Návay bácsi
Hétvégi kocogás közben
Outfit

Sportolással ütöttem el azt a szabadidőt, ami vizsgaidőszakban felgyülemlett, és tanulás mellett adódott. Néha muszáj volt kimozdulni a könyvek mögül, ezt nem tagadhattam, sokkal jobban esik utána leülni és olvasni őket, újult erővel, kitisztult fejjel.
Az utóbbi időben megnöveltem az edzések számát, hogy a karácsonyi, téli időszakban rám rakódott nehezéket leadjam a fenébe, és könnyebb legyek. Minél nehezebb az ember, annál nehezebben mozdul meg. Sose kívántam vissza a roxforti duci-juci külsőmet, ami miatt csúfoltak, pedig csak tíz kilóval nyomtam többet a normálisnál.
Mostanra elértem ugyan az elégedettséget, a vágyott számot-alakot, hogy kedvenc ruhadarabjaimról ne kelljen lemondanom, de a sportolással és a diétával képtelen voltam leállni. Annyira beleitta magát az életembe, hogy már-már függőség felé tendáltam.
Kellett. Szükségem volt a sportra, és arra, hogy tartani tudjam a szintet, hogy mosolyogni tudjak, és főleg tükörbe nézni.
Lefutottam pár kört, idestova fél órája nem is számoltam, mennyit, de csak most álltam meg újra, immár másodszorra, hogy az elvesztett folyadékmennyiséget pótoljam bogyósgyümölccsel ízesített víz formájában.
 - Oh, jó napot, tanár úr. – Kis elfoglaltságom közepette azért észrevettem magam körül az embereket is, köztük a főnixek HVH-ját. Na hát, talán ő is sportolni merészkedett ki a fűtött kastélyból? Meglehet.

Piros tanár bácsi
Hétvégi kocogás közben

És tényleg sportolt. Jó látni, hogy a mozgáskultúra olyan területté vált, ami sosem megy ki a divatból, bár igaz lenne ugyanez az egészséges táplálkozásra is varázslóéknál.
- Rendben – bólintottam, feleletem megerősítéseképp a tegezés kérdésére. Sose szoktam tegeződni felnőttel szemben, egész addig, amíg ő maga fel nem ajánlotta, számomra ez volt a természetes, engem még neveltek illemre a szüleim. Viszont ez már igazán nem az én bajom, bőven volt nekem mit változtatni saját terepemen is. Például a külsőm, hogy észrevegyenek végre. Hogy már nem az a pufók kislány vagyok a Hollóhátból, akit maximum a tantermekben és a könyvtárban látni.
 Megpróbáltam elképzelni a tanár urat hófehér, térdig érő szakállal, és valahogy muszáj volt megráznom a fejem, mert sehogy se állt össze a kép, nem tudtam összeegyeztetni őt a szakállal. Talán azért se volt túl jó képem az öregekről, öregségről, mert a nagyszülői támogatás az én életemből kimaradt. Megint csak azért, mert annak születtem, ami: boszorkánynak. Itt meg a tisztavérűekkel szóba se lehet állni, csak ha magad is az vagy. És most talált ki, hova is tartozol, te mi vagy ebben a kutyult állapotban?
Kínosan felnevettem a tegnapi konyharablás esetére, sajnos megjegyzendő, a manók maradtak a helyükön, de hogy elejét vegyem a dolgoknak, úgy döntöttem, látogatni fogom azt, amelyiket kinéztem. Túl édi, mint egy kiscica, bár a visítós hangját azt kihagynám néhanapján.
- Igen, ez is onnét van már – mutattam a vizes palackomban leledző folyadékra, benne a gyümölcsökkel. Nyamm. Én már csak levezető gyakorlatokat végeztem, s a karnyújtásnál vettem észre, hogy egy számmal mintha nagyobb lenne rám a felsőm, ami nem is olyan rég még pont passzolt, kényelmesen. Ejha, ezek szerint eredményes volt, hogy télen is tartottam a mozgást, az időjárási nehézségek ellenére. Muszáj, karácsonykor mindig minimum a dupláját-tripláját akarják az emberre sózni, ami a kajamennyiséget illeti. – És a tanár úrnak is sikerült megszerezni a forrócsokit?

Piros tanár bácsi
Hétvégi kocogás közben

Igen, tényleg remek, hogy nem kellett este megint lemásznunk a konyhába a kényelmes Levita-toronyból azért, hogy táplálékhoz jussunk. Azért sajnáltam, hogy Zitu manót ott kellett hagyni a nevezett helyiségben, de megnyugtatásomra ma is találkoztam vele.
- Az csúcs – mutattam fel hüvelykujjam, jelzésként, hogy örültem a helyzetnek. – Nem vagyunk ám mi olyan rosszak, csak éhes levitás nem válogat a helyszínben.
Aztán a könyörgés, hogy „hagyjam a Tanár úr, kérem c. számot” szöveg, és hogy még nincs harminc se következett, amin jót vigyorogtam. Általában a nők jobban szoktak problémázni a kor, meg a magázódás-tegeződés kérdésén, az viszont eléggé új infó volt még nekem is, hogy a pirosak HVH-ja egykor kék színben pompázott, mármint na, nem szó szerint, hanem levitás volt.
 - Tényleg? – Remélhetőleg nem hagytam nyitva a szám a csodálkozástól, nem lett volna túl udvarias gesztus, és nem hinném, hogy sportolás előtt a tanerő fogorvosi vizsgálatoat szeretne végrehajtani, azt amúgy se engedném… meg is borzongtam a fogorvos gondolatára.
Na, ilyen szempontból kimondottan örültem, hogy a varázsvilághoz tartoztam inkább, semmint a muglikhoz. A rettegett fogászati kérdés…
- Inkább fejezem be, vár a vizsgára készülés, még van hátra néhány vizsgám az időszakból – feleltem. A gyomrom korgása egyértelmű volt, hogy ideje lenne ennem, de inkább figyelmen kívül hagytam. Ráér az még. Dolgozzon meg a szervezetem a porciójáért.

Návay tanár úr
Hétvégi kocogás közben

- Másképp nem is bírnám ki, csak úgy jönnek az emberre ilyenkor a kalóriák. Meg az undok pluszkilók, pfuj – grimaszoltam. A külsőmre igényes voltam, hogyha már belül unalmas voltam, legalább kívül legyek valamennyire érdekes(ebb).  
- Ú, megnézném – vigyorogtam, a tablókép említésén. Tényleg, ez tök buli, és új infóval gazdagíthatnám az amúgy is tudásra szomjazó agyam.
A kérdésére félig meddig elhúztam a szám, nem mondanám, hogy kikapcsolódásként tekintettem a mozgásra, inkább egyfajta kötelező egészségmegőrzés, illetve mozgás, hogy ellenálljak a téli időszakban nagyon is az emberre tapadó súlyfölöslegnek.
- Inkább csak súlyfelesleg-üldözés. Nehezült gyomorral nem lehet koncentrálni. Éppenséggel elkísérhetem, ha gondolja, de mi már betankoltunk, most, hogy újra működik a konyhánk – ajánlottam fel a kíséretem, ha már invitált. A főnixek legalább olyan szerencsések voltak, mint mi a mi házvezetésünkkel. Valami fantasztikusan fergeteges színt hoztak az életünkbe a különféle közös programokkal is, bár legutóbb önállósítottuk magunkat a konyhafosztás ügyében.

Návay tanár úr
hétvégi kocogás közben

- Feltétlenül – bólintottam. Szerettem bővíteni a tudásomat, és érdekesnek hangzott a tény, hogy az Eridon mostani házvezető-helyettese egykor az én házam tagjai között volt. Néha tényleg elképesztő, hogy mennyire nem lehet csak egy helyre beskatulyázni egy-egy embert, mert mindegyik személyiség-típus megvan mindenkiben, kérdés, melyik az erősebb, na meg a mikor és mennyire?
A tele gyomor pedig, ahogy a tanár úr is egyet értett, tényleg a tanulás ellensége, ilyenkor az ember mindig álmosabb a kelleténél, és kellemetlen, mikor lefejelem a tankönyvet, vizsgaidőszakban tilos a bóbiskolás, muszáj, hogy jó jegyeket szerezzek.
- Ó, ezek szerint nem csak mi tudhatunk magunkénak egy csemegecsárdát – vigyorodtam el arra, miszerint nekik is csordultig van a konyhájuk. Eddig teljesen abban a tudatban léteztem, hogy ez a kiváltság egyedül az éhes szfinxeké.
- A Roxfortban csak egy konyha van. És kik vannak hozzá legközelebb? Hát persze, hogy a borzok, nem tudom, hogy nem tűnt még fel a tanároknak, hogy ők dézsmálják fel a legtöbb kaját – vontam vállat, megosztva ezt az aprócska tényt, hiszen onnét kerültem én át a Bagolykőbe, amit nem bántam meg, de még mindig jobb lenne, ha belebotlanék angol ajkú nebulóba-tanerőbe. Ez a nyelvi megszokás kemény dió, de reméltem, hogy jövőre könnyebben boldogulok majd, és váltok egyik nyelvről a másikra.
Otthon már sikerült ezt megszokni, hogy ott csak magyarul beszélhetek, könnyebb érthetőség kedvéért.
 - Persze, aztán még én is visszajövök, mielőtt kísértésbe esek, és megint kifosztom a gyümölcskészletet – billentettem ártatlanul oldalra a fejem. Legalább konyhafosztogatónak jó lennék, ha már a kviddics, meg úgy a repülés abszolút nem az én hatásköröm. És akkor még szépen, szóvirágosan fogalmaztam, khm.