Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=695723#post695723][b]Andrássy Tamás Milán - 2017.08.10. 22:51[/b][/url]

Éppen csendesen, halkan gitározgatok - senkit sem látok magam körül most a réten, mégis szeretek halkan játszani, főleg, ha saját dallal kísérletezek. Most is ez a helyzet. Az ének, ami bekapcsolódik hozzá is halk, lassú és csendes. Ezt valakinek írtam. Talán én sem tudom pontosan, kinek. Angolul van, magyarul nehezemre esik szöveget írni, így sokkal szebb valahogy...
- So if I lay here... - éneklem halkan, arcomra pedig valamiféle mosoly költözik, mint mindig, mikor játszom, és csak magam vagyok, és szeretetből, élvezetből foglalkozom a zenével. Szeretem ezt csinálni. Ilyenkor lehet csak igazán szabad az ember.
És... HANG! Csak úgy, hirtelen, bele a zene közepébe, mire rögtön meg is rezzennek ujjaim a húrokon, elrontva a szép összhangot. Egy utolsót pengetek még, aztán abba is hagyom, hogy felnézzek a vendégemre.
- Boró! Szia. - Mosolygok rá a lányra, mert nem vagyok dühös, hogy megszakított, csak annyit remélek, hogy nem hallott sokat a játékomból. Reményeimet talán meghazudtolja, mikor megszólal, úgyhogy csak elnevetem magam (kissé kínosan egyébként, mert szerelmes számokat játszani így nyilvánosan, nos...) - Ezért nem hiszem, hogy sokat fizetnének. - Hárítok zavartan, megvakarva a tarkómat. - Csak nemrég lett kész, és még nem is jó...
Nem, úgy gondolom, hogy a saját dalaimmal nem fogok menőzni, mint ahogy egyes fiúk tennék, mert a zenének nem ez a lényege, a zene lényege az, hogy belülről jöjjön, nem pedig az, hogy a lányok szoknyáját gitározd le vele. A zenének a közösségről, és - bármilyen nyálas is - az érzésekről kell szólnia, nem pedig holmi... szédítésről. Őszintének kell lennie. Ennyi a célja. Kimondani olyan dolgokat... amiket nehezebb kimondani. És remélem, hogy Boró nem hallotta a szöveget, vagy ha igen, akkor nem tud angolul. Mert olyan... bensőséges ez, na, és amúgy sem szoktam egyedül énekelni soha, ha mások is vannak ott.
Le is ül mellém, a kérdésére pedig elnevetem magam, hát jó, rendben van - beletúrok hosszú tincseimbe, ezzel még kócosabbá változtatva őket, aztán bólintok egyet.
- A "Csönded vagyok"-ot tudod? - kérdezem, és már el is kezdem játszani az első akkordokat. - Mert akkor énekelj.
Nagyon csendesen kezdem el én is a szöveget, inkább csak segítő szándékkal - olyan csöndesen, hogy a hangszínem, a hangom "minősége" nem hallatszik. Az Eridonban is csak így szoktam énekelni, halkan, szeretem, ha mások érvényesülnek körülöttem.
A dalomat pedig egyszer majd máskor befejezem...