28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma! ✴
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa
Csónakház - Lorin Annie Brightmore hozzászólásai (9 darab)

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Lorin Annie Brightmore
Diák Navine (H), Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Ötödikes diák


Csiperke ^^
offline
RPG hsz: 164
Összes hsz: 309
Írta: 2018. november 13. 18:59 | Link

Thomas


Fázósan húzom feljebb a hatalmas sárlat. Nem körsál, de a végén vannak rojtok, így összekötöttem őket, és most jó. A füleim fáznak picit, azokat takargatom be. Tegnap este voltam itt tartózkodásom néhány napja alatt először rosszul. Általában nem vagyok jól, de nem szeretem mutatni, tegnap azonban sikerült túlerőltetnem magam, és a padlón közöttem ki, még szerencse, hogy olyan nagyot koppantam, hogy Will azonnal ott termett. Még nem lehet vége.
Eddig aludtam, most viszont már nem érzem, hogy kellene, így amikor Norináék sétálni indultak, megkérdeztem, hogy elkísérhetem-e, aztán itt maradtam. Kicsit egyedül akartam lenni, kicsit kitisztítani a fejem. Van itt minden, amire szükségem van. Kényelmes, ringós fotelszerűség, meleg takarók, forró tea. Kaptam egy pénzérmét is, amit akkor kell a tenyerembe zárnom, ha úgy érzem, baj van.
Most minden nyugodt, és békés, négy felé jár, az idő fokozatosan hűl, én azonban még nem érzek késztetést arra, hogy elinduljak. Sok mindent át kell gondolnom, sok minden történik most velem. Kiléptem egy olyan világba, amiről hallottam már, de még sosem jártam benne. A négy fal között másabbnak tűnt, sokkal vidámabbnak, gondtalanabbnak. Nekem egész életemben csak a betegségem volt és a kitalált történeteim, és bár megérte kiszakadni onnan, megérte eljönni, de csakis Denis miatt. Beszélni akarok vele, érezni akarom őt, az illatát, hallani a szavait, elképzelni a történeteit. Tudom, hogy a bizalmát ki kell érdemelnem, hogy hosszú az út addig, de nem érdekel. A többi dolog miatt nem tenném meg még egyszer. Az idevezető út, a bámulók, a nő a patikában, mind nagyon negatív emlékek. Nem akarok rájuk gondolni, de újra és újra felötlenek bennem a mozzanatok.
A gőzölgő teámba kortyolva, lehunyom picit a szemem, és engedem a széknek, hogy ringasson egy kicsit. A világ ezen pontja békés és csendes, élvezem a nyugalmat és a madarak csivitelését.
Utoljára módosította:Lorin Annie Brightmore, 2018. november 18. 18:22 Szál megtekintése

Lorin Annie Brightmore
Diák Navine (H), Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Ötödikes diák


Csiperke ^^
offline
RPG hsz: 164
Összes hsz: 309
Írta: 2018. november 18. 18:22 | Link

Thomas


Most már nem ijedek meg a köszönésektől, néha rám köszönnek. Igazából ezen a helyen mindenki köszön. Will szerint ez nincs mindenhol így, és valóban, amíg ide utaztam, nem mindenki volt velem kedves, itt azonban egészen más a helyzet. Tegnap például elkísértem Norináékat sétálni, nagyon kedves, hogy engedi, hogy abban az intim időszakban, amikor csak ketten vannak Codyval én is jelen legyek, és bár sétálni mentünk, nem jutottunk messzire, mert egy néni, aki "Manci"-ként mutatkozott be, megállított minket, és csak beszélt és beszélt. A végén már egészen megfájdult a fejem a sok szótól, ami elhagyta a száját. Szinte hihetetlen, hogy emberek ilyen sok szóval képesek egyszerű mondatokat leírni. Ez elején egyre igyekezett kiszedni azt, hogy én ki vagyok, talán egy újabb Payne, mert, hogy Willnek sok testvére van, az egyik náluk is lakik, vagy éppen Norina rokona. Az utóbbiról nem tudtuk lebeszélni se, mert szerinte nagyon hasonlítunk egymásra. Végül az hiszem valahol félúton maradtunk a nem említett testvér és az unokatestvér között, mert egyszerűen szerintem mindannyian elfáradtunk. De vissza a köszönéshez, köszöntek nekem. A fejem a fiú felé fordítva elmosolyodom.
- Szia, Annie vagyok.
Sosem mutatkoztam be még ennyiszer, mint itt, de nem bánom, mert nagyon szeretem azt hangoztatni, hogy vagyok. Igaz nem azt mondom, hogy maradok, mert ez nem igaz. Mindig, mikor kérdeznek, elmesélem, hogy csak látogatóba jöttem, és hamarosan elutazom, csak még én sem tudom pontosan, hogy mikor. A szüleim egyelőre nem akadtak a nyomomra, nem is szeretném, ha így volna, nem akarom látni az arcukon a csalódottságot, és persze azt se kívánom, hogy a végén Will és a családja szenvedjen azért, ami velem fog történni.
- Persze, foglalj csak helyet.
Mutatok a székre, és igyekszem pozitív kisugárzást küldeni felé, mintha minden teljesen rendben lenne velem. Viszont nem szeretném, hogy csend legyen körülöttünk, ha már így összesodort minket a sors, így inkább kérdezek is:
- Te is az iskolába jársz, vagy a faluban laksz?
Utoljára módosította:Lorin Annie Brightmore, 2018. november 19. 22:00 Szál megtekintése

Lorin Annie Brightmore
Diák Navine (H), Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Ötödikes diák


Csiperke ^^
offline
RPG hsz: 164
Összes hsz: 309
Írta: 2018. december 6. 13:23 | Link

Thomas


- Nem megterhelő bejárni, Thomas? Úgy tudom, hogy az iskola bentlakásos. Kimaradsz a legjobb bulikból, nem?
Valahogy úgy tudom elképzelni ezeket az iskolai alkalmakat, hogy a tanórák után mindenki átöltözik a hétköznapi ruhájába, az egyenruhát van, aki csak ledobja az ágyára, más precízen összehajtogatja, aztán a délután hátralevő részét, egészen a vacsoráig közös tanulással vagy éppen a társalgóban játékkal, beszélgetéssel töltik, vacsora után pedig már csak a klubhelyiségükben tartózkodva, beszélgetnek és mondjuk társasoznak. Ilyenkor megbeszélik, hogy ki kivel csókolózott, vagy kinek ki tetszik, esetleg azt, hogy mit csináljanak a hétvégén.
- Nem, én, magántanuló vagyok.
Be vagyok íratva, ez szinte biztos, hiszen diákigazolványom is van, de például nem tudom, hogy melyik házba járok. Sosem kellett bejönnöm vizsgázni, és csak annyit tanultam, amennyit anya tanított. A mágiahasználatom korlátozott, mivel nagyon hamar kimerülök tőle.
- Most vagyok itt először, véletlenül találtam rá a helyre, miközben sétáltunk. Rokonokhoz jöttem.
~ Vagyis csak egyhez, de ő ezt még nem tudja.~
- Szívesen kipróbálnám én is nyáron, hogy milyen.
~ Nem hiszem, hogy akkor még itt leszek. ~
- Csak nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e, hogy nyáron is eljöjjek.
~ A szüleim, akiktől elszöktem, és akikkel soha többet nem akarok találkozni, mert félek a szemükbe nézni. ~
- De ha igen, akkor mindenképpen kipróbálnám.
Zárom végül a dolgot egy halvány mosollyal. Nem hazudtam, legalábbis nem akkorát. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nagyon nehéz lesz majd ez a része. Mindig elmondani, hogy nem idevalósi és nem bagolyköves vagyok, és csak rokonokhoz jöttem, és nem tudom, meddig maradok, eléggé fárasztó. Talán tényleg egyszerűbb lenne az igazság: Szia, Annie vagyok, haldoklom, a bátyám, Denis Brightmore, aki nem is tudja, hogy élek, mert a szüleink azt mondták neki, meghaltam magzatként, így megszöktem otthonról, ahol együtt laktunk, de sosem találkozott velem, hogy megismerjem. Igen... nos, nem ok nélkül színesítem ki a történetet.
- Nagyon sok szép hely van a faluban.
Szál megtekintése

Lorin Annie Brightmore
Diák Navine (H), Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Ötödikes diák


Csiperke ^^
offline
RPG hsz: 164
Összes hsz: 309
Írta: 2018. december 23. 12:36 | Link

Thomas

- Ó, valóban, ez így könnyebb.
Mosolyodok el biztatóan. Végül is, ha valaki ezt bírja, akkor könnyű. Én mugli módszerekkel jutottam el ide, az első varázslatos pont a Nyugati pályaudvar fala volt, mely felfedte előttem a mágikus peront. Will szerint helyesen cselekedtem, mert bár hosszabban jöttem, nagyon kifárasztottam magam, mégsem ártottam magamnak annyit, mintha a mágiát hívtam volna segítségül. Mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy még egy kicsit életben maradjak, hiszen csak akkor van esélyem Denis mellett lenni. Tudom, ő ezt most nem akarja. De remélem, egy nap ez megváltozik majd.
- Prefektus?
Kérdezek vissza, mert ezt a szót még nem hallottam. Valószínűleg tudnom kellene, hogy mit jelent, de elég sok mindent tanultam az elmúlt időszakban. Mondjuk úgy, hogy amióta Cole-t megismertem egy félreírt üzenetnek köszönhetően, kitárult előttem a világ. Addig nem voltam más, mint egy álomvilágban élő gyermek, aki egy üvegen át nézte a világot. De akkor, valami megváltozott. Annak a valaminek köszönhetően vagyok most itt. Annak a valaminek köszönhetően tudom azt mondani, hogy élek. És ez, nem csak fizikai értelemben véve fontos.
- Azt hiszem, az a legjobb, ha egy hely megragad, őszintén. Ha van egy kis szelete, amit máshol nem tudsz felfedezni. Ez a hely mesés, a tó, az erdő, a természet, ami körülöleli, olyan, mint egy csoda, mintha egy hógömbbe zárva élnénk itt.
Én még ugyan új lakó vagyok ebben a "gömbben", de attól még nagyon élvezem az itteni létezést. Sajnálom, hogy csak most kezdtem el, mert mindent akarok egyszerre, és emiatt is nagyon leterhelem magam. Sokszor vagyok beteg, főleg mivel a szervezetem nem szokott hozzá a külső világ által gerjesztett interakciókhoz, így nem is képes védekezni ellenük. Ha pedig beteg vagyok, felélénkülnek a betegségeim is. Mérlegelnem kellene, hogy mit is akarok igazán, de félek, ha Denisszel nem jön össze, minden mástól is megfosztom magam, és akkor a végén, nem lesz meg az a bizonyos film, csak úgy véget ér.
- Ezt? Ó! Willtől kaptam egy önkészítő termoszt.
Felemelve a türkizkék csodát felé nyújtom, egy kedves mosoly kíséretében.
- A kupakjából tudsz inni, én nem ittam még belőle, mert ez a bögre hőtartós, így mindig magammal cipelem.
Szál megtekintése

Lorin Annie Brightmore
Diák Navine (H), Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Ötödikes diák


Csiperke ^^
offline
RPG hsz: 164
Összes hsz: 309
Írta: 2019. október 4. 21:15 | Link

Rémi


Időről időre meg kell szöknöm.
Ez azt hiszem egy betegség, olyan, mint a kleptománia, csak én nem elcsenek dolgokat, hanem magamat rabolom el másoktól. Egy adott pillanatban kilépek életem addigi szakaszából, és új útra indulok. Muszáj máshol, máshogy folytatnom.
Első komolyabb távozásom tizenkét évesen volt, mikor egy rövid időre feladtam a küzdelmet, mikor nem hajtott tovább semmi, mikor visszarúgtam a pöttyös labdát. Erre vágytam, hogy legyen egy kapcsolat a testvéremmel, hogy összekössön minket valami. Egy pöttyös labda, ennyi jutott, mégis, emlékszem, boldogan haltam meg.
Tizenhat évesen újra megtettem, egy éjjel kiszöktem a házból, a védelemből, és mentem, nem kímélve magam, amíg csak rá nem leltem Denisre. Beszéltem vele, és azon az éjjelen a halál újra átlépte a küszöböt. Nem bántam meg, hogy elszöktem, nem bántam, hogy tudva, anya végigzokogja a nappalokat és az éjjeleket, míg csak halálom hírét nem tudja meg, mentem. Látnom, érintenem, hallanom kellett őt. A fiút, akiért éveket éltem még.
Tizenhét évesen, kipirult arccal másztam le az emeletről, hogy elszökjek, hogy megismerjem, milyen az, amikor valaki randevúzik. Nem gondoltam arra, hogy egy haldokló fejében lévő kívánságot teljesíti egy legilimentor, pusztán csak éreztem, hogy boldog vagyok, hogy erre vágyom.
Újra megtettem, elszöktem. Nem messze, csak ide, a csónakházhoz, ahol megannyi történetem kezdetét vette. Emlékszem mindenre, ami itt indult, és tudom, hogy a Bogolyfalva feletti csillagos ég itt a legcsodálatosabb. Egy kockás pokrócon fekszem, némán, egy másik pokrócba csavarva, alaposan felöltözve, kapucniban, mint egy óriási kupac krumpli, és hallgatom az engem körülölelő csendet. Ahogy csak két csónak ring a békés vízen, ahogy a nád lassan sustorog. Elszöktem otthonról, el a melegből, el a biztonságból ide. A csillagokért, a csendért, az elmémben keletkezett káosz rendezéséért. Sokszor nem kell beszélnünk, hogy mindent megéljünk, mindent elmondjunk.
A kedvenc versemet Keats írta, többen fordították magyarra, nekem mind Szabó Lőrinc, mind Baranyi Ferenc megközelítése tetszik. Mind a kettőben közel érzem magamhoz a sorokat. Az én versem. Melyet magam elé suttogok egyre csak a csillagokat nézve.
- Mikor elcsüggeszt, hogy meghalhatok, s nem gyűjti majd be termését agyam, s nem őrzőm meg - mint csűrök ért magot - feltornyozott könyvhalmokban magam; s mikor eszembe villan, hogy a sors varázskeze már nem soká segít lefesteni nekem a csillagos mennybolt regényes, nagy jelképeit; s mikor felrémlik, hogy többé talán nem látlak már, te illanó csoda, s bűverejét nem sugározza rám egy mondhatatlan érzés - akkor a világ partján megállok s figyelem, mint süllyed el a hírnév, szerelem.
Utoljára módosította:Lorin Annie Brightmore, 2019. október 4. 21:18 Szál megtekintése

Lorin Annie Brightmore
Diák Navine (H), Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Ötödikes diák


Csiperke ^^
offline
RPG hsz: 164
Összes hsz: 309
Írta: 2019. október 14. 17:02 | Link

Rémi


Ajkaim önkéntelen húzódnak mosolyra hangodra. Mintha már nem volnék egyedül, mintha már lenne, aki megért. Mintha léteznél...
Össze kellene rezzennem? Mindenképpen. Félnem kellene? Talán. A szívemnek gyorsabban kellene vernie? Határozottan. Mégsem történik semmi. Nem félek a hangtól, nem kezdek el forgolódni, nem kezdek el sikítva szaladni. Nem érzek még csak késztetést sem. A hang a fejemben van? Egy ideje már a társas magány minden szempontjának megfelelek, és azt hiszem a depresszióm is kezd újra kialakulni. Sokan legyintenek erre, hogy nem más, csak tinihiszti, de nem, ez nem az. A fásultság, a levertség, a szürkeség mind a depresszió kapujában veszteglő, engem régóta váró ismerősök. Hajlamos vagyok rá, alkatilag, a gyógyszereim mellékhatásaként is fel van tüntetve, és valljuk be, az sem segít sokat, hogy nincs akinek tudnék erről beszélni.
Harsány emberek között élek, akik egészséges emberként kezelnek, hogy megkíméljenek, hogy elkerüljék az esetleges összeomlásomat, lefoglalnak, amiért hálásnak kéne lennem, tudom, én azonban csak még jobban süllyedek lefelé. Senkinek sem tűnik fel, hogy kívül maradok, hogy csak ülök, hogy bár benne vagyok a beszélgetésben, mégsem mondok semmit. Olyan, mintha elmém fogja lennék, és koponyám alatt üvölteném a tényt, hogy haldoklom. Senki sem vesz engem komolyan, mert erős vagyok, láthatóan, mert túléltem, láthatóan, és mert szerintük a statisztika nem más, csak egy feltételezés. Nem mindenkire igaz, hiszen nem minden szőke buta, de vannak azért olyanok, akikre ez igaz, általános tény, hogy minden pletykának van alapja. És ha valaki, akkor én magam érzem azt, hogy milyen, amikor a világ lassan homályba borul.
Lehunyt szemmel hallgatom hangod, és esek szerelembe zengését illetően. Nem létezel, tudom, én találtalak csupán ki, elmém egy hátsó, rejtett zugából léptél ki, és váltál agyamban valóssá. Nem látlak a szememmel, nem érezlek az orrommal, nem ízlellek az ajkaimmal, nem tapintalak ujjaimmal. Bármennyire is vágyom rád, nem tudom elképzelni, hogy milyen is vagy, hogy milyennek képzellek el. Nem tudok hozzád arcot kötni, mert hangod már önmagában túl különleges nekem.
- Az első mesét hat évesen találtam ki, egy jóságos sárkányról, akit a kinézete miatt üldöznek. Félelmetesnek gondolnak, pedig csak fél. Nagyon fél a fájdalomtól. A sárkányt a királylány megvédte, amiért apja kitagadta, és ezért elmenekült, hogy a világot bejárják együtt.
Életem egy hosszú szakaszán, csak az ablakon bámultam kifelé, én voltam a sárkány, és anya a királylány. Aztán később rájöttem, hogy a betegségem a sárkány, én vagyok a királylány, és a szüleim is félnek tőlem. A világ aggódva figyelt, és várt, kitartóan, hogy hírül vihessék, a buta királylány sorsa beteljesült, felfalta őt a sárkány, de az átok miatt a megevett királylánnyal együtt a sárkány is megsemmisült, a nép pedig felszabadult. Talán a sárkány túlzottan szereti a királylányt? Nem. Ha szeretné, már magával vitte volna. Már vége lenne. Halálvágyam van? Igen.
Néhány hete megismertem egy új fogalmat, megtapasztaltam milyen irigynek lenni. Irigyelni az életet, irigyelni azt, hogy valaki bármit megtehet. Irigy vagy azokra, akiknek van élete, irigy azokra, akiknek már elmúlt. Sosem voltam irigy, most mégis, ezt érzem. Mozdulni akarok, vagy erre, vagy arra. De mivel rólam van szó, én csak egy felé mozdulhatok. El kellene engednie a világnak.
- Citera lennék, ujjaid alatt. Keserű és szerelmes, bánatos és reményteli. A hangom a lelkedbe hatol, és nem enged el. Ott vagyok álmodban, és ott az ébrenlétben.
Szál megtekintése

Lorin Annie Brightmore
Diák Navine (H), Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Ötödikes diák


Csiperke ^^
offline
RPG hsz: 164
Összes hsz: 309
Írta: 2019. október 14. 23:10 | Link

Rémi


Néhány hete, a vizsgák előtt tesztet töltettek ki velünk Fisher tanárnő, ahol a személyiségünket vizsgálta. Sosem gondoltam volna, hogy egy százalék híján teljesen elvi beállítottságú vagyok, sem azt, hogy inkább introvertált, még ha csak pár százalékkal is. Pedig ez a nagy helyzet, és ahogy itt fekszem a földön, nézve a csillagokat, várva azt, mit eddig elkerültem, a halált, lassan elhiszem, hogy tényleg introvertált vagyok.
Lehetne vége? Nem akarom látni, ahogy a körülöttem lévő stabilitás végleg összedől, sem azt, hogy minden, mi megszokott idegenné válik. Hamarosan minden megváltozik. Már bűntudatot érzek, ha megölelem Jasont, hiszen barátnője van. Már bűntudatot érzek, amiért még mindig reménykedem, hogy Denis rájön, a házassága értékes, hiszen Cath mással van. Már bűntudatot érzek, mert nem vagyok boldog. Nem hálátlan vagyok, boldogtalan, elszeparálom lényem, és éjjelente kiszökve hallgatom a csendet. Távol vagyok a biztonságos otthontól, távol az engem segítő emberektől. Ha most valaki bemegy az üres szobámba, megijed, riadalmat okozok, pedig leírtam egy papírra, hogy csak sétálni mentem. Bűntudatom van, mert valakit megijesztek, pedig nem akarok.
Nem azért van halálvágyam, mert én ezt élvezem, hanem mert nem bírok már több szakadékból kimászni. Megfogadtam, hogy a halálomig megírok száz mesét, száz pozitív, életigenlő mesélt. Az utolsóhoz az üres lapok hetek óta az íróasztalon hevernek, lassan rakódik rá a finom porréteg. Képtelen vagyok írni, képtelen vagyok hazudni. Képtelenség depresszióban szépet alkotni. Azt mondják, a nagy költők és írók mindig depresszióban alkották a legcsodásabb írásokat, de ha alaposan megnézzük a sorokat, mindben a halál, az elmúlás, a viszonzatlanság szerepel. A legszebb irodalmi alkotások a legnagyobb negatív érzelmi halmazt képviselik. Lehunyt szemmel élvezem, hogy olyan, mintha valakivel beszélgetnék. Lehunyt szemmel még mindig próbálom elképzelni az alakot, akinek a hangja hozzám szólt. Nem félek, hiszen úgy érzem, önmagam teremtette képzeletem csupán, hiszen a hangja csábít és biztonságot nyújt. Egyedül vagyok, mint elmém kastélytornyában, ahová menekülni szoktam a világ elől. Gyerek vagyok még, és sosem leszek felnőtt, hiszen, míg a halál el nem jön értem, élvezni akarom az életet, és azt a felnőttek nem tudják, hogyan kell. Ha egy percig, egy napig, egy hónapig, egy évig kell is kitartanom, kitartok.
Egymagam csendjében, a toronyszobámban, citerát, zongorát és hegedűt hallgatva. Toronyszobámban kellemes meleg van, egyszerre van jelen a Nap és a Hold, szerelmüket világítja megannyi csillag. Szobámban, fent a magasban minden napsárga és kék, vidám kék, mint a nyári ég. Perzselő meleg járja át, mindig hideg testemet. Odafent minden olyan dolog van, amit szeretek, odafent nem nyomaszt, ha írnék, száguldó ceruzám apróra faragva, csak írok szüntelen, gyermekeknek, kedveset. Megvédem a sárkányt, megtérítem a rút banyát. Fenn, a védett világomban boldog vagyok.
Mozzan a csónak, és én riadtan felülve nézem a kezet, és mire a kézhez arc is társul, én már egy fa mögül nézem a sötét sziluettet. Pedig tudom ki ő, a Végzet. Hozzon bármit is, vele teljesedik be a történet. Ajkaim elnyílva, tüdőmbe apró dózisokban érkezik meg a jéghideg levegő. Kapucnim fejemről kicsit lecsúszva, hosszú kardigánom érzem, ahogy a bokámat súrolja. Nézem őt, a férfit, és fejemben visszhangzik Vass Albert, mint másodlagos kísértet.
~ Én úgy képzelem el, hogy a halál egy óriási nász, legszentebb, legemberibb ölelés. Nem fájdalom: fájdalom-felejtő. Nem rém: rémeket elűző. Több mint a Szépség. Több mint a Szerelem, a Jóságnál is több: Kegyelem. ~
Nem tudom, mi mozdít meg, hogy milyen erő, mi hozzá húz, a csónakban ülő révészhez, ki a folyón átvezet. Mindig így képzeltem el, hogy halálom után megannyi virág képében, csónakba fektetnek, és utolsó búcsúra egy folyóba eresztenek. A folyó sodor, hogy mikor borul fel, merre visz, ő határozza meg, sorsom végén, gyengéd ölelésbe zár, lelkem ellágyul, a magasba száll. Nincs már szabad hatalmam, nem ellenkezhetek, életem végén, szárnyalok, úgy, mint sosem lehetett.
~ Én úgy képzelem el, ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás és akkorára nő a fájdalom, hogy nem bírom tovább: hozzám lép egy fehér ismerős, szép csendesen lecsókolja a számat, lefogja ezt a vergődő szívet, és ennyit szól csak: elnémuljatok. Erre megszűnik minden indulat. Erre megszűnik minden fájdalom, csak gondfelejtő békesség marad: se könny, se vér, se akarat, nem lesz már semmi sem. ~
Kibújva a fa védelméből, mohás törzse miatt a fehér anyag is megszíneződött kissé, lépek lassan közelebb a csónakbéli alakhoz. Nem félek. Nem ellenkezem. Nem könyörgök. Csak lépek, egyik lábam a másik után téve, széles  kapucnim lopva megigazítva a fejemen. Mint egy mese szereplője, lépek elő a fényre, melyet a hold világít meg. Itt nincsenek lámpák, ezen a részen csak a nyugalom és a végtelen csillagtenger pihen. Bár arcát még mindig homály fedi, úgy vélem, Ő az. Hát itt vagyunk, eljött a pillanat.
~ Elhal a szívem dobbanása, s végtelen álmok néma lánya bűvös, tüzes csókjába zár. Szeretőm lesz egy éjszakára a széparcú Halál. ~
Lépéseim a csónaktól nem messze, a víz szélén halnak el. Nézem őt, az alakot, és mégis, furcsa gondolat férkőzik fejembe, mely szavaimban is megjelenik, magam sem értem, miért.
- Kérlek, ne félj tőlem, sosem bántanálak.
Nem ezt akartam mondani, üdvözölni akartam, köszönteni a Révészt az út előtt, ám mégsem ez jött ki torkomon, mintha csak egy őrangyal súgott volna mást az ajkaimba, én pedig csak nézem őt, és várom, hogy mondjon valamit. Akármit. Csak had halljam újra a hangját, csak had élvezzem azt a borzongást, mellyel testem reagált rá. Csak had. Még egyszer, mielőtt vége.
Kérlek, csak szólalj meg.
Szál megtekintése

Lorin Annie Brightmore
Diák Navine (H), Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Ötödikes diák


Csiperke ^^
offline
RPG hsz: 164
Összes hsz: 309
Írta: 2019. október 16. 16:34 | Link

Rémi


Csak úgy, mintha véletlenül akadnánk össze sűrű, vad esőben körözve a körúton, mint egy hajó fedélzetén, csak úgy, mellékesen ennyit mondok: "Szeretlek." S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!" Micsoda megaláztatás!
Furcsa dolog? Várni a halált? Talán. Stagnálok, és kezdem érezni, hogy elmém egyre inkább megbomlik ebben a várakozásban. Én vagyok a halott lány. A haldokló lány. A lány, akinek nem kellene már élnie. Sosem vagyok más, csak ennyi, mert ezzel azonosítanak, miközben a folyosón haladok. Vannak pletykák, furcsa pletykák, melyek szerint egy vámpír megharapott. Ez az egyik kedvencem. Szóval megharapott egy vámpír, de nem végzett teljes munkát, ezért hideg és fehér a bőröm, ezért vagyok magántanuló, ezért vagyok néha rosszul. Egy kicsit azt hiszem túl sokszor olvasták az Alkonyatot vagy valami ahhoz hasonló dolgot azok, akik ezt pletykálják. Hogy ez honnan jutott eszembe? A csónakban ülő különös alakról asszociáltam erre, mert ő éppen úgy néz ki, mint egy vámpír. Csilogó szemeit a hold fényében is tisztán látom, ahogy vonásai egy része is kirajzolódik. Nem érzek különbséget a korábbi megállapításom, és a mostani között, ő maga a szépséges Halál.
Elgondolkoztató, hogy vajon, a vámpír volnék valóban, hogy lehetnék-e egyáltalán? Örökké élnék, nem csak újabb és újabb évet pipálnék ki. Egy csoda lennék. Ha nem megölne, hanem átváltoztatna. Át akarok vajon változni? Eddig a halált vártam, most nézzem azt, ahogy a környezetem hal? Nem hiszem, hogy bárki örömmel fogad egy ilyen tényt. Vért szívni, megannyi temetésen részt venni. Ne a holtakat szánd, hanem az élőket. A hátramaradottakat. Nem akarok halált látni, nem akarok örökké létezni. Eljött értem a halál, a csodás, én pedig kész vagyok arra, hogy csónakjába szállva, búcsút intsek. Nem fordulnék hátra, én nem az a fajta lány vagyok.
- Szeretnéd, ha félnék?
Bár zavaromtól máshogy csillan a szemem, talán úgy, mint az övé az előbb, mégis érzem, hogy nem szabad engedelmeskednem. Nem szabad azonnal a kedvére tennem. Hogy miért nem? Mert az élet és a halál semmiben sem különbözik. Mind a kettő játék, és ennek határmezsgyéjén játszani akarok. Nevetni, szaladni, boldognak lenni. Nem szándékosan vagyok boldogtalan, ez fokozatosan alakult ki, a kétségbeesést formálta bánattá az idő, a bánatból fásultság lett, a fásultság állandóvá vált, és mire észbe kaptam, itt voltam, benne a sűrűjében ennek az egésznek. Örülök. Örülök Thomas boldogságának. Örülök Jason boldogságának. Örülök, hogy Denis a szenvedélyének élhet. Örülök mindennek és mindenkinek. Mégis, mikor a tükörbe nézek, nem látok semmit. Nincsenek érzéseim. Nincsenek vágyaim. Elmúlni szép csendesen, mint a harmat, mely éjjel, némán érkezik, megpihen, s mely az első napsugarakkal felszárad, te pedig nem is tudsz létezéséről, hiszen, mire kilépsz az ajtón, már írmagja se maradt annak, hogy kertedben járt.
Nem akarok teher lenni, és mégis annak érzem magam, mindenki figyel rám, mint mikor az anyák már felnőtt gyermekeiket fogják meg a zebránál, mert bennük van az óvás mechanizmusa. A környezetem óv engem, és ha olykor jön egy-egy bátor elmozdító, ők, mint páncél állnak körém, mert az nevelődött beléjük, hogy vigyázni kell rám. Talán már rég halottnak kéne lennem, de a Halál nem talált rá lehetőséget, hiszen valaki mindig az útjában állt. Ezért jött most el hozzám személyesen, hogy magával vihessen. Milyen megtisztelő!
Minden kiejtett számnál teszek felé egy lépést, látom, hogy izgalomtól éhes tekintete, hogyan vetül rám, hogy nyála miképp hull alá, és elmosolyodom, mert ezek szerint tervez velem. Vágyik rám, hát itt vagyok, és nem félek. Léptem kettőt, és nézem őt. Szemem mélyen a szemébe nézek, mintha farkasszemet néznénk. Széles szájú béka vagyok, ahogy izgatott-szerelmesen, csillogó szemekkel nézem, és vastag ajkaim egyre szélesebbre húzódnak.
Egy. Nem félek. Szívem hevesebben kezd el dobogni. Érzem, ahogy lüktetni kezd a testem. Lüktet a mellkasom, szívem talán utolsó vad táncába fog. Lüktet a halántékom, ahogy az adrenalin ostromolja elmém, ahogy a játékra hívás bizserget. Lüktetnek ujjaim, ahogy már készülök, ahogy testem ritmusba jön. És lüktetek egy olyan helyen, ahol korábban még nem éreztem ilyen, lábaim között. Cath szerint, amíg ez a pont nem érez vágyat, a vágy nem is valódi. Azt hiszem, a vágy most először söpör végig mind a 157 és fél centimen.
Kettő. Hálát érzek, és szemeim előtt, mintha csak a csónak körül állnának, megjelennek életem fontos alakjai: Will és Norina, akik befogadtak, Cath, aki végét adta értem, Jason, aki ölelésével gyógyított, Thomas, aki sosem ítélt el, aki szeretett, akkor is, amikor senki sem értett. Denis, aki ha rövid ideig is, de jó bátyám volt, aki óvott és szeretett, a szüleink, akik pontosan olyan odaadással gondoskodtak rólam, mintha örökké élőnek születtem volna. Cole, aki minden szavával a pártomon állt, pedig nem ismert, amikor rossz számra küldött el egy üzenetet. Levi, aki őszintén válaszolt minden kérdésemre. Sorban jelenik meg mindenki, aki életem legfontosabb pillanatait formázta, én pedig hálát érzek. Aztán:
- Három.
Ha mozdul, mozdulok, és ha üldözni kezd, futok. Nincs tétje, mert ma meghalok, hát úgy haljak meg, hogy előtte éljek, igazán éljek. Ha kerget, ha valóban kerget, nevetek, és élvezek mindent. A szellőt, a hűvöset, ahogy egyik cipőmet futás közben elveszítem. Felszabadulok, egyszer, s mindenkorra.  
A nagyvilágon bárhová, csak hozzád közel lehessek, miként az ág az ághoz, hogy hozzád oly közel csevegjek mint hab a habhoz a derűs-sugáros alkonyatban, mikor röpítve szálldos velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül. Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.
Szál megtekintése

Lorin Annie Brightmore
Diák Navine (H), Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Ötödikes diák


Csiperke ^^
offline
RPG hsz: 164
Összes hsz: 309
Írta: 2019. december 12. 19:53 | Link

Élek.
Élek?
Élhetek?
Mondd, élet ez?

Abban teljességgel biztos vagyok, hogy nem vagyok normális. Hiszen, ahogy elhangzik a három, tekintetem tekintetébe fura, vizslatom rezdüléseit a sötétben. Ez az én szuper képességem. Ha olyan sokáig vagy elzárva a világtól, mint én voltam, egyszerre maradsz szörnyen gyermeki, sőt szinte ostoba az emberi érzelmek és interakciók terén, és válsz kiváló megfigyelővé, felismersz olyan rejtett mozzanatokat is, melyeket az arc tulajdonosa sem ismer. Pontosan tudom, hogy melyik az a pillanat, amikor mozdulnom kell, amikor ő elindul, és én nem állhatok ott, hiszen akkor vége, akkor a móka nem móka, csupán csak egy feladott élet. Önző volna, nem igaz? Rengeteg ember munkálkodik azon, hogy éljek, úgy is, hogy meg sem kérdezték, akarok-e élni, és meg sem hallják a fel nem tett kérdésükre a választ: Nem. Mégis, álljak csak némán, és ne küzdjek? Ne akarjam kihívás elé állítani a Halált? Hisz itt vagyok, tizenhét éve folyton táncolunk, és te, még most is incselkedsz velem, ahogy tekintetedben őrület és vágy csillan, mi jogon gondolom hát, hogy nem vágysz még egy táncra? Érezni a szédülést, a mámort és a kínt. Csak te és én, itt és most. Hát megvívok, értetek, kik kéretlen küzdötök értem. Legyen így.
Sikítva nevetek, ahogy szaladni kezdek, elsőre nem gyorsan még, de úgy, mint hogy az iskolaköröket szokás futni. Az első kört lendülettel, hogy imponáljon a tanárnak az elszántság, aztán, mint ahogy mindig lenni szokott, idővel csökken a lelkesedés, homályba vész az akarat. Nálam, valószínűleg megáll a szív, és elragad az örök nyughatatlan mámor. Hallom az elmém, érzem visongó tiltakozását, kérlelését, hogy álljak meg, hogy ne hajszoljam magam, hogy ne akarjam ezt, de akarom. Végre az történik, amire igazán vágyom. Végre azt érzem, hogy élek. Ez az élet. Végre az történik, amire mindig is vágytam, itt van ő, megérinthetem, itt vagyok én, dönthetek. Mondhatok nemet, mondhatok igent, mintha sorsom ma a kezemben lenne.
Ott volna? Valóságos ez? Igaz minden mit teszek? Mondd, hogy nem álom, mert ha csupán csak tévképzet, hát nem kérem. Űzzön távolra tőlem, ha nem vagy valóság, mert én akarlak téged.
Hallom és érzem a szívem, és bár sokan hiszik, hogy ez egy, szó sincs róla. Félre ver, miközben irgalmatlan tempót diktálok, hisz erre kér. És én sem akarom még, hogy ez a játék ily könnyedén véget érjen. Akarom őt, azt, hogy boldog legyen, hogy mi szívének kívánsága, eredményességgel lelkem tápláléka legyen. Hogy ő és én együtt dobbanjunk, mintha két szív forrna egybe. Milyen szörnyű, beteges kívánalom ez, nászra lépni a Halállal, gyönyörű arcával, szemei csillanásával.
Hallom a szívem, ahogy kívánja őt, ahogy másra se vágyik, mint csak boldoggá tenni, akaratának fejet hajtani, és őt szolgálni. Vele élni túl az életen, vele létezek, mióta csak élek. Ő a legmélyebb kötelékem, ki néha felbukkan életemben, de arcát sosem láttam, csak hívó szavát, ahogy csábított. Sosem mentem, ellenkeztem, hiszen még élnem kellett. Éltem, cselekedtem, megköveteltem, mi járt nekem. Mi tart hát most már itt? A választ magam sem tudom. Ez nem önzőség, de tudom jól, hogy teher vagyok. Hogy nem kapocs, hanem akadály vagyok, hogy miattam sokszor lábujjhegyen járnak a szerettem a saját otthonukban.
Érzem a szívem, ahogy fájdalmasan facsarodik össze, mert kínzom őt, mert űzetek, mert hagyom, hogy veszélyes vizekre evezzek. Érzem, hogy mind hevesebben dobog, holott nyugalmi állapotban kéne tartanom, mégsem teszem, mégsem tisztelem az élőket, mert ők élőnek kívánnak engem, miközben én holtomra vágyok, de mikor ezt kimondom, csupán csak süket füleket találok. "Csak fáradt", mondják. "Csak motiválatlan" tippelik, de megérteni nem tudják, hogy miért nem kívánok a Földön tovább létezni. Elvágyódom, hozzá, és most, hogy eljött, úgy érzem, meghallgattatott minden vágyam.
Nevetek, miközben érzem, hogy közeledik, és tudom, hogy még van egy kis erő bennem, hogy a megfelelő irányba fordulva előnyre tegyek szert vele szemben, és közben tudom, hogy sírok, hogy a hideg a nevetésen túl könnyeket ragaszt arcomra, hogy bár nevetek, könnyeim is ugyanúgy felszínre törnek, ám nem zavar, hisz ez az életem. Élvezem és Szenvedek. Sírok és Nevetek. Boldog vagyok és Szomorú. Élnék és Halnék. Állandó kettősséggel küzdve vagyok vad és vadász, ahogy éppen a szerepem megkívánja.
A lépcsőket szinte átrepülöm, ahogy a csónakház erkélyes részére érkezek, és a korlátba kapaszkodva, sípolva kapkodom a levegőt, ajkaimon széles mosollyal, örömtől és bánattól csillogó szemekkel pillantok le rá, figyelem az arcát, hiszen fölé kerekedtem. Vajon megbüntet ezért?
- Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak.
Érzem, hogy túl sok volt, hogy nem szoktattam magam a megerőltetéshez, hanem az első pillanatban erőltettem. Erősen kapaszkodom, a korlátba, tudom, hogy ujjaim vége fehér már, de nem engedhetem el, mert amíg érzem a tenyerembe mélyedő szálkákat, míg a fájdalom az elmémet elemében tartja, tudom, hogy élek, hogy nem ájultam el. Ha ez a vég, ha itt és most be kell fejeznem földi létem, meg akarom élni a búcsút. Érezni akarom ajkait ajkaimon, megérteni a világot, megérteni a miérteket. Még élek, még lélegzem. Ha nem is jól, ha nem is eléggé, de itt vagyok.
- Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Utoljára módosította:Lorin Annie Brightmore, 2019. december 12. 19:53 Szál megtekintése

Csónakház - Lorin Annie Brightmore hozzászólásai (9 darab)

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa