Sütött tortát. Egy csálén feldíszített, kicsit lapos de legalább teljes szeretetével készült tortát. Meg akarta lepni vele azokat, akikhez igazán közel áll, ha már így tizenhét lett. Belegondolnia is szörnyű volt, hogy milyen gyorsan elrepültek az évek, hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy tizenegy évesen ott áll előző iskolája kapujában izgatottan várva a beosztási ceremóniára. Megpróbált visszaemlékezni, hogy milyen is volt akkor, és rá kellett jönnie, hogy rengeteget változott, még ha ő maga ezt nem is érzékelte.
Hogy miért üzent Zsombornak? Jó kifogás volt, hogy nem akart egyedül lenni délután. Ha őszinte lett volna magával, beláthatta volna, hogy igazából csak hiányzik neki a fiú. Mert igazából ez volt a helyzet, de egyszerűbb volt ráfognia valamire. Nem mondta meg neki, hogy miért szeretné látni, csak egy üzenetet küldött, hogy hol és mikor találkozzanak. Úgy gondolta, elég lesz majd ott és akkor tudatnia a másikkal, hogy egyébként aznap ünnepli a szülinapját. Sosem volt szokás náluk nagy felhajtást csinálni ebből, az anyukája mindig sütött valami finom tortát összegyűlt egy kicsit a család, beszélgettek, nevetgéltek majd mint akik letudták a kötelező köröket mentek a dolgukra.
Reggel szürke felhők gyülekeztek az égen, aggódott is, hogy nem lesz az egészből semmi, mert elmossa őket az eső, de a tanítás végére már ragyogóan sütött a Nap és napközben sem esett egy csepp eső sem. Az utolsó órája után megetette az épp a szobájukban tartózkodó szobatársait, ellentmondást nem tűrve tett le mindenki elé egy-egy szeletet a sütiből. Ő inkább nem evett, bár a visszajelzések alapján finomabbra sikerült, mint amilyennek kinézett. Gondban volt, hogy hogy a fenébe fogja levinni az udvarra úgy, hogy ne támadják le rögtön a bogarak, de úgy tűnt, az Eridon kiskonyhájában minden van, amire az embernek épp szüksége van, így talált egy tökéletes méretű tortaszállító dobozt is. Kész főnyeremény volt az a nap. Aztán már nem maradt más hátra, mint hogy magára vegyen valami rendes ruhát, megfésülje a haját, ami épp szénabogjának képzelte magát és a kis kockás plédjével levonuljon a megbeszélt helyre.
Csak annyival érkezett korábban, hogy volt ideje mindent szépen elrendezni és leülni. Sokan voltak odakint, a szép idő úgy vonzotta a diákokat, mint fény a bogarakat, mégis könnyedén felismerte a hosszú ruganyos lépteket a tömegben. Felkászálódott a pokrócról minden nemlétező porszemet lesöprögetett a ruhájáról.
- A Mulánból idézel és virágot hozol… Lehet ez a mai nap még jobb? – nevette el magát halkan. Egészen elpirult, ahogy elvette a fiútól a felé nyújtott virágot. Régen kapott néhányszor virágot, főként bemutató előadások után, de akkor még nem igazán tudta értékelni az ilyesfajta gesztusokat.
- Igazából – kezdte kissé tétován, miközben visszaült eddigi helyére. – Ma van a szülinapom és nem volt kedvem egyedül lenni. – Azt már nem tette hozzá, hogy biztosan akadna valaki, aki hajlandó elszórakoztatni és még élvezné is a társaságát.

Nehéz lett volna nem észrevennie, hogy néz rá a fiú. Hasában feléledtek a pillangók, a bizsergés lassan megtámadta a karját és a lábait is. Szüksége volt két mély levegőre, hogy ne adja át magát a kellemes izgalomnak és továbbra is racionálisan jelen tudjon lenni a beszélgetésben.
- Hát ööö az az igazság hogy szóval vagyis na, nem igazán ér rá – hebegte elvörösödő fülekkel. A pír elöntötte az egész arcát és dekoltázsát egyértelműen alátámasztva a tényt, hogy ez bizony erős füllentés volt, ami nem egészen úgy sült el, ahogy akarta. Elképzelése szerint ezt határozottan rávágta volna a kérdésre, csak a gyakorlatban nem igazán úgy valósult meg, mint a fejében lejátszott jelenteben. Persze nem volt a terv része, hogy Zsombor kérdezősködni fog, arra számított, hogy ezt így elfogadja tényként. Azt mégsem mondhatta, hogy csak látni akarta, bár ezek után biztos volt benne, hogy már Zsombor is tudja, mi áll a meghívás hátterében.
- Köszönöm! – Úgy érezte, ez a nap aztán tényleg csodálatosabb, mint amilyenre számított. A legtöbb dolog a tervei szerint, sőt még annál is jobban alakult. A Nap sütött, az ég szebb kék volt mint valaha és még egy puszit is bezsebelhetett, amire abszolút nem számított. Ha eddig nem volt elég piros, hát most már büszkén kiállhatott volna az Eridon zászlaja helyett.
- Én sütöttem – húzta ki magát büszkén a süteményre pillantva. – Megkóstolod? – Úgy csillogtak a szemei, mint kisgyereknek a cukorkaboltban. Ennyire még sosem lelkesedett saját főztje vagy süteménye iránt, bár az is igaz, hogy sosem sikerült még ennyire ehetőt alkotnia  a konyhában. De azért nem akarta volna erőszakkal rávenni a fiút, hogy egyen feltétlenül, simán elfogadta volna indokként minden sértődés nélkül, ha visszautasítja az ajánlatot.
- Figyelj, ha már úgyis itt vagy beszélnünk kéne - kezdte el felvezetni a másik témát, amiért iderendelte a másikat. Mert nem csak azért akart találkozni vele, mert régen látták egymást, hanem mert lassan megfulladt a saját kavargó érzelmeitől és szerette volna mindezt egyszer és mindenkorra letisztázni. Felkészült mindkét végkimenetelre, biztosította a papírzsepi és csoki készletét, ha esetleg olyan dolgokkal szembesült volna, ami nem fért bele az álomvilágába.

Jobb szeretett volna normális színben tündökölni, ilyenkor túl sebezhetőenk érezte magát, bár oka nem igazán volt rá. Egyszerűen a zavart automatikusan ezzel kötötte össze, így nem származott abból semmi jó, ha ennyire sikerült elvörösödnie.
Csak a varázsmondatra várt, már meg is ragadta a kést és egy szép nagy szeletet pakolt az egyik tányérra. Olyan igazi fiús méretűt, ha már ilyen jót sütött, akkor úgy gondolta, meg kell adnia a lehetőséget, hogy a másik kiélvezhesse, már pedig az egy papírvékony szeletkével biztosan nem valósulhatott volna meg.
- Na és ki sütött volna nekem tortát? Te? - vágott vissza vigyorogva. Másra nem számíthatott ez ügyben, szóval muszáj volt egymaga megoldani, ha azt akarta, hogy rendes szülinaphoz méltó legyen a napja. Még ha ez azzal is járt, hogy az előző délután és este nagy részét a konyhában töltötte tetőtől talpig lisztesen és tojásosan. Akkor és ott átkozott mindent és mindenkit akit ért, de ahogy Zsombor felé nyújtotta a tányért már úgy érezte, hogy tökéletesen megérte ennyi energiát fektetni ebbe az egészbe.
- Jól van már, jól van már - forgatta meg barnáit. Persze, nem a megfelelő megfogalmazást választotta, de valahogy jobban aggasztotta az, amiről beszélgetni készültek, minthogy ezen agyaljon. Bebeszélte magának, hogy bármi is történjék az neki nem lesz rossz, de az agya legmélyén ott motoszkált az elutasítástól való rettegés. Ha nem lett volna ennyire zavaros a köztük lévő kapcsolat akkor nem is hozta volna fel, de már nagyon ki akarta magából adni.
- Szóval meg kéne beszélnünk hogy ez - mutogatott a kettejük közt lévő üres helyre - szóval ez így kettőnk között mi. Túl sok ideje kerülgetjük már egymást. - Igyekezett elkapni a másik tekintetét és ha sikerrel járt nem is eresztette. Úgy bámulta a fiú szemeit, mintha ilyen egyszerűen megoldhatnák a problémákat.

Lehet hogy túlzásba esett, de a nagymamájától tanulta ezt a fajta megkülönböztetést. Ő volt az, aki képtelen volt nyolc egyforma szeletre vágnia tortát, mert mindenkinek személyre szabott méretet választott attól függően, hogy kit mennyire szeretett. Sári mindig nagyobb részt kapott, mint nővére, mondván ő úgyis olyan kis vékonyka, szüksége lenne egy-két plusz kilóra.
- Még az sem biztos, hogy ez ehető lett. Azért ha nagyon szörnyű mondd meg – sóhajtott fel, mintha különösebben meghatotta volna. Bízott abban, hogyha tényleg olyan borzalmasra sikerült volna, mint amilyennek elképzelte akkor azok, akik a fiú előtt megkóstolták szóltak volna. Zsófi biztosan, ő elég őszinte volt ahhoz, hogy ne hazudjon ilyenekről, főleg hogy ő volt az egyetlen, akit beavatott a nagy tervbe.
A fiút látva vacillált, hogy mókusra vagy pocokra hasonlít-e inkább ennyi sütivel a szájában, de nem tudott dűlőre jutni. Az biztos, hogy hihetetlenül aranyos volt, alig állta meg kuncogás nélkül a látványt.
- Hé, azért ne fulladj meg, annyit nem ér. – Szigorúan nézett rá, mint anyuka a habzsoló gyerekre. De hát na, nem akarta hogy belefulladjon a sütibe a nagy sietségben, mert bár furdalta a kíváncsiság, hogy mit akar mondani, de azt az egy percet még igazán meg tudta várni, amíg Zsombor megrágta és lenyelte a falatot.
- Sok mindent mondtam… Bár emlékeim szerint inkább csak azt, hogy félek. Nem azt, hogy nem akarom. De inkább hagyjuk is. – Elbizonytalanodott, meghátrált hirtelen már nem is tűt olyan jó ötletnek, hogy megbeszéljék. Jobban érezte volna magát, ha fel sem hozza a témát, csak csacsognak valami semmitmondó és jelentéktelen dologról,  ami nem kavarja fel ennyire az állóvizet. Kellett megint túlgondolnia mindent…

Választhatott volna jobb pillanatot, de nem gondolta, hogy ennyire hevesen fog reagálni a fiú. Arra számított, hogy nyugodtan megbeszélik majd ezt az egészet. Bár számíthatott volna arra, hogy eddig semmi sem ment egyszerűen, szóval akkor is muszáj volt valami be nem tervezettnek történnie. Csak homályos emlékfoszlányok maradtak meg abból a beszélgetésből, de arra biztosan emlékezett, hogy olyat nem mondott, hogy nem akarja. Hiszen akkor és ott nem tudott hazudni, csak az őszinte igazságot mondhatta. Márpedig az erős füllentés lett volna, ha azt mondta volna, hogy nem vágyik erre.
A meglepettségtől egészen kikerekedtek szemei. Úgy tűnt, mintha Zsombor megijedt volna attól, amit mondott. Néhány másodpercig értetlenül pislogott rá, majd hagyta, hogy elkapja az egyik kezét. Na nem mintha addig nem figyelt volna rá, ez csak segített a koncentrációban, hogy pislogás helyett beszélni is tudjon.
- Tőled? - Úgy nézett rá, mintha legalább azt mondta volna, hogy az ég zöld é a fű kék, majd nem bírta megállni, elnevette magát. Hiszen hogy is félhetett volna pont tőle? Már a feltételezést is abszurdnak érezte. Csak nevetett és nevetett, olyan vidáman, hogy az már szinte bűnténynek számított. Ha egyszer elkapta a nevethetnék akkor onnantól igen nehéz volt abbahagynia. - Dehogyis, te buta. Hogy félhetnék pont tőled? - nyögte ki, miután nagy nehezen sikerült erőt vennie magán. Még mindig nem kapott rendesen levegőt, de kényszerítette magát, hogy folytassa a mondandóját.
- Szóval nem, nem tőled. Csak mikor legutóbb ennyire közel engedtem magamhoz egy fiút annak elég csúnya vége lett - zárta le egy drámai sóhajtással. Nem akart most erről beszélni, de szükségét érezte, hogy tényleg bebizonyítsa, hogy egyáltalán nem a göndörtől fél. Sokkal inkább a saját félelmétől. Ez nagyon értelmetlennek hangzott még Sári számára is, ezért inkább nem is erőltette ezt a magyarázat dolgot.

Észrevehette volna, de nem akarta, hogy mi történik közben mellette. Hirtelen jött vidámsága mintha szemellemző lett volna, az agya blokkolt mindent ami nem tartozott az elképzelt rózsaszínködös valóságához. Egészen addig, míg nem kellett Eliasról beszélnie. Ez a téma mindig észhez térítette,
- Inkább egy liliomtipró drogfüggő - válaszolt sokat sejtetően, mégsem túl konkrétan. Ez már egy kis lépés volt a megnyílás felé, de mégsem kellett elmesélnie. Így próbálta éreztetni a fiúval, hogy próbálkozik, igenis el akarja mondani, hogy mit hallgat el, csak kis lépésekben kell haladnia és ez volt az első lépés a megnyílás felé.
- És meddig akarod ezt játszani? Össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, hogy hova tartunk és van-e értelme ennek - fakadt ki végül. Nem pont így akarta tálalni, de gyakorlatilag képtelen volt ezután magában tartani. Elengedte a fiú kezét és levette a nyakában hordott pengetőt. Szótlanul adta vissza eredeti tulajdonosának, valahogy már nem érezte szükségét, hogy magánál tartsa. Besokallt, mer tudta, hogy ezen semmi nem fog változtatni. Megmaradtak azon vonzalom szintjén és képtelenek voltak továbblépni ezen. Talán ha kicsit később találkoztak volna nem így alakult volna. Nem akarta ellökni magától Zsombort, de most nagyon jó úton járt efelé. Mindenkivel ezt csinálta, ha úgy érezte, veszélyesen közel került hozzá, aztán mindig sajnáltatta magát, hogy mennyire rossz neki.
- Sajnálom, nem ezt érdemled - motyogta a takarót vizsgálgatva. Nem akart sírni, a könnyek szerencsére nem is találták meg, egyelőre. Egyre inkább egy nagyon rossz tinidrámában érezte magát azzal a különbséggel, hogy sejtette, hogy ennek nem lesz olyan habos-babos vidám vége. Ahhoz valaminek drámaian meg kellett volna változnia és erre igen kevés volt az esély.