Az utóbbi évtizedekben nálunk is elterjedt a muglik kedvenc étele, a pizza. A Félszemű Kukorica a Közép- és Kelet-Európában legnépszerűbb pizzázó-lánc, eredetileg cseh. Varázstalan szomszédaink valószínűleg megdöbbennének azon a tényen, hogy a legjobb pizzákat ők készítik. Nem az olaszok, még véletlenül sem. Az olasz varázslók kifejezetten utálják ezt a találmányt.

Ahogy belépsz a pizzázóba, rögtön szembetűnik, hogy minden sárga. De nem olyan kellemes okker, hanem élénk, napsütötte réteket idéző, amibe belefárad az ember szeme, ha sokat nézi. A székek, a polcok, a szalvéta. Ami nem sárga, az meg krém és fehér. Adnak itt a dekorációra, de ez szerencsére nem látszik meg az árban.

A konyhából semmiféle zaj nem szűrődik ki és belépni is szigorúan tilos illetéktelenek számára. Vannak olyan elvetemültek, akik mégis megpróbáltak bejutni, de rögtön utána azon kapták magukat, hogy odakint állnak és egy hónapra száműzve lettek minden Félszemű Kukoricából. Második kihágásnál fél év, harmadiknál pedig örökre. Szóval nem éri meg kíváncsiskodni.

A rendelésed leadása után kapsz egy kicsi Félszemű Kukorica-lényt, aki a kajád elkészültekor hangos kiabálásba kezd, de addig is kitartóan motyorog, megpróbálhatsz vele beszélgetni, ha olyan kedve van. Azonban vigyázz rá jól, mert ha nem vagy résen, lelécel és lehet, hogy többet soha nem kapod meg a kajádat. A rendelést ugyanott tudod felvenni, ahol leadtad, a pultnál.

- pásztorpite pizza (sok borsó, répa, darálthús, paradicsomszósz, cheddar)
- félszemű kukorica pizza - jogvédett (sok-sok kukorica, mozzarella, fokhagymaszósz, és miközben eszed, popcornná pattan a szádban)
- lángnyelv pizza (sonka, mozzarella, paradicsomszósz, de ezekből körülbelül semmit se érzékelsz a borzalmasan csípős habanero miatt. Lángolva tálalják, de nem éget a tűz)
- meglepetés pizza (teljesen normálisan néz ki, sonka-sajt-gomba-kukorica, de van rajta valami meglepő íz, amit nem mondanak meg előre - frissen nyírt fű, sárga hó, mentolos csokoládé, kutyakaja, hánytató cukorka stb.)
- vajsör pizza (a nevéhez hűen pont úgy néz ki, mint egy vajsör, csak lapos és egy pizzalapon fekszik. A többi pizzától eltérően ennek a lapja is édes, amit egy zselatinos fűszeres karamelles sörréteg borít, s az egész tetején ott rezeg az édeskés, fodros hab)

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=776998#post776998][b]Juhász Laura - 2019.10.05. 20:03[/b][/url]

délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o
  | oo

Gyorsan és hatékonyan törlöm le az asztalt, amitől épp az imént távozott pár minisztériumi boszorkány. Közben persze folyamatosan szemmel tartom a helyiséget, figyelek, hátha a bent falatozóknak szükségük lenne valamire. Most már eléggé nagy a pangás, csupán két asztalnál ülnek. Szinte hallom, ahogy a konyhában fellélegeznek a kollegák, eléggé húzós volt eddig a nap, főleg amikor egy rakás gyerek szabadult be, születésnapot ünnepelni. Persze tudtunk róla előre, de úgy tűnik, hogy teljesen még sem lehet erre felkészülni. Picit el is fáradtam, jól esne már leülni, de hamarosan végzek a műszakommal, addig meg már kibírom.
Még mindig furcsa, amikor munkába indulok, amikor átöltözöm a felszolgálós uniformisomba és hajamat kontyba csavarom. A pörgést, az illatokat, a hangulatot, a mindenhol domináló szemkápráztatóan sárga színt már megszoktam, a kollegákkal nagyon jól kijövök szerencsére, és bármilyen tömeg is legyen mégsem volt még egyetlen egy érintkezéses baleset sem.
Időnként lopva az ajtó felé pillantok, na nem a szabadulási lehetőséget keresve, és nem is azt nézve, hogy vajon esik-e kinn vagy sem – mellesleg vagy sem, gyönyörű őszi napsütéses napunk van - , sőt még azt sem, hogy esetleg az utcán járkálók közül vajon kik térnek be hozzánk. Néha játszunk ilyet, találgatunk, amikor végképp üres a hely. Azért nézegetek ki, hátha meglátom Thomast. Randit beszéltünk meg mára, és most már bármelyik percben itt lehet. Jaj, már nagyon várom! És picit izgulok is, hogy vajon tetszeni fog-e neki minden. Annyi minden van a fejemben, rengeteg elképzelés, mesélnivaló. Mondtam már, hogy nagyon várom?
Befejezem az asztal letakarítását, visszaviszem a kis takarítószeres kocsira a fertőtlenítőt és a rongyot, majd észreveszem az egyik vendég fejének apró mozdulatát. Rögtön megjelenik az arcomon egy mosoly, és már megyek is oda, hogy felvegyem a rendelést. Szerencsém van, mert pont rálátok így is a szemem sarkából az ajtóra. Már jó ideje gondolkoznak azon, hogy mit is egyenek, így picit megkönnyebbülök, hogy végre sikerült választaniuk. Kis köténykém zsebéből elő is veszem rögtön a kis papírt, meg a tollat, - egyelőre még inkább használom ezeket, kínos lenne elfelejteni, hogy mit is kér a kedves vendég – és elkezdem lekörmölni az elhangzottakat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=777020#post777020][b]Juhász Laura - 2019.10.05. 21:45[/b][/url]

délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o
  | oo

Úgy tűnik hiába reménykedtem abban, hogy pontosan tudják a vendégek mit is szeretnének. Szóval továbbra is kedvesen mosolyogva hallgatom végig a kérdéseiket, és mondom el azt, amit egyébként az étlapról is le tudtak volna olvasni. Végtelenül hosszúnak tűnő percek után végre túljutunk ezen is, így részemről nem marad más hátra, mint biztosítani őket arról, hogy hamarosan elkészül a rendelésük, és már lépek is tovább.
Azonnal szélesebbé válik a mosolyom, ahogy Thomas felé fordulok. Észrevettem ám amikor bejött, csak igencsak udvariatlan lett volna ha az éppen engem kérdezgető vevőt figyelmen kívül hagyom. Gyorsan felemelem a mutatóujjamat, jelezve, hogy azonnal jövök. A pultot megkerülve beadom a cetlimet, és már jövök is ki újra.
- Szia! – köszönök rá a barátomra boldogan mialatt végigpillantok rajta. Ezek a sötét színek kifejezetten jól állnak neki. Oké, igazából neki minden jól áll. - Nagyon szuper az inged - közlöm vele, majd enyhén bocsánatkérőek lesznek a vonásaim, ahogy eszembe jut, hogy én azért még dolgozom ám. Vagy legalábbis kéne. Csak még egy picit.
- Nemsokára végzek, de ülj csak le nyugodtan – invitálom beljebb az egyik asztalhoz, ami messzebb van a bejárati ajtótól. Ez az egyik kedvenc asztalom, éppen eléggé kívül esik a ki-be mászkáló emberek útjából, huzat sincs sose, és ráadásul még az ablak mellett is van. – Kérsz esetleg addig valamit inni? – mivel mutogatni nem annyira illik, így csupán a fejemmel biccentek az asztalon álló étel meg itallap felé. Ismét rámosolygok, majd gyorsan elpillantok a vendégek felé. Ahogy nézem a másik társaság lassan végez. Remek, még őket lerendezem, kiviszem a pizzát az egyes bagázshoz és meg is vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=777026#post777026][b]Juhász Laura - 2019.10.05. 23:08[/b][/url]

délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o
  | oo

- Köszi – felelem kicsit pironkodva, egy aprót pukedlizve. Örülök neki, hogy egész normális az egyenruha, lehetett volna sokkal, de sokkal rosszabb is. Az meg, hogy Thomas szerint is jó, hát attól meg pláne boldog vagyok.
- Rendben, sietek – igazából mivel se a munkatársaim, sem pedig a főnököm nem tudja, hogy Thomas a barátom, így jelenleg teljesen beleillik a vendég kategóriába az ő szemszögükből. Felcsillan a szemem majd miután helyet foglal, megyek tovább a dolgomra. Kedves mosollyal az arcomon bocsájtom újtukra a jóllakott vendégeket, majd szervírozni kezdem az elkészült rendelést is. Figyelmesen hallgatom a kisfiút, aki aggódva kérdezi, hogy ugye tényleg nincsen gomba az övén. Picit ellágyul az arcom, mialatt megnyugtatom, hogy ezer százalék, hogy nincs rajta. Felvidul hát, és nekiesik a szeletnek. Megérkezik közben a váltótársam is, váltunk egy sokatmondó pillantást. Ő intézi az újonnan érkezetteket, nekem már csak a megüresedett asztalt kell leszednem és ennyi. Elpillantok Thomas felé, aki éppen az egyik lánnyal cseveg. De nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, elég sok embert ismer, akiket én nem. Befejezem hát a dolgomat, majd a pulthoz sétálok, hogy eltűnjek a személyzeti részen. Az átöltözést rekord sebességgel ejtem meg, és már vissza is térek a normális utcai szerelésemben. A hosszított bordó felsőm ujját feltűröm, hiszen most már nincs olyan hideg, mint reggel volt, és élvezem, hogy újra a szürke nadrágom van rajtam és a mi a legjobb: kényelmes cipő! Felmarkolok két teli poharat, átöltözés előtt még beszóltam, hogy kérek szépen egy kis sütőtöklét, majd azokkal a kezemben sétálok oda a barátomhoz.
- Tessék – teszem le elé az innivalót mosolyogva egy picit kérdő tekintettel, hogy ez jó lesz-e neki. Szeretni szereti azt tudom, de lehet, hogy most inkább valami mást inna. Akkor sincs nagy probléma, mert akkor megiszom én mindkettőt. Leülök végre vele szemben egy jóleső hangos sóhajtással. Vége, mára vége. – Hogy tetszik, vagy voltál már itt? – teszek fel egy kérdést mielőtt belekortyolok az italomba. Aztán felvetem az ételrendelés ötletét is, mivel idő amíg elkészül a pizza.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=777373#post777373][b]Juhász Laura - 2019.10.07. 20:00[/b][/url]

délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o
  | oo

Azzal, ahogy végigpillant rajtam tökéletesen jól kifejezésre juttatja a véleményét, szóval valóban nem szükséges mindig szavakba öntenie azt. Ó tudom én, hogy vannak olyan lányok, akik elvárják, hogy állandóan agyba-főbe dicsérgessék őket, de én nem tartozom közéjük. És ezt Thomas is nagyon jól tudja, mint ahogy azt is, hogy világosan ki tudom olvasni a tekintetéből azokat a kedves szavakat. Vagy a mosolyából, a testtartásából, az egész lényéből. Persze jól esik hallani is, de ha nem teszi, hát az sem gond. Értem én anélkül is. Az udvarias gesztusra elmosolyodom, már nem ér olyan váratlanul, mint eleinte. Kellett kis idő, amíg megszoktam, de már pontosan olyan természetes nekem, mint hogy evés előtt imádkozik. Bár tény, hogy nem mindig figyelek arra, hogy felálljon és együtt üljünk le, van, hogy gyorsabb vagyok.
- Hm és kaptatok ilyen kis lényt, aki jelzi ha kész a rendelés? – érdeklődöm tovább. Az biztos, hogy a barátom többször volt itt, mint én, egyszer szaladtam be egy szelet pizzáért, és már loholtam is tovább. De majd most leszek itt bőven eleget. A neveket hallva egy picit elgondolkozom, egészen pontosan Márton nevét hallva. De elhessegetem ezt inkább most és foglalkozom a jelennel, és a barátommal.
- Igen-igen, bár nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar megszokom azt, hogy itt dolgozom. Picit fura a vendég szerep – mosolygok rá egy picit szégyenlősen. Beleiszom én is az italomba, majd bólintva veszem tudomásul, hogy milyen pizzát választ Thomas. Nem szólok oda a felszolgálólánynak – ő talán egy hónappal előttem jött, csak beugróként, emiatt picit nehézkesen megy még neki a dolog – hanem egy gyors bocsánatkérés után a pulthoz sietek és hadarva előadom az óhajunkat. Majd hevesen megrázom a fejemet, megint mondok pár szót, aztán bólogatok párat és már jövök is visszafelé, a kis kukoricalényünkkel együtt. Ahogy elhaladok a két leányzó mellett feltűnik, hogy nem túl szépen néznek rám, sőt. Felvonom a szemöldökömet, ugyanis nem tudom mire vélni a dolgot.
- Rájöttem, hogy túl messze voltál az előbb – magyarázom a barátomnak, mialatt lerakom az asztalra a kis figurát és leülök mellé. Igazából ez az egyik oka annak, hogy eleve felkeltem, mert mennyivel jobb már itt ülni, mint az asztal másik felén. Tök messze tőle. Nem is értem, hogy miért oda ültem le először. Most viszont, hogy ilyen közel ülök hozzá rögtön meg is csap az illata, így egy mély lélegzetet véve boldogan elmosolyodva figyelem a vonásait.
- Mond csak, mennyire szereted a meglepetéseket?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=777408#post777408][b]Juhász Laura - 2019.10.07. 21:57[/b][/url]

délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o
  | oo

Nem szoktam felhozni Mártonékat, kérdezgetek esetleg amikor Thomas róluk mesél, hogy vannak meg ilyesmi, de mélyebben nem megyek bele a témába. Így csak olyan apróság marad ki nekem, hogy az rendben van, hogy jobban vannak, meg hogy kiengedik őket onnan, csak éppen, hogy mégis melyik néven kell majd őt, őket szólítani. De nyilván majd kiderül, előbb-utóbb. Remélhetőleg előbb.
Tényleg nem is értem, hogy miért nem kapásból ide ültem le. Talán az étterem miatt, hiszen ott nincsenek is padok, furcsa is lenne ha lennének, vagy fogalmam sincs. De most nem ott vagyunk, itt nincsenek olyan íratlan szabályszerűségek. Még jó, hogy eszembe jutott.
- Nem? Ó, én azt hittem! Sose láttam még őket – csóválom meg a fejemet csodálkozva. Nem sokáig töprengek azon, hogy akkor mégis mi volt ez az egész, mert kisvártatva azt is meg tudom, hogy mi volt az a beszélgetés korábban. Felszalad a szemöldököm, ahogy hallgatom a sztorit. Világosan megértem belőle, hogy miről volt szó, és azt is, hogy Thomas ebből semmit sem ért. Rámosolygok, miközben azon gondolkodom, hogy vajon felvilágosítsam-e vagy inkább hagyjam.
– Hát ez nem jött össze neki, nem vagy egyedül – válaszolom végül egyszerűen. Annyira tipikus, hány filmbe van benne ez a mozzanat, hogy a csaj odaküldi a helyes fiúhoz a barátnőjét, akinek több bátorsága van, hogy hát igazából bármiért. Telefonszámért, randira hívni, akármi. Na meg az is az, hogy falkákba járnak direkt a lányok, hogy megnehezítsék a srác dolgát, aki el akarja hívni egyiküket. Hány ilyet láttam én odahaza a mugli suliban. De igazából ez most mindegy.
Hűha, oké, ahogy látom eléggé felcsigázta a kérdésem, sőt még valami eszébe is jut, és gőzerővel keresgélni kezd. Érdeklődve figyelem, ahogy pálcát ránt, majd visszább vesz a lendületből, a pálca visszakerül a helyére és újra rám figyel. Hát ez meg mi volt? A válasza után egy ideig még kérdő tekintettel nézem őt, majd beleharapok a szám sarkába mielőtt megszólalok.
- Oké, szóval … az van … vagyis hát arra gondoltam … hogy … mi lenne … - kezdek bele hebegve, nem is értem, hogy miért. Egyáltalán nem nagy dologról van szó, szóval akkor most miért is makogok? Veszek egy nagy levegőt és újra nekifutok.
– Annyira szép az idő, hogy úgy gondoltam, hogy ha neked nem gond, akkor … elmehetnénk utána valahova? Ha belefér az idődbe. De ... de akár megehetjük ott is a pizzát, sőt ... – teszem fel végül a kérdést hozzáfűzve egy alternatívát reménykedve. Igazából az lenne a legjobb, ha eleve ott ennénk, de nyilván persze ha nem szeretné, akkor maradhatunk itt is, nem baj az sem. Meg az sem ha nem megyünk el arra a helyre sem. Picit változtatni kell ugyan akkor a dolgokon, de elég egy intés és már el is van intézve. Meglepetés így is, úgy is lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=777541#post777541][b]Juhász Laura - 2019.10.08. 19:40[/b][/url]

délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o
  | oo

El tudom képzelni, hogy most mennyire zavarodott lehet. Hiszen ide hívtam, most meg közlöm vele, hogy talán inkább menjünk el. Bármilyen hihetetlen, amikor elhívtam ide randira, akkor még nem fordult meg a fejemben ez a helyszín változásosdi. Az, hogy esetleg kaja után lófrálhatnánk valamerre az viszont igen. Így is indultam neki a mai nap dolgainak, szép idő is van, meg hát, szóval, igen. Na de az, hogy eleve ne itt együnk, hát az csak úgy most jött. Picit idegesen várom a válaszát, ám nem ő szólal meg, hanem KukoricaJancsi. Mi legalábbis így hívjuk csak egymás között a kollegákkal.
- Te csak maradj csendben – intem csendre a méltatlankodó figurát. Nem lennék meglepődve ha egészen pontosan tudná, hogy miről is van szó. De komolyan, ezek hihetetlen, hogy mi mindent képesek meghallani.
- Hát … jobb lenne – adok választ szégyenlősen. Meglehetősen zavar ám, hogy így titkolózom, de jó okom van rá. Nagyon is jó okom.  Így valóban nehéz döntenie, de a lényeg az tényleg inkább az, hogy meddig ér rá. Ezt tudva már tudok tervezni. Hamarosan megkapom az időpontot is, egy rövid ideig töprengek, majd végül mosolyogva nézek a barátomra.
- Rendben, akkor együnk a másik helyszínen – adom a tudtára a döntésemet egy apró bólintás kíséretében. Igen, így jó lesz. Később úgyis elkezd lehűlni a levegő, akkor már nem biztos, hogy annyira jó lenne. - Még biztos eltart egy darabig mire elkészülnek a pizzák, addig esetleg valami ropogtatnivalót kérjünk? Vagy nem vagy még annyira nagyon éhes?
Érdeklődöm, hiszen azért nem kellene éhen halnia Thomasnak, amíg elkészül a speciális rendelésem. Vannak előnyei és hátrányai annak, ha az ember ilyen dolgozik. És bár végig a fiút nézem, mégsem kerüli el a figyelmemet a két csajszi. Hát így meg aztán pláne határozottan jó lesz, ha mielőbb távozunk innen. Határozottan zavar a viselkedésük, nem csupán azért, mert tulajdonképpen megpróbálták becserkészni maguknak a barátomat – oké, emiatt felemás érzéseim vannak igazából -, hanem főleg azért, mert ahogy néha rám néznek. Eleve nem szeretek a figyelem középpontjában lenni, de ha még negatív is ez a figyelem, akkor meg aztán pláne nem.
Közelebb hajolok Thomashoz, amíg a vállammal neki nem dőlök. Úgy alapból szeretem a közelségét bármilyen helyzetben, de van amikor pláne szükségem van valamiféle apró érintésre. Megnyugtat az illata, a teste melege. Most már nem érzem magamban zavarban a lányok miatt, igazából már észre sem veszem őket. Hangomat lehalkítva kezdek el mesélni egy történetet neki a mai szülinapos gyerekzsúrról, amiben a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy mindegyik gyerkőc megkapja a maga kis jégkockafiguráját. Ők legalább mosolyogtak rám. A sztori után rákérdezek, hogy telt eddig a hétvégéje, néztek-e valami szuper filmet mostanában az apukájával, vagy ilyesmi. A sütőtökleves poharam már üresen álldogál az asztalon, amikor megmozdul a bábu, és nem közbekotyog mindenféléket, hanem mintha nagy levegőt akarna venni.
- Ne! Tudom, kész a rendelés! Ne, kérlek, ne ordíts! – szólok rá, de persze hogy nem hallgat rám és elkezd rikácsolni. A kis elviteles csomagocskánk a pultra kerül, ráragasztva egy cetli miszerint a számla rendezve van, és csak arra vár, hogy elvigyük. Azt is, meg a hátizsákomat, amit csak úgy beraktam a pult mögé, hogy ne legyen útban.
- Akkor mehetünk? – kérdezem meg Thomast, mielőtt megszokásból felpattannék. Kezdek izgulni, hogy vajon mit fog szólni. Jaj, nagyon remélem, hogy tetszeni fog neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=777572#post777572][b]Juhász Laura - 2019.10.08. 22:06[/b][/url]

délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o
  | oo

Meg se lepődök, hogy ez a csupaszív fiú rögtön együtt érez szegény kis hányatatott sorsú kis lénnyel. Vagy micsodával. Még el is mosolyodom a kedveskedésen, amit kap.
- Elkényezteted, aztán legközelebb ha erre jársz akkor tömegverekedés tör majd ki köztük, mert mind a te asztalodra akar kerülni – adok elő egy jóslatot a jövőre nézve derűsen figyelve a vidámabban ficergő kis bábut. Persze hangomban nyoma sincs nehéztelésnek vagy hasonlónak. A vendégek murisnak szokták tartani ezeket, de azért napi több órán át hallgatni őket, azért az kicsit sok tud lenni. Ha nincs dolguk is be nem áll a szájuk ám, és hogy milyen pletykásak! Komolyan, a kastély festményei is elbújhatnának ezekhez képest.
- Érdekes, én tuti, hogy éhen halnék annyi testmozgás után. Futás után is folyton éhes vagyok – nézek picit csodálkozva Thomasra, arcomról pedig minden további nélkül le lehet olvasni a nahát, vagy azta kifejezést is. Majd lassan rájövök, hogy a kérdésemre kaptam ám választ, így bólintok, hogy rendben, akkor nem pattogok tovább. Ahhoz képest, hogy végigdolgoztam a délelőttöt, sőt tegnap is benn voltam, hát eléggé nyughatatlan vagyok. Aminek persze mind tudjuk, hogy mi … pontosabban ki az oka.
Picit szomorkássá válik az arcom, hogy keveset tudtak együtt lenni a bácsikájával a hétvégén, leszámítva ugyebár az edzést, meg a hitgyakorlást. Pontosan emlékszem arra a vidám, önfeledten boldog mosolyra, ami megjelent az arcán, amikor végigszáguldott a lakáson, amikor én is ott voltam. Meg a családias hangulatra a közös étkezésnél, a kártyajátékra. Persze tudom, hogy mennyire elfoglalt a férfi, és nem is sajnálkozom, hiszen minden egyes együtt töltött pillanatuk úgyis fantasztikus; csak szeretem hallgatni és látni, ahogy mesél ezekről.
Igazából nem is rászólok a kukoricácskára, megkérni próbálom, hátha az hat. De á, beszélhetek én ezeknek, mint a falra hányt borsó. Megadóan hajtom le a fejemet, ahogy elkiabálja magát a drága, majd rápillantok a barátomra és elnevetem magam.
- Mókás kis figurák, de nap végére már eléggé fárasztóak. Ó, és nem árt vigyázni, hogy mit mond az ember, szerintem simán meg tudnák telíteni a pletykarovatot hónapokra, ha kérdezgetni kezdenéd őket – érkezik a magyarázatom egy apró kézsimítás mellett. Dehogy baj, hogy a barátomnak így tetszenek ezek a kis bolondok. Hát hogy lehetne ez baj?
Picit felszalad a szemöldököm a dobozka láttán, persze miután alaposan meglepődtem azon, hogy egyáltalán kapok valamit. Mármint, én kapok valamit? Hiszen én hívtam el, ó, hogy ez nem így működik, hogy ki hív el kit, ugye? Hát persze, hogy nem. Szóval hirtelen nem értem, hogy mi az, hogy levél falás, vagyis elképzelni sem tudom, hogy mégis mi lehet a dobozban. De hamar megtudom ám, így a kérdő-csodálkozó pillantásom át is megy elragadtatottba, majd nyomok egy puszit a fiú arcára köszönetképpen.
- Ez igazán édes tőled – ha már egyszer cukorkákról van szó … édesség ... édes ...  – és ha ügyetlen vagyok és nem sikerül, akkor lepotyog, vagy valami csoda folytán beletalálnak maguktól is a számba? – kérdezek vissza, hiszen vannak ám bizonyos problémáim ám az ilyen célzásos dolgokkal. Tudjátok vannak azok az emberek, akik az utca másik végéről is beletalálnak a konzervdobozzal a kukába. Na én nem vagyok olyan, nagyon de nagyon nem. Persze nyilván megpróbálkozom elkapkodni ezeket a cukrokat, igencsak mókásnak hangzik, de valószínűleg először meg fogom nézni, hogy csinálja Thomas.
- Öhm, nehéz – mondom neki figyelmeztetésképpen, mialatt nyújtom felé. Tényleg az. Így viszont most az a helyzet áll elő, hogy ő cipel mindent, nálam meg semmi sincs. Ami picit fura lenne nekem. Elég ritka, ha nincs nálam semmi, szóval tétován nyújtom ki a kezemet a pizza felé, hogy akkor viszont cseréljünk. – Viszont, így ne hozzam én a könnyebb csomagot? – kérdezem meg, hiszen nem tudom, hogy ez mennyire fér bele neki. Ha mindent ő szeretne hozni, akkor viszont nem fogok ellenkezni. Legyen.  Miután ezt eldöntjük, hangosan beköszönök a konyhába, ahonnan csak egy mélyhangú dünnyögést hallani ki. Őszintén szólva én sem értem, de biztos elköszönés akar lenni. Odaintek még a beugrós pincérlánynak is, és a két csajszira ügyet sem vetve kisétálunk az őszi napsütésbe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781494#post781494][b]Juhász Laura - 2019.11.22. 21:05[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Elképesztő, hogy repül az idő. És most nem csupán arra gondolok, hogy lassan magunk mögött hagyjuk a novembert is, hanem inkább arra, hogy már több mint egy hónapja dolgozom a pizzériában. Vagyis lassan meglesz az kettő is. Már olyan szinten beleszoktam ebbe, hogy sokszor észre se veszem hogy milyen gyorsan telik az idő a műszakomban. Mint például most azt sikerült elfelejtenem, hogy kimenjek szünetre. Korgó gyomorral intek a másik lánynak, hogy pár percre hátra ugrom, amíg bekapok pár falatot.
Mielőtt azonban ezt megtehettem volna, összetalálkoztam a tulajjal egy kellemes ám elgondolkodtató csevejre, majd mindenki ment tovább a dolgára. Végül pár kekszet majszolok csak el, aztán már sietek is vissza a vendégtérbe. Hamarosan lejár a műszakom, és azt beszéltük meg Thomasszal, hogy beugrik amikorra végzek. Amúgy is szokott ilyet csinálni, de ilyenkor, amikor éjszaka a kastély folyosóit rójja, akkor meg pláne. Igyekszem a vendégekre koncentrálni, és nem az ajtó felé pislogni, arra várva, hogy mikor látom meg a torzonborz buksiját.
Az utolsó asztalomhoz lépek, figyelmesen hallgatom az óhajokat, sóhajokat, és határozottan biccentek mielőtt otthagyom őket. Már nincs szükségem noteszra, meg tudok jegyezni ennyit. A pultnál aztán elmondom a megfelelő asztalszámot viselő kukoricajancsinak a rendelést, ami továbbítódik a konyha felé. Már egy csomószor végighallgattam hogy működik ez, de még most se sikerült megjegyezni. A lényeg, hogy hátamat a pultnak támasztva figyelem az embereket, várva, hogy elkészüljön a rendelés, vagy hogy valaki jelezzen. Vagy hogy valaki betoppanjon.
 

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781501#post781501][b]Juhász Laura - 2019.11.22. 22:26[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Mosolyogva figyelem tovább az embereket, akik jókedvűen eszegetnek, isznak, nevetgélnek, vagy éppen teljesen tanácstalanul nézelődnek. Ezt szeretem a legjobban ebben a munkában. És elég sokszor tehetem ezt, a legforgalmasabb órákban nyilván nem, meg amikor tök üres az egész. De amúgy, hajaj. Most éppen az egyik eldugottabb asztalnál lévő fiatalokat figyelem, ahogy teljesen zavarban ücsörögnek, egyik sem mer a másik felé pislogni. Aranyosak. Majd felhangzik az ajtó feletti csengő, bejön pár hangosan kacagó srác, kolleganőm rögtön le is adja nekem a jelzést, hogy majd ő intézi. Elfojtok egy vigyort magamban, és figyelem ahogy enyhén ringó csípővel már megy is hozzájuk. Újabb csengőszó, és már be is toppan a barátom.
- Szia! Nem baj – köszönök rá hatalmas nagy mosollyal az arcomon, amikor odaér hozzám. Ó nem zavar, hogy korán jött, egyáltalán. Bármikor is érkezzen mindig örülök neki, jó hogy itt van. Komoly arccal bólintok, amikor közli hogy ő igazából itt sincs. Majd elvigyorodok, hiszen nyilván nem fogok úgy tenni, mintha tényleg nem lenne itt. Eleve, az én vendégem na. Mondjuk már a munkatársaim tudják, hogy ő kicsoda, szóval senki sem szólna meg érte, ha nem lenne kiszolgálva a fiú. De ki lesz, meg is kérdezem, hogy szeretne-e valamit.
Attól viszont nem kell félnie, hogy nem veszem komolyan a munkámat, és az ő ittlététől hirtelen mindent elfelejtenék, és nem foglalkoznék a többi vendéggel. Miután felvettem az ő rendelését is és elindult helyet keresni magának például máris fordulok vissza a pulthoz, és kiviszem a tízes asztal rendelését. Vagy legalábbis azt a részét, ami készen van. Aztán a fiatal párocska felé veszem az irányt, mert jelez a srác. Végre! Pironkodásukból ítélve első randi. Miután elhebegték, hogy mit szeretnének megyek vissza a pulthoz Thomas innivalójáért.
- Tessék, íme a séf ajánlata. Áfonyakoktélban fürdőző gumimacik – teszem le elé a pezsgőspoharat, aminek az aljában valóban ott úszkálnak a gumimacik. Maga az üdítő teljesen ünnepi, áfonyalé, szénsavas gyömbérrel, almalével, fahéjjal meg persze cukorral ízesítve. A felszálló buborékok miatt meg olyan az egész, mintha alkohol lenne, pedig az aztán nincs benne egyáltalán. A plusz poén viszont maga a macik. Ugyanis amint a szívószál hozzáér az egyik macihoz, azonnal dalra fakadnak, vagyis inkább brummognak egy karácsonyi nótát. Kérdéses, hogy melyiket. És kérdéses, hogy melyik maci énekel. Sajnos megvárni nincsen időm a reakcióját, de majd elmeséli úgy is később. Lépek hát tovább, a fizetni szándékozó vendéghez. És ahogy nézem utána az újonnan érkezettek fognak következni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781614#post781614][b]Juhász Laura - 2019.11.23. 21:16[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Szerencsére a karácsonyi kornyikálás nem annyira hangos, hogy másokat zavarjon, meg ugye tompítja a folyadék is a hangzást. Bevallom őszintén remekül el szoktunk szórakozni azzal, hogy műszak végén, vagy éppen elején zacskóba bújtatott kézzel összenyomkodjuk a gumimacikat, hogy melyik ad ki hangot és melyik nem. Ezt amúgy is meg kell tennünk, ugyanis minden italba csak egy ilyen mackó kerül. Szóval külön szoktuk válogatni, és az már feltűnt, hogy amik brummognak azok vagy pirosak vagy zöldek. A többi szín sose ad ki semmilyen hangot. Lehet, hogy majd megbeszélem a főnökkel, hogy vehessek egy kisebb adagnyi mackót, a legközelebbi ottalvóson tök jó lenne ezekkel szórakozni, meg amúgy is. Na, majd akkor gondolkozom ezen is, meg azon, hogyan osztassam be magam az ünnepek táján. Mert ugye erről kellene elmélkednem.
Az idős úr tereli el a figyelmemet a gondolataimról, elég hamar sikerült eldönteniük, hogy mit szeretnének enni, még éppen, hogy csak nekiálltam továbbítani az italrendelésüket, de már mehetek is vissza. Mondjuk mintha ezek az idősek mindig gyorsabban döntenének, mint a fiatalok. Valószínűleg mert ők már aztán bőven kitapasztalták, hogy mit szeretnek meg mit nem, és nincs állandóan újdonság a palettán. Na mindegy is, mosolyogva bólintok, miután elmondja, hogy mit szeretnének és már fordulnék is el, hogy visszamenjek a pulthoz. Fejembe újra előjön közben a beosztás kérdése – nem valami bonyolult megjegyezni, hogy lesz két pp meg egy fk - , ami nem éppen szerencsés. Eleve a vendégekre kéne figyelnem, de hát már a műszak vége felé is járok, na mindegy.
A lényeg, hogy nem veszem észre, hogy nyúl felém a bácsi. Vagyis utánam, hiszen meg is ragad. Hirtelen kapok levegő után, és kiürül a fejem teljesen. Nem hallom meg a szavait. Annyit érzékelek, hogy fog. Arcomon a mosoly az valahogy megmerevedik, majd lassan el is tűnik, szemeim kikerekednek és próbálok rendesen lélegezni. És persze, hogy nem jutnak eszembe a szokásos enyhítő dolgok, amiken egész eddig dolgoztam.
~ Bácsi, kérem, tessék elengedni! ~ nyüszítem a fejemben, de megszólalni persze képtelen vagyok. Sőt, kezdek le is sápadni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781624#post781624][b]Juhász Laura - 2019.11.23. 22:17[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, még is olyan, mintha nem kapnék levegőt. Szédülni kezdek, és elhomályosodik minden. Semmit nem látok, csak az egyre jobban zakatoló szívverésemet érzékelem, és tudom, hogy ez most pánik a javából. Ez most olyan, hogy ha nem enged el akkor el fogok ájulni az oxigénhiánytól, és attól hogy nem talál jobb utat az agyam. Csak így tud megvédeni ettől az állapottól.
Fogalmam sincs, hogy mi zajlik körülöttem, monoton zúgást hallok, amitől borzasztóan fáj a fülem és mindenem. Egyetlen dolgot érzékelek csak: a veszélyt. Hogy még mindig határozottan és erősen tartanak, hogy nincs lehetőségem menekülni. Kihagy párszor a légzésem, de már észre sem veszem az égető oxigénhiányt. Olyannak tűnhetek, mintha nem is tudom, sóbálványátkot szórtak volna rám. Csak éppen nem stimmel a dolog, mert nem vagyok teljesen mozdulatlan. Szemhéjam meg-megrebben néha, és hamarosan az ájulás küszöbén reszketni is fogok. De akkor már késő. Jézusom, már most késő.
Se nem látom, se nem hallom a megmentőmet, sőt azt sem, hogy lekerül rólam a kéz, ami fogva tartott. Semmiféle változás nem észlelhető rajtam, leszámítva, hogy mostanra már falfehér vagyok. Az egyre inkább engem körülölelő semmibe egy új érzés érkezik. Ismét hozzám érnek, de ez nem ront a helyzeten. Ez nem rossz. Egyáltalán. Ismerem ezt az érintést. Minden porcikám tudja, hogy Thomas az, de képtelen vagyok megmozdulni vagy akár úgy egyáltalán látni bármit is. Csupán annyira futja tőlem, hogy megrebben a szemhéjam, sípolva kapok levegő után, majd hirtelen túl gyorsan, túl kapkodva próbálom megtelíteni a tüdőmet. Már ez is valami, ez is haladás.
~ Ne engedj el, ne menj el! ~

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781638#post781638][b]Juhász Laura - 2019.11.23. 23:17[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Igyekszem a simogatásra koncentrálni, egyrészt amiatt, mert biztonságot sugall teljes mértékben. Hogy már nem vagyok veszélyben. Másrészt pedig amiatt, mert ez egy szabályosnak tűnő ritmus. Tehát pont olyan, ami nekem jelenleg nem megy. Erre figyelek hát, már amennyire tudok figyelni, hátha sikerül a szervezetemnek alkalmazkodni hozzá. A légzésemnek, vagy a szívverésemnek, mindegy. Valamelyik tegye meg.
Mintha víz alól jönne a hang, aminek az értelmét nem fogom fel, ám azt már igen, hogy mozdulnom kell. Követem, anélkül, hogy felfognám hogy mi is történik. Csak megyek, ahova irányít, leülök, amikor azt a jelzést kapja a testem. A helyváltoztatástól viszont szédülni kezdek, így lassan lecsukódik a szemem. Végre, egy kis megnyugvás, már borzasztóan fájt, hogy kikerekedett szemmel meredtem a semmibe. Egy pillanatra megrezzenek, amikor hozzám ér, megkönnyebbülésemben. Kezd lassan megtelni a világ hangokkal, illatokkal. Nyilván látni is több mindent látnék már, de egyelőre csukva tartom még a szememet.
Valaki jön, valaki mond valamit, Thomas is mond valamit, nekem pedig mozdul a balom, amit a kezében tart, ujjaim felülről átfogják a csuklóját, erősen szorítva azt. Finoman megmozgatom a hüvelykujjamat, amíg meg nem érzem rendesen a pulzusát. Szaggatottan szívom be a levegőt, majd a továbbiakban mélyeket lélegzek, egyfajta ütemhez igazodva, aminek ritmusát az ő szívverése határozza meg. Ha képes lennék számolni, akkor azt is meg tudnám mondani, hogy meddig tart a belégzés és meddig a kilégzés.  Ahogy erre figyelek szépen fokozatosan kezd visszatérni a szín belém, csökken a szúró fájdalom, tisztul ki a köd.
~ Tudom ~ akarnám mondani, de hiába is próbálkoznék vele. Kinyitom a szememet, tekintetem még zavaros, ám a lényeget azt tisztán látom. Őt. Csak nézek a barnáiba, és próbálok minél előbb megnyugodni. Még nem fogom fel, hogy talán a fél pizzériázó most azt lesi, hogy ez meg mégis mi volt. Még csak Ő van, Ő aki gondoskodik arról, hogy ne omoljon össze a világ körülöttem, hogy ne szippantson be a semmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781644#post781644][b]Juhász Laura - 2019.11.24. 00:06[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Az a baromi fura ütem az enyémhez képest teljesen normális, követendő. De csillapodik szépen lassan az enyém is, vagy legalábbis nem hagy már ki annyira. Hamarosan a szememet is ki tudom nyitni, bár beletelik némi időbe mire eljut a tudatomig például a mosolya. Ez is alátámasztja a szavait, minden rendben van.
Oké, még sincs rendben, elenged. Miért enged el? Átsuhan a tekintetemen a kétségbeesés, elvétem a légzés ütemét is, és olyan sebességgel nyúlok az övé után, mint valami csiga. Ami hátrafelé halad, pedig előre akar. Szóval mire akár feltűnhetne, hogy én amúgy a keze után kapok ám, már kerül is a szívószál a számhoz. Ezzel egy időben jön a felismerés, hogy mit mondott. Igyak. Oh, oké, akkor ezért engedett el, jól van.
Okoz némi nehézséget, mire ráveszem a zsibbadt agyamat a műveletre, de hamarosan már aprókat kortyolok. Biztos, ami biztos alapon. Nem is bánom különösebben, hogy eltűnik a látóteremből a pohár, sőt, tulajdonképpen örülök is, hiszen így a kezei az enyémekre kerülnek. Aprót rándul a szám sarka, mosolyra szeretne húzódni, de fárasztó ez a mozdulat. Márpedig azt a kevés kis energiát, amit eddig sikerült összekaparnom nem erre szeretném elhasználni.
- Köszönöm – lehellem alig hallhatóan. Nem csupán a vizet, mindent. Hogy felbukkant a semmiből – nekem legalábbis úgy tűnt -, hogy valahogy megszüntette a pánikot kiváltó okot, hogy itt van és gondoskodik rólam, hogy segít megnyugodni. Valahogy a kollegákkal is elrendezhette a dolgot, hiszen most már kezd bevillanni, hogy járt erre a kolleganőm, a víz is nyilván tőle van. És ahogy lassan visszaáll minden a normálisba, már eszembe jut több kellemetlen dolog. A vendég például, biztos a frász törte ki, hogy a munkahelyem kellős közepén sikerült pánikrohamot kapnom. Amit már nagyon régen nem tettem, el tudtam kerülni. És legfőképpen az, hogy Thomasnak ezt úgy végig kellett néznie. Szomorkásan, sajnálkozón nézek hát rá, majd picit lehorgasztom a fejemet egy nagy sóhaj kíséretében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781715#post781715][b]Juhász Laura - 2019.11.24. 20:53[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Jól esik a kedveskedő simogatása, a figyelme, a jelenléte. Hogy pontosan ugyanúgy viselkedik, mint egyébként. Nem aggódóan néz vagy kétségbeesetten, vagy tanácstalanul, hanem úgy, mint mindig. Normálisan. Minden rendben van, itt van velem. Csak ... itt van velem és ez pontosan az, amire szükségem van.
Az elkomorulásom tökéletesen jól kifejezi azt a tényt, hogy kezdek jobban lenni. Hiszen legalább valami reakció már megfigyelhető rajtam. Tudom, hogy szeretné tudni miért vágok ilyen arcot, de egyelőre még a légzésemre koncentrálok, és próbálom összeszedni az erőmet. Már el is felejtettem, hogy mennyire kimerítő egy ilyen pánikroham. Már nagyon régen nem éltem át hasonlót. Rossz érzés az volt, szédülés meg ilyesmi, de akkor tudtam tenni ellene. Igaz, akkor nem is fogtak, csupán hozzám értek. És akkor nem ért ennyire váratlanul. Ismét mélyeket lélegzek, de már nem pánikszerűen. Jobban vagyok.
- Nem figyeltem. Nem figyeltem – mondom ki végül a fejemet csóválva. A hangom tökéletesen illik a sajnálkozó arckifejezésemhez. Figyelnem kellett volna, mindig figyelek. Mindig. Kivéve, amikor vele vagyok ugye, de akkor nem is kell. Akkor esélytelen, hogy megtörténjen hasonló. De most ugyan itt volt, mégsem vele voltam ugyebár. Meg amúgy sem azért nem figyeltem, mert tudtam, hogy itt van. Fogalmam sincs, hogy miért nem figyeltem.
– Észre… észre kellett volna vennem a mozdulatot. Tudnom kellett volna kezelni és nem ledermedni – suttogom alig hallhatóan. Azt hittem, hogy már haladok, hogy javul a helyzet, hogy talán már nem is fordulhatnak elő már ennyire erős rohamok. És most tessék, kiderül, hogy tévedtem. És mindezt végig kellett néznie neki is. – Sajnálom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781748#post781748][b]Juhász Laura - 2019.11.24. 22:14[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Jól látja, próbálkozom legalábbis mondani valamit. Próbálkozom újra normális lenni. Mondanám, hogy próbálom elfelejteni, de ez már kicsit nehéz. Vagyis maga az eseményt azt könnyebb, a rossz érzést azzal kapcsolatban, hogy meg kellett volna előznöm, na ezt nehéz kiűzni a fejemből.
Azt mondja nem tehetek róla. Megrázom a fejemet én is, hiszen csak én tehetek róla. Ez az egész csak miattam van. Mert nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket, mert képtelen vagyok kiszakadni ebből az egészből, hogy bántani akarnak, hogy bántani fognak és én tehetetlen vagyok. Holott már hónapok óta ezen dolgozom a dokival, hogy nem vagyok az. Hogy igen is, hogy tudok tenni ellene, hogy növeljük az önbizalmamat, hogy legyen valamiféle forgatókönyvem az ilyen helyzetekre. És működött, mindaddig, amíg ilyen erőteljes, éles helyzetbe nem kerültem.
- Ritka – válaszolom szűkszavúan. Az, azonban az lenne a lényeg, hogy ne is kelljen ennyire figyelnem. Elveszem az egyik kezemet az övéből, hogy remegve ugyan, de a pohár után nyúljak. Örülnöm kéne, hogy már ez is megy. Gyorsabban nyerem vissza az uralmat magam felett, mint szoktam. De ez az érzés várat magára, egyelőre csalódott vagyok. Iszom pár kortyot a vízből mielőtt elmondom neki, hogy miért is ekkora nagy baj ez most, végig a poharat figyelve. – Azt hittem, vagyis azt reméltem, hogy jobban haladok. Hogy ilyen helyzetbe is tudok tenni valamit. A könnyebb szituációkba tudok. Azt hittem … de tévedtem.
Elhallgatok megrázva a fejemet. Nem, hagyjuk inkább. Most inkább csak tovább lépnék, majd rágódom ezen máskor, amikor nem a fél munkahelyem engem les. Majd ha egyedül leszek, mert nem szeretném tovább ezzel sokkolni a barátomat. Éppen elég rossz az, hogy végig kellett néznie ugyebár.
- Majd … majd megbeszéljük Rileyval, kitalálunk valamit, hogy mi a probléma, hogy így most miért nem ment. Majd … majd csak jobb lesz. Mindenesetre sajnálom, hogy tanúja voltál egy ilyennek. De, legalább nem ájultam el – próbálom valahogy pozitív irányba terelni a gondolataimat, hogy ne aggódjon vagy ilyesmi. Fel nem fogom adni, mert van haladás, csak lassabb, mint hittem volna. És tényleg hasznos lesz majd mindaz, ami most történt. De ettől függetlenül akkor is azt kívánom, hogy bár ne történt volna. És azt is nagyon remélem, hogy soha de soha többet nem kell így látnia Thomasnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781911#post781911][b]Juhász Laura - 2019.11.26. 19:13[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Lehet, hogy jobb lenne pedig ha felhozná a gyengélkedős dolgot. Hogy pontosan ugyanezen ment át, mármint az a része ugyanaz, hogy benne is megvolt akkor ez az érzés. Hogy úgy érezte kudarcot vallott, hogy nem tanult semmit. Ha felhozná akkor lehet, hogy nem érezném úgy, hogy nem akarok erről beszélgetni sem, nem akarom hogy … nem érezném annyira pocsékul magam amiatt, hogy látott ennyire szétcsúszni. És még mindig úgy lát, hiszen mit csinálok? Itt ülök, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, aki képtelen normálisan megfogni a poharat. És neki ezt most itt végig kell néznie. És én ezt nem szeretném, nem szeretném, hogy rosszul érezze magát vagy aggódjon vagy akármi. Sem pedig azt, hogy megforduljon a fejében, hogy vajon vele szemben is előjön-e valaha ilyesmi. Bár úgy tűnik, hogy rendben van. Nem akad ki a dolgon. Talán nem érinti annyira vacakul, hiszen tudja hogy ilyen vagyok, vannak pánikrohamaim, nagyon ritkán de vannak. És tudja, hogy ővele nincs, hogy ő meg tud nyugtatni.
Elgondolkodva figyelem őt, mert valami furcsaság van ezzel kapcsolatban. Honnan is lehetett azt tudni, hogy ő meg tud nyugtatni? Soha nem volt még ilyen, soha. Én sem tudtam, hogy nem reagálok-e vacakul az ő közelségére a nagy pánik közepette. Reménykedtem benne, és sejtettem, de biztos nem lehetettem benne. Nem hiszem, hogy ő biztosabban tudta volna. Meg ha már itt tartunk, nem is nagyon látom rajta az aggodalmat, riadalmat. A sokkhatás miatt lehet? Vagy ennyire arra figyel, hogy engem vigasztaljon?
- Te rendben vagy? A bácsi nem akadt ki? – az első kérdésem után rögtön hozzá is teszek még egyet majd körbenézek a pizzériában. A vendégek, akikre emlékszem, már szinte mind elmentek, újak jöttek a helyükre. Nekem pedig bevillan, hogy még dolgoznom kellene. Megkeresem a tekintetemmel a kolleganőmet, biccentek neki, hogy megyek. Egy pillanat és felkelek innen valahogy, akárhogy. Lényegtelen, nagyon nem hiányzik, hogy kirúgjanak. De ő szinte azonnal közelebb jön és megnyugtat, sőt mi több kioktat, hogy ne szórakozzak már, nehogy visszaálljak dolgozni erre a kis időre. Nyugodtan térjek magamhoz, majd ő megoldja, vegyem úgy, hogy én mára végeztem. Elrebegek egy köszönömöt, hiszen mi mást tehetnék, majd lesütöm a szememet, és a kötényemmel kezdek el babrálni, hogy valahogy kibújjak belőle.
Zavar ez a helyzet, nagyon. Az is hogy helyettem kell dolgoznia szegény lánynak, az is, hogy úgy kell összekanalaznia engem a barátomnak, és az is, hogy ilyen szűkszavú, hogy alig látni rajta valami érzelmet. Rajtam látszódnak. A frusztációtól elkezdve a szomorúságon át minden kivehető, még ha csak egy pillanatig is. De rajta … semmi. És rádöbbenek, hogy ezért nem akartam volna, hogy így lásson … mert félek attól, hogy éli ő ezt meg. Félek attól, hogy később vágja képen az egésznek a súlya, amikor nem leszek ott, hogy megbeszéljük.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781935#post781935][b]Juhász Laura - 2019.11.26. 21:24[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Bólintok egyet, amikor beszámol arról, ami nekem teljesen kimaradt. Jól van, örülök, hogy a vendég nem ijedt meg, vagy nem rendezett jelenetet vagy ilyesmi. Hihetetlen, hogy mennyire kitörlődött a fejemből, onnantól, hogy elmondták mit szeretnének, egészen addig, hogy Thomas pulzusát keresem. Ekkor már kezdett kitisztulni minden. Úgyhogy most igyekszem valahogy pótolni azokat a fehér üres részeket, méghozzá úgy, hogy nem kérem meg, hogy mesélje el pontosan mi történt. Ne írja le nekem részletesen.
- Jól tetted – felelem, majd picit töprengek mielőtt alig láthatóan elmosolyodom. Bevillan ugyanis, hogy miért nem reagáltam rosszul az érintésére. – Tudtam, hogy te vagy. Amikor hozzám értél, tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de ezt az egyet tudtam.
A kezét figyelem, ahogy simítja az enyémet, tovább csillapítva, nyugtatva engem. Nem érzem már úgy, hogy ezen múlik, hogy teljesen helyrezökkenjek, de rendkívül jól esik. Az már kevésbé, amikor a kolleganőm megjelenésekor elenged, de nem lepődöm meg. Nagyon ritkán érünk egymáshoz, ha nyilvános helyen vagyunk. Valószínűleg ezért is nem ölelt meg és tartott a karjaiban, hogy úgy nyugtasson meg. Mindenesetre a késztetést azt le kell küzdenem, hogy ne kapjak utána, így sokkal bizonytalanabb vagyok. De próbálom magam a megszokott dolgokkal elterelni ezektől a gondolatoktól is, meg az összes többitől. Nem túl sok sikerrel.
- Nem is jutott eszedbe semmi sem belőle? Ki-kielemeztétek Liam bácsival utólag? – kérdezek vissza halkan hosszas hallgatás után. Kezem az ölembe ejtve, a kötény megkötőjét gyűrögetem, szemem lesütve. Akkor, a gyengélkedőn, vagy utána már nem is tudom bevillant, hogy emiatt is pocsékul érezheti magát. Igazam is volt, jól sejtettem. És azzal, hogy most ezt felhozza valóban jobb, mert nem rólam meg az én esetemről van szó konkrétan. Hanem egy hasonló esettel, ami nyilván nem teljesen ugyanaz. De a lényeg stimmel. Arra, hogy többet kell gyakorolni egy kissé elhúzom a számat, majd sóhajtok egyet. Ez … nem ilyen egyszerű.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781942#post781942][b]Juhász Laura - 2019.11.26. 22:11[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Lassan emelem rá a pillantásomat. Megpróbálta, ő megpróbálta. Egyszerre örülök annak, hogy ővele így volt, és érzem magam még vacakabbul, mert én meg se kíséreltem felidézni a tanultakat. Egy szempillantás alatt történt minden. Én így érzékeltem legalábbis. Az viszont ahogy elhárítja a második kérdésem végül háttérbe szorítja ezeket a gondolatokat. Miért, miért nem beszéltek róla? Egyáltalán nem is beszéltek a dologról, csak egyszerűen továbbléptek? Ezek azok a kérdések, amiket nem fogok feltenni. Most biztos, hogy nem, hiszen látom, hogy nem akar erről beszélni, sem pedig erre gondolni.
- Ez a gyakorlás meg éles helyzet dolog … ez bonyolult. Mi pusztán beszélgetésekkel próbálunk valamit kitalálni, ami működhet. Nincs igazából olyan, hogy gyakorlás. Csak éles helyzetek vannak, amikor vannak. Amiket utána kielemzünk, részletesen. És átvesszük, hogy min kell változtatni esetleg, mi lehetett a gond – magyarázom el neki egy szuszra. Ez nem egy harcművészet, ahol begyakorlod a mozdulatokat egy valakivel. Itt nincs más valaki. Itt én vagyok, meg a fejem. Tudom, hogy ő a saját tapasztalatait mondja csak el, és párhuzam vonásról szó sincs, viszont talán ennyire részletesen még nem mondtam el, hogy pontosan mi zajlik. Ó persze, meséltem én a dal dologról, meg hogy grounding-olunk meg ilyenek. De hogy egy-egy ilyen eset után mi történik azt nem. Hiszen, nem is volt még ilyen eset. Úgyhogy most elmeséltem, ha már így feljött ez a dolog.  – A gond csupán az, hogy én nem … nem fogom tudni elmondani, hogy mi történt. Azt hogy mit éreztem igen, de ezen kívül semmit. Hogy meddig tartott vagy ilyesmi. Semmit.
Kibújok nagy nehezen a kötényemből, végre csak sikerül eljutni idáig, és gondosan összehajtogatom. Szimpla időhúzás ez a részemről, semmi más. Valamiért hezitálok, pedig majdnem folytattam a gondolatmenetet, most pedig azon töprengek, hogy egyáltalán tegyem-e. De miért is? Megkérdezem és majd ő eldönti.
- Esetleg nem jönnél velem a következő terápiára, hogy segíts beszámolni erről? Már ha nem túl megterhelő, meg felkavaró felidézni magadban a történteket - reménykedve nézem őt a kérdő hangsúlyú befejezés után. Nem felelt, hogy ő hogy van, hogy ő mit élt át. Nekem feltűnt, emiatt hezitáltam a kérdés előtt. Talán kapok valamiféle választ erre is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781949#post781949][b]Juhász Laura - 2019.11.26. 23:00[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Lehet, hogy nem sikerült eléggé érzékeltetnem, hogy csupán elmeséltem neki, hogy ez hogy is zajlik? Végül is ezeket a kis eseteket tekinthetjük gyakorlásnak, minden egyes fizikai érintkezést annak vehetünk. És egészen eddig nem is volt ekkora gubanc. Viszont nem szabad nagyon erőltetni a dolgot, mert csak ronthatunk vele az egészen. Emiatt nincs kifejezett gyakorlat.
- Az nagyon fontos igen, de érdemes minél jobban felidézni az egészet, hogy min siklott el a dolog. Félreértelmezett mimika, vagy hangsúly, vagy akármi. Sok mindenből tevődik össze, de igen, a legfontosabb, hogy bennem mi zajlik le és hogy miért – bólintok egyet miközben beszélek. Nem rossz feltételezés, és magától rájön amúgy is a válaszra, csupán megerősítem benne, hogy jó a logika, jól látja a helyzetet. A kérdésétől viszont elkomorulok, hiszen ez eléggé aggaszt és zavar.
- A könnyebb eseteknél tudok mindenről, csak mintha valami homályos üvegen át látnék és víz alól hallanék mindent, de rendesen érzékelek. Illetve vannak úgymond lépcsői a pánikrohamnak. Emiatt lehetne visszafordítani, hogy érzem hogy nem oké, és teszek valamit, hogy ne romoljon a helyzet. Ami most volt, az túl gyorsan zajlott, és nem volt időm leállítani, egy pillanat alatt sodródtam el az ájulás közeli állapotba. Ezért nem tudtam semmiről. Talán … talán azért, mert nem láttam a mozdulatot. És mert fenntartotta. Nem tudom – tippelgetni tudok csak, de majd Riley úgy is elmondja, hogy mi lehetett a gubanc. De talán érthető volt, amit elmondtam.
Szuper, eljön velem. Igaz, hogy nem túl boldogan ment bele, ami szerintem teljesen rendben is van, hiszen mégis csak megterh … ó, hogy nem az. Nem az? Oké, akkor nem kavarta fel nagyon az eset. Ez … egész … jó? Vagy mégse? Mi játszódott le benne? Miért kerüli a tekintetem? Mi a fene folyik itt?
- Jó, hogy nem készültél ki ettől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781958#post781958][b]Juhász Laura - 2019.11.27. 00:16[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Na, hát ez nekem nem jut az eszembe, hogy Zsombinál is ilyesmik lehetnek, ilyen kimaradások. De hé, nálam nem is szoktak lenni! Mármint nagyon ritkán fordult elő, hogy odáig fajuljon a helyzet, amiben inkább úgy dönt az agyam, hogy nem bír és nem is akar megbirkózni ezzel az egésszel. Hogy inkább lekapcsol és elájulok. Vagy mit tudom én, hogy működik ez pontosan, én így tudom elképzelni az esetemben. Na mindegy.
Hirtelen rám pillant és szinte reménykedve kérdez. Mintha … na várjunk. Ő egész eddig azon töprengett, hogy nem kellene-e kiakadnia? Nagyon úgy tűnik. Kicsit meghökkenve nézek rá, ahogy eláraszt kérdésekkel, kételyekkel. Érzelmek, végre érzelmek! És elég sok minden zajlott le benne, amit eddig elfojtott. Várok egy picit, amíg tart egy kis szünetet, hogy reagálni tudjak az elhangzottakra. Félbe nem szakítom, adja csak ki szépen magából.
- Hát, nem igazán segített volna ha te is pánikolsz, és totál kiakadsz az egésztől. Szóval egyáltalán nem baj. Gondolom azért hatással volt rád valahogy, csak … csak nem így – az meg aztán pláne szép lett volna, ha ő is rosszul érezte volna magát. Jesszusom, dehogy kellett volna úgy éreznie magát. De ha már itt tartunk … - Ez amúgy is hülyeség. Mármint az, hogyan kéne reagálnod meg érezned. Mi az hogy kéne meg kell? Te te vagy, úgy reagálsz és úgy érzel ahogy te, és nem úgy ahogy mások.
Megcsóválom a fejemet, egyrészt emiatt is, másrészt meg mert közbe már mondja tovább a dolgokat. Nem baj, dehogy baj. Nem várom el, hogy aggódjon, hogy itt pátyolgasson vagy totál kiakadjon és hőbölögjön ezen az egészen, vagy rosszul legyen, szóval semmiféle ilyesmit. Az se baj, ha nem tudja átérezni hogy én mit éltem át, hogy nem érti hogy mi játszódik le bennem. Elmondom amennyire tudom, és itt van mellettem. Mindig itt van mellettem. Ennyi, ennyi elég. Csak ... ne zárja teljesen magába ezeket, ne zárjon ki.
- Nem baj, sose baj hogy úgy érzel ahogy. Tényleg? – mosolygok rá megnyugtatóan, majd rögtön érkezik is a meglepődött kérdésem. Eléggé megijedt? Hát, ez eddig totál nem jött le. Hiszen tényleg, annyira hamar ott termett. Vagy lehet, hogy nekem tűnt csak hamarnak? Megzakkanhatott az időérzékem is.  Majd teljesen megakad a mondókájában nekem pedig hervad is le a mosoly az arcomról. Ez a dadogás sosem jelent jót, főleg nem ilyen arckifejezéssel. Oké, ez egyre rosszabb lesz ilyennek még nem láttam.
- Jól … - kezdenék bele a teljesen értelmetlen kérdésbe, hogy jól érzi-e magát. Nem, nyilvánvalóan nem. Olyannyira nem, hogy fel is pattan és elrohan a kétbetűs hely felé.  Már rég becsukódott mögötte az ajtó, amikor rájövök, hogy mi történik. Rosszul lett. Tekintetem le sem veszem az ajtóról, miközben bele-belekortyolgatok a vizembe, és az asztalon dobolva várok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781983#post781983][b]Juhász Laura - 2019.11.27. 18:53[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Nem igazán vannak elvárásaim, legalábbis nem úgy, ahogy gondolná az ember, vagy ahogy másoknak szoktak ilyenjeik lenni. Nekem az a fontos, hogy Thomas önmaga legyen, és ne akarjon másoknak megfelelni, megváltozni, vagy úgy viselkedni, úgy tenni, ahogy mások szerint kellene vagy illene neki. Az nem ő lenne. Kivéve persze, ha ő maga akarja ezt, de az más. Az érzések terén meg … pláne nem lehet megfelelni másnak. Hiszen azt érzi, amit érez, vagy épp azt nem érzi amit nem érez. Én mondhatok akármit, akkor se fog tudni mást érezni, nem? És igazából eddig mindig minden jó volt így. Nem arról van szó, hogy én belenyugodtam abba, hogy ő ilyen és ez van. Mert ez nem igaz, nem kellett belenyugodnom semmibe se. Nekem tökéletes, hogy ő ilyen. És nagyon jól eltalálja, hogy mi a legjobb nekem. Sokszor jobban tudja, mint én magam. Nem értem őt mindig ez tény, sőt, de próbálom kiokoskodni, hogy mi játszódhat le benne, hogy él meg dolgokat.
Mindenesetre meg tudom érteni azt, hogy miért zárta ezt magába, hogy miért nem felelt a kérdésemre, hogy van. Mert bár tény, hogy mi ketten teljesen másképp működünk, mint a többség, megbeszélünk mindent, elfogadjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak; de ugye ott vannak azok a társadalmilag berögződött elvárások, amiket mindenhonnan hall az ember. Hogy mit hogy illik, meg kell. Meg, hogy gáz ha nem érezzük rosszul magunkat ha ennyire kikészül a párunk. Szóval nem egyszerű dolog elmondani, hogy ő nem így van ezzel. Mert bár tényleg nagyon megértő vagyok, és hülyeségnek tartom ezeket a dolgokat, akkor is para ilyet elmondani. Szóval az, hogy most tört így elő belőle, az teljesen rendben van. Amúgy is valami ilyesmire számítottam, hogy később fog ez beütni nála, hogy beszélni is tudjon róla.
Az asztalon dobolva várom őt, közben kérek még egy pohár vizet az aggódó arccal hozzám siető kolleganőtől.
- Nem, nincsen semmi baj. Már … már egész jól összeszedtem magamat. Jövök neked eggyel! – nyugtatom meg a lányt. Kedves tőle, hogy amint egyedül maradok már jön is, hogy minden oké-e. Ennyire lerí rólam, hogy máris kezd összeszorulni a mellkasom? Ki tudja, mindenesetre bár magamra hagy, mégis folyton ide-idepislog rám. Csupán a szemem sarkából látom, mert tényleg az ajtót bámulom. Ami hamarosan nyílik és kilép rajta a barátom. Figyelmesen nézem őt, bár nem megbámulva, csak felmérve a helyzetet.
- Kértem neked is vizet – mondom neki, amikor már leült. Nem igazi az a mosoly, de legalább valamelyest alátámasztja azt, hogy egész tűrhetően van, ahhoz képest, ahogy volt. És eszem ágában sincsen rákérdezni, hogy mennyire lett rosszul vagy ilyesmi. Most valamennyire rendben van, akár porcelánt ölelt, akár csak egy kis időre volt szüksége meg némi vizes felfrissülésre, hogy összeszedje magát. Egy lágy mosollyal az arcomon a keze után nyúlok, de hogy melyikünk miatt teszem ezt, azt nem tudom. Hogy azért mert úgy sejtem, hogy szüksége van erre a kis érintésre, vagy csak azért, mert nekem tuti hogy van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=781994#post781994][b]Juhász Laura - 2019.11.27. 21:35[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

A kérdés jó, mit szeretnék most. Hm. Nem gondolkodni, azt például nagyon szeretnék. Csak úgy lenni, azt is szeretnék. Azon gondolkodni viszont nem, hogy vajon tényleg ennyire nem sikerül kimutatnom, kifejeznem azt, hogy én tökéletesen, teljesen meg vagyok elégedve mindazzal, amit ő nyújt nekem? Mindennel? Hiszen annyira meglepődött. Most ezen tényleg nem szeretnék tovább gondolkodni. Ehhez még nem egészen vagyok formában.
- Semmit. Nem tudom – rázom meg a fejemet szomorkásan egy vállvonás kíséretében. Értem én, hogy a kérdés lényege hogy hova tovább, most mi legyen, de nem tudok rá mit felelni. Nem érzek különösebb késztetést semmire. Inni is csak azért iszom, mert tudom, hogy jót tesz, nem pedig azért, mert szomjas vagyok. A sokk miatt valószínűleg cukros dolgot kellene innom, de még ez se jut eszembe. Éhesnek sem érzem magam, bár ez jelenleg nem jelenti azt, hogy nem is tudnék enni.
– A kolleganőm átvette a műszakom, de valamikor most végeznék amúgy is. Talán … talán át kellene öltöznöm? – tanácstalanul kérdezem, mert arra sem érzek késztetést, hogy megmozduljak. Az van, hogy én követtem ide Thomast, mint egy zombi, leültem, mert leültetett, és azóta így vagyok, itt vagyok. Jelenleg nekem aztán tényleg édes mindegy, hogy hol vagyunk meg mit csinálunk. Hullámokba tör rám ez a kimerültségszerű érzés. Volt valami megbeszélve esetleg? Már erre sem emlékszem.
-  Mehetünk valamerre, vagy maradhatunk is. Nem vagy éhes? – kérdezem kicsit energikusabban, ahogy őrá terelődik a figyelmem, és nem foglalkozom tovább magammal meg a gondolataimmal, érzéseimmel. Még el is mosolyodom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=782000#post782000][b]Juhász Laura - 2019.11.27. 22:24[/b][/url]

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Bocsánatkérően nézek rá, amikor apró grimaszt vág. Sajnálom, hogy ennyire fogalmam sincs, mit kéne most tenni. Nekem az tökéletesen megfelelő most, hogy itt van velem, mellettem. Az, hogy megkérdez az jó egyébként, mármint jól is esik. Csak tényleg nem tudom. Most ha kerek perec kijelentené, hogy legyaloglunk Kanadáig, hát egy zokszó nélkül kelnék fel és indulnék el vele. És valószínűleg pár perc séta után összeesnék, de az már más kérdés.
Bólogatok csupán, amikor egyet ért. Oké, akkor át kéne öltöznöm. És nem, jelenleg ezt sem tudom, hogy szeretném-e. Össze kell majd szednem a cuccaimat, mielőtt elmegyünk innen, ez biztos. Kabátot is vennem kell, mert megfázom, ez is biztos.
- Rendben – sóhajtok megkönnyebbülten. Döntött, hál istennek. És tessék már az is meg van, hogy akkor kaját is rendelünk. Meg is keresem tekintetemmel az esti műszakos leányzót, aki kicsit furcsán pislog ránk. Nem igazán érti, hogy miért vagyok még mindig itt a felszolgáló ruhámban. Ő ugye nem tudja, hogy mi történt.
- Én nem vagyok éhes. De rendelj nyugodtan, amit gondolsz, majd megpróbálok pár falatot legyűrni – szedem kicsit jobban össze magam. Az édesség sem hozott különösebben lázba, bár lehet, hogy csak előttem kéne lennie és az első falatot kéne elmajszolnom és már habzsolnám is be. Valószínűleg.
– Szerintem addig én átöltözöm – teszem hozzá, majd lassan, megfontoltan, két kézzel az asztalba kapaszkodva felállok. Biztos, ami biztos kapaszkodok, hátha megszédülnék. Egyelőre nincsen gond, így bíztatóan rámosolygok Thomasra, majd elindulok hátra, ahova a vendégek nem jöhetnek be. Nem vártam meg, amíg odaér a kolleganő, hogy rendeljünk. Nem tudnék dönteni úgy sem. Inkább szépen lassan elcsoszogok a szekrényemig, és remegő kézzel kezdek el átöltözni. Majd inkább leülök és kifújom magam. Előrébb csúszok a padon és homlokomat a hideg, fém öltözőszekrénynek nyomom, hogy elmúljon a szédülés. Tényleg kell valami cukros vagy sós vagy akármi. Pár perc ücsörgés után bevillan egy dolog, amit lenne kedvem enni: levest. Sima, egyszerű levest. Kár, hogy azt itt nem lehet kapni, na de majd otthon! Pár perc ücsörgés után felkelek és folytatom az öltözést, majd ugyanolyan lassan megyek vissza az asztalunkhoz, ahogy eljöttem onnan. Táskám, kabátom a karomon átvetve hozom, ma már nem megyek hátra az is biztos. Talán nem vagyok sápadtabb, mint az imént voltam, de az biztos, hogy a mosolyom az kezd erősödni. Jó ötlet volt ez az átöltözés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=782095#post782095][b]Juhász Laura - 2019.11.29. 22:37[/b][/url]

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este | o
 

Amikor már odaérek hozzá jövök rá, hogy ez nem is az asztal, ahonnan elindultam átöltözni. Jól megfigyeltem a dolgokat én is, de talán elnézhető ez most nekem. A lényeg, hogy a barátomhoz megyek vissza, oda ahol éppen ő van. Valószínűleg ha a pultnál ácsorgott volna, akkor oda mentem volna.
Kissé elgyötört tekintetembe melegség költözik, ahogy meglátom az udvarias gesztust, meg úgy eleve őt és szinte megkönnyebbülten ülök le. Hálásan bólogatok csupán amikor megtudom, hogy miket rendelt, szerencsére tényleg nem várt meg ezzel. Azt ugyan még nem tudom, hogy mennyit fogok enni de pár falat talán lemegy.
- Tényleg? Az klassz. Mármint, hogy lesz idén is – bólogatok egy pillanatra elcsodálkozva, hogy ezt meg vajon honnan tudja a barátom. Aztán persze rájövök a dologra és meg is csóválom a fejemet egy picit. – És nem gond, hogy csak így elhinti ezeket az információkat a főszerkesztő úr?
Persze csak viccelődöm, igaz picit nehéz eltalálnom a megfelelő hangsúlyt hozzá, de láthatja rajtam hogyan is értem, amit mondok. Nyilván nem mondaná el, ha akkora nagy titok lenne. A tavalyi vásár pedig bennem is előhív pár emléket, a közös gesztenyemajszolást, a fagyöngyös témát, hogy Benito ott találkozott először a fiúval és zárta a szívébe azonnal. Hogy ott értem először hozzá, megböktem majd megfogtam a kezét és úgy húztam végig a fél falun.  Sok szép emlék.
- Nagyon jó volt, már várom, hogy megint menjünk. Emlékszel amikor Mikulássá változtattalak és csak ho-hoztál? – felelem vidáman, majd elhallgatok ahogy megérkezik a pizza. Még kérek a lánytól egy hideg őszilevet is, azt most így szívesen innék. Majd figyelem, ahogy Thomas nekilát. Majd megérkezik az italom és aprót kortyolok belőle.
- Köszönjük, majd átadom a szakácsnak a dícséretet – biccentek egyet, és valóban így is fogok tenni. Mindig jó azt hallani, ha ízleteset alkot az ember. Panasz az nem is nagyon szokott lenni rá, de sebaj. Lepiszkálok egy brokkolit a pizzám tetejéről, forgatom a kezemben, majd már éppen a számhoz emelném, amikor megállok a mozdulatban. Apát?
- Jó ötlet, szerintem is ízlenének neki a pizzáink. Majd szólj, hogy mikor jöttök Apukáddal – felelem egy kis fáziskéséssel hiszen kissé megdöbbentem. Még sose hivatkozott Liam bácsira úgy, mint az apukájára. Én magamban rengetegszer, de kimondani sose mondta így ki előtte. Most teljesen természetesen mondtam ki ezt a szót, mintha mindig is így neveztük volna, majd térek is rá a következő kérdésemre. – Melyik a jobb amúgy? Ez, vagy az a pizza, amit a ’jó’ helyről szokott vinni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=782099#post782099][b]Juhász Laura - 2019.11.29. 23:21[/b][/url]

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

- Az újság megjelenése előtt jelen esetben – teszem hozzá ártatlanul. Amúgy klassz kis szöveg volt, és  örülök neki, hogy tényleg értette a furcsán előadott poénkodásomat. Hiába, azért még nem vagyok teljesen helyrejőve. Időről időre megjelenik a tekintetemben valamiféle fáradt levertség. Nem vészes a dolog, majd kialszom ezt a megrázkódtatást.
- Pedig még tapogattam is a szakálladat – és közöltem hogy még úgy is jól néz ki. Ó igen, én jól emlékszem ezekre az apróságokra. Meg arra, hogy tényleg elképesztően jól éreztem magam akkor. Felszabadult voltam és egy pillanatig sem elemezgettem a mozdulatait, a mimikáját, hogy mit fog tenni. Életemben először. Még jó, hogy belém ivódott a részletek többsége.
Rögtön észreveszem, ahogy félbehagyja az evést és csak pislog rám nagy szemekkel. Rosszat mondtam talán? Az apuka szó az olyan kedvesen hangzik, sokkal kedvesebben, mint az apáddal. Édesapjának is hívhattam volna, még az is egész kellemesen cseng, de nem tudom, hogy nem venné-e ki magát rosszul ez a szó. Mondjuk az apuddal is jó tudna lenni. Vagy … nekem inkább továbbra is Liam bácsinak kéne őt hívnom így magunk között?
- Mindegy, nem fontos – motyogom gyorsan a visszakérdezésére válaszként. Igazából teljesen lényegtelen most a pizzás téma, amit felvetettem. Gondoltam simán társalgunk tovább. Úgy tűnik, hogy még sem. Egy gyanú kezd el ébredni bennem, hogy talán nem is szándékosan hívta így. Akkor viszont lehet, hogy most kínosan érzi magát. A fenébe, ezt jól megcsináltam akkor. Visszaejtem a brokkolit a tányéromra, ahogy gombóc szorongatja a torkomat, legalábbis úgy érzem. Az evés még annyira nem jöhet most szóba, mint eddig.
- I-i-igen? – kérdezem óvatosan, bár kíváncsian.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=782159#post782159][b]Juhász Laura - 2019.12.01. 18:41[/b][/url]

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Jaj dehogy fontos, az sokkal fontosabb, amit most mondani készül. Fogalmam sincs, hogy miről lehet szó, azon kívül hogy valami nagy, valami komoly. És hogy nem tudok leolvasni az arcáról semmit, így inkább óvatosan jelzem azt, hogy figyelek. Valóban így is teszek. A brokkolit már rég elfelejtettem, felkönyökölök az asztalra, ujjaimat összefűzöm, arcomat nekitámasztom, és egy pillanatra sem vonom el a tekintetem tőle.
Aprókat biccentek jelzésként, hogy értem, amit eddig mond. Majd gyorsan megrázom a fejemet, nem annyira azért, hogy nincsen semmi baj, hanem azért, mert érdekesek. Engem legalábbis érdekelnek, mert már meg is jelent a lelki szemeim előtt a dolog. Szóval ha végigmondaná, hogy ki milyen ruhában volt, ki mikor hol ült vagy állt és mit hadonászott össze, nos az is érdekelne. De nem szakítom félbe holmi közbekotyogásokkal, teljesen lényegtelen most az, hogy mit tartok én érdekesnek, és mit ő. De amúgy felvezetésnek is tökéletesen megfelelő volt, nem rögtön a közepébe vágott. Azt most teszi.
Felkapom a fejemet és egy halk nyikkanás hagyja el a számat, amikor elmondja hogy örökbe fogadta Liam bácsi. Aki már nem is Liam bácsi neki. Szemeimet örömkönnyek lepik el hiszen ez valóban nagy dolog, és pontosan tudom, hogy mekkora szó. Így is az apja volt neki a férfi, de most ugye hivatalossá vált, így az egész világ számára világossá válik a dolog. Nahát! Nem is tudtam róla, hogy egyáltalán tervezgeti az örökbefogadást, ami ugye egyáltalán nem probléma, sőt, így még nagyobb a meglepetés, váratlanabb, magával ragadóbb.
- Thomas, hiszen ez fantasztikus! – mondom kissé remegő hangon, egyrészt a meghatottságtól, másrészt meg mert próbálom visszafogni, hogy ne denevérhangon visítsak, vagy túl hangosan. Vetek egy pillantást a tükörképére, ami megerősíti a gyanúmat, hogy mennyire nagyon mélyen érinti az is, ahogy ezt most elmeséli nekem. Gyorsan megtörlöm a kezeimet, majd az övéire helyezem azokat egy picit rá is szorítok. Szaporán pislogok, így sikerül szárazabbá varázsolnom a szemeimet, ám még mindig csupa libabőr vagyok a pompás hírtől. – Gratulálok! Mindkettőtöknek! Ez … istenem! Ez … egyszerűen … awesome! – lelkendezek tovább, eljutva arra a pontra, amikor az amúgy a nagyon is gyönyörű és kifejező anyanyelvem már kevésnek bizonyul az érzéseim leírására. Valahogy ez a szó sokkal inkább megfelelőbbnek tűnik most, vagy legalábbis közelebb áll ahhoz, amit érzek. És nem, szó szerint lefordítva nem ugyanaz a dolog.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=782221#post782221][b]Juhász Laura - 2019.12.02. 20:28[/b][/url]

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Mint mindig, most is vele együtt örülök, és mint oly gyakran most is ösztönösen jön az, hogy valamiféle fizikai kontaktussal is kifejezzem magam. Látom mit jelent neki mindez, érzem, tudom. Mint ahogy azt is, hogy mennyire tartja magát. Ha nem itt lennénk, akkor más lenne a helyzet, akkor nem szorítaná olyan erővel az ökleit, hogy elfehéredjenek. Nem vagyok tudatában annak, hogy azzal, hogy megfogom a kezét tulajdonképpen azt igyekszem elérni, hogy felengedjen egy kicsit.  Ami meg is történik, már az én kezemet fogja, és nem kifelé néz, hanem össze-vissza.
Azt mondtam, hogy tudom mit jelent neki mindez … oké, ez nyilván nem teljesen igaz. Hiszen, nem tudom milyen lehetett ott felnőni. És ha én is ilyen helyen éltem volna, sem tudnám pontosan, mert ő teljesen másképp éli meg a dolgokat, mint én. Nagyon másképp. De azt, hogy mennyire megrendítő ez neki, és mennyire magával ragadó az, hogy Liam bácsi most már hivatalosan is az apukája, na ezt értem és tudom. A múltról pedig nem fogom kérdezgetni a fiút, nem lenne értelme.
Amint újra az evésre koncentrál elkönyvelem magamban a tényt, hogy egyelőre lezártuk ezt a témát. Igen, egyelőre, ebben biztos vagyok. Követem hát a példáját, és bár kedvetlenül de elmajszolom azt a brokkolit, amit már korábban is kiszemeltem. Finom, azzal nincsen baj, de úgy érzem, mintha nem is lenne gyomrom. Majszolgatok tovább, de talán ha a negyedét bírom legyűrni az egész szeletnek. El is tolom utána a tányért, és inkább iszogatom az üdítőmet, időnként rá-rámosolyogva a fiúra. Mások biztos azt mondanák, hogy nem mutatja ki azt a bizonyos jóleső érzést, én azonban nem így látom. Kimutatja ő, csak tudni kell, mikre kell figyelni.
- Kérünk esetleg valami édességet? Vagy jól laktál? – kérdezem meg egy idő után. Én, aki a pizzájából se evett túl sokat. De, ettem! Senki nem mondhatja, hogy nem ettem. Viszont annyira eseménydús volt ez az óra? Fél óra? Több óra? Egek, azt se tudom, hogy mennyi ideje vagyunk itt, na mindegy is…szóval sok minden történt, és igen is hogy megérdemlünk valamiféle nasst. Ünneplésként vagy energianyerési célból, vagy csak mert szeretjük. – A pizzám maradékát majd hazaviszem, később biztos el fog fogyni – teszem még azért hozzá miközben a két kezem között forgatom az üres poharamat. Tekintetemmel megkeresem a kolleganőmet, ha valami finomságot nem is, de innivalót még biztos, hogy fogok rendelni mielőtt megyünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=782262#post782262][b]Juhász Laura - 2019.12.03. 19:45[/b][/url]

műszak után, ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Az édességötlet telitalálat volt, Thomas rögtön rá is harap. Szapora bólogatásba kezdek, a sajttorta felezés nagyon jól hangzik, úgyhogy amikor ideér a pincérlány már ki is kérem a finomságot. Elbambulva szemlélem a kinti fényeket, dekorációkat, ugyanis általában nem szoktam nézegetni őket. Amíg melózom ugye nem sok időm van kifelé bámulni. Utána meg megyek haza vagy vissza a kastélyba őrjáratozni, nem nagyon szoktam ráérni. Mindig eltervezem, hogy na majd jól körbejárom a falut, komótosan megszemlélek mindent, de arra jutok általában, hogy még bőven ráérek. Később sokkal több dekoráció lesz, majd inkább akkor. Vagy, lehet hogy akkor is kéne és most is? Hm, na ezen majd még töprengek, egyelőre marad a sokféle szín nézegetése az ablakon át.
Csodálkozva fordulok vissza Thomashoz, nem igazán értem, hogy mire fel ez a nagy kotorászás. Mert mire ránézek, addigra már kutakodik, szóval nem sokáig kell azon tanakodnom, hogy mi az Ó tárgya, meg hogy mit csinál. Felvonom a szemöldökömet, amikor kijelenti, hogy a rejtélyes tárgy hol lapul, oda is pillantok én is, na nem mintha bármi különöset felfedeznék a kabáton.
-  Takaródóig biztosan. A baglyok alapvetően éjszakai állatok, fenn lesznek. És nem zárják a bagolyházat. De mivel prefektus vagy és ma őrjáratozol, így takarodó után is mehetsz – felelek a kérdésre. Kicsit csodálkozom ezen amúgy, mert hiszen miért ne lehetne bemenni? Oda bármikor, bárki bemehet, napközben ugyebár. Nem meglepő módon kizáró okként rögtön az jutott az eszembe, hogy vajon zavarja-e majd az állatokat. Mert ugye sokan közülük nappal is dolgozik, igaz hogy amint végeznek a kézbesítéssel elvonulnak aludni, amíg valaki ki nem választja őket egy újabb fuvarra. Kifejteném még azt is, hogy még ha nem is azon a szakaszon ügyel is felmehet oda, nem fognak szólni érte se a tanárok, se a többi prefi, tehát bajba sem kerül érte, de idáig már nem jutok el. Megérkezik ugyanis a desszert, és az üdítőm. Azonnal a kezem közé kaparintom a poharat és nagyokat kortyolok belőle. Csak ez után ragadok villát, hogy egy kis falatnyi sütit szerezzek.
- A Mi … mi? – hökkenek meg nagyokat pislogva. A Mikulásnak? Hát ezt, most mégis … ó. Már emlékszem, beszélgettünk ilyesmikről, hogy ki mikor jön, meg ki mibe hisz és ilyenek. Oké, már értem.
– Öhm … - kezdek bele, viszont ezen gondolkodnom kell. Kislány koromban írtam utoljára a Mikulásnak. Vagyis hát inkább rajzoltunk neki az iskolában. Meg ugye volt a tipikus ülj az ölébe és súgd a fülébe dolog, ami nem meglepő módon nálam kimaradt. – Én semmikor, nem … nem szoktam kérni semmit sem  - mert miért is tettem volna? Ha valamire nagyon szükségem volt, akkor általában x idő után megvettem, extra kívánságaim sose voltak. – De ha jól emlékszem akkor talán november végefelé volt mindig ez a projekt a suliba, hogy írjunk a Mikulásnak,meg rajzoljuk le, hogy mit szeretnénk. Ti mikor szoktatok? Szerinted tényleg kell írni neki? Mármint, nem tudja ő, hogy ki mit szeretne? – ha azt tudja, hogy ki volt jó meg rossz gyerek, akkor ezt is tudnia kellene nem? Érdekes, eddig ezen sose gondolkoztam el.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=782350#post782350][b]Juhász Laura - 2019.12.04. 17:54[/b][/url]

ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Én se vagyok profi levélfeladásban, nem járok rendszeresen fel a baglyokhoz, vagy legalábbis nem emiatt. A lényeg a lényeg, hogy nem írok én senkinek se. Mármint iskolán kívülieknek, mert ugye volt már bagollyal küldtem üzenetet diákoknak. De egyszerűbb egy sms-t elküldeni, vagy akár Sutrát is. Igaz, ő limitált üzemmódban működik, Thomason kívül máshoz még nem is irányítottam el. Viszont ettől függetlenül tudom mi a rend odafenn a tollasoknál, hogy működik a dolog. Néha csak úgy felmegyek, amikor ráérek, viszek nekik csemegét, meg figyelem ahogy tollászkodnak, alszanak, valami. Cukik. A baglyok cukik.
A feleletem után eljutok odáig én is hogy megkóstoljam egyáltalán az édességet, és már az első falat megízlelése után elégedett mosolyra húzódik a szám. Ez egy szuper ötlet volt. A pizzával ellentétben ebből azért eszegetek rendesen. Bár csak lassan, mert nem szeretném ha rosszul lennék a hirtelen sok kajától. Falatozás közben hallgatom a barátom szavait, ritkán idézi fel az otthoni dolgokat. És még annál is ritkábbak az ilyen kis aranyos emlékek.
- … de könnyebb neki, ha van egy lista – bólintok miközben befejezem a félbehagyott mondatot úgy, ahogy szerintem igaz. A listát nem is kérdőjelezem meg, az elvileg amúgy is csak arról szól, hogy ki jó meg rossz, hogy ki kap ajándékot meg ki nem. Az nincs rajta, hogy milyen ajándékot, vagy igen? De most komolyan, miért kell megtanulni lépésről lépésre egy költő napját, ahelyett, hogy inkább erről elmélkednének a sulikban? Picit megakadok az evésben, egyrészt mert eltöprengek ezeken, másrészt meg nem is bírok többet enni. A fél sajttorta felénél, szép teljesítmény.
- Nem? Ó, értem. És … miket írsz neki? – érdeklődöm csodálkozva, majd rögtön megrázom a fejemet. – Bocsi, ez … ez nem tartozik rám. Ez csak Rá meg Rád tartozik – visszakozom rögtön mosolyogva. Kérhettem volna azt is ennyi erővel, hogy azt árulja el mit kíván amikor elfújja a gyertyák a szülinapi tortáján. Őt ismerve biztos kedves meg aranyos dolgokat, udvariasan kifejezi például abbéli reményét, hogy jól érzi magát a pirosruhás uraság, hogy sikerült kipihennie a tavalyi év fáradalmait, megköszön neki mindent, amit hozott meg ilyesmik. Csak tipp.
Bekapok még egy kis falatot, majd messzebb tolom a tányért tőlem, jelezve, hogy én részemről befejeztem a sütifogyasztást. Egy ideig még forgatom a számban a villát miközben a vonásaim töprengőből gondterheltté válnak.
- Én ezt nem értem. Nálatok a Mikulás hozza az ajándékot, meg sok más helyen is. Neki írtok hát levelet. De … nálunk a Jézuska hozza – összeráncolom a homlokom, ahogy lassan elgondolkodva ejtem ki a szavakat. – Mi miért a Mikulásnak írunk akkor és miért nem a Jézuskának? Ez így … nem oké. Furcsa.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3264&post=782421#post782421][b]Juhász Laura - 2019.12.04. 22:27[/b][/url]

ablak melletti asztalnál, hétköznap kora este| o
 

Az egy dolog, hogy mondták nekik, hogy csak apróságokat kérjenek. De ha nem mondták volna sem hiszem azt, hogy Thomas nagyon sok mindent kért volna. Szerintem nem változott volna semmi sem. Ezt a szerénységet meg már hallottam tőle, hogy megvan igazából mindene, sok cucca van, nem kell neki úgy igazán semmi sem. Vagy valami hasonlót mondott akkor is.
- Egyet értünk – felelem végül bólogatva. Az a jó, ha az ember nem tudja mit kap. Viszont most már pláne kezdek teljesen összezavarodni, hogy jött ez az írjuk meg a Mikulásnak amit szeretnénk dolog? Mármint nem most mint téma, hanem úgy egyáltalán, mikor meg miért alakult ki. És pompás, most már azt se tudom, hogy kinek írunk mi, magyarok.
- Öö. Ja, de – válaszolok, bár látszik rajtam hogy nem vagyok túl biztos ebben az egészben. Mikulás, Jézuska, csokit hoz, ajándékot hoz, ekkor jön, akkor jön. Áh, és még keverednek is a különféle kultúrák, a filmekben a Mikulás hozza az ajándékot és nekik írnak levelet, én meg már keverem a kettőt rendesen. A végén még teljesen lemondok a magyar hagyományokról ezen téren. Vagy nem tudom. – Bocsánat, kicsit én … - rázom meg a fejemet, nem találva a szót, hogy kicsit mi is vagyok. Legyintek egyet végül, úgyse fogok rájönni.
- Tényleg? Nem gond? – elcsodálkozom a felajánláson, sőt immáron kérésen, hogy olvassam el a levelét. Megilletődötten veszem hát át a borítékot, alaposan végigolvasva a címzést, majd óvatosan veszem ki belőle a levelet. Ez hatalmas nagy dolog ám, nem lehet csak úgy kapkodva elolvasni egy a Mikulásnak szóló levelet! Rápillantok a sajttortát eltüntető fiúra, majd belekezdek az olvasásba.
Már a legelejénél mosoly költözik az arcomra, tudtam én, hogy megköszöni a tavalyit. Aztán a mosoly elhalványul, ajkaim enyhén elnyílnak, hogy bezáródjanak és egy újabb kis mosolyra húzódjanak, szemeim csillogni kezdenek, mígnem alig bírom kibetűzni a végét a könnyeimen át. Istenem, hát hogy lehet ilyet írni?
- Ez … nagyon jó kis levél – véleményezem végül elfúló hangon szipogva. Szégyen, nem szégyen, de annyira végtelenül kedves ez a kis üzenet, hogy teljesen elérzékenyültem tőle. Gyorsan átolvasom még egyszer mielőtt visszanyújtanám a fiúnak, még mielőtt elmaszatolom véletlenül ezeket a kincset érő betűket, szavakat.