Ismételten meglátogattam Kornélt a szokásos helyünkön, hogy újabb tallérral gyarapítsam az erszényét, voltam annyira ostoba, hogy ott maradjak a sráccal, s letelepedjek a közelében, csak úgy a fűre, mely zöldellő huzatként vonta körbe a területet, mintha csak egy hatalmas takaró volna a föld felszínén.
Az őszies idő nem szegte kedvemet, amúgy sem volt kedvem odabent dekkolni a szobában, s hallgatni, hogy éppen melyik körömlakk tart tovább két hétnél. Egyszerűen képtelen voltam kiverni fejemből az elmúlt hónapok történéseit, s hogy még se egyen meg a fene, szükségem volt a szivárványos álmokra.
- Ha nem akarnám hallani Kornél, szerintem Te akkor is egész biztosan elmesélnéd, igaz? – Halovány mosollyal ráztam meg a fejem, miközben íriszeimmel szemügyre vettem a mellettem megtelepedett fiút. Tulajdonképp egész jó társaság volt ez a Kornél, leszámítva a rémesnek mondható vicceit, melyekkel nem küldtem volna színpadra, hogy közönséget szórakoztasson.
A vicce már olyannyira rémes volt, hogy akaratlanul is nevetést váltott ki belőlem, testem megrázkódott a pillanatnyi örömtől, s újra megráztam a fejem.
- Ez csodálatos volt Kornél, de tényleg. Tudod, annak idején Téged kellett volna bevetni a dementorok ellen, egész biztosan kifektetted volna őket ezekkel a viccekkel. Annyira bolond vagy. – Nevetve tartottam felé a szálat, remélve, hogy lesz olyan jó arc, és meggyújtja a vicces szálat. S ha ez megtörtént, mélyet slukkoltam, hogy kiélvezzem az ízek kavalkádját, majd kifújva a füstöt, hanyatt dőltem a fűben, s úgy vettem szemügyre az égboltot.
- Kornél, most annyira megkívántam a vattacukrot, nézd azokat a felhőket, az egyik pont úgy néz ki, a másik…a másik meg rád hasonlít, nézd már. Egy arc, és ott a borzas fej, ez csak Te lehetsz. – Nevetve fürkésztem az eget, ami fele annyira sem tűnt olyannyira színesnek, mint ahogyan azt én képzeltem.
- Mit gondolsz, mikor fogunk lebukni? Talán kereshetnénk másik helyet is, nem? – Oldalra fordítva a fejemet, kíváncsian fürkésztem a srác íriszeit.

Kornélt ugyan még csak pár hónapja ismertem – egész pontosan az évnyitót követő nap óta, amikor először találkoztam bazári kínálatával, s először mutatta meg nekem a repkedő patkók országát – mégis úgy éreztem, mintha már ezer éve lennénk jó cimborák.
A társaságában nem feszengtem, nem zavartattam magam, és még csak az sem érdekelt, ha éppen összevissza fecsegtünk mindenféle baromságról. Ő tipikusan az a srác volt, aki mellett el lehetett engedni a viselkedési normákat, s nem kellett mellette jól viselkedni. Nem kellett megválogatni a szavakat, s még csak a témát sem. Kedveltem Őt.
- Hah, még csak az kéne. Ha kiraknád, szerintem utána kiszemelt áldozat lennél, és száz évnyi átkot szórna rád. – Nevetve megráztam a fejem, a srácnak mindig voltak eszement ötletei, s persze akadtak köztük olyanok is, melyeket meg is valósított. Egy őrült volt, képes mindenre, ha épp úgy hozza a kedve.
- Szerintem inkább találjunk ki valami mást a tanárnőnek. Mit szólnál, ha sütnénk neki valami csudajó sütit? Te hoznád az alapanyagokat. – Nevetve céloztam egy kis ízfokozóra, s már magam előtt láttam, ahogy a tanárnő andalogva bárányokat kerget a fejetlenség folyosóján.
- Látod-látod? Majd, ha egy napon auror leszek, akkor mindenképp felvetem a szervezetnek azt, hogy vegyünk alkalmazásba téged. – Jóízűen felkacagtam, s máris magam előtt láttam, hogy Kornélt szuperfegyverként vetjük be a gonoszok ellen.
- Csinálni sem tudnánk? Mondjuk, nem tudom, hogyan kell, de talán sima cukorból is lehet. Kéne rá valami varázslat. – Halkan magam elé sóhajtottam, majd le is mondtam a vattacukorról, hisz tényleg nem állt rendelkezésünkre a technika, s a faluban sem lehetett kapni efféle édességet. Az édesség hajhászás helyett tovább fürkésztem az égboltot, s felnevettem, amikor Kornél szóba hozta a palacsintás Jézust.
- Lehet, hogy az övé. Na, ne izélj már, talán nem hasonlít, én úgy láttam. – Mosolyogva ráztam meg a fejem, hisz a felhők percek alatt szertefoszlottak, s egész más alakot öltöttek, mint korábban.
Gondolva egyet, felültem és Kornél felé fordultam. Néhány lehullott falevél beleragadt a hajszálaimba, de azokat nem is vettem észre, valahol az üstökömön lapultak meg, s egyáltalán nem éreztem, hogy ott lenne is valami.
- Hogyne múltam volna már el, tizenkilenc vagyok, talán még nálad is idősebb vagyok. – Mosolyogva vettem szemügyre a vonásait, majd felé fújtam a füstöt, és elmosolyodtam.
- Nem zavar, ne aggódj. – Paskoltam meg a combját, majd tenyeremmel megtámaszkodtam a talajon, és körbepillantottam.  
- Tudod, melletted nem félek. – Egy pillanatra talán túlságosan is őszinte voltam a sráccal, de ezt éreztem, hisz ártalmatlannak tűnt, olyan bohókás, jó arc srácnak, aki mellett mindig történik valami vidámság. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, ismét elfeküdtem a fűbe, s fejemet a térdére hajtottam, úgy pillantottam fel rá
- Klassz kispárna lennél . – Nevetve figyeltem a vonásait, majd az általa varázsolt burát fürkésztem. – Tök jó varázslat, bevallom, hogy ez nekem sosem ment, de miért olyan színes? Vagy…ezt már csak én képzelem, ugye? – Nevetnem kellett, valahogy a mosolyt elég nehéz volt levakarnom az arcomról.
- Gondolom azt a füstöt is csak úgy képzelem, igaz? – Még mindig jót nevettem, s meg sem fordult a fejemben az, hogy a gomolygó füst, amit látok, az valós, s nem is olyan messze tőlünk, valami kigyulladt.

Kornél

Jó ideig tanakodtunk, s elmélkedtünk azon, hogy vajon mennyire lehetne vicces megtréfálni az egyik tanerőt, végül aztán Kornél jogos feltevéseivel le is beszélt a kósza ötletről, amit persze még akkor is viccesnek tartottam, és talán bimbambusz füstölő, talán csak a jókedv varázsolt mosolyt az arcomra.
- Én azért szívesen uralnám a természet elemeit, izgalmas lehet, bármikor megmozgathatnám a földet, akár még alattad is. – Mosolyogva fürkésztem a srác íriszeit, miközben hosszan megszívtam a tulipános fanfant, s Kornél felé fújtam a kavargó orkánt. Közben valahogy szóba került a szakom, amiről egyébként általában nem dicsekedtem, és nem is kürtöltem tele azzal az iskolát,hogy hékás, auror akarok lenni, vele mégis megosztottam jövőbeli terveimet, legalábbis annak egy egészen kis szeletét.
- Igen Kornél, komolyan. – Megint csak nevetve figyeltem az arcára telepedő érzések kavalkádját, hisz annyira azért nem volt ez olyan különleges dolog, mint mondjuk egy piros elefánt, ellenben talán nem éppen voltam megtermett, száznyolcvan centis, tömény izom, hátranyalt hajú, hímnemű alak, aki talán jobban beillett volna egy auror képzésbe, mint jó magam, aki női névre hallgatott, meg létében is az volt, és látszólag még törékenynek is tűnhetett.
- Tudod, az apám is az, így mondhatnám, hogy családban marad. Egyébként meg érdekel is..- Egy pillanatra el is méláztam azon, hogy vajon majd miféle szerepkört töltök be. Persze ehhez színkavalkád, és mindenféle vicces képkocka is párosult, amitől egészen felvidultam, s ajkaimon továbbra is ott játszott a már jól ismert mosoly.
- Tudod Kornél – Kezdtem bele, kissé már bódult hangon, ahogy egy kicsit közelebb hajoltam hozzá – Te vagy az első srác, aki faleveleket szed ki a hajamból, ez annyira…izgalmas. – Nevetnem kellett, s hogy ne csak vigyorogjak, mint egy vadalma, csak nem tudtam kihagyni a korával kapcsolatos megjegyzéseket.
Szerencsére nem vette zokon a szavaimat, legalábbis nem látszott sem a tettein, sem az arcvonásain, így nekem sem volt miért tartanom attól, hogy talán majd magamra haragítom a srácot.
- Nem vagy puha? Na ne csináld, bizonyítsd be. – A már kellő mennyiségű szivárványfelhő beszippantása után vidámságom mellé kellő pajzánság is párosult, s bár megértettem szavai lényegét, kacérkodtam a szavakkal.
Tekintetemmel barna íriszeit fürkésztem, egyik szemöldököm egy picit feljebb szökkent, s kíváncsi mosoly futott ajkaimra, amikor észrevettem, hogy egyre közelebb hajol felém. Egyáltalán nem zavart, mi több, kíváncsian futott pillantásom az ajkaira, hirtelen azonban megéreztem az orrfacsaró, szúrós illatot, melyet követett a gomolygó füst látványa, s így a pillanat is elszállt.
- Az ott, nézd. Hatalmas, sokkal nagyobb, mint a tiéd. – Jegyeztem meg egy széles vigyorral, s persze hogy a szivárványfelhőjére gondoltam, amit alig néhány másodperccel korábban pöfékelt. Ha segített, akkor sikerült feltápászkodnom a földről, majd sietősen szedtem lábaimat a srác után, hogy közelebbről is megfigyeljük az indián jeleket.
- De ez szerintem nem magától gyulladt ki, nézd csak. Itt egész biztosan járt még valaki. – Mutattam az avar tetején elszórt apró kis maradványokra, melyek feltehetően a lángokat keltették, s csak azután követtem a srácot, amerre vezetett.
- Fussunk – Sietve szedtem a lábaimat, s mikor már elég távol értünk a gomolygó füsttől, megtorpantam, s előre görnyedve, combjaimon megtámaszkodva fújtam ki a levegőt.
- Huhh, szoktam sportolni, de ez kimerítő volt. – Aztán kíváncsian pillantottam Kornélra, hogy vajon őt mennyire viselte meg ez a néhány méter futás.
- Nézd csak, ott van a fára eszkábálva egy torony szerűség, felmásszunk? – Mutattam az egyik magasabb mogyorófa irányába, mely elég biztonságos helynek tűnt ahhoz, hogy tovább folytassuk kedvenc időtöltésünket.
- Gyere, és tarts bakot nekem. – Noszogattam Kornélt a vállainál fogva, s nem voltam rest kihasználni fizikai erejét.

Kornél  

- Mi van már, soha nem tartottál még bakot? Tudod, két kezedet összefűzöd, én szépen belelépek, a vállaidra támaszkodok, te pedig egy nagyobb lendülettel feljebb tolsz. Elkapom a kuckó szélét, utána már fel tudom magam húzni, meg téged is. – Persze azért annyira nem volta merős, hogy egy fiút felhúzzak majd két méter magasságba, azonban azon még ráértük filozofálni, hogy Kornél majd hogyan jön utánam. A srác nem volt elveszett lélek, így biztos voltam benne, hogy valahogyan ő is megoldja, s ha máshogy nem is sikerül, akkor majd felmászik a fán, és így vagy úgy, de ő is feljut.
Mosolyogva álltam a srác előtt, s vártam, hogy végre megkezdjük a műveletet, amihez nem kellett igazán haditerv. Mégis, jó ötletnek tűnt az, hogy felmásszunk, s ott bújjunk el, ha netán erre tévedne a gondnok. Én ugyan már nem voltam büntethető, Kornél azonban még igen, s amúgy is, cifra nyulak kergetését még az én korosztályomnak sem engedélyezték, azt pedig nem kockáztathattam meg, hogy megtalálják nálunk a blázt, s az igazgató elé citáljanak bennünket.
- Helyes, ez a beszéd Kornél! – nevetve léptem hozzá közelebb, tenyereimmel a vállaira támaszkodtam, miközben talpamat igyekeztem becsúsztatni összefűzött ujjai közé. Pechemre annyira koncentráltam, hogy finoman neki koccantottam homlokomat az övének.
- Hoppá, bocsi. Na még egyszer- ezúttal sokkal jobban koncentráltam, s amikor úgy éreztem, hogy a talpam alatt vannak az ujjai, akkor egy nagyobb lendülettel, vállaira támaszkodva elrugaszkodtam, s egyik kezemmel elengedtem a vállát, hogy elkapjam a kis viskó szélét, pechemre azonban ez nem sikerült. Megszédültem, s talán még Kornél sem tudta megtartani az egyensúlyát. Ki tudja, hogy kinek a hibájából, de hirtelen visszazuhantam, s ha Kornél nem ugrott el időben, akkor magam alá temettem a srácot, s arccal szemben ráestem, ráadásul még az állát is megfejeltem a véletlen balesetben.
- Ajjj bocsi Kornél, jól vagy? Élsz még? – kérdeztem nevetve, hisz nekem semmi sem fájt, így inkább viccesnek találtam a helyzetet, mint sem siralmasnak.
Egyik tenyeremmel a mellkasán támaszkodtam meg, a másikkal a földön, s úgy tornáztam feljebb magam, hogy hajszálaim ne lógjanak az arcába, és ezzel ne zavarjam meg őfelsége kényelmét.