36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 11:10 | Link

Frank Arie Martin


Hajnali háromkor pattant ki a szemem. Oké, 2:59-kor, de az már majdnem egész. Csak forgolódtam, próbáltam visszaaludni, de csak nem ment. Mindig ugyanaz jutott eszembe, akármennyi próbáltam elhessegetni a gondolatot, vagy másra gondolni. Dúlva-fúlva ugyan, de kikászálódtam ágyamból, és benyomtam a kávéfőzőt. Amíg az magához tér, pár utolsó ruha bepakolása és indulhatok is. Összeszedtem magam, hogy nagyjából induló képes legyek később is, amikor a vonatra kell mennem. Csészémet a gép alá téve, megnyomom a gombot, elmélyülten hallgatom, ahogy a daráló darálja az élet elixírjét, majd szépen elkezd csobogni csészémbe. A konyhapultnak dőlve, fejemet hátra vetve egy kicsit, a plafon bámulva várom, hogy mikor lesz vége.
Nem kellemes hang jelzi, hogy a kávém kész. Nem foglalkozom semmivel, csak elveszem a csészét alóla és ablakomhoz sétálok. Az utca üres, minden sötétségbe burkolózik még. Nem is csoda, mit kezdenének az emberek hajnalban az utcán? Homlokomat a hideg ablaküvegnek nyomom, hogy egy kicsit segítsen meggyőzni. Mármint saját magamat abban, hogy az elhatározás működőképes. Mit sem törődve azzal, hogy kávém égeti a torkomat, lehúzom azt. Minden hasznosnak vélt dolgot, amit még nem pakoltam be szépen begyűrök a táskámba, pár fürdőszobai cucc, sminkkészletem – ki tudja? Hátha kell menni megbeszélésre -, táskám, és indulás. Utolsó pillantás a falon lógó régi órára; 5:45. Tökéletes időzítés.
Bőröndömet magam után húzom, táskám a kezemben, így battyogok végig a falun. Biztos sokan örülnek nekem, hogy ilyenkor a halk bőröndöt a halk macskaköves utcákon húzom végig, de ez van. Bocs, emberek! Kicsit deja vu érzés kelt hatalmába, csak nem áll az ajtóban. A takarítónőt látom bent mozogni, így felveszek egy könnyed mosolyt. Belépek az étterembe, és mosolyogva tekintek a nőre.
- Alszik? – csak bólintani tud, annyira meg van lepődve. Nem meglepő, én is megilletődnék. Minden cuccomat lepakolom a lépcső mellé, öles léptekkel indulok el felfelé. Az ajtó előtt azonban megtorpanok. Mi van, ha kulcsra zárja? Akkor végül is feleslegesen vagyok itt. Óvatosan teszem a kilincsre a kezem, lenyomom azt, és a zár kattan. Megkönnyebbült mosoly terül el arcomon, halkan próbálok meg belépni. A szobában félhomály uralkodik, nekem háttal alszik. Hallom egyenletes légzését. Meg kell zabálni. Becsukom magam mögött az ajtót, az ágyhoz lépve, leülök annak szélére. Mutatóujjammal megsimogatom arcélét. Szívem nagyot dobban, ahogy felém fordul, arca felém néz. Félő, hogyha ezt sokáig csinálom vagy rám hívja a rendőröket, vagy kiugrik a szívem a helyéről. Kedvesen elmosolyodom.
- Arie – suttogom a félhomálynak, hátha felkel. – Ébredj, édes. Ophelia vagyok – simogatom meg ismét arcát, immár egész tenyeremmel, hüvelykujjam lassan köröz arcán.
Hozzászólásai ebben a témában

Frank Arie Martin
INAKTÍV


Pizzamester
offline
RPG hsz: 159
Összes hsz: 358
Írta: 2019. február 3. 11:50 | Link

Ophelia


Egész éjjel pörgött az agyam, az írógép megállíthatatlanul szaladt. Igen, írógépen írok. Ez már csak ilyen. Ez a példány ősöreg, a mágia tartja egyben. Állítólag az egyik első példány volt. Mintha a családom szelleme átjárná. Na nem mintha Lunán kívül beszélhetnénk családról az esetemben. Vagy az ő esetében. A kattanások amúgy segítenek, imádom, hogy elmém gondolatai egyből papírra vetülnek, hogy nincs megállás, átgondolás, átírás. Ilyenkor nem látok, nem olvasok vissza, nem hibázok. Csak írok, és írok, újabb és újabb oldalak telnek meg élénk képzeletem minden egyes momentumával. A történet, amit írok, nem csak simán egy újabb mágiatörténeti felfedezés. Távolabb már nem is állhatna tőle. Regényt írok. Igazi regényt. Én. Sosem írtam még, de a múzsám homlokon csókolt. Többek között, aztán lelépett, és nekem egy halom kérdőjel van a fejemben.
Eddig próbáltam elfoglalni magam, főleg az elemi mágiával, de egy ponton túl már nem segített a dolog. Most azonban jött egy pillanat, egy érzés, és neki kellett állnom. Egyedlen éjszaka alatt megírom négy fejezetet, és csak akkor hagytam abba, amikor éreztem, hogy már az ágyig se tudom elvonszolni magam. Álomtalan álomba süppedtem, amiből a hűvös ujjak érintése rángat ki.
- Chleo.
Motyogok a párnába, igyekszem elhúzni az arcom. A megszólított eddigi áldásos tevékenységét - vagyis, hogy nyelvével módszeresen végignyalja az ablaküveget - abbahagyja, és kérdőn döntött fejjel nézi a szőke nőt. Nem zavartatja magát azonban különösebben. Nem az a házőrző típus, de mit vár tőle az ember, Arianat is kedveli. Mélyet lélegzem a levegőbe, megérzem az illatot, és elmosolyodom.
- Ophelia.
A tekintetem nem nyitom ki, de a kezem a kezéhez kap, elmosolyodva húzom a számhoz, és csókot lehellek rá.
- Feküdj még vissza, olyan korán van.  
Hozzászólásai ebben a témában

Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 12:12 | Link

Frank Arie Martin


Olyan békésen alszik, olyan nyugalom árad belőle, hogy először elgondolkodtam azon, nincs jogom megzavarni. Talán már elfelejtett, talán a regény az, ami segít neki tovább lépni ebből. Aztán jövök én, hogy ismét felborítsak mindent. Egyszer már megtörtént, és Kori szavaiból ítélve, Arie sem viseli olyan jól, mint kellene. Pofátlan módon toppantam be ismét az életébe, nem is tudom hány hét után. Alaptalan vagyok itt, hiszen fogalmam sincs mit kéne neki majd mondanom, ha felébred vagy egyáltalán mit kellene cselekednem. Elbúcsúzni jöttem, ám ez nem lesz ilyen egyszerű.
Meghökkenek, ahogy kimondja a nevet. Szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, odakapom tekintetem. Egy kedves kis cicaszerű valami néz velem szemben, ahogy ő, úgy én is kicsit oldalra döntöm a fejem. Meglepődöttségem, ahelyett, hogy elmúlna csak még jobban fokozódik, ahogy az én nevem is elhagyja száját, de szemei csukva maradnak. Ébren van egyáltalán? Ajkai érintésére jóleső borzongás fut végig rajtam, legszívesebben magamhoz rántanám és minden egyes elérhető porcikáját végig csókolnám, ám nem tehetem, és a legrosszabb, hogy tudom. Búcsúzni jöttél, Brown, tartsd magad ehhez, különben megint borul minden.
Ha nem lenne ennyi önuralmam, már rég mellette feküdnék meztelen. Hozzábújva kergetném álmaimat reggelig, hogy aztán minden visszatérjen a régi felállásba. De ha egyszer felnősz, és felelősséggel tartozol bizonyos dolgokért, akkor a dolog nem így működik.
- Kedvesem – suttogom Arie körvonalainak, amit látok belőle. – El kell mennem – szorítok rá kezére, amivel az enyémet markolja. Csak egy kicsit kell kibírnom, és már a vonaton ülök Románia felé. A búcsúzás mindig könnyebben ment, mint most. Bár lehet csak én búcsúzom, és Arie már rég elfogadta a jelenlegi helyzetet.
- Remélem hamarosan visszajövök – még mindig suttogom szavaimat. Nem merek hangosabban beszélni, amíg egyértelmű nem lesz, hogy valóban ébren van-e vagy csak félálomból beszélget velem. – És esküszöm Merlinre, hogy előbb vagy utóbb, de a te karjaidban fogok kikötni, csak túl önző vagyok ehhez – megpróbálok felállni, de olyan erősen szorítja a kezem, hogy nincs szívem elszakadni tőle. Somolyog, szemei lehunyva még mindig. Annyira… annyira hiányzott, hogy nem is tudnám szavakba önteni, ha rákérdeznének most. Szívem egyre hevesebben ver. Jó lesz ez így?
Hozzászólásai ebben a témában

Frank Arie Martin
INAKTÍV


Pizzamester
offline
RPG hsz: 159
Összes hsz: 358
Írta: 2019. február 3. 12:38 | Link

Ophelia


Mindenre, amit mond, bólintok. Azt hiszem, hogy alszok, pedig nem, ébren vagyok, csak nagyon fáradt. Érzem az illatát, az ujjait, a puha bőrét. Érzem a súlyát, ami nem sok, de mégis, megváltoztatja a matracom elrendezkedését. Érzem őt.
- Muszáj elmenned?
Kérdezem végül, és bár félek kinyitni a szemem, mégis megteszem. Látni akarom őt, hogy tényleg ő van ott, és nem csak elképzelem. Alszok, álmodom, és álmomban is ugyanolyan gyönyörű, mint élőben. Csodálatos asszony, aki csak a jelenlétével is mosolyt csal az arcomra.
- Várni fogok rád.
Ebben egészen biztos vagyok. Lehetett volna más, de nekem nem kellett, én őt akarom. Minden lányban, aki jelen volt az első találkozásunk és a mostani között, őt kerestem. Nem volt semmi röptében a legyet is állapot, hogy elfelejtsem. Nem is menne. Elvagyok a vágyakozással, és most, hogy itt van, hogy látom őt, tudom, hogy képes vagyok a türelemre.
- Ophelia?
Kicsit helyezkedek, felülök, de még mindig azt érzem, hogy nyom a fejem, hogy álmos vagyok. Remek, a saját álmomban még álmos is vagyok. Mindegy, majd ezzel a problémával foglalkozom ezek után.
- Azt hiszem, hogy beléd nagyon szerelmes tudnék lenni.
Nem mondhatom teljes bizonyossággal, hiszen csak egyetlen éjszakát töltöttünk együtt, de azóta is csak rá gondolok, csak ő van a fejemben, csak őt akarom. Szeretem őt, és tudnék belé szerelmes is lenni. Nagyon szerelmes.
- Megértem, ha dolgod van máshol. De ha lehetőséged van rá, adj egy esélyt nekem.
Hozzászólásai ebben a témában

Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 14:21 | Link

Frank Arie Martin


Keserűen elmosolyodom kérdésén. Mindenre bólogat, mint egy kedves kiskutya, szerintem fel sem fogja szavaimat. Vagy felfogja, csak nemigen szeretne rá érdemben reagálni? Nehéz eldönteni, egészen addig, amíg ki nem nyitja szemeit és nem közli azt a tényt, amire szükségem lehetett a biztosban. Hiszen, nem ezt akartam hallani? Hogy bármennyi időre is tűnök el, ő várni fog rám?
Csak egy óvatosat tudok bólintani, abban sem vagyok biztos, hogy látja egyáltalán a félhomályban. Talán Arie mellett minden olyan dolog megvalósulhatna, amire csak vágyhatom egész életemben. Azonban necces a dolog, ha túlontúl önző vagy ahhoz is, hogy a saját boldogságod tedd előtérbe. Az a helyzet, hogy még ezek után is a sárkányok állnak az első helyen. A munkám volt mindig is az, ami segített megmenekülni a szar helyzetekből. Most sincs ez másképp. Bár nem terveztem, de jókor jött a romániai kiruccanás.
Ahogy elhangzik a nevem, erősebben szorítom kezét, türelemmel nézem végig, amíg felül, és elhelyezkedik az ágyban. Kérdően tekintek rá, várom a folytatást, ám akármennyire vártam, nem voltam rá felkészülve. Az én nézetemből ez felér egy szerelmi vallomással. Szemeimet összeszorítom, hogy boldogságom könnyei nehogy elszabaduljanak. Sikerül moderálnom magam, Arie kezét ajkaimhoz húzom. Tenyerébe, kézfejére, ujjaira lágy csókokat lehelek.
- Még én is csak remélni tudom, hogy meg lesz az esély, Arie – nyomom arcomat a kezéhez. Az illata megbódított. Ahogy hallom rekedtes, reggeli hangját, szívem még inkább kiszeretne törni a neki szánt helyről a testemben. Valahogy úgy érzem Korinak igaza volt. A sorsszerű találkozásokat mindenki így képzeli el, nem? Ha valóban Arie nekem lett teremtve, én pedig neki, akkor előbb vagy utóbb, de együtt leszünk. Addig pedig kitalálom, hogy valóban így kell-e lennie.
- És én is szeretlek – mosolyodom el haloványan. Bár nem láthatja, de biztos vagyok benne, hogy érzi. Valahogy, valamiért, de érzi. – Csak ígérd meg nekem, hogy tényleg türelmes leszel velem, kérlek – tekintek rá könyörgőn.
Hozzászólásai ebben a témában

Frank Arie Martin
INAKTÍV


Pizzamester
offline
RPG hsz: 159
Összes hsz: 358
Írta: 2019. február 3. 14:55 | Link

Ophelia


- Ne menjek veled?
Nem mintha tudnám, hogy hová megy, vagy mit fog ott csinálni. Sőt, azt sem tudom, hogy eddig hol volt. Néha azt hittem, látom. Többször utána indultam, máskor meg embereket is megszólítottam. Volt olyan, hogy eltűnt a következő sarkon, mire odaértem.
Talán, ő tényleg az. Sorozatgyilkos. Magamról mondtam, amikor behívtam, hogy nem vagyok az, de ő a maga részéről nem cáfolt. Talán a sárkányok sem sárkányok, hanem az áldozatai. Ez a kódnevük. Viszont, azt hiszem, ez sem zavar. Elhiszem, hogy bérgyilkosként a kormánynak dolgozik, és rossz embereket öl. Így nem olyan rossz a helyzet, elvégre ez is csak egy szakma. Tanárként én is azt mondom a diákjaimnak, hogy mindig a vágyaik és képességeik szerint éljenek. Ha ő ezt szereti és keresett - elvégre mivel magyarázod azt, hogy hetekig nem látod, eltűnik egy szempillantás alatt -, majd felbukkan olyan hajnalban, amikor normális emberek alszanak, hogy elköszönjön, és csak reméli, hogy visszatérhet.
- Türelmes leszek.
Mondom neki határozottan. Az elmém álmomban is kattog. Biztos vagyok benne, hogy a készülő regényemben a nő kém lesz. Nem gyilkos, csak kém. Nem akarom, hogy kikövetkeztessék esetleg, hogy a nőről van szó. Ki tudja, mi lesz velünk, talán még mélyebb kapcsolatunk is lehet, ha csakugyan visszatér. Én jó bérgyilkos férj alapanyag vagyok amúgy is, pizzázóm van, olasz kajákat szolgálok fel.
- De te is légy az velem.
Hozzászólásai ebben a témában

Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 15:36 | Link

Frank Arie Martin


Óvatosan megrázom a fejem, kezeinket visszaengedem az ágyra. Hihetetlen a srác. Nem láttuk egymást senki tudja mióta, és így is velem szeretne jönni, velem szeretne lenni. Talán a regény, amit ír, nem is a lezárása ennek az egésznek, hanem a kezdete mindennek. Kiadja magából a sérelmeit, végül egymás karjaiban kötünk ki, ahogy megírta, és minden boldogság.
- Ne - rázom meg ismét fejemet, immár határozottabban. - Nem szeretném, nem lenne jó vége - húzódom közelebb hozzá. Illata lengi be a szobát, minden egyes szavánál, mozdulatánál és lélegzetvételekor hatalmasat dobban a szívem. Szeretlek, Arie, esküszöm az ördögre, de egyelőre ez nem megy nekem. Hogy lehet ezt szépen, szofisztikáltan és egyáltalán nem bántóan előadni? Sejtettem, esélyem sincs.
- Köszönöm - óvatosan helyezkedem kényelmesebb pozícióba. Jobb lábamat felhúzom magam alá, arra ülök. Nem is tudom mit mondhatnék még neki. Mi van, ha visszajövök és minden ugyanígy marad? Mi van, ha ez a kis kiruccanás nem segít semmit, csak még inkább önzően fogok viselkedni, és nem vágod bele? Mi van, ha az egésznek annyi értelme lesz, hogy csak még inkább elvágom magam Arie-tól, mert egy fogyatékos vagyok? Kori biztos megölne, és ha ez kiderülne, se szó, se beszéd jelenne meg a rezervátumnál kikelve önmagából. Nem azért, mert szegény Arie..., hanem mert tényleg hülye vagyok. Még azt is kinézem belőle, hogy hazáig ütne, hogy végre egymáséi legyünk Arie-val. Tekintetem megakad arcán. Semmit nem változott, mióta utoljára láttam. Kedves mosolya, mintha mindig ajkai szegletében bújna meg. Illata, erős fogása, mindene ugyanolyan maradt. Ennek egy cseppet sem örülök, így még nehezebb felállnom és elindulnom.
- Hogy ne lennék? - csókolom meg ismét kézfejét. Halovány mosoly játszik ajkaimon.
- Te vagy az egyetlen, aki megérdemli a türelmem - temetem arcomat tenyerébe. Érintése olyan érzelmeket vált ki belőlem, amik azt hittem, már nem is léteznek bennem.
- Lassan indulnom kell - tekintek a falon lógó órára. Hamarosan. Még van egy kis időm.
Hozzászólásai ebben a témában

Frank Arie Martin
INAKTÍV


Pizzamester
offline
RPG hsz: 159
Összes hsz: 358
Írta: 2019. február 3. 16:51 | Link

Ophelia


Érintések. Olyanok vagyunk, mint akik csak kerülgetik egymást, de nem merjük az utolsó lépést megtenni, mintha félnénk az ébredéstől. Én félek az ébredéstől, félek attól, hogy kinyitom a szemem, és valóban nem lesz ott. Sem ő, sem az a melegség, ami belőle árad. Kinyitom a szemem, és hűvös lesz minden. Újabb csók a kezemre, érzem a teste melegét, elhiszem, hogy ő itt van, hogy ő valós. El akarom hinni, és azt akarom, hogy itt maradjon velem. De tiszteletben tartom, hogy neki időre van szüksége.
- Ophelia.
Most már határozottabban mondom ki a nevét, mintha a tény, hogy indulnia kell, megmozdított volna bennem valamit. Kezem kihúzom a kezéből, és erős, határozott mozdulattal, derekát átölelve húzom magamhoz, nem érdekel az sem, ha ellenkezik, nem akarom, hogy csak úgy kisétáljon innen.
- Elfogadom, hogy el kell menned.
Pillantok fel rá határozottan, bal kezem a tarkójára csúsztatva húzom közelebb az arcát az enyémhez. Végig a szemébe nézve, csókot lehelek a kulcscsontjára, majd tovább haladva a nyakára, az állára, az arcára. Orrom az orrához érintem, eszkimópuszit adva neki. Nem csókolom meg, ezt a választást meghagyom neki.
- Várok rád, ameddig csak kell. De ha visszajössz hozzám, többé nem engedhetlek el.
Ehhez viszont ragaszkodom, most elengedem, de legközelebb már nem, és ha visszajön hozzám, akkor azt akarom, hogy úgy tegye, tisztában van a döntés következményével.
Hozzászólásai ebben a témában

Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 18:23 | Link

Frank Arie Martin


Ahogy kimondja a nevem, minden szőrszálam az égnek mered. Jóleső érzés hallani a hangját, de amikor így mondja ki nevemet, mintha egy másik univerzumban lennék. Egy olyan univerzumban, ahol minden tökéletes, ahol minden tökéletesen működik. A döntéseket könnyű meghozni, és nem kell azon aggódni, hogy mi lesz holnap. Kíváncsian hallgatom Arie minden szavát. Őszintén elmosolyodom, szemeimet lehunyom. Később érzem meg érintését a derekamon, minthogy reagálni tudnék rá. Egy halk nyögés hagyja el ajkaimat, ahogy közelebb kerülök hozzá. Tarkómon érzem erős markát. Talán életemben nem vágytam még ennyire semmire, mint arra, hogy most megcsókoljon. De nem teszi. Minden elérhető porcikámra csókot lehel, felfokozva izgatottságomat, ám ajkaim előtt pár milliméterrel megáll. Szavai, mintha tőrt döfnének szívembe, úgy facsarják össze azt.
Nem tehetem, hiszen akkor ellentmondani magamnak jöttem el idáig. Nem csókolhatom meg, mert akkor végem. Nem fogom tudni elengedni, nem fogok tudni kilépni a szobából. Eltávolodom tőle, amennyire engedi.
- Mennem kell, Arie, elkésem a vonatot – húzódom el tőle teljesen. Felállok az ágyról, kicsit rendbe szedem magam. Egy pillanat erejéig tekintek csak ki az ablakon. Világosodik. Talán még nincsenek olyan sokan az utcán, hogy a szituáció kellemetlen legyek, egy kellemetlen emberrel. Nincs ehhez most hangulatom. Az ajtó felé sétálok, már a kilincsen van a kezem. Alsó ajkamat olyan erősen harapom be, hogy érzem a vér fémes ízét nyelvemen. Szemeimet összeszorítom. Nem megy ez nekem, gyenge vagyok.
Száznyolcvan fokos fordulatot veszek, olyan lendülettel, hogy szőke tincseim arcomba csapnak. Öles léptekkel indulok el Arie felé, nem is kell sok és rögtön előtte termek. Kezemet arcára csúsztatom, másikkal mellette támaszkodom meg az ágyon. Tizedmásodperc alatt történik minden. Ajkaim ajkait éri, jóleső borzongás, halkan nyögök egyet, amint megérzem az ő hevességét is. Falom ajkait, minden másodperccel egyre jobban.
Hozzászólásai ebben a témában

Frank Arie Martin
INAKTÍV


Pizzamester
offline
RPG hsz: 159
Összes hsz: 358
Írta: 2019. február 3. 19:26 | Link

Ophelia


Engedem, hogy kibontakozzon az ölelésemből. Nézem, ahogy felkel, engedem, hogy elhagyjon, hogy elmenjen, ha neki erre van szüksége, akkor megtegye. El kell mennie, ahhoz, hogy rájöjjön, itt van a helye, mellettem. Milyen furcsa álom ez. Álmomban azzal hitegetem magam, hogy csak egy kis távolságra van szüksége, hogy időt kell adnom neki annak érdekében, hogy végül örökre velem maradjon. Bárcsak ennyi volna. Na meg persze ott van a bérgyilkos kérdés is. Vagy kémnő, vagy mindegy, de valami olyan, amit jobb, ha nem tudok, és amiről jobb ha nem tudok, és persze, ami miatt fel kell szívódnom.
Nézem, ahogy elsétál, szusszanva várom, hogy a szoba újra kihűljön, hogy álmomban sivárság érkezzen. Aztán, ajkai az ajkaimat érik, olyan hevesen, hogy szinte kicsordul a vérem, de nem érdekel, mert én is úgy csókolom, mintha csak azon múlna az életünk, hogy egymás száját érintjük. Ha ez kell, én megteszem. Hevesen és vadul, szinte kínzóan hosszan csókolom, de nem érdekel az sem, ha az agyamból kimegy minden oxigén. Érzem, ahogy a testem is egyre forróbb, ahogy éled. Kénytelen-kelletlen szakítom meg összefonódásunkat.
- Indulnod kell.
Közlöm vele határozottan. Nem akarom, hogy kétségbeesettnek vagy szomorúnak lásson. Nem akarom, hogy megbánja, hogy ma eljött ide. Ki kell állnom mellette, a döntésével egyet kell értenem, ha azt akarom, hogy ez most működjön, és mindennél jobban vágyok kettőnkre. Elengedem, és ha elmegy, szemem behunyva, engedelmesen fekszem vissza.
Hozzászólásai ebben a témában

Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 20:35 | Link

Frank Arie Martin


Érzem, ahogy szívem összeszorul mindegy egyes csóknál, egyre jobban. Facsarom a saját szívem, mintha mazochista lennék önmagammal. Elég beteg dolog, ez a szeretet vagy szerelem. Kelletlen távolodom el tőle, ahogy kicsit eltol magától. Utolsó csókot lehelek ajkaira, amolyan valódi búcsúcsókszerűt, keserűen belemosolygok. A paplant nézem, csak bólintok egyet szavaira, alsó ajkamat ismét beharapom. Muszáj, különben tényleg megtörök és itt maradok Arie mellett végleg. Nagyon szusszantok, utolsó csók, esküszöm, majd felállok. Ismét rendbe szedem magam, a halovány reggeli fényeknél látom, ahogy lehunyja szemeit. Elmosolyodom, ismét lehajolok hozzá, lágy csókot nyomok a homlokára, de annak végeztével nem távolodom el tőle.
- Szinte biztos vagyok abban, hogy te vagy az, akire szükségem van - mormogom homlokának, majd ismét felegyenesedem. Mélyet sóhajtok, hogy Arie illata legalább Romániáig elkísérjen. Ismét az ajtó felé lépek, immár halkabban, mert rögtön szembe tűnik Arie egyenletes légzése. Visszaaludt. Lenyomom a kilincset, hangtalan lépek ki az ajtó elé. Kezeimbe temetem az arcomat, és érzem, ahogy nedvesek lesznek. Megilletődve nyúlok arcomhoz. Könnyek lennének? Letörlöm arcomról őket, határozottan lépegetek le a lépcsőn. A takarítónő felé, miközben megfogom bőröndömet, csak lehajtott fejjel intek egyet. Minél előbb ki kell mennem, nem érek rá cseverészni. Kilépek az étteremből, rögtön megcsap a hűvös levegő. Kicsit megrázom a fejem, hümmögök párat, végül elindulok a vonatállomás felé.
Csak adja Merlin, hogy ez ne a végleges búcsú legyen. Csak ne az legyen, hanem nekem és Arie-nak legyen még jövőnk. Ha csak egy rövidke is, de valami legyen.

// Love //
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 3. 20:35
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed