Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=435588#post435588][b]Lasch Ervin Balázs - 2014.12.11. 20:06[/b][/url]

A vonat lassul, majd megáll. Már az ajtóban álok, azóta, hogy a meghirdetett időpont, amire a vonat Bogolyfalva állomására befut, elmúlt. Sosem jártam még itt, ez is sok mindent elmond a családi helyzetemről. A Nyugati rejtett vágányán túl egyre csak a tájat néztem, bár olvasni terveztem, nagy izgalmamban azonban összefolytak a mondatok. Végül feladtam, és a rúnákkal megbűvölt lejátszómat nyomkodva kerestem valami használható együttest, akik kellőképpen kikapcsolnak. Ideges vagyok, ehhez kétség sem fér. A tenyereim izzadnak, a lábam folyamatosan ugrál. Állítólag tíz percet késünk, de ez most nem tud megnyugtatni. Felkelve kisimítok egy ráncot a fekete nadrágomon, és visszahúzom a pulóverem, hiszen kint igen hideg van már. sál, sapka, kabát. Utóbbiban kitapintom a kesztyűimet is, majd az előtérbe hordom a két utazótáskám, a nagyméretű bőröndöm. Végül a hátizsákom a vállamra kapom, és kilépek, hogy a fűtetlen előtérben töltsek tíz kínos percet.
Végre megállunk, szinte feltépem az ajtót, ahogy erre lehetőségem van. Leszállok, kezemben az utazótáskáimmal, majd leemelem a bőröndömet is. A könnyebbet átvetem a vállamon, a nehezebbet a bőröndömre operálom, így indulok el kifelé, hogy a kis utcákon át a kastély tornyai felé vegyem az irányt. Érzem a közelgő ünnepeket, ám most csak azt az egyet szeretném, ha a kesztyűs kezeim, és bakancsomban fagyoskodó lábaim nem akarnának elfagyni. Lesz itt ennél még rosszabb is. Alig várom, hogy az első kínos hét elteljen. Szerencsére mindjárt itt a szünet. Némi pozitívum. Sóhajtva állok meg félúton, megigazítom a táskám, majd nekivágok a hegy visszamaradt részének. Át a kapun, be egy padokkal teletett helyre, ahol könnyen megtalálom a tölgyfa ajtót. Eddig siker van, de innen, hogyan tovább?
Az utazótáskáimat egy közeli padra teszem, és némi kutatás után a táskám első zsebéből előkerül a térkép is. Egy gyerek rajzolta, kézzel, és bár nagy műgonddal, nem mindent lehet kivenni, ami rajta van. Elég tépázott is, pedig szeretem a rendet, de a testvérem valószínűleg elaludt rajta párszor. Hát ez elég nagy kihívás lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=439898#post439898][b]Lasch Ervin Balázs - 2014.12.22. 12:52[/b][/url]

Mire kifújom magam a tényt is megemésztem, hogy végre itt vagyok. Nem vihetnek már vissza, nem közölhetik, hogy bocs, csak hülyéskedtünk, mert akkor esküszöm, hogy elbujdosok a világ végére. Bárhova, csak oda vissza nem. Más lettem ott, az évek megkeményítettek, pedig szerettem azt, aki voltam. Elégedett voltam magammal, az értékeimmel, és tudom, hogy nem vesztek el, csak megfakultak. Még van esélyem a visszaszerzésükre, itt és most még megtehetem, hogy visszafordítom a folyamatot. Vissza akarom kapni azt, aki voltam, és ez most erősebb bennem, mint bármi más. Hiába nézem a papírt, nem köt le, a gondolataim a helyre érkezés és az itt maradás körül járnak, így mikor megszólítanak, csak késve emelem fel a fejem.
- Helló. Remélem, feltéve, ha ide jársz.
Persze miért ne járna ide. Nem is logikus, amit mondok, csak nem gondoltam, hogy megszólítanak. Aztán meg lehet nem is jár ide, csak valamelyik lány barátja, és most, hogy közeleg a szünidő, már abban a másik iskolában lazábban fogják a diákokat. Esetleg kvibli. Tud a mágiáról, de nem űzi, családjával a faluban lakik, és vagy egy rokonához vagy egy lányhoz jött fel. Rengeteg oka van, hogy itt tartózkodjon azon kívül, hogy itt tanul, és ezt már szépen végig is vezetem magamban.
- A Navinét keresem. Elméletileg kijött volna elém Lasch professzor, de úgy néz ki, fontosabb dolga akadt.
A hangomban van némi szemtelenség. Igen, talán így fogalmazhatjuk meg. Nem tudtam még maradéktalanul elfelejteni azt, hogy nem állt ki anyám ellen az érdekemben, és azt sem, hogy az öcsémet oly könnyedén ide íratták, és engem meg se kérdeztek. Olyan dolgokat kellett tennem, és elviselnem, melyek távol állnak De már nem ott vagyok. Enyhült a mérgem is. Már itt vagyok. Itt pedig jó lesz, kár feleslegesen bosszankodnom amiatt, mert a drága apám elfelejtett.
- Bogolyfalván segítettek, hogy merre jöjjek, volt pár húzós pillanat ugyan, de meglett, ez a kastély viszont nem csak pár utcácska, amit le kell gyűrni.
Elég csak felnézni a robosztus épületre. Egy teljesen új helyet kell megszoknom, ami nem kis kihívás, de szabályosan izgatottan várom, hogy belekezdhessek. Néha olyan vagyok, mint egy lány, hullámoznak az érzelmeim.
- Egyszer gyerekként jártam még itt, és azóta volt pár átalakulás, ahogy elnézem. Bővült a falu, gondolom bent is változott minden. A házakban meg sosem voltam, és ha az öcsémen múlik nem is leszek.
Felemelem a kriszkraksz rajzot újra, és most a fiú felé fordítom, hogy lássa ő is a káoszt a káoszban. Pedig a gyerek lépésszámot is írt a rajzra, nagyon igyekezett, csak rosszul.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=441144#post441144][b]Lasch Ervin Balázs - 2014.12.24. 15:12[/b][/url]

- Bocsi, csak sose tudhatja az ember.
Azt persze már nem fejtem ki, hogy milyen sok következtetést levontam magamban arra, hogy ki is lehet, ha éppenséggel nem iskolai diák. Annyira túl tudom bonyolítani az egyszerű dolgokat, hogy az már szabályosan művészet. Nem értem magam néha ezen a téren, aztán lehet, ha egy kicsit több sütnivalóm lenne, akkor nem is a sárgákat keresném annyira, hanem a kékeket. Azonban az már nem én lennék. Ők ésszel, én szívvel cselekszem. Egyszer volt egy lány az életemben, aki ésszel cselekedett, sosem tudtuk megteremteni azt a harmóniát, ami éltethette volna a kamasz szerelmünket. Egynyári én csak veled, te csak velem volt, de annak igazán kiváló. Emlékszem, annyit vittem fagyizni, hogy a végén torokgyulladásom lett.
-  Már az is jó, ha odatalálok. Van jelszavam, csak nem küldtek hozzám külön embert, mert azt hitték a professzorral jövök.
Mondhatnám, hogy „családi barát”, de elég sok értelemben megbukna a dolog. Nem vagyunk barátok, például. Nem gyűlölöm, de neheztelek rá a leckéért, amit egy életre megtanultam a Durmstrang falai között. Anyámmal gyűlölik egymást, az öcsém nem nyilatkozik. Nem családi, azt se mondhatnám, hiszen nem is tudom mióta nem kommunikáltunk, és nincs olyan, hogy anyámmal ne ordítanának. Nem tekintek rá azonban apaként sem., így ezt se mondhatom. Szeretnék, de még nem megy. Talán majd itt, ha lesz alkalmunk találkozni, ha felveszem a tárgyát, már ha felvehetem. Ennyit se tudok. Kiábrándító.
- A Durmastrangból. Anyám a minisztériumban dolgozik, Nemzetközi Kapcsolatok. A mostohaapám a Durmstrangban tanít, én meg jó ürügy voltam a találkozásokra, de kirúgtak, így hazahoztak.
Nem titkolom, hogy nem volt egy szép elválás, úgyis híre megy annak, hogy ki vagyok, és hogy nem átiratkoztam, hanem kitették a szűröm, mert pofátlan voltam. Senkit sem érdekelt, hogy miért történt, de mindenkit izgatott, hogy megváltoztam, és hogy ez a viselkedés nem megfelelő. Nem is baj, hogy nem kérdeztek, nem is akarom. Egyszerűen megszabadultam a helytől, tőlük, és végre ellébecolhatok pár évet nyugodt körülmények között. Teljesen kielégítő megoldás. Igen egyszerűen kezelem a helyzetet, kívülről legalábbis. Belül még furcsák az érzések, de mindenképpen nyugodtabbak, mint voltak.
- Igen, elsős. Most pont otthon van, de nekem nem volt kedvem hazamenni, inkább töltöm itt az ünnepeket. Kevesebb ember marad, a legtöbben, ha jól tudom, hazautaznak, így fel tudom fedezni a kastélyt is meg a falut is. Jövőre már szeretnék magabiztosabban közlekedni a folyosókon, így ezt a helyzetet ki kell használnom.
Különben se tudnék mit mondani anyámnak, meg Ivannak, akik szerintem a világ másik végén akarnak tudni. Nem akarom megzavarni a családi légkört, és azt sem akarom, hogy a saját légkörömet ők zavarják. Azt hiszem kellőképpen elkezdtem belesétálni kamaszkorom azon időszakába, amikor nem akarok szülőt látni a közelemben.  
- Az öcsém alkotta, meglátszik. Nem éppen térképészcsalád vagyunk. Aranyos, csak zavaros. Nehéz valamit úgy elmagyarázni, hogy neked evidens, de a másiknak nem. Nekem se menne, ennyire se talán. Pedig azt hiszem, ha az iskola nem utal ki egy térképet, kénytelen leszek én is megcsillogtatni a tudásomat.
Felveszem a két táskát, nem kell kétszer javasolnia, hogy menjünk. Nem akarok bóklászni ezekkel a dögökkel, majd utána, ha már megtaláltam az ágyam, esetleg körbenéztem a házban és ettem valamit. Kezd a hasam korogni, persze még nem zavaróan, de végre az utazáson túl vagyok, és tényleg ideértem.
- Mehetünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=442074#post442074][b]Lasch Ervin Balázs - 2014.12.26. 12:09[/b][/url]

- Ööömp.
Egy pillanat alatt zavar ül ki az arcomra a kérdés miatt. Érzem, ahogy a tarkóm felforrósodik, és a tekintetemmel automatikusan menekülő utat keresek, pedig csak egy ártatlan kérdést tettek fel nekem.
- Valakinek a valakije. Tanár gyereke, lány pasija, de amúgy elvégezted már az iskolát, csak kölyökképű vagy. Magántanuló. Ilyesmik. Amikor én jártam itt még csak valakinek a valakije voltam, most meg hirtelen diák is vagyok, ezt még szoknom kell egy kicsit azt hiszem.
Egy kicsit valóban félreérthető volt, de szerencsére a zavar csak a tarkómig jutott, mostanra pedig egészen megenyhültem. Nincs baj, nem kell félnem. Gyűlölök félni, hihetetlenül. Megedzettem magam persze, fizikailag, de a lelki dolgok nem mennek ilyen könnyedén. Egy pár nap kell még ahhoz, hogy lenyugodjak és alkalmazkodjak.
- Hát ez bonyolult. Mondhatjuk úgy, hogy rokonok vagyunk.
Nem, annyira nem az, elvégre nem csak mondhatjuk, papírom van róla, hogy olyan nagyon rokonok vagyunk, hogy neki köszönhetem, hogy itt lehetek. Csak valahogy az elmúlt évek kiűzték belőlem azt, hogy apámként tekintsek rá. Pedig az, tudom, hogy az, és tudom, hogy jobb lenne, ha tisztességesebben állnék hozzá, hiszen anyámmal nem könnyű, és vívott ő elég csatát vele, csak azt az egyet nem, ami nekem is fontos lett volna. Maradjunk annál, hogy rokonok vagyunk.
- Mármint rendesen, vér szerint, csak rég nem futottunk össze. Biztos közbejött neki valami, vagy anyám rossz időpontot mondott neki, és ő még azt hiszi, van ideje. Majd később meglátogatom, hogy beköszönjek.
Mondjuk valamelyik óráján, vagy ha az egyik étkezés során összefutunk. Nem kell ezt elkapkodni. Igen, jobb lenne, ha inkább szeretetgombóc lennék, mint méregzsák és leszek is, csak egyelőre kavarog minden, és kell idő, amíg szépen leülepednek a dolgok. Ha minden a helyére kerül, akkor majd velem is lehet fesztelenül szórakozni, mert alapjáraton igen mókás ember vagyok.
- Az egész rokonságom ilyen. Előre félek tőle, hogy én mikor fogok elkattanni, bár talán a gének most már kinyírták az összes ilyen furcsaságot és én vagyok a tökéletes példányok első verziója.
Oké, ez egy kicsit nagyképű volt, de nem jelenti, hogy nem igaz. Mit nem adnék, ha így lenne. Semmi dili, semmi rossz szokás, csak egy sima átlag gyerek, majd felnőtt. Az én múltam se patyolat, az igaz, de azért még van hova fejlődnöm, a szüleimhez képest.
- Volt némi összetűzésem pár sráccal. Történtek dolgok. Aztán nem válaszoltam. Se diáknak, se tanárnak. Megunták, hogy folyton vállat vonok. Pedig a tanulmányaimmal nem volt baj, csak nem növeltem tovább az iskola hírnevét. Lendítettem a kviddics-es elismeréseiken, csak nem beszéltem. Pedig azt hinnéd, hogy náluk a hallgatás az, ami szimpatikus. Mondjuk nem baj, hiányzott az anyanyelvem, meg, hogy ismerős legyen az ország, amiben utazok. Itt több a lehetőség. A faluban láttam, hogy diákokat is alkalmaznak, szívesen dolgoznék valakinél. Tudsz ajánlani?
Magyarul azért sokkal magabiztosabb vagyok. Oké, kint se volt nehéz dolgom, hiszen jó nyelvérzékem van, de egyszerűen a honvágyam győzött, nem tudtam annyira nyitni, mint szerettem volna.
- Lasch Bence Márton. Ami azt illeti én pedig Ervin Balázs vagyok, azt használod, amelyik a szimpatikusabb. A szüleink ezen is összevesztek, így két nevűek vagyunk.
Azt már meg se említem, hogy nekem még születésnapomból is kettő van. Szegény öcsém fix napon született, ott nem tudtak vitatkozni, csak én idegesítettem fel őket.
- Hagyd csak, kamatoztatom a kviddicses éveket. De azért kösz.