Menü (a teljesség igénye nélkül)

Pizzák (lehet szeletre is kérni)



Sütemények, édességek, rágnivalók

- málna-fenyőszirup sajttorta
- epres csokoládétorta
- sós karamellás sütemény
- mogyoróvajas-csokis sütemény
- kimérősen Bogoly Berti drazsék, apró teasütik, gyömbéres kekszek
- csokibéka (van külön angol és magyar kiadás)
- popcorn (sós, vajas, sajtos, nagyon sajtos, csípős, karamellás, csokoládés ízekben)


Üdítők, limonádék, teák széles választékban, illetve kávé és sörök is kaphatók

Tulajdonos
Bánki Barnabás

Üzletvezető:
Bánki Barnabás

Üzletvezető-helyettes:
NJK

Pincérek és pincérnők
Mórocz A. Móric
Perényi Eszter

Seprűs futárok
Molnár Zselyke

Biciklis futárok
Bácskai Lénárt

Higiéniai menedzser
NJK

Frank Arie Martin


Érzem, ahogy szívem összeszorul mindegy egyes csóknál, egyre jobban. Facsarom a saját szívem, mintha mazochista lennék önmagammal. Elég beteg dolog, ez a szeretet vagy szerelem. Kelletlen távolodom el tőle, ahogy kicsit eltol magától. Utolsó csókot lehelek ajkaira, amolyan valódi búcsúcsókszerűt, keserűen belemosolygok. A paplant nézem, csak bólintok egyet szavaira, alsó ajkamat ismét beharapom. Muszáj, különben tényleg megtörök és itt maradok Arie mellett végleg. Nagyon szusszantok, utolsó csók, esküszöm, majd felállok. Ismét rendbe szedem magam, a halovány reggeli fényeknél látom, ahogy lehunyja szemeit. Elmosolyodom, ismét lehajolok hozzá, lágy csókot nyomok a homlokára, de annak végeztével nem távolodom el tőle.
- Szinte biztos vagyok abban, hogy te vagy az, akire szükségem van - mormogom homlokának, majd ismét felegyenesedem. Mélyet sóhajtok, hogy Arie illata legalább Romániáig elkísérjen. Ismét az ajtó felé lépek, immár halkabban, mert rögtön szembe tűnik Arie egyenletes légzése. Visszaaludt. Lenyomom a kilincset, hangtalan lépek ki az ajtó elé. Kezeimbe temetem az arcomat, és érzem, ahogy nedvesek lesznek. Megilletődve nyúlok arcomhoz. Könnyek lennének? Letörlöm arcomról őket, határozottan lépegetek le a lépcsőn. A takarítónő felé, miközben megfogom bőröndömet, csak lehajtott fejjel intek egyet. Minél előbb ki kell mennem, nem érek rá cseverészni. Kilépek az étteremből, rögtön megcsap a hűvös levegő. Kicsit megrázom a fejem, hümmögök párat, végül elindulok a vonatállomás felé.
Csak adja Merlin, hogy ez ne a végleges búcsú legyen. Csak ne az legyen, hanem nekem és Arie-nak legyen még jövőnk. Ha csak egy rövidke is, de valami legyen.

// //

Martin - viszontlátás - f*ck

Elmerengve nézem egy ideje, ahogy tesz-vesz, kiosztja a feladatokat, felveszi a rendeléseket, és pörög az arcán. Mint mindig. Nem tűnik meggyötörtnek, nem tűnik szomorúnak, és ez engem boldogsággal tölt el. Sokáig azt hittem - önző módon -, hogy nekem nehezebb, mint bárki másnak a világon, akárcsak egy éppen kamaszkorba lépő tini, de rá kellett jönnöm a csúf igazságra; Arie-nak valószínűleg a legszarabb ebben a helyzetben. Számára tisztázatlan okokból hagytam ott, egyszerűen esélyem sem volt. Nem tudtam beszélni, ő pedig nem várta meg, hogy egyáltalán elkezdjem, egyszerűen ott hagyott. És még én voltam az elején dühös és megbántott! Én fogyatékos, beszarok magamnak. Valóban bántva éreztem magam, mert Arie jelentett nekem nagyon sokáig mindent, és mégis elhagytam. Fájt, nagyon. Igen! Nem is megbántást éreztem, amiért ilyen könnyen elengedett, hanem fájt. Szívbemarkolóan fájt.
Ennyiért jöttem ide, nem másért. Csinálja a dolgát, a megszokott Arie-féle mosoly ott bujkál ajkain. Minden rendben van vele, és nekem ennyi elég, ennyi kellett ahhoz, hogy lelkem megnyugodjon, és mosolyogva lépjek ki innen. Jeges teám utolsó kortyát elégedetten mosolyogva iszom meg. Lassan és óvatosan, akár egy félő vad pakolom össze a cuccomat nehogy feltűnést keltsek… egészen addig tart ez, amíg az üres poharat le nem lököm könyökömmel. Hatalmas csattanás, törés. Szemeimet és ajkaimat is összeszorítva várom a csodát, hátha ez nem velem történik meg, pedig de. Érzem az emberek pillantását magamon, kalapomat még jobban arcomba húzva kezdem el összeszedni a szilánkokat. Istenem, csak nehogy idejöjjön… csak menjek hátra valamiért Alexhez a konyhába, és ne lássa és ne hallja ezt. Mekkora mázlim lesz ezek után?

Martin - viszontlátás - f*ck

Megérzem érintését kezemen, és legszívesebben felsikítanék, hogy ne érjen hozzám, mert csak olyan sebeket szakít fel, amik végre elkezdtek begyógyulni, de nincs esélyem. Olyan hatással van rám érintése, mint amikor először vagy akár másodszor találkoztunk. Szívem félő kiszakad a helyéről, kezem remeg érintése alatt, és egyiket sem tudom palástolni. Miért vagyok előtte ennyire nyílt? Miért nem tudom megjátszani a szokásos határozott nőt, mint mindenki másnak?
Alsó ajkamat beharapva hagyom, hogy ő intézze el helyettem a dolgokat, én pedig lassan felegyenesedem. Nem nézek rá. Szemeimet lesütöm, és a padlót szuggerálom, mert mintha ott maradt volna egy szilánk. Természetesen nem maradt, de még így is jobb ürügy ezt mondogatni magamban oknak, amiért nem nézek fel, mint bármi mást. Hangja visszhangzik a fülemben, érintése égeti még mindig a bőrömet, nem nézhetek rá. Nem tehetem, így is elgyengültem. Azt hittem sikerülni fog, azt hittem ki tudok sétálni innen simán, mint valami ninja, de észrevett. Mégis hogyan? Magamhoz képes olyan slamposan öltöztem fel, amennyire csak tudtam! Végem van. Vége van.
Kérdésére nem is tudom hirtelen mit feleljek, így csak megrázom a fejemet, ahogy jobb karommal megmarkolom bal felkaromat, és próbálom moderálni magam. A hangja… a kedves, megnyugtató hangja. A határozott, selymes, de férfias érintése. Miért vált ki belőlem még mindig ilyen érzéseket? Miért kellett most ezt?

Martin - viszontlátás - f*ck

Dehogy érted Arie. Miért hazudsz nekem? Nem érted, és tudom, hogy nem érted, mégis ezt mondod. Ne mondd ezt, b*ssza meg, amikor nem érted! Szám elé kapom kezem, mert hangodtól ismét kalimpálni kezd a szívem, és most tudatosul bennem; életem legrosszabb döntése volt idejönni. El kellett volna engednem az egészet. Csak elegednem kellett volna téged, nem idejönni, és megbizonyosodni arról, hogy jól vagy-e. Mert jól vagy, és ennek én örülök a legjobban. Elb*sztam az egészet, Jason eltűnt, te pedig itt vagy, és nem hagyod, hogy összeszedjek pár szilánkot, mert megvágom magam. Mégis mi a tököm folyik itt?
Hétköznapi. Majdnem reflexből reflektálok rá, hogy SOHA nem vagyok hétköznapi, és csak azért voltam hajlandó felvenni ezeket a borzalmas göncöket, hogy ne vegyél észre, de moderálom magam, és tekintetem ugyanúgy a padlón tartom. Az emberek ismét elkezdtek beszélgetni, mindenki elfelejtette, hogy pár perccel ezelőtt egy poharat törtem. De a hely tulajdonosa még azóta is itt áll mellettem, és én csak el szeretnék tűnni innen.
Érzem, ahogy alsó ajkamból kiserken a vér, ahogy egyre erősebben és erősebben harapdálom. Mikor lettem ennyire elesett? Mikor tudott engem legutoljára zavarba hozni egy férfi? Mikor váltott ki belőlem utoljára ilyen érzéseket bárki is? Miért Arie? Miért jöttél ide? Miért nem hagytad egy alkalmazottadra, miért nem küldtél ide valaki mást, ahelyett, hogy te jössz ide. Megérintesz, és utánozhatatlan hangoddal simogatod fülemet, amik ezer és ezer darabra szakítják szívemet. Egyik lábamról másikra rakom testsúlyomat, bal felkaromat még jobban szorítom.
Mit mondhatnék?

Martin - viszontlátás - f*ck

Elmosolyodnék, amikor közli, hogy nem vagyok könnyű eset, mert tudom, hogy igaza van, de valami mégsem hagyja. Talán az, hogyha feloldódik az egész helyzet elgyengülök, végem lesz, és nem úgy fejeződik be ez a nap, ahogy tényleg kellett volna vagy ahogy elterveztem. Hangja egyszerre nyugtatja meg és kényszeríti kétszer gyorsabb dobogásra szívemet. Szemeimet összeszorítom egy pillanatra, ahogy felém nyújtja a zsebkendőt. Csak oldalra sandítva merek ránézni a kezére, arra a kézre, ami olyan sok örömet okozott már nekem, így vagy úgy értve, mindegy, mert mindkettő igaz. A zsebkendő felé nyúlok, de valamiért - k*rva életbe -, nincs akkora szerencsém, hogy miközben elveszem a zsebkendőt ne érjek hozzá. Hozzáérek, és ismét az a hatalmas mennyiségű elektromosság száguld végig rajtam, mintha csak először érinteném meg.
Szükségem lenne Jasonre. Szükségem lenne rá, hogyha innen kilépek akkor tárt karokkal várjon, a biztonságot adó ölelésével és hatalmas testével. De nincs itt. Döntöttem, ő pedig eltűnt, én pedig kételyek közt állok ismét azzal a férfival szemben, akiért meghalnék bármikor. Hogy hova ment? Nem tudom. Semmit nem mondott, még azt sem tudtam neki elmondani, hogy mi a tököm van, mert egyszerűen eltűnt. Én pedig itt maradtam  jelenleg Arie-val, a drága, kedves, kiváló az ágyban Arie-val.
Lassan emelem ajkaimhoz a zsebkendőt, hogy pillantásomat végre Arie-ra emeljem. Teljesen. Amint kékjem találkoznak őszinte, barna szemeivel, lábam egy pillanatra megremeg, de nem hagyom el magam. Elég volt ebből! Minden erőmet összeszedve indulok el az emelet felé, és tudom, hogyha ott nem gyengülök el semmilyen szinten, akkor nyert ügyem van.

Martin - viszontlátás - f*ck

Nem mondanám feltétlenül azt, hogy mielőtt elindultam volna felfelé gondolkoztam egyáltalán. Mert nem, természetesen, eszembe sem jutott az, hogy ennek vajon milyen következményei lesznek a jövőben, vagy ha én most feljövök ide, akkor mégis mi fog történni. Érzem a pillantásokat magamon, amire már csak-csak elmosolyodom, hogyha ennyire slamposan, ennyire átlagosan öltözöm fel, akkor is felismernek. Mi ez, ha nem bók? Lenyomom a kilincset, az ajtó kisebbet nyikorogva tárja fel előttem a kis lakóhelyiség minden zugát. A napfény szűrten jön be, le van húzva félig a redőny. Az illat… az illat ugyanaz, és egy mélyet szívva is belőle, hogy örökre megmaradjon, lépek beljebb, különösen ügyelve arra, hogy a kilincs nyelve kattanjon. Pár másodpercig támasztom neki hátamat. Kalapomat lehajítom fejemről, nem törődve egyáltalán azzal, hogy merre esik. A slampos semmilyen színű nadrágot letépem magamról, és lábaim felsikítanak a hálától, amikor megszabadulnak tőle. Cipőm az ajtó mögötti sarokban landol, blúzom a lábamnál.
Így lépek el az ajtótól, beljebb, egyre inkább magamba szívva Arie minden egyes ruhájának helyét, minden porcica szállingózási irányát. Mindent! A hatalmas ágy mellett állok meg, kezemmel végig simítom a szépen megvetett ágyneműt. Mennyi emlék… Még mielőtt nagyon elkezdhetnék merengeni hallom meg az ajtó újbóli nyílását. Elmosolyodom, vállam fölött sandítok hátra.
- Akarlak, Arie - suttogom szavaimat, majd ismét az ágy felé fordulok. Nem zavartatom magam, hogy a vörös-csipkés fehérnemű-szettemet premier plánban láthatja, mert mindegy hogy öltözök fel a fehérneműm mindig csodálatos. Ez az alkalom sem kivétel ez alól. Szőke tincseim csikálják hátamat, ahogy a kintről bejövő szellő meglebegteti őket, de nem cseppet sem zavar. Jelenleg semmi nem zavar.

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Miután visszafordulok az ágy felé, és meghallom, ahogy Arie közeledik két mélyet sóhajtok. Be és ki. Be és ki. Lassan fordulok felé, és mire odaér már melltartóm sincs rajtam, meztelen felsőtestem préselem hozzá, egy elfojtott nyögés kíséretében. Szívem össze-vissza kalimpál, légzésem egyeletlen, már azt sem tudom merre van előre vagy hátra.
Tekintetem az övébe fúrom, és az alatt a pár másodperc alatt a remény minden formája megfordul a fejemben, amíg meg nem érzem ajkait ajkaimon végül. Végre. Belenyögök a csókba, karjaim automatikusan nyaka köré fonódnak, ahogy testem csak még jobban és jobban neki préselem. Vágyom rá, annyira nagyon vágyom rá, elmondani nem tudom, de talán most nem is kell beszélnünk, hogy ezt ő is érezze. Lassan kezdek el hátrálni, őt is húzva magammal, és amikor térdhajlatom beleakad az ágyba hirtelen fordítom meg magunkat és lököm rá. Gondolkodás nélkül vetem magam utána, csókolom ajkait, nyakát, fülének tövét, szegycsontját. Lovaglóülésbe helyezem magam és zavartalanul, már-már mosolyogva tekintek le rá, ahogy szemérmetlenül és elégedetten mérem végig azt a testet, amit már megannyiszor láttam, de a mai napig nem elég belőle. Kezemet végig húzom mellkasán, körmeimmel néhány területen direkt erősebben marok bele. Közelebb hajolok ajkaihoz, de nem csókolom meg. Pár milliméter, de több ezer kilométernek érződik, amíg várom az engedélyt. Most Arie irányít. Mindent. Nélküle elveszett vagyok, nélküle nem élhetek, és ezt az egészet az a k*rva “oké” indította el. Gyerünk Arie… adj engedélyt, kérlek szépen!

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Megkaptam az engedélyt, szinte várnom sem kellett rá. Kezemet tarkója alá csúsztatom, és elveszek a pillanatban. Nem számít, hogy Jason visszajött, és ugyanazt a hatást érte el testemben és szívemben is, mint amikor elváltunk, nem számít, hogy magamban már döntöttem, nem számít, hogy a már felettem lévő férfit mennyire a mélybe taszítottam; mert most itt van. Velem. És nem kímél. Ajkaimat sem, amin a seb csak újra fel-felszakad, de nem bánom. A fájdalom még többre ösztönöz, még többet akarok belőle, mert jelenleg rajta kívül és most meghozott döntéseinken kívül nem számít semmi és senki. Mérhetetlenül szükségem van rá most, és tudom, hogy önző vagyok. Önző vagyok, mert mindezek után mi lesz? Mi lesz, ha Jason…
Hátam ívbe feszül, kezeim az alattunk elterülő takarót markolásszák, nyögéseim egyre hangosabbak. Fejemet hátravetve adom át magam a pillanatnak, az érzésnek, amit csak ő tudott nekem nyújtani, ami csak vele jó; a szerelemmel kevert megnyugvás és harag. Jobb kezem tarkójára csúszik, majd tovább hajába, hogy ott kezem ökölbe szorítsam és még inkább faljam ajkait. Annyira hiányoztál - kéne mondanom, de tudom, ennyi nem lenne elég, főleg nem most. Csak falom ajkait, és érzem, ahogy egy könnycsepp csorog végig arcomon a takaróra. Boldogságomban vagy szomorúságomban, szerintem most teljesen mindegy, mert egyik sem számít. Csak az számít, hogy Arie akar engem mindezek után is, akar engem, és nem engedett el. Még nem engedett el, azok ellenére sem, amiket vele csináltam, amiket nem mondtam ki neki, amik meg sem történtek köztünk vagy velünk, pedig rengeteget beszéltünk róla. Az apja visszajött végül utána? Arianat elvette, vagy sikerült megoldaniuk? Megannyi kérdésem lenne, mégsem szólalok meg. Nem tehetem... Testemet hozzápréselve suttogok ajkaiba.
- Kérlek… - könyörgöm neki, akár egy drogos a napi adagjáért fuldokolva

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Eltávolodik és legszívesebben felsikítanék, hogy azonnal jöjjön vissza, ne hagyjon el, ne menjen el, de visszafogom magam. Vissza kell fognom magam, és ahogy kínoz azt is teljesen megérdemlem, tudom, hogy meg. Testem folyamatosan ívbe feszül, és ahogy megérzem a levegő puha érintését testrészeimen csak még inkább nyögdécselek, és sóhajtozok. Tudom, hogy ő is szenved, de élvezi, hogy engem is szenvedni lát; ha ez őt örömmel tölti el, akkor felőlem örökre így maradhatunk, csak ne hagyjon el. Most ne. Hadd érezzem őt, ha most van utoljára, akkor utoljára. Nem pillantok rá, ahogy leveszi magáról utolsó ruhadarabjait is, annyira túlfűtött a vágy, hogy lehet csak a látványtól elérnék a csúcsra. A plafont bámulom, amikor megérzem, hogy csípőmnél, majd vállamnál esik be az ágy matraca súlya alatt.
Szemeim kikerekednek, már elnyíló ajkakkal fogadom csókját. Elkezd mozogni, én pedig hátába vájom körmeimet, nem törődve azzal, hogy mekkora a fájdalom, vagy hogy letörik a frissen manikűrözött vérvörösszínű köröm. Elenyésző, és a fájdalom sem érdekes. Végre érzem. Nyakszirtjébe temetem arcomat, hogy még közelebb érezhessem magamhoz, hátát egy pillanatra sem eresztve húzom végig rajta körmeimet. Visszatérve lapockájához húzom le magamhoz, hogy aztán jobb kezemmel végig cirógassam tarkóját, majd megállapodjak ismét hajában.
Nyögéseim és sóhajaim, egyre hangosabbak és hangosabbak, mégsem tudom magam moderálni. Nem akarom magam moderálni, amikor végre ismét érzem, végre elhihetem, hogy az enyém. Csak az enyém a szíve, a teste, a lelke; mindene. Folyamatosa ostromolja testemet, nem fárad, nem lassít, kínoz vele, és biztos vagyok benne, hogy erre a napra életem végéig emlékezni fogok.

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Sokáig próbálkoztam kizárni a gondolataim közül Arie-t, a Jasonnel való találkozásom után, de valahogy mindig visszatértem hozzá. A közösen eltöltött éjszakákig, a beszélgetésekig, amikor üvöltve megkérte a kezem. Mindig mosolyt csalt az arcomra, amikor a legrosszabbul éreztem magam, amikor fáradt voltam és semmihez nem volt kedvem. Mindig elérte, hogy újra mosolyogjak, hogy újult erővel álljak neki még egyszer az elb*szott dolgoknak. És azóta? Azóta elmaradt már nem is tudom hány órám az egyetemen, az előkészítős órákat még úgy ahogy megtartom, mert azért mégis csak kisgyerekekről beszélünk, a következő könyvemnek már lejárt a határideje, rég nyomtatásba kéne adni, rég ott kellene lennie a szerkesztőnél, de még másfél oldalt sem írtam. Idejét sem tudom annak, mikor voltam utoljára Romániában, mármint fejben is. Testileg természetesen ott vagyok, de fejben nemigen, és inkább már hazaküldenek. Szerződés hosszabítás - ide jutottunk az igazgatóval. Én pedig beleegyeztem.
Minden idegszálam Arie hangjára figyel, amikor megszólal, de először nem értem mit mondd. Értetlen nézek rá, hátára simítom tenyeremet, amikor folytatja. Ő lökte le a poharat, teljesen szándékosan csinálta ezt, hogy itt kössünk ki, mert akar. Engem akar, és ehhez megtervezte ezt az egészet. Lelökte a poharat, direkt hozzám ért, mert tudta, hogy milyen reakciót fog érintése kiváltani belőlem. Hangja simogat, alsó ajkamra ráharapva mosolyodom el. Te simlis f*sz! Még jobban ívbe feszül a hátam, ahogy az utolsó mondat elhagyja ajkait, mert annyira vágyom rá, annyira vágyom a hangjára, hogy már ettől a csúcson vagyok.
Vállába harapva ér a beteljesülés, és muszáj, egyszerűen muszáj harapnom, nehogy egy olyan sikítás szakadjon ki belőlem, amit az egész falu hall. Erősen harapom, ahogy testem minden porcikája remeg, szemeimet összeszorítom, körmeim hátában találnak helyet maguknak ismét, amíg nem csillapodik. Ne csillapodjon…

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Egyszer sem jutott volna eszembe az az opció, miután kilépek innen, hogy szándékosan csináltad az egészet. Minden a te terved volt, te akartad így, én pedig simán belesétáltam a helyzetbe, akár csak az ágyadba. Nem kellett sokat küzdened értem, mégis megszenvedtem ezt az alkalmat, mert minden porcikáddal azon voltál, hogy felejthetetlenné tegyed, mégis megszenvedjem mindegy egyes másodpercét az alkalomnak. És mennyire sikerült? Nagyon is.
Szerintem ezt az érzést - tekintve, hogy testem néhány idegszála még mindig meg-meg remeg néha - hívják katartikusnak. Attól eltekintve, hogy átb*sztál, mert ugye én nem szólhatok egy szót sem, az előző alkalmak után, minden egyes másodperce olyan töltetű energiával töltött fel ennek az együtt töltött időnek, amit csak ezzel az egy szóval lehet leírni; katartikus. Pihegve fekszem alattad, amíg le nem fordulsz rólam, hogy aztán hiányodat rögtön megérezvén utánad is forduljak, és fejemet mellkasodra hajtsam.
Hiányzik. Hiányoztál. Nem! Hiányzol! Mert hiába vagy mellettem Frank, akkor is érzem a hiányod, mert tudom, hogyha én most kimegyek innen, akkor vége szakad mindennek, bár… Biztos ez? Amikor eljöttél hozzám, majd ugyanúgy távoztál is, mert nem tudtam mondani neked semmi értelmeset…, akkor is úgy éreztem, hogy vége. Hogy nekünk, kettőnknek, ott és akkor vége lett, de most ezt nem így érzem. Hiszen mégis a mellkasodon fekszem, mégis szexeltünk, mégis ugyanúgy odaadtad magad nekem, mint én neked. Akkor még sincs vége? Vége lehet a kettőnk között kialakult kapcsolatnak valaha?
Elmosolyodom, megcsókolom melledet, és akár egy első alkalmon túllévő tini nézek fel rád, hogy legalább álladnak férfias élét lássam. Bal kezemmel nyúlok felé óvatosan, hogy mutatóujjammal lassan végig simítsam.
- Az előbb te engem - simítom végig nyelvem hegyével álladnak másik élét. - Most én téged? - a kérdés nem költőti. És ezt te is tudod, mert ha te kérsz rá most, akár egy elesett állat  bólintok rá mindenre, csinálok meg mindent amit csak szeretnél, mert a tied vagyok, Arie, akármennyire nem akarom ezt, mégis a tied vagyok. Használj ki!

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Elégedetten morgok és sóhajtozok, mert hallhatom szívverésedet. Ami miattam dobog ilyen hevesen, hiába te tervelted ki azt, hogy itt kössünk ki a végén, de akkor is miattam ver ennyire, és imádom az érzést, ahogy körmeimmel óvatosan, éppen érintve bőrfelületed, kiráz a hideg, néha még össze is rándul az adott terület. Mérhetetlen boldogsággal tölt el, mégis úgy érzem, hogy valami helytelent cselekszem, pedig túl vagyunk a lényegen, első körben.
Látom tökéletes arcodon az árnyékot, amely arra enged következtetni, hogy latolgatod magadban a lehetőséget. Nem fogsz visszaélni a helyzettel, mert nem vagyok olyan, egyszerűen még mindezek után is az én érdekeimet nézed, de egy valamit elfelejtesz Frank; nekem most te vagy az érdekem, az az érdekem, hogy örömet szerezzek neked, hogy valahogy próbáljak neked kedveskedni az elmúlt hetek szörnyűségei miatt. Ennyi sem lenne elég?
- Gondoltam - sóhajtok lemondóan, amikor hangosan is kimondod, hogy már pedig az én irányításom alatt áll minden. Megint. Mint akármikor, amikor együtt voltunk. Mindezek után is azzal vagy elfoglalva, hogy a másiknak jó legyen, elnyomva a haragod, a sérelmeid, azt hogy elárultalak. Még ilyenkor is kedves vagy. Miért? Megérdemlem, hogy kihasználj, megérdemeltem volna azt is, hogy elküldesz, hogy nemet mondasz, hogy megálljt parancsolsz nekem és leültetsz beszélgetni. Mégis belementél, de nem oda lyukadtunk ki, ahol kellene lennünk.
Munkálkodó kezedet elkapom, minden egyes ujjadra lágy csókot lehelek. Ezt mondtad, ezt akarod, ezt teszem. Tenyered minden porcikáját csókolom, nyelvem hegyével szántom végig közepén. Fejemet belehajtom, mosolyogva, lehunyt szemekkel simítom bele arcomat abba a kézbe, ami mindig mindent megad nekem.

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

- Először is; ne beszélj csúnyán - mutatom fel mutatóujjamat, miközben kinyitom pilláimat, hogy rád tudjak pillantani. - Másodszor pedig; bármit megtehetsz Arie - suttogom füledbe, ahogy föléd kerekedek, nyelvem hegyét végig húzva fülednek vonalán. - Nem volt kikötésem az orális szex - harapok rá fülcimpádra, hogy egy kicsit megszívva engedjem el azt. Lovaglóülésbe helyezkedem rád ismét, kezedet egy könnyed mozdulattal arrébb lököm, mielőtt neki állnál annak, amit éppen tervezel. Lehajolok, lágy csókot lehelek ajkaidra, hogy aztán haladjak tovább; arcodra, nyakadra, válladra, szegycsontodra, miközben körmeimmel oldaladat cirógatom. Egyre lejjebb és lejjebb haladok, mintha ezt kérted volna tőlem, pedig tudom, hogy nem, és azt is tudom, hogy ezzel mennyire felbosszantalak. Lassan haladok lefelé minden ponton elidőzve egy kicsit, kicsit bele-belekapva fogammal, kicsit érzékiebb simogatásokkal, de valamivel mindig több időt töltök az éppen kiválasztott területen. Férfiasságodhoz érve, felpillantok rád és egy gonosz mosollyal ajkaimon térek vissza tieidhez.
- Miért vagy durcás? - engedem le testem rád, állam alá összekulcsolt ujjaimat helyezem, amit mellkasodra, így tekintek fel rád.

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Halkan felkuncogok, mert megtehetem, mivel nem vagyok az anyád. És tényleg nem, kicsit furcsa lenne. Nem azt mondom vannak vérfertőzéses családok a világon, de remélem, hogy mi nem tartozunk közéjük, túlontúl szeretlek. Jobb kezemet kinyújtom feléd, hogy óvatosan megcirógassam füled tövénél a puha területet, majd arcodnak élét, végül csak pihentetem a kezemet a területen. Hogy bírod ki? Hogy bírod még mindig, hogy nem emeled fel a hangod, hogy nyugodt vagy - attól elvonatkoztatva, hogy csúnyán beszélsz, amit ki nem állhatok, mert te, Arie, nem szoktál csúnyán beszélni? Hogy vagy képes ilyen könnyedén venni az egészet, és nem nekem szegezni a kérdéseidet, amik biztos vagyok benne, hogy azóta nyomják a szíved, amióta kimondatlan, de vége lett.
- Nem tudom - mosolygok fel rád. Úgy érzem magam, mint egy tini, aki egy idősebb pasival feküdt le életében először és mindent meg akar tudni róla. Hajamat átdobom vállam felett, majd az egészet megfogva teszem át másik vállamra. - Miattam vagy morci? - feljebb kúszok, kinyújtott kezemmel túrok bele hajadba, hogy ott ökölbe szorítsam, majd hirtelen arcod elé kerülve harapjak rá alsó ajkadra. - Miattam Frank? - ismétlem meg a kérdést, biztos, ami biztos alapon. Gonoszan mosolygok folyamatosan, jobban ráharapok, hogy egy kissé magam felé meghúzva elengedjem alsó ajkadat és egy lágy csókkal kérjek “bocsánatot”.
- Ne haragudj rám - hajtom le fejemet mellkasodra, és bújok hozzád, akár egy macska. Az illatod, az érintésed, szívem még mindig olyan hevesen dobog, hogy lehet nem ártana felkeresnem egy kardiológust ez a nap után. A bocsánatkérés fogalmam sincs mire irányul, talán tudat alatt az egész miatt elnézést kérek, talán tényleg csak az ajka miatt kérek elnézést. Bár a második opciót nem tartom valószínűnek, mert értelmetlen lenne; tudom, hogy szereted, amikor kínozlak, amikor kínozhatsz, amikor nem kéred, mégis mindent megadok neked.

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Visszakérdezel. Én pedig hirtelen nem is tudom mit reagáljak. Miért kérdezel vissza? Mire? Ez csak játék, nem akarom hogy válaszolj, nem akarok tudni arról, hogy tényleg rám van mérges, mert tudom a választ. Tudom, hogy rám, tudom, hogy teljesen okkal, mégsem akarok tudni róla. Hagyd meg nekünk ezt a pillanatot, Arie, kérlek, hagyd meg nekem ezt a pillanatot inkább. Önző kérés, tudom, de mindig olyan készségesen álltál a rendelkezésemre… ebben most miért nem?
De válaszolsz, és én egyáltalán nem vagyok meglepődve a válaszon. Miattam. Halkan mondod ki, mintha félnél tőle, mintha azt akarnád, hogy csak akkor halljan meg, ha nagyon muszáj. Kezemet arcodra simítom, hüvelykujjammal kezdem el lágyan simogatni puha bőröd.
- Haragudj - mosolygok rád megkönnyebbülten. Fáj, borzasztóan fáj, de legalább valami érzést kimutatsz, valami mégis van benned, és nem csak az a semleges Arie, akivel az étteremben találkoztam, hanem haragszol. Mérges vagy rám, amit megérdemlek, amit megértek.
A kérdésre kikerekednek szemeim, pulzusom az egekbe szökik, de nincs időm reagálni, mert felettem vagy, és így várod a választ. Tőlem pedig mi telik? Egy halk sikkantás, ahogy megfordítasz, egy elhaló nyögés, amikor eggyé válunk, és egy mindenre éhes tekintet. Ez vagyok én most, és ezt te tetted velem, Frank.
- Nem… - próbálok egy értelmes mondatot kinyögni, tényleg próbálok, de nem megy. Annyira élvezem az egészet! Tarkódra csúszik a kezem, hogy lehúzzalak magamhoz egy lágy csókra, mert ez most egy laza menet lesz. Érzem. Érzed. És akarom, akarlak, mindent akarok! Testem akaratlan feszül ívbe minden egyes apró harapásodnál. Csak még többre vágyom, még többet szeretnék belőled, az egész lényedből, és egyáltalán nem szeretnék foglalkozni most Jasonnel. Miért csinálod ezt? Miért kell felhozni, és elrontani az egészet?

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Szeretkezünk. Idejét nem tudom annak, hogy valaha volt-e ilyen köztünk. Valahogy mindig a durr bele! pártiak voltunk, amikor minden sérelmünket, dühünket és aggályunkat belevittük az alkalmakba. De most nem. Most miért nem? Rákérdezel Jasonre, majd úgy csinálsz mintha minden rendben lenne, és valójában nem is érdekelne. Tényleg nem érdekel, vagy egy szerepet játszol Arie? És ha az utóbbi, akkor miért játszol? Kérdezz rá, válaszolok, csak ne kínozz közben, és ne várd, hogy ilyen közjátékkal tudok válaszolni értelmeset.
Jason eltűnt, és fogalmam sincs merre lehet. Beszélni sem volt vele alkalmam, miután elváltunk, Arie, mert eltűnt. Egyszerűen felszívódott, se puszi, se pá, én pedig Kori szavaival élve két szék között ülök a padlón, bármennyire is formás a fenekem. Ott kötöttem ki, de mégis visszajöhetek hozzád, te pedig tárt karokkal vársz engem, és mindent megadsz, amire csak vágyhatok.
Szeretkezünk. Lassú és egyenletes légzésed annyira felizgat, annyira feltölt, hogy csak még inkább bújok hozzád, mert érezni akarom még azt is, ahogy a vér az ereidben pumpál. Lehunyt szemekkel fogadom minden egyes apró csókodat nyakamra, arcomra, bárhova. Ujjaim tincseid között találnak menedéket, ahogy elmélyítem a csókot. Szinte már szégyenlős mosollyal tollak el magamtól kissé, hogy ajkaidba tudjam suttogni.
- Hiányoztál - nem várok választ, nem akarok választ kapni, így rögtön birtokba veszem ajkaidat ismét.

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Az egész érzéki. Az egész annyira más, mint amihez hozzá vagyok szokva. Az egész annyira szerelmes. Testem még nem heverte ki az előzőt sem, erre jössz itt a meglepetésekkel, amiket a mai napig tudsz okozni. Azzal, hogy te tervezted így, azzal, hogy ennyire férfi vagy minden után is, pedig tudod. Tudod, hogy nem véletlen történt meg az az ominózus nap, nekem pedig volt pofám a karjaidba futni, hogy ugyanúgy várj, hogy ugyanúgy kezelj, mint azelőtt. Mert már tudom, hogy ezt vártam tőled. Azt akartam, hogy így várj, hogy tudjam még mindig kellek, azon túl is amit tettem veled. Te pedig eleget tettél ennek, és most itt vagyunk.
Hiányoztam neked én is. Te is nekem, drága Arie-m, és ha ezerszer mondom is ki neked, akkor sem lesz olyan mértékű, mint ahogy érzem. Szavaiddal, kényeztetéseddel, lassúságoddal és érzékiségeddel csak egyre jobban növeled bennem a nyomást, testem meg-megremeg. De nem akarom, hogy megtörténjen, mert mi lesz utána? Még egy alkalom? Nem hiszem. Beszélgetni fogunk, és nem akarom, hogy ez bekövetkezzen. Olyan csodás ez a pillanat, ez az egész… és mi, mert ilyenek vagyunk, el fogjuk b*szni az egészet.
Alsó ajkadra ráharapva, lehunyt szemekkel történik meg, amit még soha nem utáltam ennyire. Az orgazmus gyönyörűsége most elkerül, pedig olyan szép ez az egész! Arcomat nyakszirtedbe temetve remegek és pihegek, hátadra csúsztatva kezeimet húzlak magamhoz, amint tudom, hogy te is elértél a csúcsra. A plafont bámulom, érzem mellemen szíved robbanásait, de én csak simogatlak, cirógatlak, belecsókolok hajadba, belefúrom arcomat. Nem szólalok meg. Nem akarok. Nem tehetem.

Martin - viszontlátás - f*ck - FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Tudhattam volna, hogy nem maradhatunk sokáig ebben a meghitt és nyugodt állapotban. Túl egyszerű, túl könnyű lett volna, de igazat kell adnom neked, amiért megszakítod a tökéletes pillanatunkat. Nem, ez nem igaz, a tökéletes pillanatomat. Válaszokat szeretnél. De mégis mit válaszoljak a kérdésre, amikor még én sem tudom, hogy jelenleg mi a tököm van? A legboldogabb lennék én, ha tudnék bármit is az elmúlt hetekről, de akkor hazudnék.
Könyörgő tekintetem rád emelem, de követlek, azonban én az ágy fejtámlájának támasztom hátamat. Lábaimat felhúzom, átkarolom őket. Térdemre hajtom fejemet, így pillantok rád, azon gondolkodva, hogy mégis mit válaszoljak, ami kielégítheti kíváncsiságodat és teljesen érthető elvárásodat.
- Nem tudom - nyögöm ki végül. - És nem a pasim - vallom be neked őszintén, mert valóban nem az. Semmi nem volt köztünk Jasonnel soha, a cukrászdában történt csókot leszámítva. Titkos pillantások, sunyi mosolyok, véletlen érintések, de ezeken felül soha nem történt semmi, mert el sem juthattunk odáig.
- Honnan tudsz róla? - suttogom szavaimat leginkább a takarónak. Nem merek rád nézni. Mindig él bennem a remény, hogy ez igazából nem történik meg és otthon ébredek fel úgy, hogy eldöntöm; eljövök hozzád, azonban okosabban, mindezt megelőzve, mert tudom, csak még nagyobb fájdalmat hagyok magam mögött, ha kilépek innen. Várható volt, egész életemben ezt tettem akarva vagy akaratlan, az mindegy, de ez történt, és te lennél az utolsó ember a Földön Arie, akit szenvedni szeretnék lenni. Túl fontos vagy, túlságosan szeretlek, túlságosan a tied vagyok. Ne szenvedj kérlek…

Martin - viszontlátás - f*ck

Soha nem gondoltam volna, hogy a bármit megtehetsz velem egy férfinál azt fogja jelenteni, hogy beszélgetni szeretne. Ebben a helyzetben valamennyire megértem, de akkor sem gondoltam volna soha, hogy működőképes lehet. Mert ki tud ellenállni egy olyan opciónak, amikor egy nő azt mondja neki, hogy bármit, ismétlem bármit, megtehetsz azzal a nővel, aki meztelen illegeti magát előtted? Rendben, hülye kérdés, mert éppen te csinálod velem ezt Arie, amikor kiélvezhetnénk a helyzetet is, de nem, te Jasonról kérdezgetsz engem, mintha tudnék válaszolni a kérdéseidre értelmesen.
- Hogy mi? - emelem meg fejemet felé, szemöldököm is egy kisebb ívet vesz fel, szemeim kikerekednek. - Terhes? Meghibbantál?! - nézek rád hitetlenül. - Nem lennék képes elvetetni a gyermeked… a gyermekünket - suttogom. Lesütöm szemeimet. Nem tudom, hogy ezt miért mondtam ki hangosan, de úgy éreztem egy pillanatra, hogy ennek itt a helye, mert ha ezt most nem tisztázzuk le, akkor soha. És ha már eljutottunk idáig, akkor tisztázzunk le mindent. Nem szeretnék gyereket most, egyáltalán nincs tervben, de ha mégis úgy alakult volna, hogy a közös gyermekünket hordom a szívem alatt, egyáltalán nem lett volna az elvetetés opció. Másik férfinál lehet opció lett volna - sőt, biztos vagyok benne, hogy az lett volna -, de nálad nem.
Halkan felkuncogok, amikor rád emelem pillantásom a következő kérdésednél. Megmosolyogtatsz még egy ilyen helyzetben is, pedig tisztában vagyok azzal, hogy ez egy kényes téma neked, és csak tudni szeretnéd az igazságot.
- Azért jöttem, hogy megnézzem jól vagy-e - kezdem el őszinte vallomásomat. - Te pedig jöttél a lágy hangoddal, az érzéki érintéseddel, és itt kötöttem ki. Te akartad, nem? - biccentem oldalra fejemet kérdésem végén. - De ha ez sem elég, akkor igen, hiányom volt. Rád, miattad, irántad, érted - mosolyodom el megint. Olyan természetesen beszélek minderről, mintha legutóbb nem zokogva az ágyamon, összeroppanva látott volna. Többé nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, kötelezettségeim vannak, és a sárkányaim is számítanak rám. Korinak elmesélem, nyilvánvalóan, aztán túl lendülök rajta. Mert muszáj.

Martin - viszontlátás - f*ck

- Elhiszem, hogy szar volt akkor - emelem a plafon felé tekintetemet, fejemet is hátravetve. - De engem ne hasonlítgass más nőkhöz, Arie - kérlek. Kellene még hozzá tennem, de nem kérlek rá, mert tudod, hogy ez nem kérés kérdése. Mindig is utáltam ezeket az “ ő megtette, akkor biztos te is képes vagy rá” dolgokat. Nem. Ne keverjük össze a nőket egymással, mert mindenki más, ami így is van jól. Klisé, snassz és néha értelmetlen, de akkor is így van. Nekem pedig sértő azt hallani, hogy egy másik nőhöz hasonlítasz, teljesen elvonatkoztatva attól, hogy mégis ki az. A majdnem-feleséged, az exed, a barátnőd, a húgod.
- Akkor mit szeretnél, mit mondjak? - sandítok oldalra, hogy pont rád lássak. Azt hitted, hogy terhes voltam, és kinézted volna belőlem egy másik nő miatt, hogy szó nélkül elvetetem, a tudtod nélkül. Nem, Arie, megértem Ariana döntését teljes mértékben, fiatal volt, de én erre nem lennék képes a te szemszöged nélkül. Ugyanannyi közöd lett volna a gyermekhez, mint nekem. Nem gondolná az ember, hogy egy ilyen kiadós szex, majd szeretkezés után arról beszélgetünk, hogy elvetettem a gyermeked, leszbikus lettem, és ki tudja még mi jár abban a szép kis fejedben.
Hangosan felnevetek, pedig nem akarok, egyszerűen kitör belőlem. Ez a kikötésed? Amíg Jason vissza nem jön? És ha az holnap lesz? Ha egy hét múlva? Ha soha többet nem jön össze? Melyik opciónak örülnél a legjobban, Frank? Mutatóujjammal takarom el pár pillanatra szemeimet, majd lassan felállok. Egészen hozzád araszolok, veled szemben térdelek, fenekemet sarkaimra eresztem.
- És ha visszajön? - nézek fel rád, mert még így is magasabb vagy nálam, ami nem nehéz, de attól még zavaró, nem véletlen találták ki a magassarkút a nőknek. Természetesen nem abban jöttem, mert éppen iknognitóban voltam, ami, mint a mellékelt ábra is mutatja, nemigen jött össze, de nem is bánom jelenleg. - Mi lesz, ha holnap visszajön, Arie? Ha soha nem jön vissza? Melyik opciót szeretnéd? - biccentem oldalra fejemet nyugodtan. Kezem megráng, ahogy eszembe jut, mennyire hozzád akarok érni, nem véletlen jöttem közelebb hozzád. Érezni akarlak, kezeimet végig akarom húzni kidolgozott hasadon, melleden. De megállom, így kezem visszahullik mellém. A takaró egy kisebb gyűrődését kezdem el morzsolgatni ujjaimmal.

- Miért nem kérdezel, ahelyett, hogy keresed? - reflektálok visszakézből. Nem találgatni kell, Frank, nem tippelgetni, hanem rákérdezni arra, amire valójában kíváncsi vagy, mert ettől a bizonytalanságtól, ettől az egésztől, hogy érzem valami nem stimmel, egyszerűen megőrülök. Nem eresztem el tekinteted, mert az már biztos, hogy te is ugyanúgy akarsz engem még mindig, mint én téged. Ezért nem értem, hogy miért van az, kedvesem, amiért ennyire hűvös vagy velem mégis, mindazok ellenére, amik az elmúlt egy órában történtek. Valami nyomja a csőröd, de nem mondod ki, én pedig, mivel fogalmam sincs mire irányulhat a kérdés, hogy is kérdeznék rá? Na ugye… Mondd el nekem Arie. Kérlek, mondd el, mi nyomja a lelked, hadd próbáljam meg megérteni, és ha tudok, akkor segíteni.
- Szóval semmit - csettintek nyelvemmel, ahogy kiegyenesedem térdemre támaszkodva, hogy legalább így valamennyire egy vonalba legyen tekintetünk. Most egy vonalban vagyunk, nem állsz felettem, Frank, ilyenkor mi a teendő? Szemöldököm megemelkedik, ahogy válaszolsz következő kérdésemre is, fejemet is oldalra biccentem, egy zavaró tincsemet tűröm fülem mögé.
- Hogy micsoda? - nézek rád értetlen továbbra is. - Én… - kicsit megakadtam. Egyáltalán nem számítottam tőled ilyenre, vagy hogy egyáltalán kinézed belőlem ezt. Mégis más nőkhöz hasonlítasz Arie, és a szívem szakad meg ettől. - Én nem azért jöttem, hogy megdugj, Frank! - csattanok fel hirtelen, kezeidet ellököm melleimtől. - Nem is értem, hogy jut eszedbe! Azért jöttem ide, hogy megnézzem jól vagy-e, hogy bocsánatot kérjek, te meg kihasználod, hogy mit érzek irántad, szétteszem neked a lábam, aztán az arcomba vágod?! - felállok az ágyról, miközben fehérneműim után kutatok. Melltartóm az ágy végénél találom meg, míg tangámat sehol. Remek! - Ha nem csinálod meg a kis tervedet, akkor nem lennék most itt! De látom nem is kellene itt lennem, mert te kurva boldog vagy, ahogy elhallgatlak! - hangom megremeg a végére, de megfogadtam magamnak már rég, hogy nem fogok ilyen szituációkban sírni. Egyszer már elbuktam, Arie, és többet nem engedhetem meg magamnak… Mégis… miért ilyen nehéz ez? Érzem, ahogy az első könnycsepp kezd lefolyni arcomon, de gyorsan letörlöm, és csak remélem, hogy nem vetted észre.
- Már én sem tudom melyiknek örülnék… - suttogom a parkettának, miközben szemem megakad tangámon is. Gyorsan felkapom, és kezdek el öltözködni.

Martin - viszontlátás - f*ck

Dühös vagyok. Annyira dühös vagyok, hogy még szavakba sem tudom önteni, mert egyszerűen annyira felment az agyamban a pumpa. Mégis hogy merészeled rám kenni az egészet? Hogy mondhatod, hogy miattam jöttünk fel ide? Hiszen te használtad ki az egész helyzetet! Te értél hozzám, te beszéltél hozzám, és mire jutottunk? Szexre! Erre meg az arcomba vágod, hogy mennyire könnyen széttettem neked a lábam ismét, és még csak megküzdened sem kellett értem! De persze az ilyenkor el van felejtve, hogy nem én feküdtem le más nővel, amikor annyira, de annyira szerelmes voltam. Csapkodva és folyamatosan káromkodva keresem a ruháimat, legalább a tangám már rajtam van, ami azért haladás, ahhoz képest, ahogy indultam. Nadrágom sehol nem látom, hiába kapkodom ide-oda a tekintetemet a szobában.
Halkan felsikkantok, amikor magadhoz húzol. Az istenért sem hagyod, hogy kiszabaduljak, egy hajszálnyi hely sincs közöttünk. Szívem olyan hangosan dobog, hogy félek meghallod, de akkor is küzdök, hogy sikerüljön kiszabadulnom. Megdermedek, amikor megcsókolsz. Istenem… miért csinálod ezt velem? Egész testemen érzem, ahogy a pihés szőrök állnak mindenhol, ráz a hideg és elgyengül a lábam, mert ajkaid annyira követelik az enyémeket, hogy táncoljanak, szinte belé sajdulna az ember szeme. De a csókot nem viszonzom. Most nem… Heteim lettem volna? Egy pillanatra megállok, és szomorkásan elmosolyodom, ahogy tűztől égő tekintetemet a tiedbe fúrom.
- Amikor megpróbáltam, sem adtál lehetőséget - vonok vállat, már amennyire erős, férfias szorításod engedi. - Próbáltam összeszedni magam, elmondani neked, bocsánatot kérni, te meg felálltál és ott hagytál. Mire számítottál? Hogy futni fogok utánad? - halkan felkuncogok, ahogy lehuppanok az ágyra, és bele sem gondolok abba, hogy esetleg megbántalak, hogy esetleg neked az előbb kiejtett szavak fájhatnak. Ilyenkor nem gondolkodom. Nőiességemet és hitelességemet kell megőriznem, és nem mások, hanem magam számára. Ez a nem mindegy, mert bizony és nem leszek az a nő, aki feladja magát pár férfi szájból kiejtett szóért…
Szemeim kikerekednek, ahogy engedelmesen hátra dőlök az ágyon, hajam érzem, ahogy elterül arcom körül. Nenenenene, miért kellett ezt, Frank? Miért nem tudtál elengedni? Miért kellett…
- Baszdmeg! - mordulok fel hangosan, ahogy gyorsan tarkódra simítom kezemet, fejedet lerántva magamhoz csókollak meg. - Én is szeretlek - pihegek ajkaid közé. - Soha nem kértem, hogy bízz bennem. Alapból lehetetlen küldetés - suttogom a lágy csókba, amivel magamál tartalak. Mint egy félő vad fordítom meg testhelyzetünket, hogy én kerülhessek fölülre, ám most nem másért, minthogy fejemet mellkasodra hajtsam, és hallgassam szívverésedet.
- Istenem, mennyire hiányoztál - szorítalak magamhoz még ennél is jobban, beléd kapaszkodom, mint aki bármikor lezuhanhat. Lassan emelem fel fejemet, hogy tekintetem tiédbe fúrjam, és egy halovány mosollyal folytassam. - Bocsáss meg nekem - hunyom le szemeimet egy pillanatra a mondat végén, de aztán újra letekintek rád. - Mindenért, Arie. Mindenért - fejemet visszahajtom mellkasodra, és érzem, hogyha nem szólalsz meg huzamosabb ideig, akkor biztos vagyok abban, hogy elalszom. Itt, a mellkasodon fekve, szívdobogásodat hallgatva, boldogan elalszom.

Martin - viszontlátás - f*ck

Az a nap után, amikor egy szót nem tudtam kinyögni neked, mindig eszembe jutott megbántott arcod, és a hátad, ahogy elsétálsz tőlem. Kiabálni akartam utánad, ordítani, hogy ne menj el, hogy jöjj vissza, beszéljük meg, összeszedem magam, és megkapod azt az Opheliát, akit megismertél. Az összeszedett és határozott Opheliát. De nem tudtam megszólalni, csak könnyeim keresztül néztem a sziluettet, ami távolodott tőlem. Majd összetörtem. Lelkileg, testileg, mindenhogy, ahogy egy ember összetörhet. És mindezt miért? Hogy az illető, akiért megtettem, akivel tisztalappal akartam kezdeni, eltűnjön. Remek választás, Brown!
Halkan felnevetek a válaszon, ám belém fojtod még a nevetést is, ahogy viszonzod a csókot. Élvezettel és vággyal még mindig. Ahogy mindig is tetted, én pedig megszabadítottam magam ettől, olyannyira, hogy még téged is elvesztettelek.
- Ne hazudj nekem - válaszolom a csók végén. Lecsúszok rólad, de fejemet mellkasodon hagyom pihenni, mert szívednek dobogása megnyugtat. Bal kezemmel rajzolok absztrakt mintákat csupasz mellkasodra. - Tudom, hogy semmi nem lesz olyan, mint régen, Arie. Soha nem lesz már olyan, és azt is tudom, hogy amit most tettem annak következményei lesznek az én részemről is, de leginkább a tiedről - mély levegőt veszek, mielőtt folytatom. - Olyan sebeket szakítottam fel most, amikhez nem lett volna jogom - egy pillanatra abbahagyom a rajzolást, hogy feltekintsek rád, és amikor látom, hogy szemeid nyitva vannak még, folytatom. - Egyszerűen látni szerettelek volna, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége - nevetek fel halkan. Szemeimet lehunyom, ujjaim mozgása leáll. - És hiába szeretlek annyira, hogy meghalnék érted, akkor sem lesz semmi olyan, mint amilyen az előtt az este előtt volt - szorosabban bújok hozzád, miközben érzem, ahogy a puha takaró ellep minket. Szorítalak magamhoz, és így boldogan és mégis aggódva jön álom az agyamra.