Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=710659#post710659][b]Maróti Fanni - 2017.12.31. 13:19[/b][/url]

Egy szál pólóban vacogva a hidegtől, de elégedetten lépek hátra a késznek nyilvánított képtől. Az emberek általában azt gondolják, hogy azért megy ki a szabadba valaki festeni, mert olyasmit akar festménnyé konvertálni, amit odakint lát. Én azért szoktam, mert egészen más hangulata van, ráadásul friss levegőt szívok és sokkal több esélyem van az ihletődésre, mintha csak a szobám falait látnám egész nap.
Így hát nem csoda, hogy a festményemnek semmi köze a tájhoz, ami körülvesz, lényegében szinte csak most tudatosul bennem, hol is vagyok. Néhány órája állványomat, vásznamat és egyéb eszközeimet magammal ráncigálva, az útra oda se figyelve, csak megálltam egy alkalmasnak nyilvánított helyen, majd szinte fel se nézve, transzban megalkottam magát a művet. Annyira lekötött, annyira koncentráltam, hogy azt se vettem észre, ha valaki netán köszönt nekem. Biztos sokan bunkónak is gondolnak.
De a kép kész, mehet a portfólióba és egyszer talán egy kiállításra is. Persze addig még hosszú az út, főleg, hogy a valódi művészeti képzést még csak most kezdtem, és még fogalmam sincs, hogy mozgó festményt például hogy és miként kell alkotni. Igazság szerint még varázsművészek kiállításán sem jártam, erre eddig valahogy sosem volt lehetőségem.
Teszek még néhány lépést hátra és megállapítom, hogy egész jó lett a kép. Bizonyára akadnak rajta hibák, némelyiket észrevettem és sikerült elfednem, másikakat talán csak gyakorlott szem fedezheti fel, de végeredményben elégedett vagyok. Akkor is, ha mindjárt megfagyok és a kezem végig foltokban festékes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=711117#post711117][b]Maróti Fanni - 2018.01.06. 21:18[/b][/url]

Hirtelen valaki a nevemet kiáltja, én pedig odakapom a fejem. Alíz közeledik hozzám szörnyülködve alulöltözöttségemen.
- Szia Alíz. Köszi, de nem szeretném összekenni a ruhád - emelem fel mutatóba a két karom, amit néha jobb híján színek összekeverésére, illetve kipróbálására használtam, emiatt kisebb-nagyobb csíkokkal, pacákkal lett tele. Pedig tényleg jól esne egy melegebb ruha, vagy egy forró folyadék, vagy lényegében bármi, ami meleget ad. Na, jó, a képemet ezért nem gyújtanám fel. Lehet a következő ilyen alkalomra megfizetek egy elemi mágust, hogy álljon mellettem és melegítsen. Úgyis jár jó néhány a suliba, legalább én is veszem némi hasznukat.
- Nem kell ilyen hivatalosan megszólítanod, elég a Fanni is - poénkodok egy kissé talán vérszegény humorral gazdálkodva, miközben dicséretének fényében sütkérezem. Kár, hogy ez a fény meleget nem ad. - Gyakorlás kérdése a dolog - mondom végül szerénykedve, vállat vonva. Ha nem festenék gyerekkoromtól fogva, valószínűleg nekem sem menne így. Ha valamit, hát azt megtanultam a nagyapámtól, hogy a rajzkészség sok gyakorlással könnyen fejleszthető.
 - Na, én meg ahhoz nem értek elég jól - vágom rá a fotózásra értve a mondatot. Bár szeretek és tudok is jó képeket csinálni akár a masinámmal is az ecseteim helyett, de még nem éreztem rá annyira, amennyire szerintem már kellett volna. Persze az én elvárásaim magammal szemben lehet túl magasak.
 - Semmi gond. Igazad van. Ideje lenne ráülni egy kályhára - bólogatok, miközben kezeimmel megdörzsölöm a felkarjaimat, s ezzel át is ölelem a testem. Most, hogy már nem festek és a flow-élmény nem kábítja az elmém, én is érzem, hogy piszkosul hideg van. Ennek tuti megfázás lesz a vége.
- Ha tudsz egy jó pucerájos varázslatot a mancsaimra, akkor akár el is fogadnám a kabátod, ha még él a felajánlás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=714468#post714468][b]Maróti Fanni - 2018.02.16. 19:54[/b][/url]

Nem ez az első alkalom, hogy olyasmit csinálok, amin mások csak szörnyülködni tudnak, és vélhetően nem is az utolsó. Általában ilyenkor az emberek a fejcsóválástól kezdve az enyhe szidáson át az ordibálásig tartó széles spektrumot szokták igénybe venni, hogy eldöntsék hogyan reagáljanak. Alíz inkább nem is mond semmit, de szinte látni, ahogy lenyeli a nekem címzett szavakat.
Inkább a képet kezdi méltatni, ami bár valóban csodás, továbbra sem hiszem, hogy valamiféle művészi véna miatt olyan, amilyen. Amikor az emberek valamiféle keveseknek megadatott különleges képességnek tartják a rajzkészséget, akkor kicsit el is vesznek abból a rengeteg munkából, ami mögötte van. Elvégre még szép, hogy ilyet tudok csinálni, hiszen van hozzá adottságom. Mintha az nem is számítana, hogy napi hány órát töltök a képességeim csiszolásával, mennyi tudás és energia van egy-egy képbe sűrítve. Persze soha nem akar senki megbántani, de az ilyen dicséreteket nem is tudok annyira jó szívvel fogadni.
 - A nagyapám meg tudna győzni róla, hogy csak akarni kell és persze megdolgozni érte - jegyzem meg mosolyogva. Ilyenkor még inkább érzem a hiányát. Vannak dolgok, amikben sosem fogom utolérni őt. Az emberekkel nem tudok olyan jól bánni, mint ő. Egy jó pszichológus megmondaná, hogy ezért "bújok el" folyton festeni. Alkotás közben egyedül vagyok, nem kell senkivel foglalkoznom.
Végül Alíz segít tisztábbá tenni a karjaimat, és ha még mindig felajánlja, elveszem tőle azt a felsőt, amibe belebújva kezdem csak igazán érezni, hogy mennyire kihűltem. Tanácstalanul tekintek a képre, amit most valahogy nincs kedvem elcipelni magammal, na meg persze a többi cuccot se, viszont nem hagyhatom itt sem.
 - Segítenél egy kicsit? - nézek a lányra, miközben kezdődő fogvacogásom kissé torzítja szavaimat. - Valahová el kellene raknom ezeket, nem szeretném most visszarángatni őket a faluba. Vagy... elég, ha hozol valami forró italt, akkor talán nem török darabokra, ha megmozdulok - nevetek fel, és nagyon remélem, hogy nem hagy faképnél.