Laura sietősen szeli át a pázsitot korán reggel. Amikor gyógynövénytanra ment a legutóbb, akkor fedezte fel, hogy milyen tökéletes is ez a hely. Meg is fogadta hogy ide mielőbb kilátogat. Sietségének oka pedig nem más, mint a legjobb hely megszerzésének vágya, ugyanis a múltkor eléggé sokan tartózkodtak ezen a csodás helyen.
Körbe-körbe pillant, néha megáll egy-egy fa, vagy bokor mellett, majd megcsóválja a fejét és továbbáll. Mennyivel másabb ez a rét, mint a házának kisrétje. Itt sima pázsit van, ami sokkal kellemesebb illatot áraszt magából, harapós gazok sincsenek, viszont sajnos a párnák is elmaradnak.
Végül aztán az egyik pad mellett talál magának alkalmas pihenőhelyet, ahová egy közönséges fűzfa vet hatalmas árnyékot. Ágai és levelei lekonyulnak ugyan, mégis hívógatóan rázza őket a fa a szélben, szinte súgja Laurának, hogy oda menjen az ő törzse alá. Gyorsan kiveszi a táskájából azt a kis plédet, amit a szobájából emelt el. Vagy kitudja, lehet hogy ki szabad hozni, mindenesetre nem volt senki, akitől megkérdezhette volna. Letelepszik rá, kikerül mellé pár könyv és jegyzet, illetve a reggelinek való tonhalas szendvics és sütőtöklé is.
Hátát nekiveti a fa törzsének, majd inkább pergament vesz elő, kiteríti a gyógynövénytan könyvön és nekiáll levelet körmölni.
Kedves Apu - írja fel a lap tetejére, ám ekkor abbahagyja az írást. Hogy folytassa? Hogyan közli az ember a szüleivel, hogy ne tartsanak igényt az ő segítségére? Hogy inkább marad a kastély körül nyárra, semmint hogy hazamenjen?
Egy nagy sóhaj kíséretében belemártja pennáját újra a tintába, azonban mielőtt a lapra bármit is írhatna, felszisszen a fájdalmas bizsergéstől, amit a kézfejében érez. Erőteljesen rázogatni kezdi a csuklóját, hátha elmúlik ettől az érzés, de csak azt éri el, hogy csupa tintapaca lesz körülötte minden.

Amíg ő lázasan szenved, hogy enyhüljön a fájdalom a kezében, addig a szomszédos padot elfoglalja egy fiú. Elég egy pillantást vetnie rá, és máris tudja hogy nemcsak hogy évfolyamtárs, de ráadásul háztárs is. Igaz, hogy még sose beszéltek egymással. Amikor meglátja, hogy milyen arccal nézi őt akkor abbahagyja a kézrázogatást, és rögtön rájön, hogy persze a kezébe maradt a penna, ami persze csupa tinta, szóval most nem csak a lap, de a táskája is, sőt a ruhája is csupa paca lett. ~Remek~
- Mármint úgy, hogy teljesen összekented magad tintával úgy, hogy észre sem veszed? - kérdezek vissza. Valahogy kétlem, hogy tényleg járt volna már így a srác. A hátát a talárjának támasztja és nem a puszta fának, szóval eléggé úgy néz ki, mint aki szereti ha rendezettek a ruhái, elegánsak, és főleg tiszták. Ahogy elnézem, akár egy divatmagazinból is idecsöppenhetett volna, amitől cseppet sem érzem magam jobban.
- Igazából nem szoktam hadonászni tintás dolgokkal, most is csak a kezem miatt tettem. Még nem gyógyult be rendesen. Izé, belenyúltam egy idióta gazba, a gyengélkedőn ellátták, de azt mondták hogy még napokba telik, mire újra a normális lesz. Most meg levelet akartam írni, de hát persze, hogy jobb kezes vagyok, és azzal is nyúltam bele a bokorba. - mutatom fel a még mindig vörös és láthatóan duzzadt kezemet. Az igazat megvallva így szabadkozni sem nagyon szoktam a furcsaságaim miatt. Határozottan zavarban vagyok, és ettől a felfedezéstől még el is pirulok. Ki nem állhatok zavarban lenni.
- Laura vagyok, Juhász Laura. Láttalak órákon, sőt talán még a klubhelyiségben is. - mutatkozom be a pedáns fiúnak. Apukám ugyan arra nevelt, hogy először a fiú mutatkozik be, sőt valami tegezős-magázós dolgot is magyarázott, de úgy érzem azok egy kicsit elavult információk voltak.
- Honnan érkeztél? Mármint, most nyilván a kastélyból, de úgy értettem, hogy hol laktál a suli előtt? - zagyválok össze vissza.
Vetek egy gyors pillantást magamra, és egy sóhaj kíséretében konstatálom, menthetetlen a helyzet. Úgyhogy jó képet kell vágnom ahhoz, hogy most estig csupa paca leszek. A pergamenemet azért gyorsan eltüntetem. Ledobálom a cuccaimat a plédről, így bőven marad hely, hogy ha már visszanyerem méltóságom kényelmesen elfeküdjek rajta.

Thomas

Mosolyogva bólogatok, amikor a fiú bevallja, hogy ő bizony a hagyományos módon ken össze mindent tintával, már amikor összeken. Hiába, csak én tudok ilyen ügyetlen lenni. Jó ez nyilván nem egészen igaz, mások is járnak így, csak hát általában a mi fajtánkból vannak a kevesebben.
- Még szerencse, hogy nem nekünk kell kimosni a ruháinkat. Az ecetes ollón kívül ötletem sincs, hogy mivel jönne ki a tinta a ruhából. - mondom nevetve. A mosás sose vonzott különösebben a házimunkák közül. Főzni tudok, sőt varrni is, de azt hogy melyik folt mivel jön ki vagy hogyan, nos az Anyu dolga volt.
Kicsit csodálkozva látom, hogy reagál a sebesülésemre, még azt is kinézem belőle, hogy mindjárt idesiet és megvizitálja a kezem. Vagy nagyon empatikus, vagy egy gyógyító veszett el benne. Vagy ki tudja, inkább nem gondolkodom túl sokat ezen. Az viszont nagyon mókás, ahogy körbe-körbe forog, nézegetve, hogy melyik növény lehetett a ludas.
- Jaj ne aggódj, nem ezek a gonosztevők! - nevetem el magam, ideérkezésem óta először. Annyira rámjön a kacagás, hogy csak pár perccel később tudom elmagyarázni neki a dolgot. - Viszont a házunk kis kertjével jobb lesz ha vigyázol! Van ott egy hatalmas nagy bokor, magasabb mint én, fehér virága van. A gyengélkedőn azt mondták, hogy valamilyen medvetalp a neve. Sajnos nem emlékszem, de a gaz név bőven megfelel ha a véleményemre vagy kíváncsi. - szedem össze magam annyira, hogy tájékoztatni tudjam háztársam. Igen, azzal a növénnyel vigyázni kell, bár a fene se tudja, hogy egy ilyen veszélyeset minek is ültettek a kertbe.
- Öhm, amúgy maga a kert nagyon szép, a rejtett ajtó megtalálása sem túl bonyolult. Ha még nem voltál és érdekel akkor szívesen megmutatom. Esetleg. De ha nem, nem. - habogom, magam sem tudom, hogy miért. Biztos, mert nem szeretném ha emiatt ne látogatna el oda, ha szeretne. Tényleg gyönyörű az a kert, remekül lehet ott kikapcsolódni, és kevésbé látogatott, mint ez.
- Middleton? -ráncolom össze a homlokomat. Hallottam már ezt a nevet, még mugliként, de hol is? - A cambridge-i hercegnő rokona vagy? Vagy csak névrokon? - ugrik be a sztori. Hát persze, Anglia, királyi család, esküvő, gyerekek, tucatnyi főcím ugrál a lelki szemeim előtt. A londoni dolog is stimmel, az otthon meg ki tudja milyen. Ott vannak még talán csak fiúiskolák is. Kicsit hiányosak az ismereteim.
- Minden áldott nap?? Hátde, hátde - száguldozik lázasan az agyam. - Az nem túl megterhelő? Sokat kell utaznod?
Érthetetlen számomra az egész, hiszen ha utazgat minden nap ide-oda, akkor kevesebb ideje van tanulni, vagy barátokat szerezni. Az oké, hogy otthon édes otthon, de hát akkor is. Végigfut az agyamon, hogy milyen furcsa, hogy ilyet engedélyeznek a suliban, illetve főképp az, hogy csak meg ne tudják a szüleim! Tuti elvárnák, hogy hazajárjak folyton és segítsek be a boltba.
- Én? Fehérvárcsurgóról. Icipici település, nem hiszem, hogy hallottál róla. Igazából ebbe a suliba többen vannak szerintem, mint ahányan ott lakunk. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent. Kivéve azt, hogy boszorkány vagyok. Azt titkolnunk kell. Örülök, hogy ez bentlakásos suli, igazából jobban szeretnék szünetekbe is itt maradni. - válaszolom a pokrócomat bámulva, ami valami okból kifolyólag telis tele van darabokra tépett falevéllel. Nyelek egy nagyot és lázasan töröm a fejem, hogyan tudnám kicsit vidámabb témák felé terelni a beszélgetést. Ez a kaland a gyengélkedővel megtépázta az idegeimet, és úgy tűnik mégsem viselem olyan könnyen a dolgokat, mint hittem.
- Na és hogy tetszik neked itt? Miket szeretsz? A réten való lazuláson kívül.- kérdezem végül. Elég béna témák, de jobb hirtelen nem jut eszembe.

Ismét bebizonyosodik, hogy a nevetés ragadós, amikor Thomas is nevetni kezd velem együtt. Nevetése megnyugtat, csökken bennem a feszültség, végre valahára kezdek feloldódni. Lejjebb eresztem a vállaimat is, szinte észre se vettem, hogy mennyire görcsösen tartom az új helyzet miatt. Régóta nem fordult már elő, hogy egy ismeretlen fiúval kelljen beszélgetnem. A mi kis falunkban mindenki ismer mindenkit ráadásul pelenkás kora óta, ami egy kicsit kiérdemli a pfúj jelzőt. Itt meg eddig zseniálisan beolvadtam a tömegbe, ügyesen kikerülve a társalgást a másik nemmel.
~Ügyes mentés~ gondolom magamban, amikor válaszol a bugyuta kérdésemre a kiskerttel kapcsolatban. Mit is gondoltam, amikor megkérdeztem!
- Oké, majd egyszer. Most egy darabig annak a helynek a közelébe se megyek. - válaszolom mosolyogva. Ezzel el is van intézve, hetekig, hónapokig el van odázva a kérdés, addig ő is elfelejti, hogy mondott valaha is ilyet. Nincs kényszer meg semmi, ha meg mégis elmennénk oda, nos az sem baj.
Oh, szóval nem rokon. Pedig beleillett volna a képbe a dolog.
- Ettől függetlenül simán beleillenél közéjük. Mondjuk biztos nem hagyták volna, hogy ide járj. A királyi családhoz tartozóknak valami speciális elit suliban a helyük, nem vegyülhetnek el a pórnéppel. - mondom magamra pillantva, utalva rá, hogy abban a szituációban én lennék a pórnép. Viszont ezek szerint nem valószínű, hogy valami speciális bentlakásosba járt volna, tehát az otthon kifejezés valószínűleg árvaházra utal. De mivel úgy ítélem meg, hogy ilyen dolgot nem illik megkérdezni, így hanyagolom ennek kiderítését. Arra viszont fény derül, hogy milyen gyors úton közlekedik, bár a szemöldököm felhúzom a kandalló szó hallatán. Beszállni egy kandallóba? A tűzbe? Hát köszönöm szépen, én azt kihagynám!
- Azt hittem a hoppanálás az ilyen pörgök-forgok-csettintek-eltűnök-megjelenek dolog. A kandalló az nekem kicsit meredek. De legalább gyors. A bácsikád nem morog érte, ha túl későn pottyansz ki az otthoni kandallóból? - kérdezem vigyorogva, ahogy elképzelem a jelenetet: Thomas a makulátlan öltönyében felbukkan egy kandallóban, lángok és hamu között. Egyszer meg kell néznem, hogy néz ki a hopp-hálózat használat.
- Nem olyan vészes, csak nagyon kell vigyázni, mert ott még a falnak is füle van. De mivel úgyse járok majd haza gyakran így nem gond, vagyis, nem az én gondom.
És persze a bugyuta kérdésemre bugyuta választ is kapok ez tiszta sor. Meg kell tanulnom egyértelműen fogalmazni úgy néz ki. A felfedezhető helyek említésénél felcsillan a szemem, egy ígéretes egyezés.
- Író? Én? Jaj dehogy! Hacsak a levélírástól, órai jegyzeteléstől nem minősülök annak, akkor nem. Sose volt tehetségem a rímfaragáshoz. - vigyorodom el. Mekkorákat nevetne ha látná pár zseniális versemet. Bár belegondolva jobb, hogy azokat nem látja már soha senki, igencsak cikik voltak. - Olvasni viszont szeretek, meg új helyekre menni. Bár a legutóbbi kaland egy kicsit visszább vett a lelkesedésemből.
Elgondolkodom, hogy vajon mit lehet még mondani. Mit szeretek csinálni?Rengeteg dolgot, de mégse sorolhatom végig hogy fagyizni, filmet nézni, háton fekve bámulni az eget. Ezek annyira sablonosak.
- Ja, meg zongorázom. Vagyis, zongoráztam. Itt sajnos nem tudok gyakorolni. Vagyis még nem találtam zenetermet. - egészítem ki a rövidke felsorolásom miközben a hátamat nekivetem a fának és felnézek az égre. A zene az nagyon hiányzik. Hallgatni is jó ugyan, de nem az igazi.
- Úgy érzem ez a hely telis-tele van lehetőségekkel. Ki tudja, talán kiderül, hogy tehetséges vagyok a festésben. Tintával legalábbis már jól megy. Talán még azt a híres tejes teát is megkóstolom egyszer. - mosolygok rá Thomasra kacsintva. Egy rejtély számomra, hogy hogy lehet azt meginni, de az angolok furák. Meg távolságtartóak, hűvösek, és a kutyáikat jobban szeretik, mint a saját gyerekeiket. Bár Thomas nem tűnik ilyennek.
- Mi volt a legfurább amikor Magyarországra jöttél? Két különböző kultúra, valami biztos kiakasztott. - kérdezem érdeklődve. Soha nem jártam még más országba, főleg nem úgy, hogy ott kellett élnem, így kíváncsi vagyok hogy máshol milyen, mi a különbség, mi a hasonlóság.  

Látom rajta, hogy gondolatban már nagyon messze jár, és nem figyel rám. Finoman elmosolyodok a dolgon. Egyáltalán nem zavar, hogy nem vagyok a figyelme középpontjában, így legalább jobban alkalmam van meglesni a vonásait. Hiába brit, a rájuk jellemző éles vonások valahogy nem annyira kifejezettek Thomas esetében. Talán valamilyen külföldi felmenő van a dologban. Lazán félrebillentem a fejemet, ahogy egyre jobban belemerülök a tanulmányozásba, kizárva teljesen a külvilágot. Voltaképpen őt is, hiszen valamit mond, legalábbis mozog a szája, de hogy mit?!
- Hmpf - dünnyögöm, hátha ez megfelelő válasz. Abba kéne hagynom a bámulását, hiszen most már engem néz. És ez már kezd cikivé válni. Még a végén azt hiszi, hogy nem is tudom mit hisz.
-"...az őrjáraton" - végre egy szó, ami eljut hozzám! Őrjárat! Összeráncolom a homlokom és nagyokat pislogok, milyen őrjárat? Lázasan töröm a fejem, amíg beugrik a megoldás.
- Ó, tényleg! Te valami perfektológus vagy! - kiáltok fel, bár a kifejezés nem biztos hogy jól maradt meg a fejemben, sőt valószínű, hogy nem. - Vagy valami hasonló. Nem túl megterhelő? Azért vagy így kicsípve? Előírás, hogy öltönybe kell járnotok? - próbálom menteni a menthetőt, kicsit félve, hogy amennyiben tévedek úgy rossz néven veszi az öltözködésére vonatkozó megjegyzésem.
- Igazából senkinek. Apámnak akartam, de rájöttem, hogy amúgy sem tudok neki mit mondani. A csuklófájdalom csak megmentett hosszú órák gyötrelmétől, amíg próbáltam volna összehozni pár sort. - felelem legyintve, ezzel jelezve, hogy végleg feladtam a kapcsolattartás ezen formáját. Kezem újra a pennára téved, amit sikerül normálisan felvennem és firkálgatni kezdek a lapon. Valami motoszkál a fejemben, de még nem körvonalazódott ki igazán.
- Na most megfogtál! Sok mindent szeretek. Általában valamilyen olyan könyvet olvasok, ami egy másik világba repít, más korba. Mugliként a sárkányos, boszorkányos könyvek voltak a kedvenceim, de kiderült, hogy tényleg léteznek, így lehet hogy másféle olvasmány felé kéne néznem. Igazából mindegy, csak ne unalmas, száraz, háborús legyen. Kivétel a Battle Royale, az háborús, vagy legalábbis hasonló, de nagyon jó. Hm, tényleg, a borzongós könyveket is imádom. És te? - teljesen fellelkesültem a könyv-témától, bár nem igazán tudom értelmesen elmondani, hogy mit szeretek és mit nem. Ha egyszer lesz egy saját házam az biztos hogy akkora könyves szobám lesz, hogy a plafonig érnek majd a kötetek! Már szinte látom is magam előtt az egészet. Ahogy elmerengek már megint kezdi csiklandozni az elmémet egy gondolat, most viszont kezd formát ölteni a dolog. Most igyekszem olyan arcot vágni, mint aki arra figyel, amit Thomas mond, de persze meg se hallom, ismét. Az arcát figyelem, amíg el nem kapom a tekintetét. Belebámulok a szemeibe, enyhén döntöm a fejem, mint mindig ha valamire nagyon koncentrálok. Az ölembe húzom a papírt, és a szemkontaktust nem megszakítva rajzolni kezdek. A vonalak tekeregnek, kanyarognak, míg önmagukba nem érnek. Pislogok egyet, majd lepillantok a rajzomra. Alapnak tökéletes, még finomítanom kell rajta, és persze, elkészíteni a karkötőt. Szóval mégiscsak írnom kell Apámnak az alapanyagok miatt.
- Külföldön? Nem, még soha. De nagyon szeretnék elmenni mindenfelé. Csak úgy kirándulgatni is, de inkább hosszabb távot töltenék el egy adott helyen, hogy minél jobban megismerjem az ottani szokásokat. - válaszolom a kérdésére. Csupán reménykedem benne, hogy az iménti nem tűnt túl furának és teszem azt nem fog hanyatt-homlok elmenekülni. Határozottan tetszik nekem Thomas. Na nem úgy értve - bár nem mintha nem lenne helyes fiú - inkább a személyiségére gondolva, szimpatikus. Nem szoktam beszélgetni hímneműekkel, ha jobban belegondolok talán 6 éves korom óta most először állok szóba ellenkező neművel, de vele megérte kivételt tenni.
- Azért jársz haza minden nap, mert ha itt maradnál akkor emlékeztetne Londonra az otthonra? - jut hirtelen eszembe a dolog. Ez így teljesen megmagyarázná a dolgot.
- És mond csak az itteniek nem túl tolakodóak az angolokhoz képest? - kérdezemvigyorogva, hiszen jócskán belemászok a másik privát szférájába a kérdéseimmel a távolságtartó angolokhoz képest. Az ott szokásos " hogy vagy? köszönöm jól, és te? én is" kérdésektől ez igencsak távol áll.

Persze, hogy rosszul tudtam a szót, ki is javít nevetve. Magam is mosolygok a dolgon, eszembe se jut, hogy esetleg gúnyolódna rajtam.
- Éjjel kell őrjáratoznotok? Azta! Tuti félelmetes a kastély éjszaka. Sehol semmi fény, tök sötét. Brr- borzongok meg egy kicsit. Nem félek a sötéttől, de nem is érzem magam túl biztonságban benne. Mindenesetre a prefektusi munka érdekesnek hangzik, de..- Nem nekem való, az tuti.
Hirtelen összerázkódok, ahogy a hangja több oktávnyit emelkedik. Sikerült belegázolnom a lelkébe, pedig nem is úgy értettem azt a kiöltözős dolgot. Valamelyest megmagyarázza a dolgot, de biztos vagyok benne, hogy nekem is illik beavatnom őt abba, hogy hogy is értettem a dolgot.
- Igen, tudod nem úgy értettem, hogy túl lennél öltözve. - kezdem a mondatot, majd finoman megrázom a fejem. Nem, ennek cseppet sem így kellett volna hangoznia. Egy darabig keresgélem a megfelelő szavakat, majd kibököm. - Tudod, mifelénk az volt a szokás, hogy ünnepségekre, esetleg színházba öltözik fel így az ember, ahogy most Te. A sulinkban mindenki abba járt, amibe akart, hiába volt ott is elvileg valamiféle egyen-öltözet. Itt is van, de ahogy látom, nem sokan hordják. És tessék, erre itt vagy Te, aki makulátlanul fest az egész göncben, pont úgy, ahogy egy komoly varázslótanoncnak festenie kellene. Kitűnsz az egész tömegből. A prefektusi munkát figyelembe véve mondjuk ez nagyon jó, példamutatásból jeles. - magyarázom el neki a gondolataimat, amennyire csak tudom. Azt már nem teszem hozzá, hogy én személy szerint jobban szeretek beleolvadni a tömegbe,semmint kitűnni belőle. Elképzeltem, ahogy végigsétálok mellette a kastélyban, minden szem ránk szegeződik, mert persze észrevennének akkor engem is. Már a gondolattól is görcsbe ugrott a gyomrom, és halvány pír öntötte el az arcomat. Szerencsére ennél tovább nem jutok a képzelgésben, helyette inkább meghökkenek a meglepődésén.
- Igen, a szüleim muglik. Fogalmam sem volt erről az egészről, amíg meg nem jött a levél. Őszintén szólva nehezen is hittem el, ugyanis semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy különleges képességem lett volna. Pedig nyilván van, különben nem írtak volna nekem, nem tudnék seprűn repülni, és Willow sem engem választott volna. - hadarom el az egészet miközben a fejemben csak úgy száguldoznak a gondolatok. - Miért, te nem mugli származású vagy?
Én eddig tényleg azt hittem, hogy ő is olyan, mint én. Hogy talán azért tudok vele ilyen jól elbeszélgetni, mert hasonlóak vagyunk. Eddig az a pár ember akivel szóba elegyedtem, mind varázsló származású volt, és én mindvégig feszengtem a velük való társalgás alatt. De talán, ami miatt a leginkább azt gondoltam, hogy mugli az pont az árvaház kérdése. Furcsának tűnik a gondolat, hogy ilyen létezzen a varázslók között is, hiszen annyi sok bűbájuk és bájitaluk van megmenteni, vagy éppen megvédeni az életüket. Ha meg is hal egy kettő, az még nem indokolja, hogy árvaházat kelljen létesíteni.
A téma is efelé terelődik, hiszen foglalkoztat a dolog nagyon is. Thomast hallgatva látom, hogy beletrafáltam a dolgokba. Figyelmesen hallgatom, amit mond a sok gyerekről, és a magányosságról. Hiába veszik körül sokan az embert, ha mégsincs senki, akihez tartozhatna. Pocsék egy érzés lehet. Annyira átérzem a fájdalmát, hogy legszívesebben odamennék hozzá és megvigasztalnám, de nem teszem. Egyrészt azért félek egy fiúhoz túl közel menni, másrészt meg angol. Nem hiszem, hogy jó néven venné az ilyesfajta fizikai kontaktust. Teljesen felé fordulok viszont, a testtartásom és az arckifejezésem is az együttérzésről tanúskodik. Az arcán száguldoznak az érzelmek, majd olyan hirtelen ragyog fel amire nem számítottam. A szavai aztán megmagyarázzák az éles váltást.
- Szerencsés vagy akkor. - mosolyodom el én is. - Szörnyű lehetett éveken keresztül úgy élni, hogy nincs senkid. Senki akihez tartoztál volna, senki aki akart volna téged. De végül minden jóra fordult. A bácsikád remek ember lehet, főleg ha ilyen jól érzed magad nála. - fejezem be végül az empatikus áradatot. Épp eléggé kielemeztem és gázoltam bele az ingoványos témákba, hogy elszégyelljem magam az egész miatt. Egyáltalán nem szokásom, így belemászni mások életébe. Főleg nem az első találkozáskor. De úgy néz ki Thomassal ez is más. Elpakolom közben a papírjaimat és odébb dobom a táskát, hogy el tudjak heverni a földön. Már teljesen elgémberedtek a lábaim, ami csak most tűnt fel. A mondandójától, meg ahogy rám mutat viszont mozdulatlanná dermedek. Közvetlen, érdeklődő, mint én. Ezt hogy értette?
- Ez most jó, vagy rossz? - kérdezem tőle döbbenten. Tuti, hogy rosszat jelent könyvelem el magamban és talpra ugrok, hogy  ha kell, minél gyorsabban elmenekülhessek a helyszínről.
- Én, én..... - dadogok megriadva attól, hogy közli velem, hogy igazából semmi közöm nincs ezekhez, és ne ártsam bele magam a dolgaiba, meg hagyjam békén és hasonlók. - Bocsánat, én, én nem akartam. - nyögöm ki elfúló hangon. Rápillantok egy pillanatra, szemeimben néma könyörgés, hogy ne utasítsa el túl durván a béna barátkozási kísérletemet. Lesütöm a szemem és alig észrevehetően várom az elkerülhetetlent.

Thomas


Ahány ember annyiféle vélemény, ezt eddig is tudtam. Ami nekem félelmetes, az Thomasnak izgalmas. Biztos nem sok kreténnel találkozott, aki a vaksötétben kiugrott elé egy kis laza szívinfarktust okozva ezzel. Egyetlen egyszer voltam táborban, ahol ez történt, többé nem kívánkoztam ilyen közösségi dolgokba. Igaz, nem is engedtek volna. De most, hogy így visszaemlékeztem erre az esetre bevillant az, hogy amíg kicsi voltam addig sokkal lazábbak voltak velem szemben a szüleim. Soha nem adtam okot arra, hogy olyan szigorúan fogjanak, ahogy 8 éves korom óta teszik. Hm, rejtély.
- Izgalmas, a-hha. - mondom kicsit irónikusan, majd továbbra is kétkedő hangon folytatom. - Majd egyszer mutasd meg, hogy szerinted az mégis mitől izgalmas, ami szerintem félelmetes. Vagy te semmitől nem szoktál félni?
Persze csak egy kicsit később esik le, hogy ez már megint felfogható annak, hogy elhívom őt valahova, mint a kiskertes dolog, de most nem fog el páni félelem az egésztől. Félre úgyse értelmezi, bár az nyilvánvaló, hogy a bók az jól esik neki. De hát kinek ne esne - igen, persze ott a nyilvánvaló válasz, hogy nekem.
- Ó, értem. Akkor te mindig is tisztába voltál ezzel az egésszel. - felelem gyorsan vadul hadonászva körbemutatva. Nem megyek bele a témába, hogy vajon mi is történt a szüleivel, azt még én is illetlen kérdezgetésnek tartom. Mindenesetre jó neki, hogy nem egy teljesen ismeretlen világba kell most beleszoknia, az is épp elég, hogy teljesen ismeretlen az ország...apropó...
- Mióta tanulsz magyarul, vagy hogyhogy pont ide jöttél suliba? - kérdezem meg szemöldökfelvonva. Akcentusa ugyan van, de ez az érthetőséget nem befolyásolja. Mert bizony vannak borzalmas akcentusú külföldiek, például a franciák (avagy fhansziák). Azoktól a hideg is ki tud rázni. De Thomasnak tökéletes a nyelvtanja is, jól használ minden hangsúlyozást is, mintha legalábbis második anyanyelve lenne a magyar.
A további gondolkodásból teljesen kizökkent a pánik. Ha rajzfilm készülne ebből az egészből, akkor tényleg hatalmas nagy pánik kiírás villogna a fejem felett, és körbe körbe futkároznék, valószínűleg egy kisegérként. Azt mondja semmi baj, mintha minden rendben lenne. De hát hogy lehetne minden rendben, és na álljunk meg egy kicsit, nevet??? Ő most kinevet engem?
Ettől annyira leblokkolok, hogy felemelem a fejemet, egyenesen rábámulok, gondolataimban a kisegér is ledermed és a pánik felirat helyett a düh jelenik meg. Kezemet ökölbe szorítva meredek rá összeszorított fogakkal. Ez az érzés teljesen ismeretlen számomra, vagyis ez is. Némán nézem, ahogy feláll ő is, de nem tudom értelmezni ennek okát. Mélyeket kezdek el lélegezni, hogy kitisztuljon az agyam, hiszen az a sanda gyanúm támad, hogy ezt kissé túlreagáltam.
- Amiért túl érdeklődő vagy közvetlen vagyok. Amiért ez már már tolakodónak mondható. Tudom, hogy az angolok nagyon udvariasak, de azért szólj nyugodtan ha túl messzire megyek és nem venném észre. - felelem neki összevissza csúszkáló hangon. Kezdek lenyugodni, és érzem hogy megbántásról szó sincs, eszébe sincs ilyet tenni, de a saját reakcióm zavar. Az alap viselkedési forma nálam egy ilyen szituációban a menekülés. Nem értem, hogy miért is állok én még mindig itt, miért várom a válaszát. Az viszont világos számomra, hogy ez után a hiszti után nem sok kedvem van visszatelepedni a földre. Akkor már inkább sétálgatok valamerre, vagy felfedező útra indulok. Nyilván ő is hasonlóan tesz, ha már így felugrassztottam.

Thomas


Minden további nélkül válaszol a kérdésemre, megjátszás nélkül. Ebből arra következtetek, hogy őszinte típus, aminek csak örülök. Sose volt szimpatikus az, ha az emberek csak azért, hogy jobb színben tűnjenek fel a másik előtt elkezdenek valótlan dolgokat állítani. A félelem normális dolog, persze egy bizonyos kereteken belül.
- Hm? - hümmögök kérdő hangon, jelezve, hogy nyugodtan elkezdheti a felsorolást, ha szeretné. Nem érzem különösen szükségét, hogy rákérdezzek, elvégre ez nem olyan dolog, amit az ember cseverészve előad egy első találkozáskor. Így hangosan csak annyit mondok: - A sötétség ezek szerint nincsen közte.
Ó, tényleg, a bácsikájáról el is feledkeztem. Vagyis arról nem feledkeztem meg, hogy létezik, de valahogy úgy képzeltem, hogy ő is angol, és mindannyian ide költöztek. Logikus, hogy Thomas oda költözik, ahol a rokona lakik, ez eszembe juthatott volna.
- Nem?? - szalad ki belőlem a hitetlenkedés. Ő is hitetlenkedik, majd elsimulnak az arcvonásai, és mosolyba rendeződnek. Mindez egy pillanat leforgása alatt. Magam is elmosolyodok ezen, majd érdeklődve pillantok le a medállra, ami miatt megérthetem őt.
- Nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi. - mondom majd rögtön el is pirulok egy kicsit. Hát persze, hogy nem tudtam, mugli vagyok, honnan is tudnék én ilyeneket. - Mármint, nem hallottam még ilyenről. Nagyon hasznos dolog, és igazán szép darab.
Fejemet jobbra-balra forgatva szemlélem a keresztet, de nem fedezek fel rajta semmi különlegeset, ahogyan beszél. A működése is felettébb érdekes, én őt magyarul hallom, ő engem magyarul hall, de ért engem, és mi van akkor ha...
- És mi van akkor ha angolul beszélek? - teszem fel a kérdést angolul. Szerencsére angol angoltanárom volt, így a kiejtésem egész elfogadható, legalábbis mindig azt mondták. Talán kicsit németes, a magyar anyanyelv miatt, de abban biztos vagyok, hogy érthető. Igyekszem rájönni, hogy mikor is beszéltem én utoljára angolul, de nem emlékszem már rá. Amióta elment a tanárnő és kaptunk egy morcos, ijesztő férfit helyette inkább meg se szólaltam az órán. Csoda, hogy nem buktatott meg.
- Nem értem. -motyogom a megnyugtató szavakra. Úgy tudom, hogy igenis távolságtartóak az angolok, és mégse gond, ha túlzottan személyes témákba gázolunk, és nem csak az időjárásról csevegünk. - Akkor, akkor nem a verbális dolgokkal van a baj hanem a fizikai dolgokkal? - kérdezem kezemet ide-oda mozgatva a kettőnk közötti térben. Kezdek belekavarodni ebbe az egészbe, és már-már arra jutok, hogy igazából marhaság az egész az angolok meg a távolságtartásuk-os dolog. - Mondjuk ki szeretné ha az arcába másznak állandóan. - zárom le végül a témát magamban is. Hülyeség az egész. Meg ha igaz is, attól még nem törvényszerű, hogy igaz Thomasra.
- Öö.. - felpillantok az égre mivel az órámat a szobámban hagytam. Egy kicsit szemlélem a napot és a szép felhőket, majd rápillantok Thomasra és teljes magabiztossággal kijelentem: - Kb. fél 6. Elkéstél?

Thomas
zárás

- Ezt nem is gondoltam volna. - mondom meglepetten, amikor meghallom, hogy valószínűleg az iskola több mint fele nem is tud magyarul. Mondjuk gondolhattam volna akár, de ez alatt a rövid idő alatt, amit eddig itt töltöttem nem éppen ez a kérdés kezdett el foglalkoztatni. Inkább az, hogy mi is ez az egész, mit kéne csinálnom és főleg azt, hogy hogyan. Megismerni 15 évnyi lemaradást a mágusvilágról azért nem egyszerű dolog. Bele is szokott sajdulni a fejem a nap végére a sok információtól.
- A nap állásából saccoltam - mondom mosolyogva, amikor meglátom, hogy Thomas megdöbben a módszeremen. Valószínűleg kevesen hagyatkoznak ilyenekre, általában én sem szoktam. A karóra azért pontosabb. De a könyvekből sokféle ismeretet össze lehet szedni, ha már nem jár el sehova sem az ember. A sejtésem azonban beigazolódik, a prefinek mennie kell. Szerencsére  még nem késett el. Kicsit azért sajnálom a dolgot, mert jót beszélgettem vele, de ő nem bennlakásos, és még nekem is van egy-két elintéznivalóm így késődélután.
- Neked is szép estét! Igyekszem nem beborítani az egész iskolát foltokkal! - köszönök el mosolyogva, majd figyelem ahogy elhagyja a rétet, valószínűleg hogy felkeresse azt a kandallót. Leheveredek a fa alá még egy kicsit, hogy élvezzem a hűvösödő időt. Most már el merek lazulni ennyire, sőt a szememet is behunyom. Fél órányi szieszta után egy hangos sóhajtással erőt veszek magamon, összeszedem a dolgaimat és visszasétálok a kastélyba.

Masa

Masa

Masa

Masa

Masa

Masa

Masa

Masa