Minden RT játékra, ami a faluban vagy annak környékén játszódik.

A magyarországi vizitjeim száma az utóbbi időben, nos... nem igazán esnek a "sok" halmazába. Általában egyszer vagy kétszer ha erre jártam és hát, azok sem tartottak sokszor tovább egy-két óránál. Most viszont a honvágytól eltekintve elég sok időt töltöttem a környéken, evidens volt hát, hogy előbb-utóbb egy ilyen jellegű találkát is be kell biggyesztenem. Nagyjából értelmesnek tűnő ruházatot aggattam magamra a koliban, ami fekete ingből és farmerból, illetve egy fehér adidas sportcipőből állt. Mégsem mehettem úgy, mint aki edzésről esett be.
Nos, igen, talán ezeknek a "gyakori" találkáknak volt az eredménye az is, hogy mikor bekopogtam és egy lány nyitott ajtót, egy lépést tettem hátra, megnéztem a házszámot és csak azután kezdtem bámulni, mint borjú az új kapura.
- Basztikuli, Ráhel, te mikor nőttél meg ennyire? - kérdeztem enyhe döbbenettel az arcomon, amit igyekeztem kipislogni, kevés sikerrel. Hála az égnek, a vigyorgás nem volt összeférhetetlen ezzel a ténnyel, hát meg is villantottam. - Szia.
Beléptem az ajtón, majd becsuktam magam után, mikor közölte, hogy amúgy apuka nincs itthon. Azonnal megtorpantam és megköszörültem kissé a torkom is.
- Öhm... nem zavarok? Csak mert visszajövök ám később, ha neked az úgy jobb - mondtam a bejárati ajtóra mutogatva a vállam felett. - És amúgy miattam nem kell flancolni, az életem nagy részét nyolc másik sráccal élem. Örülök, ha van mit enni.

Ezek a találkozások szoktak szembesíteni a ténnyel, hogy rohan az idő és én is öregszem. Még két alkalom és arra toppanok be, hogy esetleg esküvőre készülődik? Manapság már ki tudja. Gyakorlatilag sosem kezdheted elég időben, mondta mindig nagymamám.
- Hát, azt hiszem egy jó nagy részéről lemaradtam - jegyeztem meg szórakozottan, majd kibújtam a kabátomból és felakasztottam a fogasra, persze csak miután érdeklődtem, hogy boldoggá tenné-e a távozásom. Az senkinek nem jó, ha akadékoskodik az ember és csak láb alatt van, mindig sértődés a vége, nekem pedig elfogyott az érzelmi sebtapaszom.
- Oh, és hogy mentek? - kérdeztem kissé oldalra biccentve a fejemet, mint valami dilis galamb, csak hogy még inkább kifejezzem az érdeklődésemet a téma iránt. - Pisilős babát? Mármint azt a kicsi műanyag izét, ami mindenre rácsuriz? Ez... undorító. És elég gáz. Játszani? Velem? Jaj.
Nem sok fogalmam volt a női lélek ezen stációjáról, lévén, hogy Hannahval ekkor még nem sodort össze a szél, de ha kicsit is hasonlít a későbbiekre, ez egy nagyon rossz döntés volt. Közben a szőke kisasszony megiramodott valahova, én pedig bár csak bizonytalanul, de követtem.
- Hm, hát jól hangzik az ajánlat - vigyorodtam el, egészen addig, míg a kérdés be nem következett. Persze, a szennylapokig hála az égnek ez az infó nem jutott el, szóval én is óvatosan bántam vele. - Ööööö, nem. Még nem, ha minden igaz, akkor majd talán a nyáron, a bajnokság lezárulta után. És igen, kell... Felétek? Hantoltak már udvarlót a pázsit szépítése céljából?

Ha nem is emlegettem fel, azért pontosan emlékeztem rá, milyen kicsi lány volt még anno és hogy akkor is pörgött már. De ugye, nem vagyok olyan, mint a következő generáció, akiknek muszáj random rád ömleszteni az összes múltbéli cikis cselekedeted, így inkább ugrottam a témát. Ezzel még ráérek egy ötven évig.
- Majd igyekszem nem ennyi szünetet beiktatni - ígértem kis mosollyal, mert hát bírtam a kis csajt, még ha leginkább csak az apja miatt szoktam jönni, akkor is. Figyelmesen emeltem fel kissé a fejem, mikor az iskolaelsőség, meg minden K került szóba, elismerő biccentéssel adózva a kicsi lány felé. Nekem sosem voltak efféle nagyratörő terveim, pontosan tisztában voltam a képességeimmel. Az elefántok sem mennek magasugrónak, bármennyire tűnik is viccesnek.
- Ez gáz. Már bocsánat, nem akarom apukád bántani, de ez... hahó, tizenöt éves vagy. Adjon egy borítékba pénzt és csókolom, mindenki boldog! - néztem teljesen kiábrándulva a konyhaszekrényre, mintha erről is ő tehetne. Az ilyesféle viselkedést a szervezetem nehezen tudta feldolgozni.
A kérdésre bólogattam lelkesen, hiszen én sem szerettem egyedül enni, még értékeltem is a gesztust a részéről.
- Öööö... barátok vagyunk, azt mondanám... Könnyebb így, úgysem igazán terveztem kapcsolatot senkivel - tördeltem kicsit az ujjaimat, miközben gondolkoztam, mivel is válthatnám ki a kifejezést, de nem jutott eszembe semmi, ami jobban leírná a kapcsolatunk. Ennyi volt. Rajta viszont látszott, hogy nem érinti jól az udvarló téma, szóval egy "értem" félét kiböktem, de nem kérdeztem tovább.
- Egyetemre járok. Igen? Terelő? És milyen? Tetszik? - árasztottam el a lányt a kérdéseimmel nagy bociszemeket meresztve rá. Ez a téma nagyon adta magát, szerettem róla beszélni és így, hogy ő is játszott már, nyugodt lelkiismerettel faggattam.  - Oda se neki, apám engem is tiltana, ha tehetné.

Ráhel

Vannak a olyan pillanatok, mikor az ember tudja, hogy valami nem oké. Az egyik ilyen, mikor egy nő azért akár találkozni veled, mert "beszélnetek kell". Mindezek ellenére én igyekeztem felemelt fejjel, teljesen nyugodt lelkiismerettel megjelenni a megbeszélt találkán, mert hát... nem tettem semmit, miért kéne aggódnom? A kezemet zsebre vágva tettem meg az utolsó pár lépést. Tekintve, hogy nem láttam sehol a szőkét, végül elhelyezkedtem az egyik padon. Legalább nyugi van.

Ráhel

A baj sosem jár egyedül, mondják. A lány a kiskedvencével az oldalán érkezett és már első ránézésre nyilvánvaló volt, miért is lettem ma ide hívva. Akár fel is kelhettem volna, hogy mielőtt belekezd, az utamra induljak. Elégszer hallottam már ezt és zongoráztam végig, hogy tudjam mit várhatok. Aprót biccentettem csupán köszönésképp, nem keltem fel.
- Értem - talán az első mondat után le is zárhatta volna a beszélgetést. Az én gondolatmenetem amúgy is befagyott itt. Görcsösen szükségem volt rá, hogy másfelé nézzek, nem tudtam volna a szemébe nézni és azt mondani, hogy jól van Ráhel, ez így rendben van. Az a bizonyos mondat viszont átszabott egy bizonyos gátat a gondolataim közt és kitört belőlem a nevetés.
- Szeretnél. Persze. Velem. Ugyan már! Szedd össze magad és legalább legyen bátorságod kimondani azt, ami egyértelmű! - Talán most volt az első alkalom hogy ránéztem a mondandója kezdete óta, de már egész máshogy, mint pár nappal ezelőtt. Nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem abban a pillanatban. Megbántottságot, csalódottságot, kiábrándulást, talán mindet egyszerre. - Kellett egy balek, aki megvigasztal, én pedig kéznél voltam. Szarul jött ki a lépés, ez minden, ami köztünk volt.  
Felkeltem a padról és mély levegőt vettem, mielőtt tettem volna pár lépést az ellenkező irányba tőle és elővettem a cigit a zsebemből, hogy a héten másodszor is rágyújtsak.
- egyéb közérdekű közlemény?

Ráhel

A szavaira csak elmosolyodtam halványan és örültem, hogy nem tettem egy lépést közelebb, mert vélhetőleg most történt volna meg a a bizonyos első pofon, amit egy nő kap tőlem. Ehelyett újabbat szívtam a cigiből és lassan kifújtam.
- Azt hiszed olyan kib.szott okos vagy? Meg hogy ismersz? Ideje felébredned, mert rohadtul álomvilágban élsz, gyerekem. Lehet, hogy én nem mondom el neki, mit érzek, de nem vagyok egy szánalmas kis valaki, aki kepeszt azután is, hogy sokadszorra kapott kosarat - közöltem, majd azzal a lendülettel az utamra is indultam. Épp eleget láttam.

Macskabagoly 17

Nem hiszem el. Egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy feldolgozzam az elmúlt hetekben történteket. Először összevesztem Hannahval... aztán kiköltöztem a romos lakásból és ott hagytam a cuccaim nagy részét, egy időre Harunál lébecolva. A dolgok azonban nem akartak javulni, sőt. Először csak a hangulatom felett vesztettem el a kontorollt, ennek köszönhetően pedig most a fehér szikszalag a csuklómon teljesen új értelmet nyert. Aztán kicsúszott az irányításom alól a mágiám is és gyakorlatilag teljesen önálló életre kelt. Az edzéseken a teljesítményem romlott, aztán egy ájulást követően sikerült kiharcolnom egy teljes napos kivizsgálást. A pszichológusunk úgy döntött, hogy bizony alkalmatlan vagyok a játékra, sőt, a terhelésre teljes mértékben, így bizonytalan időre "felmentenek". Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hogy hogyan, vagy hogyan sem, de Will háza előtt kötöttem ki, szükségem volt a támogatásra.
A kezem zsebre vágva, lesunyt fejjel léptem be a kertkapun, aprót biccentve Gizmonak, mikor közelebb értem.

Macskabagoly 17

Talán nem mindig juttattam a tudatára, de Will az egyik legjobb barátom lett az idők során és ez most ebben a pillanatban tűnt ki leginkább. Ha nem bíznék benne eléggé, úgy nem lennék itt. Őszintén nem igazán mutatkoztam társaságban, főleg nem ismerősi körben, nem hiányzott, hogy túl sok reflektorfény irányuljon rám.
- Köszönöm, Will - meredtem pár pillanatig a remegő kezemben pihenő bögrére, majd vérszegény mosollyal az előző tulajra, a lehető leghamarabb az ajtón belülre kerülve. Talán paranoiásnak hathatok, de tényleg az ember sosem tudhatja, mikor jelenik meg valaki, aki aztán károg a kinézetéről.
- Hogy vagy? - erőtlen próbálkozás ugyan, hogy kissé eltereljem a figyelmemet, mégsem kattoghattam folyamatosan ugyanazon. Éreztem, ahogy kissé megremeg az egyik ablak, ami mellett elhaladtam, így mély levegőt véve tettem egy lépést oldalra. Ismét nyugalom állt be, én pedig kis szusszanással kortyoltam a bögrébe.

Macskabagoly 17

Talán figyelmességből, de nem mondta, hogy minden pompás. Helyette elmesélte, hogy valaki meghalt és hogy ez ráébresztette, hogy bakancslistát kell írnia. Apró biccentéssel jeleztem, hogy igen, értem, az ilyesmi sajnos megesik. Személy szerint jóval könnyebben kezeltem a halál kérdését, mint a legtöbb ismerősöm. Nem féltem tőle. Sőt. A pillantásom öntudatlanul siklott a csuklómon terülő fehér köteg szikszalagra. Ha tudná...
- Szívesen. Csak szólj, tudod, hogy bármire vevő vagyok - mosolyodtam el halványan. Nem mondtam volna nemet szinte semmire, hiszen Willről volt szó.
Az invitálásra elhelyezkedtem a kanapén és a cipőm lerúgva magam alá húztam a lábaimat, pár pillanatig csak a tűzbe bámulva.
- Ne haragudj, hogy csak úgy betoppantam. Nem maradhattam egyedül, a doki nem egyezett bele - kortyoltam a bögrébe kényelmetlen érzéssel a nyelvem hegyén. Egyszerűen kínosnak éreztem, hogy nem szóltam előre.

Macskabagoly, 17. a sorban

Halvány mosollyal konstatáltam, hogy igen, egy olyan oldalam is van, vagy legalábbis volt, jelen pillanatban valahol mélyen eltemetve a lelkem egyik félreeső, kis zugában. Ő nem igazán változott semmit az utóbbi időben, én sem, csak valahogy elszíntelenedtem az idő előrehaladtával. Ebbe a fehérségbe juttatott egy kis boldogságot, hogy azért még van, akire számíthatok, bár nem akartam ezzel visszaélni.
- Nem tudom, Gizmo... de ma este, ha nem gond, lehet, hogy maradnék - köszörültem meg a torkomat, mielőtt ismét a bögrébe kortyoltam volna. Ő sem arról volt híres, hogy a dolgain túl sokáig kattogna, ez is közös pont volt kettőnkben. A mostani esetet nem véve, természetesen, de ez más volt, nem egy átlag döntés.
- Iiiigen, az egyesületé, tudod... - vontam lazán egyet a vállamon, mintha ez teljesen rendben lenne. Valójában rendben is volt, hiszen nem történt semmi egetrengető. Nem most voltam nála először. - Nem voltam jól edzésen, aztán kivizsgáltak és lepasszoltak az öregnek. Ilyen ez.

Macskabagoly, a 17-es számú jószág

- Mindenképpen átgondolom a dolgot, jelenleg a világ másik felén lakom. Mármint szó szerint. Okinawán - a hangom könnyed volt, mintha semmit nem jelentene, hogy ja, amúgy csak szedtem a cuccomat és elrámoltam a menyasszonyomhoz, akibe amúgy nem is vagyok szerelmes és összeköltöztünk. Ugye az ilyesmi nálam mindennapi dolog, épp, mint a vizsgálatok.
Valószínűleg kezdi összerakni a képet fejben, hogy miért is vagyok most itt, de nem zavartatom magam. Ameddig nem kell végletekbe menő beszámolót tartanom róla, egyben vagyok. Reszketegen kifújtam a levegőt, a tűz pedig úgy, ahogy volt, egy apró fellobanást követően kialudt a fa alatt.
- Bocs. És nem kell kamuznod, pontosan tudom, mekkora szarban vagyok. Újabban nem funkcionálok megfelelően, de a garancia meg már lejárt, szóval... elájultam edzésen... legalábbis azt mondják - köröztem a mutatóujjammal a bögrén kissé, miközben vázoltam, hogy miért is történt az egész.
A doktori címes megjegyzésén kénytelen voltam kissé elmosolyodni, imádtam, mikor kötözködött valamiben és ez most olyan üdítő változatosságként is hatott rám.
- Fogalmam sincs, manapság már bárki kaphat doktori címet... Hová jutunk...! - imitáltam hetven éves öreget.

Macskabagoly, 17-es mellényben

Valóigaz, errefelé húztak a dolgaim, de a lelkem az ellenkező irányba. Szeretett volna minél messzebbre kerülni Magyarországtól, az egyetemtől, sőt, most már Németországtól és Helmutéktól is. Pár napja jártam nála és elköszöntem tőle, azt hiszem, hogy fogadhatta volna rosszabbul is a dolgot.
- Oh, már alig várom... Nem, igazából teljesen jogos volt a dolog, volt konzultáció, hogy a saját belátásom szerint el tudnám-e látni a pozíciómat továbbra is a dolgok jelen állásában. Megkérdeztem, hogy mikor leestem a seprűről, úgy néztem-e ki, mint aki a helyzet magaslatán áll - idéztem fel a nem éppen derűs hangvételű beszélgetést a nagy kerek asztal fölött. Olyan volt, mint a családi kupaktanács, miután a gyerek bevallja, hogy ja, amúgy nem teljesen hetero. Soha többet nem akarok ilyenen részt venni.
- Remélem, hogy rögtön egy rivallót - jegyeztem meg végül és a tűz hűlt helye felé böktem a fejemmel. - Ha akarsz még fűteni, javaslom gyújtsd meg újra. Megtenném, ha már elszúrtam, de mikor legutóbb egy reparoval próbálkoztam, elázott az asztalom...

WIll

Azt hiszem, lassan illene lerendezni, hogy most akkor kivel is vagyok. Mert ugye az embernek nem lehet párhuzamosan egy barátnője és egy menyasszonya, akit nem szeret jobban, mint egy barátot. Micsoda elutasító világban élünk... A lényeg az, hogy még Hannahval is kellett volna beszélnem, hogy akkor ez most egészen pontosan mi is... de éppen valami fotózáson volt, így ez váratott magára. A hidrogénszőke tincsekbe túrtam még utólag, mielőtt a találkahelyre indultam volna, hogy összefussak Willel.
Aki már helyben is volt, így egy kissé zavart, de annál lelkesebb integetéssel hívtam fel magamra a figyelmét.

Will

Ő is lelkesen integetett, kiegyezhetünk benne, hogy olyan volt a hangulat, mint egy gyerekeknek szánt tv-showban. Az asztalra mutatott, én pedig helyeslően feltartottam a hüvelykujjam, hogy megfelel, sőt pompás.
- Igazából jópofa, nem volt rossz ötlet.
Nem tudom, hogy tényleg így gondolta, vagy csak itt volt hely, de összességében tényleg nagyon tetszett a hely. Elgondolkozva meredtem a velem szemben ülő, neander-völgyire hajazó barátomra, majd elgondolkozva billegtettem a buksim jobbra-balra.
- Hát szó-szó, nem tudom hogy álljak hozzád. De ha így érzed jól magad, akkor én támogatlak - nevettem fel kissé a dolgon. Pont én ne támogatnám? A valld meg bűneidre összehúztam magam, mint a kutya, aki a szőnyegre piszkított, majd a kezem kezdtem tördelni.
- Nem hiszem, hogy az elég idő lesz rá.

Will

- Jaj, fhejezd be, még a végén elpirulok! - takargattam az arcomat nagy lelkesen, szépen pillogva rá az ujjaim felett, de nem tudtam komolyan venni a dolgot a részéről.
Ahogy elmesélte a nénis esetet, kitört belőlem a nevetés, mert sajnos ez jellemző volt rá és még egy kicsit sem lepett meg. Ilyen volt az ő szerencséje.
- Ma én is fizetem neked az ebéded, biztos, ami biztos, így tudom, hogy nem ittad el! - közöltem a szemem forgatva, de ismert már, tudhatta, hogy csak piszkálom. Semmi bajom nem volt a csapzott külsejével sem.
A kérdésre viszont beállt egy pár pillanatra a csend, én pedig elfojtottam egy mosolyt, a torkom megköszörülve.
- Hát... eléggé...