Gareth

Jared egész nap tűkön ült, alig bírt nyugton maradni az órákon, hiába volt alapvetően nyugodt természetű, mert tudta, hogy nagy nap a mai. A testvére éjjel befejezte az iránytűiket, ami nem mást jelentett, mint hogy le kell tesztelni. Mivel különböző évfolyamokra jártak, így nap közben nem nagyon találkoztak, ezért - na meg a kíváncsi szempárok miatt - lehetetlen lett volna rögtön reggelről megejteni a próbát, úgyhogy a fiúnak ki kellett várni, hogy minden kötelező programnak vége legyen, csak úgy neki, mint a bátyja számára.
És aztán eljött az idő! Kipróbálhatták a találmányt, amin hosszan dolgoztak, és most végre elkészült! Legalábbis valószínűleg, de majd most ugrik a majom a vízbe, ha terepen is bevetik. Eddig csak a zárt ajtók mögött lettek előzetes tesztek végezve, amik pozitív eredményekkel kecsegtettek, de szokták mondani, hogy "a puding próbája az evés", és ez nincs másképp a találmányokkal sem. Csak ott a használat során dőlnek el a dolgok.
Egész vidáman lépdelt testvére mellett lefelé a lépcsőkön, hogy kijussanak a szabadba. Egyelőre inkább nyílt színen akarták tesztelni a szép kis iránytűket, úgyhogy a már korábban felfedezett rét felé mentek.
Tenyerében ott szorongatta saját alkalmatosságát, egy fekete-kék szépséget, ami pehelykönnyen simult tenyerébe, és csak arra várt, hogy végre használatba lépjen. Jarednek nagyon tetszett a kis mágikus tárgy, mert felületének simasága jól esett ujjainak, és akár a nyakában is hordhatta, anélkül, hogy bárki felfedezte volna, hogy különlegesség van nála.
- Itt jó is lesz, nem? - kérdezte, mikor megálltak a rét szélén, és kicsit megmozgatta tagjait. Jól esett neki a hűvös, tiszta levegő, a kastély bezártsága után. - Hogy csináljuk? - nézett fel bátyjára.

Gareth

Ahogy a testvére elővette a saját iránytűjét, Jared is odafordult hozzá, és árgus szemekkel figyelte a mozdulatokat, amit a másik végzett, miközben a kezébe nyomott lapot szorongatta. Ez volt mindig a legizgalmasabb része a feltalálásnak, mert ha sikerült és minden megfelelően működött, az valami hihetetlen felemelő érzés volt, viszont ha kijöttek még hibák, akkor volt min dolgozni tovább.
A halk parancs hatására moccant a tű és Jared még a szája szélét is beharapta, úgy nézte, és csak akkor merte kifújni a levegőt, mikor a mágnest is elvette már a szerkezettől a testvére.
- Rendben - bólintott, és kinyitotta tenyerét, másik kezével pedig elővette a pálcát, hogy az előző mozdulatokat ő is megismételje. Aztán, ha már a tű beállt, akkor odanyújtotta Gareth felé, hogy leellenőrizze az övét is a mágnessel. - Ez is jó - állapította meg, mikor meg se moccant a jelző. Ez jó hír volt, mert az alapfunkció helyen működött. Akkor most jöjjenek az extrák!
Kibontotta a papírt, amit kapott, és megnézte a listát.
- Jöjjön keresési funkció? - nézett fel a bátyjára. Az iránytűk elméletileg képesek voltak megtalálni egymást, tehát pontosan megmutatni a másik szerkezet irányát a térben. Ha Gareth igent mondott, akkor újabb kérdést tett fel.
- Maradj itt, én meg elbújok, rendben?
Amennyiben a testvére egyet értett, akkor el is indult a rét széle felé, kinézve magának egy szimpatikus fás sávot. Jónak tűnt, mert elég messze esett a testvérétől, aztán mikor odaért, lecsüccsent egy kidőlt fa törzsére és várt.

Gareth

Szép csendben várt, amíg a másik motyorászott még egy kicsit távolabb, és csak néha lesett ki a fák közötti réseken, hogy vajon mit is csinál épp a testvére. Jól ki tudta venni innen, ahogy jegyzetel, úgyhogy megint kipróbált egy funkciót, aztán nemsokára el is indult felé, hol a tűre, hol a lába elé figyelve. Mikor köszönt, akkor Jared már várta, és az arcáról olvasni lehetett, hogy mennyire örül annak, hogy a másik pontosan idetalált. Ezek szerint ezt is jól csinálták, bár arra még kíváncsi lett volna, hogy milyen távolságból működik a dolog. Nem volt benne biztos, hogy elég erős a bűbáj ahhoz, hogy mondjuk a világ másik feléről is elirányítsa őket egymáshoz, de ki tudja..?
Most ő következett, úgyhogy visszafordult a fa mögé, amíg a bátyja búvóhelyet keresett. Megjelölte a helyet a fa törzse mellett, ahol állt, bár pár pillanatig el kellett rajta gondolkodnia, hogy mi is a pontos mozdulat, de aztán eszébe jutott, és egy félmosollyal nézte, ahogy a kimondott szó egy pillanatra kéken tűnik fel a fekete háttéren, és gyorsan le is jegyezte az eredményeket.
Ez után a másik iránytű megkeresése következett. Nem tudott nem vigyorogni ismét azon, hogy Gareth szerkentyűjének egy rózsa a jele, és újfent egy gondolattal adózott annak, hogy vajon honnan is szedhet a másik ilyen neveket, mint amiket rendre kitalál, de igazából nem zavarta.
A Vesper kitartóan mutatta az egyik irányt a fiúnak, úgyhogy arra indult el. Először azt hitte, hogy téves a jelzés, mert akárhogy nézte, sehol sem látta Gareth-et, de aztán nagy kő esett le a szívéről, mikor végül rátalált a vigyorgó másikra. Egyszerűen csak annyira jól elbújt, hogy bár a szerkezet jelezte őt, Jared szeme volt kevés ahhoz, hogy meglássa.
- Minden jól működik. Szerintem eddig sikernek könyvelhetjük el a dolgot. Van még valamilyen napirendi pont..? – kukkantott a papírba, mert már nem volt biztos benne, hogy mit is akartak még kipróbálni.

Gareth

Örült neki, hogy végül ezen a próbán is átment az iránytűje, úgyhogy most már egészen bizakodó volt a befejezést illetően is. Miután kiderült, hogy mi az utolsó próba,a fiú bólintott testvére kérdésére.
- Megjelöltem azt a helyet, ahol vártam rád - bökött a fejével abba az irányba, amerről jött. Szerencsére a hely útba esett, ha visszafelé indultak a kastélyba, úgyhogy még csak igazán nagy kitérőt sem kellett tenni miatta. Kíváncsi volt ennek az eredményére is, mert ha eléggé pontosak a szerkezetek, akkor nagyjából készen is vannak. Persze mindig van valami finomítani való vagy új ötlet, hogy talán nem is kellene a kész szót használnia, pláne nem neki, aki ennyit foglalkozik találmányokkal.
Mikor Gareth nekiállt a beállítások elvégzésének, akkor maga is hozzáfogott, hogy egy séta alatt letudhassák az egészet. Miután kiadta a parancsot a tűnek, az a megfelelő irányba fordult, és a fiú szépen el is indult arra. Közvetlenül a fa törzse mellett állt, mikor a jelölést végezte, tehát ehhez képest kell megfigyelni, hogy mennyire is pontos az alkotásuk.
Menet közben úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, viszont mielőtt a fa mellé értek, már idejekorán elkezdett forogni a tű. Körülbelül öt láb volt az eltérés, ami annyira nem nagy, hogy gondot okozzon, viszont lehetne még ennél is pontosabb.
- Tudunk rajta majd állítani még szerinted? - kérdezte Gareth-et, mert nem volt benne biztos, hogy jelenleg nem-e ez a maximum, amit képesek kihozni belőle. Mindenesetre, ha kiderült, hogy a bátyja iránytűje mit tud, akkor kiderül, hogy melyik is sikerült jobban, és mennyire kell a másikat még mindenképp fejleszteni.

Gareth

Miután visszakövették a Wandering Rose álltal mutatott útvonalat, kiderült, hogy Gareth iránytűje valamivel pontosabb, mint a Vesper. Más ember talán ilyenkor bánkódott volna Jared helyében, ő viszont a kihívást látta a dologban, mert el kellett érni, hogy a kisebb szerkezet is legalább így működjön.
- Meg kell majd próbáljuk azzal a módszerrel, amit a tiednél használtál, és akkor majd meglátjuk, mennyit számít a mérete - nézegette a tenyerében a fiú az iránytűt, aztán összecsukta és a nyakába akasztotta, főleg, mert a testvére láthatóan már a lábán is alig állt. Azért nem lehetett neki könnyű így csinálni végig a napot.
- Egy kávé rendel a feltaláló uraságnak - vigyorgott jókedvűen Jared, majd el is indult a konyha felé, hogy teljesítse testvére kívánságát, elvégre igencsak megérdemelte. Útközben viszont nem tudta megállni, hogy ne fejezze ki lelkesedését és örömét.
- Azért nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fognak sikerülni. Arra számítottam, hogy több gond lesz, főleg azzal, hogy mennyire pontosan találják meg egymást az iránytűk, és ehhez képest az a funkció még pontosabb is volt, mint az adott hely megtalálása. Innen már tényleg csak pár lépés, hogy majdnem tökéletesek legyenek! - nézett a másikra boldogan. Mindig ennyire feldobta, ha egy-egy ötletüket sikerült megvalósítani, mert ez nem csak a tudásuk, hanem az együtt dolgozás képességének és az összhangjuknak a dicsérete is volt.
Szerencsére a konyha azonban nem volt különösebben messze, így Gareth-nek sem kellett túl messzire mennie, és Jarednek sem maradt több ideje a szócséplésre, mert ígéretéhez híven neki is látott a nemes feladatnak, hogy kávét szerezzen testvérének. Mivel lefőzni nem tudta, jobb híján állt az egyik manó mellett, megvárta, míg bögrébe kerül a folyadék, aztán pedig szervírozta Gareth-nek.

Egyet eldöntött: Nem fogja erőnek erejével kivinni a srácot a bálról, de a rábeszélés még nem árthat, hátha megelőz vele valami kellemetlenebb végkifejletet. A másik nem felelt a szavaira, amit nem volt biztos, hogy hogyan is kellene értelmeznie. Mert hát lehet, hogy egyszerűen csak elengedte a füle mellett, vagy éppen gondolkodik rajta, de fene tudja, még az is előfordulhat, hogy menten fordulatból gyomron könyökli, hiszen egyáltalán nem is ismeri. Végül Jared abbahagyta a beszédet és várt, hogy mi lesz. Rémi kisvártatva fel is ugrott, aztán mégis megállt. Jött a végzősök tánca, amit Jared az arcán egy unott fintorral kezdett nézni, mert hát a fiú is leragadt, aztán mikor vége lett Rémi végre megmozdult és kifelé vették az irányt.
A megfogalmazásra összeszaladt a szemöldöke. Vasfogsor..? Nem teljesen értette, de Rémi egy csapásra jobban nézett ki, amint kiléptek a teremből, úgyhogy inkább csak szimplán követte és nem akadékoskodott. Egyébként sem volt szokása csak úgy lerohanni másokat mindenféle kérdésekkel.
A javaslatra viszont megrázta a fejét.
- Eridonos vagyok - mondta. - De ha van kedved, akkor sétálhatunk egyet idekint akár - vetette fel. Kellemes nyáreste volt, végre nem az az iszonyatos hőség, ami nappal megülte a tájat. Szinte érezni lehetett, ahogy fellélegzik odakint minden élő, és neki is jól esett volna egy séta.
Mikor elindultak a rét irányába Jared meglazította az ingje felső gombját és levetette a zakóját. Nem volt kedve hurcolni, a pálcája segítségével gyorsan lekicsinyítette és zsebre vágta, így viszont már sokkal szabadabban tudott mozogni.
- Nem szeretem az ilyen rendezvényeket. Túl sok az ember - kezdett beszélni amikor távolabb értek a kastélytól és már csak halk duruzsolás volt a kiszűrődő zene. - De megígértem valakinek, hogy kicsit többet fogok társaságba járni... Mondjuk ez eléggé felelőtlen tett volt a részemről - állapította meg fennhangon, bár ez már inkább csak egy saját magának szánt megjegyzés volt.
Egy darabig még sétált előre, aztán letelepedett egy kidőlt fa törzsére, ahonnan lehetett látni a távolban a kastélyt de a fák fölött a csillagok özönét is.
- Jobb itt kint, nem? Nyugalom van. Csend - nézett fel álmodozva az égre. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért beszél ennyit egy idegenhez, miközben egyáltalán nem szokott, de tulajdonképpen mindegy is volt.

Eltűnődve hallgatta a vallomást azon gondolkodva, hogy vajon miért nem állnak szóba az emberek Rémivel. Neki így első benyomásra kedvesnek tűnt, bár kissé tétovának, de az még nem feltétlenül rossz. Végül aztán úgy érezte, hogy mégis csak illene mondania valamit, úgyhogy megpróbálkozott vele.
- Igazából ha nem bánt téged, akkor nincs ezzel baj. Nem kell mindenkinek a társaság lelkének lennie - felelte, bár nem volt benne teljesen biztos, hogy a megfelelő szavakat választotta. Mit lehet amúgy is mondani ilyesmire? Jared sosem kommunikált jól és meg is lepte a fiú nyíltsága, de azért remélte, hogy nem lőtt nagyon mellé.
Aztán újabb kérdés merült fel, amire viszont tényleg volt kész válasza.
- Nagy a különbség aközött, hogy önként vagy kötelességből teszel meg valamit. Például ha azért mész el valahova, mert valaki azt mondta, hogy muszáj, de ott rosszul érzed magad, akkor az nem oké. De ha valamit azért teszel meg, mert tudod, hogy igaza van annak, aki kérte, és nem kényszerített rá, hanem te akarod megpróbálni, hogy örömet okozz neki, az más - magyarázta. - Én azért ígértem meg, hogy többet megyek közösségbe, mert láttam, hogy aggódnak értem, de úgy tettem ezt, hogy biztos vagyok benne, ha nemet mondok, akkor sem lett volna baj.
Önmagához képest igencsak bő lére eresztette a válaszadást, de valahogy olyan könnyű volt ehhez a fiúhoz beszélni itt az oldalán. Talán mert olyan benyomást keltet benne, hogy már tényleg elhitte neki Jared, hogy elveszett. Valójában sosem adott sokat a házakhoz tartozó sztereotípiákra, de most még így is nehéz volt elhinnie, most a másik Rellonos. Valahogy annyira nem tűnt olyannak...
- Hanyadikba jársz? - kérdezte aztán tőle, mert kíváncsi volt, hogy mennyire lőtte be jól fejben a korát. Közben előrehajolt és letépett egy szál füvet, amit elkezdett rágcsálni, ahogy egyszer Radúztól látta, és elgondolkodva nézett vissza a kastélyra.
- Nem biztos, hogy vissza akarok menni, amíg ennyire nagy a tömeg - jegyezte meg inkább csak magának, mert közben azt tallózta, hogy mégis mit csinálhatnának még itt kint órákon át. Már ha a másik nem unja meg időközben és hagyja itt a fatönkön.

Egyszer csak csönd lett. Rémi nem válaszolt, Jared pedig oldalra kapta a fejét, mert rosszat sejtett és nem tévedett - ezerszer rosszabb állapotba került a másik egy röpke pillanat alatt, mint amennyire rosszul volt a Nagyteremben.
Egy pillanatra megrettent. Most mit csináljon vele? Mit rontott el, miért stresszelt be a másik? Ez valamilyen rohamnak tűnt, talán a Jared számára oly ismerős pánikrohamok testvére, márpedig ha ez így van, akkor talán rossz döntés volt ennyire távol kerülni mindenki mástól.
Rémi teljesen más világban járt, hiába szólította, nem kapott választ, csak önkéntelen mozdulatok garmadáját, míg végül úgy döntött, hogy jobb lesz, ha előveszi a pálcáját, mert nem ismerte a mellette ülőt, akár ön-, vagy közveszélyessé is válhatott volna, akkor pedig hasznos lesz egy kábító átok.
Tulajdonképpen történhetett volna ez rosszabb körülmények között is. Jared nem ijedt meg annyira, hogy ne tudja józanon átgondolni, hogy mit kellene tenni, és nem is rohant el pánikolva segítséget keresni, ami bár jól jött volna, de ha ilyen állapotban egyedül marad valaki, akkor abból nagy baj lehetne. Hát nem sírt ő is annyiszor bezárva és rettegve attól, hogy megfullad? Nem szenvedtek ők is lelket gyötrő kínoktól?
Pillanatok alatt vágott belé a felismerés, hogy most talán jóra használhatná a tudományát. Kicsit ugyan aggódott, hogy a másik mennyire fog dühös lenni, ha megtudja, hogy ezt tette vele, de nem volt más, amit jelen pillanatban tehetett.
- Legilimens! - suttogta, majd egy pillanattal később megtelt a feje a másik agyából származó rémképekkel. Olyan szinten elemi félelem, hogy bár nem kellett volna, mégis érezte. Ethan, pálca, Rémi, amint magából kifordulva ordít. Nem tűntek a képek emlékeknek, mégis valóságosak voltak, túlságosan is. Ébren látott rémálmok.
Visszahőkölt, hagyta semmivé foszlani a varázst és levegő után kapott. Ki kell rántania ebből a fiút, mert bár fogalma sincs mi okozta, de ha ez folytatódik, annak nem lesz jó vége. Nagyot nyelt, de nem sokat segített kiszáradt torkán. Tenyerét a másik vállára helyezte, miközben a pálcáját készenlétben tartotta, hátha rátámad amaz.
- Rémi... Rémi! - szólongatta, szelíden rázta a vállát, aztán inkább felkelt és leguggolt elé. A fiú arca izzadságtól csillogott, izmai megfeszültek, egy merő görcs volt. - RÉMI! - Jared hangja most már élesen szólt, mert nagyon úgy tűnt, hogy a fiú az előbb meg sem hallotta. Aztán hirtelen vége lett az egésznek.
Érzékelte, hogy a roham abbamaradt. Az előbb még szinte szikrázott a másik körül a levegő, most viszont megülte a vihar után a világra omló csend a környéket, csak hangos szuszogása hallatszott. Jared meg mert volna esküdni, hogy még a szíve dobbanását is hallja, amint Rémi előre-hátra hintázott.
- Nézz rám - érintette meg újra, miközben próbálta elkapni a tekintetét. - Nincsen semmi baj - biztatta, és míg várta, hogy a fiú ránézzen előhalászta a zsebkendőjét és egy gyors varázslattal megnedvesítette.
- Ez jól fog esni - érintette a hűs vásznat a fiú homlokához, ha hozzáfért, aztán hátrébb húzódott és leült a fűbe, vele szemben. Ötlete sem volt, hogy mi váltotta ki az előbb a rohamot, de jobb lesz, ha óvatos lesz, amíg rá nem jön.
- Szeretnél felmenni a kastélyba? Megkeressük a testvéred? - kérdezte tőle, és nagyon remélte, hogy választ is kap.

Ahogy a zaklatott fiúval szemben ült a fűben azon gondolkodott, hogy mi volt ez az egész és miért történt. Egyelőre még kitartott a pánikroham mellett, de furcsa volt az, ahogy szinte mintha elvágták volna, egyszer csak vége lett. Nem volt meg a lecsengés szakasza, amikor rájön az ember, hogy felesleges volt az egész, mert nincs is baj, hanem egyszerűen mint egy hullám, jött, aztán ment. Erősen megdolgoztatta ez Jaredet, de nem tudott dűlőre jutni. Lehetett ő bármilyen jó legilimentor, csak ahhoz értett, hogy emlékeket lessen, de fogalma sem volt a pszichés problémákról, talán soha nem is olvasott még ilyesmiről.
Rémi végre felnézett, szemei mintha még mindig kétségbeesést tükröztek volna röpke pillanatokra, de már sokkal nyugodtabbnak tűnt. A válaszának viszont Jared annyira nem örült. Remélte, hogy meg akarja majd keresni a testvérét és akkor visszamehetnek emberek közé, ahol találhatnak segítséget, ha újra elborítja ez az egész, mert egy este alatt már másodszor történt, akkor pedig ki tudja, mikor jön a következő? Vacillált, hogy mit feleljen hát, mert szerette volna úgy irányítani, hogy elinduljanak vissza, de aztán felsóhajtott és megadta magát, legalábbis pár percre, amíg kicsit megnyugszanak a kedélyek.
- Rendben, akkor maradjunk még egy kicsit - felelte, de nagyon nem tetszett neki, hogy az megint csukott szemekkel beszél hozzá, félt, hogy újra elkapja ez a valami. Tanácstalanságában a szája szélét rágta, próbált jó megoldást találni az egész helyzetre, de nem ment, őt erre nem hitelesítették. A sors fintora, hogy neki is a bátyján járt az esze, hogy mennyire jó lenne, ha Gareth-et most megkérdezhetné, hogy mit kell tennie.
Aztán Rémi felnézett és hirtelen egész más volt, mint eddig az este során bármikor. Tiszta szavak, egész mondatok, mint bárki másnál. Jared egy kicsit meg is lepődött, de próbálta nem mutatni, inkább a percekkel ezelőtti kérdéseire kapott választ elemezgette. Negyedikes. Akkor jól saccolta a korát, viszont ez most még jobban összezavart mindent. Egyáltalán nem értette, hogy milyen helyzetbe is csöppent és szégyen szemre valahol legbelül ösztönösen jött a késztetés, hogy le kellene lépnie, de szerencsére nála a tudatos gondolkodás elég nagy százalékban felül tudta írni az ilyesmit.
- Nincs mit - mondta biccentés kíséretében, aztán elgondolkodott a kérdésen. - Hát... Szerintem ennyivel befejeztem a szocializálódást - felelte. Őszintén szólva egyáltalán nem érezte jól magát a bálon, ráadásul annyira kicsavarodott lett ez az este azzal, hogy pont ő vigyáz egy ismeretlenre, hogy egy időre egészen biztosan elege volt az új helyzetekből.
- Gyakran... - kezdte a kérdést, de megállt, mert nem tudta, hogy jó-e, ha felhozza a témát. Aztán úgy döntött, hogy megpróbálja, mert ez túl nagy talány és érteni akarja, a pálca pedig még mindig a keze ügyében volt arra az esetre, ha baj lenne - Szóval, gyakran rád jön ez a... pánikroham? - fogalmazta meg jobb szó híján, bár egyre erősebb volt benne a megérzés, hogy nem teljesen erről van szó.
- Tudsz róla mesélni? - győzött végül a természetes kíváncsisága, de ujjai közben erősebben fonódtak a pálca markolatára. Nagyon remélte, hogy nem lesz rá szükség, de ha a másik megint bepánikol, akkor most már tényleg kiüti és segítséget hív.

- Igen, tudom - sóhajtott egy mélyet. - De nagyon nehéz úgy elvegyülni valahol, hogy egyáltalán nem érzed oda illőnek magad - mondta őszintén. Pár pillanatot gondolkodott, hogy folytassa-e, de nem találta okát, hogy miért ne mondja el ennek a fiúnak, amit gondol. Az után, hogy látta az előbbi rohamot, kicsit úgy érezte, mintha lenne egy közös titkuk, úgyhogy talán nem baj, ha ő is elárul egyet.
- Jobb nekem a megfigyelő álláspontján. Nem szeretem a hangoskodó embereket és nem értem miért jó több százan egy teremben nyomorogni, ráadásul a legnagyobb nyári hőségben... Hát nem jobb itt kint, mint ahogy most vagyunk? - nézett kicsit tanácstalanul a másikra, mert nem tudta, hogy vajon megkapja-e tőle a várt megerősítést. - Túl sokat... - megakadt, és megrázta a fejét. Majdnem elárulta magát, pedig nem szokott vele ilyen történni, mindig kínosan ügyel rá, hogy ne áruljon el semmit, ami lebuktathatja, de most mégis majdnem kimondta, hogy túl sokat volt bezárva. Túl sokat kínozta egy őrült apa, aki nem engedte ki őket a világba, esélye sem volt megtanulni, hogy milyen az emberek között, és néha úgy érezte, hogy ez már így is marad, mindig kívülálló lesz. Nem zavarta igazából, tudta, hogy csak tennie kellene ellene, de még mindig nem akart. Nem akart a harsogó, színes tömeg része lenni. Nem, amíg nem érzi, hogy az szeretne lenni. Ez pedig talán sohasem jön el.
Aztán Rémin volt a vallomások sora, Jared pedig figyelmesen hallgatta és egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy ez nem pánikroham volt. Valami komolyabb... betegség talán? Fogalma sem volt, sosem hallott még ilyesmiről, meg kell majd kérdeznie Gareth-et, ő hátha tudja. Ő mást nem tudott tenni, csak homlokráncolva nézett vissza a másikra. A minden éjjel az rengeteg. Őt is gyakran gyötrik rémálmok, de ez intenzívebb volt annál, látta... Hirtelen lelkiismeret furdalás öntötte el, mert belenézett a fiú fejébe. Elmondja neki? Ne? Félt, hogy durván reagálna, de annyira fontosnak tűnt ez az egész, hogy képtelen volt eldönteni.
Közben a fiú felkelt, Jared pedig követte a példáját. Ahogy mellette állt ez az erősnek tűnő fiú mégis szinte kedve lett volna elkapni a kezét és úgy vezetni a testvéréhez mint egy gyereket. De nem tette. Éppen indultak volna, mikor megvetette a sarkát a fűben.
- Várj! El kell mondanom valamit - nézett a fiúra. Egyáltalán nem tudta, hogy most élete legidiótább döntését hozta meg vagy a legjobbat. Ujjai megint a pálcára kulcsolódtak, tartott tőle, hogy a másik lendületből megpróbálja majd megátkozni, de egyszerűen nem sétálhat úgy mellette, hogy az védi a titkos világát, míg ő meg kéretlenül is belenézett.
- Láttam. Ne haragudj... Nem értettem mi történik veled, segíteni szerettem volna és arra gondoltam, hogy ha megnézem, hogy mit élsz át, akkor fogok tudni. Megnéztem, hogy mit látsz, amíg... amíg ez a roham tartott.
Tényleg sajnálta, hogy megtette, de nem azért, amit látott, hanem mert súlyosabb volt ez az egész, mint gondolta, ő pedig engedély nélkül nézett bele Rémi sötét, nagyon sötét képzeletébe.