Egyelőre Emcy

Hát, eljött végre ez a nap is az évben, a Halloween napja. Őszintén szólva én nem tartom igazi ünnepnek, mert mégis mi a frászt ünnepelnek azzal, hogy egy csomó srác beöltözve szaladgál házról-házra és azt mondják, hogy csokit vagy csalunk. Na mindegy, ezt az én agyam nem tudja felérni sajnos, vagy lehet inkább szerencsére.
A szobáinkban magunkra cuccoltuk a jelmezeinket Emyvel, majd együtt szépen komótosan elindultunk lefelé a rétre, mert állítólag ott lesz valami érdemleges történés. Hát majd kiderül hogy érdemes volt e ezt a méhecske cuccot felvennem. Egyelőre kicsit viszolygok a dologtól, nem igazán szoktam magamat ennyire mutogatni, viszont van kis fullánkom, ami tökre szimpi, az nagyon bejön.
Menet közben beszélgetünk mindenféléről, főként én bombázom kérdésekkel a társnőmet, mivel ő már mestertanonc és végigmászta úgymond az osztályokat itt az iskolában, szóval van nem kevés kérdésem.
-De hogy a fenébe bírtad ki? Nem is mentél haza soha? Nem tudom, most már nekem is ildomos lenne kezdenem valamit magammal 19 évesen. Ciki hogy még mindig csak másodikos vagyok.
Megvakarom a tarkómat és kicsit felnevetek. Tényleg nagyon gáz a dolog, de megfogadtam magamnak hogy jövőre tényleg becsületesen levizsgázok.
Időközben elértük a célállomást, vagyis kiértünk a rétre. Vannak egy páran, de szerencsére fele akkora a tolongás, mint amire számítottam. Az Eridonban nagyobb partikat tartottunk anno...
-Merre tovább Emy? Sátor, vagy inkább szeretnél velem elveszni az erdőben?
Kérdezem egy méhecskéhez nem méltó ördögi vigyor kíséretében. Jó, persze, nem akarom kinyírni magunkat, de ezzel szerintem ő is tisztában van.

Emy

Egy picit fázok, ezt egy hangos tüsszentéssel meg is erősítem. De a hang mintha nem is egy lányból szakadt volna ki, hanem inkább egy trollból. Hiába, apuféle.
-Bocsi. Van egy zsebkendőd?
Kérdezem alig érthetően Emytől, mert a kezem közben a szám és az orrom előtt van. Inkább megkímélem a környezetemet, nagyon rendes vagyok a mai napon.
-Értem. Hát, én örülök, hogy visszatértél közénk Em, nélküled üresebb lenne az iskola. Meg a kviddicscsapat is.
Mondom miközben jó hangosan nevetek. Tényleg hiányérzetem lenne, ha ez a dilis csaj nem lenne itt közöttünk. Van pár szép és kevésbé szép emlékünk együtt, talán ő az egyetlen ember, aki a régi ismerősi körömből még itt maradt. Emiatt pedig különösképpen ragaszkodok hozzá.
-Pedokiva az öreganyád Emy. Tudom, hogy nehezen vagyok képes már vegyülni, de azért nem ennyire.
Küldök egy szemforgatást is mellé, de aztán elvigyorodok, természetesen nem vettem komolyan amit mondott. Nem is igazán lehet mindig komolyan venni ezt a lányt, maximum akkor, hogyha egy véres baltával áll a kezében és közli veled, hogy megölt valakit. Na akkor lehet. Meg különben is, ez a Piroska szerkó... egy nagyra nőtt gyerek benne.
-Akkor gyere szépen, megyünk erdőt járni.
Belekarolok és elhúzom az erdő felé. Közben a háttérben valamelyik gyógyegér kopogószellem csinálja a hisztit, mindenki szalad kifelé a sátorból.
~Úgy nézem jól döntöttünk. Csak nehogy erre jöjjön. ~ A második mondatot már félve gondolom ki, mert ilyenkor szokott a gondolat életre kelni, nekem meg Hektor óta nem volt dolgom szellemekkel, amit annyira nem is bánok, hogy őszintén megmondjam.
Mikor elérünk a "sötétség széléhez", két manóval találkozunk. AZ egyik valami bohócféle lehet, a másik pedig úgy nézem valami inas. Kérdőn tekintek Dorie-ra.
-És most merre menjünk?

Halloween
mókás kék Robi.

Miután sikeresen rászabadítottam néhány denevért az Eridonra és megszeretgettem Ginnie kis tragopánját, úgy döntöttem, hogy ideje kirándulni menni, elvégre még fiatal az idő és nem akarok egész éjjel a kh-ban kuksolni. Bár elég mókás lett ott a helyzet, mégis inkább arra voksolok, hogy lenézek a rétre, állítólag ott is lesz/van valami érdekes dolog. Vagy több is.
Amúgy egyszerűen, pizsamában indulok meg lefelé a toronyból, nem hinném, hogy ma éjjel én lennék a legfeltűnőbb egyén az öltözékemmel. A pálca biztos, ami biztos alapon lapul a zsebemben, sosem lehet tudni, hogy ki akar majd megtámadni a folyosón... Szerencsére azonban zökkenőmentesen jutok el a rétig, ahol egy hatalmas kapu áll. Mi van, itt teljes átalakítás volt? Szerintem ma túlságosan sokáig aludtam... A nagy vason áthaladva valami wc papírba tekert fószer a kezembe tol egy töklámpást, én meg csak pillogok rá bambán, hogy ezzel most mégis mi az atyaúristent kezdjek. Végül csak megrántom a vállamat és elkezdek befelé haladni a temetővé avanzsált réten. Nem kell túl sokáig bóklásznom, hogy ismerősbe botoljak. Egy furcsán kellemes, idióta hang üti meg a fülemet, ami párbajozni szólítja a vállalkozó szelleműeket. Na, erre benevezek, lássuk tényleg olyan jó-e mint mondja, vagy csak a szája nagy. Egy könnyed mozdulattal előkapom a pálcámat a zsebemből és egy Mobilicorpust elrebegve leszállítom Robikát a magas sírkőről. Igyekszem nem nagyon földhöz verni a srácot miközben leteszem, bár eddig még senki nem panaszkodott (egyre gyakrabban reptetek meg embereket...). Közelebb sétálok hozzá - nagyon remélem hogy menet közben nem átkozza szanaszét a fejemet meglepetésében - majd széles vigyorral megállok előtte.
- Tudod mit Robi? Leszek én a párbaj ellenfeled. Jövőre a pályán már egyébként is ellenfélként lépünk majd fel... - semmi ingerültség nincs a hangomban, csupán egy baráti megmérettetésre szeretném kihívni. Remélem hogy ő nem szeretné megváltoztatni az arcberendezésemet. Nekem tetszik így...

Halloween
nemes penészes kéksajt és tanárnő

Nem olyan kellemes érzés, mikor egy ember kb 70 centiről lekiabálja a hajadat, de az meg végképp rossz, mikor ezt felerősített hanggal teszi. Hallottam már ennél rosszabbat is, szóval csittben tűröm, míg Robi leveszi a hangerőt. Tudom, hogy nem mérges rám - túlzás, úgy érzem -, mert ellenkező esetben már rég az egyik sírkő tövében feküdnék, kiütve, szétszaggatott ruhákkal. Vagyis valahogy így tudnám vizuálni azt, mikor ideges.
A hirtelen kis akcióm közben nem is volt időm-alkalmam végignézni Robin, így ezt most megtettem. A külső szemlélődő azt hihetné, hogy másodpercek és milliméterek választanak el attól, hogy kiessenek a szemeim és kocsányon csüngjenek. Nyugodjunk meg, ez nem fog bekövetkezni, ahhoz azért nagyobb dolgot kellett volna tennie ennél. Bár ez is eléggé durva, főleg tőle. Ez az öltözék... Röhejesen néz ki rajta, mindjárt elvágom magam a földön és röhögőgörcsben török ki.
A felügyeletünket nem kell túl sokáig keresgélnünk, ugyanis rövidesen felbukkan az újdonsült Gemmológia tanárnő és önként ajánlkozik fel arra a nemes feladatra, hogy gondoskodjon a párbajunk zökkenőmentességéről. Ennek igazán örülök, legalább nem kell végignyalni az összes jelenlévő tanár talpát, hogy ugyan felügyeljen már ránk. Rubya tanárnő varázsol nekünk ügyesen egy kis ilyen, nem is tudom minek tudnám nevezni... Valami asztal félét. Gyorsan felpattanok a körrel jelölt végére, miközben sikeresen kiszakítom a pizsmámat a combomnál. Lemondóan felsóhajtok és inkább nem akarok a dologgal foglalkozni. Megvárom míg az ellenfelem is felugrik a kis asztalszerűségre, majd pozícióba állok.
- Már csak azért is le foglak győzni, amiért képes voltál ilyen idiótán felöltözni... - vigyorgok még egyet, majd megvárom, hogy a tanárnő jelt adjon a kezdésre. Mikor ez megtörténik, elegánsan köszönök, ahogy azt egy párbajban illik, majd úgy gondolom, hogy mivel én vagyok a nő, én is kezdem a kört, szóval már szórom is Robira az első varázslatot, ami az eszembe jut.
- Planta Lubricus! - mondom ki a nem túl kedves bűbájt, ami - ha minden jól megy - a kis kékséget a földre dobja és kénytelen-kelletlen fetrengésbe fog kezdeni, még mielőtt ő maga valamilyen varázslatot kimondott volna. Bár nem hiszek abban, hogy ennyire lassú lenne, szóval ahogy kilőttem a drága kis átkomat, azonnal követi egy pajzsbűbáj.
- Protego!
Remélem hogy nem sikerül már az első körben kiütnie, azért az eléggé csúnya lenne.

Halloween
Robika-gyakás - a végső összecsapás

Érdekes dolog ez a párbajozás. Legalábbis számomra mindenképp az. Személy szerint nem mindig látom teljesen értelmét, hogy mi a jó abban, ha két ember egymásnak megy és minden emlékezetüket és erejüket latba vetve püfölik egymást, míg az egyik ki nem dől vagy fel nem adja. A barátok közötti párbaj nálam már más kategóriába tartozik, ott fel lehet mérni hogy az ismerősi körből kinek milyen a "harcmodora" és az agressziószintje ilyen helyzetekben, milyenek a technikái. Szóval felettébb hasznos tud lenni, hogy jobban megismerjük a többieket, még ha nem is teljesen a hétköznapi oldalukról. Talán efféle szociológiai hajlamok vezettek rá arra, hogy párbajra hívjam Robit. Nem láttam még ilyen élethelyzetben, őszintén szólva kíváncsi voltam rá, hogy tényleg olyan agresszív győzni akaró, mint ahogy mondják róla.
Sorban haladtak a párbajunk körei, váltakozó sikerekkel és találatokkal, de csak az lett a vége, hogy Rubya prof. szétlövést hirdetett köztünk, mert döntetlenre álltunk. Én jobban szerettem ezt a dolgot hirtelen halálnak nevezni, hiszen az győz, aki gyorsabban tud reagálni. Ez lesz a dolog legszebb része, érzem.
Figyelve a Tanárnő instrukcióira, hevesen bólogattam, hogy megértettem a dolgokat és visszaálltam harci helyzetbe. Két bűbáj is eszembe jutott hirtelen, amivel kiüthetem Robikát, de záros határidőn belül ki kellett ötölnöm, hogy melyiket vetem be.
Egy utolsó nagy levegőt veszek még, mielőtt a Gemmológia tanárnő számolni kezdene és egy pillanatra a szememet is lehunyom. Aztán ahogy meghallom az egyet, azonnal felpattannak a szemhéjaim, és felemelem a pálcámat. Már tudom mivel fogok harcba szállni. A következő másfél számig eszementül hosszú idő telik el nekem, pedig a prof nem számol lassan. Aztán ahogy az utolsó szótag elhagyja a száját, azonnal mondom is a saját átkomat.
- Stupor! - kiáltom végül és már az sem érdekel, hogy Robi egyáltalán lő-e felém valami varázslatot és az eltalál-e. Legalább kimondtam a saját átkomat és nekem most ez a legfontosabb.