És ezen a szép napsütéses őszi délutánon Olíviának és kedve támadt sétálni egyet.
Az órák után a talárt sebtében a táskájában gyömöszölte, majd felkapta a pólójára a bőrdzsekijét - megítélése szerint ugyanis ez pont elég lesz ebben az időben ahhoz, hogy ne fázzon, hiszen ő igazi északi - és már rohant is ki az iskolából.
Szabadság. Semmit sem szeret ennél jobban.
Tornacipős lábait szaporán kapkodja, a táskát a vállára veti és útközben félig felcipzározza a dzsekijét. Mindig kócosnak tűnő fekete hajába belekap a szél, ahogyan jóleső érzéssel, tökéletesen célirányosan közelít a kedvenc fája felé.
Útközben megbámulja pár, alighanem lyukasórás vagy hamarabb végzet diák, akik már kint flangálhatnak egy ideje az iskolán kívül, de nem törődik velük, bármit is gondoljanak róla. Az sem nagyon izgatná most, ha utána is szólnának valamit.
Végre vége, és most előkaphatja kedvenc könyvét, hogy ebben a szép időben nyugalmasan olvasgathasson, és kiüríthesse gondolatait, amik most mind tele vannak bájitalos üvegcsékkel, pálcamozdulatokkal, koboldlázadásokkal, és egyéb haszontalan dolgokkal, amiknél sokkal hasznosabb is lehetne ott, a helyükön.
Vidáman vág át egy füves részen, és nagy örömében, ahogy végre maga mögött hagyja az iskolát és a diákokat, annyira siet tovább, hogy szépen elkerüli a figyelmét a tény, hogy valaki már van az úti céljánál.
Egészen addig a pillanatig nem is tűnik fel neki, amíg már csak pár méterre van a fától, de ott aztán olyan hirtelen szembesül a ténnyel, hogy úgy torpan meg, mintha egy láthatatlan falba ütközne.
Egy fiú. Valami szőke fiú van ott. Méghozzá egészen ismerős. Nem volt ott az iménti órán? Mintha ott lett volna, de nem biztos benne. Ráadásul hogy a pokolba került ide ilyen hamar? Azt hitte ő rohant ki az iskolából a leghamarabb.
Meglepettségében nem is nagyon tud megszólalni, de nagy nehezen végül csak kinyög egy mondatot.
- A fámnál ülsz.
Hát ennyire tellett tőle. Nem fenyegetés, nem rosszindulatú, csak egy egyszerű és nagyon fura ténymegállapítás.