36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2019. október 4. 21:15 | Link

Rémi


Időről időre meg kell szöknöm.
Ez azt hiszem egy betegség, olyan, mint a kleptománia, csak én nem elcsenek dolgokat, hanem magamat rabolom el másoktól. Egy adott pillanatban kilépek életem addigi szakaszából, és új útra indulok. Muszáj máshol, máshogy folytatnom.
Első komolyabb távozásom tizenkét évesen volt, mikor egy rövid időre feladtam a küzdelmet, mikor nem hajtott tovább semmi, mikor visszarúgtam a pöttyös labdát. Erre vágytam, hogy legyen egy kapcsolat a testvéremmel, hogy összekössön minket valami. Egy pöttyös labda, ennyi jutott, mégis, emlékszem, boldogan haltam meg.
Tizenhat évesen újra megtettem, egy éjjel kiszöktem a házból, a védelemből, és mentem, nem kímélve magam, amíg csak rá nem leltem Denisre. Beszéltem vele, és azon az éjjelen a halál újra átlépte a küszöböt. Nem bántam meg, hogy elszöktem, nem bántam, hogy tudva, anya végigzokogja a nappalokat és az éjjeleket, míg csak halálom hírét nem tudja meg, mentem. Látnom, érintenem, hallanom kellett őt. A fiút, akiért éveket éltem még.
Tizenhét évesen, kipirult arccal másztam le az emeletről, hogy elszökjek, hogy megismerjem, milyen az, amikor valaki randevúzik. Nem gondoltam arra, hogy egy haldokló fejében lévő kívánságot teljesíti egy legilimentor, pusztán csak éreztem, hogy boldog vagyok, hogy erre vágyom.
Újra megtettem, elszöktem. Nem messze, csak ide, a csónakházhoz, ahol megannyi történetem kezdetét vette. Emlékszem mindenre, ami itt indult, és tudom, hogy a Bogolyfalva feletti csillagos ég itt a legcsodálatosabb. Egy kockás pokrócon fekszem, némán, egy másik pokrócba csavarva, alaposan felöltözve, kapucniban, mint egy óriási kupac krumpli, és hallgatom az engem körülölelő csendet. Ahogy csak két csónak ring a békés vízen, ahogy a nád lassan sustorog. Elszöktem otthonról, el a melegből, el a biztonságból ide. A csillagokért, a csendért, az elmémben keletkezett káosz rendezéséért. Sokszor nem kell beszélnünk, hogy mindent megéljünk, mindent elmondjunk.
A kedvenc versemet Keats írta, többen fordították magyarra, nekem mind Szabó Lőrinc, mind Baranyi Ferenc megközelítése tetszik. Mind a kettőben közel érzem magamhoz a sorokat. Az én versem. Melyet magam elé suttogok egyre csak a csillagokat nézve.
- Mikor elcsüggeszt, hogy meghalhatok, s nem gyűjti majd be termését agyam, s nem őrzőm meg - mint csűrök ért magot - feltornyozott könyvhalmokban magam; s mikor eszembe villan, hogy a sors varázskeze már nem soká segít lefesteni nekem a csillagos mennybolt regényes, nagy jelképeit; s mikor felrémlik, hogy többé talán nem látlak már, te illanó csoda, s bűverejét nem sugározza rám egy mondhatatlan érzés - akkor a világ partján megállok s figyelem, mint süllyed el a hírnév, szerelem.
Utoljára módosította:Lorin Annie Brightmore, 2019. október 4. 21:18
Hozzászólásai ebben a témában

Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
...hangtalan múlni el
Írta: 2019. október 14. 15:47
| Link

Annie-nek címezvén
I.


Aznap csend volt; régóta először esett úgy, hogy a valóság egymaga vett körül. Csupaszon és hangtalan, fürdetlen bámult rám mindenhonnan. Fáradt bútorok, üres képkeretek meg az étel, ami az asztalon várt, és amire már nem emlékszem, ki főzte nekem, mind rám meredtek, mintha választ vártak volna tőlem, pedig a kérdést sem értettem. A torkomon szinte csak motozni mert a szűkös levegő, éreztem, hogy lefelé tart, azt is, hogy hideg, azt is, hogy csíp, hogy mar.
Mert féltem. Mostanra sok minden elhomályosult már. Vannak elsárgult, foltos, fakó képek, amikért hiába nyújtózom, azok olyan mélyre süllyedtek idebent, a fejem sötétjében, hogy tudom, sohasem érhetem el őket. De az érzésre, hogy mennyire féltem, tisztán emlékszem. Egyedül voltam, vagy ha nem, (...) ha tudom, hogy nem vagyok egyedül, sem éreztem volna másként. Egyedül voltam, mint ahogy egyedül vagyunk halálunk előtt, és az olyan szerencsétlen őrültek, mint én is vagyok, nos, mi egyedül vagyunk életünk legjavában is.
Nehéz életet kaptál, kisfiam, mondta mindig édesanyám, és azzal a fénnyel nézett a szemembe, amivel rám nem nézett soha más. Nehéz életet kaptál kisfiam, mondta, amit nem te választottál, (...). Mégis... ki kérne magának olyan életet, ahol a színek dallamokban, a versek kéretlenül és a valóság csak ritkán kopogtat be ajtaján? Olyan ritkán, hogy egy idő után már képtelenség azt felismerni.

Földbegyökerezett lábakkal álltam ott, az ajtótól alig néhány méterre. Hiányzott valami. Úgy éreztem, nem vagyok önmagam. Mintha a kulcsom vagy a pálcám hagytam volna el, reszketni kezdett a kezem, mozdulni sem mertem. Bocsánat, apa, bocsánat, hogy rossz voltam, kérlek, bocsáss meg nekem azért, hogy ismét szégyent hoztam a családra, pedig hidd el, bekötöttem a cipőfűzőm, és az ingem sem hagytam félregomboltan, kérlek, ne haragudj rám, de a pálcám... a legfontosabb, tudom, Rémi, Rémi, egyszer még a zsebemben volt, aztán meg, Rémi, Rémi... szeretsz még engem, ugye, apa? Szeretsz még, ugye? Nem sírok, csak... annyira sajnálom! Rémi, Rémi, (...)
...testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok, fáj a nappal ezer ugráló szine; fáj, hogy annyian megszólítanak, de azért senki se simogatná meg homlokomat. Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál, és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb. Fehér galambok alszanak álmaimban: nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket! Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok, milyen irigy és hazug és civakodó. Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is, ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon. Sírok, – és szavaim halottan hullanak lábaimhoz. Sírok, – és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet...
(...)
Körbenézve aztán megértettem: nem a pálcám hagytam el, de még csak a kulcsomat sem. A baj az a borzasztó, távoli csend volt, ami úgy beférkőzött a fejembe; se hangok, se ábránd, egy vers se köszönt reám, se anyám hangja, se Ethané, még madárkáét sem láttam. Elvesztem. Mert a valóság bár fényes volt, engem mégis zord ismeretlenként várt, akivel durcás gyerekként nem akartam egy asztalhoz ülni. Akit nem akartam az életemben tudni, akitől többé nem kívántam simogatást, szeretetet és kedvességet kapni. Hiányzott a körhinta, az állandó szédülés, a föld felett lebegés, hiányzott Rémi, a saját valóságom, a biztonságom és állandóságom. Nekem én voltam állandó.
Arra sem emlékszem pontosan, miért, mikor vagy hogyan kerültem abba a partmenti, stéghez kötött csónakba, közel az éjtakarta, addigra már nyugvó vízhez. Ott voltam az ég alatt, egyszál magam, szinte mozdulatlan feküdtem a csónak rosszul lecsiszolt deszkadarabkáin, fejem alatt a gyűrött kabátommal, és közben arra gondoltam, mert erre tisztán emlékszem, hogy aznap csend volt. De még milyen csend! Félelmetes, borzasztó csend, ami menekvésre késztetett, és amitől a halál torkában éreztem magam.
Magam alatt a halállal bámultam a sötét, aligha csillagos eget, és arra gondoltam, meghalok, ha nem szólal meg a csönd, ami ruhám alá szökött, átitatódott színtelen bőrömön, és előle mélyre bújtak bennem a hangok. A csönd uralta a testem és uralta az elmém.
Azután megszólalt. A csend verset szavalt nekem, és én elmosolyodtam, majd sírni kezdtem, akár egy kisfiú. A könnyek a szememet áztatták, a nedves fátyol elhomályosította azt a pár sárgán ragyogó csillagot odafent a fekete égen, majd oldalt, az orcáimon folytak végig, és szipogva tettem jobb kezem kockás ingbe bugyolált mellkasomra, ami alatt úgy, de úgy dobogott a kis szívem.
- Ha tehetséges zongorista lennék - szólaltam meg rekedten, mintegy válaszul a csöndemet megtörő versnek - vagy értenék a hegedű nyelvén, én folyton csak hősökről szőnék dallamot. Lent, a Balaton mélyén, elítélteknek játszanék, míg úgy nem zokognának, mint most én.
Utoljára módosította:Rémi J. Saint-Venant, 2019. október 14. 16:02
Hozzászólásai ebben a témában

Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2019. október 14. 17:02 | Link

Rémi


Ajkaim önkéntelen húzódnak mosolyra hangodra. Mintha már nem volnék egyedül, mintha már lenne, aki megért. Mintha léteznél...
Össze kellene rezzennem? Mindenképpen. Félnem kellene? Talán. A szívemnek gyorsabban kellene vernie? Határozottan. Mégsem történik semmi. Nem félek a hangtól, nem kezdek el forgolódni, nem kezdek el sikítva szaladni. Nem érzek még csak késztetést sem. A hang a fejemben van? Egy ideje már a társas magány minden szempontjának megfelelek, és azt hiszem a depresszióm is kezd újra kialakulni. Sokan legyintenek erre, hogy nem más, csak tinihiszti, de nem, ez nem az. A fásultság, a levertség, a szürkeség mind a depresszió kapujában veszteglő, engem régóta váró ismerősök. Hajlamos vagyok rá, alkatilag, a gyógyszereim mellékhatásaként is fel van tüntetve, és valljuk be, az sem segít sokat, hogy nincs akinek tudnék erről beszélni.
Harsány emberek között élek, akik egészséges emberként kezelnek, hogy megkíméljenek, hogy elkerüljék az esetleges összeomlásomat, lefoglalnak, amiért hálásnak kéne lennem, tudom, én azonban csak még jobban süllyedek lefelé. Senkinek sem tűnik fel, hogy kívül maradok, hogy csak ülök, hogy bár benne vagyok a beszélgetésben, mégsem mondok semmit. Olyan, mintha elmém fogja lennék, és koponyám alatt üvölteném a tényt, hogy haldoklom. Senki sem vesz engem komolyan, mert erős vagyok, láthatóan, mert túléltem, láthatóan, és mert szerintük a statisztika nem más, csak egy feltételezés. Nem mindenkire igaz, hiszen nem minden szőke buta, de vannak azért olyanok, akikre ez igaz, általános tény, hogy minden pletykának van alapja. És ha valaki, akkor én magam érzem azt, hogy milyen, amikor a világ lassan homályba borul.
Lehunyt szemmel hallgatom hangod, és esek szerelembe zengését illetően. Nem létezel, tudom, én találtalak csupán ki, elmém egy hátsó, rejtett zugából léptél ki, és váltál agyamban valóssá. Nem látlak a szememmel, nem érezlek az orrommal, nem ízlellek az ajkaimmal, nem tapintalak ujjaimmal. Bármennyire is vágyom rád, nem tudom elképzelni, hogy milyen is vagy, hogy milyennek képzellek el. Nem tudok hozzád arcot kötni, mert hangod már önmagában túl különleges nekem.
- Az első mesét hat évesen találtam ki, egy jóságos sárkányról, akit a kinézete miatt üldöznek. Félelmetesnek gondolnak, pedig csak fél. Nagyon fél a fájdalomtól. A sárkányt a királylány megvédte, amiért apja kitagadta, és ezért elmenekült, hogy a világot bejárják együtt.
Életem egy hosszú szakaszán, csak az ablakon bámultam kifelé, én voltam a sárkány, és anya a királylány. Aztán később rájöttem, hogy a betegségem a sárkány, én vagyok a királylány, és a szüleim is félnek tőlem. A világ aggódva figyelt, és várt, kitartóan, hogy hírül vihessék, a buta királylány sorsa beteljesült, felfalta őt a sárkány, de az átok miatt a megevett királylánnyal együtt a sárkány is megsemmisült, a nép pedig felszabadult. Talán a sárkány túlzottan szereti a királylányt? Nem. Ha szeretné, már magával vitte volna. Már vége lenne. Halálvágyam van? Igen.
Néhány hete megismertem egy új fogalmat, megtapasztaltam milyen irigynek lenni. Irigyelni az életet, irigyelni azt, hogy valaki bármit megtehet. Irigy vagy azokra, akiknek van élete, irigy azokra, akiknek már elmúlt. Sosem voltam irigy, most mégis, ezt érzem. Mozdulni akarok, vagy erre, vagy arra. De mivel rólam van szó, én csak egy felé mozdulhatok. El kellene engednie a világnak.
- Citera lennék, ujjaid alatt. Keserű és szerelmes, bánatos és reményteli. A hangom a lelkedbe hatol, és nem enged el. Ott vagyok álmodban, és ott az ébrenlétben.
Hozzászólásai ebben a témában

Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Írta: 2019. október 14. 21:48 | Link

Annie-nek címezvén
I.


Csak később, mikor a hang újra megszólalt, én csak akkor ébredtem rá arra, hogy az előbb az nem a saját csöndem hangja volt. Nem az enyém és nem az édesanyámé. Az a hang, ami megtörvén a hosszú csendet fölszabadított önnön kínom, a néma valóság súlya alól, idegen volt. Bár a szemeimen még sűrű könny egyensúlyozott, és forrón csurgott végig szeplős arcomon, bár még kába voltam, és még a sötét eget néztem, bár a szívem még mindig szaporán vert, a valóm már tudta: nem vagyok egyedül. És ez borzasztóbbnak hatott az egyedüllétnél is.
Kezeimmel arcomhoz kaptam; nyirkos tenyereimet olyan erővel szorítottam bőrömhöz, hogy az vörösből sárgába hajló nyomot hagyott maga után, és számat nagyra tátva szűkölni kezdtem. Éreztem, hogy kezeim alól lefolyik egy-egy könnycsepp, és rúgkapálni akartam, de a lábaim kővé dermedtek, és mint jelentéktelen cementeszsákok vártak a csónak végében. Nem tudom, kiabáltam-e, hogy ordítottam-e tenyereim rejtekében, a világban, ahol a sötétség elnyelt minden hangot, de a szám nyitva volt, és a fogaimat mélyen húsomban éreztem.
Sok hangot ismertem, sok létezett bennem és körülöttem is. A fülsiketítő néma csendnél minden jobb volt. Mégis, a partról jövő idegen hang felismerése rémisztően hatott rám. Nem akarom bántani, kúszott a fejembe az első őrjítő gondolat, épp mikor elfogyott a levegőm, és a szűkölésem alábbhagyott. Legyen ő akárki is, én nem akarom bántani.
A kezemet még sokáig tartottam úgy, mozdulatlan az arcomhoz tapasztva, és abban bíztam, hogy mikor leengedem a karomat, az éjszaka nappali fényre vált, az ablakon szűrődik be, és én nem csónakban ringatózom, hanem az ágyban fekszem majd, rémálomból ébredvén, izzadtságtól összetapadt hajammal a homlokomban, egyes egyedül. És írni fogok Miss Ackroydnak, ígérem, suttogtam sósízű bőrömbe, írok neki még akkor, első dolgom lesz pergament és pennát ragadni, és írok neki, kérek egy időpontot, mert beszélgetnünk kell, mielőbb beszélnünk kell.
Aztán megmozdultam. Többé nem szorítottam arcom elé a kezeimet, és a számat is összébb zártam. Nem csuktam be teljesen, ajkaim között szabadon járt a késő esti hűvös levegő, éreztem a víz illatát ízzé válni a nyelvemen, és éreztem a stég korhadt fadeszkáinak dohszagát is. Végül kinyitottam a szememet, amit már nem takart fátyol, amit nem homályosított többé érzékeny lenyomat, és pont ahogy vártam, az áhított nappal helyett az éjszakai égbolt nézett le rám, mint árva fiára. Azt hiszem, segített volna, ha képes rá. Lenyúlt volna értem felhőkarjával, és átölelve hideg testem kiemelt volna koporsócsónakomból, hogy felszabadítson e világ poklából.
Lehet, hogy sírni akartam, mint egy súlyos depresszióban szenvedő, a társadalomból kitaszított, meg nem értett alak, de az érzés, hogy van valaki más is körülöttem, nem engedte.
Ujjaim a semmiből tűntek fel a csónak oldalfalán. Azok koszosan kapaszkodtak a deszkába, körmeim alatt föld és homok lapult, bőrömet pálcaanyagokból származó szálkák csúfították. A régi, aranyvérű Saint-Venant, a szüleit büszkévé tevő bűbájtan tanársegéd finom keze a múlté lett, hogy most, a csónak szegélyét markoló egyszerű munkásként tündököljön. Mert tündököltem. A kezem mellett hamarosan megjelent göndör, szőkés hajam is, azután homlokom, majd a szemeim, a partot kémlelő szemeim is felrémlettek a sárgán ragyogó csillagok kevéske fénye alatt.
Tudni akartam, kihez tartozott a hang, ami éles pengéjével lehasította rólam a csendet. Nemcsak tudni, de látni is akartam, kié a hang, ami egyszerre szabadított fel és taszított vissza állatias ösztöneim kiúttalan ketrecébe, az egyetlenegybe, ahová soha, de soha nem térhettem vissza.
Hozzászólásai ebben a témában

Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2019. október 14. 23:10 | Link

Rémi


Néhány hete, a vizsgák előtt tesztet töltettek ki velünk Fisher tanárnő, ahol a személyiségünket vizsgálta. Sosem gondoltam volna, hogy egy százalék híján teljesen elvi beállítottságú vagyok, sem azt, hogy inkább introvertált, még ha csak pár százalékkal is. Pedig ez a nagy helyzet, és ahogy itt fekszem a földön, nézve a csillagokat, várva azt, mit eddig elkerültem, a halált, lassan elhiszem, hogy tényleg introvertált vagyok.
Lehetne vége? Nem akarom látni, ahogy a körülöttem lévő stabilitás végleg összedől, sem azt, hogy minden, mi megszokott idegenné válik. Hamarosan minden megváltozik. Már bűntudatot érzek, ha megölelem Jasont, hiszen barátnője van. Már bűntudatot érzek, amiért még mindig reménykedem, hogy Denis rájön, a házassága értékes, hiszen Cath mással van. Már bűntudatot érzek, mert nem vagyok boldog. Nem hálátlan vagyok, boldogtalan, elszeparálom lényem, és éjjelente kiszökve hallgatom a csendet. Távol vagyok a biztonságos otthontól, távol az engem segítő emberektől. Ha most valaki bemegy az üres szobámba, megijed, riadalmat okozok, pedig leírtam egy papírra, hogy csak sétálni mentem. Bűntudatom van, mert valakit megijesztek, pedig nem akarok.
Nem azért van halálvágyam, mert én ezt élvezem, hanem mert nem bírok már több szakadékból kimászni. Megfogadtam, hogy a halálomig megírok száz mesét, száz pozitív, életigenlő mesélt. Az utolsóhoz az üres lapok hetek óta az íróasztalon hevernek, lassan rakódik rá a finom porréteg. Képtelen vagyok írni, képtelen vagyok hazudni. Képtelenség depresszióban szépet alkotni. Azt mondják, a nagy költők és írók mindig depresszióban alkották a legcsodásabb írásokat, de ha alaposan megnézzük a sorokat, mindben a halál, az elmúlás, a viszonzatlanság szerepel. A legszebb irodalmi alkotások a legnagyobb negatív érzelmi halmazt képviselik. Lehunyt szemmel élvezem, hogy olyan, mintha valakivel beszélgetnék. Lehunyt szemmel még mindig próbálom elképzelni az alakot, akinek a hangja hozzám szólt. Nem félek, hiszen úgy érzem, önmagam teremtette képzeletem csupán, hiszen a hangja csábít és biztonságot nyújt. Egyedül vagyok, mint elmém kastélytornyában, ahová menekülni szoktam a világ elől. Gyerek vagyok még, és sosem leszek felnőtt, hiszen, míg a halál el nem jön értem, élvezni akarom az életet, és azt a felnőttek nem tudják, hogyan kell. Ha egy percig, egy napig, egy hónapig, egy évig kell is kitartanom, kitartok.
Egymagam csendjében, a toronyszobámban, citerát, zongorát és hegedűt hallgatva. Toronyszobámban kellemes meleg van, egyszerre van jelen a Nap és a Hold, szerelmüket világítja megannyi csillag. Szobámban, fent a magasban minden napsárga és kék, vidám kék, mint a nyári ég. Perzselő meleg járja át, mindig hideg testemet. Odafent minden olyan dolog van, amit szeretek, odafent nem nyomaszt, ha írnék, száguldó ceruzám apróra faragva, csak írok szüntelen, gyermekeknek, kedveset. Megvédem a sárkányt, megtérítem a rút banyát. Fenn, a védett világomban boldog vagyok.
Mozzan a csónak, és én riadtan felülve nézem a kezet, és mire a kézhez arc is társul, én már egy fa mögül nézem a sötét sziluettet. Pedig tudom ki ő, a Végzet. Hozzon bármit is, vele teljesedik be a történet. Ajkaim elnyílva, tüdőmbe apró dózisokban érkezik meg a jéghideg levegő. Kapucnim fejemről kicsit lecsúszva, hosszú kardigánom érzem, ahogy a bokámat súrolja. Nézem őt, a férfit, és fejemben visszhangzik Vass Albert, mint másodlagos kísértet.
~ Én úgy képzelem el, hogy a halál egy óriási nász, legszentebb, legemberibb ölelés. Nem fájdalom: fájdalom-felejtő. Nem rém: rémeket elűző. Több mint a Szépség. Több mint a Szerelem, a Jóságnál is több: Kegyelem. ~
Nem tudom, mi mozdít meg, hogy milyen erő, mi hozzá húz, a csónakban ülő révészhez, ki a folyón átvezet. Mindig így képzeltem el, hogy halálom után megannyi virág képében, csónakba fektetnek, és utolsó búcsúra egy folyóba eresztenek. A folyó sodor, hogy mikor borul fel, merre visz, ő határozza meg, sorsom végén, gyengéd ölelésbe zár, lelkem ellágyul, a magasba száll. Nincs már szabad hatalmam, nem ellenkezhetek, életem végén, szárnyalok, úgy, mint sosem lehetett.
~ Én úgy képzelem el, ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás és akkorára nő a fájdalom, hogy nem bírom tovább: hozzám lép egy fehér ismerős, szép csendesen lecsókolja a számat, lefogja ezt a vergődő szívet, és ennyit szól csak: elnémuljatok. Erre megszűnik minden indulat. Erre megszűnik minden fájdalom, csak gondfelejtő békesség marad: se könny, se vér, se akarat, nem lesz már semmi sem. ~
Kibújva a fa védelméből, mohás törzse miatt a fehér anyag is megszíneződött kissé, lépek lassan közelebb a csónakbéli alakhoz. Nem félek. Nem ellenkezem. Nem könyörgök. Csak lépek, egyik lábam a másik után téve, széles  kapucnim lopva megigazítva a fejemen. Mint egy mese szereplője, lépek elő a fényre, melyet a hold világít meg. Itt nincsenek lámpák, ezen a részen csak a nyugalom és a végtelen csillagtenger pihen. Bár arcát még mindig homály fedi, úgy vélem, Ő az. Hát itt vagyunk, eljött a pillanat.
~ Elhal a szívem dobbanása, s végtelen álmok néma lánya bűvös, tüzes csókjába zár. Szeretőm lesz egy éjszakára a széparcú Halál. ~
Lépéseim a csónaktól nem messze, a víz szélén halnak el. Nézem őt, az alakot, és mégis, furcsa gondolat férkőzik fejembe, mely szavaimban is megjelenik, magam sem értem, miért.
- Kérlek, ne félj tőlem, sosem bántanálak.
Nem ezt akartam mondani, üdvözölni akartam, köszönteni a Révészt az út előtt, ám mégsem ez jött ki torkomon, mintha csak egy őrangyal súgott volna mást az ajkaimba, én pedig csak nézem őt, és várom, hogy mondjon valamit. Akármit. Csak had halljam újra a hangját, csak had élvezzem azt a borzongást, mellyel testem reagált rá. Csak had. Még egyszer, mielőtt vége.
Kérlek, csak szólalj meg.
Hozzászólásai ebben a témában

Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Írta: 2019. október 16. 10:19 | Link

Annie-nek címezvén
I.


Hunyorgó szemekkel meredtem a sötétbe, de nem láttam senkit. Ha máshogy hittem is, csak a semmit pásztáztam. Elnyílt ajkakkal bár, ám mindvégig visszafojtott lélegzettel figyeltem a partot, miközben koszos kezemmel a csónak kemény falába kapaszkodtam. Nem hallottam és nem láttam semmit; se mozgás, se rémisztő alakok. Halovány árnyékot sem vetett más, csupán a csónakház meg néhány fa, ami az ég csöndes fényeiben felderengett, akár néhány az éj leple alatt életrekapó erőtlen kisded.
Azt gondoltam, hogy talán képzeltem mindent, a hangot és a verset is, hogy talán az egész nem volt több, mint levélsusogás, egy földön megroppanó gyenge faág, hogy a csendet is én magam törtem meg, hogy képzeletem saját elváltoztatott hangját hallottam csupán, hiszen szoktam. Ez a hang mégis valódibbnak hatott, mint sajátjaim, valódibbnak és távolibbnak, mint általában, nem tőlem eredőnek. Olyannak, amiről elhittem, nem hozzám tartozik, de lassan kezdtem összezavarodni. Túl sokszor csapott már be a képzeletem, túl sokszor játszott már velem, és hitette el, hogy jó lesz hozzám, de végül soha, soha nem volt az.
Olyan erősen bámultam a távolba, hogy észre sem vettem, a számat rég a csónak poshadt deszkájának nyomtam, hogy olyan erővel kapaszkodtam, hogy körmeim mélyen a fába vájtam, hogy a bőröm elsárgult az erőlködéstől, hogy a húsomba újabb szálka ment, hogy az ajkamon felhasadt a bőr, és vékony vércsík kanyargott végig, lefelé az államon.
Azután megszólalt egy hang. Mohó és követelőző volt, és látni véltem madárkát, az én madárkámat, az egyetlenemet, az egyetlenegyet, aki valaha szeretett, és már éreztem is, hogy zuhanok. Fogódzók nélkül estem, zuhantam a mélybe, a koponyám üregébe, ahol nem várt rám más, csak sötétség, fénytelen matt falak.
Halj meg, ha meghalok. Nem érdekel, hogy ki-mi vagy, feleség-e vagy szerető, s hogy elvitt-e vagy ezután, hoz még utamba az idő: akárki voltál, akárki leszel, ami enyém volt, nem felejtem el, s mert ki tudja, mi lesz a föld alatt, most találd ki a gondolatomat, most érezd, ami bennem is titok: halj meg, ha meghalok.
Nem emlékszem, akartam-e valaha bántani őt, úgy igazán, madárkát, hogy fájjon, hogy segítsem érezni őt: él, de akkor, ott a csónakban mérhetetlen erővel csapott arcon a düh. Reszketni kezdett a karom, a kezem, a zsibbadó ujjaim, amik még mindig nem eresztették el a csónak falát. Reszketett a nyakam és a fejem, de még ólomsúlyú lábaim sem maradtak nyugton.
Mindig rád gondolok, s habár a szavam neked oly szörnyű, mint nekem a halál, sohsem kérhetek egyebet, mert csak igy nem fáj, ami fáj: csak igy nem fáj annyira az, amit a nyomorult vég majd rám kényszerít, a lemondás, a teljes vereség, az, hogy más vigan éli életét, hogy lehetsz, mikor én már rothadok: halj meg, ha meghalok.
Magam előtt láttam a mosolyát, mire én is mosolyogni kezdtem; vértől duzzadó ajkaimat a csónak falához nyomva szélesítettem ki, és kacagtam, hangos örömmel nevettem, hangomat sokáig lehetett hallani, rázkódó vállaimat sokáig lehetett látni. Lehunyt szemmel kacagtam, mert rá gondoltam, és mert a szívem megszakadt érte, mert szerettem őt, szerettem, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik, és kacagtam, mert iszonyúan fájt, iszonyúan zavart, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik.
Mindig rád gondolok, s félek, hogy egyszer nem birom, (már alig birom) csöndesen ismételni, ugy zsivalyog, háborog minden idegem: halj meg, akárki voltál, vagy s leszel, halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell, ki kéne mondanom szégyenemet, hogy érzem, milyen kegyetlen leszek, mily régimódi, keleti vagyok: halj meg, ha meghalok.
Sokáig nevettem, szemeimet összeszorítva nevettem, de a nevetésem megváltozott; többé nem örömtől volt hangos. A torkomból mintha régóta gyülemlő méreg és a lelkemet átitató szomorúság tört volna fel, úgy kacagtam tovább, mint aki nem akart, mint aki jól tudja, amit érez, az rossz. A hangom eltorzult, el-elhalt, a vállaim továbbra is ritmusra mozdultak, mellkasom beleremegett az éjszakába, míg végül homlokom elsárgult ujjaim mellett, a csónak szélén koppant. Elhalt minden.
Mindig rád gondolok. Ne irtózz tőlem: a szivem, csak szerelem és fájdalom: élve is csak az volt enyém, ami egészen birtokom. S mért csunyább a halott önzése? Fáj, hogy nem vihetem magammal a világot, keserű, sötét, féltékeny vagyok, gyűlölök mindent, amit itt hagyok. Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok: halj meg, ha meghalok!
Behunyt szemmel ringatóztam, a testem még remegett. A vers már elcsendesült, nem hallottam mást, csak a vizet, éjjeli bogarakat meg közeledő puha lépteket, de nem hittem már nekik. Nem hittem nekik, mert folyton becsaptak. Rémit könnyen be lehetett csapni. De nem, többé nem, nem hagyhattam, Rémi, Rémi, mozgott a szám, formálta a hangokat, suttogtam magam elé, a csónaknak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi, egyrecsak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi.
Azután csend.
Elborzasztott a hang, a szavak, amiket hallottam. Végül, mikor úgy gondoltam, ideje felemelni a fejem, hatalmasra nyitottam a szemem, és összecsukott szájjal néztem ki csónakomból, egyenesen a partra, a tőlem csak néhány lépésnyire álló idegenre, a hozzám beszélő, engem nyugtatni kívánó lányra. Nem szólaltam meg, sokáig némán néztem őt, és nem értettem. Miért félnék attól, hogy bántana?
- Nem félek - feleltem neki később, mikor újra hangomra találtam, és államat kezem mellé támasztottam. Úgy, szinte szerelmesen, ragyogó szemekkel néztem őt, a parton álló lányt, mint egy szirént, aki gyönyörű énekével a halálba húz. Aztán elsötétült a tekintetem, és felemeltem a fejem. - Neked viszont kellene.
Nem tudom, kit láttam a parton, hogy madárka állt ott vagy valaki más, de ugrásra készen vártam, hogy megadja a jelet. A csónakot szorító ujjaim vörösen izzottak, és alig tudtam kivárni, hogy a vad végre megmozduljon, hogy futásnak eredjen, hogy sikítson, hogy...
- Egy... - ejtettem ki, és a számban gyűlő sűrű nyál darabosan fröccsent a tó vizébe. Hangosan szívtam vissza azt, a véres, hideg nyálat, majd kézfejemmel megpróbáltam letörölni arcomat, de csak azt értem el vele, hogy az államra száradó vért elkentem, beszennyezve vele fakó, tiszta bőrömet. Alig bírtam megmaradni, izgatottabb voltam, mint valaha, mint mikor Jared élettelen testét húztam végig a réten, cibáltam le a Rellonba vezető hosszú, keskeny lépcsőfokokon, mint mikor elkaptam azokat a lányokat a kedves házakból, akik ránéztek Ethanre, és akiket ezért büntetésből bezártam a szobámban levő régi, nagy szekrényekbe. Izgatottabb voltam, mint bármikor, és nem bírtam várni. Nem bírtam tovább várni. Fröcsögve, reszkető testtel szólaltam meg ismét. Madárka, hát nem látod, hogy játszani akarok? - Kettő...
Hozzászólásai ebben a témában

Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2019. október 16. 16:34 | Link

Rémi


Csak úgy, mintha véletlenül akadnánk össze sűrű, vad esőben körözve a körúton, mint egy hajó fedélzetén, csak úgy, mellékesen ennyit mondok: "Szeretlek." S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!" Micsoda megaláztatás!
Furcsa dolog? Várni a halált? Talán. Stagnálok, és kezdem érezni, hogy elmém egyre inkább megbomlik ebben a várakozásban. Én vagyok a halott lány. A haldokló lány. A lány, akinek nem kellene már élnie. Sosem vagyok más, csak ennyi, mert ezzel azonosítanak, miközben a folyosón haladok. Vannak pletykák, furcsa pletykák, melyek szerint egy vámpír megharapott. Ez az egyik kedvencem. Szóval megharapott egy vámpír, de nem végzett teljes munkát, ezért hideg és fehér a bőröm, ezért vagyok magántanuló, ezért vagyok néha rosszul. Egy kicsit azt hiszem túl sokszor olvasták az Alkonyatot vagy valami ahhoz hasonló dolgot azok, akik ezt pletykálják. Hogy ez honnan jutott eszembe? A csónakban ülő különös alakról asszociáltam erre, mert ő éppen úgy néz ki, mint egy vámpír. Csilogó szemeit a hold fényében is tisztán látom, ahogy vonásai egy része is kirajzolódik. Nem érzek különbséget a korábbi megállapításom, és a mostani között, ő maga a szépséges Halál.
Elgondolkoztató, hogy vajon, a vámpír volnék valóban, hogy lehetnék-e egyáltalán? Örökké élnék, nem csak újabb és újabb évet pipálnék ki. Egy csoda lennék. Ha nem megölne, hanem átváltoztatna. Át akarok vajon változni? Eddig a halált vártam, most nézzem azt, ahogy a környezetem hal? Nem hiszem, hogy bárki örömmel fogad egy ilyen tényt. Vért szívni, megannyi temetésen részt venni. Ne a holtakat szánd, hanem az élőket. A hátramaradottakat. Nem akarok halált látni, nem akarok örökké létezni. Eljött értem a halál, a csodás, én pedig kész vagyok arra, hogy csónakjába szállva, búcsút intsek. Nem fordulnék hátra, én nem az a fajta lány vagyok.
- Szeretnéd, ha félnék?
Bár zavaromtól máshogy csillan a szemem, talán úgy, mint az övé az előbb, mégis érzem, hogy nem szabad engedelmeskednem. Nem szabad azonnal a kedvére tennem. Hogy miért nem? Mert az élet és a halál semmiben sem különbözik. Mind a kettő játék, és ennek határmezsgyéjén játszani akarok. Nevetni, szaladni, boldognak lenni. Nem szándékosan vagyok boldogtalan, ez fokozatosan alakult ki, a kétségbeesést formálta bánattá az idő, a bánatból fásultság lett, a fásultság állandóvá vált, és mire észbe kaptam, itt voltam, benne a sűrűjében ennek az egésznek. Örülök. Örülök Thomas boldogságának. Örülök Jason boldogságának. Örülök, hogy Denis a szenvedélyének élhet. Örülök mindennek és mindenkinek. Mégis, mikor a tükörbe nézek, nem látok semmit. Nincsenek érzéseim. Nincsenek vágyaim. Elmúlni szép csendesen, mint a harmat, mely éjjel, némán érkezik, megpihen, s mely az első napsugarakkal felszárad, te pedig nem is tudsz létezéséről, hiszen, mire kilépsz az ajtón, már írmagja se maradt annak, hogy kertedben járt.
Nem akarok teher lenni, és mégis annak érzem magam, mindenki figyel rám, mint mikor az anyák már felnőtt gyermekeiket fogják meg a zebránál, mert bennük van az óvás mechanizmusa. A környezetem óv engem, és ha olykor jön egy-egy bátor elmozdító, ők, mint páncél állnak körém, mert az nevelődött beléjük, hogy vigyázni kell rám. Talán már rég halottnak kéne lennem, de a Halál nem talált rá lehetőséget, hiszen valaki mindig az útjában állt. Ezért jött most el hozzám személyesen, hogy magával vihessen. Milyen megtisztelő!
Minden kiejtett számnál teszek felé egy lépést, látom, hogy izgalomtól éhes tekintete, hogyan vetül rám, hogy nyála miképp hull alá, és elmosolyodom, mert ezek szerint tervez velem. Vágyik rám, hát itt vagyok, és nem félek. Léptem kettőt, és nézem őt. Szemem mélyen a szemébe nézek, mintha farkasszemet néznénk. Széles szájú béka vagyok, ahogy izgatott-szerelmesen, csillogó szemekkel nézem, és vastag ajkaim egyre szélesebbre húzódnak.
Egy. Nem félek. Szívem hevesebben kezd el dobogni. Érzem, ahogy lüktetni kezd a testem. Lüktet a mellkasom, szívem talán utolsó vad táncába fog. Lüktet a halántékom, ahogy az adrenalin ostromolja elmém, ahogy a játékra hívás bizserget. Lüktetnek ujjaim, ahogy már készülök, ahogy testem ritmusba jön. És lüktetek egy olyan helyen, ahol korábban még nem éreztem ilyen, lábaim között. Cath szerint, amíg ez a pont nem érez vágyat, a vágy nem is valódi. Azt hiszem, a vágy most először söpör végig mind a 157 és fél centimen.
Kettő. Hálát érzek, és szemeim előtt, mintha csak a csónak körül állnának, megjelennek életem fontos alakjai: Will és Norina, akik befogadtak, Cath, aki végét adta értem, Jason, aki ölelésével gyógyított, Thomas, aki sosem ítélt el, aki szeretett, akkor is, amikor senki sem értett. Denis, aki ha rövid ideig is, de jó bátyám volt, aki óvott és szeretett, a szüleink, akik pontosan olyan odaadással gondoskodtak rólam, mintha örökké élőnek születtem volna. Cole, aki minden szavával a pártomon állt, pedig nem ismert, amikor rossz számra küldött el egy üzenetet. Levi, aki őszintén válaszolt minden kérdésemre. Sorban jelenik meg mindenki, aki életem legfontosabb pillanatait formázta, én pedig hálát érzek. Aztán:
- Három.
Ha mozdul, mozdulok, és ha üldözni kezd, futok. Nincs tétje, mert ma meghalok, hát úgy haljak meg, hogy előtte éljek, igazán éljek. Ha kerget, ha valóban kerget, nevetek, és élvezek mindent. A szellőt, a hűvöset, ahogy egyik cipőmet futás közben elveszítem. Felszabadulok, egyszer, s mindenkorra.  
A nagyvilágon bárhová, csak hozzád közel lehessek, miként az ág az ághoz, hogy hozzád oly közel csevegjek mint hab a habhoz a derűs-sugáros alkonyatban, mikor röpítve szálldos velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül. Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.
Hozzászólásai ebben a témában

Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
...hangtalan múlni el
Írta: 2019. december 9. 17:37
| Link

Annie-nek címezvén
I.


Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
Reszket az arcom. Oly sóvárogva nézem a parton álló, lassan hozzám közeledő lányt, hogy érzem, reszket az arcom. A szám, a kicserepesedett, véres-sebzett ronda szám, az itt-ott nyálfoltos fogaim, de még a nyelvem is didereg. Az adrenalin már-már túlcsordul csenevész testemben, sovány, csontos tagjaim beleborzongnak a látványba. Emlékszem, azt kívántam, bárcsak tudnám, mi a valóság, bárcsak!, hisz még azt sem tudtam eldönteni, kit látok magam előtt. Madárka hívogat vagy alakját képzelem csupán?
Madárka... kismadárkám, tudod? Tudod, hogy hangod akárhogy igyekszem, bárhogy erőlködöm is, úgyis csak haloványan felrémlő torz gondolat marad néhány fájó csont alatt? Hogy itt vagy mindig? Tudod? Mi-miért sú-súgod, ho-hogy ta-talán? Ne-nem, én ezt ne-nem, nem, ne-ne-nem é-é-értem. Igazad van, ta-talán. Rosszul hallak? Hangod küszködik vagy én távolodom túl gyorsan? Zuhanok vagy tényleg nem vagy itt? Mert seholsem vagy, és csak... édes Merlinem!
Erőset nyeltem, ajkaim lefelé görbültek. Szemeimet ahogy csak tudtam, összeszorítottam, hiszen sírni tudtam volna, mert annyira hiányzott. Az érzés megmarta a belsőmet, a sav végigfutott szerveimen, bekebelezte a lelkem, és fogságba ejtette minden gondolatomat. Hiányzott hajának illata és a szeme, amivel úgy nézett engem, mintha szerethető lennék, mintha jelentenék bármit is, mintha nem csak valami utolsó hitvány földönfutó lennék, akinek a világon egyedül annyi jutott, hogy híres, Rémi, Rémi, hogy hírhedt a családneve.
Ccccsss, nem baj, nincs semmi baj, ringatom a gondolatot, s vele együtt szerencsétlen önmagam, hát tudom én. Az sem baj, hogy senki nem tudja, hogy senki nem látja, hogy tudom. Értem, igen. Nem több ez, mint átok, egy lemoshatatlan, undok folt a családom történetében, ccccsss, semmi baj, simogatom az igazságot, hát tudom én. Tudok mindent, csak azt nem, hogy ott a parton, egyre közelebb merészkedve csónakomhoz, Madárka néz-e rám ily szerelmesen, vagy a képzeletem csap be megint?
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
Gyűlöltem, hogy angyalkaként a felhőkön ülve épp ezt, hogy annyi közül épp a magam sorsát választottam; gyűlöltem, hogy nekem nem jutott több, mint az őrület, hogy még álmaimban sem szabadultam, hogy még akkor sem, mikor a meleg paplan ölelt s ringatott, hogy akkor sem lehettem más, én még éjjelente sem léphettem át saját körvonalamat. Gyűlöltem az elmém foglya lenni, gyűlöltem apácska szegény fiaként ébredni, gyűlöltem az egymást örökkön követő, elmélázott, lusta sorban álló napokat, a mindig ugyanolyan órákat, gyűlöltem a világot, a földet és az eget, gyűlöltem az állatokat, gyűlöltem az embereket, és gyűlöltem, hogy úgy igazán... hogy őszintén mégsem tudtam gyűlölni magamat. Hogy Rémi legnagyobb kincse Rémi volt, hogy ha véletlen (vagy máskor direkt) csak olyan esetlenül leültem a tükör elé, és révetegen elnézegettem azokat a szép kis barna szeplőket az arcomon, majd farkasszemet vívtam saját magammal, nevetnem kellett, mert bár egyszerre voltam vesztes is meg győztes is, és bár gyűlölnöm kellett volna, és bár talán úgy is volt, én... Rémi, Rémi, nagyon is szerettem azt, amit láttam. Mert amit láttam, tudtam, hogy félelmet kelt másokban, ...a gondolat közben, ott a sötét ég alatt belenevettem a csónak felázott, dohos szélébe. Fogaim nekikoccantak a keserű kéregnek, de észre sem vettem, csak nevettem hangosan, mintha nem hallanám a szárazföldön engem úgy hívogató szirént, és talán így is volt: nem hallottam, mert vékony, fiatal hangját elnyomta a fejemben lévő lárma, az a beteg, vaskos zsivaj, amitől nem volt szabadulásom. Nevettem, mert olyan vicces volt, hogy mikor belenéztem a tükörbe, lehettem otthon vagy a Rellon pincében, lehettem az egyetemen vagy bárki idegen házában vendégségben, tudtam: igazuk van, és nekem is félnem kellene. Jobb volna, biztonságosabb. Félnem kellene, mert bár a koponyámban zsarnok vadász lakott, a testem nem volt több egy törékeny, a nap minden órájában, az óra minden percében, a perc minden egyes másodpercében üldözött vad. Nevetésem ahelyett, hogy csitult volna lassan, egyre csak fokozódott, egészen addig, míg egyik pillanatról a másikra sírni nem kezdtem. Újra. A forró könny felégette lehunyt szemem, de kitartóan ráztam a fejem, nem, nem, én nem nyitom ki, nem nézek fel, nem ébredek meg, nem érdekel, hogy a parton Madárka vár-e vagy valaki más, most nem, nem, nem...
Vad vagy, Rémi, suttogta a hang, és engem kirázott leheletétől a hideg, miközben homlokomat olyan erősen nyomtam a tó vizén finoman ringatózó csónak oldalába, hogy már fájt. Ajkaim elnyíltak, és a rám váró hanggal együtt éppen egyszerre nyitottam szólásra kiszáradt, cserepes, elsárgult számat. Ugyanúgy formáltam a szavakat, mint a fejemben lakó csuklyás férfi, talán még hangunk is egyezett: - ...Aztán meg olykor vadász.
Elcsendesedtem. Éreztem, hogy tarkóm, a lapockám és a hátam izzadni kezd, és éreztem a homlokomat keresztező fájdalmat is, meg a felsértett bőröm alól kiserkenő vért. Az erő, amivel fejemet a csónak éles szélének nyomtam, megingatott, vállaimba íves görcs telepedett, az izmaim ellenem dolgozva forrtak odabent.
Mindent éreztem, az életet, az estét, de a fejemben, hiába, egyre csak az járt, hogy Rémi, hogy Rémi bizony egy győztes-vesztes fiúcska. És ez annyira fájt, de nem tudom, Madárka, miért, hogy miért volt ez olyan rossz nekem, hogy miért volt ennyire rossz ráeszmélni vagy egyszerűen csak beismerni... Rémi, Rémi, cccccs, nincs baj, óvtam reszkető-zizegő bensőm, összes gondolatom, hogy meg ne szökjenek tőlem, kisdedeim, kik mind-mind enyémek voltak. Annyira rossz volt, nehéz és fárasztó.
Csak engedj mostmár el, Madárka, ha kérhetek ily kegyetlent tőled, a legszentebbtől, és ha válaszod halk igen, hát ne várass tovább!, szabadítsd fel szánnivaló lelkemet. Kimondani sem merem, gondolni sem merek rá, csak kérlek, kérem szépen, ne várass tovább.
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.

Végül, valamikor percekkel vagy talán órákkal később, egy váratlan pillanatban felemeltem a fejem, és kipillantottam a régi, lelakott csónakból. A vér vízszintesen futott végig homlokomon, hogy kicsivel arrébb, jobb szemem fölött egy vékony csíkban induljon el lefelé, szőke szemöldököm irányába. Mosolygó ajkaimon itt-ott száraz vérdarabkák ültek, és csak úgy, mint álmatag, homályos szemeim, várakozóan meredtek a szárazföldi szirénre.
- ...három - ejtettem ki én is a lelkemben a katarzis kapuját megnyitó utolsó számot katonás merevséggel. A rekedten visszhangzó hangok feszesen csattogtak fogaim alatt, és én szabadon eresztve elmémet, felöltöttem az egyenruhát, és abban a pillanatban, hogy sajgó szám megformálta az utolsó hangot, megugrottam. Vadász voltam.
Mögöttem a csónak métereket sodródott beljebb, hogy az addig nyugodt vízfelszín sűrűn fodrozódni kezdjen alatta. Jobb tenyeremet felsértette valami, az evező vagy egy él, nem tudom, akkor még csak érezni sem éreztem.
A talpam döngve ért talajt, és bár a testem elgémberedett, meg is nyögtem miatta egy kicsit, következőnek már én is nevettem, Madárkával együtt, aki kedvemért, vagy mert tán volt olyan jó, és meghallgatta imáim, felvette a vad gyermekded álarcát, és megértette: én nem szeretnék semmi mást, csak játszani. Játszani egy utolsót, mielőtt fejemből kiszökik mindegyik gondolat, és belőlem nem marad más, csak egy kietlen, szótlan, néma táj.
Rémi, Rémi.
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
- Gyorsabban, gyorsabban! - vihogtam bele az éjszakába, miközben felemás cipőimben a sáros, rossz talajon rohantam. Nem akartam túl gyors lenni, még nem akartam elkapni. Még nem tudtam, hogyan fogom csinálni, csak élveztem, hogy ismét együtt vagyunk. Élveztem, hogy úgy vagyunk együtt, ahogy mindig is kellett volna; saját meghittségünkben, saját valónkban. Te és én, kismadaram.
Hiénaként nyerítettem egyet, aztán meg kivehetetlen szavakat kurjantottam, amit lehet, hogy még én sem értettem, csak hát ezt diktálta bordáim alatt zúgolódó szívem minden remegő-dübörgő dobbanása. - Fuss, amíg lehet, fussfussfuss, mert elkaplak, elkaplakelkaplak, és szárnyad szegem, szegemszegem, Madárka... hahahahahaha...
Hahahahaha, nevettem hangosan újra meg újra, fuldokolva, sötéten, karcosan, és közben csak futottam, szúrós ágakon, bokron és bozóton át, fickándoztam, ügettem, én én voltam, Rémi, valami, amire mondhatnám, hogy egy árva, megveszett lélek, de nem volt sem árva, sem megveszett, sem lélek.
Rémi voltam, egyszerűen csak Rémi. Arcába csapódó meztelen ágakkal, sárosan, véresen, boldogan; Rémi. Rémi.
Utoljára módosította:Rémi J. Saint-Venant, 2019. december 9. 17:42
Hozzászólásai ebben a témában

Lorin Annie Brightmore
Bogolyfalvi lakos, Végzett Hallgató, Előkészítős tanár


Csiperke ^^ | Bánkiné <3
offline
RPG hsz: 431
Összes hsz: 856
Írta: 2019. december 12. 19:53 | Link

Élek.
Élek?
Élhetek?
Mondd, élet ez?

Abban teljességgel biztos vagyok, hogy nem vagyok normális. Hiszen, ahogy elhangzik a három, tekintetem tekintetébe fura, vizslatom rezdüléseit a sötétben. Ez az én szuper képességem. Ha olyan sokáig vagy elzárva a világtól, mint én voltam, egyszerre maradsz szörnyen gyermeki, sőt szinte ostoba az emberi érzelmek és interakciók terén, és válsz kiváló megfigyelővé, felismersz olyan rejtett mozzanatokat is, melyeket az arc tulajdonosa sem ismer. Pontosan tudom, hogy melyik az a pillanat, amikor mozdulnom kell, amikor ő elindul, és én nem állhatok ott, hiszen akkor vége, akkor a móka nem móka, csupán csak egy feladott élet. Önző volna, nem igaz? Rengeteg ember munkálkodik azon, hogy éljek, úgy is, hogy meg sem kérdezték, akarok-e élni, és meg sem hallják a fel nem tett kérdésükre a választ: Nem. Mégis, álljak csak némán, és ne küzdjek? Ne akarjam kihívás elé állítani a Halált? Hisz itt vagyok, tizenhét éve folyton táncolunk, és te, még most is incselkedsz velem, ahogy tekintetedben őrület és vágy csillan, mi jogon gondolom hát, hogy nem vágysz még egy táncra? Érezni a szédülést, a mámort és a kínt. Csak te és én, itt és most. Hát megvívok, értetek, kik kéretlen küzdötök értem. Legyen így.
Sikítva nevetek, ahogy szaladni kezdek, elsőre nem gyorsan még, de úgy, mint hogy az iskolaköröket szokás futni. Az első kört lendülettel, hogy imponáljon a tanárnak az elszántság, aztán, mint ahogy mindig lenni szokott, idővel csökken a lelkesedés, homályba vész az akarat. Nálam, valószínűleg megáll a szív, és elragad az örök nyughatatlan mámor. Hallom az elmém, érzem visongó tiltakozását, kérlelését, hogy álljak meg, hogy ne hajszoljam magam, hogy ne akarjam ezt, de akarom. Végre az történik, amire igazán vágyom. Végre azt érzem, hogy élek. Ez az élet. Végre az történik, amire mindig is vágytam, itt van ő, megérinthetem, itt vagyok én, dönthetek. Mondhatok nemet, mondhatok igent, mintha sorsom ma a kezemben lenne.
Ott volna? Valóságos ez? Igaz minden mit teszek? Mondd, hogy nem álom, mert ha csupán csak tévképzet, hát nem kérem. Űzzön távolra tőlem, ha nem vagy valóság, mert én akarlak téged.
Hallom és érzem a szívem, és bár sokan hiszik, hogy ez egy, szó sincs róla. Félre ver, miközben irgalmatlan tempót diktálok, hisz erre kér. És én sem akarom még, hogy ez a játék ily könnyedén véget érjen. Akarom őt, azt, hogy boldog legyen, hogy mi szívének kívánsága, eredményességgel lelkem tápláléka legyen. Hogy ő és én együtt dobbanjunk, mintha két szív forrna egybe. Milyen szörnyű, beteges kívánalom ez, nászra lépni a Halállal, gyönyörű arcával, szemei csillanásával.
Hallom a szívem, ahogy kívánja őt, ahogy másra se vágyik, mint csak boldoggá tenni, akaratának fejet hajtani, és őt szolgálni. Vele élni túl az életen, vele létezek, mióta csak élek. Ő a legmélyebb kötelékem, ki néha felbukkan életemben, de arcát sosem láttam, csak hívó szavát, ahogy csábított. Sosem mentem, ellenkeztem, hiszen még élnem kellett. Éltem, cselekedtem, megköveteltem, mi járt nekem. Mi tart hát most már itt? A választ magam sem tudom. Ez nem önzőség, de tudom jól, hogy teher vagyok. Hogy nem kapocs, hanem akadály vagyok, hogy miattam sokszor lábujjhegyen járnak a szerettem a saját otthonukban.
Érzem a szívem, ahogy fájdalmasan facsarodik össze, mert kínzom őt, mert űzetek, mert hagyom, hogy veszélyes vizekre evezzek. Érzem, hogy mind hevesebben dobog, holott nyugalmi állapotban kéne tartanom, mégsem teszem, mégsem tisztelem az élőket, mert ők élőnek kívánnak engem, miközben én holtomra vágyok, de mikor ezt kimondom, csupán csak süket füleket találok. "Csak fáradt", mondják. "Csak motiválatlan" tippelik, de megérteni nem tudják, hogy miért nem kívánok a Földön tovább létezni. Elvágyódom, hozzá, és most, hogy eljött, úgy érzem, meghallgattatott minden vágyam.
Nevetek, miközben érzem, hogy közeledik, és tudom, hogy még van egy kis erő bennem, hogy a megfelelő irányba fordulva előnyre tegyek szert vele szemben, és közben tudom, hogy sírok, hogy a hideg a nevetésen túl könnyeket ragaszt arcomra, hogy bár nevetek, könnyeim is ugyanúgy felszínre törnek, ám nem zavar, hisz ez az életem. Élvezem és Szenvedek. Sírok és Nevetek. Boldog vagyok és Szomorú. Élnék és Halnék. Állandó kettősséggel küzdve vagyok vad és vadász, ahogy éppen a szerepem megkívánja.
A lépcsőket szinte átrepülöm, ahogy a csónakház erkélyes részére érkezek, és a korlátba kapaszkodva, sípolva kapkodom a levegőt, ajkaimon széles mosollyal, örömtől és bánattól csillogó szemekkel pillantok le rá, figyelem az arcát, hiszen fölé kerekedtem. Vajon megbüntet ezért?
- Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak.
Érzem, hogy túl sok volt, hogy nem szoktattam magam a megerőltetéshez, hanem az első pillanatban erőltettem. Erősen kapaszkodom, a korlátba, tudom, hogy ujjaim vége fehér már, de nem engedhetem el, mert amíg érzem a tenyerembe mélyedő szálkákat, míg a fájdalom az elmémet elemében tartja, tudom, hogy élek, hogy nem ájultam el. Ha ez a vég, ha itt és most be kell fejeznem földi létem, meg akarom élni a búcsút. Érezni akarom ajkait ajkaimon, megérteni a világot, megérteni a miérteket. Még élek, még lélegzem. Ha nem is jól, ha nem is eléggé, de itt vagyok.
- Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Utoljára módosította:Lorin Annie Brightmore, 2019. december 12. 19:53
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa