A kis tavacskánk egyik elterülőbb partszakaszán álldogál a csónakház. Nem túl régen, talán a pár évvel korábbi nyáriszünetben telepítette ide azt egy idősebb varázsló, aki a két csónakját adja néha bérbe a diákoknak vagy tanároknak, néha falusiaknak, hogy a tóra mehessenek. A ház nem zárt, csak a csónakok vannak varázslat védte lánccal lehorgonyozva, így még azt fel nem oldja a tulajdonos, nem elköthetőek. A házba bármikor be lehet térni, akad bent szék, talán régi könyvek és cikkek is a tóról, illetve olyan felszerelések, mint evezőlapát, mentőmellények és így tovább.
A nyári záporok idején, mint legközelebbi megoldás tökéletes, de este a kis ház teraszáról nézni a holdfény világította tavat is remek. A környéken a télire aprított tüzelőanyag hever kupacokban, valamint egy kis sütögetőhely is van itt, bár nem annyira szívlelik sokan, ha befüstöl a diákság. A téli időszakban a csónakok ugyan partra kerülnek és a felszerelések is eltűnnek, a házacska továbbra is nyitott bármire. Érdemes ide kicsinek és nagynak, diáknak vagy felnőttnek kilátogatni, a csónakázási lehetőség nagy élmény tud lenni.

Ilián
(A Károly halála utáni órákban)

Nem tudom mennyi időt töltöttem a temetőben Károly élettelen, véres testét ölelve és zokogva szüntelen. A korán leszálló alkony sötét leplét lassan takarta groteszk kettősünkre, mire eszmélni kezdtem. Két könnypatakom már szinte ráderesedett arcom ívére. Testemet a hideg rázta a sírás görcsös rohamai helyett. Elmém próbálta felfogni a felfoghatatlant. Vége. Örökre vége. De ez a vég egyben valaminek a kezdete. Hiszen én öltem meg Károlyt. Szívébe a kést kezem mártotta, még ha ki onnan ő maga is húzta és tette a gyilkosságot így öngyilkossággá. Felemelkedve feje mellől tekintetem arcára siklik. Üres, üvegszerű, hidegséggel néz a semmibe. Ujjaimmal óvatosan húzok lélektükreire szemfedőt, majd finom mozdulattal teszem le fejét a hóra, mintha csak vánkosra fektetném. Térdemen a nadrág és a kabát vérétől foltos. Pálcám mellettünk hever, ahogy rugós késem is csak férjem oldalán. Jobb kezes, így érthető. Közben elkezdett hullani a hó és jókora pelyhei megültek rajtunk és a tájon. Lassan álltam fel és vettem magamhoz pálcámat. Hasztalan próbálkoztam visszabűvölni Károlyba az életet. Nem segített nekem. Talán érezte, hogy én magam vagyok a vétkes? Bosszúja volt ez tettemért? Lepillantottam a fadarabra és szomorú-csalódottan csúsztattam kabátom zsebébe. Ám késemhez nem tudtam hozzányúlni. Kezem már mozdult érte, de félúton ijedten megállt. Ha megfogom, akkor azzal semmivé válik Károly utolsó tette! Azt akarta elérni, hogy ne engem tegyenek felelőssé a haláláért? Önmagát akarta beállítani bűnösnek? Mi másért törölte volna le ujjaim nyomát dacolva agóniájával? Visszahúztam hát kezemet, majd még egy utolsó pillantást vetettem a vékony, fehér hólepellel fedett testre és elindultam. Lábaim és mozdulataink nyomát pedig hamarosan eltüntette a természet téli csodája. Cél nélkül bolyongok és csak az elmúlt órák eseményei, hangjai, képei és cselekvései járnak a fejemben. Orromban érzem a vér és a halál különös édes illatát. Belül üres vagyok. Gondolataim haragokként kondulnak bensőm éteri csendjében. Mintha a lelkem elhagyta volna a testemet. Kiszakadt belőlem és vissza belém talán sohasem talál. Egy foszlány bukkan fel emlékeim szövetéből. Egy füstgomolyag, egy arc és egy tanács. De hol kereshetném meg? Tud-e vajon bármit tenni? Van egyáltalán értelme felkutatni? A válaszokat nem tudtam, akartam, mertem megvárni. Mentem amerre vitt az ösztönöm. Ahol a baj, ott lesz. Ezt még ő fogalmazta meg így. Lássuk valóban igazat mondott-e vagy csupán ezzel áltatott? - Ilián? Kérem… - szólalok meg és hangom idegenül vet visszhangot fülemben. Mintha nem ismerném magam. Kétségbeesett és ijedt vagyok, mégsem sírok vagy reszketek. A gyomrom forog és szédelgek. Másnapos ember érezheti így magát. Rettegés markolja torkomat, de csápjai egyszerre szorítják szívemet és tüdőmet. Fuldokolni és köhögni kezdek. Émelygek. A csónakház ajtófélfájába kapaszkodom. Azt hiszem, ha nem tenném térdeim megrogynának és nem bírnának el engem. Nem testem kilói nyomják őket. Tettem súlya az mi megnyomorít.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=791144#post791144][b]Éjféli Veréna - 2020.01.31. 09:50[/b][/url]

Ilián
(A Károly halála utáni órákban)

Nem tudom mennyi időt töltöttem a temetőben Károly élettelen, véres testét ölelve és zokogva szüntelen. A korán leszálló alkony sötét leplét lassan takarta groteszk kettősünkre, mire eszmélni kezdtem. Két könnypatakom már szinte ráderesedett arcom ívére. Testemet a hideg rázta a sírás görcsös rohamai helyett. Elmém próbálta felfogni a felfoghatatlant. Vége. Örökre vége. De ez a vég egyben valaminek a kezdete. Hiszen én öltem meg Károlyt. Szívébe a kést kezem mártotta, még ha ki onnan ő maga is húzta és tette a gyilkosságot így öngyilkossággá. Felemelkedve feje mellől tekintetem arcára siklik. Üres, üvegszerű, hidegséggel néz a semmibe. Ujjaimmal óvatosan húzok lélektükreire szemfedőt, majd finom mozdulattal teszem le fejét a hóra, mintha csak vánkosra fektetném. Térdemen a nadrág és a kabát vérétől foltos. Pálcám mellettünk hever, ahogy rugós késem is csak férjem oldalán. Jobb kezes, így érthető. Közben elkezdett hullani a hó és jókora pelyhei megültek rajtunk és a tájon. Lassan álltam fel és vettem magamhoz pálcámat. Hasztalan próbálkoztam visszabűvölni Károlyba az életet. Nem segített nekem. Talán érezte, hogy én magam vagyok a vétkes? Bosszúja volt ez tettemért? Lepillantottam a fadarabra és szomorú-csalódottan csúsztattam kabátom zsebébe. Ám késemhez nem tudtam hozzányúlni. Kezem már mozdult érte, de félúton ijedten megállt. Ha megfogom, akkor azzal semmivé válik Károly utolsó tette! Azt akarta elérni, hogy ne engem tegyenek felelőssé a haláláért? Önmagát akarta beállítani bűnösnek? Mi másért törölte volna le ujjaim nyomát dacolva agóniájával? Visszahúztam hát kezemet, majd még egy utolsó pillantást vetettem a vékony, fehér hólepellel fedett testre és elindultam. Lábaim és mozdulataink nyomát pedig hamarosan eltüntette a természet téli csodája. Cél nélkül bolyongok és csak az elmúlt órák eseményei, hangjai, képei és cselekvései járnak a fejemben. Orromban érzem a vér és a halál különös édes illatát. Belül üres vagyok. Gondolataim haragokként kondulnak bensőm éteri csendjében. Mintha a lelkem elhagyta volna a testemet. Kiszakadt belőlem és vissza belém talán sohasem talál. Egy foszlány bukkan fel emlékeim szövetéből. Egy füstgomolyag, egy arc és egy tanács. De hol kereshetném meg? Tud-e vajon bármit tenni? Van egyáltalán értelme felkutatni? A válaszokat nem tudtam, akartam, mertem megvárni. Mentem amerre vitt az ösztönöm. Ahol a baj, ott lesz. Ezt még ő fogalmazta meg így. Lássuk valóban igazat mondott-e vagy csupán ezzel áltatott? - Ilián? Kérem… - szólalok meg és hangom idegenül vet visszhangot fülemben. Mintha nem ismerném magam. Kétségbeesett és ijedt vagyok, mégsem sírok vagy reszketek. A gyomrom forog és szédelgek. Másnapos ember érezheti így magát. Rettegés markolja torkomat, de csápjai egyszerre szorítják szívemet és tüdőmet. Fuldokolni és köhögni kezdek. Émelygek. A csónakház ajtófélfájába kapaszkodom. Azt hiszem, ha nem tenném térdeim megrogynának és nem bírnának el engem. Nem testem kilói nyomják őket. Tettem súlya az mi megnyomorít.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=801119#post801119][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.03.27. 02:10[/b][/url]

A mai hűvös éjszaka a tavon éri. Ahogy a csónakban fekve siklik a víz felszínén, íriszei a csillagokat pásztázzák. Noha a látkép festői, nem bír mély filozófiai tartalommal: Ilián egyszerűen szórakozni vágyott, kicsit kiszakadni a megszokott közegből, ezért az éjszaka közepén kijött ide. Nincs ebben semmi több. Persze attól, hogy a jelenet tartalmilag nem filmbe illő, az nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztatja ezer meg egy gondolat. Nem is igazán tudja, melyiket kellene megragadnia, hisz nehéz választania. Amióta itthon tengeti mindennapjait, minden sokkal csendesebb és lényegesen több ideje  van magával foglalkozni, mint egy-egy kiküldetésen. Természetesen ez esetben sem a világ megváltása, vagy egyéb magasztos ügyek foglalják le, de jó néha azt képzelni róla, hogy sokkal több rejtőzik benne, mint először gondolnánk. Ezzel persze nem tévednénk sokat: eleve az, ahogy saját lényéhez, fajához áll, már az különleges és kiemeli a többiek közül. Sokszor kívánja azt, bárcsak ember lenne, bárcsak ne folyna ereiben véla vér, de ez is tipikusan olyan dolog, amit senki sem választ magának, hanem készen kapja.
Lassan hajnalodni kezd, ő pedig felülve kinyújtóztatja elmacskásodott végtagjait, majd a csónakház felé veszi az irányt. Lomhán, kényelmesen evez el odáig, hogy aztán kikösse apró hajóját, kiszállni belőle azonban épp nincs lehetősége, ugyanis egy ismerős női hang üti meg a fülét. Méghozzá úgy, hogy a nevén szólítja.
- Veréna? - kérdőn vonja össze szemöldökeit, miközben lábai a biztonságos fapadlón landolnak és megindul a hang irányába. Honnan tudja a nő, hogy itt van? Persze nem hibáztatja, ő mondta, hogy keresse meg, ha bármiben tud segíteni neki, de őszintén szólva nem gondolta volna, hogy az éjszaka közepén, épp a csónakházban él majd eme lehetőséggel. Mikor tekintete végre rálel a keresett alakra, azonnal megállapítja, hogy valami nincs rendben. Zaklatottnak és sokkosnak tűnik, ami semmit jót nem jelent. - Mi történt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=801187#post801187][b]Éjféli Veréna - 2020.03.27. 13:34[/b][/url]

Mély levegő! Lélegezz! Ki és be, ki és be! Ez az! De ez az illat, az alvadt vér szaga...Nem, nem bírom...Nem bírom tovább...Kapaszkodom a csónakház ajtajának keretébe és érzem fut ki lábaimból az erő. Már majdnem összecsuklom, ujjaim szinte elfehérednek úgy markolom a keret fáját. Ekkor azonban nevemet vélem hallani Károly hangján kimondva. A szívem kihagy egy ütemet, torkom egészen elszorul és összezavarodom. Csekély erőmhöz mért gyorsasággal fordulok arra felé, ahol a hang forrását feltételezem. - Igen - suttogom, amikor a felém közeledő alakban Iliánt ismerem fel. Megkönnyebbülés apró szikrája gyúl bennem, de ez a kis jó sem tart sokáig. Épp csak addig, míg kérdésével fel nem elevenednek és el nem kezdenek leperegni előttem a délután történtek képei. Éles színű és hangos villanásokként cikáznak lelki szemeim előtt a jelenet töredékek. Míg a szakadozott film ki nem merevedik Károly élettelen tekinteténél. Csak ekkor tudok nagy nehezen megszólalni újra. - Meghalt. Károly...meghalt... - ejtem ki elfúló hangon a szörnyű tényt, ami talán most jutott el valójában a tudatomig. A könnyeim elerednek és ha hátam nem vetném neki az ajtófélfának akkor biztosan összeesnék. Így viszont csak kicsit lejjebb csúszom és elernyednek tagjaim. Megadom magam a kétségbeesésnek. Nem vagyok hisztérikus. Sosem voltam. Inkább rezignálttá válok. Metamorf mágiám teljesen elveszti hatását és felfedi a valódi küllememet. Kicsit sötétedik és nő a hajam és szemeim kékje is változik kissé. Ajkaim a hideg és a félelem okán lilás árnyalatban játszanak. Nem érzem a hideget, illetve nem fogom fel, hogy mennyire fázom és hűltem ki a temetőben és itt töltött hosszú órák alatt. Létfenntartó ösztönöm eddig a lábaimnak adott hajtóerőt, hogy idejuthassak és ebből most ennyire futotta. Kabátom, nadrágom és kezem mocskos a rádermedt vértől, ami az éjszakai derengésben is egészen jól látható. A tájat belepő vékony hóréteg felerősíti azt a kevés fényt, ami erre a részre vetődik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=806016#post806016][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.04.19. 10:29[/b][/url]

Ez az éjszaka meglepően nyugalmas volt eddig és Ilián, tőle teljesen szokatlanul örült is volna, hogyha ez így marad. Számításait azonban a sokkos állapotban lévő Veréna húzza keresztbe. A nő látványa még Őt is megdöbbenti, mert bár tud arról, hogy maga ajánlotta fel a segítségét, de egyrészt nem igen tudhatta a másik, hogy hol lesz ma éjjel, másrészt nem hitte volna, hogy ilyen hamar eljön az a nap, mikor nélkülözhetetlenné válik.
- Tiszta vér vagy - el is feledkezik magáról, ösztönösen tegezi le, mintha csak ezzel is biztosítani akarná, hogy a társaságában lehet szabadabb, megnyílhat és nem kell tartania semmitől. Ez persze nyálasan hangzik, de közel sem az: az, akivel tegeződsz, az egy hozzád közel állóbb réteg, ők valamivel többek már. A magázódás távolságot feltételez két ember között, Ilián viszont pont ezt akarja megszüntetni. Szinte már türelmetlenül várja, hogy mi történt, amikor a remegő ajkak közül kiszökik a válasz. Az auror homloka ráncba gyűrődik, szemöldökei összeszaladnak, aztán szép lassan, ahogy Veréna felfedi saját magát előtte, már minden egyértelművé válik számára. Nem kell legilimentornak lennie, de még csak az emlékeket sem kell látnia ahhoz egy merengőben, hogy legyen elképzelése a nő eddigi éjszakájáról. Nos, nem azzal telt, hogy egy csónakban ringatózva a csillagokat bámulta. Látva, hogy elhagyja az erő, néhány lépéssel ott terem, de nagyon óvakodva, mintha egy sebzett vadhoz közeledne, úgy próbálja megfogni a nő két felkarját, hogy megtartsa.
- Bántott? Önvédelem volt? - szemei előtt már rég nem az lebeg, hogy valahol a faluban van egy hulla, az a legkisebb gondjuk. Viszont, ha Károly nem támadta meg, ő viszont úgy érezte, pontot kell tennie az ügy végére és önbíráskodik... Nos, akkor tényleg az lesz a legkevesebb bajuk, hogy meghalt a férfi, az már inkább, hogy nem tudja elintézni, hogy Verénát felmentsék. Az arcán lepergő könnyek persze az Ilián által felhúzott álcát is rövid úton lebontják. Sohasem tudta elviselni, ha egy nő sír - ez abból adódik, hogy édesanyja is rengetegszer tette. Sok gyermeket veszített el, az auror pedig minden alkalommal hallotta, ahogy a szobájának sötétjében önmagát ostorozza valami miatt, amiről nem tehetett. Ez a vértisztítás eredménye és ez az oka, hogy ő nem akar ilyenné válni. Aggódva figyeli a másik reakcióját.
- Kérlek, mondd el, mi történt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=806032#post806032][b]Éjféli Veréna - 2020.04.19. 13:25[/b][/url]

Fogalmam sincs hogyan találtam rá a férfira. Hány helyen jártam mielőtt itt kötöttem ki a csónakház ajtajánál. Kiestek a tudatomból ezek az órák. Ha találkoztam volna bárkivel, akkor valószínűleg nem jutottam volna el ideáig, főleg mert egyértelműen látszik rajtam, hogy valami szörnyűség történt velem. Ilián megjelenéséig tudtam tartani magamat. Amint a közelembe ért kezdtem elveszíteni azt a kevés lélekjelenlétemet is ami megmaradt. Ha nem nyújtja felém a kezét biztosan összerogyok. Azt a tényt, hogy letegezett bevallom észre sem veszem. Nem vagyok önmagam egészen. Mondhatni önkívületi állapotba kerültem az elmúlt ki tudja hány órában. Szavaim, amiket válasznak szánok sokára tudatosodó kérdésére is csak nagy nehezen buknak ki belőlem. Könnyen nyílok meg előtte. Talán mert ő volt ez alatt a sok év alatt az egyetlen aki hitt nekem és sajnálat nélkül nézett rám, nem pedig úgy, mint egy gyáva selejtre. Nyelvemet azonban mintha leláncolták volna és gondolataimnak is csak egy része jut át ajkaimon. Lelkem gátat emelt, amivel védeni próbál. - A temetőben voltam - kezdem elrévedő tekintettel. Kék szemeim elsötétednek az önkéntelen metamorf mágiámtól - Odajött mögém és szorításával a padnak szegezett - csak rövid villanásokként tűnnek elém az eseménysor emlékfoszlányai. Nem igazán tudok komplexen gondolkozni és a beszédem is töredékes kissé, de legalább mindkettő az időben lineárisan halad. - El akartam kábítani, hogy elfuthassak - idéződik fel bennem a közvetlen közelről is célt tévesztett igézet és most sem értem mi történt, hiszen mindig kifejezetten jó párbajozó voltam - Vissza akart kényszeríteni...Azt akarta, hogy menjek vele és teljesítsem asszonyi kötelességemet - Károly alakja és az a természetellenes magabiztosság még most is elborzaszt, ami akkor a szavaiból és minden mozdulatából áradt. Mielőtt elszöktem már jó ideje undorodtam az érintésétől, a csókja ízétől a hányinger fogott el, és amikor kénye kedve szerint erőszakkal magáévá tett azt sem tudtam utána titokban hogyan mossam le magamról és ki magamból mindazt ami ő volt. Így ez a kívánsága a halállal volt egyenértékű számomra. - Azt  kiabáltam, hogy el akarok válni, hogy hagyjon végre békén, de csak nevetett - hangom rezignált és olyan üres amilyennek érzem magam, ám ahogy tovább beszélek kezdek megtelni érzésekkel és hangom leköveti ezt a folyamatot - Azt mondtam megátkozom, de meg sem rezzent...Aztán hirtelen kedves lett és arról kezdett beszélni, hogy a születendő gyermekeinknek milyen jó lesz itt...Megrémültem, nem láttam más kiutat...Tudtam ha magával visz abba belehalok...Hogy inkább megölöm magam, mint, hogy még egyszer újra bármilyen módon bánthasson - fejem ekkor lecsüggesztem és úgy folytatom tovább - Akkor döntöttem el, hogy azt teszem vele, amit ő velem. Elhitettem vele, hogy nyert. Behódoltam neki, hogy közel engedjen magához - a jelenet lelki szemeim előtt kiélesedik és lelassulva fut - Megölelt és én leszúrtam, hogy alkut ajánlhassak - elborzadok és hangom megbicsaklik egy zokogáshullám tör rám, amit alig tudok elfojtani - Életért Életet - mondom ki a legocsmányabb mondatot, ami valaha elhagyta a számat - De nem ment bele. Megütött, akkora erővel, hogy elterültem a hóban - talán még most is nedves minden ruhám - Aztán megtörölte a kés markolatát, rámarkolt és kihúzta magából, pedig tudta, hogy abba belehal - a pillanat ott van előttem, éles mint egy fénykép -  Annyit mondott: Fuss. - ezt a tettét míg élek nem fogom megérteni. Apró gyöngyökként potyognak a könnyeim, ahogy újra rá merek nézni Iliánra. Azonban tekintetem még sötétebb mint mondandóm kezdetekor - Nem tudtam megtenni! NEM! Visszarohantam hozzá és a létező összes gyógyító igét ráolvastam amit csak ismerek, de semmi sem használt! SEMMI! - emelkedik meg hangom ereje, ahogy egyre jobban elönt a kétségbeesett őrület - NEM AKARTAM, HOGY MEGHALJON!...CSAK SZABAD AKARTAM LENNI!...SZABAD!...- pszichés kínjaim tetőpontján, a teljes káoszban metamorf erőm is elveszti kontrollját. Így változik folyamatosan alakom azokká a nőkké és férfiakká akiknek bujkálásom alatt a küllemét viseltem. Hol rövid fekete haj és duci alkat, hol kusza szőke tincsek és egy nyurga fiatal férfi, hol őszes törékeny nénike az, aki zokog és zihál Ilián előtt szinte megállíthatatlanul. Összeomlásom totalitása visszavonhatatlan. Innen már egyenes út vezet a kataton állapot felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=806183#post806183][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.04.20. 03:18[/b][/url]

Feszülten figyeli a nő reakcióit, ugyanis az önkívületi állapottól nem tartja túl sok távol. Az, ami idáig hozta, legyen az bármi, kiveszni, kihunyni látszik, s jelenleg az egyetlen dolog, ami egyben tudja tartani, az Ilián jelenléte. Nem mondanám, hogy ez nem helyez igen nagy súlyt a férfi vállára, de azért lett auror, hogy ilyesmivel megbirkózzon. Kérdése is azon túl, hogy aggodalmat sugároz, láthatóan a jövőbe tekint. Hajlandó lenne vallani a nő mellett, amennyiben úgy adódik, de ahhoz ismernie kell a történet részleteit, legyen bármily fájdalmas is azok felidézése.
- Folytasd – kedvesen, de határozottan kéri. Ez még nagyon kevés, ez még nem elég ahhoz, hogy fogja és megölje a férfit. Több kell, az kell, hogy Károly bántsa, hogy megpróbálja erőszakkal távozásra bírni. Egyébként is nehéz a családon belüli erőszak, hiszen Károly halálával már az sem bizonyítható, hogy minden így történt-e. Illetve de, az emlékeken keresztül, de mindenki szubjektíven, máshogy lát dolgokat, ahogyan ezek manipulálása is teljes mértékben lehetséges, ahogy azt már jó ideje tudjuk. Nem azért, mert az auror feltételezi, hanem azért, mert az igazságszolgáltatás igen. Neki pedig erre is fel kell készülnie. Mégis, nehéz erre koncentrálnia, miközben a karjaiban tartott nő lassanként darabjaira hullik. Kristálytisztán hallja a szavait, érti őket, de mélyen legbelül be akarja fogni a fülét. Ez nem az a fajta kínzás, amit a törvények büntetnek: ez egy csendes, lelket összeroppantó, gyilkos szenvedés. Mindent érez, mindent ért, Veréna bűntudata, önostorozása és lelketlen fájdalma teljesen nyilvánvaló a számára, segíteni azonban nem tud neki, nem tudja megváltani az életét és a lelkiismeretét. Ez egy olyasvalami, ami egész életében elkíséri majd, s Ilián, tegyen bármit, nem lesz képes enyhíteni a tett súlyát. Bár ez nem is tiszte, valahol mégis szükségét érzi, mivel teljes mértékben tisztában van a tettek miértjével, látja azt a kilátástalanságot, az út nélküliséget, mely végül erre vitte a nőt. A csel, ha becstelen is, egy végső ötlet, az elkerülhetetlen megoldás volt, s ha merne is akárkit gyilkosságért elítélni, az nem ő lenne. Nem ez a megtört, szárnyaszegett, szinte már kislánnyá zsugorodó ember.
- Meg akarta menteni az életed. Ez is egy játszma volt – a férfi egyetlen pillanat alatt látja át a feltételezett öngyilkosság okát. Ugyan Károly többé nem gazdagítja az élők sorát, felesége sohasem szabadulhat tőle, mert miközben megveti, gyűlöli és féli majd, mindvégig el fogja kísérni a tudat, hogy a szabadságát a saját bátorságának, hanem férje irgalmának köszönheti. Hogy megkímélte az emberöléstől, a béklyótól, melyet házasságuk jelentett, de ez is csak egy csel, akárcsak Verénáé volt: azzal zárja kalitkába, hogy a nő örök életére tartozni fog. Életért életet, ahogy ő fogalmazott. Pontosan ezt kapja a férfitól, semmi mást. Ha elveszti a boldogságot, a függőséget, a mindent, akkor a nő se élhessen tovább szabadon, kísértse mindig tettének súlya és kegyetlensége. Undorító.
Ezután viszont valami még ijesztőbb történik. A kezei között lévő teljesen kontrollját veszti, ahogy hangja erősödik, úgy válik egyre erősebbé Ilián ujjainak szorítása. Nem engedheti, hogy elszabaduljon, pedig ő is tudja, hogy el fog. Nem lesz képes megnyugtatni, s amitől a leginkább tart, lassan kibontakozik. Az eddig stabil metamorfmágia hirtelen labilissá válik a nő állapotával együtt, s az a felkar, mely eddig kitöltötte tenyerét, egyszeriben sokkal kisebbé válik, egy öreg hölgyévé, aztán nyurga, de maszkulinabb férfiévá. Nem tudja nyomon követni a sok változást, de mindegyikben felismerni véli a profilokat, melyet az ügy aktájában talált. Képtelen megállítani ezt. Pálcájáért nyúl jobbjával, majd erősen koncentrál, hogy a manát összpontosítani tudja, utána pedig halkan ejti ki a varázsigét. – Relevo – még korábban, mikor a különböző tudatmódosítókkal gyakorta életek, muszáj volt nyugtató után nézniük, de lehetőleg azonnalira. Ekkor kapott tippet egy gyógyító ismerősétől. Ha minden igaz, ez majd segít Verénának abban, hogy legalább egy kicsit megnyugodjon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=806386#post806386][b]Éjféli Veréna - 2020.04.20. 22:22[/b][/url]

Még elég tiszta tudattal hallottam meg, amit a férfi mondott. Arról, hogy mi lehetett Károly szándéka. Csak az marad meg bennem belőle, hogy játszma volt. Ennek sejtem én is, de nem vagyok képes átgondolni, miközben beszélek és mind mélyebbre süllyedek emlékeim borzalmában. A felidézésük okozta pszichés sokkom egészen odáig fajul, hogy teljesen elveszítem a kontrollt alakváltó képességem felett és küllemem pillanatról pillanatra változik. Mint valami amorf lény, ami nem találja a valóság síkján való megjelenés legmegfelelőbb formáját. Mindehhez még lélekszaggató zokogás is társul különböző hangokon. Ekkor talál el az igézet, melynek hatása pár pillanaton belül érzékelhető. Mágiám lecsillapodni látszik. Testem rövid időn belül nem változik tovább. Sötétvörös tincseim hosszan omlanak le ismét a derekam alá. Lélektükreim világoskékekké és értelemmel telivé alakulnak vissza. Minden vonásom a helyére kerül és megállapodik. Ez az eredeti formám, amivel születtem és felnőttem. Pilláim kisvártatva megrebbenek, jelezvén érzem Ilián kezének szorítását. Ez azonban egészen másfajta mint amikben eddig részem volt. Azokat szép és gyengéd szavak előzték meg, majd harag vagy ütlegelés követte a rám feszülő ujjak érintését. Ennek az embernek a szavai erősek, de a tettei elmondják számomra, hogy az a bizalom amit kezdettől fogva vele kapcsolatban érzek egyáltalán nem alaptalan. Bármilyen bűbájt is vetett rám, mert akkor nem hallottam és nem láttam amikor megtette, azért hálás vagyok. Ez látszik a szememben, ahogy ránézek. Még nem tudok beszélni. Keresem a szavakat elmém frissen beállt csendjében. Mint amikor elül a vihar és, ugyan az eget még sötét felhők árnyékolják, de az eső illata feledteti a villámlás és mennydörgés ijesztő rémségét. Ezt érzem. Éteri könnyűséget és nyugalmat. Ez azzal is jár, talán a varázslat hatása, hogy ösztönös lényem ki tud bontakozni abból a keretből, melybe egóm beszorította. - Köszönöm -suttogom a zokogástól még rekedtes hangon, majd fejemet a férfi mellkasának támasztva lehajtom. Lehunyom szemeimet és egyszerűen csak létezem. Lebegni érzem magamat a semmiben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=3261&post=808670#post808670][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.05.17. 03:43[/b][/url]

Egyáltalán nem biztos benne, hogy a varázsige segíteni fog a nőnek, de mindent meg kell tennie, mert ha nem nyugtatja meg, még akármi is történhet. Ijesztő a látvány, az azt kísérő hangok pedig velőtrázók és szívszorítók. Tenni akarna valamit, enyhíteni ezen a végtelen fájdalmon, mert világ életében egyetlen gyenge pontja volt: a női könnyek. Ezekkel szemben sohasem tudott védekezni, s legyen bármilyen kőkemény és macsó, megtört a látvány súlya alatt.
Azonban aggodalma végül csillapodik, mikor az elmormolt varázslat hatni látszik. A hangos, tüdőt és lelket szaggató zokogás először sírássá, majd halk pityergéssé, végül csendes, kissé még szakadozó légzéssé szelídül. El nem tudja mondani, mennyire megkönnyebbül, s az ennek jeléül szolgáló sóhaj is csak azért nem tör fel belőle, mert fogalma sincs, tényleg vége van-e. Mindenesetre az átváltozások sora abbamarad és csak egy vörös hajú, szomorú, égszínkék szemű nő marad a kezei között, aki megtört ugyan, de józan eszénél van. Mégsem hiszi, hogy ennek itt vége van. Van egy halott a temetőben, van egy meggyötört, idegileg összeomlott nő a karjaiban, ezekkel pedig sorban, de kezdenie kell valamit. Fellőhetne egy jelzést a pálcájával, de nem akarja, hogy egy akárki, aki ideérkezik, kezelésbe vegye. Maga akarja eljuttatni az ispotályba, az lesz a legjobb.
- Nincs mit – hangja halkan, lágyan csendül, miközben a neki dőlő Verénát magához húzza, s míg egyik keze a térd hajlatába csúszik, a másikkal átöleli a törzset, hogy aztán fogást találva rajta először ölébe húzza, majd megemelje, miközben feláll. Ideje indulniuk, mert a gyenge test könnyedén megfázhat. Erősen koncentrál a rendelő képére, hogy odahoppanálhasson, miközben a nő, mellkasán pihentetve fejét próbál megnyugodni. Hamarosan minden rendben lesz, sugallja a férfiből áradó melegség, majd eltűnnek, hogy pár pillanat múlva már egy gyógyítónak adhassa át a kezében tartottat. Hosszú éjszaka vár rájuk.