagy talán már csak túl későn. Boldogabb vagyok, mióta az életem része, mint előtte voltam. Ma reggel pedig olyan boldog, hogy ilyenre az előadások eufóriáját leszámítva nem is igazán emlékszem. Talán pont azért hoztam fel erre a helyre, hogy megmutassam ennek a szép kilátásnak, hogy így is lehet, így is tudok jönni, nem csak szomorúan.
- Jó étvágyat - mondom, miközben kihalászok egy minifánkot a hozzám közelebb eső zacskóból. Szerintem Álmos még sohasem láthatott engem ilyesmit enni, és Isten látja lelkemet, meg is lesz ennek még a böjtje, de most ezt kívánom, úgyhogy ezt fogom enni. Hogy hogyan dolgozom le, az legyen a délután problémája.
Közben sandán oldalra tekintek, mert hirtelen eszembe jut valami. Úgy döntöttem, megviccelem egy kis kósza illúzióval, úgyhogy várom a pillanatot, amikor elkezd enni, a kezében tartott péksütire koncentrálva, hogy az ízét megváltoztatva már-már gusztustalanul édessé változtassam. Alig várom a fintort a fején.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726754#post726754][b]Fellegi L. Milán - 2018.06.27. 10:31[/b][/url]

Az a baj, hogy Andris nem teljesen érti - vagy nem hajlandó elfogadni, ez talán még valószínűbb - hogy Milán mennyire máshogyan működik, mint ő. Nem fogja tudni ezt az egészet csak azért elengedni, mert megkéri rá, az ő agya folyamatosan kattog, jár, mint egy szakadatlanul üzemelő hatalmas óra, ami sosem merül le. A soha meg nem szűnő forgatag közepébe Andris most igenis belecsöppent, ami valóban azt jelenti, hogy a kelleténél még jobban is el tud merülni a vele kapcsolatos dolgokban, a likantrópia pedig ezzel szorosan összefügg, dehát hogyan is ne függene? Nagy nehezen elfogadta már azt is, hogy Andrisnak nehéz erről beszélnie - holott egyáltalán nem érti, mégis kivel beszélné ezt meg, ha nem vele? - de ez még nem jelenti azt, hogy hajlandó belemenni abba az idióta színjátékba, hogy úgy teszünk, mintha nem is létezne az egész. Ez mindkettejüknek egy valós probléma, akár hajlandó erről tudomást venni, akár nem.
Egy pillanatra meglepettség suhan át az arcán, amikor Andris beismeri az igazát, de aztán persze jön az a bizonyos ...de, ő pedig elégedetlenül fintorodik el. Hogy mondhat mégis ilyet? Szerinte itt mégis mi a frász történik?
- Pontosan ez történik, Andris - néz rá szúrósan és nagyon reméli, hogy ebből érteni is fogja, hogy mire gondol. Arra, hogy igenis róla szólnak a hétköznapok, róla szól minden, még a laborban is. Az összes bájitalát neki készíti valójában, készítsen bármit, mert még az egyetemen sem bír rendesen gondolkodni tőle. Hadd ne kelljen hangosan kimondania ahhoz, hogy ez egyértelmű legyen. Már így is a határait feszegeti folyamatosan az érzésekről való beszélgetéssel, mert valahogy Andrisnak ezek a dolgok vagy nem egyértelműek, vagy szereti hallani őket szóban is, fogalma sincs melyik, de remélhetőleg inkább az utóbbi.
- Hagyhatjuk, de örökké nem tudjuk a föld alá ásni, ha sosem vagy hajlandó megbeszélni velem. Tudod jól, hogy soha az életben nem bírtam normálisan beszélni ilyen dolgokról, de rohadtul próbálkozom és nem könnyíted meg a dolgom, banyek - jegyzi meg meglehetősen idegesen, mert valahol már tényleg tragikomédia, hogy kettejük közül pont ő próbál egy lelkizést kierőszakolni, lássuk be. Hol a bátor, exhibicionista Eridonos már megint? Mindenesetre a mondatot úgy kerekíti le, hogy Andrisnak nem muszáj válaszolnia, ha tényleg nagyon nem akar erről beszélni, de ettől függetlenül azért ott lóg a levegőben a - szerinte - nagy igazsága, hogy ebbe a gödörbe újra és újra bele fognak lépni, mert láthatóan az eddigi "tegyünk úgy, mintha minden tökéletes lenne" megoldás különös módon nem vált be. Közelebb hajol hozzá, most már átkarolva, a tarkóját simogatja, miközben felvázolja a javaslatát.
- Nem foglak arra kérni, hogy elhidd, hogy sikerülhet. Cserébe te se kérj arra, hogy elhiggyem az ellenkezőjét és feladjam. Nem kell róla beszélnünk, amit csinálok az a laborban marad, felőlem tehetünk úgy, mintha valami teljesen máson dolgoznék, de kérlek ne kényszeríts arra, hogy befejezzem - ...mert úgysem fogok engedelmeskedni teszi még hozzá gondolatban a végét, kérlelő kék tekintetét Andrisra szegezi. Eddig sem tudott soha senki az útjába állni annak, ha őt érdekelte valami, főleg ha egy bájital, de ha még Andrissal kapcsolatos is a dolog... Annyira reménytelen ez a vita, hogy azt talán egyikőjük sem érti.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726826#post726826][b]Liam Laoiseach - 2018.06.27. 21:48[/b][/url]

Jó döntés nyitva hagyni a lehetőségeket. Nekem sem ártana kicsit nyitottabbnak lennem. Biztos könnyebb úgy az élet. Vagy legalábbis érdekesebb, ha nem is könnyebb. De lehet, hogy igazából nem akarok érdekesebb életet. Nyugodtabb, igen, az kéne. Békésebb. Boldogabb. Ilyen elcsépelt hülyeségek.
- Én azért itt leszek, a biztonság kedvéért, hogyha túl elvinne a lendület a másik irányba, jó? - Ígéretemmel nem mondok semmi újat, hisz már voltunk itt. De tudom, hogy néha fontos elismételni, mert az ember hajlamos elfelejteni, hogy nincs egyedül, hogy számíthat másokra.
Az elképzelt jeleneten felnevetek. Beletúrok a hajamba, ujjaimmal próbálom felcuppantani az izzadt tincseket a fejemről.  
- Különös kis házasság lesz az - megcsóválom a fejem, még mindig szélesen vigyorogva. Ez körülbelül az első alkalom, hogy valaki engem közvetlen kapcsolatba hozott az esküvő fogalmával - furcsa is hallani. Az apácák otthon nem számítanak, ők mindig össze akartak boronálni különböző lányokkal, ahogy elég idős lettem hozzá. Aztán egy bizonyos bejelentés után kicsit lelombozódott a lelkesedésük, de olykor azért felvetik most is, ha hazaírok, hogy na, találtam már valakit? Hány módon lehet még vajon leírni, hogy nem? Nem megy az úgy, hiába akarják ők.
- Ne félj, én majd vállallak - felelem tettetett komolysággal, de hamar újra felbukkan a vigyor az arcomon. - Nem terveztem ilyesmit, de az ellenkezőjét sem. Ahogy esik, hm?
Inkább csak a kölykökkel vagyok szigorú, meg persze ügyvédként, de Marci már hamarabb barát, mint diák. Neki nincs szüksége szigorra. Arra van szüksége, hogy itt legyek, hogy kirángassam a fejéből s jól érezhesse magát.
Gyakorlatilag ugyanarra, mint nekem. Win-win.
- Saláta? Egy kis focacciával mellé, azt jól csinálják itt, a sör mellé is csúszik. - Intek is a pincérnek, hogy rendelnénk, ha ráér. Mosolyogva hozzánk sétál, ismerősként üdvözöl, ami megint arra késztet, hogy a hajammal babráljak. Miért is nem szárítottam meg a fejem futás után?
Leadom neki a rendelést, én maradok a saját ajánlatomnál, mert megkívántam, aztán mellé kikérem a szüretlenemet is, s kérdőn várom, hogy Marcell is kérje az első kört magának.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726867#post726867][b]Liam Laoiseach - 2018.06.28. 19:38[/b][/url]

Nem tudom, mégis mire számítottam. Talán arra, hogy könnyű lesz ez. Hogy bejövök s rögtön ott lesz az első polcon a Tökéletes Ajándék. Hogy egyértelmű lesz, mi micsoda, mi a jó, mi a luxus, mi az, amire szüksége lehet, de esetleg nem engedheti meg magának.
Ehhez képest már negyed órája sétálgatok a polcok között s olvasgatom a cimkéket. Minden drága. Hogy élnek meg a festők? Vagy csak az én fejemben élt egy totálisan hibás kép erről az egészről. Az ár mondjuk nem probléma, csak így végképp nem tudom, mit vegyek. Már néhányszor megközelített egy eladó, de eloldalaztam előle. Kicsit röhejesnek érzem magam. Nagyon nem illek ide a nyakkendőmmel és az élére vasalt nadrágommal. Láthatóan hat éves korom óta nem fogtam ecsetet, akkor is többet mázoltam a falat, meg nyomtam a festéket a számba, mint a papírra. Igazából emlékem sincs arról, hogy valaha tettem volna ilyet, csak feltételezem, mert minden gyerek fest. Ugye? Többre mennék, ha lennének emlékeim a gyerekkoromból, de soha nem tudtam előcsalogatni őket. Mintha már indulásból koravén kamaszként jöttem volna a világra.
De most mégis ajándékot fogok venni egy festőnek. Valahogy kitalálom. Például az a szett ecset… az olyan szépen néz ki. Ára is van. Azt írja, hogy… közelebb hajolva kibetűzöm, hogy akvarell. Az most akkor jó, vagy nem?
Kétségbeesetten nézek körbe. Az eladó már rég feladta s inkább egy másik vásárlót zaklat. Megvakarom a tarkómat. Ha behunyt szemmel találomra leölelek néhány dolgot a polcokról, lehet, hogy lesz benne valami értelmes is. Mondjuk nem megyek a gyurmák meg egyéb, gyerekeknek való cuccok közé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726878#post726878][b]Ohridszki-Füst Álmos - 2018.06.28. 22:16[/b][/url]

Lilla

Lilla lassan lopta be magát az álmaiba. Igaz, hogy hirtelen, teljességgel váratlanul és minden bejelentés nélkül csöppent bele először, saját és Álmos akarata ellenére egyaránt. Mai napig nem is tudja, hogyan és miért történt, hogy hirtelen túl vékony lett a határ álom és valóság között, könnyűszerrel átléphető. Ami lassan történt, az az a folyamat volt, amelynek során Lilla úgy lett része az álmainak, hogy ténylegesen már nem volt mégsem részese, hanem csak az ő agya teremtette újra álmaiban. Ez fokozatosan történt, szinte alig vette észre persze, leginkább pedig tagadni igyekezett és elnyomni még akkor is, amikor már végképp tudatában volt annak, hogy ez amolyan kivetülése a legmélyebb, sokáig még önmaga elől is titkolt vágyainak és érzéseinek. Megkönnyebbüléssel tölti el utólag már a gondolat is, hogy minden igyekezete ellenére fény derült a titkára és most tulajdonképpen holmi, szinte már szürreális boldogságféle érzés tölti el, amely tőle szokatlan módon mosolygásra készteti példának okáért. Szinte biztos benne, hogy ha most valaki látná, aki amúgy morcos, antiszociális énjével volt szerencsés csupán találkozni, azt hinné, hogy biztos valami bájital vagy bűbáj hatása alatt áll. Mindebből persze csak azt fogalmazza meg, hogy tagadni már nem látja értelmét, hogy álmodik a lánnyal, ennél többet már jó eséllyel csak tudatmódosító szer hatása alatt ha mondana, hiszen még ez is jóval több, mint amennyit általában beszél.
- Tóth... Árpád - jegyzi meg, két részletben, amint rádöbben a vezetéknév közlését követő pillanatban, hogy ez bizony nem egy olyan, mint a Petőfi vagy Kosztolányi, akik valahogy híresebbre, ismertebbre sikerültek, mint ez a szerencsétlen, túlságosan hétköznapi és széles körben használt Tóth. Hozzá is teszi a keresztnevet is így hát, miközben még mindig a kilátást bámulja. Igazán kellemes látvány és pont olyan, mint a versben. Mindjárt jön az az ominózus lila nyakkendő is, biztos benne.
- Aha - dünnyögi a válasz hallatán. Ezt mondjuk meg is tudja érteni. Neki is van ilyen, például az erdő, ahová szívesen megy ki, ha már teljes mértékben elege van mindenből és mindenkiből a kastélyban. Nem is ritkán, ami azt illeti. Az eridon és a navine diákjai sűrűn eszik az idegeit, de még a levita is, illetve némelyik tanárnak sem kell a szomszédba menni ötletért, mivel kergetheti őrületbe.
- Jó étvágyat - közli aztán ő is, tekintetét a lányon felejtve, közben pedig vakon nyúl bele némi tapogatózást követően a tasakba, amiben a péksüti van. Bízik annyira Lillában, hogy tudja, biztosan sós az, amit hozott, hiszen az édeset legfeljebb ritka alkalmakkor jut eszébe választani, akkor is elvétve. Valahogy nem különösebben szokott rá vágyni. Most is inkább a sós gondolata vonzza, szinte már az ízét is elképzeli, amikor az első harapás után megérzi a nyelvén szétáradó édes ízt. Nyel egyet, majd fintorra húzódik önkéntelen is a szája. Az már túlzás lenne, hogy esetleg fújolni vagy köpködni kezdjen tőle, hiszen annyira nem vészes, de mégis belepillant a tasakba, a kezében lévő sütit is megszemléli, majd megállapodik a tekintete Lillán.
- Ez most... sósnak kellene lennie. Te szórakozol velem? - kérdezi. Most inkább kíváncsi erre, mintsem haragudna. Lillára különben sem igazán tudna, úgy érzi. - Vagy ez valami nagyon fura süti, hogy a virslinek vaníliaíze van... meg... ez cseresznye és vanília? Uhh, nem rajongok azért ezért az ízvilágért. Hogy csináltad?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726882#post726882][b]Somoskői Lilla - 2018.06.28. 22:56[/b][/url]

Lassan bólogatok a név hallatán, de nem igazán próbálom leplezni sem, hogy nem ismerem a költőt, akiről szó van. Tényleg meglehetősen hétköznapi neve van szegénynek, valószínűleg nem kevés magyar szaladgál vele, és még annál is több szaladgálhatott annak idején, amikor az Árpád név a mostaninál népszerűbb volt. Szóval nem, sajnos nem tudom kiről van szó, de ez azért még változhat. Főleg, ha ilyen szép dolgokat ír.
Nehéz volna eldöntenem, hogy a célzásomat tényleg meg sem hallotta, vagy csak nem méltatja válaszra, de talán nem is baj. Azért néma mosoly kúszik az arcomra, amint tudomásul veszem a dolgot és átpakolom neki a reggelijét. Nem baj, nem igazán lepett meg. Amúgy is sok megemészteni valója akadhat ma reggelre, itt pedig most alapvetően nem a papírzacskó tartalmára gondolok elsődlegesen.
Amivel egyébként jól rá is hozom a frászt, az pedig egészen gyorsan leesik számára, hogy én voltam. Persze nehéz is lenne nem világossá válnia a dolognak, amikor a fintorát elnézegetve úgy vigyorgok, mint egy elégedett óvodás.
- Inkább málna akart az lenni... - jegyzem meg remekül szórakozva, de egy kicsit azért elhúzom a számat. Most vagy én bénáztam el (aminek nem kifejezetten örülnék), vagy kicsit más a benyomásunk az ízekről. A gondolatmenetem végén azért a kérdésére válaszolok:
- Illúzió - mondom kurtán, aztán picit megvonom a vállam. Lehet, hogy tényleg elfelejtettem említeni neki. Valahogy nem volt fontos a minket összekötő dolgok szempontjából, azt hiszem. Így jobban belegondolva, tényleg soha nem is került szóba, talán a balett miatt kerülhetett volna, de arról sem igazán beszéltünk, már azt leszámítva, hogy nyilván tudja, hogy próbákra járok. Kicsit ijesztő a gondolat, hogy hogyan lehet valakiről egyszerre ennyire sokat, de mégis olyan félelmetesen keveset tudni. Minket ez elég jól jellemez. Végül aztán úgy döntök, ha már itt a lehetőség, végül is akár játszhatok is picit a dologgal, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve narancssárgára változtatom a hajam. Az illúzió elsőre egyébként kicsit béna, mert a saját magammal kapcsolatos dolgok inkább csak tükörben szoktak jól menni, ott tudok minden részletre gondolni. Most viszont az árnyékok, vagy a hajam fényessége és az emiatt adódó színkülönbségek csak utólag ugranak be, úgyhogy mielőtt észbe kapva módosítanék a dolgon, picit olyan lehet a hajam, mintha egy rossz rajzfilmből léptem volna ki. Ha Magnus ezt látná, a tekintete valószínűleg egy sokkal-sokkal melegebb éghajlatra küldene. Aztán persze kijavítom, de nem hagyom úgy sokáig, éppen csak pár másodpercig. Azért mégsem bazári majom mutatványos vagyok, na.
- Bocsi, nem tudtam kihagyni, de most már normális íze lesz - mondom még mindig sejtelmesen mosolyogva. Egy újabb harapással már majdnem teljesen kivégzem a minifánkot. Ha így folytatja, le fog ám maradni.
- Meddig érsz rá? - érdeklődöm kicsit, hátha tervezhetek vele reggeli utánra is, de azért nem vagyok telhetetlen. Ki tudja mikor van éppen szüksége a Bagolykőnek a gondnokára, meg hát gondolom a nővérét sem hagyhatja folyton ejtve... Pedig igazán sokkal vidámabb lenne, ha a délutáni edzésig velem maradhatna, de ezt kimondani sem merem, még gondolni is csak egészen halkan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726897#post726897][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.29. 13:32[/b][/url]

Nagyon szeretném, ha nem lenne ilyen bonyolult ez az egész. Valahol talán pont arra vágyok, amin Milán ügyködik - hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom többet, ne jelentsen problémát bármilyen emberi kapcsolatomban, ne kelljen titkolóznom és színlelnem... Igen, talán pont erre vágyok, de nem mások boldogsága vagy "élete árán", és annyival egyszerűbb lenne, ha megértené, hogy ez nem probléma, a vérfarkasság. Nem kell annak lennie. Csak átváltozok havonta egyszer, ennyiről van szó, nem is tud róla szinte senki. Nem kellene problémának lennie, de pont ő teszi azzá, mégpedig úgy, hogy folyamatosan foglalkozik vele. Pedig szeretném úgy érezni magam, mintha csak egy normális srác lennék egy normális kapcsolatban, ha már máshol nem nagyon érezhetem magam átlagembernek. Erre vágynék nagyon.
Pontosan ez történik, hallom a választ, és hosszan a szemébe nézve értem csak meg, mire gondol pontosan. Egyébként is nagy szemeim felveszik a "kiskutyaszemek"-állapotot, miközben az ujjaimmal megsimítom az arcát.
- Ez olyan, hogy... - kezdem sután, aztán elhallgatok egy pár pillanatra, amíg megpróbálom összeszedni a gondolataim. - Szeretlek. - Mondom végül halkan.
- Mi ketten annyira máshogy mutatjuk ezt ki... - motyogom, fel-felpillantva rá. - Mert neked... beitta magát ez az egész a munkádba, a bájitalokba, és ez egy nagyon szép dolog egyébként. Tudom, hogy neked ez nagyon fontos. - Megpróbálok hangosan gondolkodni, hogy egy kicsit megértsem őt is, a nézőpontját, hogy tudjak hozzá úgy szólni, hogy jobban átadjam a sajátomat.
- Én... tudod, nekem ez olyan, hogy... a likantrópia a részem, de mégsem teljesen én vagyok. - Kezdem el zavarosan ábrázolni a saját kis érzelmeim, közben pedig simogatom Milán haját, mert az megnyugtat. - Kicsit úgy szoktam erre gondolni, hogy a bennem élő farkas nem én vagyok. Így könnyebb volt... tudod?... És ezért mondtam, hogy szeretném, ha inkább velem foglalkoznál, és nem ezzel. Mert én tök átlagos srácnak érzem magam melletted, és olyan jó érzés, hogy nem kell folyamatosan azon rugóznom, hogy teliholdanként ön- és közveszélyes vérengző állattá változom, érted? Már tíz éve folyamatosan ezt nyomják otthon, minden hónapban ezzel kell szenvednem, és nincs kedvem, nem akarok... nem akarom, hogy lásd bennem az állatot, érted? - halkulok el a végére, lesütve a szemem.
Most, hogy erről van szó, olyan sebezhetőnek érzem magam. Nem félek attól, hogy megbánt, csak szerintem még nem tűntem ilyennek előtte. Persze, tudja, hogy érzékeny vagyok, meg heves és sokszor makacs, de ilyen kis gyámoltalannak talán még nem látott. Nem szoktam nagyon erről beszélni. Ami azt illeti, ilyen mélységeiben sem ábrázoltam még senkinek a belső gondolataimat erről az egészről, hiszen a szüleim teljesen el voltak foglalva saját magukkal, másoknak meg... nem megy. Valahogy nem megy. Az más kérdés, hogy pont erről írtam most dalt.
Hiába kérem, hogy ne feszegessük, hogy miért is büntetne engem pontosan az ég, Milán nem érti, hogy mibe tapint bele éppen. Lehet, hogy az agyával tudja, hogy mennyire érzékeny is vagyok, de biztos vagyok benne, hogy nem érti vagy érzi át. Egyszeriben ingerült leszek, felmegy bennem a pumpa, és ki is pirulok dühömben, ami már mindig komoly érzelmi indíttatást jelez nálam.
- Mit kell ezen megbeszélni?! - csattanok fel. - Miért jó neked hallgatni, hogy mennyire szar vérfarkasnak lenni, hm? Tényleg muszáj, hogy folyamatosan ez legyen a téma közöttünk?! Kezdem azt hinni, hogy inkább a kísérleti nyulad vagyok, mintsem a barátod! - Elveszem a karomat a derekáról, kicsit távolabb is húzódom ösztönösen. - Igen, én sem örülök neki, hogy ez van, de én sem kérdezlek folyamatosan az epilepsziádról és próbálom 0-24 megtalálni a gyógymódot rá, nem sajnálkozom folyamatosan! És tudod, hogy miért? Mert nem akarom, hogy rosszul érezd magad miatta, és neked is ezzel kelljen foglalkoznod minden egyes rohadt percben, mert tudom, milyen az, ha valami gyógyíthatatlan és nem tehetsz ellene semmit, de baromira utálod!
Már egészen kipirosodott arccal ülök, szinte szuszogok is kicsit, ahogy felment a vérnyomásom hirtelenjében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726898#post726898][b]Fellegi L. Milán - 2018.06.29. 14:15[/b][/url]

Az elején még teljesen olyan, mintha Andris hirtelen megértené, hogy Milán miről beszélt. Pontosan így van, ahogyan mondja. Ha ő valakit vagy valamit szeret, akkor az mindenhol ott van az életében, szerinte ez a normális. Nem mond semmit, mert nem akarja félbeszakítani Andris mondanivalóját, de a tekintetéből kiolvasható némi megkönnyebbülés és sok-sok szeretet.
Amiről Andris beszél, azt egyébként valamennyire meg tudja érteni, habár nem ért vele egyet. Ennek azért picit hangot is ad.
- Ez nem a farkasságról, vagy a nem farkasságról szól. Úgy akarlak téged látni, ahogyan vagy. Minden problémával és szépségével együtt, mert ha kiveszek belőled egy részt és csak a többit szeretem, az mennyire maradna szerinted valódi? – érdeklődik, de ezt inkább csak afféle költői kérdésnek szánja. Véleménye szerint már az is elég nagy gond, hogy Andris ezt csinálja saját magával, mert nagyjából ezt jelenti, amiről itt most beszámolt.
Egyébként a shitstorm pont akkor szabadul el, amikor Milán már azt gondolná, hogy végre dűlőre jutnak egymással. Ő azt remélte, hogyha Andris nem akar erről beszélni, akkor elteszi magának a kis megjegyzését és nem reagál rá érdemeben, maximum tudomásul veszi. Helyette azonban most akad csak ki igazán, amit Milán nem is igazán tud értelmezni, ami persze olyan mértékig felhúzza, hogy egy idő után már nem is nagyon igyekszik. Többször is közbe szeretne vágni, de a dolog szinte lehetetlennek tűnik, így nagy, beszédindítónak szánt levegőket vesz csak néha, de végül végighallgatja az egész kis mesét. Hát ez elképesztően remek.
- Már megbocsáss, de mi van? – kérdez vissza ingerülten, igyekezve lenyelni az idegességét, de az a Milán szótárában csak „hisztinek” címkézett kirohanás, amit itt éppen végig kellett hallgatnia, nem kicsit hozta ki a béketűrésből. Fintorogva mered Andrisra, mintha a világ legnagyobb hülyeségét hallotta volna. Nagyjából most így is érzi.
- Egy szót sem szóltam az egészről, most sem én hoztam fel! Tehetek én arról, hogy megtaláltad a fiókomban azt a rohadt papírt és az egésznek ekkora feneket kellett kerítened? – húzódik most már el tőle Milán is, felpattanva az ágyról. Továbbra sem kiabál, de érződik a hangján a feszültség, ami kitörni készül -  Éppen ezért nem mondtam el, mert tudtam, hogy ez lesz! Bocsi, de szerinted normális az, hogy nem tudod elfogadni a saját részedként és nem vagy hajlandó még csak gondolni sem rá, vagy beszélni róla, mert akkor már rögtön jön, hogy erről szól minden? – nyel egy nagyot, mert ennek kapcsán eszébe jut még valami, amit az agya szegletében valahol tud, hogy nagyon nem kellene Andris fejéhez vágnia, de sajnos az érzelmei előbb gördítik elő a szavakat, minthogy a cenzúra működésbe léphessen.
- De persze, tudom, ez a te módszered. Ez van velünk is, nem? Ha nem beszélsz a problémákról, akkor nincsenek. Inkább ne említsük meg, hogy a múltkor inkább a szoba túloldalára mentél, csak hogy nehogy bárki rájöjjön, hogy esetleg mégsem csak barátok vagyunk – mondja, itt a hangja hűvösebbre vált, próbálja leplezni, hogy mennyire fáj neki ez a téma. Nem mintha Andris nem láthatna át könnyűszerrel a dolgon, ennyire azért már ismeri. Nem néz rá, helyette az íróasztalának dől és a plafonnak mondja a magáét.
- Pont én vagyok az, aki próbállak elfogadni mindennel együtt, úgy ahogyan vagy, horribile dictu még segíteni is, úgyhogy mi lenne ha leállnál azzal, hogy rám vetíted ki, hogy nem bírod elfogadni saját magadat, hmm? – kérdezi a hangjában némi kétségbeesett, szinte kérlelő éllel, aztán megrázza kicsit a fejét és összefonja maga előtt a karjait, tekintetével pedig a földet kezdi el tanulmányozni. Annyira mérges, hogy hirtelen már azt sem tudja, mivel vághatna vissza még, pedig ami az érzelmeit illeti, lenne itt még egy-két dolog.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726899#post726899][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.29. 15:05[/b][/url]

Olyan édesen beszél, hogy már azt hiszem, minden megoldódik, és nem lesz ebből veszekedés. Értem, azt hiszem, mit akar mondani, hiszen ő nem én vagyok, ő teljesen máshogy látja ezt az egészet, engem, mert úgy ismert meg, hogy szinte azonnal megtudta, mi a helyzet velem. Aranyos tőle, és megsimítom az arcát, sőt, nyomok egy csókot is a szájára.
Aztán teljesen másfelé terelődik a beszélgetés. Kifakadok, ő is kifakad, felpattan az ágyról, és persze én sem tudok ülve maradni, kissé görnyedt tartással hallgatom, amit mond, de a tagjaim megfeszülnek az idegtől és a dühtől, a csalódottságtól. Hogy beszélhet így?
- Én kerítek neki nagy feneket! - túrok idegesen a hajamba. - Én? Amikor te a laborban is folyamatosan csak ezzel tudsz foglalkozni, és én kerítek neki nagy feneket, megáll az eszem!
De folytatja, nincs menekvés, és a nyakamba zúdít szabályosan mindent, minden bajomat és problémámat. Arra számítottam, hogy nem fog fájni - nem féltem tőle, hogy megbánt, és most mégis a legfájóbb pontokat vágja az arcomba és emlegeti, szétszedi a problémáimat és elbagatelizálja, minthogyha nem lennének komolyak, mintha az érzéseim csupán felesleges túlgondolások lennének, és ennél rosszabbat el sem tudok képzelni jelen pillanatban.
- Igen, normális! - már kiabálok, érzem, hogy a szemem is bekönnyezett a dühtől és attól, amit mondott. - Normális, igen, normális... Csak képzelnéd magad a helyembe egyszer... Persze te úgysem tudod, egyáltalán nem is tudsz együttérezni nemhogy velem, de senkivel, mert mindent csak elemzel, de elképzelni vagy belehelyezkedni, neeem, az neked nem megy. Te vagy a zseni, mit neked együttérzés, te annál jobb vagy, nem igaz? Tudod rohadtul szarul esik, hogy lekicsinylően beszélsz arról, ami a legjobban bánt engem.
Aztán már tényleg szabályosan fáj, amit mond. Látom rajta és érzem, hogy milyen rosszul esik neki, mikor egyszerűen úgy teszek, mintha nem lenne köztünk semmi, mikor társaságunk van. Mindig megpróbálom kiengesztelni utána, kedveskedni neki, igyekszem mindent megtenni, hogy jobban érezze magát. Tudom, hogy bántom vele, és ez nekem is rosszul esik, ezért hirtelen nem is tudok erre mit mondani. Csak nézek rá, már bekönnyezett szemmel, ahogy ki is gördülnek, félig a tehetetlen dühtől, félig ezektől a mondatoktól.
- Próbálsz elfogadni azzal együtt, amilyen vagyok?! Miért, az, hogy ilyen szar alak vagyok és nem bírok, nem akarok beszélni róla, hogy vérfarkas vagyok, hogy félek, hogy az emberek megbélyegeznek még plusz az identitásom miatt is, az nem tartozik bele abba, amilyen vagyok? Ennyit a fene nagy elfogadásodról! Szerinted mit gondolnának rólam, ha minden kiderülne? A közveszélyes likantróp, aki még meleg is! Annyi a zenei karrieremnek, annyi a színészetnek, mindennek! Erre bezzeg nem terjed ki az a rohadt nagy elfogadásod! - Kiáltom kétségbeesetten, kitárva a karjaim; már szabályosan patakokban folynak a könnyeim, de tudvalevő, hogy mindig ez van, ha egyszeriben nagyon dühös leszek. - Ez van, Milán! Ha tényleg mindennel együtt elfogadsz, akkor ezzel együtt kell elfogadnod, hogy igenis féltem a saját bőrömet, hogy nem akarok erről beszélni, mert sosem tudtam senkivel, és ha el akarjuk kezdeni, akkor sokkal lassabban kell haladnunk, mert egészen addig az volt nekem a normális, hogy erről mélyen hallgatok, és akkor minden rendben lesz. Csak ennyit kérek, hogy ne erőltesd rögtön, hogy mindent összehordjak róla, mert nem mindenhez lehet hozzáállni praktikusan, van, amihez - tudom, meglepő - de szükségesek mondjuk érzelmek is.
Úgy érzem, lassan már a kezeim is remegnek az idegességtől és a rengeteg indulattól, ami felgyűlt bennem, miközben kitárt karral és kócosan, kissé görnyedten figyelem őt. El sem hiszem, hogy tényleg képes volt felhozni... hogy hülyének néz...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726900#post726900][b]Fellegi L. Milán - 2018.06.29. 15:50[/b][/url]

- De nem azért, mert a vérfarkasságodnak kerítek nagy feneket, hanem mert neked, ez csak éppen úgy alakult, hogy ezt a dolgot pont a munkámba is át tudom ültetni, mert ezzel foglalkozom, fogd már fel könyörgöm, már nem tudom milyen egzotikus nyelven mondjam, hogy átjusson az információ, komolyan mondom! – ripakodik rá dühösen, mert nem tud másra gondolni, mint hogy Andris teljesen szándékosan értelmez félre mindent, amit csak kiejt a száján. Utál így vitatkozni. Nem csak azért, mert utálja Andrist ilyen állapotban látni, hanem mert nem vezet sehova, csak újabb sérelmeket pakolnak a már így is szép tetemes kupac csúcsára.
- Egy nagy szart normális... – dünnyögi magának, bár nyilvánvaló, hogy Andris is tökéletesen hallhatja. Nem, tényleg nem tartja annak, véleménye szerint az Eridonos pedig elég ügyesen hazudik magának, ha ő ezt tényleg elhiszi. Az empátiájával kapcsolatos megjegyzésre nem igazán tud mit reagálni. Tény, hogy az érzelmekkel való bánás soha nem volt az erőssége, de sokat fejlődött az elmúlt időszakban. Láthatóan teljesen hiába, mert Andris pontosan úgy nyilatkozik róla, mintha egy dementor érzelmi képességeivel rendelkezne.
- Nem vagyok lenéző Andris, egyszerűen csak nem tudlak megérteni. Az egyik pillanatban az a baj, ha beszélni akarok róla és megérteni, a másikban meg az, hogyha nem vagyok elég együttérző... Komolyan kezdem azt érezni, hogy veled nem lehet jót tenni – és ha ezt gondolná, nem is tudja, hogy a java a dolognak még csak most jön. Mert Andris bizony kikel magából, nem is kicsit, még el is sírja magát közben. Milán szíve szerint már itt is most befejezné az egészet, lecsókolgatná a könnyeit, de a büszkesége és az igazságérzete olyan pofonokat kap, hogy egyszerűen nem képes rá.
- Teljesen kiforgatod a szavaim... – kezdene bele, némileg nyugtatóbb, csitító hangvétellel, de Andris nem hagyja szóhoz jutni. Mikor végre egy pillanatra lecsendesül, Milán kétségbeesetten igyekszik közbevágni – Nyilván nem arra gondoltam, hogy plakátold ki vele fél Budanekeresdet, de az mióta ugyanaz, mint hogy velem megbeszéled? Kivel tudnál erről beszélni, ha nem velem? – kérdezi szemöldökráncolva, mert tényleg nem érti a dolgot. Mégis mi a francot vár, ki fogja őt kirángatni ebből a rémesen destruktív gondolkodásmódból, ha még neki sem hagyja, hogy közelebb férkőzzön hozzá? Hogyan hívhatják egyáltalán kapcsolatnak azt, ami köztük van, hogyha ez még mindig kérdés?
De Andris sajnos nem éri be ennyivel, folytatja tovább, Milán pedig leforrázva áll, úgy érzi magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Az igazságtalanság érzetétől szinte hányingere van.
- Lassabban? Andris, együtt vagyunk majdnem egy éve! Mikor akarod elmesélni, a nekrológodban? – horkan fel, mert teljesen igazságtalannak tartja az egészet – Nem tudunk lassan sem haladni, ha semmilyen haladást nem teszel lehetővé, vagy mondd, hova haladtunk idáig az elmúlt egy évben? Marha sokat, mit ne mondjak... – mondja, tenyerét dühösen, tehetetlenül a combjára csapva. De fogalma sincs róla, hogy az igazi övön-aluli ütés még csak most fog érkezni, Andris utolsó mondatára pedig olyan szinten lila ködbe burkolózik a szoba, hogy olyat talán még soha életében nem érzett. Egy pár pillanatig megszólalni sem bír, utána is csak válogatott szitkok jutnak eszébe. Tapintható feszültség ül bele abba a röpke fél percbe, amíg végül meg bír szólalni, immár nyugodtnak hangzó, de belül nagyon is feldúlt hangon.
- Remek. Ez valami kib*szottul remek. Hogyha számodra az elmúlt év tanulsága ennyi, hogy nincsenek érzelmeim, miközben fenekestül felforgattál mindent, amit valaha tudtam vagy hittem magamról, akkor őszintén sajnálom, de nincsen miről beszélgetnünk – mondja csendesen, aztán kifordul az ajtón, még éppen azelőtt, hogy az ő szeméből is potyogni kezdenek a könnyek. Ő nem olyan mint Andris, nem is sír igazán, inkább csak hangtalanul könnyezik, miközben leül a lépcsőre, ami a földszintre vezet. Francba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726901#post726901][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.29. 16:18[/b][/url]

Valami átkapcsol, mikor válaszol, és megértem, amit mond. Elmosolyodnék ezen, ha nem lennék totál ideges, úgyhogy csak legyintek egyet ingerülten, "áh", valami ilyet is mondok mellé.
Annál inkább rosszul esnek az elmotyogott szavak, "egy frászt normális", és itt látszik is az arcomon a hirtelen megrökönyödés, mert olyan mélyre ás éppen veszekedés közben. Csak ennyi, hogy nem normális, és megint minden megkérdőjeleződik bennem, a sok év, amit azzal töltöttem, hogy ezen gondolkoztam, egyszeriben kárba vész, és újra felötlenek a kezdeti kérdések bennem. Érdemes nekem egyáltalán beszélgetni emberekkel? Nem teljesen felesleges? Megkímélhetném őket a stressztől, nem véletlenül létezik a "magányos farkas" kifejezés. Mindig is annak kellett volna lennem? Itt roncsolom őt is, magamat is...
- Azért baj, hogy nem vagy elég együttérző, mert beszélni akarsz róla, nem érted? - kapcsolom össze az információkat, még a kezemmel is gesztikulálva. - Mert ha szóba kerül, mindig a megoldást keresed, mikor nekem csak annyi kéne, és szerintem neked is, hogy meghallgasd, amit mondok, bólints párat, aztán megnézz velem egy filmet. Semmi több. Nem mindig a praktikus megoldás, nem mindig az okoskodás, hanem csak... meghallgatni, érted? Azért nehéz beszélnem róla, mert... - de ezt a mondatot már elharapom. Úgy érzem, semmi értelme tovább beszélnem róla, úgy érzem, úgysem fogja megérteni.
- Senki mással nem tudnék erről beszélni. - Egyezek bele, igaza van, ebben legalábbis. Némileg nyugodtabb már a hangom is. - De ez nem változtat azon, hogy nem érzem a megértést, hanem csak azt, hogy megpróbálod megoldani, és... túl sok. Nem olyan egyszerű, mint ahogy te megoldást akarsz rá találni.
Hogy hova jutottunk idáig az elmúlt évben? Millió válaszom lenne rá, millió és egy, kezdjük azzal, hogy rájöttem, hogy vonzódom a srácokhoz, hogy le merem venni a felsőmet előtte, hogy megmutattam a tetoválásom és elmagyaráztam, hogy működik, hogy képes vagyok idegsokk nélkül megmutatni neki a róla írt dalaim. Ezek mind nagy dolgok, de nem szembetűnőek, neki talán észrevehetetlenek, és a monumentális változás hajtja előre, vagy mit tudom én. Ezek viszont igenis fontos dolgok. De ha ő nem látja őket, egyszerűen... én erre már nem is tudok semmit mondani. Nem akarom tovább sajnáltatni magam előtte, csak még rosszabb lesz ez az egész. Gondterhelten túrok a hajamba.
- Elég sokat haladtunk... - motyogom az orrom alatt, de már szinte fáradtan. Értelmetlen ez az egész vita.
Nincs miről beszélnünk. Ezek a szavak hirtelen belém markolnak, úgy érzem, és az eddigi piros arcszínem - ha fizikailag lehetséges ilyen gyors váltás - eltűnik, úgy érzem lesápadok, ahogy nézek rá, ő meg elindul. De nem! Elkapom a kezét, mielőtt ki tudna menni, és remélem, hogy nem csúszik ki a csuklója.
- Ne, Milán - mondom jóval halkabb hangon, és próbálom magamhoz húzni és átölelni. - Ne, ne. - Csak beburkolom az ölelésemmel, ha hagyja. - Sajnálom, ne haragudj rám, kérlek. Nem akartam... nem így gondolom. - Szipogok párat, és csak húzom magamhoz és ölelem, a haját is simogatni kezdem. Ez most nagyon nem volt rendben tőlem. - Te is felforgattál mindent... - motyogom halkan. - Nem szabadott volna azt mondanom, bocsánat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726905#post726905][b]Fellegi L. Milán - 2018.06.29. 17:24[/b][/url]

- Hé, nem úgy értettem – teszi hozzá kicsit elkeseredetten a normálissággal kapcsolatos megjegyzését követően, mert Andris láthatóan ezt is félreértette. Ő nem Andrisra mondta, hogy nem normális, hanem erre az egész gyenge megoldási manőverre, ahogyan a saját érzéseit intézni próbálja, de már látja, hogy meggondolatlan volt. Ez az egész beszélgetés az, persze.
Aztán Andris elkezdi elmagyarázni neki, hogy ő hogyan látja ezt az egészet, Milán pedig hazudna, ha azt állítaná, hogy érti. Gyanakvó, kissé értetlen arccal nézi Andrist, közben erőtlenül megrázza a fejét, mintha tiltakozni próbálna, de végül nagyon halkan csak annyit mond:
- Én nem tudom, hogyan kell... – Ezt is inkább csak magának mondja, nem a másiknak. Ő nem erre van kitalálva, az empatikus hallgatásra. Nem is érti, ha van egy probléma, akkor miért ne akarna rá valaki megoldást találni? Miért fáj neki az, hogy segíteni szeretne, vagy miért oldódnának meg jobban attól a dolgok, hogy megnéznek egy filmet?
Arra sem tud mit mondani, hogy nem olyan egyszerű ez, mint ahogyan képzeli. Nem képzeli ő sehogy, éppen ezért szeretne legalább némi útmutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene megoldaniuk ezt az egészet, de Andris láthatóan azt sem gondolja, hogy volna itt bármi megoldani való. Pedig ezt a veszekedést elnézve, Milán szerint nagyon is van. Tanácstalanul összecsapja a kezeit, jelezvén, hogy most ő maradt szó nélkül, mert ezzel tényleg nem igazán tud mit kezdeni, ismeretlen terület.
Hogy sokat haladtak volna, azt pedig tényleg kevéssé érzékeli. Pontosabban azokat a haladásokat, ami Andris számára jelentős, ő magában egyszerűen csak egy teljesen természetes folyamatnak könyvelte el, ami annak a velejárója, hogy szeretik egymást. Nyilván ez is annak a rengeteg különbségnek az egyike, ami a kettejük világgal kapcsolatos észlelésében fennáll.
Viszont tényleg nagyon megbántja, amit az érzéseiről mond. Egy pillanatra talán még az is megfordul a fejében, hogy el kellene küldenie Andrist, de aztán végül inkább ő fogná menekülőre, már ha a másik hagyná. De nem hagyja, elkapja őt kifelé menet, Milán pedig egy dühös fintorral jutalmazza érte, ami hamar visszaalakul egy kevésbé ijesztő, inkább enyhén szánalmas, megtört arckifejezéssé, ahogyan elkezdenek peregni azok a könnycseppek. Nagyon szeretné Andrist elküldeni a búsba, még a szavai is ki vannak találva hozzá, de ez a nagy baj azzal, hogyha az egyetlen ember, aki meg tud vigasztalni, pont az, aki megbántott – nem lehet előle csak úgy elszaladni, ha megnyugvást remélsz. Úgyhogy kéretné még magát, de nem tudja, inkább lassan közelebb lép ő is és eltűnik a karjai között.
Könnyes arcát Andris pólójába temeti és némán sír, mert annyira jó és annyira rossz egyszerre, úgy szereti és olyan rémesen nem érti őt, és olyan ritkán van ilyen alkalom, mint most, hogy nyíltan teret engedhessen annak a sok kis apró szenvedésnek, amelyek a hétköznapokban összeadódnak benne minden egyes olyan alkalommal, amikor azt érzi, hogy nem úgy szereti őt, ahogyan kellene, vagy ahogyan megérdemelné. Mert ez az egyetlen a világon, ahol tényleg teljesen megáll a tudománya, pedig itt számítana a legjobban. A sok okosság nélkül pedig elveszettnek érzi magát. Nem is mond egyelőre semmit, hiába hallja a másik szavait, rá sem néz, csak áll, arcát a mellkasába temetve, és nem akarja kinyitni a szemét. Végül aztán mégis megteszi, Andrisra néz és rekedt hangon, piros szemekkel, kezével megsimítva az arcát csak ennyit mond:
- Annyira... utállak – habár a hangleejtése arra enged következtetni, hogy az „utállak” ebben az esetben sokkal inkább „szeretlek”-et jelent, maga az utálat pedig nem Andrisnak szól, hanem annak, hogy ennyire nehéz szituációban kell szeretnie. Ezt remélhetőleg ő is érteni fogja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726908#post726908][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.06.29. 18:12[/b][/url]

Nem úgy értette, ezt állítja, én pedig lemondó-szomorú tekintettel csak megrázom a fejem, mert szinte mindegy, hogy hogyan értette. Újra csak szembesültem vele, hogy tényleg nem vagyok normális, akármennyire is szeretném magam annak érezni. Egyszerűen... semmi sincs rendben velem.
Milánnak teljesen ismeretlen a hallgatás terepe, és ekkor dereng fel, hogy valószínűleg én is rosszul csinálok valamit - hiszen ha nem tudja, mi az, akkor azt sem érti, én miért maradok csendben, mikor ő a problémáiról beszél, és miért nem ajánlok fel megoldásokat. Sokkal rosszabb ez az egész, mint hittem, sokkal nehezebb lesz megoldani, és már előre szomorú vagyok miatta, mert tényleg nem szabadna ennyi problémát okoznom. Talán tényleg nem vagyok emberek közé való, nem tudom.
Folynak a könnyei, mikor már a karjaim közt van, és én csak simogatom a haját és ölelem, mert még mindig nem vagyok jó megoldásokban, de ezt is én csesztem el, megsértettem, és most... nézd, mi lett belőle. Nekem is megerednek a könnyeim, ahogy érzem az övéit a pólómon, és ettől igazán nem lesz jobb, úgyhogy ringatom az ölelésben, és bújok hozzá. Attól talán jobb.
Felnéz rám a gyönyörű kék szemeivel, amik most vörösek, a bőre is kissé duzzadt a sírástól, úgyhogy megsimítom. Fájdalmas kifejezés ül ki az arcomra, ahogy látom őt ennyire megbántottan. És ezt mind én csináltam.
Utállak, mondja, de tudom, hogy hogyan érti, legalábbis sejtem. Ezt a helyzetet, ezt én is utálom, és folyamatosan hibásnak érzem magam benne.
- Sajnálom - motyogom, majd összeszorítom a szemhéjaim, remélve, hogy így a friss könnyek nem kapnak majd utat lefelé az arcomon. Magamhoz húzom inkább, és simogatom a hátát, amíg kicsit csillapodik minden.
Egy idő után elengedem, hogy levegyem a felsőmet, s ezzel fedetlenné tegyem a felsőtestem. A hasamon és a bordáimon látszik a hatalmas heg, a harapás és a karomnyomok, mint ahogy a hátam sem mentes tőlük, bár az talán jobban begyógyult. Karcolások úgyis mindenhol vannak rajtam, mindig.
- Tudod... nekem nagyon sok időbe telt. - Mondom, miközben megfogom a kezét, és a sebhelyemre rakom. Figyelem az ujjait, ahogy hozzáérnek. - Sosem megyek ki a strandra félmeztelenül. A fiúk zuhanyzójába csak akkor megyek be, ha tudom, hogy kevesen vannak... Nem nagyon nézek még tükörbe sem, mikor félmeztelen vagyok. - Megsimítom Milán ujjait, majd felnézek rá. - Emlékszel, mikor először akartad levenni rólam a felsőm? És én pánikolva ellenkeztem, hogy "csak azt ne, kérlek". - Nagyot szusszanok, és óvatosan (de még mindig könnyek közt) elmosolyodom. - Az, hogy már le tudom venni előtted, azt jelenti, hogy nagyon sokat haladtunk. Mert én el tudtam képzelni, hogy soha nem fogom megmutatni senkinek, akkor sem, ha egyszer házas leszek. És én... bízom benned, mert szeretlek.
Megint megsimítom az arcát az ujjaimmal, egyszerűen szükségem van rá, mint ahogy arra is, hogy megcsókoljam. Fontos pillanatok ezek most, én úgy érzem... és talán még az sem zavarna, ha az édesanyja most ránk nyitna.
- Ez egy ilyen... nagyon fontos lépés volt nekem, pedig másoknak tök kis dolognak tűnik. Mert csak egy seb, és... mégis, engem... nekem nagyon sok problémám van magammal. Emiatt is, de más miatt is. És ezért kell... nagyon sok türelem hozzám, mert én nem tudom ezeket csak úgy... átlépni. Úgy érzem magam ettől - simítom meg a kezét a sebemen - mintha egy szörnyeteg lennék. És nem szeretem annak érezni magam. Ezért nem akarok róla beszélni sosem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726910#post726910][b]Liam Laoiseach - 2018.06.29. 18:20[/b][/url]

Elfelejtettem, hogy milyen különös s rémisztő lehet először látni egy átalakulást. Hisz nem egy hoppra történik. Előbb egy groteszk hibriddé válok, csak utána kezdek formálódni emberré. De erre csak akkor jövök rá, amikor már emberként állok előtte s látom, ahogy az arcán a kósza rémület végtelen, kerekszemű csodálkozássá lényegül.
Elfogadja a reggeli rántottát, bár nem vagyok biztos benne, hogy felfogta, mire mond igent. Mindenesetre megindulok a konyha felé, s csak hallgatom hátulról a kérdéseit. Előveszem a tojást a hűtőből, mellé kikotorok valami sonkafélét meg sajtot, ha már van, tegyünk bele azt is.
- Igen, animágus vagyok - felelem végül, mert látom, hogy tényleg választ vár. Mintha lett volna itt még egy kis zöldhagyma. Vagy megettük? Újra elmerülök a hűtőben. Itt nincs semmi. Mindegy, a sima is jó lesz.
- Öhm - megvakarom az orrom szórakozottan, miközben megállok előtte. Kicsit lassan jut el a kérdése a tudatomig. Nem látott még tasmán ördögöt? Képen sem? Azt a régi mugli rajzfilmet sem? Báár… amennyire valósághű az a rajz.
- Tasmán vagy erszényes ördög - válaszolom. Ha a rajzfilmet sem ismeri, majd meg kell mutassam neki. Vicces. - Ausztráliai ragadozó, veszélyeztetett faj, bár azt mondják, mostanában kezd növekedni a populáció. Nagyon furcsa volna, ha kihalnának, hisz akkor egy nem létező faj formáját hordanám. Nem egészen világos, mi az erre vonatkozó szabály, hisz dinó animágusok sem rohangálnak fel-alá. - Az illusztráció kedvéért úgy csinálok, mintha rövid t-rex karjaim lennének és így próbálom megragadni a fakanalat, persze sikertelenül, s majdnem leverem a tojásokat a pultról, úgyhogy gyorsan abba is hagyom a bénáskodást, s inkább csak szélesen mosolygok, igyekezve elrejteni a zavarom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726949#post726949][b]Leon Tim Wolf - 2018.06.30. 04:15[/b][/url]

- Ez? - nézett fel az orrát ráncolva Leon az épületre. Igen, járt már itt, de akkor vagy túl sötét volt, vagy ő nem volt olyan állapotban, hogy emlékezzen a környékre. Aminek nem mellesleg a fánkos volt az egyetlen szépsége, ha a jégkockát nem vette számításba. Egy néni lelkes integetésbe kezdett, a nevét is tudta, megkérdezte, nem-e kér sütit, mire ódzkodó fejrázás volt a válasz. Nem rajongott az idősebbekért, valahogy szorongott tőlük. Ráadásul a nénin egy kacsás blúz volt, amitől a fiú halántékán elkezdett lecsorogni egy fénylő izzadtságcsepp. Neki nem szimpatikus ez az egész, kiszolgáltatva érezte magát, így háromszor megnyomta egymás után a kapucsengőt.
- De most wirklich, Blau? Te itt laksz? - volt az első megszólalása, miután a lány hajlandó volt válaszolni a csengésre. Timnek talán nem ártott volna egy mobil, de nem érezte úgy, hogy elég szakképzett a használatához. Ennyire nem volt oda a kütyükért. Helyette inkább beslisszolt a lépcsőházba, a macskáját hámmal vontató néni után és futólépésben tette meg az utat a lakásig. Persze, látni akarta a lányt, de nem ennyire volt oda a dologért. Egyszerűen taktikailag nagyobb esélye volt így lerázni a szárnyasokat.
- A repüléses izéka kezdete óta nem is láttalak értelmesen. Ö, hoztam kakaós kekszet. Nem zavarok? - kérdezte a torkát megköszörülve, miután realizálta, hogy ő akart írni a lánynak, hogy jön, de aztán elsodorta a levelet egy rosszabb pillanatában. Nem mintha a lelkiismeretét ez bántaná.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726976#post726976][b]Daisy Blue Berry - 2018.06.30. 20:26[/b][/url]

Nem láttam ki semmiből leginkább, a fejemből már valamennyire, de úgy tűnt feneketlen az utazós cuccom, a gépem és a képeim már biztonságba helyeztem, ahogy az ajándéknak szánt dolgokat és a kaját is, meg az eldugdosott pénzem, ami itt-ott volt. Nem szeretem egy helyen tartani, tudom milyen világban élünk, én meg laktam fura környékeken. Berögzülés. Ettől még minden más csak várta, hogy cselekedjek.
Örültem is meg nem is a ténynek, hogy hazacipeltem mindenem is Pestre. Egyrészt végre vége ennek a halálfutásnak, mert mai napig nem tiszta mindig, az emberekben miért ilyen nagy a halálvágy, másrészt viszont ezzel vége az igazolt hiányzásoknak és kénytelen leszek a suliba is visszacuccolni rendesen. Éppen ezért gyakorlatilag csak felnyitottam a bőröndöm a reggeli hazaérés után, majd egy szundit követően letusoltam és felöltöztem, hogy aztán a ládámba átmerjem, amit viszek a kastélyba. Éppen egy halom felső meg fehérnemű tuszkolását akartam megkezdeni, amikor csengettek szóval a könyökömmel ráfeküdtem a kapunyitóra meghallva Timet és széles vigyorral szenvedtem nyitottá az ajtót is. Mire felért addig jutottam, hogy a ruhák repültek a padlóra aztán nagy vidáman - legalább azt kivárva, még elmondja, mit is keres itt - jól a nyakába vetettem magam és megöleltem.
- Tudom, hosszú volt és meleg, de legalább vége - meredtem a válla felett kifelé a lakásból, mert azt hiszem jóidőre elég volt ez a kviddicsbeszámolósdi. De ezt majd Lewynek nem említem meg. - Ú, ez jól hangzik, remélem van elég - Mikor elengedtem be is húztam a lakásba, aztán berúgtam az ajtót mögötte. A ruháimon nemes egyszerűséggel átléptem, hogy majd mindjárt összeszedem, de nem zavart különösebben. Kellett volna? Vagy kellene? Sosem voltam az a lány, akit zavarba hoz, ha ott egy fél zokni, egy bikinifelső vagy éppen egy bugyi.
- Mi újság van? Hol a teve? - Az nem volt fontos, hogy került éppen most ide, meg honnan vehette, hogy már itt vagyok. Lehet szóltam is, csak nem emlékszem. Nem kizárt, sok dolog szokott... homályos lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=727031#post727031][b]Leon Tim Wolf - 2018.07.01. 02:43[/b][/url]

Kicsit hálás volt érte, hogy nem kell ezen a, finoman szólva is kissé baljós környéken túl sokat ácsorognia kint az ajtó előtt. A lépcsőházban már valamivel alacsonyabb volt a vérnyomása és a tenyere sem izzadt non-stop, helyette vett pár mély levegőt és kissé elmosolyodott. Még a felsőjét is megigazgatta, fenemód ügyelt a kinézetére, no!
S a lényeg, hogy egy-kettőre a lakásban találta magát a Navinés leányzó mellett, aki elég lelkesen a nyakába is ugrott. Kicsit el is nevette magát, de alapvetően nem volt annyira instabil Leon, hogy kibillentse őt a lány. Helyette csak megölelte, mielőtt visszarakta volna a földre óvatosan.
- Nem úgy hangzol, mint aki túl lelkes - nézett rá a német kissé kétkedve, mert úgy tudta, Blue szereti ezt csinálni. Meg persze, fotózni is nagyon. - Szerinted ideállítok kettővel? Ennyire nem vagyok egyszerű.
Ismerte a saját és a lány étvágyát is elég jól, pontosan tudta, hogy a fém kekszes dobozt sokkal jobb, ha feltölti, mielőtt még útra kelne. Kicsi, mentás étcsokoládé és fehércsoki darabok voltak a legtöbben... meg volt pár jackpot is benne, ami sokkal finomabb volt, mint a többi. Leon inkább csak átlépett szintén a ruhákon, majd a lány felé nyújtotta a kék fém dobozt.
- Leginkább? Semmi, gyakorolnom kéne az elemit, de most épp nem volt kedvem. Twix? Bognánál, mert legalább az ő állatkájával jól eljátszik és addig sem Kornél szemébe próbál beleköpni - nézegetett körbe kissé sután zsebre vágva a kezeit a nyakigláb. - Mikor jöttél haza?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=727051#post727051][b]Daisy Blue Berry - 2018.07.01. 13:35[/b][/url]

Kicsit fura volt a szállodai szappan és törülköző után a saját puha párnámmal és dolgaimmal találkozni ébredés után. Az a pár óra pont elég volt nekem, de ettől még sok dolog volt, amitől visszakívánkoztam volna az ágyba. Mégsem tettem. Inkább kártalanítottam az elveszett időmet és elkezdtem a sulira átcsomagolni. Az erkélyen csinált minitóban pancsolt éppen T-rex, akinek nagyon nyáriszünete volt, mert úgy vigyáztak rá még én nem voltam és szerintem fel se tűnt neki, hogy már itthon vagyok. Luxus egy állat, élvezi ezt a vendégeskedést. Mondjuk szerintem csak sok plusz nasit kapott és most sunnyog. Még a despacitot se énekelte, pedig nekem nincs vele bajom, azért csak Lewy ígérte egyszer, hogy megfosztja a tollaitól.
- Nem volt rossz, meg jól is éreztem magam a legtöbbször, csak - vonogattam meg kicsit a vállam már elengedve őt. Hiányoztak dolgok, elég sok, meg egyedül voltam. Engem nem erre találtak ki, nem volt mit csinálnom a fotókon és a meccsre járáson kívül. Hogy lehet így élni? Rendesen elszoktam tőle, hogy nem talpalok és dolgozom sok-sok órát legalább heti kétszer. Meg T-rex se volt, Tim se, Jean se... senki. Helyette kaptam egy gyereket, akinek azt se tudtam melyik felén van a kapcsoló vigyázni. De nem tettem tönkre! - Reméltem, az még a te fél fogadra se elég, nem még az enyémre - ingattam meg a fejem, ahogy már a csukott ajtó után beljebb húztam a ruháim el is felejtve kicsit. Nem olyan lényeges, majd összeszedem mindjárt. Elvettem a dobozt, aztán a nappaliban árválkodó kis kanapé felé indultam vele és a dohányzóasztalra tettem kinyitva azt.
- Van benne meglepi? - érdeklődtem nagy vigyorral, közben meg figyelve, mi is a helyzet az állatával. Fura egy lény volt, meg ahogy láttam nem mindig jöttek ki. - Milyenek az arányok? Már megy neki 6 köpésből? Vagy még 10 körül jár? - nevettem el magam, ahogy előttem volt a jelenet, közben le is ültem intve neki is, hogy jöjjön. Nem volt kényelmes felfelé nézegetni.
- Hajnalban valamikor, azért robbant így bummm fel minden. Hiányoztál... mindenki, nem szeretek egyedül menni nyaralni. Uncsi emberek voltak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=727054#post727054][b]Leon Tim Wolf - 2018.07.01. 14:32[/b][/url]

Látta, hogy azért nem volt felhőtlen a boldogság Olaszországban, pedig az ember azt hinné, hogy egy ilyen út csupa móka és kacagás. A látszat néha csal. Persze, Bluenak nem volt rossz dolga, csak ki lett szakítva a megszokott környezetéből.
- Csak? - kérdezett vissza a német, kissé oldalra biccentve a fejét. Örült, hogy Blue ilyen lelkesen fogadta, volt már dolga rosszabbal is és hát, azzal is megbirkózott. De az ilyesmi, az mindig pozitívum. A sütiből értelmes mennyiséget kellett hozzon, mert különben nem érezte volna jól magát. Neki se jut elég, Bluenak meg aztán pláne nem, és akkor ott tart, hogy hozott a lánynak sütit és nem is kapott belőle rendesen. Ez olyan tahóság volt, ami nem Timtim szintje.
- Aaaakad, nem fogsz benne csalódni - nevetett fel kicsit, miközben átszlalomozott a lány szanaszét heverő dolgai között és leült a kanapéra. Kicsit olyan furcsán is festett, meg érezte magát, de egy idő után sikerült értelmes pózt találnia, amiben nem úgy érezte, hogy ovis bútorokat használ. - Nem, olyan öt-hét közt megoldja.
Így, a kanapén ülve Bluenak is kényelmesebb volt, mert nem kellett kitörnie a nyakát, meg Timnek sem kellett hajolgatni, kicsit jobban érezte magát, hátradőlve. Figyelt is élénken, hogy a lány mit mond, ha már egyszer kérdezett, nem akart lemaradni a válaszról.
- Te is hiányoztál, olyan lapos így a Navine. Már majdnem rávettem magam, hogy tanuljak... veszélyes - bólogatott a srác komoly fejjel, mielőtt a lányra mosolygott volna. - Örülök, hogy hazajöttél.