Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=227123#post227123][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.01.13. 19:36[/b][/url]

Vége a Karácsonynak… a legszomorúbb dolog az egész ünnepben. Miután elvesztettem a hallásom, a legelső alkalomkor azt kértem a Jézuskától, hogy adja vissza nekem, mert szükségem van rá. Ma már nem kívántam ezt, mert így is teljes az életem, és ha eddig nem teljesült a kérésem, most sem fog. Anyuéktól kaptam egy új hallókészüléket, a nagyi pedig megint tett rá rúnákat, és valami mágikus hókuszpókusszal felerősítette azt. Most már akkor is hallom, hogy mit mondanak, amikor nincs közvetlen mellettem az illető. Tök jó, mert így nem az van, hogy túl közel van hozzám valaki, és zavarba jövök. Még az a szerencse, hogy nem beszélek, mert csak dadognék. Sok ajándékot kaptam még, köztük nyakláncot, meg karkötőt, meg könyvet a tesómtól. Na meg csokit, meg rajzokat is. Nagyon örültem nekik, és remélem, hogy akiknek én adtam ajándékot, ugyanúgy boldogok és örülnek neki, mint ahogyan én örülök a sajátjaimnak.
Gondolataimban elmerülve sétáltam a Bagolykő felé, hogy ismét meglátogassam Đomcsi bátyót. Az ünnepek alatt nem láttam, és szeretném megtudni, hogy jól van-e, illetve tetszik-e neki az ajándék, amit adtunk neki Zsombival. Állítólag az a leggyorsabb seprű, de én nem merem kipróbálni. Ijesztő az a száguldás, és nekem nem hiányzik még egy baleset. Nem szeretném a nyakamat szegni, még jó pár évig élni akarok. Az iskola rétjén haladtam végig, amikor ugatást hallottam. Szeretem a kutyusokat, mindig is vágytam egyre, de amióta itt vagyunk, inkább csak a fantáziámban van kutyám. Nem tudnám gondját viselni, ha távol vagyok tőle, itt meg nem tudom, hogy az Előkészítőben tarthatnék-e. Tekintetemmel a rétet pásztáztam, hogy merre is lehet az állat, de a következő pillanatban a földön kötöttem ki. Csak pislogtam, hogy mi történt, de aztán észrevettem, hogy egy fekete Labrador kutyus ül mellettem, és éppen engem figyel. Mosolyogva ültem fel, és megsimogattam a buksiját, feltéve, ha nem harapja el tőből a karomat.
~Vajon hol a gazdid, hmm?~
Ismét körbenéztem, és nem láttam senkit sem. Felteltem a földről, és elindultam a suli felé, magam után hívva a kutyust. Remélem, hogy megtalálom a gazdiját, mert nagyon aranyos állat, és neki szüksége van egy szerető gazdára. Arról nem is beszélve, hogy a tulajdonosa is aggódhat érte, és már keresheti. Jó érzés segíteni másoknak, illetve másokon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=227551#post227551][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.01.16. 12:43[/b][/url]

Nem gondoltam volna, hogy egy hirtelen jött kutyaugatás után, már a földön fogok kikötni. Ha bántana, már kiabálnék, de mivel semmi támadó szándékot nem mutatott, így én sem haragszom rá. Felkeltem a földről, és mivel nem volt senki a közelben, akiről azt hihetném, hogy a gazdája, így hát megindultam a kastély felé, remélve azt, hogy valaki tudja, hogy kié lesz a kutyus. Alig haladtam pár métert, egy parancsszó hangzott el, és a kutyus meg is állt. Arra akartam nézni, amerre ő, hogy megtudjam az illető kilétét, de csak arra eszméltem fel, hogy megfordít. Szavai ugyan eljutnak hozzám, de mivel nincs nálam semmi, hogy kommunikáljak vele, ezért egyelőre csak földbegyökerezett lábakkal nézek rá. Nem láttam még, azt sem tudom, hogy bántani fog, vagy nem. Valahogy a tudtára kell adnom, hogy én nem akartam ellopni a kutyust, csak nem láttam senkit sem a réten, ezért indultam meg a kastély felé, hátha ott ráakadok a gazdájára. A jelelést nem merem megkockáztatni, mert eddig nem volt olyan személy, aki tudott volna jelbeszéddel kommunikálni. Lehajtott fejjel tördeltem az ujjaimat, valami ötlet kelleni fog. Vettem egy mély levegőt, utána leguggoltam, és a földre mutattam. Remélem a fiú követni fogja az ujjamat a füvön, mert most ott próbálom elmondani neki, hogy mi is van valójában.
– Én nem ellopni akartam, csak nem láttam senkit sem. Azt reméltem, hogy majd a kastélyban segíteni fognak megtalálni… téged. –próbáltam lassan, és szépen formázni a betűket, hogy meg lehessen érteni azokat. Fogalmam sincs, hogy mennyit fog tudni kiolvasni, de addig még ő értelmezi a betűket, kutakodni kezdek a zsebemben. Valahol kell lennie egy tollnak, mert a múltkor beletettem egyet a zsebembe. Azt már megtanultam, hogy íróeszköznek mindig kell lennie valamelyik zsebben, ha papír nincs is. Hosszas átnézés után, végül a belsőben találtam egyet. Megkönnyebbülés érdekében mosolyt varázsoltam az arcomra, és gyorsan lekörmöltem a tenyerembe az előbb leírt mondatokat is. Azonban, itt még nem hagytam abba a szavak formálását, hanem írtam még hozzá párat.
– Tényleg nem akartam ellopni, és ne haragudj miatta. Meg azért se, amiért így kommunikálok veled. Siket-néma vagyok, és csak azért nem jelelek, mert fogalmam sincs, hogy ki tud erre, és ki nem. Így megspórolok egy felesleges kört. Egyébként Misi vagyok, de szólíthatsz Ádinak is. Téged hogy hívnak? –megmutattam neki a bal tenyeremet, amit már kék tinta díszített, és vártam a reakcióját. Kezet is nyújtanék neki, de félek hogy addigra már elmegy mellőlem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=230862#post230862][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.01.29. 22:58[/b][/url]

A fűbe írással próbált kommunikálás csak elsőre volt szuper ötlet, utána már megbántam az egészet. Utólag mindenki okosabb, és nem is csodálkozok azon, hogy az ismeretlen fiú nem ért meg semmit sem abból, amit próbáltam neki az előbb leírni. Szerencsére egy toll és a tenyerem segítségével képes voltam elmondani mindent, amit szerettem volna. Tudomásul vettem, hogy érti a beszédet, de én csak jelbeszéddel vagy írásban tudok vele kommunikálni. A tikomat meg nem fedhetem fel neki, mert… mert na. A családom se tudja, neki miért mondanám el pár perces ismeretség után? Ennyire buta még nem vagyok, de talán ha jobban megismerem, akkor megemlíthetem neki, hogy mégis csak tudok beszélni. Elsősorban akkor se neki mondanám el, hanem Zsombinak, mert számomra Ő a legfontosabb. Első kérdésére mosolyogva húzom feljebb a karomon a kabátot, és rábökök. Ha azon múlik, akkor teleírom a karomat, hogy tudjak vele beszélgetni, ameddig nem találunk papírt, vagy valami mást. Láttam rajta a kíváncsiság jelét, gondolom azért, mert meglepte, amit olvasott. Ilyennel nem szeretek viccel, teljesen őszintén mondtam, vagyis írtam. Az újabb kérdésre csak bólogattam, hogy tényleg siket vagyok, a továbbiakra meg nem reagáltam. Nem azért, mert szemtelen vagyok, és nem akarok, hanem mert ledöbbentem. Csodálkozva néztem, ahogyan formálja a jeleket, és szinte elaléltam tőle. Miután felfogtam, hogy MinWoo is képes a jelbeszédre, vigyorogva néztem fel rá. Örömömben ugrálni tudnék, de azért nem teszem meg. Boldogan pakolom el a tollat, és már emelem is a kezeimet, hogy formáljam a megfelelő jeleket.
– Igazából hallókészülék segítségével hallok, de csak az egyik fülem volt menthető. A másikre teljesen siket vagyok, ha nem használom a készüléket, akkor meg a bal fülemre egy nagyon picit hallok, de úgy, ha közvetlen belebeszélnek, mint valami mikrofonba. A mugli sulimban kénytelen voltam használni, és már hozzám nőtt, és megszerettem. Mégis jobban szeretek szájról olvasni, vagy jelelni. –lelkesen mutogattam a szavakat, és vigyorogva néztem MinWoo-ra. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy van itt valaki, aki jelbeszéddel is képes kommunikálni.
– Nem viccelek, de megértem az aggodalmad. Én se szeretem, amikor gúnyt űznek abból, hogy az emberfia nem hall. El sem hiszem, hogy valaki tud jelelni az Öcsémen, Đomcsi bátyón meg rajtam kívül. Nagyon örülök, hogy találkoztam veled. –továbbra is lelkesen jeleltem MinWoo-nak. Remélem, hogy barátok leszünk, vagy valami hasonló.