Menü (a teljesség igénye nélkül)

Pizzák (lehet szeletre is kérni)



Sütemények, édességek, rágnivalók

- málna-fenyőszirup sajttorta
- epres csokoládétorta
- sós karamellás sütemény
- mogyoróvajas-csokis sütemény
- kimérősen Bogoly Berti drazsék, apró teasütik, gyömbéres kekszek
- csokibéka (van külön angol és magyar kiadás)
- popcorn (sós, vajas, sajtos, nagyon sajtos, csípős, karamellás, csokoládés ízekben)


Üdítők, limonádék, teák széles választékban, illetve kávé és sörök is kaphatók

Tulajdonos
Bánki Barnabás

Üzletvezető:
Bánki Barnabás

Üzletvezető-helyettes:
NJK

Pincérek és pincérnők
Mórocz A. Móric
Perényi Eszter

Seprűs futárok
Molnár Zselyke

Biciklis futárok
Bácskai Lénárt

Higiéniai menedzser
NJK

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Mindenképpen visszaszerettem volna jönni Bagolykőre. De hogy ez ennyire hamar be is következett? Még én sem számítottam rá, nemhogy más! Tanulmányaim befejeztével voltam itt utoljára. Elmentem sárkánykutató és gondozó mestertanonci képzésre, majd annak befejeztével szinte nem is gondolkodva rajta elmentem Romániába a sárkányrezervátumba. Tervben volt, hogy bejárom a világot, hogy sokkal több embert megismerek, hogy bővítem a tudásom mindennemű ország tudásával. De Romániában ragadtam. Nem mondom, nem bánom, de kicsit kiteljesedhettem volna.
Író lettem így is, és újságíró is. Kiadtam már két könyvemet, elég neves kiadóknál, mégis visszavágytam ide.
Ahogy lassan belépek a falu légkörébe, az óra kereken tizenegyet üt. Melegség tölti el a szívemet, ahogy körbe nézek. Rengeteget változott, de a lényege megmaradt, ahogy azt kell. Mosolyogva kezdek el beljebb sétálni bőröndömet magam után húzva. A Boglyas téren állok csak meg körbe nézni. Minden karácsonyi fényekben úszik, valószínűleg a bálra is készülődnek már a kastély lakói. Ahogy a kastély felé nézek egyre több emlék villan fel az agyamban, amikre szintén elmosolyodom. Nehéz bevallanom, de a Levitát erősítettem, ki mondaná ezt meg most? Még én sem hiszem el, pedig tényleg így volt. Azóta "kicsit" magabiztosabb lettem, karizmatikusabb, őszintébb, belevalóbb. Ha tippelnem kéne mostanában tuti a Rellon házba kerülnék. Nem vagyok bunkó, szó sincs róla, de azon idő alatt, amíg az ember sárkányokkal foglalkozik kénytelen megkeményedni. Ráadásul olyan férfiakkal körbe véve, akik szintén sárkányokkal vannak körülvéve. Nem egy séta galopp, és nem egyszer kellett helyre tennem az ott élő pöcsösöket, avval a szöveggel "Hogy visszavennék, mert lehet egyel több sárkány lesz itt, mint kéne lennie." Szarul hangzik, azonban bevált, így kaptam a Feli-dragon féle becenevet. Mindenki így hívott, így igen fájó szívvel jöttem el onnan.
- Üdv újra itt, Ophelia - suttogom az égnek beszélve, leheletem látszik a hidegben, és csak most veszem észre, hogy a hó is elkezdett hullani.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Ahogy arcomat felfelé tartom, mosolygok. Esküszöm, mintha kicsit meghibbantam volna, lehet a légkör teszi, nem is lenne meglepő. Szemeimet behunyom, így élvezem az arcomra eső hópelyheket. Nem tudom mikor voltam utoljára ennyire békés és nyugodt. Sárkányok mellett annyira nem engedheted meg magadnak ezt a két lelkiállapotot, muszáj mindig résen lenni, főleg akkor, amikor kiabál mindenki, hogy kiszabadult az egyik gyógyulófélben lévő Magyar Mennydörgő a neki szánt karanténból.
Merengésemből egy hang riaszt fel. Lassan a hang irányába fordulok, mosolyom egy félmosollyá szelidül lányos zavaromban.
- Öm... köszi - tűröm hajamat a fülem mögé, mint egy tizenötéves kamasz. Volt dolgom már férfiakkal, de nem mondom, hogy mindig az én érdemem volt. Lehet mégsem minden téren lettem talpraesettebb.
- Bocsi, nem tudtam, hogy más is van itt - elgémberedett, hideg ujjaimmal, csak óvatosan rázok vele kezet, nem szeretném, ha megfagyna itt helyben. Nincs az az isten, amiért itt lehelgetném naphosszat, mire felolvad.
- Ophelia, mint hallottad, és én sem vagyok az - mosolyodom el kicsit már magabiztosabban, kicsit fel is kuncogok arra, hogy nem sorozatgyilkos. Még szerencse, különben futhatnék elgémberedett tagokkal, amihez egyáltalán nincs kedvem. Jelenleg fusson az, akinek két anyja van egy utcában, és csak leszeretnék ülni. Az új magassarkú nem könnyíti meg a szexin és lassan tipegve sétálást a hóesésben, mert annyira feltörte a lábam, hogy legszívesebben itt, az utca közepén dobnám le magamról.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Bátornak kell lennem, hiszen mikor adatik nekem a világ legszerencsétlenebb emberének még egy olyan lehetőségem, amikor egy idegen férfival beszélgethetek kötetlenül? Nincsenek elvárások, hogy tedd le a villát, hogy fogd a kanalat, ne úgy fogd a csészét, ne szürcsölj. Igen, az utolsó kapcsolatom annyira nem lopta be magát a szívembe.
- Hm... - mosolyodom el szélesen Arie felajánlásán. Úgy csinálok, mint aki gondolkodik az ajánlatom, pedig körülbelül már az első szavánál elfogadtam a meghívást. - Valami erősebb nincs véletlen? - teszem fel pofátlan a kérdést, mert most az kéne nekem, nem tea vagy kakaó. Ugyan, most utaztam több, mint 12 órát egyhuzamban, mert elhozattam idáig magam autóval. Az exemmel. Aki végig beszélt. A végén azt hittem megint megkéri a kezem. Halkat sóhajtok egyet, majd a pizza szóra felkapom a fejem.
- Pizza? Imádom a pizzát - csapom össze két kezem, mint egy hat éves, mosolyom egyre csak szélesedik. A hó esik, éjszaka van, amit imádok, találkoztam egy igen kedves férfival. Nem is indulhatna jobban a visszatérésem.
- Persze, hogy van - lelkesedem tovább boldogan. Érzem, ahogy arcom kipirult a boldogságtól, kicsit talán tényleg úgy nézhetek ki, mint egy kamasz. Hajam egyre jobban a fejemre tapad, mert természetesen sapkám sincs. - Feltéve, ha nem zavarlak - lombozom le saját magam rögtön, remélve, hogy a választ nemleges lesz, mert nem szívesen mennék még a házhoz, amit bérelek. Ez a baj velem. Hajlamos vagyok olyan dolgokba is beleélni magam, ami lehet tényleg csak szimpla udvariasság, nem pedig komoly gondolat. Csak úgy megfogalmazódott benne és feltette a kérdést. Ez még semmit nem jelent.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Úgy vagyok vele, ha ez most így alakult, akkor így fogadom el. Nem fogom magam kéretni, nem fogom eljátsszani a megkaphatatlan picsát. Ráadásul nem is úgy néz ki, mint aki csak arra játsszik, hogy bárkit megkaphasson. Kedves, figyelmes és borzasztóan aranyos. Mármint tényleg az, nem tudom, hogy lehet egy felnőtt férfi aranyos, de ő tényleg az.
Az alkohol "pár fajtájára" elmosolyodom, az aszfaltot bámulom. Na nem lányos zavaromban, csak remélem, hogy nem hisz olyannak, aki állandóan inna. Azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy jó whisky nem esne jól átfagyott és megfáradt végtagjaimnak. Kinek ne esne jól egy ilyen ital egy ilyen tökéletes estén?
- Valóban nem - indulok el befelé, legnagyobb megdöbbenésemre elém siet, kinyitja nekem az ajtót. A vicc kedvéért pukedlizek egyet felé, mielőtt belépek a jó meleg helyiségbe. Rögtön megcsap a pizza illata, aminek hatására elmosolyodom. A hely nagyon barátságos. Arie javaslatára leülök a hármas boxban, onnan szemlélődök tovább. Már kelnék fel, hogy segítsek neki, hogy hasznos legyek, ha már vendégül lát, de rögtön vissza is ülök. Kezem az ölembe hullik, ott kezdem el morzsolgatni, ahogy elém pakol minden, mint egy pincér. Segítenék, de a tudat erősebb, hogy fogalmam sincs mi hol van, valószínűleg csak láb alatt lennék.
- Whisky-t kérek szépen tisztán, ha van - nézek fel rá ültömből, keresve a szemkontaktust, ha sikerül felvennem vele, egy féloldalas mosollyal folytatom mondandóm.
- Köszönöm Arie, nagyon kedves vagy.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Amíg Arie elmegy a whisky-ért még több időm van felmérni a terepet. Valóban nem tűnik sorozatgyilkosnak, ami megnyugtat. Tényleg nem hittem el, hogy az lenne, de azért jobb biztosnak lenni, nem? Főleg, ha az ember nem tudom hány év után tér vissza, egy relatíve tök idegen faluba, ahhoz képest, mint amikor elment innen. Nem kiábrándító, rossz szó lenne, inkább meglepő. A falu előnyére vált a sok változás, olyan élettel telibb lett, ha szabad így fogalmaznom, mint újonnan visszaérkező.
Nem mondok semmit a neves dologra, próbálom magam türtőztetni, de így is kitör belőlem az őszinte kacagás. Akármennyire szeretném visszatartani még inkább előbuggyan belőlem, lassan megfulladok. Amikor kicsit enyhül a roham, jobb kézfejemmel törlöm meg bal szemem, mint egy igazi hatéves. Csillogó szemekkel tekintek fel Arie-ra.
- Szóval a név tényleg kötelez - biccentek egy aprót elismerésem jeléül. Megvárom, amíg mindent elrendez, felszeleti a pizzát, azt kiteszi két tálra, majd leül. Kicsit mintha megkönnyebbülne, amikor feneke a padot érinti, de erre nem mernék mérget venni. Minden végén pillantok csak rá, így válaszolok a kérdésre.
- Visszatérő vagyok - bólintok egy aprót én is, meglepődve tekintek a következő mondat végén Arie-ra. Tényleg mindenki visszatérne? Ez a hely furcsamód vonzza vissza magához az embereket. AKi nem tervezi, biztos vagyok abban, hogy őket is visszahívja ez a hely, vagy vagy így, vagy úgy, de valami közük van hozzá. Közvetlen vagy közvetetten, az mindegy.
- Amikor befejeztem a mestertanonci képzést, rögtön elmentem Romániába, a sárkányrezervátumba, és ott ragadtam. Aztán itt kötöttem ki ismét - intek körbe a helyen, mosolyom levakarhatatlan. Ha így indul a visszatérésem, vajon a későbbiekben csak rosszat tartogat nekem a falu?
Félénken, de felemelem whisky-vel megtöltött poharam és Arie-ra mosolygok.
- Rád! - koccantom poharának a sajátom, majd egy isteneset kortyolok az italból. Elismerően bólintok egyet, majd letéve az asztalra a nedűt, kést és villát fogok, majd neki látok a pizzának.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Együtt nevetünk, mint régi jó ismerősök. Valamiért ez még nagyobb boldogsággal tölti el a szívem, minthogy egyedül álljak neki a következő könyvemnek a szállásomon. Ismét elmosolyodom, ahogy a testvére is szóba kerül.
- Szóval van testvéred. Vigyázz, mert egyre több mindent tudok meg rólad - iszok még egy kortyot az elém rakott italból, egy sanda féloldalas mosollyal. - Én egyke vagyok - vonom meg a vállam semlegesen. Soha nem zavart, a szüleim nem kényeztettek el, sőt... mindent magamnak köszönhetek, mert, ha az ember apja alkoholista, az anyja meg egyszer csak eltűnik, akkor nemigen számíthat magán kívül másra. Mégis mindig próbálok kedves és odafigyelő lenni a körülöttem lévő emberekkel. Mert most, ha nekem szar, másnak miért kéne, hogy az legyen?
- Beletrafáltál, Arie - nevetek fel halkan. - Ez volt a tervem, de annyira megszerettem az ott dolgozókat és az ott élő sárkányokat, hogy végül maradtam - egy pillanat erejéig hunyom be a szemem. Nehéz volt megírni a két könyvet így, de mivel ebben éltem, valamilyen szinten meg is könnyítette nekem. Az, hogy mindent láthattam, ami a sárkányokkal kapcsolatos csak még inkább motivált a könyvek megírására.
- Régész - vágom rá gondolkodás nélkül. Valószínűleg nem találtam be, de olyan régészes indíttatásúnak tűnik, és még jól is állna neki, ahogy elképzelem a szakmában. Ráadásul valamilyen szinten szerintem mindenkit érdekel a régészet.
Mosolyogva fogadom, hogy ő pedig rám iszik, tekintetem az asztalt pásztázza inkább, ha már feltekinteni nem merek.
- Író vagyok, úgyhogy valószínűleg megírom a harmadik könyvem. Közben pedig cikkeket írok - teszem le a kést és a villát, hogy ismét tudjak inni egy kortyot. Nem tudom mikor ettem utoljára ilyen finom pizzát, ráadásul késsel és villával. Kicsit nem én vagyok, de nem merek neki állni kézzel-lábbal enni, mint egy ősember.
- Nem bánod? - emelem fel a pizzát kacsóimmal, kérdőn tekintek az előttem ülő férfira. Remélem nem bánja, mert alapból bűn késsel és villával enni a pizzát szerény véleményem szerint.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

A mindig szóra megemelkedik a szemöldököm, de nem  reagálok rá különösebben. Ezek szerint ő is úgy érzi, mintha már régóta ismernénk egymást. Kicsit megkönnyebbül a lelkem, hogy nem csak én vagyok vele így, elég szarul jött volna ki, ha én elhiszem, hogy mennyire jóban vagyunk, de ő meg közben hülyének néz, amiért ennyire közvetlen vagyok és boldog.
Halkan felnevetek a testvérével megfogalmazott mondaton, de nemigen reagálok rá. Egyrészről nem tudok mit, másrészről pedig, ha tudnék is, sem lenne hozzá semmi közöm, hogy ő hogy áll a testvéréhez vagy hogy sem. Vagy akár a családjához. Én rosszul állok hozzájuk, de legalább van rá okom, amit nem kell tudnia senkinek.
- Kell egy kis pihenés - sóhajtok egy nagyot. Elmosolyodom, ahogy ő is kézbe veszi a pizzát, nagy megkönnyebbülés ez számomra. Soha nem ettem késsel-villával pizzát, és nem is most szerettem volna neki állni. Kicsit felemelem a pizzát, amikor jelentőségteljesen ránézek, majd egy nagyot harapok az ételbe. Finom, kár lenne tagadni.
- Kicsit megfáradtam a rengeteg sárkány között, de vissza kell majd mennem pár hónap múlva úgyis - vonom meg a vállam gyengéden. Így vagy úgy, ahogy Bagolyfalva, úgy a romániai rezervátum is mindig vonzani fog. Főleg, ha pár tojás az inkubátorokban csak arra vár, hogy végig nézd egy kikelés folyamatát. Semmi pénzért nem hagynám ki. Tekintetem Arie arcára siklik. Kártya?
- Mázlista vagy és a mágiatörténet nagyon érdekes - mutatok rá a tényre, amit valószínűleg ő is tud, hiszen azt tanulta, majd őszintén felnevetek. - Vigyázz, mert én is értek kicsit a lapokhoz ám - forgatom meg a szemeimet, miközben lerakom a pizzám és a poharam felé nyúlok. Megállok a mozdulatsorban, amikor kiderül, hogy ő is könyvet ír. Ez érdekesebb, mint az előttem lévő ital. Érdeklődően tekintek rá.
- Komolyan? - mosolyodom el szélesen, mert végre valaki. - Miről írsz, ha nem túl indiszkrét a kérdésem? És tényleg az lenne - csillannak fel szemeim, mert valóban így gondolom. Nem mindenkinek adatik ez meg, de ha egyszer mégis, akkor hatalmas bóknak kell venni.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

A rezervátum jó ok volt arra, hogy ne menjek haza apámhoz. Kicsit kibúvó volt az otthoni felelősség alól, de egyáltalán nem bántam, sőt! Ha tetőzni akarom még bűntudatom sem volt, és most is ugyanúgy csinálnám, mint anno. Szerettem ott lenni, megedződtem, magabiztosabb lettem. Kénytelen is voltam ezeket a tulajdonságaimat a felszínre hozni, mert mégis csak sárkányokkal és férfiakkal voltam körbevéve. Mindenki tisztelettudó és kedves volt, de nyilván kaptam megjegyzéseket a kinézetemre és hogy mennyire magukévá tennének. Az ilyeneken csak nevettem. Egyiknek sem volt vér a pucájában, hogy randira is hívjon, így tudtam, hogy ezek csak szavak. Nem mondom, hogy nem képzeltek el így vagy úgy, de ameddig csak szavak maradtak a szavak, nem volt okom aggódni.
- Az is, de még van pár dolgom - vonom meg a vállam. - Körülbelül fél év múlva. Pár tojás rám vár az inkubátorokban - mosolyodom el, ahogy eszembe jut az első ilyen szereplésem. Alig bírtuk valahogy elvenni az anyukától a tojást, de muszáj volt. Az anyja is megbetegedett kezelnünk kellett, így elvettük tőle a tojást. Amint kikelt épen és egészségesen visszaadtuk az anyjának, aki kitörő örömmel fogadta, annyira, hogy majdnem meg is halt benne valaki. De túléltük és jókat nevettünk a kis sárkány bénaságain.
- Benne vagyok - nyújtom felé a kezem, hogy meg is pecsételjük azt. A szavak csak szavak maradnak, mint mondottam már. Biztosíték nélkül semmi nem ér semmit, de Arie-nál megelégszem csak egy kézfogással. Lehet csak elbízom magam és pár hónap múlva már a nevemre sem emlékszik, vagy átvág, de egy előlegezett bizalom még senkinek sem ártott. Még ha minimális is.
- Biztos jó tanár vagy. Már nem kártyázol, ha jól vettem ki a szavaidból és van egy menő pizzériád - tárom szét a karom, hogy egyértelmű legyen. - Miért nem mész vissza tanítani? - kérdezem meg tőle. Kicsit indiszkrét tudom, lehet nem is tartozik rám, de ezt meg kell tudnom. Eltudom képzelni tanárnak és az első személyiségjegyekből, amik kiütköztek abban is majdnem biztos vagyok, hogy jól csinálta.
- Engem nemigen kötöttek le soha az ülős dolgok, de abban biztos vagyok, hogy te letudtál volna kötni engem is - mosolygok rá őszintén. Tényleg így gondolom, bár így kimondva lehet furán hangzik a dolog.
- Nos - gondolkodom el egy pillanatra, ahogy ismét kezembe veszem a pizzát. - Én inkább a sárkányokról való merengéseimet vetem papírra. Nemigen szeretem beskatulyázni a könyveimet, bár a kiadók nyilván megteszik - vonok vállat kicsit szomorúan, végül ismét egy jókorát harapok a pizzámba és csendben várom a folytatást. Valószínűleg visszatérő vendég leszek, főleg akkor, ha Arie is bent lesz. Élvezem a társaságát, megnyugtató. Ki tudja meddig fagyoskodtam volna a téren, ha nem jön ki és "ment meg". Ahogy ismerem magam valószínűleg még mindig kint állnék.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Kitérő lenne? Arie szavain elgondolkozom akaratlan. Nem tudom, hogy kitérő-e. Hogyha vissza megyek Romániába, akkor ott is maradok-e, de az tuti, hogy vissza kell mennem. Az már teljesen más kérdés, hogy visszajövök-e ide. Ha van okom visszajönni, akkor valószínűleg megtenném, de ha nincs... akkor lehet otthonomnak hívhatom már Romániát. Egyelőre újként jöttem ide vissza, nem hiszem, hogy bárki is emlékezne rám, de az új, mindig jó. Váratlan változásokat hoz magával, váratlan döntéseket.
- Mmm, ha ez alatt a fél év alatt, amit itt töltök - harapok egyet a pizzába, majd a falat lenyelése után folytatom. - Lesz okom visszajönni, akkor nem csak egy kitérő lesz - mosolyodom el, kezembe fogom a poharat. Az ital jólesően égeti a torkom, már-már mondhatni és is hamarosan lángot okádok.
- Kérdezz rá most! - csillan fel a szemem, kicsit fel is emelkedem ültömből, annyira elvisz az elragadtatottság. Mennyire jó lenne, ha Arie újra tanítana. Biztos vannak alkalmazottjai, akik tudnák vinni a helyet, amíg ő tanít.
Keresem Arie tekintetét, ami kicsit, mintha be lenne könnyezve neki. Mosolygok, majd kicsit lelankad a mosolyom, amikor leesik, hogy mit is mondtam és ez vajon külsősként hogy hangozhatott. Eltakarom a szemem pár másodperc erejéig, de a mosolyom nem tud lelankadni. Nemrég találkozunk és máris megfullasztom a srácot. Remek nap lenne, feltenné az i-re a pontot. Ráadásul Arie túl jó ahhoz, hogy egy olyan nőt viseljen el, mint én. Remélem nem gondolja azt, hogy "olyan nő" vagyok. Voltak kapcsolataim, leginkább csak alkalmiak, de azért nem teszem szét mindenkinek a lábam! Nekem is van önbecsülésem kérem szépen!
- Jól vagy? - simítom meg alkarját, amikor visszaül elém a 7up-pal. Mosolyogva kérdezem meg, mintha mi sem történt volna az előbb, fejemet kicsit jobbra is döntöm. Kezem elveszem, majd ahogy hátradőlök az én látásom is elhomályosodik pár pillanatra. Amilyen régen ittam tömény alkoholt ez nem is meglepő. Lehúzom az utolsó kortyot, megeszem a maradék pizzám, így tekintek ismét Arie-ra.
- Gondoltam rá - vonok vállat óvatosan. - De ettől az egytől eltekintve meg nagyon jó kiadók.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

- Mondjuk egy említésre méltó pasi - kezdek el merengeni, a plafont bámulom közben. - Ha egy kisebb sikert eltudnék érni az itt létem alatt. Ha kicsit enyhül az odavágyódásom - teszem keresztbe az asztal alatt a lábam. Nos... ezek mind olyan dolgok, amik összejöhetnek fél év alatt. Ha olyan mázlista vagy, mint Fortuna gyereke, akkor van esélyed. De ha olyan, mint én, akkor nincs valami sok esélyed. Nem tartoztam soha a szerencsések közé, de sosem bántott, mert így is eltudtam érni dolgokat, mint a mellékelt ábra mutatja. Nem vagyok ostoba, felszínes és önző. Ezek mellé sikeres író vagyok, és sikerült lehúznom nem tudom hány évet Romániában. Szóval... félreértés ne essék. Nem nézem le magam, és van önbecsülésem, egyszerűen sok dolgot nem a szerencsének köszönhetek, hanem saját magamnak.
- Nem lennél az - megrázom a fejem, miközben rákönyökölök az asztalra. - És mikor kávézunk együtt? - teszem fel én a kérdést, kicsit közelebb hajolok Arie-hoz. A pizzám nagy része elfogyott, de több nem fér belém. Poharamat megfogom kezemben és kortyolok belőle egyet. Ha ő túl nyomulósnak érzi ezeket a kérdéseket, akár egy interjún, akár egy lánynál, akkor majd én megkérdezem. Az nem számít, hogy egy hímnemű és egy nőnemű emberről beszélünk most. Élvezem Arie társaságát. Annyira, mint már régen egy embernek. Tudunk beszélgetni mindenről, nyitott, közvetlen, kedves és jó a feneke. Mi kellhet még egy nőnek, aki este tizenegykor a faluban téblábol mínusz nem tudom hány fokban? Ja, hát a feneke... amikor ment a hűtőhöz volt ám időm lecsekkolni mindent. Ráadásul nő vagyok, úgyhogy nekem ehhez nem kell több pár másodpercnél és mindent láttam, mindent tudok. Ez a mindent tudok így is értendő. Minden kis gyűrődést a nadrágján.
Kicsit kikerekednek a szemeim, ahogy Arie kifejti nekem megfulladásának okát. Nos, igen. Gondolhattam volna, hogy tényleg rosszul fog hangzani, de kár is lenne tagadni, hogy nem bánnám, ha lefoglalna. Vagy így, vagy úgy.
- Öm... - iszom meg az utolsó kortyot az aranyló italomból. - Ki tudja? Lehet még lesz rá példa. Akár több is - vonok vállat enyhén, ahogy felveszem a szemkontaktust. Valószínűleg ezt a pohárka whisky-t is megéreztem. Nem lenne meglepő, nagyon régen ittam töményet. Meg úgy alkoholt. Romániában nem engedhettem meg magamnak, hogy igyak, ott mindig ébernek kellett lenni. Sajnos nem voltak ereszd el a hajam esték, ami nem meglepő, bármikor beüthetett a krach. És mellettem szóljon, hogy amúgy nem szoktam ilyeneket mondani, de tényleg régen élveztem ennyire egy ember társaságát.
- Van, valami néni kiadja a fölső szintjét, de elég unszimpatikus volt - mosolyodom el. - Tudod, ez a tipikus néni, aki soha nem mosolyog - vonok vállat, majd óvatosan felkelek. Még stabil vagyok, úgyhogy legyet elkortyolgatok még egy whisky-t.
- Főzhetek egy teát? - kicsit lejjebb hajolok Arie-hoz, hogy - bár csak ketten vagyunk itt -, de ne kelljen kiabálnom és tutira meghallja. A választ meg sem várva indulok el a konyha felé, hogy majd feltalálom magam. Szeretem a kihívásokat.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Amíg a sárkányokkal dolgoztam, sajnos vagy nem sajnos, de még a tarkómon is szemem nőtt, így könnyedén nézem végig, ahogy Arie vörös füleire teszi a kezét. Mosolygásra késztet, ahogy a férfi, aki előttem ül zavarban van. Önbizalommal tölt el, ami egyáltalán nem hamis. Őszintének kell lennem magammal is. Ha úgy alakul, akkor Arie miatt megérné itt maradnom, akár szépen lenne vége, akár csúnyán. Ha csak pár hónapig tartana a románcunk, akkor is simán megérné. Kedves, őszinte, megértő és lojális alkatnak tűnik. Ennél több mi kellhet egy olyan nőnek, akinek szintén megvannak ezen tulajdonságai? Mosolyogva kelek fel ültömből, hogy elinduljak a pult felé teát készíteni, de Arie megállásra késztet. Csillogó szemekkel és kalapáló szívvel hallgatom végig, ahogy tervezi a közös kávézásunkat, ami ebéd is egyben. Mosolygok, majd amikor befejezi a tervének ecsetelését, még mindig egy szelíd mosollyal lépek közelebb hozzá. Mutató és középső ujjammal lágyan megsimítom arcának élét.
- Nagyon jó lesz - suttogom, majd ellépve tőle elindulok teát készíteni. Szinte kiugrok a bőrömből, hogy most valami randifélét beszéltünk meg igazából, de ezt semmi pénzért nem mutatnám ki. Valószínűleg olyan lennék, mint egy tizenhat éves tinilányt, akit először hívtak el randevúra és fogalma sincs hogy viselkedjen majd, mit csináljon, mit illik vagy mit nem illik. Pontosan így érzem magam belül, de elég jól palástolom, nincs is más esélyem, ha nem akarok hülyének tűnni az első kis meghitt pillanatunkban.
A pult mögé érve rögtön kinyitom a balra fent lévő szekrényt és egy tea Kánaán esik a szemem elé. Az állam majdnem leesik, ahogy elém tárulnak a különböző ízesítésű teák. Mosolygok, felrakom a vizet forrni, amíg várok, a talált hi-fit bekapcsolva váltogatok a csatornák között, hátha van valami nekem való. Az egyiken megállok, majd csípőmet ringatva kezdek el táncolni. A víz szép lassan felforr, addig előkészítem egy másik szekrényben talált csészéket és bele öntöm a vizet mindkettőbe. Egy tálcára pakolok cukrot és egy félbevágott citromot, két teafiltert, így indulok el táncikálva Arie felé. Lerakom elé a tálcát, két kezét megfogom, és elkezdem magam felé húzni.
- Gyere - mosolygok rá gyengéden. Lehet tényleg megéreztem a whisky-t.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Nem terveztem, hogy az első pasival, aki szembe jön lefekszem, de az én fantáziámat is beindította Arie. A kedvessége, férfias arca, karizmatikus személyisége, ami mégis visszafogott. És a feneke. Nos, igen. A feneke az a top háromban van, ha rangsort állítok. És amit én nézek először az bizony a fenék. Utána jöhet minden más. Arie pedig teljesíti a tökéletes pasi fogalmát számomra. Nem tudom, hogy eddig hogy alakult az élete nők terén, de ahogy elképzelem, hogy főzök neki kávét reggel, az ingében csinálom neki a reggelit, hátulról átölel... kicsit beleborzongok a gondolatba, nyilván a jó értelemben, majd kajánul elmosolyodom, amikor Arie szó nélkül követ.
Hirtelen találom szemben magam vele, nem is tudok mit reagálni meglepődöttségemben, csak egy halkat nyögök, ahogy közelebb húz magához. Érzem, ahogy hozzám simul, érzem nadrágjában az övet, érzem leheletét az arcomon. Elpirulok, de az istenért nem fordulnék el gesztenyebarna szemeitől. Tartom a szemkontaktust. Legnagyobb szerencsémre? Szerencsétlenségemre? Mindegy minek hívjuk, egy lassabb szám következik.
- Akkor áldom a drága mamát - suttogom felpillantva rá. Elkezdem követni a mozgását, csípőmet még inkább hozzányomom, ha ez egyáltalán lehetséges még. Aztán felnevet. Őszintén, kisfiúsan. Csillogó szemekkel nézek rá mosolyogva, mert a nevetése ragadós. A jókedv, ami árad belőle nem semleges számomra sem. Nevetése boldogságtól cseng, mintha eszébe jutott volna egy régi, szép emlék. És valóban így is van, beletrafáltam, mert a következő pillanatban mondja el, hogy min is nevetett valójában. Engem is nevetésre késztet a történet, hiszen biztos vagyok abban, hogy én is csináltam volna ilyeneket, ha lett volna rá egy kapó testvérem.
- Aranyosak lehettetek gyerekként és egyáltalán nem vagy gonosz - suttogok. Nem tudom miért, de a helyzet megköveteli, hogy ennél hangosabban egy szót se ejtsek ki. Arcának vonalát nézem, minden porcikáját meg szeretném jegyezni Arie-nak. Arcának éle szinte megbabonáz. Úgy értem magam, mint egy első szerelemebe esett tinilány. Talán kicsit elhamarkodott szerelemről beszélni, de mégis... nem tehetek róla. Egyszerűen Arie hatása alá kerültem. Minden mozdulata, minden szava, minden lélegzetvétele. Mindig érezni akarom férfias illatát, férfias karját magam körül. Ahogy simogat, ahogy megérint. Szinte vágyom rá, olyan, mintha drogos lennék. Lehet ennek csúnya vége?

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Ahogy elhagyja a "Ne tedd" mondat a száját, lesütöm a szemem. Ebbe most nem sikerült beletrafálnom, főleg, hogy folytatja és abból sem éppen az jön le, hogy az anyjuk mintaanya volt. Az én anyám meghalt, amikor másodikos voltam a Bagolykőbe, így nem mondhatok ilyeneket. Szinte nem is ismertem a nőt, de az apám kárpótolt majdnem mindenért a mindennapos ivászatával és ordibálásával. Azért az mellette szóljon, hogy soha nem ütött meg. Párszor elhittem, hogy megteszi, ökölbe szorított keze megemelkedett irányomba, de nem ütött meg egyszer sem. Még szerencse. Elmondhatom, hogy apám nem vert agyon, amióta az eszemet tudom. Szép gyerekkor.
- Ha csak egyet? - tekintek fel rá, mert most tényleg úgy érzem, hogy itt az ideje a szemkontaktusnak. Mosolyogva nézek rá, és kicsit eltávolodom tőle, hogy szemérmetlen módon végig mérjem. Visszalépek a személyesterébe, óvatosan két kezem közé fogom Arie arcát, de ajkai előtt pár milliméterre megállok. Jelenleg csak azt az egyet szeretném, hogy megcsókoljon. Hogy érezzem ajkait az ajkaimon. Nagyon nagy önerő kell ahhoz, hogy ne csókoljam meg, azonban még én sem vagyok annyira illetlen, hogy ne várjam meg ő mit szeretne.
- Szabad? - fúrom tekintetem az övébe, ahogy beszéd közben ajkaim érinti az övéit, leheletem biztos csiklandozza, de a választ meg sem várva csókolom meg. Gyengéden, óvatosan, mintha az első csókom lenne. Eddig tartott a türelmem, nem tehetek róla. Amióta leültünk és megéreztem a whisky ízét, kár lenne tagadni, majdnem csak ilyen gondolatok jártak a fejemben. Hogy milyen lehet Arie ajkait megízlelni? Hogy csókolhat? Hogy teljesíthet máshol? Mindegyikre csak pozitív válaszom lehet, nyilván csak elméletben. Egy pillanatra elszakadok tőle, és akkor jut el a tudatomig, hogy mit is tettem valójában. Szám elé kapom a kezem, pupilláim kitágulnak. Érzem, ahogy tetőtől talpig elpirulok. Arie-t kikerülve indulok el a táskámért, majd a kijárat felé.
- Én - kezdek bele a mondandómba, de elakadok. - Én nem tudom miért tettem. Ne haragudj, nem akartam, csak... csak nem tudom. Úgy éreztem, mintha... érted. Nem érted... - össze-vissza beszélek, mint aki tényleg elmebeteg. Szemeimet lesütöm, nem szeretnék rá pillantani. Nem szeretném látni azt a tekintetet, ami tényleg azt sugallja, hogy meghülyültem. Hogy szinte megerőszakoltam ajkaimmal őt.
- Szia - intek egyet bátortalanul felé, majd a kilincsre rakom a kezem, felkészülve a hűvös idő ölelésére. Lenyomom azt, és kilépek a hidegbe, tűzvörös arcom csak nem hagyja abba a lángolást.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Kint a hűvösben kicsit kitisztult a fejem. Az előbb történtek egyáltalán nem hasonlítottak a valódi énemhez. Fogalmam sincs mi üthetett belém. Fel sem tűnik a kinti hóvihar, a mínusz fokok, a jég a talpam alatt. Annyira fel van forrósodva a testem, hogy mindezek elenyésznek. Nem is tudom miért tettem valójában. Valami vonzz Arie-ban, ezt nem tagadhatom le. De nem vájkálhatok csak úgy az intimszférájában. Esélye sem volt azt mondani, hogy ne, mert van barátnőm, vagy... ÚRISTEN! Mi van, ha tényleg van barátnője? Ha házas, csak nem hordja a gyűrűt a munkában, mert fél, hogy elhagyja.
Arcomat kezembe temetem, amikor meghallom, hogy utánam jön. Nem nézek rá, egyszerűen nem merem ráemelni bekönnyezett szemeimet. Megcsókoltam, amikor nem volt hozzá jogom. Nem kaptam rá semmi visszajelzést, nem volt egyáltalán egyértelmű, hogy ő is úgy érez, ahogy én. Nem volt semmi, nem tudok semmit. Lehet tényleg otthon várja a barátnője én meg csókolgatom a szerelmét, aki éppen a munkából készül hazafelé.
Időm sincs semmit mondani, ismét bocsánatot kérni, vagy akármit csinálni, mert megcsókol. Úgy igazából, magához húzva. Szemeimet behunyom, ahogy átadom magam az érzésnek, karjaim automatikusan a nyaka köré fonódnak. Amikor megszakítja a csókot, meg sem hallom, amit mondd. Rögtön hiányérzet kerít hatalmába, de boldog vagyok. Boldog vagyok, mert ez egy pecsét volt arra, hogy nem tettem tényleg semmi rosszat és ő is szeretné. Valahogy kötődünk egymáshoz, ami számomra ismeretlen és megmagyarázhatatlan, de így van. Szó nélkül követem, majd amikor becsukódik magunk mögött az ajtó, ott helyben dobom le a táskámat a földre.
- Arie - állok meg az ajtóban, remélve, hogy ő is ezt teszi. - Ne haragudj rám - sütöm le a szemeimet, mert a padlón jelenleg nagyon sok érdekes folt van. Ismételten nem gondolkodom, úgy ölelem magamhoz, szorosan, mintha már évek óta ismernénk egymást és évek óta együtt lennénk. Arcomat mellkasához nyomom, mint egy macska, aki csak simogatásra vágyik.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

Esküszöm úgy érzem a karjai között, mintha meggyónni való bűnöm lenne. Nem tehettem mást. Mert nem akartam mást tenni. Erre vágytam; az ölelésére, a csókjára morajló hangjára, ahogy a mellkasára hajtom a fejem. Nem várok megbocsájtásra, mert minden percét élveztem az elmúlt óráknak, minden mozzanatra emlékezni fogok még évek múltán is. Mert így akartam. Nem hiszek a sorsban, ám amikor közli, hogy menyasszonya van a szívem kihagy egy ütemet. Szemhéjam szinte lepattan szemeimről, ahogy kitágulnak. Menyasszonya van. Nem is barátnője, hanem menyasszonya. Én mégis, hogy versenyezhetnék egy menyasszonnyal? Valami oka biztos van annak, hogy jegyben járnak. Vagyis... jegyben kell járniuk. Mert Arie azt mondta, hogy nem komoly és megpróbálják megoldani a nővel. Kicsit megpróbálok eltávolodni tőle, és ha sikerül, nos, eszem ágában sincs elfutni. Egy rakoncátlan könnycsepp csak lecsúszik arcom vonalán, rögtön le is hullik a ruhámra, ahogy Arie-ra emelem a tekintetem. Letörlöm onnan és ismét ránézek.
- Hiszek neked - simítom végig megint arcélét, majd gyengéden megcsókolom. Kezemet arcán hagyom, ujjaim a füle mögött helyezkednek el. Másik kezemmel hajába túrok, és csak csókolom. Mintha ez lenne az első és utolsó csókunk, ami valaha megtörténhet. Egész testemmel hozzásimulok, az asztalunk felé hátrálok.
Sokkal egyszerűbb kimondani azt, hogy elhiszem, minthogy ténylegesen így gondoljam. Nem ismerem Arie-t, de nem úgy tűnik, mint aki hazudik. Tényleg megakarná oldani vagy csak az a célja, hogy megfektessen? Arie... nem, esélytelen. Megfogja oldani és én hiszek neki, mert hinni akarok! Lehet butaság, de bízom benne és akarom őt. Itt és most, akárhogyan. Menyasszonnyal vagy anélkül, teljesen mindegy.
- Egy valamit kérek tőled - távolodom el tőle kelletlen ismét egy leheletnyit. Ajkaiba suttogom a szavakat. - Ha nem sikerül megoldani... - alsó ajkamat beharapom, még a gondolat is fáj, pedig tényleg nincs sok közünk egymáshoz Arie-val egyelőre, és mégis...
- Ha... ha nem sikerül megoldani, mondd el nekem rögtön, rendben? - tarkóját simogatom, hogy tudja, nem viccelek. Minden mozdulatom, minden szavam őszinte.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

A sors. A sors akarta volna így, hogy egy olyan pasit fogjak ki, akinek menyasszonya van? Vagy így, vagy úgy, de az van neki. Ha akarja, ha nem. Van neki, és én ez ellen nem tehetek semmit. Érdekházasság, ez már az első pillanattól leesett, ahogy Arie elkezdte kifejteni. Mi van, ha mégsem sikerül megoldaniuk? Mi van, ha tényleg össze kell házasodniuk tavasszal vagy mit tudom én mikor? Arie meghív az esküvőre, körülöttem mindenki a boldogságtól sír, én meg azért, mert a férfi, akit jelenleg két vagy három órája ismerek elvesz egy nőt, akit nem szeretne. Én meg sírok, mert szomorú vagyok, átvert, csalódott. A szeretője lehetnék, de nem hiszem, hogy akárhogy is megoldható lenne ez az opció. Már csak magam miatt sem, hiszen... lefekszik velem, majd megy vissza a nőhöz aludni. Én szeretnék vele aludni, én szeretném elalvás előtt szívének dobbanását hallgatni, én szeretnék neki reggelit és kávét főzni, én szeretném megcsókolni reggel. Én szeretném hallgatni dörmögős hangját reggelente, vagy amikor beteg. Én szeretnék számára lenni a minden.
Csókolom, ha kell, ha nem. Az asztalhoz érve felpattanok rá, lábaimat derekára kulcsolom, hogy egy leheletnyi hely se legyen köztünk.
- Aludni? - emelem meg egyik szemöldököm, ahogy alsó ajkába harapok óvatosan. - Biztos? - kezdem el nyakát csókolgatni, ahogy szorítom magamhoz, mintha elfutna előlem. Úgy érzem magam, mint egy éhes vad, aki az első prédára ráveti magát, akármi is legyen az. De ez nem igaz. Életemben nem vágytam úgy férfi érintésére, mint Arie-ra most. Vágyom rá, akarom, és hagyom, hogy szinte az állatias ösztönök vezérelnek.
Kezem lassan csúszik az övéhez, ajkait azonban egy pillanatra sem engedném el. Övcsatját kinyitom, kérdőn tekintek rá, hogy vajon a menyasszonya megakadályozza-e ebben, vagy szabad utat kapok esetleg? Nagyon remélem, hogy a második, mert nem tudok és nem is akarok megállj parancsolni magamnak. Ez most nem az az este. Bár semmit nem tudunk egymásról, mégis megmagyarázhatatlan vonzalom van kettőnk között. Később is ráérünk bemutatkozni egymásnak rendesen, és megtudni, hogy mi a másik kedvenc színe. Cselekedni akarok.
- Elhiszek neked mindent - suttogom ajkaiba. - Mindent elhiszek, csak ha gebasz van szólj előre - simítom meg tarkóját ujjaimmal.
- Akkor fel kell készülnöm a szerető szerepre - mosolyodom el őszintén, remélve, hogy érti a poént. Nem szándékozom ilyen egyszerűen elengedni őt. Ha ezen múlik segítek Ariananak, de azt Arie-nak nem kell tudnia. Nem szeretném, ha meglátná a kegyetlen oldalamat, mert sajnos van olyanom, nem éppen szép, nem éppen nőies, de érte - elhamarkodott kijelentés -, de bármit megtennék.

Arie


Vigyázz!
A kép mögött olyan tartalom látható, melyben felnőtteskedünk. Lehet benne káromkodás, kufirckodás és minden, mit csak el tudsz képzelni. Ha mégis érdekel, kattints a továbbra.
Tovább

Testünk szinte egybe olvad, nem akarom, hogy vége szakadjon. Azt szeretném, hogy ez egy örök pillanat legyen. Vagy ha ez nem is lehetséges legalább egy örök emlékként maradjon meg. Azt akarom, hogy ténylegesen egybe olvadjunk. Legszívesebben már most szétkürtölném a világban, hogy Arie az enyém, és ha valaki rápillant megölöm. Önző vagyok tudom, de ezt az érzést senkinek nem szeretném odaadni. Nem szeretném, ha más érezné azt, amit én most. Mert azt akarom, hogy Arie csak az enyém legyen. Engem csókoljon, velem szeretkezzen, velem csinálja a mindennapi dolgokat.
Kicsit elemelkedem az asztaltól, hogy Arie-nak könnyebb legyen levennie a ruháimat, hallom, ahogy szakad a szövet, de egy cseppet sem érdekel. Végül én is ki tudom csatolni övét. Pólóját kezdem birizgálni, amit rögtön le is rántok róla. Végig simítom mellkasát, szemeim csillognak, ahogy éhesen végig tekintek rajta. Kissé hátrébb csúszva tolom el magamtól, hogy nyakát, mellkasát, vállát és minden elérhető felületét apró csókokkal hintsem, miközben hajába túrok.
Megint magamhoz vonom, durván megcsókolom. Körmeim a hátába vájnak, ahogy a kéj és a vágy egyre jobban hatalmába kerítenek. Ösztönlény vagyok most, és egyáltalán nem bánom. Ha a későbbiekben is ilyen lesz, csak még boldogabb leszek. Alsóját szinte letépem róla, pihegve tekintek fel rá.
- Biztos vagy benne? - mormogom ajkai közé. Kezeimmel már férfiasságát szorítom, fel-le mozgatva azt. Ha rajtam múlna már rég az asztal szélét markolásznám nyögdécselve, de nem csak rajtam múlik. Nem akartam rögtön belevágni, hátha ő meggondolja magát valamiért, és tényleg megerőszakolnám még a végén.
- Te meg borzasztóan szexi - harapom meg alsó ajkát mosolyogva.

Arie


Vigyázz!
A kép mögött olyan tartalom látható, melyben felnőtteskedünk. Lehet benne káromkodás, kufirckodás és minden, mit csak el tudsz képzelni. Ha mégis érdekel, kattints a továbbra. - Tetoválás
Tovább

Őszintén felnevetek, ahogy kérdésemre reagál. Teljesen igaza van, nem is értem, hogy jut ilyen eszembe. Elég drasztikus lett volna, ha mindennek a közepén közli velem, hogy áh, inkább mégsem, csak jó volt játszani. Vagy nem is tudom. Kicsit bele is pirulok, ahogy leesik a tantusz, de nagyon reménykedem abban, hogy nem feltűnő a dolog, hiszen mégis meztelenül ülök előtte éppen egy asztalon. Nincs titkolni valóm, de egy mondatával zavarba tud hozni, akár egy tizenéves tinilányt az első szerelme. Megbabonáz Arie minden porcikája, szava és a tekintete. A tekintete, ahogy meztelen vagyok előtte, mégis tovább vetkőztet tekintetével. Már válaszolnék a kérdésre, naivan, amikor megérzem Őt. Hangosan felnyögök, ahogy férfiassága célt ér, még közelebb vonom magamhoz, mintha ez lehetséges lenne. Lábaimmal felhúzom magam hozzá, így kicsivel feljebb vagyok, mint ő. Jobb kezem karmai akaratlan végig szántják a hátát a gyönyörtől, bal kezembe veszem arcát úgy csókolom meg. Hevesen, vágyakozva. Pedig ennél jobban már hova vágyom rá? Hiszen megkaptam, itt vagyunk összefonódva, egymásban. Ennél közelebb senki nem kerülhet senkihez. Se lélekben, se testileg, nincs még egy olyan kapcsolat a földön, ami most köztem és Arie között létrejött. Fejemet kicsit hátravetem, egy halkabb nyögés kíséretében, ahogy óvatosan elkezdem mozgatni csípőmet. Beletúrok hajába, így támasztom neki homlokom az övének. Mosolyognék, csak folyamatosan mosolyognék. Folyamatosan érezném az illatát. Folyamatosan érezném, az érintését. Folyamatosan érezném férfiasságát. Folyamatosan buja gondolatokat akarok látni, amiben Arie szerepel. A tökéletes teste, mosolya, hangja, arca, feneke, gesztenyeszín szemei.
Szerelmes lennék? Ne hamarkodjuk el, de ha ilyen a szerelem első látásra, akkor nem akarom még egyszer átélni. Ez ne múljon el és minden rendben lesz.
- Annyira... annyira jó vagy - pihegem ajkai közé, két csók között, majd ugyanúgy folytatom a lassú, folytonos mozgást.

Arie


Vigyázz!
A kép mögött olyan tartalom látható, melyben felnőtteskedünk. Lehet benne káromkodás, kufirckodás és minden, mit csak el tudsz képzelni. Ha mégis érdekel, kattints a továbbra.
Tovább

Ahogy Arie gyorsít a tempón, és lefektet az asztalra, úgy leszek egyre hangosabb. Szuszogok, pihegek, szemeimet lehunyom. Mint mondtam két ember ennél közelebb nem kerülhet egymáshoz semmilyen értelemben. És én mégis arra vágyom, hogy Arie-val még inkább közelebb kerüljünk. Még, még, még... Mintha egy drogos lennék, aki nyolc év elvonó után mégis megszerzi az egykori adagját. Elkábít. Nem látok, nem hallok. Szólásra nyitnám a szám, hogy nehogy abba merje hagyni, de nem bírom. Egyszerűen csak egy kéjes nyögés tudja elhagyni a számat, ahogy Arie fölém hajol és tekintetébe fúrom a sajátom. Az egyre gyorsabb mozgása azt éri el, hogy hátam ívbe feszül, bal kezemmel az asztal szélét markolom.
Nem is tudom mit hittem. Pontosabban tudom, hogy mit hittem, de csak nem az történt. Lelki szemeim előtt, amióta beléptem a pizzériába az lebeg, ahogy Arie-val érzékien szeretkezünk az asztalon, a padlón, a pulton, teljesen mindegy, hogy hol. Ahogy óvatos csókokat lehel nyakamra, amiket viszonzok, érzékien csókolózunk, miközben csípője lassan mozog. Kéjesen nyögdécselek, ő pedig férfiasan, mégis halkan, nyög szintén. Erre mi van? Szinte kiabálva szexelünk, vagy már szinte d*gunk az asztalon, és én csak még többet akarok belőle, így is. Sminkem érzem, ahogy folyik el, hajam már rég nem úgy áll, ahogy elindultam Romániából. Érzem, ahogy markolászásomtól az egyik körmöm szépen lepattan a helyéről, de cseppet sem érdekel...
És most! Arie megtalálta azt a pontot, ami mindennel felér, vagy semmivel. Szinte egy kiabálás, ahogy még mindig gyorsan mozog, fejemet hátravetem, hátam ismét ívbe feszül.
- Elfo... - nem tudom befejezni a mondatot, mert még egy hangos és kéjes nyögés, és testem remeg még pár másodpercig. Végem van. Soha, senki nem tudta még ezt elérni nálam. Nyilván volt már részem az orgazmus gyönyörű csodájában, de nem így. Nem Vele...
Kérdőn tekintek Arie-ra, felemelve buksim az asztalról, hogy vajon neki is sikerült-e, ha nem akkor szívesen segítek, hogy igen.

Arie


Vigyázz!
A kép mögött olyan tartalom látható, melyben felnőtteskedünk. Lehet benne káromkodás, kufirckodás és minden, mit csak el tudsz képzelni. Ha mégis érdekel, kattints a továbbra.
Tovább

Ahogy testem remeg, majd enyhül. És elölről nem is tudom hány másodpercig. Érzem, hogy Arie is remeg, elégedettséggel tölt el az érzés. Az érzés, hogy egyszerre sikerült mindkettőnknek. Hogy egy hullámhosszon vagyunk. Egyek voltunk nem tudom meddig, és ha rajtam múlik egyek is leszünk akár évekig. Egy életen át? Örökre. Elmosolyodom. Vajon miért köszöni meg? Egy pillanatra megilletődve tekintek Arie-ra, mosolyom is lehervad, de rögtön el is felejtem az egészet. Nem érdekes mit köszönt meg. Minden szívesen teszek, amit kér, amit akar, amit szeretne, ami kell neki. Egy szavába kerülne jelen pillanatban és simán beugranék milliónyi Magyar Mennydörgő közé is.
Érzem, ahogy Arie mozdul, majd eltávolodik. Rögtön megérzem hiányát, testének melegét is hiányolom azonnal, kapok utána, hogy ne menjen, de már leült. Kicsit visszafekszem, szusszanok párat, majd leugrok az asztalról és az ölébe ülök szemben vele.
- Bármikor megkaphatsz Arie - csókolom meg gyengéden. - Szólsz, és jövök - mire utolsó mondatom elhagyja a számat, Arie már felpattan és rohangál össze-vissza. A kezembe nyomja a cuccaimat, értetlen nézek rá, aztán meghallom a kulcscsörgést. Időbe telik mire leesik, hogy miért gond az, hogy hétfő van és miért kell gyorsan összeszednem magam. Ajkaimmal egy meglepett Ó-t formázok, majd sietősen felszedem a táskámat a földről. Pár másodpercnyi toporgás után találom meg az emeletre felvezető lépcsőt, de még éppen időben lépek fel rá és tűnök el. Hallom, ahogy valaki belép az ajtón, Arie-val váltanak pár szót és ennyi, mert felérek az emeletre.
Arie kis lakrésze elképesztő. Mindent leteszek az ajtó melletti falhoz és beljebb sétálok. Kezeim között forgatom ruhámat, hogy felhúzzam, ám, ahogy elnézem, nemigen kell már foglalkoznom vele, rögtön mehet is a kukába. Észreveszek egy gardróbot és, mint aki egész életében itt élt, leakasztok egy inget. Felhúzom magamra, és leülök Arie ágyának szélére. Nem sokáig bírok a seggemen maradni, csak-csak hajt a kíváncsiságom. Lassan elkezdek körbelépkedni. Mindent megszeretnék nézni magamnak, mint utoljára lennék itt, bár ki tudja. Benne van a pakliban.
Hamar körbe érek a lakrészen, majd ismét lehuppanok az ágyra. A párna felé fordulok, majd arccal beledőlök. Elmosolyodom és a párnába mormogok, mint egy hülye, csak ne most jöjjön fel.
- Arie illat - nyomom bele fejem még inkább a párnába, végül hátamra fordulok és így fekszem tovább, malmozva várva a lovagomat.

Arie


Vigyázz!
A kép mögött olyan tartalom látható, melyben felnőtteskedünk. Lehet benne káromkodás, kufirckodás és minden, mit csak el tudsz képzelni. Ha mégis érdekel, kattints a továbbra.
Tovább

A mosoly levakarhatatlan az arcomról. Nem aludtam több, mint 30 órája, mégis olyan éber vagyok, hogy simán megírnám még egyszer emlékezetből a VAV vizsgát. Arcomat ismét Arie párnájába fúrom. Eszembe jutnak az események és őszintén felnevetek. Nem igaz, hogy ekkora szerencsétlenek vagyunk. Elkapott minket a hév, és észre sem vettük, hogy ennyire elszaladt az idő... Bárcsak ne tette volna. Örökre úgy szerettem volna maradni. Érezni magamban, érezni magamon. Belepirulok gondolataimba. Újra meg újra csak azt hallom és látom magam előtt, ahogy Arie elmegy. Remegve, kielégülve, kiizzadva és vörösen. Akárcsak én. Lépéseket hallok a lépcső felől, nem zavartatva magam ugyanúgy fekszem tovább, csak szemeimet nyitom ki.
Arie lép be két gőzölgő teával a kezében. Egyik szemöldököm megemelkedik. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ráérne, amikor közli, hogy bizony lebuktunk. Ismét felnevetek, még én is hallom, hogy nevetésem mennyire őszintén és tisztán cseng. Nem is tudom megmondani mikor nevettem utoljára így. Elveszem tőle az egyik bögrét, óvatosan belekortyolok, közben lehunyom szemeimet. Óvatosan Arie-ra tekintek az első korty után, majd szégyenlősen elmosolyodom.
- Köszönöm - tűrök egy tincset fülem mögé, feleslegesen csikálja az orrom. Kicsit arrébb helyezkedem, hogy lovagom letudjon ülni vagy feküdni mellém, amit éppen szeretne. Mindkét opció megfelel, csak legyen a közelembe. Érezzem az illatát ismét, az érintését, testének melegét. Nem szeretnék túl rámenősnek vagy nyomulósnak tűnni, így csak csendben várom a csodát.
- Sőt még a második nevemet sem tudod - kacsintok rá. Az ágy melletti kis éjjeli szekrényre rakom átmelegedett bögrémet. - Ophelia Carolina Brown - állok fel és lépek közelebb Arie-hoz, jobb kezemet felé nyújtva. Mosolygok, mert nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szituáció lehet kellemes és vicces. Azt gondolná az ember, hogy az ilyen esetek csak kellemetlen szituációkat szülnek, pedig ezek szerint nem.
- Benned kit tisztelhetek Arie "hatalmasméretekkel megáldott" fiatalember? - döntöm kissé oldalra a fejem egy féloldalas kacér mosollyal. Kár lenne tagadni a tényeket. Arie mindennel meg van áldva, amire csak egy nő vágyhat.

Arie

Vigyázz!
A kép mögött olyan tartalom látható, melyben felnőtteskedünk. Lehet benne káromkodás, kufirckodás és minden, mit csak el tudsz képzelni. Ha mégis érdekel, kattints a továbbra.
Tovább

Örökkének tűnik mire Arie végre megrázza a kezem. A mozdulat, ahogy kortyolt a teából... ahogy ajkai érintették a bögre szélét. Akaratlan megnyalom ajkaimat, ahogy folyamatosan őt nézem kinyújtott kezem felett. A férfi egyszerűen megbabonáz, mintha mágnessel vonzana magához, pedig elég finnyásnak mondanám magam pasik terén.
Kézrázásunk közben azonban elhangzik A kérdés. Először megilletődve nézek rá, ajkaimat összepréselve próbálom visszafojtani előtörni készülő nevetésemet. Tekintetemet is elkapom, de csak nem sikerül. Kirobban belőlem ismét a nevetés, könnyem is kifolyik. Bal mutatóujjammal törlöm le őket szemem alól, tekintetem Arie ajkaira siklik ismét. Nem kell sokáig néznem, mert a következő pillanatban már ajkaimmal érezhetem övéit. Belemosolygok a csókba, ahogy csuklómat fogja és közben ingjének gombjaival babrál, ám hamar megunja, amint a lényeg látszik. Bal kezemmel beletúrok a hajába, ahogy ismét megcsókolom miközben szinte letépem magamról az inget. Igaza van teljesen felesleges rajtam a ruhadarab, mégis elértem vele célomat, így nagyon megérte felhúzni.
- Hogy még jobban felizgassalak - harapom meg alsó ajkát gyengéden, ám em sokáig élvezhetem a helyzetet, mert felkap és óvatosan lefektet az ágyra. Ismételten rögtön hiányérzet kerít hatalmába, ahogy eltávolodik tőlem és még közli is, hogy mindjárt jön. Remek! Felizgat, szinte felrobbanok saját magamtól és a borzasztóan szexi hangjától, érintésétől, illatától, mindenétől, erre ő benyomja azt, hogy mindjárt jön. Mielőtt azonban nagyon felspannolnám magam, érzem, ahogy combjaimat gyengéden szétnyitja, majd lágy csókokat lehet belsőcombom minden pontjára, a lényeget nagy ívben kikerülve. Mégis érzem lélegzését, így csak még kínzóbb az egész. Végül vége, megáll, nincs tovább. Értetlenkedve emelem fel a fejem és nézek lefelé, hogy most mégis mi az isten történt, amikor végül nyelve célt ér, amint találkoztunk a tekintetünk egy pillanat erejéig.
Rögtön visszahanyatlik a fejem az ágyra, hangosan nyögök egyet. Arie hajába túrok, nem éppen visszafogottan. Enyhe célzás értékű szeretne lenni, hogy már így is annyira felizgatott, végül is, teljesen mindegy mit csinál velem. Arcához nyúlok, hogy legalább egy pillanatra nézzen fel rám, hogy életem eddigi legfontosabb mondatát a szemébe tudjam mondani. Ha végre rám emeli tekintetét, mosolyogva simogatom meg borostás arcát.
- Arie - suttogom tekintetemet az övébe fúrva. - A tied vagyok.

Arie


Vigyázz!
A kép mögött olyan tartalom látható, melyben felnőtteskedünk. Lehet benne káromkodás, kufirckodás és minden, mit csak el tudsz képzelni. Ha mégis érdekel, kattints a továbbra.
Tovább

Minden pillanatot úgy szeretnék élvezni, mintha ez lenne az utolsó. Ez a megmagyarázhatatlan vonzalom lehet az, ami segít helyre rakni így is helyén lévő életemet. Arie-val egy közös jövő szinte teljes mértékben elképzelhető, ám az, hogy mégis ilyen hamar elkötelezzem magam kicsit megijeszt. Puha ajkaitól kapott csókokat, kéjes nyögésekkel fogadom, meg is zavarja a gondolatmenetemet. Érzem, ahogy óvatosan belém hatol lehunyt szemmel, mosolyogva, elégedetten fogadom magamba ismét. Bal kezemmel tarkójához nyúlok, hogy közelebb húzzam magamhoz egy csókra, ám a következő pillanatban már helyzetünk megváltozott. Én kerültem felülre, amit egy hatalmas mosollyal fogadok. Lágy csókot lehelek ajkára, vállára, kulcscsontjára, miközben nagyon lassan kezdek el mozogni, kínzom saját magam is, tudom, tisztában vagyok vele, mégis... azt szeretném, ha Arie még inkább felfokozott állapotban lenne, ha még jobban kívánna, ha még jobban akarna. Igen, még ennél is. Nem akarok szeretkezni, nem akarok szexelni. Nem azért mentem bele ebbe, hogy lassú és gyönyörű táncot járjunk a férfival, aki szinte rögtön elbűvölt. Azért mentem bele, hogy durvák és kemények legyünk egymással, mint két kiéhezett vadállat. Ha a jövő is ilyen képekkel kecsegtetne, biztos vagyok abban, hogy maradnék. Közös reggelik, közös zuhanyzás vagy fürdés, közös emlékek, közös kalandok. Közös család, gyermekkel. Vagy gyermekekkel.
Ahogy gondolataim egyre jobban eltávolodnak az éppen adott helyzetről, észre sem veszem, hogy Arie combjain támaszkodom már és a tempó, amit diktálok meglepően gyors. Amikor feltűnik, kicsit visszafogom magam, Arie fölé hajolva csókolom meg. Vágyakozva, mint, aki nem a közös jövőn merengett el pár másodperce. Hülye lennék azt mondani, hogy nem ijeszt meg ez a vonzalom kettőnk között, mégis élvezetes. Meggyónnám, hogy menyasszonya van mégis velem szexel, de egyáltalán nem érzek bűntudatot. Nem tudom, hogy csak azért nem, mert amúgy sem komoly a dolog, vagy amúgy sem érdekelne senki és semmi más.
Ismét gyorsítok a tempón, majd lassítok. Gyorsítok, majd lassítok. Ugyanúgy kínzom magam is ezzel, mint őt, még mindig, de az istenért sem mutatnám ki. Haloványan elmosolyodom, ahogy megtámaszkodom a mellkasán és csak élvezem. Nem is szeretnék mást. Csak élvezni. Ha nincs is közös jövőnk, ha ez csak a mostra, a jelenre szól, akkor hadd élvezzem, amíg tart. Arcomat a plafon felé fordítom, szemeimet behunyom. Élvezni...

Arie

Vigyázz!
A kép mögött olyan tartalom látható, melyben felnőtteskedünk. Lehet benne káromkodás, kufirckodás és minden, mit csak el tudsz képzelni. Ha mégis érdekel, kattints a továbbra.
Tovább

Arie átkarol, a legjobb időben. Nem kell más, nem vágyom másra. A legjobb pillanatot találta meg erre, vágytam az érintésére, a közelségére. Bal kezemet arcára teszem, úgy csókolok vissza, a tempóból visszaveszek, de még így is gyorsabb, mint kéne lennie. Hamarosan a csúcsra érek, érzem. Az érzés, mintha valaki folyamatosan izgatna a kényes ponton, és ha belehalok sem hagyná abba. A bizsergés, az a felemelő érzés, ami hatalmába kerít leírhatatlan. Minden érintésre hangos nyögés hagyja el ajkaimat, el is felejtem, hogy a hölgy, aki idejár takarítani még valószínűleg bőven itt van. És bármit hallgat. Letörött körmömmel vájok Arie hátába, észre sem veszem, hogy megint sérülést okozok neki, ahogy ez a gyönyör ismét a hatalmába kerít. Hátam ívbe feszül ismét.
- Kurva él... Aaah - kiabálom a plafon felé, amikor az érzés kiteljesedik. Arie vállának döntöm homlokom. Ettől a köteléktől soha nem szeretnék megszabadulni, nem akarom elvágni. Nem akarom elbaszni, nem akarom tönkretenni. A szerencsétlenségem csak most ne üldözzön, mert esküszöm sírva fakadok itt helyben, ha valami úgy sül el, ahogy nem kéne. Testem folyamatosan remeg, úgy szorítom magamhoz Arie-t, mintha az életem, az élete, az életünk múlna rajta. Nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem. Így szeretnék elaludni, ha esélyem van rá, hogy bennem van, hogy érzem. Mindenét.
- Úristen - emelem fel fejem a válláról, tekintetem az övébe fúrom. Lágy csókot lehelek ajkaira, ahogy elkezdek dőlni balra, remélve, hogy Arie hagyja és nem tart ellent. Amint fejem a párnát éri, a semmiből tör rám a fáradtság. Kényeskedve, de eltávolodok lovagomtól és felülök az ágy szélére. Ingéért lehajolok, majd magamra kapom. Bögrémet a kezembe veszem, így dőlök vissza Arie mellé.
- Maradjak? - tekintek ki az ablakon. A hó már belepett mindent, gyönyörű fehér takarójával. Ismét leteszem a bögrét az éjjeliszekrényre, én már döntöttem. Szinte letépem magamról az inget és választ sem várva bújok Arie meleg testéhez. Arcomat mellkasába fúrom, mert most valószínűleg hülyének néz, hogy mit öltözködöm meg vetkőzöm állandóan. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut; valószínűleg tényleg erre gondolhat. Felpillantok rá, ujjammal simítom végig oda-vissza, ki tudja hányszor, arcának élét. Elhamarkodott lenne tényleg az, hogy szerelmes vagyok? Ki mondja ezt meg? Érzem, ahogy szemeim lassan lecsukódnak, de nem akarok aludni. Minden másodpercet ki szeretnék élvezni... Küzdök a fáradtság ellen.
- Arie - suttogom nyakába. - Szerintem többet érzek irántad, mint az megengedett lenne nyolc óra után - hunyom be a szemeimet. Nem szeretnék rá nézni, mert ismételten hülyének leszek nézve. Testemet direkt úgy helyezem, hogyha olyan választ kapok, akkor minél előbb eltudjam húzni a csíkot. Itt már kellemetlen lenne a szituáció, nem vicces.

Frank Arie Martin - Visszajöttem

- Mert fáradt vagyok - vonom meg vállaimat Arienak döntve homlokomat. - És nem akartalak zavarni - hunyom be szemeimet ismét. Arie felkel mellőlem és a bejárathoz sétál a teáért. Gátlástalanul mérem végig ismét és falom fel megint szemeimmel, miközben az ablakhoz sétál. Felkönyökölök úgy mérem végig, és akad meg szemem mindig egy fontosabb pontján. Tökéletes. Ha még mindig rajzolnék, akkor valószínűleg ez lenne az a pillanat, amit mindenképpen papírra kéne vetnem. Tökéletes. Ahogy ott áll, a fehér fény megvilágítja tökéletesen sima bőrét, kócos haja mindenfelé meredezik. Rettenetesen szexi és ettől nem tudok elvonatkoztatni, mert nem is szeretnék, ha megmondom az őszintét. Hiánya sokkal elviselhetőbb így, hogy közben tudom csodálni minden porcikáját.
Amikor végre visszajön automatikusan felé fordulok és hozzábújok. Érintésére kicsit libabőrös leszek, ahogy elkezdi a hátamat simogatni. Időm sincs válaszolni a kérdésére, mert veszi elő a telefonját és már telefonál is. Felkuncogok, amikor megcsókol két mondat között. Óvatosan csókolok vissza, különben megint elkap a hév és nincs megállás. Se neki, se nekem. Nem tudom nem észrevenni a háttérképét, de egyelőre nincs hozzá közöm, hogy rákérdezzek ki a nő. Amikor lerakja a telefont, jobb mutatóujjammal kezdek el absztrakt mintákat rajzolni domború mellkasára, majd lágy csókot lehelek rá, mielőtt elkezdek válaszolni.
- Nem tudom - rázom meg a fejem kicsit. - Csak velem még soha nem történt ilyen. A hatalmadba kerítettél Frank Arie Martin, és nem tudom, hogy ezzel mit kezdjek - mondom el neki őszintén mit gondolok. Feleslegesnek tartom a titkolózást vagy hogy azt mondjam, amit hallani szeretne. Ha nem működik a dolog, akkor úgysem találkozunk többé. Ha működik akkor meg főleg őszintének kell lennünk egymáshoz, nem? A titkok egymás között egy kapcsolatban a legundorítóbb dolgok, amik létezhetnek.
- Próbáljuk - mormogom mellkasának, azonban mielőtt lehunynám szemeimet és végleg álomba merülnék egy szenvedélyes csókot lehelek ajkaira. Lehet, hogy szeretlek Arie.

Frank Arie Martin


Hajnali háromkor pattant ki a szemem. Oké, 2:59-kor, de az már majdnem egész. Csak forgolódtam, próbáltam visszaaludni, de csak nem ment. Mindig ugyanaz jutott eszembe, akármennyi próbáltam elhessegetni a gondolatot, vagy másra gondolni. Dúlva-fúlva ugyan, de kikászálódtam ágyamból, és benyomtam a kávéfőzőt. Amíg az magához tér, pár utolsó ruha bepakolása és indulhatok is. Összeszedtem magam, hogy nagyjából induló képes legyek később is, amikor a vonatra kell mennem. Csészémet a gép alá téve, megnyomom a gombot, elmélyülten hallgatom, ahogy a daráló darálja az élet elixírjét, majd szépen elkezd csobogni csészémbe. A konyhapultnak dőlve, fejemet hátra vetve egy kicsit, a plafon bámulva várom, hogy mikor lesz vége.
Nem kellemes hang jelzi, hogy a kávém kész. Nem foglalkozom semmivel, csak elveszem a csészét alóla és ablakomhoz sétálok. Az utca üres, minden sötétségbe burkolózik még. Nem is csoda, mit kezdenének az emberek hajnalban az utcán? Homlokomat a hideg ablaküvegnek nyomom, hogy egy kicsit segítsen meggyőzni. Mármint saját magamat abban, hogy az elhatározás működőképes. Mit sem törődve azzal, hogy kávém égeti a torkomat, lehúzom azt. Minden hasznosnak vélt dolgot, amit még nem pakoltam be szépen begyűrök a táskámba, pár fürdőszobai cucc, sminkkészletem – ki tudja? Hátha kell menni megbeszélésre -, táskám, és indulás. Utolsó pillantás a falon lógó régi órára; 5:45. Tökéletes időzítés.
Bőröndömet magam után húzom, táskám a kezemben, így battyogok végig a falun. Biztos sokan örülnek nekem, hogy ilyenkor a halk bőröndöt a halk macskaköves utcákon húzom végig, de ez van. Bocs, emberek! Kicsit deja vu érzés kelt hatalmába, csak nem áll az ajtóban. A takarítónőt látom bent mozogni, így felveszek egy könnyed mosolyt. Belépek az étterembe, és mosolyogva tekintek a nőre.
- Alszik? – csak bólintani tud, annyira meg van lepődve. Nem meglepő, én is megilletődnék. Minden cuccomat lepakolom a lépcső mellé, öles léptekkel indulok el felfelé. Az ajtó előtt azonban megtorpanok. Mi van, ha kulcsra zárja? Akkor végül is feleslegesen vagyok itt. Óvatosan teszem a kilincsre a kezem, lenyomom azt, és a zár kattan. Megkönnyebbült mosoly terül el arcomon, halkan próbálok meg belépni. A szobában félhomály uralkodik, nekem háttal alszik. Hallom egyenletes légzését. Meg kell zabálni. Becsukom magam mögött az ajtót, az ágyhoz lépve, leülök annak szélére. Mutatóujjammal megsimogatom arcélét. Szívem nagyot dobban, ahogy felém fordul, arca felém néz. Félő, hogyha ezt sokáig csinálom vagy rám hívja a rendőröket, vagy kiugrik a szívem a helyéről. Kedvesen elmosolyodom.
- Arie – suttogom a félhomálynak, hátha felkel. – Ébredj, édes. Ophelia vagyok – simogatom meg ismét arcát, immár egész tenyeremmel, hüvelykujjam lassan köröz arcán.

Frank Arie Martin


Olyan békésen alszik, olyan nyugalom árad belőle, hogy először elgondolkodtam azon, nincs jogom megzavarni. Talán már elfelejtett, talán a regény az, ami segít neki tovább lépni ebből. Aztán jövök én, hogy ismét felborítsak mindent. Egyszer már megtörtént, és Kori szavaiból ítélve, Arie sem viseli olyan jól, mint kellene. Pofátlan módon toppantam be ismét az életébe, nem is tudom hány hét után. Alaptalan vagyok itt, hiszen fogalmam sincs mit kéne neki majd mondanom, ha felébred vagy egyáltalán mit kellene cselekednem. Elbúcsúzni jöttem, ám ez nem lesz ilyen egyszerű.
Meghökkenek, ahogy kimondja a nevet. Szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, odakapom tekintetem. Egy kedves kis cicaszerű valami néz velem szemben, ahogy ő, úgy én is kicsit oldalra döntöm a fejem. Meglepődöttségem, ahelyett, hogy elmúlna csak még jobban fokozódik, ahogy az én nevem is elhagyja száját, de szemei csukva maradnak. Ébren van egyáltalán? Ajkai érintésére jóleső borzongás fut végig rajtam, legszívesebben magamhoz rántanám és minden egyes elérhető porcikáját végig csókolnám, ám nem tehetem, és a legrosszabb, hogy tudom. Búcsúzni jöttél, Brown, tartsd magad ehhez, különben megint borul minden.
Ha nem lenne ennyi önuralmam, már rég mellette feküdnék meztelen. Hozzábújva kergetném álmaimat reggelig, hogy aztán minden visszatérjen a régi felállásba. De ha egyszer felnősz, és felelősséggel tartozol bizonyos dolgokért, akkor a dolog nem így működik.
- Kedvesem – suttogom Arie körvonalainak, amit látok belőle. – El kell mennem – szorítok rá kezére, amivel az enyémet markolja. Csak egy kicsit kell kibírnom, és már a vonaton ülök Románia felé. A búcsúzás mindig könnyebben ment, mint most. Bár lehet csak én búcsúzom, és Arie már rég elfogadta a jelenlegi helyzetet.
- Remélem hamarosan visszajövök – még mindig suttogom szavaimat. Nem merek hangosabban beszélni, amíg egyértelmű nem lesz, hogy valóban ébren van-e vagy csak félálomból beszélget velem. – És esküszöm Merlinre, hogy előbb vagy utóbb, de a te karjaidban fogok kikötni, csak túl önző vagyok ehhez – megpróbálok felállni, de olyan erősen szorítja a kezem, hogy nincs szívem elszakadni tőle. Somolyog, szemei lehunyva még mindig. Annyira… annyira hiányzott, hogy nem is tudnám szavakba önteni, ha rákérdeznének most. Szívem egyre hevesebben ver. Jó lesz ez így?

Frank Arie Martin


Keserűen elmosolyodom kérdésén. Mindenre bólogat, mint egy kedves kiskutya, szerintem fel sem fogja szavaimat. Vagy felfogja, csak nemigen szeretne rá érdemben reagálni? Nehéz eldönteni, egészen addig, amíg ki nem nyitja szemeit és nem közli azt a tényt, amire szükségem lehetett a biztosban. Hiszen, nem ezt akartam hallani? Hogy bármennyi időre is tűnök el, ő várni fog rám?
Csak egy óvatosat tudok bólintani, abban sem vagyok biztos, hogy látja egyáltalán a félhomályban. Talán Arie mellett minden olyan dolog megvalósulhatna, amire csak vágyhatom egész életemben. Azonban necces a dolog, ha túlontúl önző vagy ahhoz is, hogy a saját boldogságod tedd előtérbe. Az a helyzet, hogy még ezek után is a sárkányok állnak az első helyen. A munkám volt mindig is az, ami segített megmenekülni a szar helyzetekből. Most sincs ez másképp. Bár nem terveztem, de jókor jött a romániai kiruccanás.
Ahogy elhangzik a nevem, erősebben szorítom kezét, türelemmel nézem végig, amíg felül, és elhelyezkedik az ágyban. Kérdően tekintek rá, várom a folytatást, ám akármennyire vártam, nem voltam rá felkészülve. Az én nézetemből ez felér egy szerelmi vallomással. Szemeimet összeszorítom, hogy boldogságom könnyei nehogy elszabaduljanak. Sikerül moderálnom magam, Arie kezét ajkaimhoz húzom. Tenyerébe, kézfejére, ujjaira lágy csókokat lehelek.
- Még én is csak remélni tudom, hogy meg lesz az esély, Arie – nyomom arcomat a kezéhez. Az illata megbódított. Ahogy hallom rekedtes, reggeli hangját, szívem még inkább kiszeretne törni a neki szánt helyről a testemben. Valahogy úgy érzem Korinak igaza volt. A sorsszerű találkozásokat mindenki így képzeli el, nem? Ha valóban Arie nekem lett teremtve, én pedig neki, akkor előbb vagy utóbb, de együtt leszünk. Addig pedig kitalálom, hogy valóban így kell-e lennie.
- És én is szeretlek – mosolyodom el haloványan. Bár nem láthatja, de biztos vagyok benne, hogy érzi. Valahogy, valamiért, de érzi. – Csak ígérd meg nekem, hogy tényleg türelmes leszel velem, kérlek – tekintek rá könyörgőn.

Frank Arie Martin


Óvatosan megrázom a fejem, kezeinket visszaengedem az ágyra. Hihetetlen a srác. Nem láttuk egymást senki tudja mióta, és így is velem szeretne jönni, velem szeretne lenni. Talán a regény, amit ír, nem is a lezárása ennek az egésznek, hanem a kezdete mindennek. Kiadja magából a sérelmeit, végül egymás karjaiban kötünk ki, ahogy megírta, és minden boldogság.
- Ne - rázom meg ismét fejemet, immár határozottabban. - Nem szeretném, nem lenne jó vége - húzódom közelebb hozzá. Illata lengi be a szobát, minden egyes szavánál, mozdulatánál és lélegzetvételekor hatalmasat dobban a szívem. Szeretlek, Arie, esküszöm az ördögre, de egyelőre ez nem megy nekem. Hogy lehet ezt szépen, szofisztikáltan és egyáltalán nem bántóan előadni? Sejtettem, esélyem sincs.
- Köszönöm - óvatosan helyezkedem kényelmesebb pozícióba. Jobb lábamat felhúzom magam alá, arra ülök. Nem is tudom mit mondhatnék még neki. Mi van, ha visszajövök és minden ugyanígy marad? Mi van, ha ez a kis kiruccanás nem segít semmit, csak még inkább önzően fogok viselkedni, és nem vágod bele? Mi van, ha az egésznek annyi értelme lesz, hogy csak még inkább elvágom magam Arie-tól, mert egy fogyatékos vagyok? Kori biztos megölne, és ha ez kiderülne, se szó, se beszéd jelenne meg a rezervátumnál kikelve önmagából. Nem azért, mert szegény Arie..., hanem mert tényleg hülye vagyok. Még azt is kinézem belőle, hogy hazáig ütne, hogy végre egymáséi legyünk Arie-val. Tekintetem megakad arcán. Semmit nem változott, mióta utoljára láttam. Kedves mosolya, mintha mindig ajkai szegletében bújna meg. Illata, erős fogása, mindene ugyanolyan maradt. Ennek egy cseppet sem örülök, így még nehezebb felállnom és elindulnom.
- Hogy ne lennék? - csókolom meg ismét kézfejét. Halovány mosoly játszik ajkaimon.
- Te vagy az egyetlen, aki megérdemli a türelmem - temetem arcomat tenyerébe. Érintése olyan érzelmeket vált ki belőlem, amik azt hittem, már nem is léteznek bennem.
- Lassan indulnom kell - tekintek a falon lógó órára. Hamarosan. Még van egy kis időm.

Frank Arie Martin


Ahogy kimondja a nevem, minden szőrszálam az égnek mered. Jóleső érzés hallani a hangját, de amikor így mondja ki nevemet, mintha egy másik univerzumban lennék. Egy olyan univerzumban, ahol minden tökéletes, ahol minden tökéletesen működik. A döntéseket könnyű meghozni, és nem kell azon aggódni, hogy mi lesz holnap. Kíváncsian hallgatom Arie minden szavát. Őszintén elmosolyodom, szemeimet lehunyom. Később érzem meg érintését a derekamon, minthogy reagálni tudnék rá. Egy halk nyögés hagyja el ajkaimat, ahogy közelebb kerülök hozzá. Tarkómon érzem erős markát. Talán életemben nem vágytam még ennyire semmire, mint arra, hogy most megcsókoljon. De nem teszi. Minden elérhető porcikámra csókot lehel, felfokozva izgatottságomat, ám ajkaim előtt pár milliméterrel megáll. Szavai, mintha tőrt döfnének szívembe, úgy facsarják össze azt.
Nem tehetem, hiszen akkor ellentmondani magamnak jöttem el idáig. Nem csókolhatom meg, mert akkor végem. Nem fogom tudni elengedni, nem fogok tudni kilépni a szobából. Eltávolodom tőle, amennyire engedi.
- Mennem kell, Arie, elkésem a vonatot – húzódom el tőle teljesen. Felállok az ágyról, kicsit rendbe szedem magam. Egy pillanat erejéig tekintek csak ki az ablakon. Világosodik. Talán még nincsenek olyan sokan az utcán, hogy a szituáció kellemetlen legyek, egy kellemetlen emberrel. Nincs ehhez most hangulatom. Az ajtó felé sétálok, már a kilincsen van a kezem. Alsó ajkamat olyan erősen harapom be, hogy érzem a vér fémes ízét nyelvemen. Szemeimet összeszorítom. Nem megy ez nekem, gyenge vagyok.
Száznyolcvan fokos fordulatot veszek, olyan lendülettel, hogy szőke tincseim arcomba csapnak. Öles léptekkel indulok el Arie felé, nem is kell sok és rögtön előtte termek. Kezemet arcára csúsztatom, másikkal mellette támaszkodom meg az ágyon. Tizedmásodperc alatt történik minden. Ajkaim ajkait éri, jóleső borzongás, halkan nyögök egyet, amint megérzem az ő hevességét is. Falom ajkait, minden másodperccel egyre jobban.