BK Fórum - Rét

késő délután; pulcsiidő; homlokon csókolt a múzsa

A nap- és kadmiumnarancs lágyan egymásba olvad, mint egy tangó táncospár, együtt hosszan elnyújtóznak a napkorong körül, míg végtagjaik hollandrózsaszínre és organzalilára nem festik a naptányértól messze helyezkedő fellegek pontjait. Puszta vétek lenne nem megörökíteni az elkápráztató látványt, amit az anyatermészet varázsolt ma délután.
Az impressziótól megihletve felnyalábolom az ecsetkészletemet, az olajfestékeket, és a festőállványt, amit tavaly karácsonykor kaptam, és a rét felé irányulok anélkül, hogy további időt vesztegetnék. Nem szerencsés kényelmesre venni a tempót, ha az ember olyasvalamit szeretne megörökíteni, ami nem örök.
Akárhányszor megpillantom a karácsonyi ajándékom, professzionális érzést kelt bennem, a legjobb pedig az, hogy soha többé nem kell cipelnem a mázsás súlyát. Apa ügyesen megbűvölte, hogy mindössze egy pálcahintésbe kerüljön kényelmesen hordozhatóvá, vagy használatra alkalmas méretre varázsolni. Sajnos még akadnak problémáim a bűbájok alkalmazásával, de egyre többször sikerül elsőre elpakolni, vagy összerakni.
Néhány percembe kerül, mire eldöntöm, honnan lenne a legmegfelelőbb lefesteni a tájat, tudniillik, a szemszög igencsak fontos tényező. Lelki szemeim előtt pedig már a szóba hozható falak közül válogatok, amikre a végeredmény kikerülhet, ha jól sikerül. A szobám talán nem lenne megfelelő hozzá, ugyanis már annyi festmény van benne, hogy lassan búcsút inthetek a minimalizmusnak, amit a szüleim szigorúan követtek az otthonunk berendezésekor, a családi nyaralónk faházikójában viszont remekül mutatna.
Épp, hogy elhelyezem a festővásznat az állványra és elkezdem felkenni az első réteg festéket, a látómezőmbe lép valaki. Egy halk „na ne már…” csúszik ki az ajkaimon, igyekszem figyelmen kívül hagyni, miközben minden érzékemmel Merlinhez fohászkodom, hogy azzal a lendületes tempóval kiiszkoljon a látóteremből, amivel benyargalt. Na nem, mintha olyan sok mindent kitakarna, elvégre nem egy cirka két méteres, tömör, Ambrózy Henrik féle férfitest suhan át a réten, hanem egy két kerekű mugli eszközt tologató srác. Jobban meggondolva, ketten együtt talán kitesznek egy Ambrózy Henrik méretet.
- Na jó, ebből elég… – mormolom el és a festőállványra szegezem a pálcám – Subtraxerim utilium.
Még mindig meglepetést okoz, ha elsőre sikerül elrámolni a behemót eszközt, ezúttal viszont az ámulatom hamar elillan. A vállamra akasztom a táskám és nagy lépésekben a rét közepén térdelő illető irányába indulok. Értetlen grimasz terül el az arcomon, ahogy közeledem hozzá, ugyanis nehezemre esik pontosan meghatározni, mi zajlik épp előttem.
- Ez valami új "vegyük fel a futóféreg testhelyzetét" trend, vagy mi a sz... úgy értem, mi a szentséges Merlint művelsz? – kérdem talán kissé indulatosan, egyéb köntörfalazás nélkül, és azt remélem, a fiút nem nyeli el a táska, amiben olyan lelkesen kotorászik. Mondjuk, abban az esetben simán elrejthetném a legközelebbi fa mögé, a kétkerekűvel együtt, és gond nélkül befejezhetném, amit korábban elkezdtem.