Máté szinte ajtóstól lépett ki a házból, jókedvet sugárzó vigyorral. Végre szebb lett az idő, már nem kellett bundákban mászkálni, sőt, abban reménykedett, hogy lassacskán a kerti medencét is újra használhatják. Lazán öltözködött, épp csak amennyire az időjárás követelte, és fütyörészve indult meg a kastély fele. Ifjúsági világnapot ünnepeltek, és megbeszélték Anneval, hogy találkoznak a réten, hisz a lány, mint főszervező hamarabb kellett megjelenjen a rendezvény helyszínén. A srác sosem volt túlságosan aktív ilyen szempontból, nem volt ő nagy DÖK-ös, de amióta Annie lett az elnök, többször rángatja el hasonló eseményekre, amikről azért még Napsi sem mondhatja, hogy unalmasak. Odakint már kezdett sötétedni, a kellemes langyos szellő meg felborzolta a fiú rendetlen haját. Az est fénypontja – számára legalábbis – a hírhedt tábortűz volt, így arra mindenképpen fel akart érni az iskolához. Úgy hallotta, hogy lesz ingyen eszem-iszom, ez pedig végképp meggyőzte, hogy mozduljon ki a házból. A rövid úton találkozott egy-két rohangáló diákkal, az ismerősöknek fejbiccentéssel, vagy épp egy kézfogással köszönt.
  Az utolsó pár méteren felgyorsította lépteit, így pár másodpercen belül már szeme elé tárult a diákokkal teli rét. Tekintetével megkereste az íjjász lányt, majd egy hanyag félmosollyal megindult abba az irányba, ahol látni vélte. Hátulról közelítette meg, majd egy hajborzolós-fejsimogatással üdvözölte.
-Nem rossz – mondta elismerésképpen végighordva pillantását a réten. Igazán nagy szó, hogy ennyi ember összegyűlt. – Hol is van az az ingyen kaja? –kérdezte a lányt, miközbe nyakát nyújtogatva nézelődött a képzeletében finomabbnál finomabb ételekkel megrakott asztal után. Annak örült a legjobban. Hiába, az út a szívéhez tényleg a gyomrán keresztül vezet.

Hiába járkál fel-alá évek óta a falu és a kasély között, Máténak valahogy még mindig nem sikerült feldolgoznia, pontosan mennyi időre van szüksége, hogy kényelmes tempóban eljusson lakásától az iskoláig, így - a változatosság kedvéért - megint késésben volt. Kissé felgyorsította lépteit, de nem loholt felfelé a dombon, ennyire azért nem aggódot Myráért, elboldogul a lány még pár percig nélküle is. Ahhoz képest, hogy először nem igazán akart eljönnni, belement gyerekkori barátnéja kedvéért, de most, felmérve a szépen díszített rétet, meg a rengeteg diákot, egészen megjött a kedve ehhez az egész kívánságos-csónakázáshoz, bár még mindig nem értette pontosan, mi is fog itt történni, csak az Annelieből kicsalt információ töredékekre tudott alapozni - azok pedig nem segítettek túl sokat.
 A diákok már kisebb-nagyobb csoportokban tódultak ki a kastélyból, a srác pedig el is haladt pár ismerős alak mellett, akiknek futólag köszönt, majd ment is tovább. Egy harmad-negyedéveseknek tűnő lányhad halk kuncogás kíséretében követték tekintetükkel Mátét, ahogy laza lépteivel elsétált elöttük, aki észrevéve őket a megszokott féloldalas vigyor kíséretében rájuk kaccsintott, elégedetten fogadva a reakciót, mely hangos vihogásban, és hirtelen összesúgásban nyilvánult meg.
 A következő pillanatban viszont már Myrát kereste, mert azért az sem lenne rossz, ha sikerülne megtalálnia a lányt. Nem telt sok időbe, míg kiszúrta a fatörzsön gubbasztó zöldet, s magabiztos léptekkel indult meg felé.
-Aztán te is jól elbújtál, hallod - vetette oda köszönés helyett, egyik kezével beletúrva hajába, másikat pedig nyújtva a rá várakozó boszorkánynak.
-Bocs a késésért, kissé elszámoltam magam - magyarázta vigyorogva a nyílvánvalót. -Van valamilyen elképzelésed, hogy merre, vagy csak...megindulunk? - kérdezte tekintetével az eget pásztázva. Tiszta, felhőtlen égbolt nézett le rájuk, mintha maga a természet is mindent beleadott volna, hogy a diákoknak jól teljes ez az este. Hát...majd meglátjuk.