Élvezem, ahogy szenved, talán túlságosan is. Nyoma sincs most a kísértetházas, kedves és törődő Theonnak, vagy annak a fiúnak, aki nemrég még óvóan ért hozzá porcelán törékeny bőréhez. Kaján vigyor kerül az arcomra, szemöldököm lesüllyed, ahogy helyeselően hümmögök minden szavára. Türelmetlenül dobolni kezdek a kilincs fém anyagán. A várakozás sosem volt az én asztalom, főleg nem, ha olyan témákról van szó, mint amilyen az erotika is. Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz; én heves és vad, míg ő nyugodt és szelíd. Jogosan mondják az emberek, hogy nem illünk egymáshoz, hisz a testi vágyódáson kívül részemről nem köt semmi hozzá. Csak meg akarom kapni végre. És meg is fogom.
Kezem végül a kabátom zsebébe kerül, ahol a várt pálca helyett csak egy darab cukrot veszek elő, majd kapok be, hátha az visszahozza a számban oly’ kevésnek tűnő nyálmennyiséget. Nagyon akarom már a fiút. Tuti jó illúziómágus lenne belőlem, hisz már a fejemben rég elterveztem azt, amit Beni tenni fog. Így kicsit sem lep meg válasza, holott egy külsős tuti most hanyatt dobná magát, hogy az édes kis levitás mire képes. El kell ismernem, azért én is hümmögök egy jót, mikor zavarát leküzdve elsétál a székig, majd lehúzza sliccét és kiveszi tagját. Szemöldököm felvonom, úgy nézem, mikor elkezdi fel-le mozgatni kezét. Látszik rajta, hogy csinált már ilyet, ám vagy nagyon kellemetlen neki, vagy csak nem próbált még ki újításokat e téren. Azonban nem adom meg neki azt az örömet, hogy megjutalmazzam. Még nem. Karjaimat összefonom magam előtt, tartásom meglazítom. Keménynek akarom magam mutatni, és egy darabig tartom is magam ehhez a képhez. Mimikám kifejezéstelen, s még a Benett szájából feltörő apró sóhajok sem enyhítik meg szívem. Persze valójában rávetném magam, hisz eszméletlenül aranyos, no meg izgató, amit csinál.
Aztán közelebb sétálok hozzá. A kabátom odakerül az asztalra, amikor elkapom kezét, mielőtt még elsülhetne, majd jelzem neki, hogy álljon fel. Ezúttal én ülök le a székre, s vonom térdemre vékony kis testét.
- Nagyon ügyes vagy – hajolok oda egy csókért, amolyan jutalmazás kép, majd kis kezecskéjét odateszem még börtönében raboskodó férfiasságomhoz. Tudom, hogy értetlenkedni fog, de amint megérzi, hogy nálam még mindig fennkölt a hangulat, remélem, leesik neki a tantusz. – Mi lenne, ha ezt megmutatnád itt is – markoltatom meg vele saját tagom.

Kifejezéstelen arccal bámulom őt, kezeimet ölbe teszem, testtartásom ellazítom. A számban a cukor egyre csak olvadni kezd, a mentolos íz már betölt mindent, mégis hűssége ellenére sem érzem, hogy testhőmérsékletem csökkenne. Épp ellenkezőleg, minden kis mozdulatára rezzen a testem, mintha csak azt akarná, hogy bőre újra az enyémhez érjen, hogy szám az övét csókolhassa. Mégis kivárok, s bár nagyon nehéz, próbálok közömbös maradni. Még sürgetőn dobolok is lábammal, s jóllehet ezzel azt fejezem ki számára, hogy már nagyon unom a banánt, valójában csak saját zakatoló szívemet akarom vele lecsitítani.
Aztán mégis feladom, s megindulok felé, hogy kabátom a nemrég még birtokunkban álló asztalra dobjam.  A mozdulat olyan erőteljesre sikeredik, hogy a ruhanemű átszánkázik a bútoron, majd éppen hogy csak, de fennmarad rajta. Persze ez már engem cseppet sem érdekel, agyamat már rég a fiú vezérli, no meg csodálatos műsora, amit az előbb nyújtott nekem. Elkapom szorgos kis alkarját, majd felkeltetem a székről. A nadrágja lecsúszik, de benne még van annyi lélekerő, hogy foglalkozzon ilyen jelentéktelen apróságokkal. Bennem már nincs. A gatyám szorít, az agyam ködös. Amikor pedig végre ráültetem térdemre, szinte már felüdülés, mikor szája ismét megtalálja az enyémet. Vadul csókolom, meg sem várva, hogy magától átengedjen szájába. Nem, magam török utat, majd hívom nyelvét szenvedélyes csókcsatába. Mintha az előbbi kis incidens meg sem történt volna. Kezét a saját tagomra teszem, majd kiadom neki a parancsot. Arra számítanék, hogy majd visszakozni kezd, ehhez képest nagyon is bátran nyúl bele gatyámba. Egy percre felszisszenek a hirtelen jött hűvösségtől, ami kezéből árad, de amint megtalálja rajta a fogást, már vissza is kerül kéjenc mosolyom.
- Még semmit sem láttam. Úgy nézek ki, mint aki mindjárt elmegy? Gyerünk, csináld csak tovább! – Adom ki az utasítást szemét módon, kicsit sem törődve azzal, hogy talán ezért dicséretet várt tőlem. Megadhatnám neki az örömöt, mégis inkább választom a nehéz utat. Mindkettőnk számára. Nekem az egyre elködösödő agyam jelent hátrányt, számára pedig minden bizonnyal saját belső félelmével és irántam érzett érzelmeivel kell megküzdenie. Mert igen, tudom, hogy nem vagyok közömbös számára. Ha az lennék, nem adná csak úgy ide magát nekem. Sokkal szerényebb fiú ő ahhoz, olyan fajta, aki csak a szerelmének adja meg ezeket az örömöket. Vicces ugye? Hogy én lennék a szerelme. Ejj, mekkorát fogsz majd koppanni, Szívecském!
Élvezem, ahogy a kis kezecskék le-fel járkálnak férfiasságomon. Persze az istenért se mutatnám ezt ki, azon kívül, hogy hófehér bőröm kipirosodik az ingeráradattól, mást nagyon nem vehet rajtam észre. Adom a macsó kihaénnemet, arcomon a magabiztos mosoly, ám légzésem azért kezd már gyorsulni. Mégsem tudok végigülni egy ilyen aktust minden reakció nélkül. A testem egy áruló, de nem bánom. Ha figyel rám, láthatja, hogy nagyon is élvezem, ám mégis vannak fenntartásaim. Mégsem olyan, ahogy én szoktam csinálni. Ez pedig zavar.
- Nem, nem jó – vágok közbe, ám az istenért se vetetném le tagomról a kezét. Nem, annak nagyon is helye van ott, ahol van. – Használd a szádat – fújok egyet tettetett frusztrációmban, miközben saját mancsom rákulcsolódik az ő péniszére. Játszom a tanító bácsit, holott nem kéne, mert a fiú igenis ügyesen csinálta, de ismertek, ha nem én vagyok a helyzet magaslatán, akkor az nem tetszik.
- Az édes kis szádat, amivel olyan jól tudsz csókolni - bókolok egy utolsót, hogy megadjam neki a kezdő ego boostot, majd ismét hátradőlök és figyelem, mikor is kezdi el a tényleges melót.

Egyszerűen eszméletlen, mire nem képes ez a jelentéktelen kisfiú a testemmel. Ahol csak hozzámér, lángolni kezdek, verejtékmirigyeim majd’ megbolondulnak a túlzott izzadságtermeléstől, valamint a bőrömet borító apró szőrök is nyomban égnek állnak, amint kezét a hajamba vezetem, hogy míg én őt kényeztetem odalenn, addig ő frizurámmal játszhasson. Még mielőtt belevágnék a buliba, jó kéjenchez méltóan veszek egy mély lélegzetet, hogy beszívhassam a fiú illatát. Eddig is majdnem megőrültem hajának és testének édes aromáitól, most pedig hogy intim szférájának is érezhetem odorát, egyszeriben számomra is nehézkes kezd lenni a kobra féken tartása. Nagyon szorít már nadrágom, s igaz a fiú már kigombolta, a gatya még sajnálatos módon rajta feszít, elő váladékommal terítve be a puha anyagot. Mondanám, hogy kínos lesz egy ilyen alsót a manók elé dobni, hogy mossák ki, de tőlem szerintem már megszokták, hisz nap, mint nap érkezek vissza a kastélyba sokszor még ondóval tarkított alsóneművel is. Szóval számomra egyáltalán nem nagy cucc, amit csinálunk. Csak egy átlagos hétvége. Az már más tészta, hogy a fiúnak valószínűleg ebben az ócska kis viskóban fog megtörténni nem csak az első orális élménye, hanem… nos, véleményem és reményeim szerint az első szexuális aktusa is. Mert igen, én nem tervezem megállni egyszerű nyelvjátéknál. Bár látom rajta, és hajamat szorító ujjacskáiból érzem is, hogy számára már ez is igazán jó, mégis én tovább akarok menni. Meg akarom kapni az eddigi türelmemért járó jól megérdemelt jutalmam. Aztán, ha pedig jó lesz vele, akkor talán megtartom amolyan ágyasfélének. Mert, hogy ebből kapcsolat nem lesz, az is biztos. Nem szeretem őket, meg nem is értek hozzájuk. Jobban mondva feleslegesnek tartom őket.
Hallójárataimat az édes nyögdécselése, és a saját szürcsögő, cuppogó hangjaim töltik be. Minden egyes fel-le játékomnál markol egyet tincseim közé, én pedig elvesztem az agyam. Túl sok az inger, a hormonok pedig csak úgy tombolnak bennem. Végtére is egy kamasz srác vagyok, megvannak a saját igényeim. Belemosolyogok játékomba, mikor bevallja, hogy tetszik neki, amit csinálok. Válasza melegséggel tölt el, ami egészen a szívemtől sugároz ki egész lényemre, majd állapodik meg az alhasamban. Mindannyian tudjuk, mit jelent ez, csak én nem. Számomra ez egyszerű vágy, testi reakció, s még véletlenül sem fordul meg a fejemben, hogy esetleg én, ha csak egy kicsit is, de kezdek beleszeretni a fiúba.
Érzem, hogy már közel a vég számára, azonban mielőtt még elélvezhetne, kiveszem őt szájából, majd rászorítok makkjára. Szemét lennék? Csak egy kicsit. Egy darabig tartom így őt, ám végül megenyhülök kérlelő tekintetére, s még egy utolsó mentre visszaveszem őt. Élvezem, amit csinálok, olyannyira, hogy még torkom is ellazítom, hogy teljes egészében be tudjam őt venni a számba.
Közben persze megy nagyban a tanakodás, hogy mikor is hagyjam abba, s legyek önző, hogy jómagam is végre érezzen valami élvezetet, ám még kivárok. Szép lassan, majd egyre gyorsabban és ismét kicsit lassabban kényeztetem őt, miközben kezeimmel a combja belső részét markolászom. Valahogy nekem is le kell vezetnem a frusztrációt.

 Hangosan szürcsölök, fejem intenzív mozgásától meg-megremeg az asztal, ahogy a fiú is édes kalimpálásba kezd. Előre-hátra hintázunk a koszos felületen, nyálam lecsorog férfiasságáról, hogy aztán kis tócsába gyűljön össze alatta. Nem vagyunk valami higiénikusak, hogy egy ilyen helyen csináljuk, de mintha ez bármikor is érdekelt volna engem. Legalább színt viszünk a csónakház sokat látott falai közé. Vajon hányan fektették meg ugyanígy a párjukat itt? Nem mintha mi egy párt képeznénk. Pff… Miket gondolsz te, Butus. A halál faszára se kívánnék egy kapcsolatot. Ha pedig ő ezt másként gondolja, nos, akkor ebből még nagyon rossz dolog is kisülhet. Persze tudom, hogy ő többet érez irántam, mint egyszerű barátság, mégis reménykedem abban, hogy inkább elfolytja az érzelmeit és nem ad nekik hangot. Mert ha ez ellenkezőjét teszi, akkor nem tudom, mit fogok majd reagálni.
Persze egyelőre nem kell ezzel foglalkoznom, most minden figyelmemet péniszének szentelem, ami apró kis rángásokba kezd számban. Én kiakasztom állkapcsom és ellazítom torkom, s bár nem egy nagy méretről beszélünk, mégis azt szeretném, hogy megtapasztalja azt is, mikor egészében bennem lehet. Ahogy hallom, élvezi is, ám még mielőtt túl hamar vége lenne a mókának, hangos cuppanással kiveszem őt, majd rászorítok hegyére. Ő erre természetesen nem reagál jól, meg is értem, én sem vagyok egy türelemember, ha ilyen helyzetekről van szó. Szó szerint vehető már kínzásnak, amit csinálok vele, mégis nagyon élvezem. Ujjamat makkjához vezetem, majd cirógatni kezdem, ezzel felkeverve az ő váladéka és az én nyálam adta egyveleget. Szinte már megbabonázva nézem, ahogy a lámpa gyér fényében megcsillan a folyadék. Aztán gyengéd kezem kezdik el cirógatni arcom, mire elmosolyodom, majd játékosan belelapulok az érintésbe, s szabad kezemmel elkapom, hogy puszit lehelhessek ujjaira. Majd visszaveszem őt, s megadom neki azt, amire eddig vágyott; hagyom elmenni. Még pumpálom tagját egy darabig, majd érezni kezdem, hogy az a bizonyos sós íz megtölti szám. A reflexeknek hála először öklendezném vissza, de aztán erőt veszek magamon, s miközben hagyom, hogy farka visszaessen az asztallapra, s toccsanjon ott egyet én addig teli szájjal pillantok fel rá. A világért sem akarom kiköpni, de azt se tudom, hogy lenyeljem e. Elég sok kijött, még szám szélére is jutott belőle, amit amint ahogy veszek magamon egy nagy erőt, lenyalok, s a többivel együtt küldöm le gyomromba. Persze ruhámra azért csöppen le néhány csepp, de azzal nem foglalkozom. Majd a házi manók elintézik. Úgyis jártasak már ebben, ha rólam van szó.
- Azt hiszed? – Mosolygok rá cinkosan. – Ahhoz képest elég rendesen megküldted – nevetek már fel rendesen, majd szétterpesztet lábai közt előrehajolok hozzá, hogy adjak neki egy jutalomcsókot. Akárhogy is nézzük, igaz viszonylag hamar ment el, én mégis büszke vagyok rá. Az első ilyen élménye. Az első velem.  
- Viszont én még nem mentem el. Most neked kell nekem törlesztened – utalok ezzel saját péniszemre, amit a nyomatékosság kedvéért most ki is veszek börtönéből. Nem, nem arra gondolok, hogy most neki kéne engem leszopnia, de ez gondolom neki is leesik, ahogy eldöntöm az asztalon, hogy édes kis járatához illesszem magam. Be vagyok indulva nagyon, most még az sem jut eszembe, hogy elő kellene készíteni, vagy egyáltalán figyelmeztetni. Nem, most már annyira nincs agyam, s túlságosan is az élvezeteket akarom hajszolni, hogy nem megy. Bekattantam, teljesen.

Cuppanó hanggal válok el tőle, tagja a kilövellés után ernyedtebben esik előre. Én reflexeimmel küszködök, a hirtelen jött ingertől először visszahánynék mindent. A sós utóíz keveredik saját nyálammal, a cucc felragad a szájpadlásomra ugyanúgy, mint ahogy arcom és ruhám is beteríti. Nyelek egy párat, hogy ne egészében engedjem le gyomromba, nehogy a végén még megfulladjak a hatalmas adagtól. Mit ne mondjak, igazam volt, mikor azt állítottam, hogy igazán megküldte. Mindenem ragad, belsőm és külsőm egyaránt, mégsem zavartatom magam. Legalább benne volt kurázsi és még ha nem is így akarta, de elment. Ha hiszitek, ha nem voltak már olyan partnereim, akik erre nem voltak képesek. Most persze főként csajokról beszélünk, hisz azok tudják a legjobban megjátszani az orgazmust.
Aztán kortyolok egy nagyot a cuccból, s egészében leküldöm a végét. A fiúnak persze nem tetszik, sőt még elszörnyedett arca mögött némi undort is vélek felfedezni, mikor előrehajolok hozzá, hogy egy csókkal pecsételjem meg eddigi kalandunk. Ő elhajol tőlem, s szájunk találkozásából végül csak egy puszi lesz az arcára.
- Mi az? Nem tetszik saját magad? Pedig hidd el, finom ám. Cseresznyés – viccelődök vele, szavaim az arcát csiklandozzák. Valójában persze nyoma sincs az említett íznek, de gondoltam valahogy oldom a kínos hangulatot, amit az ő zavartsága hozott létre. Persze nem értem, mire fel a prűdség, hisz pár perccel ezelőtt még gátlástalanul nyögdösött érintéseim alatt. Azokról az édes sóhajokról nem is beszélve. De jól van, ő tudja. Én nem fogom kioktatni a testiségről. Vagyis szavakkal nem, tettekkel már annál inkább.
Kicsit talán túlságosan is erőszakosan döntöm őt neki az asztal mocskos és mindennel borított lapjának. Feje a könyveken pihen, teste alatt újságok hevernek. Én végre kiszabadítom fogságban lévő tagom, mire az elégedetten ágaskodik fel, mintha csak ő is a fiút várná ennyire, csak úgy, mint ahogy agyam se kering most más körül.Benett, Benett, Benett, visszhangzik elmémben, szinte már kiáltva harsogják a hangok, én pedig azon kapom magam, hogy férfiasságomat édes kis járatának nyomom. Azaz csak tenném, hisz ahogy várhattam is volna, ő megijed, majd védekezően rakja szabad fenekéhez mindkét kezét.
Aztán jön a feketeleves. Először fel sem fogom, mit mond, elmém olyannyira zajos, hogy a szavak nem jutnak el hozzám. Aztán szép lassan beszivárog néhány foszlány, én pedig mint sóbálvány fagyok meg. Kezemből kicsúszik péniszem, arcomról lefagy minden érzelem. Megijedek, csak a színtiszta félelem marad bennem. Én nem akarok egy kapcsolatot, én… nem állok készen rá. Idegesen túrok bele hajamba, még az sem érdekel most, hogy minden nedv kezemről tincseimre jut. Amitől tartottam, bekövetkezett. Benett többet akar, s ez nagyon is veszélyes. Számomra az, hogy Louison kívül soha nem volt senkim, s hogy az igaza megvalljam, nem arra számítottam, hogy majd egy ilyen kis nyomorékat intéz mellém a sors, mint amilyen a fiú is.
Hosszú percekig csak nézem őt, s próbálom eldönteni, hogy most mit is reagáljak. Aztán elengedem magam, torkomból hangos, eget rengető nevetés tör fel. Kínomban megpaskolom a lábát, hátha az segít lecsillapítani a röhögéstől beállt rekeszizomfájdalmat.
- Hogy együtt vagyunk e? Jó vicc. Drágám, leszoptalak. Attól még nem foglak elvenni – simogatom meg arcát, mintha szavaim kegyetlenségén ez valamit is segítene. Most komolyan, azt remélte, hogy mi majd egy szép álompár leszünk? Az egyenlet már ott elbukott, hogy engem vett a másik félnek. Köztudott én nem élek ilyenekkel. A hátam közepére sem kívánom őket.
- Térj észhez, Királylány! Az élet nem egy tündérmese – mondom fájóan, számban valami keserű ízt kezdek érezni, gyomrom felkavarodik. Nadrágomért nyúlok, hogy a csalódástól elernyedt magamat visszabújtassam annak jogos helyére. Nem nézek a fiúra, úgy kezdek el öltözködni.

Bekattanok. Semmire nem tudok koncentrálni, csak arra, hogy mennyire is akarom őt. Feszegetem az oly’ törékeny kapcsolatot köztünk, talán még túl messzire is megyek, mikor tagomat erőszakosan bejáratához nyomom. Aztán a kapocs megtörik, s én csak hosszú percekig pislogok rá, kezemben egyre ernyedtebb tagommal. Arcom akár a tavaszi szeszélyes időjárás, minden leolvasható róla. Félelem, csalódottság, majd düh váltakozik rajta, mígnem feladom, s hangos hahotázásban török ki. Saját nevetésem már az én fülem is sérti, na még hogy a fiúét, tekintve, hogy most rajta nevetek. Vagyis nem egészen Benetten, sokkal inkább a kialakult és felettébb abszurd szituáción. Ugye ő sem gondolta ezt komolyan? Akartam még egy darabig húzni az ügyet, hogy játszadozhassak vele még, de ha így alakult, hát így alakult. Én nem fogom elkötelezni magam egy kis görcs mellett, aki, ha valami nem úgy alakul, mint ahogy ő azt tervezte, rögtön picsogni kezd. Szánalmas.
- Látom nem érted a viccet. Azokat azért mondtam, hogy megdughassalak – mondom, miközben visszaugrok saját gatyámba. – Valójában a hátam közepére sem kívánlak – szavaimnak ellent mond még ágaskodó tagom, de ha fáj is, visszateszem a nadrágba. Mérges vagyok, hogy a testem nem ad igazat szavaimnak. Hogy úgy reagál a srácra, mintha számomra a világot jelentené. Persze ez… nem igaz. Én nem érzek iránta semmit. Esetleg némi szánalmat, de ezen kívül az égvilágon semmit.
- És hogy mi volt ez? Drágám, hallottál már olyanról, hogy színjáték? Tudod, nem véletlen vagyok a társulat tagja – fájnak a szavak, szinte égetik belsőm, ahogy elhagyják torkom. Mégis tovább megyek, tovább bántom őt. Könnycseppek gördülnek le arcán, bennem pedig megrezzen valami. Egy belső késztetés azt mondja, hogy menjek és vigasztaljam meg, hogy mondjam azt, hogy semmi baj sincs, s hogy eddigi szavaim részese voltak egy hatalmas hazugságnak, ám mikor előre akarnék lépni, lábaim nem engednek. Csak szellemem mozzan, testem ugyanolyan hanyag börtön, mint eddig is volt. A félelem és a saját magam védelme nagyobb, mint azok a gyengéd érzelmek, amiket a fiú iránt táplálok, így hát azokra hallgatok. Mentem a saját bőröm, mint valami gyáva alak. Talán tévedtem, s nem is ő, hanem én vagyok a szánalmas.
- Cicám, vége. Fogd fel. Én nem akarok tőled semmit. Érted? Semmit – vágok közbe szavaiba. Nem csak ő, de én is kezdek egyre frusztráltabb lenni, saját hajamba is beletúrok a felgyülemlett idegességtől. Mert az vagyok, nagyon is. Amikor pedig felemlegeti a múltam… nos, akkor végkép elgurul a gyógyszer. Ha valamire allergiás vagyok, akkor az a családom, s az ahhoz köthető gyengébbik oldalam. Így mikor azt kezdi el boncolgatni, én reflexből nyúlok karja után, hogy jó alaposan megszorongathassam őt.
- Félek? Szerinted ez félelem? – Nevetem el magam megint, de markomat csak még jobban rátekerem védtelen kis csuklójára. Az erős hatásnak köszönhetően saját kezem fehéredni, míg az övé vörösödni kezd. - Mondjad csak! Mit tudok? Ha ennyire jól megértesz engem, akkor fejezd csak be a mondatot! – Sziszegem, szemeim összeszűkülnek az idegességtől.