Dasha

Reggelemet Ser Karom indította egy jól irányzott ugrással fejemre. gyorsan leemeltem, és magam mellé dobtam, de utána egyfolytában panaszosan nyávogott. Lassan rájöttem, éhes. Elővettem egy zacskó macskaeledel a ládából, és az egész tartalmát a tálkába öntöttem. Mire felöltöztem, az egészet elpusztította, és az ajtónál várt.
- Gondolom, már alig várod, hogy újabb kalandokat éljünk át? - nem bírta tovább, kiszáguldott az ajtón, én pedig utánairamodtam, miután felkaptam a varázspálcám, és a könyvet, mit tegnap találtam a könyvtárban. Egyikve volt azon köyveknek, amiket Tilda ajánlott. A klubhelyiségen keresztül lefutottam, egészen az iskola előtti rétre, ahol egy sokkal izgalmasabb jelenség várt, mint az olvasás. Egy ázsiai srác szaltózott, meg mindenféle csudát csinál, valószínű, hogy csak nyújtott. El is feledkeztem arról, hogy itt vagyok, ezért több percit tátott szájjal bámultam a nyaktörő mutatványokat. Végül bátorságot merítettem valahonnan,ki tudja honnan, és tettem egy lépést felé. Úgy túnt Ser Karom, ezt engedélynek vette, hogy összevissza cikázzon a fiú lábai között, ami miatt egy pillanatra meg is állt a szívem, majd utána azonnal od is futott, hogy kimentsem a helyzetből a szőrös kis öngyilkost.
Bocsánat, elnézést, ha megzavartalak  ebben az izében... A macskám még nem tudja megítélni, hogy mi életveszélyes, és mi nem. Ő itt Ser Karom, én pedig Brandon Norrey vagyok, de szólíts csak Brannek. Szabad tudnom, hogy éppen mit csinálsz?

Hyun

- HyunJong? Te ilyen cserediákféle vagy? Vagy ide is jársz? - mondom neki, miközben Ser Karom puha, szürke bundáját simogattam. - Krisz. Igen, ez sokkal könnyebb lesz.
Eszembe jutott, hogy holnap megkezdődik a tanítás. Egyből összerándult a gyomrom, és úgy éreztem, mintha nem készültem volna fel teljesen. A kezemet a pálcámra tettem, ami a zsebemben lapult. A kellemesen sima markolatra. Úgy éreztem, mintha én, és a pálcám, kapcsolatban lennénk vele valahogy. Magamban megismételtem az összes bűbájt, amit ismertem, és ez némiképp megnyugtatott.
-Nem ismerem. De érdekelne, komolyan. Talán… tudnál mutatni pár mozdulatot? Vagy valami ilyesmi. Kéne valami hobbi, mert amióta itt vagyok, csak az olvasás, és Ser Karom utáni futás maradt, szabadidős foglalkozásnak. Ráadásul, ha így haladok, a citromos sütemények fogyasztásával, akkor nemsokára komoly probléma lesz a mozgás. Ha ezt nem is csinálhatom, van valami ötleted másra? – még le kell szoknom arról, hogy ilyen sok kérdést zúdítok rá az emberekre. Ha jól emlékszem, felvettem a repüléstant, bár nem tudom, hogy az milyen megerőltető. – El tudnád mondani, hogy itt milyen sportok vannak?
Miközben vártam a válaszát, szürke kis társam, a srác csodálásával volt elfoglalva, olyan kábulatba ejtette, hogy majdnem lebukott, ahogy egyre közelebb mászott, kezeimen.
-Amúgy nagyon kevés srácot látni ilyen hajjal, nem bántásból mondom.

Hyun


-Óóó, szóval Levita, hajrá tudás, meg minden! – elmesélte, hogy mik voltak azok a lehetetlen mozdulatok, amiket az előbb csinált. – Elég fájdalmas lehet, annyira felemelni a lábad, nem? – felrúgtam, de olyan esetlen, volt, hogy saját magamat nevettem ki utána. Amikor megkértem, hogy mutasson pár mozdulatot, készségesen teljesítette kérésemet, és a lábával száznyolcban fokot tett meg függőlegesen. Én csak tátottan a számat, és arra gondoltam, hogy mennyire fájhat neki. Csoda, hogy fiú létére képes volt megcsinálni szerintem. Ha belegondolok, egy picit lányosan viselkedett, bár csak megráztam a fejem, és tovább kérdezgettem. Felajánlotta, hogy tanít engem, és miután érdeklődtem a többi sport iránt, kiderült, hogy sokkal nagyobb a választék, mint gondoltam. Miközben beszélgettünk, ő folytatta a hajlításokat, de teljesen odafigyelt rám, szóval nem volt miért panaszkodnom. Arra gondoltam ,hoy milyen fura lehet, hogy egy új gyerek minden nap odamegy valakihez, és mindden ok nélkül faggatja. Elhesegettem ezt a gondolatmenetet, mert valami sokkal érdekesebbet mondott Hyun.
- Nagyon csábító ez a kviddics, bár még csak mondatfoszlányokat hallottam róla. Valamikor biztos kipróbálom. – ezután a házam után érdeklődött. – Levita, mint te. Gondolod, hogy bevennének egy ilyen amatőrt a csapatba?

Hyun

- Akkor mi jut az eszedbe a kék színről? – tettem fel a kérdést Hyunnak. a fiú továbbra is ugrálgatott, hol egy lábon, hol párossal, majd feltette a kérdést, hogy hányadikos vagyok. Nagon lelkel sett a gondolattól, hogy egy újabb Levitás kviddicsezőt talált. – Igen, elsős vagyok, és én is örülnék, ha találkoznánk máskor is, ám van egy kis probléma. Nem nagyon tudom a szabályokat… sem a magát a játékot, de izgalmasnak hangzik, hogy a levegőben játsszák.- Az is kiderült, hogy a Levita csapat tagja, vagyis azt jelenti, hogy a legjobb emberrel találkoztam, a témát illetően. Jelzett nekem, hogy álljak hátrébb, majd egy hosszú, lehetetlen, és lendületes mozdulatsort mutatott be, aminél végig, csak egy lába volt lent. Elképzelte, ahogy egymás után mindenkit lekaszál, persze csak egy buta kisfiú képzelgése volt, úgy tűnt megtaláltam a példaképet. – Azt a… Jó, nekem muszáj megtanulnom ezt a sportot! Nincs valami bűbáj, vagy átváltoztatás, amivel hajlékony lesz az ember? – reménykedtem. Megkérdezte, hogy repültem-e egyáltalán. – Nem, még soha, bár felvettem a repüléstant. Jó lenne azért már valamilyen alapokkal odamenni.

Hyun

- Annak örülök, hogy segítetek a szabályokban, és tényleg jó lenne ez kis edzés, hogy ne az egész csapat előtt égessem le magam. – látszott, hogy jót mulatott az előbbi csodálatomon, a mozdulatsorát illetően, ezért még rá is kérdezett, nem mintha nem lett volna egyértelmű. Sajnos nem ismert olyan varázsigét ő sem, ezért célom szinte teljesen elérhetetlenné vált számomra, de utána megnyugtatott, azzal hogy nem mindegyik mozdulat ilyen nehéz, és vannak benne ütések. Bár amilyen ez a sport, azzal is pörögni, forogni kell, míg az ember elszédül. – Már alig várom, hogy beléphessek a csapatba. – tényleg jól jönne egy kis csapat, akikkel jóban vagyok, mivel eddig csak két embert ismertem, és őket is csak elég felszínesen. Lehet, hogy nem is azok, akiknek mutatják magukat, ki tudja, mi folyik ezen a helyen. – Akár most is tudnál? Úgy értem tanítani valamit? Lenyugtatom Ser Karmot, és akár kezdhetnénk is.

Hyun

- Mik voltak azok a fura hangok, amiket kiadtál? Olyan volt, mint egy gőzgép. – Hiurtelen elment a kedvem ettől a sporttól, azt hittem, az egész csak olyan repülős rugdosódás. Visszagondolva elég gyerekesen viselkedtem, a hirtelen lelkesedés olyan gyorsan tűnt el amilyen gyorsan jött. – Bocsi, de ez nem nekem való. Talán más téren tudnál segíteni. Mondjuk varázslás téren. Mit szólnál egy kis párbajhoz? Vagy nem is tudom, valami varázslással kapcsolatosat kéne csinálni… persze, ha szeretnél. Tudod, én nem mindig vagyok olyan, mint mos, ilyen pörgős. Tudod, kiskoromban volt egy aranyhalam, és annyira be akartam bizonyítani, hogy tudok vigyázni rá, hogy hazafutottam suli után, és gyorsan kicseréltem a vizet, majd visszadobtam. De a víz hideg volt, buborékok lettek a pikkelyén, sokkot kapott, és meghalt. Most én vagyok a hal, és a víz ez az egész új világ. Valahol azt olvastam, hogy császárpingvineken drasztikus viselkedésváltozást, esetleg agresszivitást válthat akár egy kisebb változás a környezetükben, és valljuk be, hogy megtudni azt, hogy varázsló vagy, elég nem dolog. Alapból egy néma, könyvmoly vagyok, de valamiért a sok beszéddel akarom kompenzálni, rejtegetni a félelmemet.

Hyun

- Persze, nyugodtan rugdosódj, majd máskor. Itt maradok, Ser Karom nagy érdeklődést mutat, lehet, ő lesz az első tékvondózó macska. Hajlékonynak hajlékony.- most is felfelé rugdosott, csak most nem dőlt hátra, hanem a saját orrát igyekezett megrúgni, szerencsére nem sikerült. – Hát, ízlések, és pofonok. – mondtam, mikor elmesélte, hogy őt inkább a fizikai tevékenységek érdeklik. Úgy éreztem, kezdek lenyugodni, ezért leültem a fa tövébe, és odahúztam a macskát. Elővettem a pálcát, majd azon gondolkoztam, mit is használhatnék.
- Extrico – Fogtam meg a pálcát, kimondtam varázsigét, majd imádkoztam, hogy sikerüljön, és vártam az eredményt. Ser karom szőre hirtelen úgy nézett ki, mint amit alaposan kikeféltek, és látszólag, ő is örült ennek. Reméltem, hogy Hyun látja, mert eléggé bizonyítani akartam, én is tudok ám valamit. A fa kemény kérge, olyan földhözragadt ellentétet nyújtott, ehhez az isteni időhöz, hogy az szinte költői volt. Felnéztem, becsuktam a szemem, és élveztem, ahogy a táncoló levelek közötti fény az arcomhoz ér. A friss, erős fuvallat, ami hátulról érkezett, a nyár tömény virágillatát hozta felém.
- Milyen jó most itt. – bukott ki a számból. Karom rám nézett, és ő is elégedetten nyávogott. Alvás, és ébrenlét között, ott ültem, a fának dőlve, és figyeltem a gyakorló Hyunt.
Imádom a nyarat.

Hyun


Éppen pihentettem a szemem. Arra nem emlékszem mit álmodtam, de nagyon meleg, és kényelmes volt. Lassan úgy éreztem, beleizzadok a pólóba, mikor éreztem, hogy egy kerek izzadságcsepp folyik le az arcomról a hajamtól a nyakamig. Nem töröltem, le, egyszerűen vegetáltam. Ser karom éppen azon volt, hogy bemocskolja újonnan fésült bundáját, és úgy tűnt sikerül is neki, de éppen egy nagyon érdekes mutatványt mutatott be, ami teljesen lekötötte a figyelmét. Nem tudom, mikor aludtam el. Őszintén. Egyszer csak felébresztett Hyun bizonytalansággal teli hangja.
– Hrm. Igen. Talán.  Egy picit. Miért kérded? – kezemmel Ser Karom után tapogattam, majd utána a pálcámat kerestem meg, és megkönnyebbültem, hogy nem ültem rá, és nem tört el. – Hol van Karom? – kérdeztem tőle, bár biztos vagyok benne, hogy kószál mellettem. Végül felbukkant egy nagy nyávogás kíséretében próbálta megharapni a tenyerem, ami nem sikerült, mivel túl pici volt még. – Istenem, remélem nem fog hamar felnőni ez a kis vadóc. – toltam hátra kobakját egy mutatóujjal. - Még sokat kell fejlődnöd, hogy engem legyőzz! – mondtam neki mély hangon, mintha valami óriás lennék. Felnéztem Hyunra, és felhúztam a szemöldököm, kérdve, miért zavarta meg, békés pihenésem. – Amúgy, segítsek valamiben? Vagy csak úgy tesztelted, hogy élek-e? Tudod, arra gondoltam, megint elkezdek játszani a hangszeremen. Régen gyakoroltam már, de remélem, olyan lesz, mint a biciklizés.

Hyun


Beletrafáltam a segítségbe, ugyanis pontosan et akarta kérni.  Közben Ser Karom Revansot vett, az előbbi lekicsinylés miatt, és apró cafatokra kezdte tépni a kézfejemet, apró kis karmaival.
– Hádemicsinálsz! –  kiáltottam rá, majd gyorsan arrébb dobtam. – Ha lenne most nálam valami finomság, nem kapnál! - csak utána esett le, hogy nem érti, csak a finomságot, ezért többször is számíthatom majd erre a pöttöm bérgyilkosra. Felálltam, majd rámosolyogtam. – Persze, segítek ha kell, de remélem nem a fejemet akarod lerúgni. – viccelődtem, de ő egyből megmagyarázta a dolgot. Nagyon beindította a fantáziáját a hangszeres dolog. – Nem min játszok, hanem miken. – javítottam ki, persze ő honnan tudta volna. – A szüleim zenészek, és zenetanárok voltak, szóval, életem nagyját zene közelében törlöttem, persze, hogy nem csak egyet tanultam. Ott voltak az alapok, a zongora, a hegedű, és a furulya, de persze jöttek az ebből kifejlődöttek, amiket ezáltal már könnyen megtanultam, mint például a fagott és a nyckelharpa. Ezen kívül a többiből kiügyeskedve, nagyon sokan tudnék valamit elnyekeregni, olyan sok tanulás nélkül, ez olyan, mint a nyelvtanulás, ha van érzéke az embernek, akkor gyerekjáték, kellő gyakorlással. Ha szeretnéd, majd játszok neked valamit legközelebb, amikor lejössz. Te tanultál valamilyen hangszeren? Esküszöm, mintha valamikor hallottam volna a suliban csellószót. Gondolod, hogy nem csak képzelegtem?

Hyun

- Semmi gond, ritka az ilyen eset. – Mondtam neki, mikor bocsánatot kért, mert kijavítottam. Miután elmeséltem zenei pályafutásomat, belement, hogy tartsunk egy zenés edzést. – Már csak azt kell kitalálni, milyen hangszeren legyen. A zongora kihúzva, de a többi elég mobilis ahhoz, hogy magammal hurcoljam idáig.  – elmesélte, hogy ő egy koreai hangszeren tud játszani, amitől egyből elkerekedett a szemem. Közelebb léptem, majd megfogtam a vállát, és mélyen a szemébe néztem. Picit fel kellett emelnem a fejem, de nem zavart, idősebbnek is nézett ki nálam. – Figyelj rám. Muszáj megtanítanod. De, komolyan, nem vicc, ha nincs neked személyesen, akkor szerzek egyet, biztos van egy a melodimágia tanárnak, vagy valami ilyesmi. Bagolyfalván is biztos van egy hangszer bolt. Tényleg, akkor el kell hozatnom a sajátjaimat… Kár hogy nincs akkora bagoly, ami elbírná a zongorám, pedig eredeti Wilh.Steinberg P-165 . Valahogy csak be lehet hozatni nem? – lehet, hogy ő tudja, ki csellózott, meg is kérdezte, hogy a Levita részlegén hallottam – e. – Máshol nem igazán jártam még, hiszen még tanulnom sem kellett, és csak a réten, meg a piknikező tisztáson voltam. Szóval, igen. Ismered?]No, akkor add azokat a deszkáka, és rugdosd szét! - amikor odaadta, óvatosan, távol tartottam magamtól, és elkezdtem mozgatni. – Milyen magasra óhajtod?

Hyun

- Hidd, el a zenével nem viccelek, ez nem olyan lesz, mint a Taekwondoo, hanem ténylegesen megtanulom. szerintem elég, ha az alapokat tudom, és utána már boldogulok. Tényleg tudod, hogy ki csellózott? Na, még egy ember, akivel találkoznom kell. Itt tényleg nehéz tárolni, és beszerezni a hangszereket. Amúgy ismered a melodimágia tanárt? Még nem volt vele órám, de már nagyon várom, remélem, tud majd új, érdekes dolgokat is mondani, mert nem fényezésből, de eléggé kikupáltak engem zenetörténet, és zeneelméletből. Bár lehet, hogy a mágikus megközelítése teljesen más lesz, és még jobban fogok szenvedni, mint a többiek. – szomorodtam el. Ser karom talált egy bogarat, amit muszáj elkapnia, ezért cserkésző állásba vágta magát, majd hirtelen kilőtt, és mancsai közé zárta szegény teremtményt, ám szorítása nem bizonyult elég erősnek, így karmai között kimanőverezve könnyedén elszállt a kis túlélő. Közben valahogy Hyun kezébe került egy léc, én meg néztem nagyokat, hogy léckészítő bűbáj is létezik. – Szóval így kell tartani. – mondtam kétségektől övezve, erősen szorítva a lécet. – Hajrá, rúgd szét! – bíztattam. Azon gondolkodtam, hogy van e valami zenével kapcsolatos mágiaág, ami így tényleg effektív. - Van valami varázslat a melodimágiában, vagy ez csak a tömény elmélet? Nem tudod? – közben láttam, hogy megfeszülnek izmai, és készül a rúgásra, mire én becsuktam a szemem, és meghallottam a lába által keltett suhogást.

Hyun

- Nem kell bemutatni, biztos megtalálom nemsokára, ha folytatja a csellógyakorlást. Egy próbát megért, bár sejtettem, hogy ne vagy az a zenész-fajta. – Szemem becsuktam, majd jött a reccsenést, és kinyitottam, hogy megnézzem, a lába volt-e, vagy a deszka. Szerencsére az utóbbi tört el, így a földre ejtettem két, kisebb lécet, és hüvelykujjam felmutatásával jeleztem, nagyon király volt az előbbi bemutató. – Persze, jöhet a következő. Nincs valaki a faluban, akinek van valamilyen hangszere? Például zongora? Talán bérelhetném, vagy akár órákat is tarthatnék alapfokon. Nem is lenne rossz. Szerintem holnap körülnézek ott iskola után. – közben az egész karja eltűnt egy apró szütyőben, majd kihúzott egy ötször olyan nagy lécet, mint a táska. – Hallod, ilyet honnan szereztél? Meg lenne oldva a tárolás, legalábbis a nem zongora méretű hangszereknél, tokban. Azonnal kell egy ilyet vennem. – újra úgy tartottam a fadeszkát, és vártam az újabb támadást. Hirtelen újra meghallottam a suhogást, majd a reccsenést.Rájöttem, hogy lassan el kell mennem levelet írni a szülőknek. Az előzőre egyből válaszoltak, és elmesélték, hogy nem csak én lettem varázsló. Charlotte DeLuise nevű unokatestvérem is az lett. Nagyon jóban voltunk, így nagyon megörültem az egésznek, már csak a levitába kell bekerülnie, és tökéletes lesz. Őt ismerve, biztos ide kerül. Valamit mondtak a szüleim, hogy őt nem akarták elengedni. – Képzeld, nemsokára megérkezik az unokatestvérem ide. Itt ilyen sok a rokoni kapcsolat, vagy ez a véletlen volt?

Hyun
„ - Akkor Charlotte tényleg jön velem? – kérdeztem egy héttel az indulás előtt apától. Ő behajtotta a lábá, és egy szintre ereszkedett velem magasságban.
- Még dolgozunk rajta anyáddal. Tudod milyenek a szülei. Minden esetre, nem ugyanakkor fogtok menni, mivel, mit mondtam, kemény dió az apja. – egy bíztató mosolyt eresztett felém. Világoskék szeme olyan hideg szilárdságot árasztott, hogyha kellett, akár meg is dermedtek az emberek egy dühös pillantásától. Velem más volt. Én nem jégnek láttam, hanem pataknak, ami életet hoz mindenbe, amire csak ránéz. Ilyen volt az apám, kimért, vagy gyerekes, komoly vagy tréfás, ezeket a tulajdonságokat akkor váltogatta, mikor átlépte az házunk küszöbét.
- Remélem, gyorsan találok barátokat.
- Gyerekjáték lesz! Érdeklődj az iránt, amit ők csinálnak, mosolyogj, nevess, beszélj sokat! – oldalra nézett, a nappaliban lévő zongorára. – És ami a legfontosabb… kérlek, ne hagy elveszni azt a tudást, amit eddig megszereztél, keress egy zongorát! – azzal felpattant, majd kisietett a házból.”
- Jó lenne, nagyon megköszönném, ha megkérdeznéd. – A zongora kérdése még mindig problémás, viszont a többi megoldva. Apámnak írok haza, hogy a következő csomaggal küldjön cselló, és hegedűgyantát, jó kis ajándék lenne a csellós srácnak. Mesélek majd neki Hyunról, Tildáról, a könyvmolyról, és a Levitáról. Eközben tartottam a durva tapintású lécet, majd egy szívdobbanásnyi időre egyik láb a fejem felé emelkedett, betakarva a napot. Elmeséltem neki Unokanővérem történetét, amit ő egy rövid megjegyzéssel zárt le. Megkérdeztem, ez a véletlen tréfája, vagy tényleg ilyen gyakoriak a rokoni kapcsolatok. Van egy ikertestvére, és ő is ide fog járni. Lehet, hogy ő lány.
- Akkor gondolom, rendszeresen találkozol velük. Viszont, nekem lassan mennem kell, Karom unja magát. – pillantottam az ökölnyi vadállatra tőlem jobbra, az egyik nyírfa alatt. - Akkor majd találkozunk, ha akarsz kviddicsre gyakorolni. - Felkaptam, majd sietősen elmentem.
Kviddicsre gyakorolni? Na, ügyes vagy Bran!
Rövid idő múlva felhagytam önmagam ostorozásával, mikor a vastag kövek között halkan, de kivehetően felcsendült a parasztkantáta. Gyorsan bedobtam a gólyalakba Ser karmot, adtam neki egy kis nasit, majd visszaszaladtam. A zene nem maradt abba, én kutattam tovább. A falikárpitok, , festmények, mint furcsállóan néztek, miért rohan egy fiú a zene irányába. A hang, egy folyosón teljes erővel hallatszott, ám az akusztika játéka megkavarta fejem, és mindenhonnan ugyanúgy hallottam. Fülemet a fának tapasztva jártam végig minden ajtót, mire elértem ahhoz, amelyiknek még tisztábban hallatszott. Már az ajtó nyitásánál tartottam, de eszembe jutott egy Zeneiskolai íratlan szabály.
Darab közben nem nyitunk be.

Rebeka :3

Milyen remek nap ez a gyakorlásra!
Ilyen kedvesaranyos gondolatokkal ébredek vízágyamon, mellkasomon a már kajáért nyávogó Ser karommal. Csak pár pillanatra szeretnék még visszazuhanni az álomvilágba, ám a fekete kandúr előveszi a karmait, amivel mindig meglepően gyorsan lezárja a vitáinkat. Ki is pattanok a takaróm alól, adok neki kajcsikát és besprintelek a kikészített ruháimmal a fürdőbe, beelőzve mindenki mást. Egy alapos zuhanyt veszek, hogy lemossam magamról a Ser Karom darabkákat. Csak tudnám, hogy miért hullik ennyire a szőre.... Mindegy.
Aztán bepattanok a mosdókacsló elé és a fogmosás után megborotválkozom, mert a Loritól kapott izomnövelő bájitalok mellékhazásaként borotválkozás nélkül olyan arcszőrzetre tennék szert, amit jó sok szomorúéletű hipster megirigyelne. Szóval ja. Mikor teljesen késznek érzem magam, , kisuhanok a házból, lepacsizva az épp kómásan kávét kortyolgató Merkivel a konyhában. Ja, természetesen a  táskámba bedobok egy doboz jégkrémet is, mert hát fő az egészséges táplálkozás. A tej a bociból jön, a boci pedig növényt eszik, magyarul a tej boci.... Mi? Szóóóval a tej növény. Az meg zöld, szóval egészséges.
Mire kibogozom kusza önnyugtató gondolatmenetemet, már javában elhagytam a falut és közeledek a célponthoz, a térhez. tudom, ott nincs víz, blablabla, hurrdurr, de most anélkül kell gyakorolnom.
Mikor már a füves pusztán ácsorgok, táskámat oldalradobom, és lehunyom szemem. Koncentrálok, meditálok, mindent megteszek azért, hogy jól sikerüljön a gyakorlat. Ma a kilövést próbálom, ami egy, a talpam alá idézett vízsugárból áll.
Eljött a nagy pillanat, érzem a nyomást a cipőmön, és máris eltávolodtam a földfelszíntől. Épp annyira, hogy ne terüljek el landoláskor,
- Nyíííííííí, ez itt a nyuszitááánc! - harsogom, miközben pattogva suhanok ide-oda. Aztán az egyik löket nagyobbra sikerül a kelleténél. Mikor alábbhagy az emelkedés, már tudom, hogy ezt elszúrtam. Érkezéskor érzem és hallom is a karomban lévő reccsenést.
- Au. - nyöszörgöm, a szememben gyűlő könnyekkel. Igazán furcsának tűnhet Brandon Norrey felpumpált verziója a karját fogdosva, sírva, összegörnyedve a fűben.

Rebeka

Iza